Péter Sárosi

„Ahogy Helen Huntington rácsapta a hálószoba-ajtót a férjére, az visszhangzott az egész viktoriánus Angliában,” írta May Sinclair írónő 1913-ban. Anne Brontë Wildfell asszonya című regényére utalt, amit a világ egyik első feminista regényeként tartanak számon. Helen Huntington, a regény főhőse, nem csak rácsapja az ajtót az alkoholista és abuzív férjére. De fogja a gyereket és bejelenti, hogy nem hajlandó így tovább házasságban élni vele.

Hogy miért visszhangzott ez az ajtócsapás a viktoriánus Angliában?

Azért, mert a korban már az is hallatlannak számított, hogy valaki egyáltalán írjon arról, hogy egy nő otthagyhatja a „hites urát”. Nemhogy meg is tegye: amit a törvény büntetett. A nők egészen 1870-ig még csak nem is birtokolhattak semmit. Gyakorlatilag a férjük tulajdontárgyának számítottak. A nőnek tűrnie kellett az erőszakot. A férj alkoholizmusa egészen addig elfogadottnak számított, amíg a külvilág felé eleget tett a „művelt” társasági élet által megkövetelt külsőségeknek.

A Brontë-nővérek neve ismerősen cseng a magyar olvasóknak is: azonban nem pont a legifjabb lány, Anne miatt. Nővérei, a Jane Eyre-t író Charlotte, és az Üvöltő szeleket író Emily jóval nagyobb hírnévre tettek szert. Már az ő, független női karakterek szenvedéseit ábrázoló regényeik is kiverték a biztosítékot a kor „jólnevelt” olvasóiban. Mégis, sokkal jobban megfeleltek a kor elvárásainak. Romantikus, gótikus szerelmi történeteik, és az azokból készült kosztümös filmek, még ma is fiatal nők generációinak szívét dobogtatják meg.

A kishúg, Anne regényei azonban csalódással töltik el azt, aki romantikus borzongásra vágyna. Az ő írásából a való élet köszön vissza. A romantikus szerelemtől hamarosan eljutunk a bántalmazás szürke hétköznapjainak csúf, kiábrándító banalitásához. A testi és lelki abúzus kifinomult technikáihoz. Az áldozat mentegető és önbecsapó illúzióihoz („majd én megváltoztatom”).

A kritikusok szétszedték Anne regényét. És miután Anne fiatalon, 29 évesen meghalt tuberkolózisban, nővére is fiókba tette és nem volt hajlandó kiadatni többé. És mégis, annak ellenére, hogy a kritikusok felhívták a társadalmat, hogy tartsák távol ezt a könyvet a „hölgy olvasóktól” – vagy éppen emiatt – nagy népszerűségre tett szert. Hiszen amiről szól, abban nagyon sok nő ismert rá a saját életére. És azt az üzenetet küldte nekik, hogy van kiút a bántalmazó házasságból.

Anne szenvedélyesen védelmébe vette a regényét:

„Fenntartom a véleményem, hogy amikor a bűnökkel és bűnös karakterekkel foglalkozunk, akkor jobb, ha olyannak ábrázoljuk őket, amilyenek a valóságban, és nem úgy, mint ahogy szeretnénk őket látni,” írta. „A rossz dolgot a lehető legkevésbé sértő módon ábrázolni kétségtelenül a legelfogadottabb módszer egy író számára; de vajon tényleg ez a legőszintébb, vagy inkább csak a legbiztonságosabb? Mutassuk meg az élet csapdáit és kelepcéit a fiatal és gondtalan utazónak, vagy inkább takarjuk el azokat ágakkal és virágokkal? Ó, kedves olvasó! Ha kevesebb lenne a tényeknek eme kifinomult elleplezéséből – a ‘béke, béke’ suttogásából ott, ahol nincs béke, akkor kevesebb bűn és nyomorúság lenne osztályrésze a mindkét nemhez tartozó fiataloknak, akik ma a tapasztalatból kénytelenek kifacsarni a keserű tudást.”

