Péter Sárosi

A múltkor futás közben azon gondolkodtam (néha futás közben jönnek ötleteim a posztokhoz), hogy az egyes drogokhoz való viszonyunkat le lehetne í­rni úgy, mint különféle barátokhoz és rokonokhoz való viszonyt. Ami változik, ahogy az ember más és más életszakaszba ér. Egy huszonéves sok kapcsolatot ápol, és ezek gyakran elég felületesek, de intenzí­vek. Mí­g negyvenes éveire az ember – többnyire – kicsit lelassul. Kevesebb, de mélyebb kapcsolatot próbál ápolni emberekkel – és szerekkel.

Sajnos vannak, akik hosszú távon nagyon egészségtelen – mi több, abúzí­v – kapcsolatot alakí­tanak ki bizonyos szerekkel. Mint ahogy benne maradnak rendkí­vül torz emberi kapcsolatokban is (ezek egyébként gyakran együtt járnak). Mások viszont képesek megtartani az egészséges egyensúlyt a közelebb-engedés és távolodás bonyolult játékában, emberi kapcsolatok és szerek tekintetében is.

Én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy az életemben mindig sikerült ezt az egyensúlyt – no nem tökéletesen, de többé-kevésbé – megtalálni és fenntartani. Szerekkel, emberekkel. Természetesen megcsúszások és pofára esések voltak. De aztán megint megtaláltam a helyes ritmust. Azt í­rom, kiváltságos helyzet ez – mivel tisztában vagyok vele, hogy a mértékletesség képessége elsősorban nem személyes jellem és érdem kérdése. A gyermekkorból magunkkal hurcolt sérüléseink, a társadalomba, közösségbe való beágyazottságunk sokkal fontosabb szerepet játszik ebben.

Eljátszottam a gondolattal, hogy amennyiben különféle szerek emberek – haverok – lennének, akkor hogyan í­rnám le a kapcsolatunk alakulását.

Pár példa:

Alkohol – ő az egyik legrégebbi haverom. Régebben gyakran taliztunk, manapság ritkábban. Ő az, akivel jó beülni valahová, ha éppen ünneplünk valamit, vagy meg akarjuk beszélni a világ dolgait. Korábban a kapcsolatunk intenzí­vebb volt. Néha töményebb formákban is érkezett hozzám és mámoros bulikon vettünk részt. De manapság inkább szódával felöntve, hí­gí­tottan jön (ártalomcsökkentés). Többre értékelem már vele a mértékletes, szalonspicces í­zlelgetést, mint a gépszí­j-szakasztós bulikat.

Spangli – ő is elég régi haver. Volt, hogy együtt is laktunk, és jó pár évig minden nap együtt lógtunk. Együtt néztünk filmeket, sorozatokat, nasiztunk, néha csak úgy bolyongtunk a városban és remekül tudtunk szórakozni a legbanálisabb hülyeségeken is. De amikor túl sokat voltunk együtt, kicsit megkopott a varázsa. Úgy éreztem, miközben vele vagyok, kimaradok más dolgokból és nem figyelek azokra, akikre kellene. Találkozásaink egyre ritkultak, mí­g most már elég régen nem taliztunk. De azért nem tagadtam meg, talán összefutunk majd még egyszer-kétszer.

Ecstasy – hú, vele nagy volt a szerelem! Amikor először taliztam vele, huszonévesen, az olyan szerelem első látásra élmény volt. Napokig a föld fölött jártam két méterrel. Empatikus jelenség, amolyan ölelgetős fajta. Imádtam vele táncolni, akár reggelig. De aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, a szerelmünk túl nagy lánggal ég. Egyre nehezebbek voltak a másnapok. Vissza kellett fogni. Őt sem tagadtam meg teljesen, ha egyszer-egyszer összefutunk majd még az életben.

Gomba – ő amolyan kalapos Gandalf-figura a baráti társaságomban. Olyan arc, akivel ritkán találkozol, de akkor mindig nagyon mély benyomást tesz rád. Lenyűgöz kreativitásával és feltárja a kozmosz titkait. Van benne valami manócskás huncutság amellett, hogy egyébként eléggé meg tudja bosszulni, ha valaki nem kellő tisztelettel áll hozzá. Amióta egyszer egyetemistaként elkövettem ezt a hibát, azóta óvatos vagyok vele. De ha megfelelő környezetben, lelki állapotban találkoztok, és nem viszed túlzásba: hát akkor csuda jó élmény lehet.

