Péter Sárosi

Megnéztem kedves ismerősöm, Moskovics Judit riportját az RTL Házon kívül című műsorában, és azóta sem tértem magamhoz. A nevét a mostani botrány kapcsán nem emlegetik, pedig neki, az ő oknyomozó riportjának köszönhetjük a bicskei gyermekotthonban történő gyermekbántalmazási ügy kirobbantását. Nélküle ez a lavina nem indult volna meg – respect!

A legújabb riportjában (link a kommentben) azok beszélnek, akik mertek kiállni a bántalmazó igazgatóval szemben. Az otthon két volt munkatársa és egy volt lakója. Egészen hátborzongató ez az egész történet – és nem csak önmagában azért, mert a gyermekek védelmére hivatott intézet vezetője a gondjára bízott gyerekeket bántalmazta. Hanem azért, hogy ezt hosszú évekig tehette meg zavartalanul. Többek között azért, mert a bűntársa, az igazgatóhelyettes egész aljas módszerekkel elhallgattatta, aki szólni mert.

Ahhoz, hogy megértsük ennek az egész jelenlegi erkölcsi válságnak a valódi mélységét és súlyosságát, ahhoz meg kell hallgatnunk az áldozatok és a szemtanúk beszámolóját. Akkor döbbenünk csak rá arra, hogy micsoda fertelmes erkölcsi gödörbe került az elnök, aki ennek az embernek megkegyelmezett – aki gyakorlatilag a bántalmazott gyerekeket tudatosan és szisztematikusan elhallgattatta. Lefizetéssel vagy fenyegetéssel. És vele együtt mit is tesznek azok, akik most mentegetik Novákot. Mit mentegetik: mártírrá avatják.

Amit ezekkel a traumatizált, szülő nélkül felnövő, teljesen kiszolgáltatott gyerekekkel tettek, az annál is szörnyűbb, mint maga a szexuális abúzus. Nem csak a gyermekkorukat vették el. Elvették a hangjukat, elvették a hitelességüket – elvették a hitet, hogy ők is tiszteletre, szeretetre méltó emberi lények. Akiknek a szava, az érzései érnek valamit. A meggyalázásnak egy olyan szintje ez, amire tényleg nehéz szavakat találni.

Hogy ezek az egykor bántalmazott gyerekek felnőttként szinte mind szerhasználattal kapcsolatos problémákkal küzdenek, abban semmi de semmi meglepő nincsen. De talán amikor a legközelebb az aluljáróban látsz egy sztonduló szerhasználót, vagy hallasz egy demagóg politikust a „drogosok” ellen uszítani, akkor jusson eszedbe ez is. Hogy a függőség mögött szinte mindig kifacsart, meggyalázott gyermeksorsok vannak.

Nézem a riportot, és közben arra gondolok: ebben az egész bicskei gyermekbántalmazás-sztoriban annyira benne van az egész ország sorsa. A sunnyogással, a kussolással, az elhallgatással, amivel mindenki asszisztál ahhoz, hogy az Erős Ember továbbra is bántalmazhasson. Hogy végül azok járjanak rosszul, akik ki merik nyitni a szájukat. Hogy a gaslighting módszerével végül az áldozatról hitessék el, hogy ő a hibás.

Ezek vagyunk mi, magyarok: egy nagy, bántalmazott, diszfunkcionális család.

És nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én pénteken kimegyek a Hősök terére a tüntetésre (link szintén a kommentben). Nem azért megyek ki, mert azt hiszem, hogy majd ettől megbukik ez a velejéig rothadt rendszer. Illúzióim nincsenek. De kimegyek az áldozatokért, akiknek az ügyét sajnos most sokan politikai aprópénzre próbálják váltani. Kimegyek azért a srácért, aki végül öngyilkosságot követett el – ami nélkül ebből az ügyből valószínűleg nem lett volna semmi.