Milyen igaz. Még ma is túl gyakran festenek egy idilli, rózsaszín képet a házasságról és a családról – és ebben a képben visszaköszönnek azok a patriarchális sémák, amik évszázadok óta keserítik meg mindkét nem életét. Túl gyakran kendőzzük el az erőszakot és a bántalmazást, ami a rózsaszín felszín mögött van, a családi béke, a gondoskodó és szelíd „nőiesség” jelszavával. Túl gyakran tabuként kezeljük az alkoholizmust, vagy legfeljebb cinkos kacsintással: „Jó ember a Józsi, csak hát ugye amikor iszik…”

Idilli képet festünk a múltról is – mintha régen minden jobb lett volna. És közben észre sem vesszük, hogy valójában mennyi minden ment a kukába, aminek tényleg ott a helye. Ami megkeserítette az emberek – és főleg a nők – életét. Mert ma már adott, készen kapott az, amiért öntudatos nők, és az őket támogató férfiak, generációi küzdöttek évszázadokon keresztül. Nem látjuk, milyen sokat elértünk, ami most újra veszélybe került.

Egyik kedvenc regényem Faludy György Pokolbéli víg napjaim című írása – azok közé a könyvek közé tartozik, amiket időről-időre újra elolvasok. A regény 1938-ban kezdődik, amikor a költő és radikális demokrata barátai úgy döntenek, hogy ideje lelépni Horthy Magyarországáról. A kivándorlás mellett szóló egyik legnyomósabb érvet az szolgáltatta, amikor látta, hogy Hitler Bécsbe való bevonulásának másnapján az Andrássy úton hosszú sorokban várakoznak az ország vezető értelmiségiei, hogy belépjenek a Nyilas Pártba. „Nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük,” jegyzi meg a költő.

Faludy, aki élete egyik legnagyobb sikerének tekintette, hogy egy Csilléry András nevű, fogorvosból lett nyilas politikus szívrohamot kapott, amikor az ellene írt versét elolvasta – egy törpe kisebbségbe került. Nem csak zsidó származása miatt, amiről egyébként önéletrajzi írásaiban szinte mindig diszkréten hallgat. Hanem azért is, mert ő egyébként is képtelen volt arra a mutatványra, amihez a magyar értelmiség színe-virága remekül értett: beállni a sorba és átöltözni.

„Ez Magyarország! Átöltözünk, mindig csak átöltözünk,” fejtette ki Gálffy Eduárd (Darvas Iván) a Tizedes meg a többiekben.

Ennél már csak ahhoz értünk jobban, hogy panaszkodjunk. Ius murmurandi, a morgáshoz való jog. Persze soha nem nyíltan, leginkább csak akkor, amikor azt hisszük, hogy nem lehet következménye. És akkor is leginkább csak a saját egyéni helyzetünket panaszoljuk fel. Eszünk ágában sincsen szolidaritást vállalni másokkal. A rendszert csak a háttérben merjük szidni, ha ki kellene állni, akkor sunnyogunk. Néha kárörvendően. Dögöljön csak meg a szomszéd tehene!

Azok az emberek, akik, ahogyan Thoroeau is mondja, jobban ügyelnek arra, hogy a lelkiismeretük tiszta maradjon, mintsem hogy divatos és drága ruhákban járjanak – akik veszélyes és felforgató eszmék nevében kérdőjelezik meg a fennálló viszonyokat, előbb-utóbb emigrációban találják magukat. Vagy belső emigrációban: elszigeteltségben és kirekesztettségben. Vagy pedig külső emigrációban, rákényszerülve, hogy otthagyják az otthonukat és idegen földön, a nulláról kezdjék újra az életüket. Akárcsak Faludy és más kiváló költő, író és tudóstársai, akik kulimunkákból nyomorogtak Párizsban a 30-as évek végén.

