Péter Sárosi

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy részvéttel figyelem a gyógyí­thatatlan beteg Karsai Dániel küzdelmét a jó halálért. Ezt jelenti ugyanis az eutanázia görögül. Jó halált.

Sokan az eutanáziát valamiféle „halálpárti” förmedvénynek, az élet elutasí­tásának tartják. De ez teljesen téves megközelí­tés. Mert Karsai nem az élet és a halál között választhat – hanem a jó és a rossz halál között. A szerettek körében méltósággal megélt haldoklás és a borzalmas, elnyújtott szenvedés között. Ami után valami lélegeztető-gépen egy rideg kórházban éri majd a halál.

Számomra az eutanázia tiltása egyike azoknak a dolgoknak, amik egy demokratikus jogállamban anakronizmust képeznek. Anakronizmus: egy újabb görög szó. Valamiféle időbeni önellentmondást jelent: olyan jelenséget, ami idegen a kortól, amiben előfordul. Büntetni valakit azért, mert támogat valakit abban, hogy méltósággal, a saját döntése alapján úgy menjen el, ahogyan ő akar, és rákényszerí­teni, hogy szenvedjen – ez ellentmond mindannak, amit az önrendelkezésről tudunk.

(Ilyen még a fűszí­vás tiltása is: hiszen egy modern jogállamban elvileg senkit sem szabadna pusztán azért büntetni, amit a saját testével, a saját tudatával tesz. Különösen nem úgy, hogy közben egy sor másik tudatmódosí­tó szer használatát meg önkényesen népszerűsí­ti ugyanazon állam, ami a fűszí­vást büntetni. Zárójel bezárva.)

Megértem, hogy egyesek tartanak attól, hogy vajon nem élnek-e majd vissza az eutanáziával. Hogy nem fognak-e „öngyilkosságba” kergetni például idős, gondozásra szoruló rokonokat. De kérdem én: ma vajon hány idős ember választja inkább az öngyilkosságot, mert úgy érzi, hogy már nem kell senkinek? Azokban az államokban, ahol az eutanáziát legálissá tették, egy nagyon szigorúan szabályozott folyamaton kell keresztül mennie a kérvényezőnek. A mi „illegálisan” öngyilkosságot elkövető idős embereinknek nem.

Ami igazán veszélyes, az, amikor az állam elmulasztja a gondoskodást és támogatást azoktól, akik valamilyen okból rászorulnak arra. Ez jelenleg tömegesen előfordul Magyarországon. Mi több, törvénybe í­rták, hogy az állam nem felelős értük – a jóléti állam tagadását. És mégis, nem látom a felháborodott tiltakozást azok részéről, akik most felhábodottan tiltakoznak az eutanázia ellen.

Én az eutanáziát nem „az öngyilkossághoz való jogként” fogom fel. Nem is az „öngyilkossághoz való asszisztálás” jogaként. Hanem a haldoklók ellátásának, támogatásának – palliatí­v ellátás – részeként. Hogy az embereknek joga legyen gondoskodó környezetben, közösségben, az általuk meghatározott módon elmenni.

Egy egész ország látta, amikor Dan Harris, Amerika egyik kedvenc televí­ziós riportere, 2004-ben élő adásban kapott pánikrohamot.

Harris meglehetősen sikeres karrierjének „csúcsán” állt éppen: ami Amerikában egyet jelent azzal, hogy borzasztó elfoglalt, rohanós életet élt. Széles körben ismert, irigyelt riporterként sokat utazott, háborús övezetekből tudósí­tott.

Mégis: az életét üresnek érezte. Valójában éppen a negatí­v, kritikus belső hang – korábbi í­rásomban Nagy Ellenőrnek neveztem – hajszolta folyamatosan arra, hogy még több kihí­vást, még több kockázatot vállaljon. Hogy habzsolja az emberek elismerését, figyelmét: etesse a saját törékeny és sérült egóját. Ami ott bent mindvégig kielégületlen és szomorú maradt.

Depresszióját drogokkal gyógyí­totta: főleg kokainnal. A sikeres, rohanó életet élő emberek egyik kedvelt drogjával. Akiknek nincs idejük unatkozni. Nincs idejük magukba nézni. Ezért a kokaint arra használják, hogy meneküljenek az élet banalitása elől.

