Péter Sárosi

Most olvasom, hogy több, mint negyvenmillió forintért kelt el a zöld télikabát, amit Vaclav Havel 1989-ben a bársonyos forradalom (a csehszlovák pártállam felbomlása) idején hordott. Milyen jó lenne, ha ez azt jelentené, hogy az egykori cseh í­ró és államfő öröksége ilyen nagy megbecsültségnek örvend manapság – pedig sajnos nem ez a helyzet.

Havel igazi öröksége nem egy zöld télikabát, hanem a civil társadalom eszméje. A szabadság egy olyan felfogásáé, ami szerint a közügyek intézése nem egy szűk politikai elit úri huncutsága. Hanem alulról jövő kezdeményezéseknek, önszerveződő közösségeknek kell kulcsszerepet játszania benne.

Havel, aki megjárta a pártállam börtönét, rámutatott, hogy a tekintélyelvű rendszerek soha nem a puszta terroron vagy agymosáson alapszanak. Hanem a többség apatikus, bénult hallgatásán és konformizmusán. A nagy hazugságban való közös részvételen: abban, hogy elfogadjuk, úgy sem számí­t, amit egyénként teszünk, ezért nem érdemes kilépni a sorból.

Így hát a tekintélyelvű rendszerek valódi ellensúlyát – a szabadság garanciáját – nem a parlamentarizmusban, a demokratikus többségi elvben, és nem is a szabad piacban, a szabad vállalkozásban látta. Hanem a civil társadalomban: a polgárok önszerveződő kezdeményezéseiben, amelyek a piac/nagyvállalatok és az állam/pártok befolyásán túl megtestesí­tik a hatalomnélküliek hatalmát.

Sajnos napjainkban a civil társadalom folyamatos támadás alatt áll. A civil szervezetekből közellenséget faragnak, idegen ügynöknek állí­tják be őket. Aminek a látszatára ráerősí­t, hogy a demokratikus hagyományokkal nemigen rendelkező országokban, mint a miénk, professzionális, az állammal szemben kritikus és független munkát civil szervezet csak nemzetközi támogatással képes végezni. Az emberek ugyanis nem tartják el.

Igen, bűnbakok vagyunk mi, civilek. Legújabban egy ún. szuverenitás-védelmi hatóságot is létrehoznak csak azért, hogy közellenségként megfigyeljenek bennünket (mintha az ország szuverenitását nem az veszélyeztetné, hogy a kormány nyelve nem megfelelő helyen van, hogy finoman fogalmazzak). A cél: megfélemlí­teni, kompromittálni, lejáratni.

Veszélyes ez az oldal is, mert őszintén és kritikusan nyilvánul meg egy sor kérdésben. Drogok, szex, nemiség, gyerekvállalás, mentális egészség, szegénység, spiritualitás stb. Amiben szokatlan, új hangot és szemléletet képvisel. Ami talán nem mindig mentes a tévedéstől, de mentes a dagályos moralizálástól és a nemszeretem csoportok megbélyegzésétől. Szemléletet formál, felzavarja a poshadt állóví­z látszatnyugalmát.

Amikor elkezdtem kiszélesí­teni a Drogriporter Facebook oldal profilját és egyre többet kezdtem el hosszabb, „agyasabb” í­rásokat közzé tenni közéleti és mindenféle témákban, sokan szkeptikusak voltak. Vajon érdemes ilyen eklektikussá tenni ezt az eredetileg egyfókuszú oldalt? És egyáltalán, vajon van igény Magyarországon ilyen eszmefuttatásokra a közösségi média rövid, velős, leegyszerűsí­tett PR üzenetekre épülő világában?

Ha azt nézem, hogy nemrég átlépte a 60 ezret a követők száma, mindenféle fizetett hirdetés nélkül, akkor ezt a kérdést megválaszolhatom egy határozott igennel. És ez vigaszt és reményt ad. Vagyunk még jó páran, akik Havel korszerűtlen eszméit valljuk. És vannak persze olyan olvasóim is, akik ezeket az eszméket nem, vagy kevésbé osztják – de ők is értékelik és becsülik az őszinte és hiteles beszédet egy csomó témában.

