Péter Sárosi

Nem értem. Nem és nem. Hiába meresztem a szememet. Hiába próbálom felfedezni a hasonlatosságot: nem megy. Sehogyan sem tudom belelátni a párizsi olimpia nyitóünnepségének a képen látható installációjába Leonardo festményét az utolsó vacsoráról.

Márpedig a kereszténység önjelölt védelmezői a közösségi médián majd felrobbannak a sértett dühtől: szerintük itt nem is Leonardo festményét, nem is csak a kereszténységet – de egyenesen Jézus Krisztust és apostolait gyalázták meg.

Nos, kedves háborgók: nem, ez a kékre pingált pocakos-szakállas istenség nem Krisztust volt hivatott parodizálni. Minimális klasszikus műveltséggel is megállapítható, hogy ez itt a képen Dionüszosz, a bor és mámor istene. Akit a rómaiak Bacchusként emlegettek. Híveit pedig bakhánsnőkként – akiket az istent körülvevő hölgyek reprezentálnak. Nem pedig, mint a rosszhiszemű értelmezők sugallják, valamiféle csúfolódó paródiái a tizenkét apostolnak.

Tudjátok az a helyzet, hogy ha kalapács vagy, akkor mindent falba verendő szögnek fogsz látni. És ha hosszú évek óta a kormánypárti sajtó paranoid téveszméivel kelsz és fekszel, akkor nem csoda, ha már a spájzban is keresztényellenes összeesküvést vélsz felfedezni. Akkor meg pláne, ha fizetésed múlik rajta, hogy szélmalmokkal hadakozz.

Az olimpia ugye nem keresztény ünnep, hanem ókori görög (a keresztények által pogánynak bélyegzett) hagyományokra vezethető vissza. Így hát teljesen helyénvaló a görög mitológiából vett elemeket megjeleníteni az olimpiai játékok nyitóünnepségén.

Akár tetszik ez a bérrettegőknek, akár nem: a görög mitológia éppúgy része az európai kultúrának, éppúgy része az örökségünknek, mint a kereszténység (ami egyébként sokat épített be a görög filozófiából). És a görög mitológiának része Dionüszosz is – aki az ember vadabb, ösztönösebb, mámorosabb oldalára emlékeztet minket. Aki ki akarja metszeni a kulturális örökségünknek – és az emberi léleknek – ezt a fontos részét, az éppoly balga, mint Pentheusz, Thébai királya, aki a mítosz szerint megpróbálta betiltani az isten kultuszát.

1960-ban a brit újságíró, Gordon Young meginterjúvolta Carl Gustav Jung pszichológust annak 85. születésnapja alkalmából. Az újságíró arról kérdezte Jungot, hogy vajon a saját tapasztalatai alapján mik az elégedett élet alapvető feltételei.

Jung öt ilyet nevezetett meg:

1) Jó fizikai és mentális egészség;

2) Jó személyes és intim kapcsolatok, mint például házasság, család és barátok;

3) Képesség arra, hogy az ember szépséget fedezzen fel a művészetben és a természetben;

4) Megfelelő egzisztenciális biztonság és kielégítő munka;

5) Olyan filozófia vagy vallás, ami segít megküzdeni az élet megpróbáltatásaival.

Milyen igaz.

Az egészség több, mint a betegség hiánya: képesség arra, hogy teljesek legyünk és önmagunk legyünk, kibontakozassuk a testünkben és lelkünkben rejlő képességeket.

Az emberi boldogság egyik legnagyobb akadálya a magány: csakis elmélyült, életre szóló kapcsolatokkal, kapcsolódással élheted át az emberi életben rejlő potenciált.

A szépség nem választható el a boldogságtól: aki nem képes értékelni a hegyek, az óceán, a naplemente vagy a csillagos ég fenségét, az reménytelenül elszakadt az élet csodájától.

Aki nélkülözik és nyomorog, akinek nincs perspektívája az életben és aki nem talál értelmet és jelentést abban a tevékenységben, amit nap mint nap végez a megélhetésért, az nem lehet boldog ember.