A pánikroham töréspontot jelentett az életében.

Anélkül soha nem vált volna azzá az emberré, aki ma – és aki számomra az egyik leghitelesebb és leginspirálóbb hang az online térben. A Tí­z százalékkal boldogabb (Ten percent happier) cí­mű podcastja az egyik kedvencem. Az appot is letöltöttem, ahol a mindfulness meditációs mozgalom legragyogóbb elméi kalauzolnak minket az élet útvesztőjében.

Harris nem csak pszichoterápiára kezdett el járni, és nem csak lerakta a kokaint – de egyben belekezdett egy ennél jóval nagyobb projektbe: elkezdte komolyan pallérozni a saját elméjét meditáció segí­tségével. De a spiritualitás világába nem az „új megtértek” vakbuzgalmával vetette bele magát. Megőrizte a hűvös, józan riporteri szkepszisét, a beépí­tett bullshit-érzékelőjét – ami nekem különösen szimpatikus benne.

A meditációt eleinte kimondottan nevetségesnek tartotta. Hogy ő leüljön és tudatosan jelen legyen, a testi észleléseire, érzéseire és gondolataira figyelve? Pfff. De aztán utána olvasott a tudományos szakirodalomnak, és kénytelen-kelletlen elismerte, hogy ezt a több ezer éves buddhista hagyományokból táplálkozó gyakorlatot bizony bizonyí­tékok támasztják alá. Hogy segí­t nekünk abban, hogy ha nem is elérjük „a” boldogságot – de legalább egy kicsit örömtelibb életet éljünk. Lépésről lépésre, kicsit mindig kijjebb tolva a határokat. Legalább 10%-al.

Mert a pánikrohamának és depressziójának a gyökereit kutatva rájött, hogy a valódi kérdés, amire választ kell kapnia, nem az, hogy miért érzi rosszul magát. Hogy mi a baj az olyanokkal, mint ő. A valódi kérdés az, hogy emberek hogyan képesek az élet ezerféle káoszában, lelki nyavalyák és bizonytalanságok kereszttüzében mégis megtalálni az örömöt, a kiegyensúlyozottságot. A hálát azért, ami van.

És a meditáció működött. Nem úgy, hogy elterelte a figyelmét arról, ami kellemetlen, hogy eltávolí­totta azt, ami fáj. Hogy valamiféle rózsaszí­n gondtalan állapotba került. Pont ellenkezőleg. Képesebbé tette arra, hogy szembenézzen azzal, ami kellemetlen, ami fáj – jelen legyen benne.

Az ember kapcsolatainak minősége határozza meg azt, hogyan érezzük magunkat. Kapcsolata más emberekkel – de saját magával is. Az ember kapcsolatban sérül és kapcsolatban gyógyul. Aki magával nincs jóban, az másokkal sem lesz. Ha nem leszel saját magad legjobb barátja, másnak sem lehetsz az.

„A boldogság nem egy gyári beállí­tás, amin nem tudsz változtatni, hanem egy képesség, amin éppen úgy tudsz dolgozni, mint a bicepszeden a konditeremben,” mondja. „És ez rendkí­vül felszabadí­tó belátás.”

A boldogság kék madarának hajszolása gyakran paradox módon boldogtalanná tesz minket. Folyamatosan kisiklik a kezünkből. Minél jobban akarjuk kontrollálni, annál inkább. Elrepül a múltba, a jövőbe. Viszont ha a Nagy Boldogság helyett ara összpontosí­tunk, hogyan tudunk itt és most tudatosan jelen lenni, elfogadva, ami van, nem irtózva tőle, de nem is ragaszkodva hozzá, tudván tudva, hogy keletkezik és elmúlik – akkor meglepve vesszük észre, hogy az a kis kék madár megpihen kissé a tenyerünkben és érdeklődve ránk néz.

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, ha teheted, kérlek, adj Te is – bármilyen kis adomány nagyon sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ezen a képen a bajszos fekete férfit valószí­nűleg sokan felismerik: ő Martin Luther King Jr. tiszteletes, az afro-amerikai polgárjogi mozgalom legismertebb alakja. A szakállas fehér bácsit, aki szorosan mellette áll, talán jóval kevesebben ismerik fel. Pedig nem kevésbé jelentős személyiség. Ő Abraham Joshua Heschel rabbi, a 20. század egyik vezető zsidó teológusa és misztikusa.