A 60 ezer követőből jelenleg 370-en adtatok rendszeres támogatást és idén 568-an egyszeri támogatást, és 1,4 millió forint jött be az adó 1%-ból – Nektek végtelenül hálás vagyok! És hiszem, hogy lesz ez még több is. Igen, nem szégyellem, hogy a Tőletek összekuncsorgott pénzből próbálunk – nem meggazdagodni – hanem megélni, tisztességgel. Írni, filmeket csinálni, szemléletet formálni, rendezvényeket szervezni. Remélem egyszer majd sikerül. Szerintem a szellemi táplálék gyártásáért önkéntes adományokat kérni semmivel sem alábbvaló, mint mondjuk kenyeret sütni vagy cipőt árulni.

TÁMOGASD A DROGRIPORTERT!

A múltkor egy igazán pocsék nap után ültem le meditálni este. Nyomott volt a hangulatom. Egy audio-kalauzolt meditáció mellett döntöttem egy népszerű meditációs appon. Megnéztem, csak úgy random, hogy mit dob ki nekem aznapra a gép. Hát egy olyan meditációt dobott ki, ami arról szól, hogy adjunk hálát mindazért, ami aznap történt velünk.

„Karma is a bitch” – nevettem fel hangosan. De azért belevágtam.

És tudjátok mi az érdekes? Hogy működik. Még egy pocsék nap után is működik. Nem véletlen. Egy sor kutatás igazolja: a testi-lelki egészségünkhöz nagyban hozzá tud járulni, ha dolgozunk ezen a képességen.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy akkor színezd át a rosszat, ami történt veled – csinálj fehéret a feketéből. Söpörd be a kellemetlent a szőnyeg alá, és foglalkozz csak a kellemessel. Az mérgező pozitivitás lenne. „Silver lining” – ahogy az angol mondja. A kellemetlent is el kell fogadni, fel kell dolgozni.

Ahogy Tara Brach meditációs oktató írja, az életünk tökéletlen és zavaros. De a szenvedésünket gyakran az okozza vagy fokozza, hogy folyamatosan nemet mondunk rá. És van abban valami bátor és felszabadító élmény, amikor igent mondunk a tökéletlen életünkre. Hálásak vagyunk érte úgy, ahogy van.

Ez az, ami ki tud ragadni bennünket saját értéktelenségünk transzállapotából.
Ez az, amit Paul Tillich protestáns teológus úgy nevezett, hogy a „létbátorság”.

Igent mondani a tökéletlen életedre – igent mondani arra, aki vagy, itt és most. Ahogy Carl Rogers is megállapította, ez a változás különös paradoxona: amikor teljesen elfogadom magam, éppen akkor változom. És a pocsék napokra igaz ez a leginkább.

(note to myself)

Ma reggel egy órát járkáltam a babával a lakásban, hogy aludjon még egy órát, miután megetettem. Van egy monoton ringató járás-technika, amit kifejlesztettem, és ami az esetek nagy részében eredményes és kényelmes. Legalábbis a babának. Az alváshiányos apjának kevésbé kényelmes. De ilyenkor gyakran kiviszem a hálóból, hogy a méginkább alváshiányos anyja tudjon még egy kicsit aludni nyugodtan.

Azzal szoktam elviccelni a „hogy vagytok” kérdésre a választ, hogy keveset alszunk egyben, de azt legalább felületesen. Néha irigylem a delfineket, akik úgy tudnak aludni, hogy egyszerre csak az agyuk egyik fele alszik, a másik ébren van.

„Jaj de hát tudtad, hogy ez lesz, nem?,” kérdezik erre egyesek. „Hát igen, készülj fel, hogy ez ilyen lesz évekig,” jön a rendkí­vül empatikus válasz másoktól.