És kimegyek önmagamért. Mert úgy érzem, üvölteni szeretnék a felháborodástól és a tehetetlen dühtől. Mert úgy érzem, a hallgatás megbetegít és megmérgez. És hogy megmutassam az országnak és világnak, hogy vannak még ebben az országban olyanok, akik nem hajlandók kussolni és beállni a sorba.

[A lemondóbeszéd, amit Novák Katalinnak el kellett volna mondania.]

Kedves Polgártársak!

Szükségét éreztem, hogy először és még utoljára államfőként, legalább egyszer a hivatali időmben, őszintén és felnőtt emberként szóljak hozzátok! Mindenféle árnyalánhajas nép-nemzeti sallang és kirakat-keresztény közhely nélkül.

Nincs mit szépíteni: óriási nagyot hibáztam. Mit hibáztam: bűnt követtem el. Ellenetek, kedves polgártársak. De nem akkor, amikor aláírtam ezt a kegyelmi kérvényt, amit elém tettek. Az már csak a jéghegy csúcsa volt. Hanem akkor és azzal, hogy elvállaltam, hogy a Vezér aláíró- és mikrofon-állványa leszek egy olyan rendszerben, ahol a köztársasággal együtt már régen megszűnt annak független elnöki pozíciója is.

Ahol csupán jelentéktelen és érdemtelen káder lehettem csupán, meggyalázva a pozíciót, amit olyan dicső elődök tettek tiszteletre méltóvá, mint Göncz Árpád vagy Sólyom László.

Úgy tettem le a hivatali eskümet, hogy közben tudván tudtam: a szerepem protokolláris és jelképes szerep. Egy dísznő leszek csupán a sok ősz halántékú férfi világában, akinek valódi döntési autonómiája nincsen. Szerepem olyan volt, mint a lottósorsolás tévés közvetítésén a hostess lányé, aki felmutatja a kihúzott számokat a kamera felé. És annyi dolga van, hogy csinos legyen és mosolyogjon.

Már akkor tudtam, hogy egyetlen igazán fontos ügyben sem fogok soha keresztbe tenni a Keresztapának. S így is lőn. Aláírtam én mindent, amit elém tettek. És legfeljebb akkor küldtem vissza bármit, amikor a Keresztapa és köre erre engedélyt adott.

Lehettem volna köztársasági elnök – de nem lettem. Szeretnélek megkövetni Téged, kedves polgártársam. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem lettem az, akinek lennem kellett volna.

Bocsánatot kérek Tőled, ateista és liberális honfitársam. Hiszen bár arra esküdtem, hogy megtestesítem a nemzet egységét és ebbe Te is beletartozol – valójában úgy viselkedtem, mintha csupán egy szűk teokratikus-konzervatív elitet képviselnék.

Lehettem volna a Ti elnökötök is, kedves pedagógusok és diákok, ha lett volna vér a pucámban oda küldeni a rabszolgatörvényt, ahová való: a szemeteskukába.

Vétettem ellened, kedves egyedülálló szülő, mozaik- és szivárvány-családban felnövekvő, vagy a sorból bárhogyan máshogy kilógó gyermek, amiért a családvédelem jelszava ellenére is az út szélén hagytalak Téged.

Bocsesz, kedves hajléktalan polgártárs. Ne hari, mélyszegénységben élő roma honfitársam. Akit ez a rendszer a szőnyeg alá söpör: lehettem volna a Te elnököd is ahelyett, hogy csak egy szűk elit gazdagodását szolgálom.

Hamut szórok a fejemre, meleg, leszbikus vagy transz polgártársam, amiért egy szavam nem volt ahhoz, hogy a náci időket idéző törvényekkel és propagandával tettek másodrangú állampolgárrá.

Bocsánatot kérek, amiért cserben hagytalak Téged, női polgártársam, aki számára lehettem volna nem csak az első női államfő, de egyben az is, aki nem megerősíti, hanem ledönti a patriarchális elnyomás bástyáit.