És végül, de nem utolsósorban, a spirituális dimenzió. Nem feltétlenül jelent buzgó hitet valami istenségben, de jelenti azt, hogy az ember foglalkozik a végső dolgokkal – és képes önmagán túlmutató jelentést találni az élet megpróbáltatásaiban.

Ha mi, emberek, erre az öt szempontra figyelnénk ahelyett, hogy olyan dolgokat hajszolunk megszállottan, amik legfeljebb az öröm múlékony illúzióját nyújtják, talán nem itt tartanánk.

Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer – mondja Polonius a Hamletben.

Nagyjából minden évben ez jut eszembe, amikor elolvasom a Vezér posványosi zagyválásáról szóló összesítéseket (meghallgatni, na azt nincs se időm, se türelmem). A 30-as években érezhették ugyanezt azok, akik Mussolini, Hitler vagy éppen Szálasi hagymázas vízióiban és Nyugat-ellenes dörgedelmeiben keresték az összefüggéseket.

Akkoriban éppen olyan rettenetes meggyőződéssel hirdették a Nyugat alkonyát, a liberális demokráciák végét, az új, keleti típusú autokráciák hajnalát. A kritikáikban néhol akár az igazságok (vagy féligazságok) morzsáit is meg lehetett találni. De hogy mi lett az egésznek a vége, azt nem kell ecsetelnem: mindez ma már történelem. Mint ahogy a történelem fogja majd helyretenni azt is, amit ezek a mai önjelölt világmegváltók művelnek.

Idén ezen felül valami más is beugrott az orbáni beszédről: pszichológiai projekció.

Ugyanis amikor arról beszél, hogy „amit kapsz, nem a nagyság lesz, hanem a nagyképűség”, és „megjelent az agresszív törpe mint új embertípus” – hát nem kell pszichomókusnak lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy Orbán valójában itt saját magáról beszél. Illetve arról, ami ott van benne, de amiről nem akar tudomást venni. A kisebbrendűség, a megalázottság őt belülről fűtő borzasztó frusztrációjáról, amit agresszív pökhendiséggel próbál álcázni. Felfújja magát, mint a béka az ezópusi mesében, aki ökörnek akar látszani – aztán kipukkad.

És ha ezt látod, akkor meglátod ebben a pódiumon pöffeszkedve ömlengő pojácában – az egész túlméretezett messiás-komplexusa és a saját fontosságába vetett torz hitének álarca mögött – az ijedt kisfiút. Aki ott bent szorong: apu, látsz engem? Apu, értékelsz engem? Apu, miért ütsz?

Minden pompája és bűvészkedése és csinadrattája ellenére is: milyen szánalmas formája is a zsarnok az emberi létezésnek!

Alice Millernek, a holokauszt túlélő pszichológusnak van egy esszéje arról, hogyan termeli újra a társadalom a gonoszt – hogyan születnek a zsarnokok. És ebben írja, hogy a zsarnok soha nem képes szembesülni a saját szenvedésével. A benne élő belső gyermek szenvedésének tagadása fűti a zsarnokságot. Ez az, ami csillapíthatatlan szomját táplálja az újabb és újabb legyőzendő ellenségek, meghódítandó országok és elnyomandó alattvalók iránt.

Nincs új a Nap alatt.

(note to myself)

Mielőtt az ember szülővé válik, tele van mindenféle rózsaszín elképzeléssel arról, hogy milyen lesz majd nyaralni a gyerekeivel. Együtt a boldog család. Amiben persze erősítik a különféle utazási irodák eszményi családokat bemutató reklámjai is. Gondosan eltervezed, milyen lesz: próbálsz felkészülni különféle eshetőségekre is.

Aztán jön a valódi nyaralás a kisgyerekkel. És az ember gyorsan megszabadul némely illúzióitól: a valóság orrba vág. Mert bármennyire is vannak kellemes pillanatok és élmények – vannak bizony! – de előbb-utóbb eljön egy olyan pont, amikor a dolgok, hogy is mondjam – hát szétesnek.

