Péter Sárosi

Elérkezett a zsidó újév, a Rós ha-sána ünnepe. A zsinagógákban ilyenkor megfújják a sófárt, ez az ősi zsidó hangszert, amit a kos szarvából készítenek.

Az üzenet: emlékezzetek!

Emlékezzetek arra, hogy az életetek többről szól, mint a hétköznapok szürke tülekedéséről és nyomasztó gondjairól. Könnyű elfelejteni, hogy az út, amin jártok – az élet – valójában nem A-ból B-be tart. A semmiből a semmi felé. Hanem egyfajta koncentrikus mozgás, egyfajta tánc, ugyanazon középpont körül, ami szellemi gravitációs erejével éppúgy meghatározza minden ember életpályáját, mint ahogy a Nap a körülötte keringő bolygókét. Ritmusára rá kell hangolódni, hogy az élet újra értelmet és jelentést nyerjen.

Az üzenet: ébredjetek!

Ébredjetek a szendergésből, ami az élet – álom. Álom, amiből előbb-utóbb mindenki felébred. Éberen és józanul nézzetek magatokba: tekintsétek át az óesztendőt. Vessetek számot azzal, hol tartotok, kik vagytok. Ébresszétek fel az egészséges bűntudatot, hogy tanulhassatok a hibáitokból. De tudjátok azt is, hogy többek vagytok a hibáitoknál. Ragyogó lény az ember. A fényből jön, még ha el is felejti.

Shana tova minden kedves zsidó olvasónak – boldog új évet! ❤

A hitről sokan úgy gondolkodnak, mint vallásos dogmák kételkedés nélküli elfogadásáról. Pusztán a tekintély alapján. Ezt gondolják róla a fundamentalisták, akik szerint az ilyen típusú hit az, ami üdvözít. És ezt gondolják róla azok a kritikusok is, akik szerint mindenféle vallás, mindenféle hit ostoba babonaság. Én nem tartozom sem a térítő hitbuzgalom, sem a vallásirtó hitetlenség táborába: próbálok nyitott maradni.

Tudván tudom, hogy az elmélyült spiritualitást megélő ember számára a hit ennél jóval több. Magába foglalja a racionalitás és az érzelmek elemeit, de azokon túlmutat. Ahogy Paul Tillich protestáns teológus gyönyörűen megfogalmazta, a hit egy állapot. A végső érintettség állapota – a végső elkötelezettségé. Egyfajta végső megnyílás és sérülékennyé válás. Ami nem kis kockázatot hordoz magában. Meggyógyíthat minket, de el is pusztíthat, írja Tillich.

A hit nem feltétlenül naiv hiszékenység. Nem azt jelenti, hogy valaki vakon elfogadja, hogy amit több ezer éve halott emberek kinyilatkoztattak az igazságról, az úgy van. Vagy hogy hisz különféle láthatatlan lényekben, erőkben. Az érett hit ezekben az igazságokban kételkedhet. A hívő, ahogy Pilinszky is írta, kevés dolgot tud, és mégis: „hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

A hit – elrugaszkodás, végső bizalommal. Szelíd elengedés.

„A hit ellentéte nem a kétely,” írja Richard Rohr ferences szerzetes. „A hit ellentéte a kontroll. El kell hagynod az Édent, ahol angyalok őrködnek lángoló kardokkal, akik megakadályozzák, hogy valaha is visszatérj. El kell hagynod az anyaméhet, hogy megszüless.”

Összekacsint a kisemberekkel: nem kell izgulni. Tudjuk mink, hogy ez a mi kis köztársaságunk itt igazából nem is igazi köztársaság. És az elnöke se igazi elnök. Elvégre csak egy nő. Kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább a miénk! Azért tettük oda a kirakatba, dísznőnek. Majd mi, erős és okos férfiak, helyretesszük itt a dolgokat, amit ez a buta liba elszúrt. Átírjuk az alkotmányt. Megtiltjuk neki, hogy a jövőben pedofiloknak osztogassa a kegyelmet. Elvesszük a játékát, rossz kislány! A gonosz pedofilokat még jobban meg kell büntetni, hogy a normális emberek nyugodtan alhassanak.
És ezzel, a gránitszilárdságú alaptörvény 3245. módosításával, minden meg is van oldva, igaz?

Hát nagyon nem. Semmi sincs megoldva. Mi több, ez az egész vita, ami most ebben az ún. „pedofil-botrányban” kialakult Magyarországon, egy picit sem érinti a lényeget. Ahogy Szókratész, a görög filozófus mondaná, rosszak a premisszái: rossz a kiindulópontja, amire az ítéletét alapozza.

Ugyanis abból indul ki, hogy csak annyi a baj ebben az országban, hogy a 99%-ban „normális” magyar embereket minél jobban meg kell védeni egy csúnya, gonosz emberekből álló „pedofil” kisebbségtől. Jó emberek – rossz emberek. Kétláb rossz, négyláb jó. Fekete és fehér. Bűn és bűnhődés.