Ez jár az eszemben, amikor Szász Jánosról, a neves és kitűnő rendezőről olvasok. Aki überezéssel kezdte újra az életét Amerikában, miután úgy érezte, Magyarországon már nem élhet emberhez méltóan. Az, hogy egy ilyen koponyának és tehetségnek übereznie kell Nyugaton – attól még akkor is elfog a szekunder szégyen, ha nekem személy szerint nincs benne közvetlen felelősségem. Közvetett felelősségem persze van, mint mindenki másnak: még ha ez a felelősség nem is egyenlő. Én sose tettem lakatot a számra: de vajon eleget tettem? Eleget tettünk, hogy Magyarország ne fulladjon bele ismét abba a házmester-országos árvalányhajas fröccsentett-giccses mocsárba, amibe már oly sokszor történelme során? Hogy ne álljon már megint oda teljes mellszélességgel a legrosszabb oldalra, az éppen aktuális legundorítóbb diktátor talpnyalóinak sorába?

Faludy írta, hogy az emigrációtól sokáig az tartotta vissza, hogy tettét nehogy menekülésként értelmezzék. Az optikája akkor is az volt a dolognak, hogy aki a rendszert kritizálja – az hazaáruló. A saját hazája ellen, az idegenek mellett küzd. És mégis, akinek a hazaszeretet mellé jutott némi ész és bölcsesség is, akár konzervatív, akár liberális, akár baloldali volt – hamar rájött, hogy az ország és népe legjobban felfogott érdeke – a vereség. A kudarc. Legalábbis ami a fennálló rendszert és annak urait illeti. És vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a legbecsületesebb, legpatriótább pozíció: a belső vagy a külső emigráció.

„Megmérgezték a kutat, és én nem akarok inni belőle. Nagyon sajnálom, akinek továbbra is inni kell belőle,” mondja Szász János. Igaza van. „Nem azért jöttünk ki, hogy dühösek legyünk, hogy köpködjünk. Béke van a lelkünkben, és mindig magyarok maradunk.”

Gyerekkorom egyik nagy csalódása volt, amikor Dorothy leleplezte Ózt, a nagy varázslót. A mese olvasása közben fantáziákat szőttem arról, hogy vajon ki is lehet ez a titokzatos, nagy hatalmú varázsló. Smaragdváros ura és parancsolója. De aztán lehullott a függöny – és kiderült, hogy egy szánalmas kis bűvész. Akinek a varázslatai olcsó trükkök csupán.

Az Óz a nagy varázsló az illúzióink elvesztésének meséje.

Óz nem más, mint az emberi elme allegóriája. A nagy mutatványos, aki a függönyök takarásában szorgosan dolgozik, hogy illúziókat keltsen. Füsttel, fénnyel, hanggal téveszt meg bennünket. Elefántot csinál a bolhából. Színes szemüveget vetet fel velünk, mint Óz Smaragdváros derék polgáraival, akik ezután mindent zöldben láttak. Elhiteti velünk akár azt is, hogy a pokolban vagy a mennyországban vagyunk – és közben nem figyelünk arra, ami előttünk áll.

És amikor az önismeret segítségével átlátunk a sok füstön, csillogáson és hanghatáson, akkor rájövünk, hogy a boldogulásunk útjában álló, áthatolhatatlannak tűnő akadályokat a leggyakrabban mi magunk teremtjük.

Az elme egy szélhámos – de nem a gonosz fajtából. Nem érdemes gyűlölni. A saját félelme hajtja, akárcsak Ózt. Egy idegen és ellenséges világban próbál nagyobbnak és félelmetesebbnek látszani, hogy elfogadják, tiszteljék és szeressék. Retteg tőle, hogy ha leleplezik – ha olyannak látják, mint amilyen valójában – akkor elutasítják és nem lesz képes tartozni valahová.

Pedig Óz – az elme – valódi erővel rendelkezik. De ez valójában nem varázserő – legalábbis nem úgy, ahogy a babonások gondolják. Az ő ereje a bölcsessége, amivel felfedi, hogy a hiányzó képességeinket nem kívülről, adományként kapjuk meg. Hanem mi magunk teremtjük meg.

A tudást a tapasztalat hozza meg. A szívet az együttérző cselekvés. Az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha szembenézel azzal, ami a félelmed mögött van.

„Legyen a kíváncsiságunk nagyobb, mint a félelmünk,” írja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.

„Az igazság meztelenül jár, de a hazugságot öltöztetni kell,” jegyezte meg az éleslátó libanoni író, Kahlil Gibran. Milyen igaz.