És persze végül de nem utolsósorban: megkövetlek Téged, intézményben felnevelkedő elárvult honfitársam. Te, aki nem csak a szüleit veszítette el, de az állam végzetes mulasztása miatt az alapvető biztonsághoz és emberi méltósághoz való jogát is. Akit megaláztak, megvertek, megerőszakoltak, mert mi, közjogi méltóságok, hagytuk lerohadni a gyermekvédelmi rendszert, és hagytuk virágozni benne a ragadozókat.

Hogy aztán az egyik ilyen ragadozó cinkosának még meg is kegyelmeztem, az már tényleg csak hab a tortán a bűneim és az általam megsértettek lajstromában, amiket még napestig sorolhatnék. És amikre a feloldozást, tudom, nem osztogatják ingyen: ahhoz valódi, őszinte megbánás és jóvátétel kell.

Valahol el kell kezdeni. Valahol ennek az egész országnak el kell kezdeni. A gerincnövesztést. Mert nem kelhetünk fel minden reggel úgy, hogy a tükörbe nézve undorodunk attól, akivé, amivé váltunk. Hogy ne kelljen este öklendezni a napközbeni sok hazugságtól, ami megfeküdte a gyomrunkat és amitől izzadva ébredünk éjjel.

Nem várok azonnali feloldozást – de azt megérdemlitek, hogy legalább egyszer ebben a büdös életben őszintén beszéljek hozzátok.

Novák Katalin s.k.

A Dalai Láma egy ízben kijelentette: „A motiváció minősége fontosabb, mint a siker vagy a kudarc.”

Milyen idegen ez a gondolat a nyugati siker-orientált gondolkodástól, ahol mindent az eredmény szemüvegén keresztül néznek. Ahol az őrültet és a géniuszt csak a siker választja el egymástól. És ahol csak annak van értelme, ami profitot hajt.

Gyakran ez a megközelítés hatja át azt is, ahogyan a társadalom margójára szorult emberek támogatásáról gondolkodunk. Az akár állami, akár magándonorok sikerszámokat követelnek a támogatásukért cserébe. Hány ember vette igénybe a szolgáltatást? Hány eszközt sikerült kiosztani? Hány embert szűrtek le, részesítettek tanácsadásban, utaltak be más ellátásba? Hány ember érte el a teljes absztinenciát?

Ez valahol persze érthető. A donor számára ez is olyan, mint a gazdasági befektetés. Másrészt viszont borzasztóan el tudja torzítani a segítő szervezetek és szakemberek munkáját és perspektíváit. Olyan gyárakká alakítja át őket, amik arra törekszenek, hogy minél jobb számokat produkáljanak. És az idejük nagy részét a bürokratikus adminisztráció és jelentések veszik el ahelyett, hogy észrevennék az embert a szám mögött, aki előttük áll.

Mi több, nem is embert látnak benne: hanem úgy mérik fel, mint kliens. Felmérik, hogy mennyire illik-e bele a saját kockáikba. Nem az emberhez igazítják a szolgáltatást – hanem a szolgáltatáshoz igazítják az embert. És elsősorban azoknak a klienseknek az elérésére törekszenek, akik könnyen alkalmazkodnak a szolgáltatás szükségleteihez. Akik megfelelnek a bejutási küszöb igényeinek.

A munkám során nagyon sok segítő szervezetről filmeztem már, nagyon sokféle szakembert és érintettet meginterjúvoltam. És mindig azok inspiráltak a leginkább, akik nem egyszerűen csak technokrata szolgáltatóként fogták fel magukat, akiknek a célja az, hogy az „elromlott” egyéneket „megjavítsák”. Azok inspiráltak, akik az egész közösségeket, társadalmakat akarták átformálni azért, hogy a „deviánsnak” bélyegzett egyének helyet találjanak bennük és ne bolyongjanak kirekesztve. Akik oda mentek és azzal segítettek, ahol és amire a leginkább szükségük volt.

