Péter Sárosi

Dr. Várkonyi Andrea mindenhez is ért. Például ért a férfiakhoz is. Tudja milyen az igazán jó férfi. És a véleményét nem is tartja véka alatt – még könyvet is írt róla.

Andrea megkongatja a vészharangokat: az igazi tökös férfiak kihalóban lévő állatfaj. „A társadalom nem termel ki tökös férfiakat”, írja, mert az egyedülálló anyák „tutyimutyi alakot” nevelnek a fiaikból. Szóval akkor meg is vannak a bűnösök: az egyedülálló anyák. Csak így.

„A barátnőimmel szoktuk viccesen kérdezni, hogy hová lettek a férfiak. Elmentek az első világháborúba harcolni, a fele meghalt ott, elmentek a második világháborúba harcolni, ott is meghalt a fele, és aki maradt, az meg disszidált ’56-ban.”

Haha. Milyen vicces lehet, ahogy ezek a csajok összeülnek egy borsos árú slimfit latte avokádó mellett a magát „elegánsan laza bisztróként” aposztrofáló Bárkertben, és viccelődnek azon, hogy mennyire nincsenek már igazi, „tökös” férfiak. Mert kihajtották őket Doberdóba meg a Don-kanyarba azok, akiknek a szellemi-anyagi örököseivel ők most együtt élnek. Az ország urai. Akik persze mindig megúsznak mindent: háborút, gazdasági válságot, járványt. Sőt, még profitot is csinálnak belőle.

Szóval igen, ezek a „tökös” férfiak elmentek a frontra, aztán vagy visszajöttek, vagy nem. Vagy belefagytak a nyári egyenruháikba, munkaszolgálatos civil rongyaikba a hosszú, mínuszos éjszakákon a Dolomitokban, az ukrán sztyeppén, vagy nem. Katonadolog. És ha haza is jöttek, abban nem volt sok köszönet. Mert túl gyakran „töketlen” roncsként tértek haza, olyan traumákkal, amiknek a súlyát még ma is viseli ez a társadalom. Akik nem tértek haza, egyedülálló anyákat hagytak maguk mögött, hogy a túlélésért küszködve felneveljék „tutyimutyi” fiaikat.

Haha. Haláli vicces ez a magyar történelem.

És akkor itt vagyunk mi, utódok. Mai magyar családok, akik cipelik ezeknek a transzgenerációs traumáknak a terhét. Ezernyi népbetegséggel és nyavalyával, titkos lelki bánattal és sértettséggel, hol szenvedélyekbe menekülve, hol törzsi gyűlölködésekbe. Megannyi diszfunkcionális család, ami széthullik – megannyi anya, aki egyedül marad a gyerekével. Napról napra küszködve. Nem azért, mert szeret magányos lenni, hanem mert ezt dobta neki az élet. És akkor jön Andrea, doktor pszichológus, az ő nagy empátiájával, és jól megmondja nekik, hogy az ő fiaik márpedig nem „igazi”, nem „tökös” férfiak, csak „tutyimutyi” alakok. Köszi Andi!

Andrea szerint az „igazi” férfi az, aki már elért valamit az életben. „Itt nem a forintok számítanak, hanem hogy valamit kezd az életével,” jegyzi meg gyorsan, mielőtt valaki még rosszra gondolna.

A rosszmájúakban persze rögtön felvetődik, hogy azért lehet, hogy egy iciripicirit a forintok is számítanak neki. Hiszen milyen szerencsés véletlen, hogy ő történetesen éppen az ország leggazdagabb emberében találta meg az ő női princípiumának kiteljesedését, férfi ideáljának megtestesülését! De hát ezt ne firtassuk. Éppen úgy ne firtassuk, mint azt, hogy vajon Lőrinc maszkulin vonzerejére milyen hatással volt, hogy piszok „szerencsével” sorra nyeri el a közbeszerzéseket. Love me tender.

„Azt gondolom, hogy a férfi-női szerepeknek a megőrzése nagyon fontos,” mondja Andrea. Ez alatt azt érti, hogy a nő legyen a gyengébb a kapcsolatban, a férfi meg az erős. „Ez vonatkozik az anyagiakra is (…) egy olyan párkapcsolat, ahol a férfinak kevesebb a pénze, nagyon rossz kiindulópont.”