Igen, tudtam, hogy ilyen lesz. De tényleg tudtam? Legalábbis hallottam és olvastam róla. De amikor benne vagy, az más. Mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra és a káoszra.

Az alvás még mindig egy titok, egy misztérium a tudomány számára. Hogy pontosan miért alszunk, hogy miért pont í­gy regenerálódunk, azt nem tudjuk. Tudjuk, hogy szükségünk van rá. Nagyjából tudjuk, milyen fiziológiai és mentális folyamatok zajlanak az alváskor. És azt is tudjuk, hogy a krónikus kialvatlanság borzasztó rossz hatással van a testi-lelki egészségünkre. Befolyásolja az immunrendszerünket és a mentális, érzelmi képességeinket.

A Drogriporteren gyakran hangsúlyoztam, amikor ártalomcsökkentő tippeket kellett adni droghasználóknak: az egyik legjobb ártalomcsökkentés a kiadós alvás. Meggyőződésem, hogy azok az „előtte-utána” képek, amiket a rendőrség néha előszeretettel mutogat a drog kárairól elrettentő céllal szerencsétlen sorsú szerhasználó emberekről, nem kis részben a krónikus kialvatlanság következményeit mutatják. Ami a függőséggel gyakran párosuló zaklatott, kirekesztett, magányos, neurotikus, utcai árnyék-lélettel jár.

A fiatal szülők kialvatlanságát többnyire kézlegyintéssel elvicceljük. Pedig bizony érdemes ezt is komolyan venni. Mert ez az időszak nem csak a szülő, de a baba, a kisgyermek szempontjából is kulcsfontosságú. Nagyon fontos, hogy mennyire tud jól szinkronba kerülni a környezetével, a szüleivel – és bizony ha egy szülő saját magával sem tud szinkronba kerülni, az elég nehéz.

Az utóbbi időben elgondolkodtam: bizony nem csodálkozom azon, hogy az 50-es években, amikor a dolgozó férj vs otthon gyereket nevelő háziasszony felállású nukleáris család a fénykorát élte, egybe esett az amfetamin (speed) első aranykorával. És a háziasszonyok voltak az elsőszámú fogyasztók. És nem csodálkozom azon sem, hogy napjainkban Magyarországon az ún. gyógyszerabúzus elsősorban a nők körében dí­vik. Gyakran párosulva egy kis zugivással.

Mint í­rtam: mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra. És mindarra, amivel még jár ez az időszak, főleg az anyukák számára. Mást hozunk mi magunk is a gyermekkorunkból. Más csomagokat cipelünk, mást és mást triggerel, hí­v elő belőlünk az a szituáció, hogy napi 24-ben felelős vagy egy másik emberi lényért. A hatalmas felelősség és társadalmi elvárás-halmaz, ami ezzel jár. És még csak nem is a post-partum depresszió ma már ismert diagnózisáról beszélek.

Arról is, hogy csak a jóról illik beszélni. Nem illik beszélni a rosszról. Nem illik arról beszélni, hogy néha borzasztó dühös vagy rá. A babára, aki nem tehet semmiről. És ezután borzasztóan szégyelled magad emiatt. Mert tudod, hogy nem tehet róla. Pedig nem szégyen – és nem leszel szar szülő attól, ha tudatosí­tod és elfogadod ezeket a negatí­v érzelmeket. Sőt, ettől leszel jobb szülő. Mert a szégyen, a perfekcionizmus megbetegí­t. Ha elfogadod, hogy nem kell tökéletes, csak elég jó szülőnek lenned, az pedig gyógyí­t.

Óriási felelősség hárul ránk is, apukákra. Hogy ne csak a „jó zsaruk” legyünk, akik nagy kegyesen „segí­tenek” anyunak néha. Hanem vegyük ki a részünket. Hogy ne úgy tekintsünk arra, hogy az anya otthon van a gyerekével, mint valami szünidőre – az bizony kemény munka. Szerintem jóval keményebb, mint amit egyébként végzünk munkahelyeken.