Akik nem pusztán azért választották ezt a hivatást, hogy embereken segítsenek, hogy a „célcsoportot” megváltoztassák – hanem mert ők maguk is mernek változni. Nyitottak arra, hogy megváltoztassa őket a találkozás.

A bírósági vallomások szerint valóságos mintapolgár volt az a férfi, aki a 4 fokos hidegben vízzel öntött le egy hajléktalan asszonyt, aki emiatt kihűlt és meghalt.

Megbízható, ember-és családszerető, lelkiismeretes, gondoskodó apa, egy szóval jó ember, aki rendszeres véradó, bár nem bírja a vér látványát, biciklivel jár dolgozni környezetvédelmi megfontolásokból, szemetet szed, más hajléktalanoknak alkalomadtán segít – ezek hangzottak el róla a 444 cikke szerint (link a kommentben).

„Hogy jutott el ez az ember oda, hogy egy éjszaka leöntött vízzel egy hajléktalant?” – kérdezte megdöbbenve a bírónő a tárgyaláson.

Nos, ez az 1 millió forintos kérdés.

Szerintem nem lehet ezt az egyetlen férfit felelőssé tenni, hiába csak ő állt jelenleg a bíróság előtt. Nem, nem mentegetem, amit tett: az szerintem borzasztó. Még ha nem is akarta megölni, csak móresre tanítani. De ebben az ügyben a felelősség jóval messzebbre és mélyebbre nyúlik az ő egyéni felelősségénél. Ez az egész ügy szerintem állatorvosi lova annak, hogyan mondott csődöt a társadalmi szolidaritás Magyarországon.

Hogy valakit borzasztóan zavar, ha folyamatosan arra kell ébrednie éjjel, hogy valaki óbégat az ablak alatt, az szerintem teljesen érthető. De ahhoz, hogy ez az egyébként normakövető polgár önbíráskodó igazságosztóvá váljon, aki megszabadítja a környéket az éjszakai nyugalmát megzavaró „deviáns elemtől”, előtte még kudarcot kellett vallania annak, amit jobb helyeken jóléti államnak neveznek. És ami nálunk gyakorlatilag megszűnt létezni.

Kellett hozzá az, hogy ez a polgár úgy érezze: semmiféle megoldásra nem számíthat a hatóságok, az állam részéről. Hiszen a felelősséget korábban minden létező hatóság eltolta magától: rendőr, mentő, de még az a hajléktalanoknak szolgáló melegedő is, ami kevesebb, mint 200 méterre (!) volt onnan, ahol a nő halálra fagyott. És ahová a nő nem mehetett be, mert hiányzott a tüdőszűrő papírja (!). Vajon miért nem akadt egyetlen olyan szociális munkás, aki megfogja a kezét és elvigye egy tüdőszűrő vizsgálatra?

Miután a vádlott visszapattant a hivatalos utakon, a vallomása szerint internetes fórumokon kapta azt a tanácsot, hogy a hajléktalan-probléma megoldása az, hogy kényelmetlenné kell tenni a hajléktalan számára a környezetet, ezzel elűzve őket a környékről. Pont, mint valami rágcsálót vagy rovart.

Ehhez pedig kellett az is, hogy az elmúlt években egyre inkább olyan, központilag gerjesztett közhangulat alakuljon ki, ami a hajlék nélkül élő emberekben köznyugalmat zavaró parazitákat, kártevőket lát és láttat. Akik leginkább köztisztasági problémaként jelennek meg. Nem emberi lényként, polgárként, akiknek joguk van az emberhez méltó lakhatáshoz, hanem eltakarítandó szemétként. És ezért szerintem a vádlottak padján lenne a helye mindazoknak a politikusoknak, újságíróknak és bérpropagandistáknak, akik az elmúlt években forrpontra gerjesztették a hajléktalan-ellenes hisztériát, miközben elmulasztottak otthonokat építeni.