Nos, bizonyára nem kevés olyan nő van, aki hasonlóan érez, mint Andrea. De ha valóban ez a férfi-ideálja, akkor én megmondom őszintén, hogy kimondottan örülök neki, hogy ez a típusú macsó kihalófélben van. Mint ahogy annak is örülök, hogy az ilyen „férfi-női szerepeket”, amikről ír, egyre többen utasítják el. És annak is örülök, ha a Lőlő-féle férfi-ideállal együtt száll a sírba a Várkonyi Andrea-féle nő-ideál is.

Mert nem attól lesz vonzó nő a nő, hogy „gyengébb” a kapcsolatban. Vagy hogy kevesebbet keres, mint a pasija. És remélem, egyre több nő van, akik nem azt a tartják a férfiasság netovábbjának, amit Andrea. Akik egy férfitől inkább azt várják, hogy egy kapcsolatban képes legyen az érzelmeit kifejezni. Ne akarjon mindig „erősnek” mutatkozni. Aki egyenlő társ, és nem fél felnézni a párjára, ha éppen ő ér el nagyobb sikereket.

– Herr Schulz, hallom, hogy új könyve jelent meg Berlinben, az ön 30 éves politikai karrierjéről. A Führer párja, Eva Braun is méltatta a minap, és a Völkischer Beobachterben is hirdetik.
– Igen, így van, örülök, hogy értékelik, hogy letettem valamit az asztalra.
– Nos, Herr Schulz, mit szól ahhoz, hogy sokan képmutatónak tartják?
– Már miért tartanának képmutatónak!?
– Hát… hogy is mondjam … azért, mert Önről tavaly kiderült, hogy zsidó. Lefotózták, amikor kipában mászott ki egy zsinagóga ablakán.
– Sok hazugság jelent meg erről az esetről, például nem is kipa volt rajtam, hanem micisapka. A magánéletem meg nem tarozik senkire!
– De hát… hogy is mondjam … mégiscsak egy olyan alkotmányos rendszert épített fel, a Führer korai szövetségeseként, aminek az egyik fő eleme az antiszemitizmus.
– Mutasson kérem az elképesztő mértékű, több kötetnyit kitöltő, rólam szóló cikkirodalomban, a tevékenységemről készült összes feljegyzésben, parlamenti jegyzőkönyvben, ami igazolja, hogy én gyűlöletkeltő lettem volna. Nincs ilyen!
– De hát az Ön pártja nyíltan zsidóellenes intézkedéseket hozott!
– Én a saját tevékenységemről beszéltem.
– De hát egy olyan rendszert segített a hatalomba, ami gyűlöletet keltett.
– Én nem érzékeltem ilyet, Németországban mindenki szabadon élhet.
– És akkor mit javasol azon zsidó boltosoknak, Herr Schulz, akiknek a minap betörték a kirakatát?
– Pereljenek! Én is mindenkit beperelek, aki megsérti a magánéletem szentségét. Pereljenek, és akkor jobb lesz ez az ország.
– Köszönjük az interjút, Herr Schulz!
‍♂️

Ma van a Száraz November utolsó napja. Ígértem nektek, hogy megírom a tapasztalataimat.

Nos, elöljáróban annyit, hogy nem tartozom a nagyivók közé. Legfeljebb 1-2 pohár bort iszok meg egy héten. Szociális eseménytől függ: nem is csak egyszerűen alkalmi – de leginkább szituacionista, eseményhez kötött szeszfogyasztónak lehet nevezni. És mivel a pici születése óta a szociális események száma erősen megcsappant… arra számítottam, hogy a Száraz November nem fog különösebb kihívást jelenteni.

Ez nagyrészt be is igazolódott. A napok túlnyomó többségében eszembe sem jutott, hogy részt veszek ebben az egészben. Két emlékezetes kivétel volt – mindkét esetben barátokkal ültünk be vacsorázni valahová. Mindkét alkalommal kísértésbe estem, hogy megigyak egy fröccsöt. A kísértésnek ellenálltam, és inkább almafröccsöt meg tonicot ittam helyette.