Azt hiszem, nekem az apaság advanced level akkor jött el, amikor tegnap a hihetetlenül forgalmas, dugókkal tarkított autópályán próbáltam biztonságosan elvezetni az autót A-ból B-e, miközben a hátsó ülésen a kislányom a betervezett nyugis szundi helyett éppen torka szakadtából üvöltött, hogy vegyük ki a gyerekülésből.

„Azt hiszem, bekakált,” állapította meg a feleségem.

Remek, mondtam magamban rezignáltan. Nem elég, hogy még legalább fél óra volt az útból, de a GPS éppen most jelentette be, hogy újabb torlódások vannak előttünk. Lesz az egy óra is.

„Mindjárt odaérünk,” állapítottam meg kevés meggyőződéssel.

A gyerek ordítása eközben még egy oktávot emelkedett – és már az utolsó eszközként tartogatott csodafegyver, a happy song bevetése is csak pár percre tudta némileg megnyugtatni.

Az autópályán a közlekedés idegbajos, szabálytalan ritmusban haladt: a sofőrök frusztrációja szinte tapintható volt, mérges bogarakként rajzottak körülöttünk. A külső káosz és a dühös babasírás fülsiketítő crescendo-vá fokozódott a fülemben – éreztem, ahogy a stresszhormonok táncot járnak a szinapszisaimban.

Ha még mindez nem lenne elég, a baba sírása furcsa gurgulázó hangoknak adta át a helyét: „Összehányta magát,” erősítette meg a feleségem a félelmeimet, „álljunk meg az első lehetséges helyen!”

Csodás. Más már nem is hiányzott.

Bizony, szülőnek lenni nem csak az ideális és meghitt pillanatokból áll, amiket kiraksz majd a fotóalbumba. Apának lenni néha pontosan olyan, mint fáradtan vezetni az autópályán, miközben a gyereked ordít és éppen sugárban hány.

Hiába tervezel, hiába készülsz fel: a tervek és a dolgok szétesnek. Előbb-utóbb szétesnek. Egy gyerekkel inkább előbb, mint utóbb. Lesz olyan, hogy nem fogsz tökéletesen reagálni. Ez nem valami „hiba”, ez nem valami deviáció, eltérés az „optimális szülőségtől”, nem azt jelenti, hogy „szar szülő” vagy – hanem a szülőség része. Part of the package.

(note to myself)

Az elmét gyakran egy kerthez hasonlítják. Amiben a gondolataid a magok. Elülteted őket, aztán érzelmek szirmaival virágoznak ki, viselkedés-mintákat, rossz és jó szokásokat teremnek.

Ha a gondolataid hasznosak és értelmesek, akkor édes gyümölcsöket teremnek. Ha viszont haszontalanok és értelmetlenek, akkor gyomnövények hajtanak ki belőlük és szúrós tövist teremnek. Így hát jól teszed, ha a hasznos gondolataidat ülteted el, locsolod és táplálod, a haszontalanokat pedig nem üteted el. Vagy ha már elültetted, akkor nem öntözöd és kigyomlálod.

Ha hagyod az elméd kertjét kedvére burjánzani, akkor a mérgező gyomnövények elszívják az éltető nedveket a tartós örömet hozó gyümölcsöstől, virágágyástól és üdezöld pázsittól. Meg kell művelned az elméd kertjét, gondoznod kell, dolgoznod kell rajta.

Az elme mint kert metaforában kétségtelenül sok bölcsesség van.

Fontos, hogy ne burjánozzanak el a gyomok a kertben, és ne vegye át az irányítást az elménk felett a félelem, a szorongás. Jól tesszük, ha bizonyos gondolatokat segítünk abban, hogy szárba szökkenjenek – míg másokat, önkorlátozó balítéleteket nem öntözünk.

Ugyanakkor ahogy sokmindent, a kertet is egyre inkább másként fogjuk fel: egyre többen ébrednek rá, hogy az agyongondozott, steril kertek nem feltétlenül ideálisak. Bár a homogén pázsit látványra tökéletes, de valójában halott: nem ad életet, életteret úgy, mint egy tarka, burjánzó rét.