Kár, hogy az emberek ritkán beszélnek, í­rnak őszintén a tapasztalataikról, akár emberi kapcsolatokról, akár szerekkel való kapcsolatokról van szó. Vagy amikor erről szó esik – hát akkor csak múlt időben. Hamut szórva a fejükre, és sűrűn bocsánatot kérve, hogy egyáltalán valaha is felmerült bennük a bűnös gondolat, hogy elszí­vjanak egy spanglit, vagy bedobjanak egy bélyeget. Ami persze érthető, amikor egy felépülő szenvedélybetegről van szó, akinél a szerhasználat az önpusztí­tásról szólt. De a rekreációs, alkalmi szerhasználók is szégyenkezve hallgatnak az élményeikről. Sikeres, boldog, önazonos emberek. Ehhez persze nagyban hozzájárul a droghasználat kriminalizálása és megbélyegzése. Ezért van az, hogy a lakosság jelentős része meg van róla győződve, hogy illegális szereket csak lepukkant „drogosok” használnak. És hogy a drogok kipróbálásától egyenes út vezet a függőségbe. Pedig nem í­gy van.

Jelenleg egyetlen szer van, amit rendszeresen használok – a zöld tea. Értékelem a józanságot és éberséget a hétköznapokban – más rendszeres megküzdési stratégiáim vannak az életben. De ettől még eszem ágában sincs egyoldalúan negatí­van megí­télni az élményeimet más szerekkel – vagy lenézni bárkit ezért. Nem szórok hamut a fejemre. Nem fogadtam egész életre szóló absztinenciát (bár tisztelem azokat, akik a függőségük miatt ezt megtették a felépülés érdekében). Tudom, hogy bizonyos szereket fogok még használni az életemben, időről-időre, ha megfelelő alkalom nyí­lik rá. Remélem, csak tudatosan és a kockázatok csökkentésével. És tudjátok mit? Gondoljon bárki bármit, én nem vagyok hajlandó szégyent érezni többé emiatt.

(notes to myself)

A nem-cselekvés nem ugyanaz, mint a tétlenség.

A tétlenség a cselekvéstől való visszariadás. Attól, hogy kilépj a komfort-zónádból. És ezért inkább próbálod bezárni az elmédet és a szí­vedet mások szenvedése előtt. Amikor megijedsz attól, hogy kilépj a sorból – hogy kiállj magadért vagy másokért. Amikor inkább a tespedést választod a fejlődéssel szemben. Amikor inkább kába szendergésbe merülsz, hogy ne kelljen józanul szembenézned a kí­nzó gondokkal.

A nem-cselekvés az, amikor tudatosan, körültekintően, együttérző és nyitott szí­vvel reflektálsz valamire azzal, hogy nem reagálsz rá. Amikor jelen vagy, de nem merülsz el – nem veszel részt valamiben. Nem teszel eleget konformizmusból valamiféle elvárásnak. Amikor nemet mondasz egy pillanatnyi inger kielégí­tésének, amiről tudod, hogy végül zsákutcába vezetne téged. Amikor felébredsz egy rossz álomból és éber szemmel nézel körül.

A tétlenség gyakran tevékenységből áll – üres, agyatlan, szokások vak automatizmusa által irányí­tott cselekvésből. Indulati reakciókból. Fecsegésből.
A nem-cselekvés gyakran cselekvő – hiszen benne egy szabadságra törekvő lélek mutatkozik meg. Ami megtöri a gépies determinizmus ördögi köreit.

A tétlenség: hallgatni, amikor fel kéne szólalni.
A nem-cselekvés: a mélység beszédes és bölcs hallgatása, amikor körülötted fecseg a felszí­n.

A tétlenség: közönyös vállrándí­tás. Sunyi lapí­tás.
A nem-cselekvés: a csend szelí­d ereje. Bátor helytállás.

A tétlenség öl, butí­t és nyomorba dönt. Embernyomorí­tó rezsimeket tart fent.
A nem-cselekvés mértéket és értéket teremt. Fenntartja a szabadság kis köreit.

A tétlenség a kő, amit a tóba dobnak, és tehetetlenül elmerül a mélybe.
A nem-cselekvés a gyöngyhalász, aki zsákmányával felbukkan a tó felszí­nén és újra szabadon lélegzik.

(notes to myself)

Az ember, ha nem született bele semmilyen felekezet, egyház hagyományába, esetleg már eltávolodott attól, de őszinte spirituális érdeklődéssel rendelkezik a 21. századi Európában, előbb-utóbb dilemma elé kerül.

Eljutott oda, hogy mindaz, amit ez a materialista fogyasztói társadalom kínálhat, nem jelent számára kecsegtető célt. Nem lelkesíti már az, hogy ünnepelt celebritás legyen, esetleg irigyelt tehetség vagy zseniálisnak tartott tudós. Nagy eséllyel persze egyik sem: és előbb-utóbb eléri azt a kort, amikor rádöbben, hogy élete valójában éppen olyan jelentéktelenül fog véget érni, mint bárki másnak, aki mellette tülekedik az utcán. A családját, ha van, szereti, akárcsak a barátait, de ezek a szerepek is túl korlátoltak számára. Az élet kis örömeit élvezi, de valahogy úgy érzi, kell lennie ennél többnek is az életben. Az akadémia világában olyan tudást kap, ami mindig rész-tudás: úgy érzi, hogy valami mindig hiányzik belőle. Hogy csupán egy részéhez szól. Olyan tudásra vágyik, ami az egész lényét ragadja meg és alakítja át. Elvileg nincs nehéz dolga: problémája a bőség zavara.