Mindkét esetben volt valamiféle FOMO-érzésem: az érzés, hogy kimaradok valamiből. Mintha síléc nélkül mentem volna el síelni, vagy a szemüveg nélkül ültem volna be egy 3D-s filmre, esetleg vegetáriánusként mennék el enni egy steak-házba.

Mégis, mire volt jó ez az egész? Egyrészt arra mindenképpen, hogy megtapasztaljam, az emberi elme milyen erősen képes kötéseket létrehozni bizonyos események és bizonyos viselkedések között. Az agyunk többnyire robotpilótában teszi ezt, nem is tudatosodik bennünk, csak ha ellenállunk a késztetésnek.

Fontos tapasztalás volt az is számomra, hogy ha nekem ilyen furi volt ez – vajon milyen nehéz lehet egy nagyivónak megállni, hogy a társas nyomás és a trigger-ingerek ellenére se igyon egy ilyen eseményen. Biztosan empatikusabb lettem azok iránt, akik nem holmi kampány miatt, hanem az egészségük és az életük megőrzése érdekében mondanak nemet az ivásnak. Számukra a józanság: élet. És józanul is tök jól el lehet lenni társaságban, ha ezt tiszteletben tartják a többiek.

Ami engem illet: bár érdekes élmény volt ez a hónap, de megmaradok mértékletes borivónak a jövőben is. Nem kaptam kedvet az élethosszig tartó absztinenciához. Lehet, hogy paradoxnak tűnik, de megtanultam jobban értékelni azt, amit a bor képes nyújtani, mértékkel. Amikor legközelebb bort iszok „a szépszemű karcsú pohárból”, biztosan sokkal inkább meg fogom ízlelni az esszenciáját , mint korábban. Behunyom a szemem, és látom a nyári napfényt, ami a szőlőt hevítette. Érzem a vulkanikus termőföld különös, ásványos aromáját, ahová gyökereit mélyesztette. A szőlődombot áztató esők hűs zamatát – a föld illatát esőt után.

Miután ezt leírtam, elbizonytalanodtam: vajon inkább töröljem ezt a bekezdést? Hiszen talán szeszpromócióval vádolhatnak meg, vagy érzéketlenséggel a függő olvasók érzékenysége iránt. De nem lenne őszinte, hanem ezzel fejeztem volna be. Nem lenne teljes a kép, ha mindig csak a károkról beszélnénk, és elhallgatnánk, hogy a – legális vagy illegális – tudatmódosító szereknek létezhet mértékletes és lelket gyarapító használata is. Minőség mennyiség felett. Nem ettől kell félni. Hanem attól, amikor valakiben mohó üresség lakozik, és azt próbálja önpusztító módon kitölteni.

#szaraznovember

Ilyen sem történt még velem, mint múlt héten: egymás után két napon vitázhattam két rendőrkapitánnyal a fővárosi droghelyzetről. Csütörtökön a budapesti rendőrfőkapitánnyal, majd pénteken a józsefvárosi rendőrkapitánnyal. Mindkét beszélgetés elég tanulságos volt. Kimondottan jó hangulatú és őszinte vitát sikerült folytatni, ami nem ment át egymás jóhiszeműségének megkérdőjelezésébe (ez ritka Magyarországon).

Bár nagyon másként közelí­tjük meg és látjuk a drogjelenséget, én nem tartozom a zsigeri rendőr-utálók közé. Szerintem a rendőrségnek van fontos szerepe a társadalmunkban: a bűnfelderí­tés és bűnüldözés. Az más kérdés, hogy az állam – és a társadalom – sokszor rosszul határozza meg, mi a bűn, amit üldözni kell. És a rendőrség túlterjeszkedik a szerepén. Például a droghasználat egy tipikus példája annak az áldozat nélküli bűncselekménynek, amit az állam teljesen szükségtelenül és igazságtalanul kriminalizál.

Aki azt hiszi, hogy ezt csak azért gondolom í­gy, mert „libsi jogvédő” vagyok, az téved: ma már egyre nagyobb szakmai konszenzus övezi azt az álláspontot, hogy a droghasználat kriminalizálása többet árt, mint használ. Ezt mondták ki az ENSZ ügynökségek is 2019-ben a közös állásfoglalásukban. És a legutóbb éppen a The Lancet nevű elismert orvosi szaklap szerkesztőségi cikkben állt ki a drogfogyasztók dekriminalizációja mellett. (Ami, bár sokan összetévesztik vele, nem jelent egyet a drogok legális forgalmazásával.)