Én úgy gondolom, hogy ez az elmére is igaz. Ha megszállottan próbáljuk kigyomlálni az elménkből a furcsa, oda nem illő, kellemetlen gondolatokat, érzéseket, hogy csak és kizárólag a hasznosnak, kellemesnek maradjon táptalaj: azzal valójában felborítjuk az egyensúlyt. Néha a látszólag „haszontalan” érzés is fontos jelzést ad, fontos üzenetet közvetít nekünk, amivel dolgunk van. Fontos szerepe lehet a dolgok nagy körforgásában, és ha nem adunk neki teret – nem éljük meg – azzal ártunk.

Ha például tablettákkal próbáljuk kémiai úton kiirtani a szorongást, a félelmet, a fájdalmat, az rövid távon hatékony lehet – de hosszú távon, eltúlozva bizony éppolyan halottá teszi az elménket, mint a vegyszerekkel nagyüzemben permetezett ültetvények monoton mezői.

Műveljük kertjeinket, írta Voltaire a regénye végén. Igen, műveljük. De nem mindegy, hogyan.

Ram Dass, a Harvard pszichológia professzorából lett spirituális tanító írja, hogy egyetlen olyan ázsiai jógival, guruval, buddhista tanítóval sem találkozott, akinek ne lett volna valamilyen neurózisa, valami lelki zavara.

Hiába hiszik sokan azt, hogy a „megvilágosodott” emberek egyszerűen csak megszabadulnak ezektől, mint valami kinőtt ruhától. Nem. Annyi változik, írja Ram Dass, hogy az egykori félelmetes szörnyekből, amelyek egykor önpusztító gondolatok örvényét indították el, és totális kontrollt követeltek maguknak – ezentúl apró vacak kis szörnyecskék válnak.

Néha megjelennek – az ember üdvözli őket. Mint valami régi ismerőst.

„Hello szexuális perverzió, rég láttalak!”

„Szeva függőség, kérsz egy teát?”

„Csá szorongás, mizu?”

Megszabadulni tőlük? Azt nem.

De kiismerték már a trükkjeiket. Unalomig ismerik az zsákutcákat, amikbe bele tudják hajszolni az embert. Ezerszer hallották már a szédítő dumáikat.

Tudván tudják, hogy csak akkor van hatalmuk felettünk, ha mi adunk nekik hatalmat.

Nemrég meghallgattam egy rádióadást arról, hogyan kell lebeszélni a fesztiválozó fiatalokat a droghasználatról. Arról volt szó, hogyan nevelheti a gyerekét a szülő arra, hogy mondjon nemet, ha felkínálnak neki egy spanglit. Mint mondták, el kell neki magyarázni, hogy milyen „veszélyes a kábítószer,” hiszen míg „az alkohol 40 év alatt épít le, a kábítószer másfél hónap alatt is leépíthet”.

Nos, a szándék bizonyára jó, és ezek az üzenetek kétségtelenül népszerűek lehetnek olyan szülők körében, akik tele vannak (részben jogos) aggodalommal és félelemmel, amikor a gyerekük először elmegy egy fesztiválra. Szeretnék hinni, hogy a gyereket lehet úgy nevelni, hogy mondjon teljesen nemet mindenre, ami illegális. Hiszik, hogy elrettentéssel elérhetik ezt. És lehet, hogy ez működik egyeseknél – főleg olyan fiataloknál, akik eleve kevésbé érdeklődnek szerek iránt.

De az igazság az, hogy a fiatalok jelentős részénél – és közéjük tartoznak a legsérülékenyebbek – ez nem működik. És ez nem a szülői nevelés kudarca. Teljesen egészséges, jó nevelésben részesült gyerekek is kipróbálnak illegális szereket. És a túlnyomó többségük nem is jut tovább az alkalmi használatnál. A kannabisz nem veszélytelen szer, de az olyan riogatások, hogy már egyetlen spanglitól is „megkattannak” emberek, messze eltúlzottak.