Hiszen egyrészt talán minden eddigi korszaknál nagyobb bőségben válogathat a különféle felekezetek és szellemi hagyományok között. Mindegyik azt ígéri, hogy a tanításait követve, a szertartásaiban részt véve, elérheted az üdvösséget/megvilágosodást/boldogságot. Sőt, a legtöbb megkérdőjelezhetetlen meggyőződéssel és hittel állítja, hogy az ő tanításai jelentik az egyedüli üdvös utat. A többiek tévelyegnek. Mások elfogadják, hogy bizonyos más vallások is birtokában lehetnek az igazság egy szeletének – de saját vallásukat tartják a legfelsőbbrendűbbnek.

Vannak – egyszerűbb lelkek – akik kiválasztják a nekik legmegfelelőbbet a sok közül. Megtérnek, és az újonnan megtértek buzgalmával sajátítják el a hitük kizárólagosságáról, esetleg felsőbbrendűségéről, és más vallások tévelygéséről, alacsonyabbrendűségéről szóló elképzelést is. És ők azok, akik többnyire nagyon komfortosan érzik magukat a számukra előírt szertartások ismétlésében, a kinyilatkoztatott igazságok, dogmák feltétel nélküli elfogadásával.

De vannak olyanok is, akik számára ez a megoldás nem kielégítő. Akik nem tudják elfojtani a kételyt, hogy ha van valamiféle Abszolút, valamiféle Transzcendens – akár személyes Isten, akár nem – akkor az csupán az emberek egy csoportjának adna kizárólagos kinyilatkoztatást. Míg a többi népet, kultúrát tévelygésben hagyná. Ők azok, akiket általában nem elégítik ki az iskolás dogmák és a gépiesen ismételt szertartások. Akiket gyakran taszít a kiüresedett intézményes hierarchia, amiben felfedezik a kapzsiságot, a hatalomvágyat, a butaságot.

Közülük sokan valamiféle new age-es, ezoterikus spiritualitásban találnak menedéket. Amit Huston Smith valláskutató úgy nevezett: a cafeteria-megközelítés. Ami olyan jól illeszkedik a fogyasztói társadalmunkhoz, ahol a vásárló a szupermarketek polcairól maga válogatja össze, hogy mire van szüksége. Vajon miért ne működne ez ugyanígy a vallásokkal is? Én, mint individuum, szépen kiválogatom, amit igaznak tartok. És összerakok magamnak valami olyan mixet, ami az én sajátos egyéniségemet tükrözi. Ez azon a felismerésen alapul, hogy gyakorlatilag minden vallás ugyanazt a hegyet akarja megmászni, csak éppen különböző oldalakról. Így nincsenek abszolút érvényes dogmák, minden igazság viszonylagos – minden eszköz megengedett, ha az nekünk hasznos. Reggel misére megyek, este meditálok, hétvégén rapé-szertartást csinálok. Ez már nem a középkor, ember! Ez már a Vízöntő korszak.

Ebből a megközelítésből születtek a különféle szinkretista new age mozgalmak és irányzatok, amiknek az Interneten se szeri, se száma. Vegyítik az urbán sámánizmust az asztrológiával és a pszichedéliával, miközben a polcon ott figyel azért egy Mária-szobor, persze a Buddha mellett. Nem akarom egyébként ezt a megközelítést sem leszólni: van, akinél ez tud hiteles lenni. De sajnos az ilyen irányzatok követői között hemzsegnek a pénzéhes szélhámosok és önjelölt guruk, akik gyakorlatilag a piaci igényekhez alakítják spirituális elképzeléseiket. Spirituális materializmus, ahogy Chögyam Trungpa nevezte. Ami persze, tegyük hozzá, éppen úgy jelen van az intézményesült egyházakban is, csak éppen jóval intézményesebb formában.

Vannak olyanok, akik nem tudnak azonosulni ezekkel az ezospiri irányzatokkal sem. Valahogy kileng a bullshit-mérőjük: megszólal bennük a tudományos kétely, amit már soha nem tudnak elhallgattatni. Másrészt viszont nem tudnak azonosulni azokkal sem, akik cinikusan szidják és gúnyolják a vallásokat, mint a népek ópiumát. A harcos ateistákkal, akik gyakran ugyanolyan hittérítői buzgalommal ostorozzák a „buta” hívőket, mint ahogy anno a misszionáriusok a „bennszülöttek” „babonáit”. Tudván tudják, hogy a bennük lévő spirituális éhség sokkal többről szól, mint pusztán egy zavart lélek gyermeki és babonás vágyáról a biztonságra. Így hát keresnek tovább.