Számomra a rendőrség hozzáállása a drogkérdésben olyan, mint a kalapácsé, ami mindenben beverendő szöget lát. És mindent abból a szempontból í­tél meg, hogy ez mennyire segí­ti elő az ő bűnüldöző munkáját – amit gyakran szemellenzősen hajt végre. Ezért van az például, hogy a fővárosi rendőrfőkapitány elutasí­tja az olyan ártalomcsökkentő programokat, mint amilyen a tűcsere vagy a party service. Olyan programokat, amelyek életeket menthetnek. Ez szomorú.

De ez a rendőrségi elutasí­tás nem szükségszerű: számos olyan országban, városban jártam már, ahol a rendőrség álláspontja gyökeresen megváltozott. És azóta partnert és nem veszélyforrást látnak az ártalomcsökkentő programokban. És a viták során is azt éreztem, hogy amennyiben nem lenne felülről egy nagy politikai és társadalmi nyomás a rendőrségen – akkor szakmai alapokon, a megélt tapasztalatokkal rendelkező emberek bevonásával nálunk is lehetne szemléletváltozást elérni.

Azt í­rom, társadalmi nyomás is – mert maga a társadalom, a lakosság is folyamatos nyomás alatt tartja a rendőrséget, nem csak a politika. A többség sajnos csak és kizárólag rendészeti kérdést hajlandó látni a droghasználatban (ami, mint már többször is rámutattam, meglehetősen álszent dolog az alkohollal kapcsolatos libertariánus álláspontjának tükrében). Nem csak a rendőrökkel, de a lakossággal is borzasztó nehéz megértetni, hogy a szigorkodás legfeljebb ideig-óráig képes változást hozni. A tartós változáshoz az kellene, hogy foglalkozzunk az emberrel: aki szert használ. Az ő vágyaival, szükségleteivel, korlátaival és környezetével, közösségével. Ahhoz az kellene, hogy belássuk: nem csak egyes egyének vannak „elromolva” – de egész közösségek is, amelyekbe születésüktől fogva jól-rosszul be vannak ágyazódva.

A rendőrfőkapitány a vita során felhozta az érvet, hogy ő apaként azt szeretné, hogy a gyereke soha ne fogyasszon szert, és sem tudná soha támogatni a bulikban például a drogbevizsgálást, szerinte a zéró-tolerancia az egyedül üdvös megoldás.

Nos, természetesen szülőként reménykedhetünk abban, hogy a gyerekünk soha nem fog semmit kipróbálni (persze ha következetesek vagyunk ebben, akkor az alkoholra is értve!). De a valóság az, hogy nem drogmentes világban élünk. Bizony a gyerekek egy jelentős része elkezd kí­sérletezni szerekkel tinédzserkorában, akár tetszik, akár nem. És ez nem a szülőség kudarca: azt látjuk, hogy ez a kí­váncsiság teljesen egészséges a tinédzsereknél. A kipróbálás önmagában nem valami kóros tünet, ami csak a „deviáns” tiniket érinti. Teljesen jól nevelt, középosztálybeli, biztonságosan kapcsolódó tinik éppúgy kí­sérletezhetnek, mint a hátrányos helyzetűek. Csak éppen a hátrányos helyzetű tinikek nagyobb esélye van rá, hogy abúzí­v kapcsolatot alakí­tanak ki szerekkel.

Na már most – és ezt ki is fejtettem az ülésen – hogy ha majd a lányom eljut ebbe az életkorba, és esetleg ő is kí­sérletezni kezd – én is aggódni fogok érte. De azt szeretném, ha szakszerű, korszerű és hiteles tájékoztatást kapna a kockázatokról, és azok csökkentéséről. És ha ne adj Isten ennek ellenére problémái lennének a szerhasználattal – akkor azt is szeretném, hogy együttérző támogatást kapjon a felépüléshez. És semmiképpen nem szeretném, ha emiatt diszkrimináció, megbélyegzés érné. Sem azt, hogy a rendőrség kriminalizálja. Mert abban én az ég világon semmilyen védelmező faktort nem látok, csak súlyosbí­tót.