Az alkoholfogyasztás veszélyeit ezzel szemben sokan bagatelizálják: pedig az alkohol nem csak hosszú távú, de rövid távú hatásait tekintve is az egyik legveszélyesebb szer. Ennek tükrében mindig elképedek, hogy mennyire elterjedt az a gondolkodás, hogy „az még oké, ha piál a gyerek, csak ne drogozzon”…

Ha megkérdezed bármelyik fesztiválon dolgozó partiszervízes segítőt, biztonsági őrt vagy mentőst, hogy melyik szerrel van a legtöbb probléma, hát garantálom, hogy a túlnyomó többségük kapásból az alkoholt fogja rávágni. Agresszív viselkedés, közlekedési balesetek, rosszullét és eszméletvesztés, nemi erőszak: az ittas állapotban lévő elkövetők és áldozatok messze a leggyakoribbak.

Mind a legális, mind az illegális szerek esetében az a fontos, hogy azok, akik már eldöntötték, hogy kipróbálják ezeket, felkészülten és tájékozottan tegyék ezt. Mert a kockázatokat megszüntetni nem, de jelentősen csökkenteni lehet. A fesztiválokon a legtöbb rosszullétet, túladagolást, mérgezést, balesetet el lehetett volna kerülni, ha a fogyasztó betartott volna néhány egyébként egyszerű ártalomcsökkentő szabályt. És ha időben megfelelő tájékoztatást, támogatást kapott volna.

Ezért is készítettem el a Drogriporter Tudástár fesztiválozóknak szóló kalauzát, amiben közérthetően, pragmatikusan, valódi megélt tapasztalatokra építve próbáltam körüljárni a legfontosabb kockázatokat és ártalomcsökkentő tippeket. Hasznos szülőknek és hasznos fesztiválozó fiataloknak is: olvassátok, terjesszétek!

A hétvégén egy családias minifesztiválon jártam: egy nagyobb baráti társasággal a természetben, sok beszélgetés, zene és tánc. Bár sokan a hasonló rendezvényeket a huszonévesekkel kötik össze, de megfigyeltem, hogy a szüleim generációjával ellentétben az én generációmban sokkal többen vagyunk, akik még negyvenes éveinkben is szeretünk hasonló, korábban az „ifjúsági” jelzővel ellátott fesztiválokra járni.

Vajon ez a generációnk éretlenségének a jele? Hogy képtelenek vagyunk felnőni? Én ezt nem gondolnám. Ha végignézem azokat az embereket, akik ott voltak, nagyon vegyes képet látok. Gyermektelen szinglik és párok. Kisgyerekesek, aki egy-két napra kimenőt kaptak, mint én. És olyanok, akik három-négy gyereket felneveltek már, és második fiatalkorukat élik. Fényes karriert befutó, vezető beosztásban dolgozó, sikeres emberek. És persze olyanok is, akik éppen megrekedtek életük egy szakaszában.

Vajon miért járnak el „komoly felnőtt emberek” hasonló rendezvényekre? Talán túl egyszerűsítő lenne azt mondani, hogy „kiengedni a gőzt” – bár van ebben is igazság, de ennél többről van szó. Amikor valaki felciccent otthon egy sört este, vagy elmegy a kocsmába berúgni, vagy egy klubba felszedni valakit: akkor egyszerűen kiengedi a gőzt. Egy ilyen esemény jóval több ennél.

Sokat emlegetem a közhelyt, hogy az ember – szociális állat. De hogy mennyire az, az egy ilyen eseményen könnyen kiderül. Én úgy nevezném, hogy egyfajta social peak experience – szociális csúcsélmény. Mert ez az egyik lényegi elem: a szociális interakciók hihetetlen bősége, változatossága és komplexitása. Egy nap alatt annyi jut belőle, mint máskor egy hónap alatt sem.

Az interakciók egy jelentős része verbális: mint arra Robin Dunbar antropológus rámutatott, ami majomőseink számára a kurkászás volt, azt mi főleg szavakkal fejezzük ki. Az összetartozást, a kapcsolódást, a törődést. Jóval több ez, mint információ-átadás: szociális kötődés kinyilvánítása. És van szociális interakció a szavakon túl is: a zene és a tánc. Ami szintén a kommunikáció egy formája, amelyben az egész testünk-lelkünk részt vesz. Játékosságában felébred a gyermekkor elveszett kreativitása és spontenaitása.