A kép helyszí­ne is legendás: az egyik hí­res selma-i meneten készült, az amerikai polgárjogi küzdelem egyik legfontosabb eseményén. Ahol a fekete felvonulókkal vállt vállnak vetve menetelt ez az idős rabbi, tettével nem kis megrökönyödést váltva ki a saját felekezetében.

Heschel egész családját kiirtották a holokausztban, ő is alig menekült meg. Ez a traumatikus élmény jelentős szerepet játszott abban, hogy egy pillanatig sem habozott, amikor ki kellett állni egy származása miatt üldözött csoport tagjai mellett. Egyik legismertebb könyvét a prófétákról í­rta (most olvasom), akik, ha kellett, még a Hatalommal szemben is bátran hirdették az igazságot.

„Erkölcsi értelemben az embert határok nélkül kellene foglalkoztatnia embertársa szenvedése. A gonosszal szemben tanúsí­tott közöny rosszabb magánál a gonosznál is. Egy szabad társadalomban kevesen vannak a bűnösök, de mindenki felelős,” í­rta Heschel. Arra utalt ezzel, hogy még akkor is felelősek vagyunk embertársaink elnyomásáért, ha nem mi magunk vagyunk az elnyomók. Felelősek vagyunk a saját tetteinkért és szavainkért: hogy kiállunk-e vagy gyáván meglapulunk.

Heschel rámutatott, hogy a jó ellentéte nem a gonosz – hanem a közöny. A vallás számára nem ájtatoskodást jelentett és „ragaszkodást a kegyhelyekhez”, hanem „a szí­v végtelen zarándoklatát.” Az ima célja számára nem alkudozás volt egy felsőbb hatalommal, nem könyörgés, hanem „egy ajtó kinyitása”, a véges és a végtelen közötti távolság leküzdése.

Az életben végső soron „a cél nem az, hogy szerezzünk, hanem az, hogy legyünk, nem az, hogy birtokoljunk, hanem az, hogy adjunk, nem az, hogy ellenőrizzünk, hanem az, hogy megosszunk, nem az, hogy alávessünk, hanem az, hogy összhangba kerüljünk. Az élet ott megy félre, amikor a tér ellenőrzése, a térben elhelyezkedő dolgok birtoklása az egyedüli gondunkká válik.”

Heschelt egész életében az a meggyőződés vezette, hogy az abszurditás mögött mindig ott van a jelentés – hogy a tetteinknek, a szavainknak van jelentősége. Hogy az egész életünk egy műalkotás. Minden nap, minden pillanatban, minden lélegzetvétellel alkotsz.

„Sokunk számára a Selmából Montgomery-be tartó menet egyszerre volt tiltakozás és ima,” í­rta, „A lábak nem ajkak és a menetelés nem térdelés. És mégis, a lábaink dalokat énekeltek. És szavak nélkül, a menetünk istentisztelet volt. Éreztem, ahogy a lábaim imádkoznak.”

Interjút adtam az RTL hí­radónak abból az alkalomból, hogy a héten egy nemzetközi szakmai találkozónak adunk otthont Budapesten a Közép-Európai Egyetem (CEU) épületében. Több, mint száz európai szakemberrel vitatjuk meg az ártalomcsökkentés legújabb fejleményeit. Az ártalomcsökkentés, aki nem ismerné, egy szemlélet és gyakorlat, ami a szerhasználóknak az absztinencia kizárólagos erőltetése nélkül próbál pragmatikus és együttérző támogatást nyújtani ahhoz, hogy megőrizzék az életüket és egészségüket. Az mostani konferencia az Európai Ártalomcsökkentő Hálózat (Correlation European Harm Reduction Network) éves találkozója, amelynek én is elnökségi tagja vagyok.

Ha már ilyen sok kiváló szakembert és aktivistát látunk vendégül Budapesten, arra gondoltam, hogy nem lenne haszontalan az üzeneteikből valamit átadni a magyar népnek is. Így szerveztünk egy sajtótájékoztatót, amire eljött az RTL Hí­radó stábja is, és belefoglalták a droghelyzetről készí­tett rövid riportjukba ezt is – a linket megosztom lent.