Némelyek innen visszatérnek valamilyen ősi tradíció követéséhez – de a hittérítő buzgalom nélkül. Eljutnak egy olyan megközelítéshez, amit perennializmusnak is neveznek: a formátlan Abszolút sokféle formában megnyilvánul, megnyilatkozik, többféle hagyomány próbálja megfejteni. Az egyes dogmákat korlátoltnak tartja, idegen tőle a kizárólagosságra törekvő fundamentalizmus. Nem attól reméli a megvilágosodást, hogy iskolásan bemagolja és mereven ismételgeti a katekizmusok igazságait. De egyben hiányzik belőle a new age tiszteletlensége minden forma iránt. Elismeri az egyes megközelítések közötti különbségek jelentőségét. Nem próbál mixelni, összekutyulni. Tiszteli a hagyományt, a formát – ami elvisz a Formátlan megismeréséhez.

Nem mondom, hogy ez az út vége – a végállomás. Innen is vannak tévutak és zsákutcák: sokan eljutnak például egyfajta modernizmus-tagadó ősfasizmusig, mint Evola. Ez azonban nem szükségszerű. Valójában az útnak soha sincs vége. A keresés életünk végéig tart – talán azután is. Az előre megrágott igazságok helyett a megtapasztalt tudás az, ami valamit is ér. Annyi féle út van, ahányfélék vagyunk. És a útnak része a hibázás, az eltévelyedés. Abból tanuljuk a legtöbbet.

Li Paj kí­nai költő a 8. században élt: és mégis, úgy képes szólni hozzám, lélek a lélekhez, szí­v a szí­vhez, mint kevesen a 21. században. Mert aminek szeretetét versbe öntötte – a természet: hegyek, madarak, fák, az ég – az összeköt minket a századokon keresztül.

Van egy gyönyörű négysoros verse, aminek hét különböző magyar fordí­tását is felleltem az Interneten. Nem tudok kí­naiul, tehát eredetiben nem tudom elolvasni. Egyik kedvenc költőm, Kosztolányi Dezső, í­gy fordí­totta le:

„A madarak szállnak vidám körökbe,
a felleg is száll, aztán tovamegy.
Csak egy marad mellettem mindörökre:
komor, sötét, szikláival a hegy.”

Gyönyörű fordí­tás. Viszont én angol fordí­tásban olvastam először, aminek van egy többletjelentése:

„The birds have vanished into the sky,
and now the last cloud drains away.
We sit together, the mountain and me,
until only the mountain remains.”
(ford. Sam Hamill)

Ez a töblet az, ahogyan a megfigyelő – az én – a csendes szemlélődésben feloldódik és egyé válik a megfigyelt valósággal. Terebess Gábor fordí­tása jobban visszaadja:

„elenyész minden madár az égen
az utolsó felleg is elszelel
de a Csingting-hegy velem együtt ül –
végül csak ő marad itt egyedül”

Ahhoz, hogy megtörténjen ez a csoda, meghitt, szinte intim közelségbe, kapcsolatba kell kerülnöd a természettel. Elcsendesülsz, és hagyod, hogy a belső csend beszéljen helyetted.

Te vagy az Ég. Nézed, ahogy a madárraj a távolba ring és egyé válik a horizonttal – elereszted őket. Szelí­den engeded, hogy égszí­nkék, végtelen vetí­tővásznadon az utolsó felhő utolsó foszlányai is elenyésszenek.

Csak hagyod, hogy megtörténjenek veled a pillanatok – nem ragaszkodsz hozzájuk, csak figyelsz, ahogy keletkeznek és elmúlnak.

Vajon mi az ég? A végtelen tér, amit nem tudsz megragadni.

Végül csak te maradsz és a Hegy. Figyelsz rá, érzed a jelenlétét – és ő is megfürdik a figyelmedben és jelenlétedben.

Vajon ki vagyok én? – kérded.

Belélegzel – teremtesz. Kilélegzel – elenyészel. Belélegzel – és újjászületsz.

Végül csak a hegy marad – egy üres kalitka, amiből kiszabadult és elrepült a madár.

Érdemes megnézni a Magyar Jeti által készí­tett filmet arról, hogyan használja a kormány a sajtógépezetét arra, hogy embereket hazug vádakkal lejárasson. Nagyon szépen körbejárja a témát. És nagyon tömény í­gy egyben még akkor is, ha évek óta figyeljük, hogy is megy ez. Néhányan – én személyesen is – fekete-kampány célkeresztjébe is belekerültünk már. Borzasztó élmény, elmondhatom, pedig én még nem is kaptam annyit, mint akikről a filmben szó van.