Mikor megszületünk, mi magunk vagyunk a meztelen igazság. Kíméletlenül és őszintén üvöltjük bele fájdalmunkat és félelmünket a végtelen világba. Mosolyunk, sírásunk nem is lehetne valódibb – nincs benne semmi tettetés. Örömünk, bánatunk hamisítatlan, feldolgozatlan nyers erő. Mi magunk tükrök vagyunk: tükrözzük szüleink érzelmeit. Magunkba szívjuk, mint a szivacs, nem tehetünk mást.

És mivel ennyire kialakulatlanok vagyunk még ezen a világon, ennyire gyámoltalanok és kiszolgáltatottak, ezért létezésünk egyedüli forrása az, ahogyan a szüleink bánnak velünk. Függőségünk totális és egzisztenciális. Tőlük nyerünk visszaigazolást arra, hogy méltók vagyunk a létezésre. Míg elutasításuk a teljes megsemmisülés rémképét kelti fel remegő kis szívünkben.

Így hát megtanuljuk, hogy alkalmazkodnunk kell szüleinkhez – ezekhez a titokzatos, isteni hatalmú óriásokhoz, akik egyetlen mozdulatukkal fényt vagy sötétséget teremtenek, ételt, biztonságot adnak vagy vesznek el. Minden jó és rossz, ami velünk történik, az minket minősít. Így hát minden rossz, amit velünk tesznek, vagy minden jó, amit nem tesznek, az saját alkalmatlanságunkról, szeretetre méltatlanságunkról gerjeszt bennünk tévképzeteket.

Ha bántanak minket, ha elhagynak minket, ha nem figyelnek ránk – akkor azért mi vagyunk felelősek. Nem vagyunk elég jók. Mássá kell válnunk, hogy ne így legyen. Megtanulunk hát tettetni. Megtanuljuk megszakítani a kapcsolatot a nyers és őszinte lénnyel, akik vagyunk – megtanulunk alakoskodni, megtanulunk maszkokat hordani. Hideg, szenvtelen, üveges szemmel nézni a világra, készülve arra, hogy a következő pillanatban tüskét kell növesztenünk.

Van olyan, hogy amire felnőtté válunk, az alakoskodás és a hazugság olyannyira részünkké, elemünkké válik, hogy már meg sem tudjuk különböztetni attól, akik voltunk, akik vagyunk. Nem csak másoknak hazudunk, hanem magunknak is. És mivel a hazugságot öltöztetni kell, megtanuljuk cizellált történetekkel eltorzítani a külső és belső valóságunkat. Ahhoz, hogy az egyik hazugság hihető legyen, újabb hazugságokra van szükség. A folyamat öngerjesztővé válik. És az elménk hihetetlen erőforrásokat elkölt csak arra, hogy fenntartsa a hazugságot.

Végül a hazugságaink önmagukba gabalyodnak és lehúznak, mint a hínár. Egyre lejjebb. Egy örvénylő barlangi folyó sodor minket egyre sötétebb mélységekbe, lábaink alatt iszonytató szörnyetegek őrjáratoznak, elnyeléssel fenyegetve minket, óvatlan behatolókat. És aztán kivet a folyó egy hideg, iszamós sziklára. Hazugságainktól megfosztva, dideregve kuporgunk magzatpózban. Körülöttünk tündöklő éjfekete üresség. Nincs tovább.

És mégis van. Mert ebben a kiszolgáltatott állapotunkban, amiben visszaköszön az, ahogyan világra jöttünk, benne van a lehetőség arra, hogy megtaláljuk az elvesztett kapcsolatot a régen elfelejtett lénnyel, akik voltunk – akik vagyunk. Főleg, ha van egy ember, ha van egy közösség – ami ebben a rettenetes állapotunkban, a szégyen és önáltatás milliónyi guanó-rétege alatt is meglátja bennünk a fényes, ragyogó lényt. Meglátja hamvainkban a lángoló szárnyú főnixet. Lassan küzdjük át magunkat az újjászületés csatornáján. Próbálgatjuk új szárnyainkat a nooszféra légáramlataiban. Kinyújtózunk, üvöltünk, sírunk, nevetünk. Levegőt veszünk: végre őszintén, igazán, hitelesen, szabadon. Felizzunk, akár a dinamóra kötött lámpa, összeköttetésben Gaia, a Földanya lüktető szívével. Otthon vagyunk. Önmagunk vagyunk újra.

kép: Rafy A

Ma van az AIDS világnapja.