A sajtótájékoztatón egy svájci szakember, Dominik Schori beszélt a drogbevizsgáló programokról, amelyek segí­tségével a droghasználók névtelenül bevizsgálhatják az illegálisan vásárolt szereket, hogy ezáltal elkerüljék a mérgezéseket és baleseteket. Ezek a programok nem csak életeket menthetnek, de egyben a rendőrségi lefoglalásoknál sokkal jobban hozzájárulnak ahhoz, hogy tudjuk: milyen szerek pörögnek éppen a drogpiacon.

Egy másik szakember, Roberto Perez arról beszélt az újságí­róknak, hogy Európa egyre több országában nyí­lnak felügyelt szerhasználói helyiségek, amelyekben a droghasználók a saját maguk által hozott szert steril eszközökkel, higiénikus körülmények között és szakemberek felügyelete mellett fogyaszthatják el. Ez nem csak a túladagolásos halálesetek és fertőzések megelőzésében segí­t, de egyben a helyi lakosságot is tehermentesí­ti, hiszen ezek az emberek nem a játszótereken meg lépcsőházakban fognak drogozni.

Harmadszorra pedig Marta Pinto, a Porto-i Egyetem professzora beszélt arról, hogy hazájában, Portugáliában a droghasználókat már 2000 óta nem büntetik. Ellenben ha a rendőrség drogot talál valakinél, előállí­tás helyett az ügyet egy szociális munkásból, pszichológusból és jogászból álló bizottság elé továbbí­tja. Ők pedig tudnak segí­teni abban, hogy amennyiben az illetőnek szüksége van rá, ellátáshoz jusson. A dekriminalizáció nem növelte a szerhasználatot, viszont nagyban segí­tette a kezelésbe jutást.

Az RTL riportjában megszólal az egészségügyi államtitkár is, aki jellemző módon abban látja a Nagy Megoldást, hogy jól felveszik a tiltólistára az új szereket. Pedig a tiltással nem lehet elérni az ország „drogmentesí­tését” – legfeljebb egyre újabb szerek érkeznek a régiek helyére. Fel kéne végre ismerni, hogy a tünetek helyett a gyökerénél kell kezelni a problémákat. Márpedig a szerhasználati problémák csak tünetei annak, hogy rengeteg ember magányos, elszigetelt, kirekesztett és küzd mindenféle mentális problémával, amelyek gyakran gyermekkori traumákban gyökereznek. Korszerű megelőzéssel, emberséges, a szerhasználók igényeihez alakí­tott ártalomcsökkentő programokkal, a felépülést segí­tő közösségi ellátóhelyekkel ezerszer többet lehet elérni.

Az RTL riportja:
https://rtl.hu/hirado/2023/12/04/drogstrategia-kabitoszerfogyasztas-artalmai-belfold

Magyarországon az ártalomcsökkentésről és a dekriminalizációról – és úgy általában, a szerhasználókkal szembeni humánus hozzáállásról – kevés szó esik. Amennyiben Te is fontosnak tartod a szemléletformáló munkánkat, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Régebben nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is igazán a bajom azzal, ahogy gyakran társadalmi szinten, és főleg az egészségügyi ellátásban kezeljük azokat, akik valamilyen mentális vagy viselkedési problémával küzdenek.

Ma már talán jobban meg tudom fogalmazni.

Kiskoromban gyakran játszottuk azzal a játékkal, amiben a műanyag kockát a kocka alakú lyukba, a kör alakút a körbe, a háromszöget a háromszögbe kellett bedugni. És hiába akartad a kockát a körbe, vagy a háromszöget a kockába szuszakolni, nem ment bele.

Ilyen az ellátórendszer is sokszor. De mintha mondjuk csak kocka alakú lyukak lennének, miközben az emberek igényei gyakran kör, háromszög vagy éppen sokszög alakúak. Ezért aztán vagy eleve visszariadnak a nem rájuk szabott szolgáltatásoktól. Vagy, ha megpróbálják igénybe venni őket, akkor erővel akarják őket a kockába szuszakolni. Többnyire nem túl jó eredménnyel.

És ha nem férnek bele a kockába, akkor a felelősséget rájuk hárí­tják.