Hogy vajon magának a hajléktalan nőnek – mondjuk el a nevét, hiszen ember volt: Zsuzsa – mi volt a története, arról sajnos sehol nem olvasni. Vajon hogyan került kerekes-székbe? Vajon miért kiabált éjjel álmában? Valószínűleg nem jókedvében. Vajon volt-e kezeletlen mentális zavara? Vajon milyen kibeszéletlen gyermekkori traumák árnyéka kísérte mindenhová? És a legfontosabb kérdés: vajon hány és hány elmulasztott alkalom volt, amikor az életének más irányt adhatott volna a megfelelő pillanatban nyújtott, humánus és együttérző támogatás a társadalom és az állam részéről?

Hiába büntetik meg az elkövetőt, megint nem lesz ebből társadalmi katarzis. Mert azok, akik a valódi felelősséget viselik, nem ülnek a vádlottak padján. És amikor a valódi kérdéseket kellene megválaszolni, homokba dugják a fejüket.

„Még nincs.”

Ezt válaszolta a NER-es nagyágyú a hivatalnokok azon okvetetlenkedésére, hogy nincsen törvényi alapja egy kiemelt műemlék lebontásának, csak hogy ott mélygarázs épüljön.

És lőn. Lett rá törvényi alap. S a Földművelési Minisztérium épületét a szakemberek határozott álláspontja ellenére is visszaminősítették. Egy tollvonással. És megépülhetett a mélygarázs a sötétített ablakú audik és BMW-k fogadására.

Hivatkozol te itt holmi törvényekre? Ne röhögtess! Hát még a gránitszilárdságút is átírjuk sec-perc alatt! Megtanulhattad volna már, hogy itt az a törvény, amit mi azzá teszünk. Itt nincsenek fékek meg ellensúlyok.

Ez a dacos, úri hetykeséggel, foghegyről odavetett „még nincs” – ez valahogy annyira sokat elmond arról, amiben élünk. Az „állam én vagyok” arroganciája. Dzsentris gőg. Urambátyámos önteltség. Döbrögis lenézés.

Jogok, törvények, szabályok? Ezek mind csupán eszközök. Módosíthatók. Eltörölhetők.
Szakértelem? Semmit nem ér. Az számít, hány kézfogásra vagy Tudjukkitől.
Tények? Felülírhatók. Rugalmasan értelmezhetők. Letagadhatók. Cinikusan kiforgathatók.

Erről szól az egész: a nyers Hatalomról. Ez az, ami számít. Akinek van – az bármit törvénnyé tehet. Minden szabályt áthághat, mindent lepapírozhat. Amíg lojális Tudjukkihez, nem engedik el a kezét. De jaj neked, ha nem vagy lojális – ha kritizálsz, ha pofázol, ha okvetetlenkedsz és holmi elveid vannak. Eltaposunk. De mielőtt még eltaposnánk, előtte besározunk, diszkreditálunk.

Hát így működik ez. Az összes többi meg csak cukormáz.

„Vajon jól csinálom?” – ez a kérdés gyakran felmerül a meditálókban. Különösen manapság, amikor az emberek jellemzően nem közösségben, tanító mellett, hanem otthon, egyedül végzik a legtöbb meditációs gyakorlatukat.

A Tricycle nevű buddhista portálon van 5 egyszerű, de mégis nagyszerű tanács kezdő meditálók számára, tapasztalt meditációs oktatóktól.