Itt a képen Tenzin Palmo-t láthatjátok, aki Diane Perry néven született 1943-ban. 18 évesen olvasta az első könyvét a buddhizmusról és elhatározta, hogy ő is buddhista lesz. 1964-ben nekivágott Indiának, és csatlakozott az ott száműzetésben élő tibetiek közösségéhez. Itt kapta meg az új nevét.

A nők helyzete nem volt túl jó a szanghában: amikor Indiába érkezett, 100 férfi szerzetes mellett ő volt egyedül nő. A szerzetesek alávetettként, szolgaként kezelték. Azt mondták neki, hogy imádkoznak azért, hogy a következő életében olyan szerencsés lehessen, hogy férfi testbe születik, és akkor igazán befogadhatják maguk közé. Hiszen végül is nem tehet róla, hogy ilyen alacsonyabb rendű testbe született.

Micsoda együttérzés!

Tenzin Palmo egyszer megkérdezte az egyik tanítóját, hogy vajon van-e bármilyen előnye annak, hogy női testbe született. A mester azt mondta, alszik rá egyet, és átgondolja a választ. Másnap így szólt: „Átgondoltam a kérdésedet, és nincs semmilyen előnye annak, hogy női testbe születtél.”

„Na, hát akkor mégiscsak van egy előnye, hogy nem férfi testbe születtem,” állapította meg Tenzin Palmo. „Legalább nincsen férfi egóm.”

„Valósággal kivirult,” mondjuk valakire, akit valamilyen nagy szerencse ért az életben.

Szerelem. Munkahelyi siker. Lottó ötös. Győzelem. Dí­j.

Az ilyen virulás nagy örömmel jár. Gyakran eksztatikus, eufórikus örömmel.

„Szuperül van,” mondjuk rá. De tényleg?

A gond az, ha ez az öröm pusztán külső körülmények szerencsés együttállásának a függvénye. És amikor a külső körülmények változnak, az öröm is elillan. A virulás hervadásnak adja át a helyét.

Van, aki az egész életét alárendeli annak, hogy elérje és fenntartsa a virulás állapotát. Próbálja úgy alakí­tani a külső körülményeket, hogy tartósí­tsák a virulást. Pedig ez hiú ábránd. Bele van kódolva a kielégületenség miatti szenvedés (ahogy a Buddha mondta: dukkha).

Elárulok egy titkot: a legjobban éppen azok az emberek vannak, akikkel jó és rossz dolgok is történnek, de a rossz dolgokkal együtt is képesek megtalálni az örömet az életükben. Mert ez az öröm nem pusztán külső körülményeknek van alárendelve.

Ők azok az emberek, akik nem virulnak – hanem gyarapodnak.

Az ilyen emberek talán nem élnek meg gyakran intenzí­v eufórikus örömet – de az a higgadt, szelí­d derű, ami belőlük, a belsőjükből sugárzik, sokkal hitelesebb számomra. Az élet apró örömeit is tudják becsülni és í­zlelgetni – mí­g óvatosan bánnak a nagy, eksztatikus gyönyörökkel. Az ő örömük teljesebb, rugalmasabb, ellenállóbb. Mert a meghaladott, feldolgozott fájdalom is benne van.

(notes to myself)

Fotó: Richard Kearton

A minap egy podcast beszélgetésben megkérdezték tőlem: feministának vallom magam?

Érdekes kérdés. Egyrészt ugye Magyarországon a „feminista” éppúgy szitokszóvá vált, mint a „liberális”, vagy hovatovább a „humanista” is. Egész iparágak épülnek arra, hogy ellenségképeket gyártsanak ezekből a szavakból. A feminista például bizonyos sajtótermékekben a frigid frusztrált nő szinonimája, aki minden héten abortuszra jár, mindent a karrierjének rendel alá és férfigyűlöletét előszeretettel hangoztatja. Egy ideológiai bunkósbottá tették, amivel rögtön lecsapják, megszégyenítik, ha egy nő esetleg akár csak felveti a nemi esélyegyenlőség kérdéseit. Ha meg esetleg egy férfi mondja magáról, hogy feminista, akkor legalábbis nagyon furán néznek rá. Na ez is „olyan”. Tudod, olyan genderőrült.