Nos, a valóság nem így néz ki. És ez a fekete-fehér gondolkodás éppen arról vonja el a figyelmet, amivel a leginkább kellene foglalkozni: az áldozatok védelméről. És a bántalmazást újratermelő rendszerekről.

Például a gyermekvédelmi rendszerről. Ami nálunk még mindig elavult, zsúfolt totális intézményekre és elavult szemléletre épül. 1500 gyermek van otthonokban, akiknek nevelőszülőknél a helyük – de nincs kapacitás rájuk. Nincs elég nevelőszülő.

Szemléletváltásról, szerkezeti reformról még szó sem esik, mivel az egész rendszer a napi szintű túlélésért küzd. Kevés forrással. Ami kevés képzett, elkötelezett szakembert vonz – és aki bekerül, az is előbb-utóbb kiég, mint a villanykörte.

Megint nem beszélünk arról, hogy ezekben a rendszerekben miért és hogyan válnak áldozattá a gyermekek. Hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy véletlen rohadt almák kerülnek be az almásládába – pedofil kecskékre bízzák a káposztást. Mert, mint ezerszer elmondták már, a gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége nem felel meg a pedofília diagnosztikai kritériumának. Ezek a rendszerek olyanok, hogy virágzanak, kitermelődnek bennük a ragadozók.

Ragadozók, akik a kiszolgáltatottakra és gyengékre utaznak: azonban egy jól működő rendszerben nem tudnának ragadozóvá válni. Egy olyan rendszerben, ami valóban a gyerekeket védi, támogatja. Egyénenként, és nem csupán menedzselendő biomasszává degradálva. Ahol a gyermekvédelmi törvény nem azzal foglalkozik, hogy gerjessze a homofóbiát, hanem az áldozattá válás megelőzésével, és az áldozattá váltak védelmével.

Ezekről kellene beszélnünk, honfitársaim, ha a „gyermekvédelem” jelszava nem politikai pecsenyesütögést szolgálna Magyarországon.

Epikurosz, az ókori görög filozófus, akiről már többször is írtam ezen az oldalon, azt tanította, hogy az életben kerülni kell a szélsőségeket. Ahhoz, hogy elérd az örömteli (eudaimónia) és zavartalan (ataraxia) életet, egyrészt ki kell elégítened az alapvető testi és lelki szükségleteidet. Legyen fedél a fejed felett, legyen mit enned-innod, és ne légy magányos.

Másrészt viszont el kell kerülnöd azt is, hogy túl nagy feneket keríts az anyagi körülményeid javításának. A boldogsághoz elég az, ha megszabadulsz az ínségtől, a nyomortól, ha nem szenvedsz szükséget – viszont a fényűzéstől, a luxustól, a hírnévtől soha nem leszel boldogabb. (Ez egyébként párhuzamba állítható egy indiai bölcs, a Buddha tanításaival a középső útról).

Ebben az a szép, hogy a modern társadalomtudományi-pszichológiai kutatások tökéletesen igazolják.

Elég megnézni az anyagi helyzet és a boldogság kapcsolatát vizsgáló kutatásokat. Amelyekből az derül ki, hogy a fejlett társadalmakban általában nagy különbség van a létminimum alatt, deprivációban, nyomorban élő emberek és a tisztes középosztálybeli jövedelemmel rendelkező emberek élettel való elégedettsége között. Ugyanakkor ha összehasonlítod a középosztálybeli és a felsőbb osztályhoz tartozó, luxuséletmódot folytató emberek élettel való elégedettségét, boldogságát – akkor nem találsz számottevő különbséget.

Túl egyszerű és félrevezető tehát azt állítani önmagában, hogy „a pénz nem boldogít”. Azt el lehet mondani, hogy egy bizonyos szint alatt – a Maslow-féle szükségletek piramisának alapzatáig – bizony a boldoguláshoz szükségünk van (több) pénzre. Csak azért, hogy ne szenvedjünk hiányt: ne éhezzünk, fázzunk, ne éljünk folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban. Viszont amikor ezeket a szükségleteinket már sikeresen kielégítettük, akkor a több pénz egyáltalán nem fog szükségszerűen boldogabbá tenni bennünket.

Hogy lefordítsam kicsit egyszerűbb nyelvre: hiába habzsolja a luxust és a hatalmat a NER-döbrögi, hiába hajszolja a sikert és elismerést a valóságshow sztárja – nem lesznek boldogabbak a tisztes, mértékletes jóllétben élő polgárnál. Sőt.

Epikurosz szerint kétféleképpen érhetünk el örömet: vagy azzal, hogy valamit teszünk, tevékenykedünk, megszerzünk, elérünk (kinetikus öröm). Vagy pedig azzal, ha megszüntetjük a szenvedés forrását (katasztematikus öröm). Ez utóbbi örömet tartotta tartósabbnak és magasabb rendűnek (ebben megint érdekes párhuzamokat lehet találni a buddhista filozófiával).