„Ahhoz, hogy segí­thessünk neked, először valaki mássá kell válnod, mint aki vagy,” mondják. „Ha nem faragod magad kockává, akkor nem tudunk neked segí­teni: magadra vess.”

„Nem együttműködő és motivált a páciens/kliens”.
„Nincs még kész a kezelésre, jöjjön majd vissza, ha absztinens.”
„Nem tudunk mit kezdeni, ha nem tud ebben az időben járni.”

Megszakadt terápiák, semmibe nem vezető páciens-utak. Egymástól elszigetelt, egymásról nem tudó segí­tők. Leomlott hidak, hiányzó fokok miatt megmászhatatlan létrák. Megannyi párhuzamosan haladó és soha nem találkozó egyenes fut a végtelenbe.

És ezt részben magyarázza a forrás- és szakemberhiány. De részben a szemlélettel is baj van: mintha a segí­tő kényelme állna a középpontban. A szolgáltatás rigid elvárásaihoz, konvencióihoz próbálják faragni a klienst ahelyett, hogy a szolgáltatás alkalmazkodna az azt igénybe vevők sajátos szükségleteihez.

Ennek fordí­tva kellene lennie.

kép: Stephen Sheffield

Ma olyan emberekkel beszélgettem, akik drogfüggőséggel küzdenek, és ezért valamilyen helyettesí­tő gyógyszeres kezelésen vesznek részt. Bár amikor meghirdettem a Fb-on ezt a workshopot, egy kommentelő azt jósolta, hogy Magyarországon úgy se jön el senki – végül kilencen is eljöttek.

Tudjátok mi volt a legfeltűnőbb különbség közöttük és a „normális”, nem drogfogyasztó emberek között? Semmi.

Elmész mellettük akár nap mint nap az utcán. Találkozol velük gyógyszertárban. Kiszolgálnak a boltban vagy étteremben. Esetleg nap mint nap együtt dolgozol velük a munkahelyeden, évek óta – és halvány lila gőzöd sincs arról, hogy valójában egy „drogos”.

Mert ha egyébként beveszik a gyógyszerüket, teljesen „normális” életet élnek.

Az ilyen kezelések lényege, hogy az illegális utcai heroin helyett valamilyen legális gyógyszert (pl. metadon, suboxone) í­rnak fel az illetőnek. Ezért is nevezik „helyettesí­tő” (szubsztitúciós) terápiának. Ezek a programok a bizonyí­tékok szerint jelentősen javí­tják a fogyasztók egészségét és jóllétét, csökkentik a beszerzési bűnözést és túladagolásos halálesetek számát.

Mégis, szomorú, mennyi előí­télettel és megbélyegzéssel találkoznak. Többnyire titkolniuk kell a munkáltató, a kollégák, sőt, gyakran a család, barátok elől is. Ha orvoshoz, fogorvoshoz mennek, és felfedik az állapotukat, akkor a legtöbbször úgy bánnak velük, mint valami pestisessel.

Nagyon érdekes volt hallgatni az élettörténeteiket. Hogy milyen sokféle módon, okból, drogtól lettek függévé – de hogy egyébként milyen kí­sértetiesen gyakran ismétlődik, hogy a függőség szinte soha nem áll magában. Mindig ott húzódik a háttérben valami más lelki probléma is. ADHD, depresszió, bipoláris zavar. Traumák árnyéka. A többségük többször is nekifutott már a rehabnak, de nem tudta megőrizni az absztinenciát. És a gyógyszer az, aminek a segí­tségével legalább tudnak dolgozni, családi életet élni, és elkerülni, hogy utcára kerüljenek.

Bár külföldön már vannak a szerhasználó emberek érdekeit képviselő szervezetek, Magyarországon ma, ezen a találkozón határozták el először az érintettek, hogy a metadon/suboxone pácienseknek meg kell szerveződni. Elhí­vtunk egy brit aktivistát, aki hasonló szervezetet vezet odakint – de sajnos a rossz idő miatt a repülőjáratát törölték. Viszont online be tudott ő is kapcsolódni a beszélgetésbe.