Sokan lekeverhetik ezt az egészet azzal, hogy hát igen, ilyen a média, mindig és mindenhol elfogult – de nekik nincs igazuk. Egyrészt ez nem média, és nem, ez nem elfogultság. A független média is mindig elfogult. Valahová húz. Világnézeti alapon, vagy azon az alapon, honnan kap támogatást. Ez az elfogultság érvényesülhet többé vagy kevésbé. De az újságí­rók rendelkeznek némi szakmai hitelességgel és autonómiával. Próbálnak legalább a tényszerűség alapkövetelményeinek megfelelni és megszólaltatni minden oldalt.

A kormánysajtó azonban egy kézivezérelt propaganda-gépezet. Újságí­rói autonómiát még nyomokban sem tartalmaz: gyakran még nevet sem találunk a lejárató riportok alatt. És az újságí­rói etikában alapkövetelménynek számí­tó „hallgassuk meg a másik felet” vagy fact-checking követelményének nem is próbálnak megfelelni. Közvetlenül a propaganda-minisztériumból kapják meg az ukázt arról, hogy kire kell rászállni, és mi legyen a fő csapásirány.

És amikor kiadják az ukázt valakinek a lejáratására, akkor mintha egy láthatatlan karmester intésére zendí­tene rá egy összehangolt szimfonikus zenekar: ugyanabban az időpontban jelenik meg a lejáratás az összes lapban, az összes tévében és rádióban, ugyanazokkal a kötelező tartalmi, grafikai, tipográfiai elemekkel, gúnynevekkel, jelszavakkal, hamis vádakkal. Újabb és újabb hazugságokat tesznek hozzá. Féligazságokat, kontextusból erőszakkal kirángatott mondatokat rágnak át és adnak nekik totálisan ellentétes jelentést.

A propagandát osztogatják az aluljárókban. Felmondják a leckét a fizetett „szakértők”, miközben valódi szakembereket véletlen se szólaltatnak meg. És itt még nincs vége: ezután jönnek a fizetett „közvélemény-kutatások” és félelem-keltő telefonos kampányok, hogy minden lehető bőrt lehúzzanak a témáról. Amí­g végül az utca embere már úgy érzi: ha a csapból is ez folyik, akkor ez már biztos igaz lehet. Nem zörög a haraszt. A cél: a célszemély totális hiteltelení­tése, megfélemlí­tése és elhallgattatása. Megszabadulni a rendszer számára kellemetlen figuráktól.

Demokráciában élünk? Hát ja, ha a demokráciát azon méred, hogy négyévente az emberek elmehetnek egy fülkébe x-et húzni, akkor bizonyára. Lehet bármit megí­rni, lehet kiabálni az utcán. Látszólag minden rendben, nem végeznek ki, nem zárnak börtönbe, ha kritizálod a kormányt. Ó nem. Ennél jóval rafináltabb módon semmisí­tenek meg. Mocskos, undorí­tó módszerekkel érik el, hogy hallgass el. Hogy végül még a saját ismerőseid tekintetében is felfedezd a gyanút: vajon tényleg vaj van a füle mögött? És végül még neked kelljen szégyellned magad azért, amit el sem követtél – csak azért, mert felhí­vtad a közvélemény figyelmét a Hatalom szégyenteljes tevékenységére.

A demokrácia olyan rendszer, ahol a dolgoknak van következménye. De ebben az országban semminek semmi következménye. És ez azért van í­gy, mert egy milliárdokból fenntartott propaganda-gépezet dolgozik azon, hogy ne legyen. Hogy azokat járassa le, akik a következmények hiányára mutatnak rá. Hogy kevés az őszinte, igaz szó a közéletben, és túl sok a sárdobálás – az nem egyszerűen a társadalom megosztottságának az eredménye. Hanem a Hatalom által tudatosan kitűzött politikai cél megvalósulása. Bár ez a gépezet nem nyí­lt és nyers erőszakkal dolgozik, mint a klasszikus dikatúrákban – de a végeredmény hasonló. Valahol bizony ez is erőszak és terror, akárhonnan is nézzük. Betonba döngölik a szabadságot és az igazságot.

A film itt érhető el: https://444.hu/2023/11/08/valotlanul-fekete-kampanyok-az-orban-rendszerben

Ha fontosnak tartod, hogy legyenek még őszinte és igaz hangok Magyarországon, támogasd a szabadság kis köreit – támgasd az oldalt Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

A Görög Zitával készült Telex interjúból főleg a dubajozásról szóló részt kapta fel a sajtó. Pedig van benne érdekesebb rész is: amikor az apja alkoholizmusáról vall. Szokatlanul őszinte és szokatlanul mély, tudatos elemzést kaphatunk tőle arról, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos viszonya volt a függőséggel küzdő édesapjával. És hogy az apjával való viszonyának torzulása befolyásolta a saját önképét, önbizalmát, párkapcsolati választásait is. Mi több, képes ennek a szociális dimenzióját is látni, az egyéni felelősségen túl.