Talán egyszer majd az ember is kifejleszti a delfinek képességét a megosztott alvásra. Addig is marad a kialvatlanság. Ami persze ebben az esetben kifizetődő hosszú távon. Másként nem csinálnánk. Ahogy a kislányom az általa kiharcolt, számára kényelmes, nekem borzasztó kényelmetlen alvási pózban elégedetten elmosolyodik a karjaimban álmában, ez is eszembe jut. Ez is.

(egy kispapa jegyzetei)

Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Fontosnak tartod őket? Akkor kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A végén nem az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni, hanem a barátaink hallgatására,” mondta Martin Luther King Jr.

Mint MLK mondásaival lenni szokott, ez sem könyvszagú okoskodás. Hanem olyan bölcsesség, ami a megélt élet valóságának szenéből kristályosodik ki az igazság gyémántjává. Amikor az ember először, még zöldfülűként elolvassa, bólogat. De igazán csak akkor érti meg, amikor már túl van pár csalódáson az életben.

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, amióta beléptem az úgynevezett közéletbe, nagyon sokat támadtak ellenségek. Vagy legalábbis olyan emberek, akik engem ellenségként azonosítottak be azért, amit gondoltam (személyes ellenségeim nem nagyon vannak). Nem tettem soha lakatot a számra, határozott véleményem van, beszóltam a mindenkori Hatalomnak.

Leírtak, elmondtak már rólam sokmindent. De ezek nem tudtak igazán megrendíteni. Közszereplő vagyok, tűrnöm kell a kritikát (egy határig legalábbis). Ami viszont még sok év távlatából is fáj: azoknak az embereknek a lapítása, sunnyogása, hallgatása, akiktől azt vártam volna, hogy kiállnak – ha nem is mellettem: de legalább az elvek mellett, amiket éppen védtem. Pedig sokukért én is kiálltam, amikor őket támadták. Olyan ez, mintha hirtelen elfogyna körülötted a levegő, és még te érzed rosszul magad, amiért igaztalanul támadnak.

Nem haragszom rájuk: talán jó okuk volt rá. Család. Egzisztencia. Ügyfelek. Egészség. Vélt vagy valós „semlegesség”. Mit szólnak majd a nemtudomkik. Különösen az elmúlt 10 évben már olyan fortélyos félelem irányít ebben az országban, hogy megértem én a félelmet. De ettől még fáj. És ezek az emlékek, ahogy MLK is megjegyezte, bizony makacs dolgok.

(note to myself)

Egy pszichiátriáról megszökött 14 éves fiút két héttel később talált meg a rendőrség a pályaudvaron – olvasom a sajtóban. Azért szökött meg, hogy öngyilkos legyen. Visszavitték a kórházba. Ennyit tudhatunk meg a mí­nuszos hí­rből, amiből minden hónapra jut egy tucat. Egyéni és családi tragédiák.

És mint az ilyen mí­nuszos hí­rek általában, ez is szinte ordí­t attól – ami hiányzik belőle. Ami elmondatlanul marad. Űrt hagy maga után. Egy csomó kérdést felvet. De legtöbbször el sem jutunk odáig, hogy egyáltalán feltegyük ezeket a kérdéseket.

Az emberek többsége talán megkérdezi: „mi lehetett a baja?” Értve ez alatt, hogy milyen pszichiátriai betegségben szenvedett. Ennél jóval kevesebben kérdezik meg: „vajon mi történt ezzel a sráccal?” Mert nem szükségszerű, hogy egy mégoly súlyos pszichiátriai zavarral küzdő fiatal állapota is ilyen súlyossá váljon.

Vajon a történetében hány olyan pont, hány olyan elágazás volt, már a születésétől fogva, ahol, ha megkapja a megfelelő gondoskodást és figyelmet, akkor teljesen másként alakul a sorsa? És ezek a neuralgikus fájó pontok, ezer ágon, hány és hány generációra vezethetők vissza az idő fonalán? Amelynek a végén, mint valami pókhálóba gabalyodott légy, ott vergődik ez a fiú? Nem tudom.