Ha csak azt nézem, hogy szeretném-e kifejezni megvetésemet a feminizmusnak ezen szitokszóként való használata iránt, és szolidaritást vállalni az imígyen megbélyegzett nőkkel – és úgy általában, minden elnyomott, kizsákmányolt nővel: igen, szívvel-lélekkel feminista vagyok. Szégyellni biztosan nem szégyellem – szerintem egyetlen férfinak sem lenne szabad.

És persze feministának lenni nem azt jelenti, hogy akkor én mindig a nőkkel értek egyet mindenben. Nem jelenti azt, hogy mondjuk minden házaspári vitában a nőnek adok igazat. Vagy hogy nem gondolnám, hogy a nők (is) tudnak iszonyú bunkók vagy ostobák lenni. Vagy hogy automatikusan mindennel egyetértek, amit egy feminista mond, tesz. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy elismerem, hogy ez egy egyenlőtlen társadalom, ahol nagyon gyakran a nők húzzák a rövidebbet, munkahelyen, családban, közéletben. És szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol ez nem így van.

Másrészről viszont ha félretesszük a buta ellenségképeket, és közelebbről megvizsgáljuk, hogy mit is jelent feministának lenni a valóságban, akkor gyakran elbizonytalanodom, hogy vajon nevezhetem-e magam feministának. Nem is csak azért, mert vannak a feminizmusnak olyan irányzatai, amikkel nem tudok feltétlenül azonosulni. Hiszen ez óhatatlan valahol. A feminizmus sem egységes, még abban sem, hogy mi az, hogy „nő”. És most nem megyek bele a harmadik hullámos feminizmus és az interszekcionalitás kérdéseibe.

De elsősorban azért, mert számomra azt mondani: „feminista vagyok”, egyfajta minősítés is, a jó értelemben. Tehát ezzel azt mondom, hogy olyan férfi vagyok, aki a közéletben és a magánéletben is tartja magát bizonyos magas etikai sztenderdekhez, már ami a nemi esélyegyenlőséget illeti. És itt jön az elbizonytalanodásom. Ami önismeretből fakad: én magam is tele vagyok olyan hozott szerepmintákkal, előítéletekkel, amiknek gyakran automatikusan meg akarok felelni. Vagy egyszerűen csak önkéntelenül is követem őket, mert kényelmesek. Bizony a privilégiumok kényelmesek! Vajon nem vagyok-e képmutató, ha ennek ellenére magamra rakom a feminista címkét?

Mindenesetre aspirációimban – törekvéseimben – feminista vagyok. In progress.

(note to myself)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra Szájer József visszatérése az idei év egyik legbizarrabb közéleti eseménye.

Mert hogy nem ám csak úgy tessék-lássék tér vissza. Fű alatt, titokban pötyörészve valami tanulmányokat a kormány számára az iPad-jén. Igen, ugyanazon, amin a gránitszilárdságú Alaptörvényt megírta. Azt a bizonyosat, amiből „véletlen” kihagyta a szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció tilalmát. Ugyanazzal a nevezetes iPad-el, amivel aztán valószínűleg azonos nemű szexpartnereket keresett.

Szóval ha ezen a bizonyos iPaden pötyörészne valami tanulmányokat, szép csendben meghúzva magát, arra senki sem kapná fel a fejét. De nem. Ő nagy csinnadrattával, ünnepélyesen tér vissza. A Terror Házában mint valamiféle hőst ünneplik. Büszkén beszél arról, hogy ő írta a (homofób) Alaptörvényt. Könyvet ad ki. Szinte már holywoodi cameo-t tol. Mélyinterjúkat ad. Arca ott virít a hirdetőoszlopokon.

És a legdurvább az, hogy képes úgy pókerarccal végigbeszélni órákat az alákérdező NER-influencerekkel, hogy egy büdös szót nem ejt arról, ami történt. Nista. Nuku. Mi több, még büszkén ki is jelenti, hogy ő aztán erről nem hajlandó többet beszélni. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Önreflexió? Imperialista ármány! Mintha Harvey Weinstein visszatérne a filmproduceri munkájához, és kijelentené, hogy csak egy dologra nem hajlandó: beszélni arról, mit követett el színésznőkkel szemben. Spongya rá. Körülbelül úgy viselkedik, mintha őt itt igaztalanul meghurcolták volna.