A zenére történő kollektív ritmikus mozgást a modern ember hajlamos lebecsülni. Valamiféle sporttevékenységgé, „kikapcsolódássá” degradálni. Pedig az archaikus ember, a természeti népek még tisztában voltak vele, hogy a tánc belépés a szakrális dimenzióba. A közös tánc törzsi kommunikáció – ráhangolódás a kozmosz mélyen ülő ritmusára. Amit a technológiailag fejlett civilizációnkban ezernyi zaj- és fényszennyezés takar el előlünk, akárcsak a csillagos eget.

Az őslakosok számára a gyógyulás nem egyszerűen beteg és gyógyító közötti interakció, mint a modern gyógyászatban, hanem csoportban, közösségben történik. A közös tánc része a lélek gyógyulásának, felépülésnek a traumából – és ennek a bölcsességét csak manapság kezdik felismerni a nyugati világban a traumát kutató szakemberek. És persze helyreállítása a természettel minket összekötő kapcsolatnak. Ami önmagában is gyógyító hatással van az emberre.

Ha egy állatkertbe látogató földönkívüli képet akarna alkotni arról, hogyan él egy jegesmedve, akkor elég torz képet kapna róla. A jegesmedve felkel reggel, eszik, alszik, járkál a ketrecében egyet. Alszik, eszik. Búsan néz maga elé. Nagyjából ugyanilyen hamis képet lehet alkotni arról, hogyan is – kellene – élnie az embernek, ha a mi kockaéletünket figyelnék meg. Emberek egész életeket élnek le úgy, hogy egyáltalán nem élnek emberhez méltóan. Elszigetelve valódi közösségtől. Gépiesen ismétlődő feladatokat végezve. Szabálytalan, neurotikus kapkodásban. Elszakadva a természettől, kiragadva a kozmikus ritmusból.

Én nem vagyok civilizáció-ellenes. Nagyon sok jó dolgot köszönhetünk a civilizációnknak, a sok rossz dolog mellett. Nem gondolom, hogy mindenkinek ki kellene vonulni az erdőbe élni. Ez nem is lenne lehetséges. De nem árt néha felidézni a gyökereinket. Őseink a végtelen csillagos ég alatt vándoroltak, kis, összetartó, egymásra utalt csoportokban. Folyamatos kötődésben, élő kapcsolatban a közösséggel és a természettel, ami körülvette őket. Jó emlékeztetni magunkat időről időre, hogy mit is jelent embernek lenni. Igazán embernek lenni. Akkor talán lesz jövőnk, mint emberiségnek.

Csögyam Trungpa, (az egyébként ellentmondásokkal teli) tibeti tanító (rinpocse) Amerikában felfedezte, hogy a fogyasztói társadalom materializmusa mindent áthat. Nem egyszerűen csak abban nyilvánul meg, hogy az emberek különféle anyagi javak iránt lelkesednek olyan vallásos lelkesedéssel, mint egykor a középkorban a szentek ereklyéi iránt. Hogy irigykedve sóvárognak egy olyan élet után, amelyben minden érzéki kívánságuk azonnal teljesül.

De felfedezte azt is, hogy a nyugati ember számára a spiritualitás – a szellemi fejlődés, gyarapodás – is a materialista vágybeteljesítés eszközévé vált. Magyarul a különféle spirituális gyakorlatokat éppúgy használják emberek, mint ahogy bármilyen más szolgáltatást vagy terméket: eszközként ahhoz, hogy bizonyos gyönyöröket, élményeket, elragadtatottságot éljenek át. És ilyenkor ezek az érzések válnak a materialista vágy céljává.

„Az ego minden a saját képére formál, még a spiritualitást is,” mondta.

Mi is gyakran találkozhatunk ezzel. Például akkor, amikor valaki lelkendezik, hogy egy bizonyos spirituális gyakorlat közben micsoda gyönyörűséges élményeket, micsoda egzotikusan izgató tudatállapotokat élt át. Vagy akkor, amikor valaki csalódottan számol be arról, hogy felhagyott valamilyen gyakorlattal, kiábrándult belőle, mert kellemetlen élményeket élt át közben. Esetleg túl sok lemondással, túl sok melóval járt. Vagy tükröt mutatott neki és nem tetszett, amit benne látott.