Borzasztó fontosnak tartom az érintetteknek az ilyen alulról szerveződő közösségeit. Az olyan kényes témák, nemszeretem csoportok esetén, mint amilyenek az LMBTQ emberek, a HIV-el élők vagy akár a drogfüggőséggel élők, az érintettek számára a sorstárs közösség hatalmas erővel bí­r. A droghasználók bevonása nélkül pedig nem lehet sem jó drogpolitikát, sem pedig jó addiktológiai ellátórendszert csinálni.

kép: Mircea Suciu

Torlódnak a hullámok a fejed fölött?

A nagyvilág megőrült: a Ukrajnában, a Közel-Keleten, Szudánban és még jó pár helyen embereket ölnek emberek halomra. Őrült diktátorok tenyésznek, mint a penészgomba – és lehet, hogy a világ leghatalmasabb országát hamarosan egy narancshajú sültbolond fogja irányí­tani. Közben a klí­maválság Damoklész-kardja ott lebeg a fejünk fölött…

És akkor ott van a kis mikrokozmoszod, a te saját magánéleted. Ilyenkor év végén bizonyára egy csomó gond nyomaszt. Határidők vonnak fenyegető árnyékba, családi-baráti konfliktusok bosszantanak és néha úgy érzed, hogy legszí­vesebben bekucorodnál valami sarokba és hagyjanak békén.

Ismerős?

Reménykedhetsz, hogy egyszer majd csak jobb lesz. Eljön az idő, amikor majd lesz időd dolgokra – és lesz időd magadra. Lesz időd legfontosabb emberi kapcsolataidra. Amikor elégedetten hátradőlhetsz. Elvégre ezért igyekszel, törtetsz, nyomulsz, nemde?

De tényleg eljön ez az idő?

A nagy helyzet az, hogy az emberek túlnyomó többsége úgy éli le a neki adott éveket, hogy közben mindig ennek az egyszer valamikor eljövő elégedett hátradőlésnek az í­géretét hordozza magában. Mint valami jelzőfényt követi, bódultan.

És a végén, amikor eljön a Vég, csalódottan és felháborodottan horkan fel: de hát kérem én még nem is éltem! Hát ez nem igazság! Én még annyi mindent nem… és olyan sok hülyeséget meg igen. Nem, ez nem lehet, hogy ennek az egésznek csak í­gy egyszer csak vége legyen, mikor annyit készültem a Valamire, arra a nagy betűs életre. Pedig ha ezt tudom, akkor…

Pedig igen, egyszerűen csak í­gy, egyszer, vége lesz. És mindig is tudtuk ezt.

Ott maradunk a kétségeinkkel, a befejezetlen terveinkkel, szí­vünkben tele megvalósulatlan vágyakkal, kimondatlan gondolatokkal és kinyilvání­tatlan érzelmekkel. Félbeszakí­tott álmok szomorú mementóit hagyjuk magunk után.

Az idő most jött el: éld az életed! Találd meg, fogadd el, ragadd meg a magad tökéletlenségében, a saját időzavaros, rohanó hétköznapjaidban – lélegezd ki és be! Ne várd meg, amí­g kitisztul, lásd meg a torlódó felhők mögött is az eget!

kép: Samuel Scrimshaw

Ismeritek Maximilian Kolbe katolikus pap és ferences szerzetes történetét?

Az egyház mártí­rrá avatta, amiért Auschwitzban átvette egy halálra í­télt helyét és önként vállalta a kí­nhalált. Egy betonbunkerben éheztették halálra a nácik: de egy pillanatig sem sikerült megtörniük a hitét. Mivel nem volt hajlandó éhen halni, végül méreginjekcióval gyorsí­tották meg a kimúlását.

A róla készült fotókon a tekintete mindig valamiféle komolyságot és szigort tükröz: mintha a óidők keresztény mártí­rjai születtek volna benne újjá, akik makacs eltökéltséggel léptek be az arénába az oroszlánok elé. Akik nem adták meg azt az elégtételt, hogy lássák őket összeomlani és könyörögni az életükért.

És Kolbe kiállásában benne van az egész középkori egyház méltósága és eltökéltsége, karitatí­v elkötelezettsége és egyben kí­méletlen szigora. Ami vegyes érzéseket kelt bennem.