A filozófus szerint a mentális elégedettség (szellemi jóllét, öröm) magasabb rendű, mint a fizikai elégedettség (jóllakottság, szexuális kielégülés, betépettség stb.) És mind közül a legmagasabb rendű öröm az, amit az ember szociális lényként tud átélni: a barátok között, közösségben. Ami szintén igazolást nyert például a Waldinger-féle boldogság-kutatás által, ami szerint a tartós, elmélyült emberi kapcsolatok messze nagyobb szerepet játszanak a mentális jóllétben, mint szinte bármi más.

Azzal okozzuk a legnagyobb örömet magunknak, hogy másoknak is örömet okozunk. Hogy másokkal kölcsönösen jófejek vagyunk. A jelenlétünkkel, a gondoskásunkkal, a figyelmünkkel. Ha ezekben dúskálsz, ha ezekből eleget tudsz adni – boldog ember vagy. Míg sok filozófus az örömteli és az erényes életet szétválasztotta – Epikurosz szerint a kettő egy és ugyanaz.

„Lehetetlen örömteli életet élni anélkül, hogy egyben bölcsen, erényesen és igazságosan élnél. És lehetetlen bölcsen, erényesen és igazságosan élni anélkül, hogy élveznéd az életet.”

Emésztgessük, ízlelgessük ezt a bölcsességet!

Hallottátok, hogy Novák Katalin éppen annak a K. Endrének adott kegyelmet, aki a bicskei gyerekotthonban hosszú évekig fedezte a rá bízott gyermekeket molesztáló igazgató tevékenységét?

Ennek az optikája legalább annyira borzasztó, mint amikor véletlen éppen a szélsőjobbos terroristát mentette fel.

K. Endre egyébként már nem is volt börtönben. És ez még hátborzongatóbb: a döntés nem arról szólt, hogy engedjék ki a börtönből. Hanem arról, hogy „elengedték a foglalkozástól eltiltás büntetés és a közügyektől eltiltás mellékbüntetés hátralévő részét”, és „priusza sem lesz.”

Vajon milyen üzenetet küld ez az áldozatoknak, akik bátor kiállásukkal elérték, hogy az ügy lelepleződjön a nyilvánosság előtt, és a felelősöket megbüntessék? Vajon milyen üzenetet küld ez azoknak a jelenleg bántalmazott gyerekeknek, fiataloknak, akik esetleg azt fontolgatják, hogy ráborítják a bilit a bántalmazójukra?

K. Endre igazgatóhelyettes arra akart rákényszeríteni bántalmazott gyerekeket, hogy hamis vallomást írjanak alá, amiben tagadják a bántalmazást. Többek között azzal az indoklással, hogy „mostanában sokat gáztöltőztem és ez se volt rám túl jó hatással sokszor nem gondolkoztam tőle tisztán.” Ez utóbbi egészen hányingerkeltő: felhasználni azt a tényt, hogy a traumatizált intézeti gyerekek körében gyakori a szerhasználat. És úgy beállítani, hogy egy intézményi gyerek szükségszerűen egy „megbízhatatlan drogos”. Nem kell neki hinni. Ez tényleg vegytiszta gonoszság.

Az meg a hab a tortán, hogy egy kormánypárti lap még mentegetni is kezdi: hogy szegény nem talál munkát. Hogy anyukája idős, és „Erdélyben él”. Hogy oda ne rohanjak. Milyen liberális is tud lenni ez a kormánypárti sajtó, ha Böjte Csaba földijéről van szó!

Megint itt vagyunk: a gyermekvédelem nálunk odáig terjed, amikor kisebbségeket, civileket kell vegzálni, könyveket fóliázni, kiállításokat kordonnal elválasztani. Viszont amikor a valódi áldozatokat valóban fenyegető valódi kockázatok elhárításáról lenne szó, akkor hirtelen kudarcot vall a nagy család- és gyermekvédelem. Elég közel állnod a tűzhöz, mint ennek az igazgatóhelyettesnek. Lojálisnak lenned államunkhoz és pártunkhoz, megfelelő kapcsolatokkal rendelkezned a helyi erős emberekhez – és megúszhatod.

Őszintén szólva az ellenzék reakciója sem tetszik, akik a „pedofilvédő” jelzővel látták el Novákot. Többször leírtam már ezen az oldalon is, mégegyszer megteszem: a pedofil-ellenes hisztériakeltés félrevezet a valódi problémától. A gyermekeket bántalmazó felnőttek többsége ugyanis NEM pedofil. Ez nem a „gyerekek szeretetéről” szól, mint ez a görög eredetű kifejezés sugallja. Hanem az erőszakról és a hatalommal való visszaélésről. K. Endre bűne nem a „pedofília”, hanem az, hogy asszisztált gyerekek szisztematikus bántalmazásához és annak elsunnyogásához.

Teljesen együtt tudok érezni azzal az áldozattal, aki azt üzente a köztársaság jellegét elveszített köztársaság elnökének: szégyellje magát. Egy rendes országban persze ennél jóval többet kellene, hogy tegyen. Le kellene mondania, és zsemlészacskót a fejére húzva kellene bujdokolnia valami kerti budiban.