Nagy csapda, hogy az emberek a spiritualitásban is azt keresik, mint úgy általában minden másban: módszert arra, hogy állandósítsák, tartósítsák a kellemest, a komfortos élvezetet. És távol tartsák a kellemetlent, a fájdalmast, a félelmetest.

A spirituális materializmus mindig nárcisztikus is egyben.

Egy másik csapda ugyanis, ha az ember a saját spirituális gyakorlatát arra használja, hogy ebből pompás, tündöklő identitást építsen magának – az egojának. Megerősítse a saját felsőbbrendűségének, különlegességének a tudatát. Hogy ő mindent jobban tud, felsőbbséges mosollyal, mindenki másnál. Függővé válik a különféle külsőséges elemektől: öltözékek, szertartások, tanfolyamok, ülések, könyvek, tárgyak, ékszerek, gyertyák stb. Amelyek mind-mind megerősítést nyújtanak számára, hogy ő értékes(ebb).

A valódi spiritualitásnak mindig szerves része az, hogy szembenézünk a kellemetlennel, átéljük a fájdalmasat is. Lemerülünk a mélybe, ha kell. Reflektálunk magunkra. Jobban megismerjük magunkat, és közben nagyobb intellektuális alázatot tanulunk. Az út néha döcögős, teli buktatókkal.

(note to myself)

Ismeritek a Hat hattyú meséjét a Grimm testvérektől?

Dióhéjban: a király feleségül vesz egy gonosz boszorkát. A mostoha a király korábbi házasságból származó 6 fiára varázsinget dob, ami hattyúvá változtatja őket. A hetedik gyermek, a királylány megmenekül. Csak úgy tudja feloldani az átkot, ha 6 évig nem szólal meg és nem is mosolyog – és csillagvirágból varrt hat inget ad a fivéreinek. Így is tesz, hat éven keresztül senkihez egy szót sem szól. Közben beleszeret egy másik király a néma lányba és feleségül veszi. De a lány szerencsétlenségére a király anyja is egy gonosz boszorka, aki elraboltatja a gyerekeit, majd bevádolja a királynál, hogy ő ölte meg őket. Mikor már éppen kivégeznék a saját gyermekei elemésztéséért, megjelenik a 6 hattyú – letelt a 6 esztendő. A királylány rájuk dobja a 6 csillagvirág inget, a hattyúk visszaváltoznak emberré, a királylány megszólalhat, a gonosz anyós pedig megbűnhődik.

Itt a vége, fuss el véle. Boldogan, amíg.

Marie-Louise von Franz svájci pszichológus szerint a mese kitűnő kifejeződése annak a jelenségnek, amiről a legutóbbi posztomban írtam: a projekciónak, avagy kivetítésnek. A gonosz mostoha varázsingei nem mások, mint azok a tudattalan tartalmak, amelyekkel nem akar szembesülni. A mostohagyermekeiben látja azokat a nem emberi tulajdonságokat, amelyek valójában benne léteznek – és így a gyermekek (a mesében) madárrá változnak.

A mi hétköznapi és varázstalan világunkban ez mindennapos esemény. A szülő valamit elhanyagol a saját lelki-spirituális fejlődésében, amit aztán tudattalanul a gyermekeitől vár el – rájuk vetíti ki. Olyan elvárásokat támaszt a gyerekeivel szemben, amik valójában az ő saját vágyait és álmait tükrözik.

Az ilyen gyerekek „madárrá változnak” – traumatizált, dehumanizált, gyökértelen, önmaguktól elidegenedett lényekké.

A varázslattól való megszabaduláshoz szükségük van valakire, aki képes értük a lemondásra is, aki az együttérzés „csillagvirágából” felruházza őket az elveszített emberségükkel. Akinek az együttérző jelenlétében felépülnek a traumából.

Az emberek kapcsolatban sérülnek – és kapcsolatban gyógyulnak meg.

Ha tetszenek Neked az írásaim, ha adnak Neked valami fontosat, kérlek, adj Te is – támogasd a munkám! A link a hozzászólásban.