Ezen a napon az ENSZ kiadta a jelszót: „Take the rights path to end AIDS!” A „right path” ebben az esetben egyaránt jelent helyes utat, és egyben az emberi jogok útját. Magyarul a helyes út a járvány megfékezéséhez nem más, mint tiszteletben tartani azok jogait, akik leginkább érintettek és veszélyeztetettek. Nem a megszégyenítés, kirekesztés és megbélyegzés, hanem a pragmatikus és együttérző támogatás, tájékoztatás az, ami eredményes.

Vajon Magyarországon mennyire érvényesül ez az elv?

Nem túlságosan. Elég arra gondolnunk, hogy a HIV fertőzések leginkább a meleg és biszex férfiak körében terjednek a leggyorsabban (de nem kizárólag). Erre aztán nagyon sokan – politikusok és szakemberek is – úgy reagálnak, hogy megbélyegzik és megszégyenítik a meleg és biszex embereket. Magyarországon sajnos túl sok védekezés nélkül szexelő ember nincs tisztában a HIV-státuszával, aki esetleg majd csak az AIDS-stádiumban fedezi fel, amikor már késő.

Sőt, a legnagyobb kockázatnak kitett csoportokat gyakran még az LMBTQ közösségen belül is megbélyegzik. Ilyenek például azok, akik chemszex partikon vesznek részt: olyan szexuális együttléteken, ahol drogokat fogyasztanak a szexuális élvezet fokozásának céljából (igen, mielőtt megkérdezné valaki: ilyeneket Brüsszelben is szerveznek, eresznek látszó tárgyakkal rendelkező falú házakban is). Sajnos a chemszex szcénában nagyon gyakoriak a fertőzések, a függőséggel és mentális zavarokkal kapcsolatos problémák. Mert a nyakló nélküli szex és drogozás bizony lehet trauma-válasz, különösen kirekesztett kisebbségekben. Erről a témáról szerveztünk konferenciát pár éve, először Magyarországon (belinkelem a kommentbe).

Nemrég a Főváros hiánypótló pályázatokat osztott ki civilek között. Engem is felkértek, hogy segítsek a pályázatok elbírálásában. Többek között Magyarországon először támogatásra került egy a chemszex szcénában résztvevő embereket segítő, megkereső szolgáltatás, amit a Háttér Társaság folytat. A cél: minél több embert elérni megelőzéssel, minél több embert eljuttatni szűrésre, tanácsadásra és ha kell, gyógykezelésbe. Mert minél hamarabb eljut egy HIV-pozitív ember szűrésbe, annál hamarabb kaphat gyógykezelést, és minél hamarabb kerül gyógykezelésbe, annál kevesebb eséllyel fertőz meg másokat.

Na most, kormányunk és pártunk ahelyett, hogy a hasonló kezdeményezéseket támogatná, a jó öreg megbélyegző megközelítés alapján frontális támadást intézett a Főváros ellen. „A drogozva közösülő LMBTQP-személyek támogatására kaptak milliókat Karácsonyéktól,” „A Főváros milliókat költ chemsex függőkre” – harsogták a kormánysajtó szalagcímei. Történik ez ugye pont akkor, amikor egyébként egy saját sorstársaihoz problematikusan viszonyuló államférfiú politikai cameo-ja zajlik, aki, legalábbis a brüsszeli média szerint, maga is érintett volt a jelenségben. Milyen szép is lenne, ha ő például kiállna a nyilvánosság és sorstársai elé: itt van ez a járvány, mindannyiunk érdeke, hogy megállítsuk, akár konzi vagy, akár libsi. Fektessünk be megelőzésbe, kezelésbe, tájékoztatásba! De hát ugye felnőttünk már a tündérmesékből.