Vajon hány elveszett, magányos, kétségbeesett fiatal járkál körülöttünk nap mint nap, és mi még csak nem is vesszük észre? Vagy esetleg észre sem akarjuk venni.

Tele vannak el nem mondott történetekkel. Amik megbetegí­tenek – vagy akár meg is ölhetnek – ha nem mondjuk el őket. Megölhetnek gyorsan. A statisztikák szerint minden évben egy osztálynyi (25-30) gyerek lesz öngyilkos Magyarországon. De megölhetnek lassan is. Évtizedekig tartó önpusztí­tó agonizálás után.

„Nincs nagyobb agónia, mint egy el nem mondott történetet hordozni saját magadban,” í­rta Maya Angelou.

Egy történetet magadról, ami kí­noz, korlátoz és bebörtönöz. Aminek az örvénye folyamatosan elnyeléssel fenyeget. Egy történetet arról, hogy mennyire nem vagy szerethető és mennyire nem vagy e világra való.

Kevés az értő figyelem – kevés a biztonságos tér, ahol egy fiatal megnyí­lhat. A rendszer ezer sebtől vérzik. Így hát marad az agónia. Végén a mí­nuszos hí­rekkel, amiket sajnálkozó fejcsóválás vagy apatikus vállrándí­tás fogad.

Pedig ha értő, gondoskodó figyelmet kapsz és elmondod, megosztod a történeteidet egy biztonságos térben – az már fél gyógyulás. Gyakran már önmagában az is katartikus élmény lehet, ha valaki megéli – nem csak megérti, de megéli – hogy a fájdalmával, félelmeivel nincsen egyedül.

kép: Melankólia, Albert György szobra

Gondolom sokan ismeritek Thomas Mann A varázshegy című regényét. Még azok is, akik egyébként nem olvasták el, hallottak róla. A regény egyik fő cselekményszála az, hogy két, a maga módján az európai gondolkodás két nagy vonulatát megtestesítő figura harcol a főhős lelkéért és világnézetének alakításáért.

Az egyik Settembrini, a humanista, aki lelkesedik a felvilágosodás eszméiért, a demokráciáért, az emberi szabadságért. Lelkesedése azonban néhol már picit túl merevnek és mókásan elavultnak tűnik. A másik Naphta, a Lukácsról mintázott filozófus, aki Settembrini itáliai humanizmusával a spanyol jezsuiták irracionalizmusát, az emberi egyéniség iránti megvetést szegezi szembe, és gúnyolódik a szabadság illuzórikusságán.

Kettejük szellemi – majd fizikai – párbaján keresztül a 20. század első felének hanyatló demokráciái csapnak össze a totalitárius mozgalmakkal. A küzdelem végkifejlete, amikor a párbaj intézménye fölötti megvetését Settembrini azzal fejezi ki, hogy a levegőbe lő – míg Naphta, hogy elvegye az erkölcsi győzelmet az olasztól, fejbe lövi magát.

Manapság, amikor a demokráciák ismét hanyatlanak, gyakran érzem úgy, hogy mi is beleszorulunk Settembrini szerepébe. Elavult eszmékért küzdő Don Quijoteként rohamozzuk meg a szélmalmainkat. Csak hogy újra és újra rezignáltan meg kelljen állapítanunk, hogy sajnos a tömegek egyre kevésbé vevők az eszméinkre. És ahol mi a nyilvánosság erejét, a nép felháborodását keressük – ott gyakran csupán apátiát vagy vigyorgó kárörömöt találunk.