1) Engedd, hogy a meditációd célja feloldódjon

Amennyiben azért ülsz le meditálni, hogy elérj valamit – még ha nyugalmat, békét, alacsony vérnyomást, koncentrációt, fizikai képességeket vagy akár megvilágosodást is – akkor még nem vagy ott. Még mindig a saját elméd által eszkábált valóság vezet félre téged. A meditációnak valóban lehetnek jótékony egészségügyi, szellemi hatásai, de ha ezekhez ragaszkodva kezdesz bele a meditációba, akkor ez megzavar és eltérít. A meditáció: teljesen jelen lenni abban, amit csinálsz. Nem tervezgetni, várakozni. Csak jelen lenni önmaga kedvéért. (Steve Hagan)

2) Maradj rugalmas a rendszereden belül

Amikor meditálsz, az egyik első szabály: ne építs fel egy olyan merev rendszert, amitől az eltérést aztán szégyenérzet kíséri. Jobb, ha próbálsz alkalmazkodó és rugalmas elmével egyfajta gyengédséget kialakítani a létezéssel szemben. Ha kihagytál egy napot? Hát majd újrakezded másnap. Ez nem egy verseny. Ettől függetlenül azért a rendszer kialakítása fontos. Mondhatni, a második szabály: építs ki egy rendszert, szabályokkal. Hogy mikor, mennyit, hogyan meditálsz. Sokkal könnyebb visszatérned valamihez, ami szilárd, mint teljesen formátlanul hagyni a szándékaidat. (Natalie Goldberg)

3) Találj egy kényelmes pozíciót

Mielőtt meditálni kezdesz, ellenőrizd, hogy kényelmesen helyezkedsz-e el.
– Használj ki minden segédeszközt, hogy kényelmesen ülj.
– A fejed, a nyakad és a hátad egy vonalban legyen, ne lógjon ki se előre, se hátra, se oldalra. A vállaid és a kezeid legyenek egy szinten, hogy az izmaid ellazuljanak.
– Az ajkaid zárd be, de a fogaidat ne zárd össze. A nyelved simuljon a felső szájpadlásod elejéhez, a felső fogaid hátuljához.
– Hunyd be a szemeidet és a tekinteted kissé lefelé irányuljon, mintha egy könyvet olvasnál. Ezáltal nem alakul ki feszültség a homlokodban és az arcodban. De ha úgy jobb, akkor hagyd kissé nyitva a szemed, és a tekinteted irányítsd a padlóra előtted. Amikor a tekinteted elkalandozik meditáció közben, helyezd vissza.
– Zárt ajkakkal az orrodon keresztül végy levegőt, minden erőlködés, erőltetés nélkül, természetesen.
– Lazulj el és élvezd a helyzetet. Szkenneld át a tested mindenféle feszültség után és engedd el ezeket. A meditáció az elmében történik – a tested olyan, mint puha agyag – szilárd és stabil, de teljesen simulékony. Ez segít, hogy a tested ne térítsen el. (Pema Chödrön)

4) Engedd a gondolatokat jönni és menni

A meditáció közben ne próbáld megállítani a gondolkodásodat. Hagyd, hogy önmaguktól álljanak le. Ha egy gondolat keletkezik, akkor hagyd, hogy kifussa magát és eltűnjön. Nem fog sokáig maradni. Amikor próbálod megállítani a gondolkodásod, akkor ez azt jelenti, hogy zavar téged. Ne zavarjanak a gondolataid – és akkor elsimulnak, akár a hullámok, ha elül a szél. Sokáig tarthat, amíg megtalálod a belső nyugalmadat. Sokféle érzet, észlelés, gondolat és kép keletkezik az elmében, de ezek mind csupán az elméd hullámai. Semmi sem érkezik „kívülről”. Ha az elmédet úgy hagyod, amilyen, akkor lenyugszik. Ezt hívjuk nagy elmének. (Suzuki Roshi)

