Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Ma reggel egy órát járkáltam a babával a lakásban, hogy aludjon még egy órát, miután megetettem. Van egy monoton ringató járás-technika, amit kifejlesztettem, és ami az esetek nagy részében eredményes és kényelmes. Legalábbis a babának. Az alváshiányos apjának kevésbé kényelmes. De ilyenkor gyakran kiviszem a hálóból, hogy a méginkább alváshiányos anyja tudjon még egy kicsit aludni nyugodtan.
Azzal szoktam elviccelni a „hogy vagytok” kérdésre a választ, hogy keveset alszunk egyben, de azt legalább felületesen. Néha irigylem a delfineket, akik úgy tudnak aludni, hogy...
„A végén nem az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni, hanem a barátaink hallgatására,” mondta Martin Luther King Jr.
Mint MLK mondásaival lenni szokott, ez sem könyvszagú okoskodás. Hanem olyan bölcsesség, ami a megélt élet valóságának szenéből kristályosodik ki az igazság gyémántjává. Amikor az ember először, még zöldfülűként elolvassa, bólogat. De igazán csak akkor érti meg, amikor már túl van pár csalódáson az életben.
Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, amióta beléptem az úgynevezett közéletbe, nagyon sokat támadtak ellenségek. Vagy legalábbis olyan emberek, akik...
Egy pszichiátriáról megszökött 14 éves fiút két héttel később talált meg a rendőrség a pályaudvaron – olvasom a sajtóban. Azért szökött meg, hogy öngyilkos legyen. Visszavitték a kórházba. Ennyit tudhatunk meg a mínuszos hírből, amiből minden hónapra jut egy tucat. Egyéni és családi tragédiák.
És mint az ilyen mínuszos hírek általában, ez is szinte ordít attól – ami hiányzik belőle. Ami elmondatlanul marad. Űrt hagy maga után. Egy csomó kérdést felvet. De legtöbbször el sem jutunk odáig, hogy egyáltalán feltegyük ezeket a kérdéseket.
Az emberek többsége talán...
Gondolom sokan ismeritek Thomas Mann A varázshegy című regényét. Még azok is, akik egyébként nem olvasták el, hallottak róla. A regény egyik fő cselekményszála az, hogy két, a maga módján az európai gondolkodás két nagy vonulatát megtestesítő figura harcol a főhős lelkéért és világnézetének alakításáért.
Az egyik Settembrini, a humanista, aki lelkesedik a felvilágosodás eszméiért, a demokráciáért, az emberi szabadságért. Lelkesedése azonban néhol már picit túl merevnek és mókásan elavultnak tűnik. A másik Naphta, a Lukácsról mintázott filozófus, aki Settembrini itáliai humanizmusával a...
Tudjátok korunk egy sajátosan abszurd ellentmondásának tartom, hogy miközben a jelszavak szintjén Pártunk és Államunk a születésszámok növelését tűzte ki célul, ezzel párhuzamosan a szexualitást, a nemiséget, a gyermeknemzést és a hasonló témákat egyre növekvő bigottsággal kezelik. A fóliázások, a lekordonozott kiállítások, az iskolából kitiltott szexedukációs programok korában élünk. Amikor minden le van öntve egy rózsaszín „családvédő” mázzal – de egy csomó fontos, a családokat vastagon érintő témáról nincs őszinte beszéd.
Ilyen például az a téma is, hogy egyes...
Amióta megszületett a gyerekem, leginkább esténként jut időm meditálni. Amikor már elcsendesedtek a dolgok, és a pici elaludt. Hosszabb vagy rövidebb küzdelem után. És mint a kisgyerekekkel ez előfordul, néha felébred és felsír. Van, hogy ez pont akkor történik meg, amikor éppen sikerült lecsendesíteni az elmém majomcsordáját – elmélyülten figyelve a légzésemet. A sírás hallatán azonban a majmok ismét veszettül csengettyűzni és cintányérozni kezdenek. Gyomortájon egy kis szorongás – aggodalmas gondolatok – enyhe bosszúság. Sőt, van, hogy még fel sem sírt, de azon veszem...
Sokan sokat beszélünk arról, hogy mit kell tennünk azért, hogy megelőzzük az emberi civilizáció bukását. Hogy mit kell tennünk nekünk, mindannyiunknak, embereknek. Mi az a közös cselekvés – mik azok a fő közös cselekvések – amelyek ehhez szükségesek.
Légy tudatos fogyasztó! Ne egyél húst! Tégy a gyűlöletkeltés ellen! Nyilváníts szolidaritást az üldözöttekkel! Ne pazarold az ivóvizet! Ne használj annyi műanyagot! Támogass fontos civil ügyeket! Ne szavazz demagóg pártokra! Szerveződj lokálisan! Ne ülj fel a nagyvállalatok manipulációjának! És a többi.
Ezek fontos viták...
„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” írta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”
De vajon miért kezd el valaki hazudni...
Néha elnézem az embereket magam körül, ahogy tülekednek a metróban, ahogy dolgukra sietnek az utcán, ahogy posztolják a képeiket a közösségi médián, ahogy egymás kezét fogva sétálnak a parkban, ahogy veszekednek a konyhában, ahogy könnyeznek egy mozifilmen, ahogy kommentelnek és beszólnak egymásnak a közösségi médián, ahogy megízlelnek egy süteményt a kávézóban, ahogy mohón szívják a cigifüstöt a ház előtt, ahogy dühödten nyomják a dudát a dugóban.
És már nem is embereket látok – hanem egy erdőt. Fákat látok, ahogy göcsörtös gyökereiket belemélyesztik a földbe, hogy...
Szétnézek a világban, és látom a háborúkat. Etnikai, politikai konfliktusokat. Kultúrharcokat és vallási villongásokat. Elnyomást és forradalmakat.
De ennél többet is látok – ennél mélyebbre is látok.
Látom, hogy minél inkább be vannak záródva az ezekben a konfliktusokban részt vevő csoportok a saját történetükbe – annál súlyosabb a konfliktus. Minél messzebb kerül egymástól a két történet, annál elszigeteltebb párhuzamos valóságok épülnek. Ahol a párbeszédnek már az esélye sem nyílik meg.
Eluralkodnak rajtunk a történeteink, amelyekben mindig a „Mi” az...