Mindenesetre a fontos üzenet mindenkinek, aki bárhogyan is érintett (nem csak melegek): nem szégyen elmenni szűrésre és tanácsadásra! Nem szégyen HIV-el élni! Légy tájékozott, légy jogtudatos!

Ma 118 évvel ezelőtt, 1906. január 11-én a svájci Baden városában megszületett Albert Hofmann – akiről akkor még senki sem sejtette, hogy be fogja í­rni magát a történelembe, mint az egyik minden szempontból legnagyobb hatású tudatmódosí­tó szer, az LSD feltalálója.

Hofmann, aki az LSD-t „bajkeverő csodagyerekének” nevezte (ezzel a cí­mmel jelent meg magyarul is az önéletrajzi í­rása), valójában nem vált „az LSD apostolává”, amint például Timothy Leary, a Harvard Egyetemről kirúgott renegát pszichológus. Az ő igazi szerelme, az ő igazi vallása nem az LSD volt, hanem a Természet. Így, nagy betűvel. Amivel (akivel?) már kisfiúként, jóval az LSD felfedezése előtt is nagyon mély, spirituális kapcsolat fűzte össze.

Az LSD-t is elsősorban abból a szempontból tartotta í­géretesnek, amennyiben azt olyan kontextusban használják, hogy sikerül helyreállí­tania az ember és a természet között az ipari civilizációban gyakran megszakí­tott kapcsolatot. Gyakran hangsúlyozzuk, hogy a pszichedelikus élmény nagyban függ a környezettől (setting) és a fogyasztó személyiségétől, várakozásaitól (set). Hofmann első LSD-tripjéről nagyon sokat í­rtak – de viszonylag keveset foglalkoztak azzal, hogy az ő meghatározó gyermekkori élményei a természettel kapcsolatban mennyire formálták azt a misztikus élményt, amit az LSD-vel kapcsolatban élt át – és ami aztán formálta a világ képét az LSD-ről.

„Amikor fiatal fiú voltam, rengetegem jártam a természetben,” mondta el egy interjúban. „Mély és látomásszerű kinyilatkoztatás-élményeim voltak már jóval azelőtt, hogy az első kí­sérleteimet folytattam volna az LSD-vel. Valójában az LSD-vel folytatott első élményeim nagyon hasonlí­tottak azokra az első misztikus élményeimre, amelyeket kisfiúként szereztem a természetben.”

Hofmann üzenete a fiatalság felé egyáltalán nem az volt, hogy „tolj egy bélyeget és megvilágosodsz”. Többször hangsúlyozta, hogy az LSD nem mindenkinek való – és hogy egy ilyen potens szerrel nagy tisztelettel kell bánni. Aggodalommal töltötte el az a trend, hogy az LSD-t elkezdték „buliból” használni az emberek. Hangsúlyozta azonban, hogy az LSD-vel való visszaélés jóval mélyebb okokra vezethető vissza: az egész elidegenedett, jelentéstelenné, fenntarthatatlanná vált modern életformánkra. Amire igazán buzdí­totta a fiatalokat: az a természettel való élő kapcsolat helyreállí­tása.

„Nyisd ki a szemed! Az érzékelés kapuit ki kell nyitni. Ez azt jelenti, hogy a fiataloknak meg kell tanulniuk a saját tapasztalatukon keresztül azt, hogy milyen volt a világ, mielőtt az emberek megjelentek. Ez az igazi probléma manapság, hogy az emberek olyan városokban élnek, ahol minden halott. Ez a materiális világ, amit az emberek hoztak létre, egy halott világ, ami el fog tűnni és pusztulni. Azt üzenem a fiataloknak, hogy menjenek ki a természetbe, a mezőkre, a kertekbe, az erdőkbe. A természetnek ez a világa az, amihez teljes mértékben tartozunk. Ez az élet körforgása, aminek szerves részét képezzük. Nyisd ki a szemed, lásd meg a barna földet és a zöldellő réteket, és a fényt, ami a természet lényege. A fiataloknak az élet körforgásának tudatára kell ébredniük, meg kell érteniük, hogy meg lehet tapasztalni azt a szépséget és mély jelentést, ami összeköt minket a természettel.”

Boldog szülinapot, Hofi bácsi, jó tekerést az elí­ziumi mezőkön!