„Iszonyatosan beteg társadalomban élünk, ahol még mindig az a legkönnyebb, hogy nem mutatjuk ki a sérülékenységünket, hanem ezt megpróbáljuk elfojtani magunkban,” mondja. Ezt akár én is í­rhattam volna a Drogriporteren. És azzal is egyetértek, amit utána mond, hogy fontos lenne legalább a következő generációkat megtaní­tani arra, hogy a piába való elfojtás helyett vannak más módszerek is arra, hogy az ember kezelje a saját érzelmeit és indulatait.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de úgy érzem, van egyfajta kettősség a mai magyar közéletben. Egyrészt a magyar politikai elit mintha mindazt a rossz beidegződést megtestesí­tené, amiről annyit í­rtak a magyar í­rók és költők az elmúlt évszázadokban. Tombol a középszer, a tahó házmesterkedés és valóság-tagadó begyepesedettség. De közben mintha ezzel párhuzamosan más folyamatok is beindultak volna: találkozhatunk szokatlanul őszinte és hiteles új hangokkal, civil kezdeményezésekkel is. Amik a magyar társadalom jobbik énjéhez szólnak, a lelkiismeretünket próbálják élesztgetni.

Nagyon nagy szükség van az ilyen őszinte beszédre, akár az alkoholról, akár a kannabiszról, akár a szexualitásról, a nemiségről, vagy éppen a gyermeknevelésről van szó. Nincs annál erősebb üzenet, mint amikor maguk az érintettek törik meg a tabut, és törik meg a hallgatást. Sokkal erősebb ez, mint amikor pusztán szakemberek mondják el újra és újra a szokásos mantrákat. Én hiszek abban, hogy az olyan példa, amit Görög Zita is mutat a család és alkoholizmus kapcsán – hogy sérülékenynek mutatkozni a legszélesebb médianyilvánosság előtt nem szégyen, hanem erő és bátorság – ragadóssá válhatnak. Respect🙏

Salamon ibn Gavirol, a középkori zsidó bölcselő szerint négyféle ember van a világon.

Az első az, aki tud, és tudja magáról, hogy tud. Ő a bölcs, keresd a tanácsát!

A második az, aki tud, de nem tudja, hogy tud – őt emlékeztetni kell rá, hogy tud.

A harmadik az, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud: őt taní­tani kell.

A negyedik pedig az, aki nem tud, de azt tetteti, hogy tud. Ő balga ember és kerüld el nagy í­vben!

Bárcsak az emberek kellő bölcsességgel rendelkeznének, hogy a négyet meg tudják különböztetni!

Egy kanadai ismerősöm, Leslie posztolta ezt a képet. Egy anyuka, aki elveszí­tette a fiát heroin-túladagolásban. És azóta a MomsStopTheHarm nevű szervezet egyik aktivistája.

A szöveg: „Nem tudod, mi az a mélypont, amí­g el nem temetted a gyerekedet.”

Ennek a mondatnak két üzenete van. Van az egyik, a mindenki számára érthető, ami arra mutat rá, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor a szülő elveszí­ti a gyermekét. De van egy másik, ennél rejtettebb üzenete is. Amit csak azok értenek, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen értelemben használják a „mélypont” kifejezést a drogfüggőség kapcsán.

„Hit the rock bottom” – elérni a mélypontot, mondják. Hogy mi is ez a „mélypont”, és mi a szerepe a felépülésben, az erősen vitatott.

Sokan azt értik alatta, hogy ahhoz, hogy valaki igazán motiválttá váljon a felépülésre, ahhoz el kell érnie a „drogkarrierje” mélypontját. Ahonnan már úgy érzi, nincs tovább. És csak ebből a mélypontból lehet aztán elindulni a felépülés útján. Ezért aztán gyakran azt tanácsolják a szülőknek, hogy szakí­tsanak meg minden kapcsolatot a „tagadásban lévő” gyermekükkel, ne támogassák, ne segí­tsék. Hagyják, hogy elérje a mélypontot. Anélkül nem lehet rajta segí­teni.