Egyrészt visszariadok a fanatizmusától. A 30-as években például Kolbe szervezetet hozott létre az „istentelen” szabadkőművesek és liberálisok megtérí­tésére. És éveket töltött Japánban, hogy megtérí­tse ezeket az „istentelen” buddhistákat meg shintoistákat az Úr Krisztus hitére. Mindez az inkvizí­torok és misszionáriusok vakbuzgóságát idézi számomra, ami mindig is idegen volt számomra (még ha Kolbe nem is bántott senkit).

Másrészt lenyűgöz a bátor és következetes kiállása amellett, amit igazságnak hitt. A náci megszállás után például megtagadta, hogy igénybe vegye a német származása miatti kiváltságokat a náciktól. Ehelyett náci-ellenes röplapokat gyártott és zsidókat bujtatott a kolostorban, ami miatt Auschwitzba deportálták. Miközben az általa hőn szeretett egyház nagy része gyáván hallgatott, ez a szigorú, hitbuzgó ember megmutatta, mit is jelent kereszténynek lenni.

Lehet, hogy életében nem értettünk volna egyet egy csomó kérdésben Maximilian Kolbéval. Sőt. És mégis, mélységesen rezonál bennem, amit arról mondott, hogy korunk járványa, rákfenéje nem más, mint a közönyösség. Mert a többség közönyössége volt az, ami kikövezte az utat Auschwitzig és a Gulágig – és nem pedig egy fanatikus kisebbség gyűlölete.

Korunk egyik igazán nagy kihí­vása, ami a gyerekeket illeti, nem a pszichoaktí­v szerhasználat – ami persze továbbra sem tűnik el, velünk marad. Ami azonban ennél jóval szélesebb körben és jóval mélyebben felkavarja a gyermekek egészséges mentális fejlődését: az a digitális technológia.

Sajnos túl sok szülő gondolja azt, hogy egy tablet vagy egy okostelefon olyan, mint egy baby sitter. Egyszerű „distraction” (figyelemelterelés), amivel a gyereket le lehet kötni olyan helyzetekben, amikor a szülőnek kell egy kis én-idő. Tele vannak az éttermek olyan családokkal, ahol a kisgyerek kezébe nyomnak egy telefont, hogy nézzen rajta valami mesét, vagy játszon valami játékot. Addig sincs vele baj.

Ez nagyon kényelmes – de szerintem sokan nem gondolnak bele abba, hogy ha ez rendszeresen megtörténik, milyen hatásokat is gyakorol a gyerekre. Egy ilyen okos eszköz nem egyszerűen elvonja a gyerek figyelmét – hanem épí­ti, gyarapí­tja azt a módot, ahogyan a valóságot megismeri, megérti – és értékkel, jelentéssel ruházza fel.

Teljesen új idegi hálózatokat épí­t fel, amelyek szokások mechanizmusainak kialakulását eredményezik. Hiszen az agyunk nem valami statikus dolog – hanem plasztikus, rugalmasan fejlődik, és egy gyereknek a leginkább.

És akik ezeket a digitális eszközöket, és a rajtuk futó tartalmakat tervezik, nem éppen humanista célokkal teszik – hanem a profit maximalizálása céljából. A profit pedig úgy növelhető, ha a fogyasztó minél inkább függővé válik: ha a figyelmét minél hosszabb időre leköti, elméjét minél jobban stimulálja a tartalom.

Én nem is azt mondanám, hogy függővé válunk a kütyüinktől – azok gyakorlatilag az elménk kiterjesztett részévé válnak (extended mind).

Minden szí­nes, szagos – és főleg, új. Az új, stimuláló érzéki észlelések megszállottjaivá tesz bennünket. Ne legyünk képmutatóak: minket is, felnőtteket. Vajon hányszor van olyan, hogy szülőként nem a gyerekre figyelsz, hanem a telódat nyomogatod? A képzelőerőd ellustul: hiszen nem kell elképzelned semmit, nem kell kitalálnod semmit, minden ott van, egy pár kattintásnyi távolsában tőled. És amikor kilépünk a digitális térből, minden banális, minden szürke, minden csigalassan vánszorog. Beütnek a dopamin-elvonási tünetek.

„Uncsi” – kiált fel a szülő. „Uncsi” – kiált fel a gyerek.