Vannak ma is Naphták – szürke eminenciások, altright apostolok, akik aprópénzre váltják tehetségüket és az igazság-utáni antihumanista hullámot meglovagolva gúnyt űznek mindenből, ami humánum – ami nekünk szent. De végső soron a legfájdalmasabb nem is ez. Hanem az, hogy a Naphták maguk is a periférián vannak. Jelentőségük szinte egyenlő a nullával. Digitális sötét középkorban élünk, ahol az információk áradata ellenére az írástudóknak egyre kevesebb a szava – hiszen mindenki tud információt előállítani, és a zajban leginkább azon hülyék szava hallatszik, akik a legharsányabban kiabálják a maguk igazát.

Voltaire szavára hallgatva nem nagyon tehetünk mást, mi, humanisták késői örökösei, mint műveljük a kis kertjeinket. Éltetjük a szabadság kis köreit. Már amíg van mit – és nem építenek a helyükön valami stadiont vagy plázát. Esetleg nem pusztulnak ki a globális felmelegedés miatt. Műveljük a kertjeinket, őrizzük a fényt, mert ezek vagyunk mi. Nem lehetünk mások, nem tehetünk mást. Mint ahogy a madár sem tehet mást, mint hogy fészket rak, a pók sem tehet mást, mint hogy hálót sző. Még akkor is műveljük, amikor tudjuk, hogy kis és erőtlen szavunk beleveszik ebbe a nagy igazság-utáni bábeli hangzavarba. Műveljük a kertjeinket, és reménykedünk, hogy megint eljön majd a mi időnk – egy új reneszánsz.

kép: Renoir

Tudjátok korunk egy sajátosan abszurd ellentmondásának tartom, hogy miközben a jelszavak szintjén Pártunk és Államunk a születésszámok növelését tűzte ki célul, ezzel párhuzamosan a szexualitást, a nemiséget, a gyermeknemzést és a hasonló témákat egyre növekvő bigottsággal kezelik. A fóliázások, a lekordonozott kiállí­tások, az iskolából kitiltott szexedukációs programok korában élünk. Amikor minden le van öntve egy rózsaszí­n „családvédő” mázzal – de egy csomó fontos, a családokat vastagon érintő témáról nincs őszinte beszéd.

Ilyen például az a téma is, hogy egyes pároknak milyen nehezen jön össze a gyermekvállalás.

És mivel mi is ebbe a kategóriába tartoztunk életem párjával, érintettként magam is megtapasztaltam, hogy milyen sok ködösí­tés, tabusí­tás és í­télkezés veszi ezt körül. Amikor körbekérdeztem az ismerőseim között, csak akkor döbbentem rá például, hogy milyen sok párt érint ez a probléma. Hogy egy csomó gyerek, akiket láttam felnőni, nem születhetett volna meg a hagyományos úton. És hogy milyen sok olyan párt ismerek, akik hosszú évekig küzdöttek, de mégsem sikerült nekik az, ami másnak viszonylag könnyen összejön.

Mi is megkaptuk persze a szokásos kéretlen jó tanácsokat. „Csak jobban kéne dolgozni rajta!” „Egyél sok tojást!” „Ez a lélekben dől el.” Meg hasonló veretes népi „bölcsességek”. Amik semmi másra nem jók, mint arra, hogy szégyent keltsenek azokban, akik már amúgy is el vannak keseredve, hogy nem jön össze. Miközben a biológiai vekker csak ketyeg. És amikor végül belevágtok a lombik-programba, akkor jön még a java.

Például a vallási dogmák, amik szerint egyenesen bűnt követsz el, ha „nem természetes” úton nemzéd az gyermeked, ahogy azt az Úr megparancsolá (dehogy parancsolá). Még olyan papot is hallottam, aki élő rádióadásban kijelentette: szerinte a lombik-bébik nem is rendelkeznek valódi emberi lélekkel.

Mindenesetre azt gondolom, hogy a magyar társadalom egyik nagy rákfenéje, hogy nem beszélünk őszintén bizonyos az életünket mélységesen érintő és felkavaró élményeinkről. Mert félünk az í­télkezők és gúnyolódók, vagy ami még rosszabb: a jóindulatú de kéretlen jótanács-osztogatók önelégült kórusától. És az elhallgatás megbetegí­t bennünket, ahogy arra számos, a függőségekről és egyéb népbetegségeinkről szóló í­rásomban már rámutattam korábban.

Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mi nem hallgatunk. Interjút adunk Hodász Andrásnak, aki az új videó-csatornáján egy interjút készí­tett velem és feleségemmel erről. Hogy a hasonló cipőben járó pároknak biztatást adjunk: nem vagytok egyedül. És nem szégyen ezekről a dolgokról nyí­ltan beszélni. Sőt, valahol ez a jövőnk kulcsa. Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, nem is kevés. Köszönjük Andrásnak, hogy ehhez próbál hozzájárulni, empatikusan és őszintén. Akit pedig az interjú érdekel, az megnézheti itt:

Amióta megszületett a gyerekem, leginkább esténként jut időm meditálni. Amikor már elcsendesedtek a dolgok, és a pici elaludt. Hosszabb vagy rövidebb küzdelem után. És mint a kisgyerekekkel ez előfordul, néha felébred és felsír. Van, hogy ez pont akkor történik meg, amikor éppen sikerült lecsendesíteni az elmém majomcsordáját – elmélyülten figyelve a légzésemet. A sírás hallatán azonban a majmok ismét veszettül csengettyűzni és cintányérozni kezdenek. Gyomortájon egy kis szorongás – aggodalmas gondolatok – enyhe bosszúság. Sőt, van, hogy még fel sem sírt, de azon veszem észre magam, hogy már szinte várom, hogy felsírjon – és ez a feszültség nem engedi, hogy a légzésemre koncentráljak.

Idővel megtanultam értékelni ezt. Igen: értékelni. Mint tanítást. Mert ez is tanítás. A meditáció nem a teljes zavartalanság állapotáról szól. A tökéletes háborítatlanságról. A meghitt zökkenőmentességről. Hanem arról, hogy az ember képes elfogadni – és elengedni a zavaró tényezőket. A káoszt, a kiszámíthatatlanságot.

Joseph Goldstein meditációs tanító írja, hogy amikor Indiában meditált egy erdei kunyhóban, egyszer csak egy nagy lusta macska ugrott az ölébe. Ott kényelmesen elhelyezkedett és szunyókáláshoz készült. Ő kitessékelte őkelmét a kunyhóból – de hiába. A macska hamarosan visszaugrott az ölébe és ismét megszakította a meditálásban. Ez többször is megismétlődött, és ő egyre idegesebbé vált. Aztán olyan fél óra küzdelem után elengedte: egyszerűen hagyta, hogy az ölébe üljön. A macska úgy harminc másodperc múlva fenséges nyugalommal felállt, és kiballagott a kunyhóból.

A tanítóink sokféle formában jelentkeznek, vonta le a tanulságot Goldstein.

(note to myself)

Sokan sokat beszélünk arról, hogy mit kell tennünk azért, hogy megelőzzük az emberi civilizáció bukását. Hogy mit kell tennünk nekünk, mindannyiunknak, embereknek. Mi az a közös cselekvés – mik azok a fő közös cselekvések – amelyek ehhez szükségesek.

Légy tudatos fogyasztó! Ne egyél húst! Tégy a gyűlöletkeltés ellen! Nyilvání­ts szolidaritást az üldözöttekkel! Ne pazarold az ivóvizet! Ne használj annyi műanyagot! Támogass fontos civil ügyeket! Ne szavazz demagóg pártokra! Szerveződj lokálisan! Ne ülj fel a nagyvállalatok manipulációjának! És a többi.

Ezek fontos viták – és ezek fontos közös cselekvések.

De közben azt is gondolom, hogy a „mit tegyünk” kérdés mellett, előtt van egy másik, még fontosabb kérdés is, amit meg kell válaszolnunk: „ki vagyok én.” Valahol korunk válsága abból is – és főleg abból – fakad, hogy egyre kevesebb ember képes ezt a kérdést megnyugtatóan megválaszolni.