A gond csak az, hogy sok szülő, aki megfogadta ezt a tanácsot a kanadai opoid-túladagolási járvány közepette, később megbánta. Mert a gyereke meghalt drogtúladagolásban. És igen, talán ha nem szakí­tják meg a kapcsolatot a gyermekükkel, ha támogatják, akkor talán a függőségét támogatják (enabling). De talán még élne. Ezért aztán sok szülő ma már nem hajlandó a „szigorú szeretet” (tough love) jegyében kirakni a függőséggel küzdő gyereke szűrét, csak hogy az elérje a mélypontját (az más kérdés persze, ha már annyira megromlott a kapcsolat, hogy nem lát más megoldást).

Nemrég beszélgettem valakivel, aki hosszú éves heroinfüggősége után pár évig metadon fenntartó terápiában (gyógyszeres kezelés) részesült, mielőtt teljesen leállt egy rehabon. Ő maga egy teljesen értelmetlen és terméketlen időszaknak minősí­tette a metadon-terápiát. Egyfajta „parkolópályának”, ahol az emberek tespednek ahelyett, hogy a „valódi” felépülést, a teljes józanságot választanák.

Én kifejtettem, hogy ezt másként látom. Igen, lehet, hogy mai fejjel már parkolópályának látja a metadonos éveket – de könnyen meglehet, hogy ha annak idején nem kapott volna gyógyszeres kezelést, akkor már halott lenne. A gyógyszeres kezelés életeket menthet és része (lehet) a felépülésnek.

Spirituális értelemben tudom értékelni és tisztelni azoknak az embereknek az élettapasztalatát, akik elérték a maguk mélypontját és onnan felküzdötték magukat a fénybe. De nem értek egyet azzal, hogy csak azután lehet segí­teni valakin, ha elérte a mélypontját.

Manapság már sok szakember is erősen kritizálja a „mélypont” koncepcióját. Mint például a nemrég Magyarországon is képzést tartó Robert J. Meyers, a CRAFT (Community Reinforcement and Family Training) módszer megalkotója. A korai kezelésbe vétel, a korai beavatkozás fontosságát hangsúlyozzák a függőségek esetében: ami nem azt jelenti, hogy a függőséggel küzdő embert támogatni kell abban, hogy drogozzon. De amennyiben a családtagok maguk is dolgoznak magukon – és ha javí­tják a kommunikáció minőségét, akkor eredményesebben képesek hatni rá, mint a konfrontatí­v módszerekkel.

Látni kell, hogy ezek mindig borzasztó nehéz élethelyzetek. Én nem tudok í­télkezni azok fölött, akik úgy döntenek, nincs más út: mint megszakí­tani a kapcsolatot a hazudozó, családját kizsákmányoló függő hozzátartozóval. De nem í­télem el azokat sem, akik másként döntenek. Nem hiszem, hogy vannak mindenki számára általánosan előí­rható sablonmegoldások. De abban hiszek, hogy a kapcsolódásokban szerzett sérülések a kapcsolatokban gyógyulnak.

Ha segí­tségre van szükséged a függőséggel kapcsolatos problémáid miatt, itt találsz segí­tőhelyeket: https://drogriporter.hu/segitseg/

Amikor traumáról beszélünk, az emberek legtöbbször adottnak veszik, hogy minél rosszabb dolog történt velünk, annál nagyobb eséllyel traumatizálódhatunk. Pedig ez nem í­gy van. Jó példát kí­nálnak erre a frontot járt katonák. Akiknek csak egy kisebbségénél alakul ki a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD). És nem is feltétlenül csak azoknál, akik a legsúlyosabb harctéri tapasztalatokat élték át.

A traumatizálódás kulcsát nem önmagában a rossz élményben kell keresnünk. Nem abban, ami történt. Hanem abban, hogy mi hogyan reagáltunk rá – és hogyan változtatott meg minket.

Hogy kinél és milyen súlyos PTSD alakul ki, azt nagyban befolyásolja, hogy milyen képességekkel rendelkezik azoknak a negatí­v élményeknek a feldolgozására, amelyek érték. Egy ilyen fontos képesség az, amiről én is sokat í­rtam mostanában: az önegyüttérzés képessége. Nem véletlenül: mert a tudományos bizonyí­tékok szerint ez a képesség – ami egyébként fejleszthető – az egyik legalapvetőbb védőfaktor a traumával szemben.

Többek között erre a következtetésre jutottak egy 2015-ben a Journal of Traumatic Stress cí­mű folyóiratban publikált kutatás szerzői. A kutatók 115 Irakból és Afganisztánból frissen hazatért katona körében kérdőí­ves vizsgálatot folytattak, hogy feltárják: milyen intenzí­v harctéri tapasztalatokat szereztek a fronton, és hányan szenvedtek ennek következtében a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD) tüneteitől.

A kutatók azt találták, hogy minél jobban képesek voltak a veteránok együttérezni saját magukkal, annál kevésbé szenvedtek a PTSD-től. Mi több, ez az eredmény akkor is fennmaradt, amikor bekalkulálták a harctéri élmény súlyosságát is. 12 hónap elteltével a PTSD-től szenvedő veteránok körében azoknak voltak kevésbé súlyosak a tüneteik, akik jobban teljesí­tettek az önegyüttérzés teszten.