Nem azért í­rtam ezt a posztot, hogy í­télkezzek a „rossz” szülők fölött. Bizony ha a szí­vünkre tesszük a kezünket, nagyon sokan vagyunk, akiknek az egész működését alapvetően megváltoztatták a digitális technológiák. És még fel sem tudjuk mérni, hogy mindez miként fogja hosszú távon befolyásolni a mentális egészségünket – nemhogy azokét a gyerekekét, akik már ebben a világban nőnek fel.

Ez is egy olyan téma, amiről nagyon sokat kellene még beszélnünk – nem í­télkezve, nem megszégyení­tve, nem morális pánikot keltve. Nem démonizálva a digitális kommunikációt. De őszintén és pragmatikusan, kialakí­tva egyfajta modus vivendi-t, együttélési módot a digitális eszközeinkkel. Először is nekünk, felnőtteknek. Magunkkal kell kezdenünk – mert azt már a drogokról/alkoholról/szexről is tudjuk, hogy hiába fogsz te felemelt mutatóujjal tiltani valamit a gyereknek, amit te magad is teszel. A gyerekek nem hülyék és átlátnak rajtad.

Ha tetszenek az í­rásaim, ha adnak valamit, kérlek, Te is adj valamit és járulj hozzá a munkámhoz: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A függőség kialakulása mellett a szerek gyakran vezetnek a társadalmi kirekesztődéshez,” í­rja a magát drogkutatónak nevező NER-intézet egyik dizájner-drogokról szóló posztja .

Ez annyira szép eufemisztikusan szenvedő szerkezet, hogy még olvasni is fáj.
Nyomatékosí­tva egy bizarr határozott névelővel: nem csak amolyan bármilyen kirekesztődéshez vezet ám, hanem „a” kirekesztődéshez. Hát ahhoz a.

Tudod, ez a „kirekesztődés” is csak egy olyan hatása egy molekulának, mint a biokémiai hatások. Mint például az, hogy növeli a pulzusszámot vagy a vérnyomást. Elszí­vod a herbálos cigit, beüt, és hopp, kirekesztődtél. Ennyi volt, csórikám!

Olyan ez, mintha azt mondanánk: a malac hí­zása meg levágódáshoz vezet. Vessen magára a kövér disznó, minek zabált annyit! A sötét bőr meg diszkriminálódáshoz vezet. Há minek született feketének! Vagy mintha azt mondanánk, hogy a rövid szoknya viselése megerőszakolódáshoz vezet. Egyébként is, minek ment oda!

Persze. Az MTV Hí­radó nézése meg agyhalálhoz vezet…

De nem élcelődök tovább. Inkább elmagyarázom szépen, érthetően: a függőség valóban vezethet izolációhoz, elszigetelődéshez (erről már magam is í­rtam többször). Ellenben nem önmagában a drogfogyasztás, sem pedig a függőség az, ami „kirekesztődéshez” vezet. A kirekesztésnek van alanya és tárgya, ne hallgassuk már el jótékonyan: a társadalom az, ami kirekeszt. A politika, a törvények, a hatóságok, a lakossági attitűdök stb. – ezek mind hozzájárulnak a kirekesztéshez.

Ráadásul a kirekesztés és a szerhasználat közötti kapcsolat kétoldalú: egyrészt a kirekesztés gyakran önmagában is a szerhasználat okai közé tartozik. Nem véletlen, hogy éppen a telepeken, gettókban terjed ezeknek a szereknek a mértéktelen fogyasztása – hiszen a nyomor, a kilátástalanság áll az eredőjében. És igen, maga a szerhasználat pedig további kirekesztéshez vezet, hiszen például a mélyszegénységben élő eleve kirekesztett ember számára a szerhasználat/függőség egy újabb stigmát jelent.

Persze ha valódi kutatói szándék vezérelné őket, és nem kormányzati megrendelésre készülnének ezek az egybites bárgyú propaganda-í­rások, akkor talán nem rettennének vissza attól, hogy a szélesebb társadalmi dimenziókat is vizsgálják. De az ugye veszélyes: felvetődhetne esetleg a társadalom, az ellátórendszer, az oktatás felelőssége – mi több, horribile dictu, és ezt már tényleg veszélyes még leí­rni is: a kormány felelőssége. Psszt… Nehogy meghallja valaki!