Semmit sem tanult, semmit sem felejtett – ahogy mondani szokás.

Miután egy ország retinájába égett bele a jelenet, ahogy EP képviselő úr a COVID kijárási tilalmat megszegve egy illegális meleg chemsex partiról mászik le az ereszcsatornán, vérző kézzel – ő most ismét komoly, tekintélyt parancsoló szakpolitikus úr. Konzervatív népnemzeti keresztyén értékek bástyája. Felveszi a stafétát ott, ahol abbahagyta. Mi több, „harcos kedvében” van, nyilatkozza.

„Miért, mit tett Szájer József?” – kérdez vissza az ő vastag bőrű pókerarcával Gulyás szóvivő a kormány sajtótájékoztatóján az újságírótól, aki rákérdez, hogy akkor ez így most hogy. Hiszen Orbán is kijelentette annak idején: amit Szájer tett, az elfogadhatatlan. Most meg a First Lady-vel parádézik. Gulyás szerint nem történt itt semmi. Szerinte nagyon sok minden valótlanságnak bizonyult, ami a sajtóban megjelent. Csak azt ismerte el, hogy a képviselő a COVID idején megszegte a gyülekezési tilalmat.

Szájer már azt is tagadja, hogy ő drogot fogyasztott volna. Pedig a brüsszeli ügyészség szerint ecstasy tablettákat találtak a hátizsákjában, és eljárás is indult ellene. Amit persze aztán megszüntettek. Hogy pontosan miért, azt nem tudjuk. De gyanítom, hogy diplomáciai eszközökkel tusolták el az eljárást, ahogy mondani szokás. Elég valószínűtlen, hogy az ügyészség bevette volna a védekezést, hogy Szájer nem tudta, hogy kerültek oda azok a tabletták. Annak a pár ezer magyar fiatalnak, akit minden évben előállít a rendőrség kábítószer-fogyasztás gyanújával, persze nincs ilyen piszok nagy „szerencséje”…

Hihetetlen. Tényleg. Négy éve történt az egész, és most gyakorlatilag teljesen át akarják írni a múltat. Meg nem történtté tenni, ami történt. Erről az egészről a bűvész jut eszembe, aki eltünteti a nagyérdemű közönségből kiválasztott hiszékeny úr karóráját – és aztán áldott naivitással és ártatlansággal néz vissza a tulajdonát követelő nézőre: milyen óra? Én nem láttam semmiféle órát. És persze eszembe jut Orwell 1984-e is. Amikor rezzenetlen arccal hazudják a nép arcába: Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút.

És ilyenkor az ember csak a fejét tudja fogni, felnéz az égre, és megkérdi: hol élünk, de tényleg? ‍♂️

Jung valahol azt í­rja, hogy a valódi élet 40 fölött kezdődik – ami előtte van, az csupán tesztelés, kutatás.

Valószí­nűleg ha 20 éve olvasom ezt, akkor csak legyintek. Fiatalnak lenni: vonzónak, energikusnak, szexinek. 40 fölött már csak a lassú tespedés, ráncosodás és tehetetlenség vár rád. Korszerűtlenné válsz, lejár a szavatosságod. A fontos dolgok a fiatalokkal történnek. Utána már csak emlékezel, hogy milyen jó volt régen. Legalábbis ezt hittem – és az egész kultúránk ezt sugallja.

Ma, 45 évesen, már sokkal inkább egyetértek Junggal.

Lehet, hogy 40 fölött elveszí­tesz valamit a rugalmasságodból és energiádból – de pótolja az, hogy jóval teljesebbé válsz, mint emberi lény. Legalábbis akkor, ha az évek során némi bölcsesség is ragadt rád.

Ahogy Jung mondaná: nagyot lépsz előre az individuáció, az Árnyékod integrálásának folyamatában, amelynek révén eljutsz a belső mély-énedbe. Az ő pszichobabla-nyelvezetén ez nagyjából annyit jelent, mint hogy jobban elfogadod magad. És valahogy jobban a világ részévé válsz – és a világ a részeddé.

„Az életemet egyre szélesedő körökben élem, amelyek az egész világra kiterjednek,” í­rja Rilke.

(notes to myself)

kép: Rook Floro