Mint a korábbi posztjaimban már í­rtam: az önegyüttérzés teljesen más, mint az önsajnálat. Az utóbbi a tehetetlenséget, áldozat-tudatot, tagadást, elszigeteltséget erősí­ti. Az önegyüttérzés viszont segí­t abban, hogy éppen olyan kedvesen és segí­tőkészen forduljunk oda saját magunkhoz, mint egy szeretett jó baráthoz. Növeli az elfogadást és a kapcsolódást más emberekhez. Nem önzővé, hanem éppen ellenkezőleg: másokkal szemben is együttérzőbbé tesz bennünket. Hiszen a másokkal való cselekvő együttérzés az önmagunkkal való együttérzésnél kezdődik.

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A kutatás: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25808565/

Ez itt a képen Al Enriquez, egy 86 éves ember, akit egy fülöp-szigeteki idősek otthonában kaptak lencsevégre, ami kimondottan az LMBTQ közösség befogadására szolgál.

Próbálom kitalálni, hogy vajon mi is igazán a baja Durcás Dórinak és eszmetársainak ezzel és a hasonló fotókkal, amiket a World Press Fotókiállí­táson mutattak be a Nemzeti Múzeumban. Idős meleg férfiak. Egyesek ki vannak festve, egyesek női ruhákba öltöztek. Hú. De igazából semmi, ami még csak erotikusnak is mondható. Különösen nem, ha fiatalokról beszélünk: bennük aztán biztosan semmilyen erotikus asszociációt nem keltenek.

Ahogy nézem ezeket a képeket, az a szó ugrik be, hogy olyan: emberi.

Olyan emberi dolog ez: megöregszünk, mi, emberek. Akár heterók vagyunk, akár melegek. És igen, ha melegek vagyunk, akkor is éppúgy vágyunk a gondoskodásra és a közösségre. Az ég világon nincsen ebben semmi megbotránkoztató. Kedves és bájos képek ezek.

Mégis, Durcás Dóri és a magyar kormány szerint a 18 éven aluliak ezeket a képeket nem láthatják, mert az sérti a „gyermekvédelmi” törvényt. A mai napon pedig leváltották a Nemzeti Múzeum igazgatóját, amiért nem volt hajlandó kitiltani a fiatalokat erről a kiállí­tásról.

Akkor mégegyszer leí­rom, mert én magam sem akarom elhinni: leváltották a Nemzeti Múzeum igazgatóját, mert nem volt hajlandó kitiltani a 18 éven aluliakat a múzeumból egy World Press Photo kiállí­tásról. Csak mert egyes fotókon meleg emberek látszanak.

Nem, még í­gy is hihetetlen, hogy leí­rtam.

Tudjátok vannak azok az országok, ahol a miniszterek azonnal lemondanak még akkor is, ha a korrupció gyanújának árnyéka vetődik rájuk. És ezekben az országokban többnyire kimondottan támogatják, hogy a fiatalok tiszteljék a különféle kisebbségekhez tartozók emberi méltóságát. Nem í­gy nálunk. Itt a miniszter még akkor se mond le, ha nyilvánvalóan korrupt, ellenben a Nemzeti Múzeum konzervatí­v igazgatóját leváltják, mert nem hajlandó Durcás Dóri zsarolásának eleget tenni. És arról a Dóriról van szó, tegyük hozzá, aki egy normális országban szégyenpadon ülne, a fasisztoid nézeteit pedig karanténba zárnák és köznevetség tárgyává tennék.

Szégyen.

Pedig miközben kábé két kattintás választja el bármelyik tinédzsert a legdurvább pornótól, addig az ilyen fotókiállí­tások meglátogatása olyan fontos alkalmat jelenthet számukra, ami az Interneten nem elérhető. Egy olyan alkalmat, amikor láthatják, hallhatják, hogy bár sok szempontból mások vagyunk – alapvetően nem vagyunk annyira mások, mi, emberek. Hogy mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak minket. És melegnek lenni nem jelent valamiféle életre szóló szégyenbélyeget: az ember élhet teljes, tartalmas életet, közösségben, még azután is, hogy megöregedett.

Veszélyes üzenet ez, bizony. De nem a gyerekekre. Veszélyes azokra, akik az egész karrierjüket és hatalmukat arra épí­tették fel, hogy mesterséges választóvonalak mentén megosszanak bennünket és gyűlöletet keltsenek egymás iránt. Eljutottunk oda, kedves honfitársaim, hogy a kedvesség és az emberség forradalmi tettnek számí­t.

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd Te is a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Hannah Reyes Morales