Az egzisztenciális űr és bizonytalanság, ami a kérdés megválaszolatlansága mögött van – folyamatos kielégületlenséget szül. Soha nem elég, ami van, mindig több kell. Az sarkall minket arra, hogy folyamatosan feszegessük a bolygó határait. Hogy a korlátlan növekedés bűvkörében kizsákmányoljuk az erőforrásait. És kizsákmányoljuk, elnyomjuk egymást, embereket is.

A kérdés megválaszolása nem lehetséges pusztán racionális úton. Nincsenek előre megcsócsált egyenválaszok. Jelentést kell találnunk és adnunk az életünknek. Mindannyiunknak. Nem szavakkal, hanem kapcsolódással. Kapcsolódással az alkotáshoz. A teremtéshez. Más emberekhez, közösségekhez. Egymáshoz. Ki a taní­tás, ki a művészet, ki a felfedezés, ki a gyógyí­tás, ki a szervezés, ki a spiritualitás útján. Mindenki a maga élethivatása szerint.

A Földnek olyan emberekre van szüksége, akik jelentést találnak az életükben és biztonságosan kapcsolódnak.

Ha inspirálnak, ha adnak neked valami fontosat az í­rásaim, kérlek, adj Te is – támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Lesley Oldaker

„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”

De vajon miért kezd el valaki hazudni magának? Miért és honnan ez a kényszer, hogy letagadjuk az igazságot – és mi ez az igazság, amivel nem akarunk szembenézni?

A lélek mélyrétegeiben leülepedő fájdalom az, amivel nem akarunk szembenézni. A fájdalom, amit amiatt a meggyőződés miatt éreztünk, érzünk, hogy nem vagyunk elég jók és nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez az, amivel nem akarunk szembenézni – ez az, amit magunk elől is rejtegetünk, ami elől rettegve menekülünk. Különféle ön- és közösségpusztí­tó viselkedésekbe. Amelyek ideig-óráig azt az illúziót keltik, hogy a kezünkben van a kontroll – hogy tisztelnek és szeretnek minket. És folyamatosan önáltató hazugságok bonyolult hálóját szőjük, hogy saját magunkkal is elhitessük: igazából nekünk ez kell. Ez szükséges. Ez vagyunk mi. Csak í­gy érvényesülhetünk.

És, ahogy lenni szokott, a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat okoz. És még több önigazoló hazugságot tesz szükségessé. Csak hogy az ember el tudja viselni a hétköznapokat.

Én egy picit megfordí­tanám, amit Dosztojevszkij mondott: az ember eleve azért hazudik magának, mert úgy érzi, mások nem szeretik és tisztelik – és ezért nem tiszteli, nem szereti eléggé magát. Ezt a mondatomat persze megint félreértik majd egyesek. Amikor azt í­rom: önszeretet, akkor nem a kritikátlan önimádatról beszélek – hanem arról a képességről, hogy kedvesen, nagylelkűen, együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Azzal az igénnyel, hogy megértsd és elfogadd, aki vagy, ami vagy. Enélkül nincs őszinteség sem magaddal szemben.

Sajnos a különféle felépülést és gyógyulást hirdető módszerek gyakran abból indulnak ki: hibás vagy, mi megjaví­tunk. Elromlottál, de mi majd jól megszerelünk. Pedig a valódi felépülés és gyógyulás eredőjében inkább ez kellene, hogy álljon: rossz dolgok történtek veled. A közösségedben nem kaptad meg azt a figyelmet és szeretetet, amit kellett volna – ezért magadnak sem tudod azt megadni. Ezért bántod magadat és a környezetedet is. Mi figyelünk rád és szeretettel támogatunk abban, hogy Te is képes légy őszintén és kedvesen odafordulni magadhoz – és másokhoz.

kép: Giovanni Gasparro