5) Élj meg minden tapasztalatot

Sokan csak akkor ülünk le meditálni, amikor az életünk jól megy. Ha nehézségeink vannak az életben, akkor abbahagyjuk a meditációt, mert nem akarunk a zavaró érzésekkel, gondolatokkal ülni, mint a szorongás vagy a düh. Mások csak akkor ülnek le meditálni, amikor valami nagy kihívás előtt állnak, abban a reményben, hogy a meditáció segít nekik keresztülmenni rajta. Ezeknek a szokásainknak a tudatosítása is részét képezi a gyakorlatunknak. A kezdőket gyakran elrettenti a nyugtalanság, az álmosság és az unalom. De ha ezeket az energiákat is a gyakorlatunk részének tekintjük ahelyett, hogy olyan akadályoknak látjuk őket, amelyektől meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy meditálhassunk – akkor a meditációnk jóval könnyebbé válik. Kialakítjuk a belső erőt, hogy mindenféle tapasztalatot kiegyensúlyozottabb elmével éljünk meg. (Narayan Helen Liebenson)

Ha hasznosnak találod az írásaimat a Drogriporteren, ha adnak valamit – kérlek, adj Te is, és támogasd a munkánk, a link a hozzászólásban!

„Meg kell várni, amíg nem lesz szívhang,” ezt a választ kapta a képen látható Joselli Barnica, amikor a férjével együtt könyörgött az orvosainak, hogy távolítsák el a magzatot a méhéből.

17 hetes terhesként vetélésen esett át, amit a magzatnak nem volt esélye túlélni – de neki igen. Otthon várta a képen látható elsőszülött kislánya – hiába. Texasban ugyanis teljes abortusz-tilalom van érvényben. Az orvosok féltek, hogy amennyiben elvégeznek egy ilyen esetben teljesen szabványos orvosi beavatkozást, akkor bebörtönzik őket.

40 órát (!) hagyták a nőt nyitott méhszájjal feküdni, eközben pedig kórházi fertőzést kapott el, amibe három nap múlva belehalt.

És aki azt mondja, hogy ez egy extrém példa és kivételes helyzet: annak ajánlom figyelmébe azokat a statisztikákat, amelyek szerint a teljes tilalom bevezetése óta Texasban a halandóság 56%-al nőtt a terhes nők körében, míg országos szinten 11%-al.

Ne legyenek illúzióink: Magyarországon a jelenlegi hatalom csak azért nem vezeti be azonnal a texasihoz hasonló teljes abortusz-tilalmat, mert a társadalom többsége (még) elítéli azt. De szép csendben már elkezdték a jogszabályok szigorítását: például a hírhedt szívhang-törvénnyel, ami kötelezi a terhességmegszakítás kérő nőket, hogy meghallgassák a magzat szívhangját.

Tudjátok olyan szépen hangzik, amikor emberek „az élet védelméről” szónokolnak. „Pro-life” – életpárti. Így nevezik magukat az abortusz-tilalmak hívei. De amikor azokat a történeteket nézzük, hogy milyen képtelen, iszonyatos helyzetekbe kényszerítenek bele nőket ezek a törvények a való életben, annak semmi köze az élet védelméhez. Ha valami, akkor az abortusz tilalma teljesen életellenes és életszerűtlen.

Egyébként hasonló ez szinte minden társadalmi kérdéshez, amit erővel, büntetéssel, rendészeti módon próbálnak kezelni: drogok, menekültek, hajléktalanok. Ezek a tilalmak papíron gyakran szinte teljesen ésszerűnek és humánusnak tűnnek: az életet, a biztonságot és az egészséget védik. De a való életben rejtőzködésre kényszerítenek, kirekesztenek, diszkriminációnak adnak táptalajt, megbélyegzést generálnak, lehetetlenné teszik az őszinte párbeszédet és a valódi támogatást.

Az én szüleim (baby boom) generációjának a könyvespolcain elég gyakran meg lehetett találni dr. Benjamin Spock gyermeknevelésről szóló könyvét. A maga korában a népszerűsége a Bibliáéval vetekedett. Az első kiadása 1946-ban jelent meg, amikor még forradalmian újnak számítottak a benne foglalt nézetek. Addig ugyanis a közkeletű bölcsesség az volt, hogy a szülőknek nem szabad „elkényeztetni” a gyereket azzal, hogy megölelik, puszilják. Azt tanácsolták az anyukáknak, hogy ne vegyék fel a babákat, ha sírnak, és szigorú rend szerint etessék őket, nem akkor, amikor éppen megéheznek. Támogatták a gyerekek testi fenyítését.