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj valamit: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Jakob Krattiger

Kijöttek a KSH adatok: 2183 azonos nemű pár nevel ma kisgyermeket. Összesen 4125 kisgyerek él szivárványcsaládokban. Egy közepes méretű magyar város gyerek-lakossága.

Ők a láthatatlan gyerekek.

Hiába hallhatjuk ugyanis úton-útfélen, hogy ez a kormány a családok kormánya. És hogy milyen fontos, hogy minél több gyerek szülessen. Mégis, a szivárványcsaládok ma Magyarországon az állam szempontjából egyszerűen nem léteznek. Levegőnek nézik több, mint négyezer gyerek családját. Szüleik közül csak az egyiket ismerik el törvényes szülőnek. Megtagadják tőlük mindazt a támogatást és jogbiztonságot, amit a „hagyományos” családoknak megadnak.

Minél többet tudok meg a gyermeknevelésről, mind elméletben, mint gyakorlatban, annál világosabbá válik, hogy egy gyereknek nem arra van szüksége, hogy apa férfi, anya nő legyen. Egy gyereknek arra van szüksége, hogy olyan szülők neveljék, akik képesek neki biztosí­tani a megfelelő figyelmet, gondoskodást és szeretetet.

Kedves magyar szivárványcsaládok – kedves szivárványszülők és gyermekek! Ha a kormány nem mondja el, akkor elmondom én: semmivel nem vagytok rosszabbak, semmivel nem vagytok kevesebbek – semmivel nem vagytok kevésbé magyarok sem! Mi több, a többségi társadalom lesz attól kevesebb, hogy titeket semmibe vesz. Mi, mindannyian, magyarok, vagyunk kevesebbek és hitványabbak attól, hogy egy olyan társadalomban élünk, ami hátrányosan megkülönböztet szexuális orientáció, nemi identitás szerint.

Szeretünk Titeket – nem vagytok láthatatlanok, nem vagytok egyedül! 🌈

„Ízléstelen provokációnak” nevezte Kövér László, a Tisztelt Ház általam egyébként egyáltalán nem tisztelt elnöke azt, hogy a képviselők egy perc néma felállással tisztelegjenek Karsai Dániel emléke előtt. Szerinte Karsai a „halál kultúráját” képviselte, míg ők az „élet kultúráját”.

Attól függetlenül, hogy ki mit gondol az eutanáziáról, elöljáróban azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: ennél nagyobb tahó még nem állt a magyar törvényhozás élén.

Nem kell ugyanis az eutanáziához való jog lelkes hívének lenni ahhoz, hogy az ember belássa: Karsai Dániel azzal, hogy halálos betegként sorsát a nyilvánosság elé tárva társadalmi párbeszédet kezdeményezett egy ilyen fontos témában, önmagában tiszteletet és főhajtást érdemel. Ezt még Orbán Viktor is belátta, aki a videófelvétel tanúsága szerint maga is felállt volna.

Ami pedig a „halál kultúráját” illeti: egyáltalán nem lenne ördögtől való rossz dolog, ha lenne a halálnak kultúrája. Ha a meghalást a társadalmunk nem valamiféle szégyellésre méltó hibának tekintené, amit száműzünk a kórházak steril indusztrializált világába. Jó távol, hogy ne kelljen vele szembesülni. Jó lenne, ha többet beszélnénk arról, hogy milyen is a „jó halál” – hogy miként is tudjuk emberhez méltóan, méltósággal befejezni az életünket.

Az a helyzet, hogy éppen úgy nem tudunk kezdeni semmit az élet végével, mint ahogy a kezdetével, a születéssel sem: azt is leginkább indusztrializált folyamattá tettük, amelyben az egyéni autonómia alig érvényesül.

Ma egyre többen, egyre többet beszélünk arról, hogyan állíthatnánk vissza a szülés, a születés méltóságát – és egyre többen és többet beszélünk arról is, miként állíthatnánk helyre a meghalás méltóságát. És ez jó. Mert, bár ezt a Kövér Lacik nem értik, a „halál kultúrája” nélkül nincsen kultúrája az életnek sem.