Spock szakított ezekkel az elavult elképzelésekkel. Azt írta az anyukáknak, hogy nyugodtan ölelgessék, puszilgassák a babájukat, és vegyék fel, amikor sír, etessék meg, amikor éhes. Ezenkívül elutasította a gyerekek testi fenyítését, helyette a szóbeli fegyelmezést tartotta megfelelőnek. És mindenekelőtt: arra biztatta a szülőket, hogy bízzanak az ösztöneikben, mert ők a legnagyobb szakértőik a saját gyerekeik fejlődésének.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: Benjamin Spock egy olyan csendes forradalmat indított el a szülőségben, ami jelentőségében felveszi a versenyt a huszadik század egyéb nagy társadalmi átalakulásaival. Ma már tudjuk ugyanis, hogy szociális állatokként mennyire kulcsszerepet játszik az a primordiális kötődés – az ősbizalom – ami az első években kialakul köztünk és a szüleink között. Meghatározza a későbbi kötődéseinket, szociális kapcsolatainkat, megküzdési stratégiáinkat és viselkedésmintáinkat. Spock alapvető érdemeit még az sem árnyékolhatja be, hogy egyébként bizonyos elképzeléseit (pl. a babák hason alvásáról) napjainkban már elvetik.

A Spock által elindított forradalom azonban nem zárult le és kezdetektől nagy ellenállásba ütközött. Egy Norman Vincent Peale nevű konzervatív lelkész például megvádolta azzal, hogy a 60-as években a vietnámi háború ellen tiltakozó hippik generációja az ő nevelési elvei miatt vált „antiszociálissá” és „fegyelmezetlenné”. A Spock-féle „liberális” gyermeknevelési elvek ellen azóta is hullámokban megújuló támadást indítanak, pedig a tudományos kutatások egyre inkább Spock nézeteit támasztják alá: a szerető gondoskodás kifejezése és egyébként a határok nem-erőszakos, de határozott kijelölése nem zárja ki egymást. Sőt.

Magyarországon a saját tapasztalataim szerint hiába figyelt ott Spock könyve a családok polcain, számos újítását még ma is éppen annyira idegenül fogadják, különösen az idősebb generációban, mint amikor mi voltunk gyerekek. Még mindig gyakran lehet hallani, hogy „jó az a babának, ha sír, attól erősödik a tüdeje”. Hogy nem árt annak a gyereknek néhány pedagógiai célzatú pofon, „látod én is kaptam oszt milyen jó ember lett belőlem”. Vagy hogy elkényezteted a gyereket, ha megengeded, hogy akkor egyen, amikor éhes, vagy hogy a szüleivel aludjon.

A gyerek nevelése örök konfliktus-forrás a nagyszülők és szülők között: ezt mi máshogy csináltuk, elrontod a gyereket, ha így neveled, satöbbi. A helyzet az, hogy mi, mai szülők, bizonyára követünk el hibákat. Vannak bizonyára helikopter-szülők, akik félreértik a szerepüket. Ezenkívül a gyerekek egy sokkal bonyolultabb, inger-gazdagabb, mentális csapdákkal nehezített világban nőnek fel. Lehetséges, hogy 20 év múlva majd mi is megkapjuk, hogy bizonyos elveink, amikhez ma ragaszkodunk, már elavultak. De mégis azt gondolom, hogy az irány, amibe a gyermeknevelés halad, alapvetően pozitív. A Spock-által elindított forradalom, a vadhajtások, ellenforradalmi kísérletek ellenére, tovább fog haladni.

Ti hogy látjátok?