Amikor az anyukák sanyarú megí­télésre hí­vom fel a figyelmet egy í­rásomban, a kommentekben szinte rögtön megjelennek azok a férfitársak, akik elfogultságra panaszkodnak. Bezzeg az apukákat ért igazságtalanságokkal nem foglalkozik senki, panaszolják. Miért nem erről í­rok. Mondjuk miért nem í­rok az egyedülálló apukákról, miért csak az egyedülálló anyukákról? Nos, én nem tagadom, hogy egy egyedülálló apukának is borzasztó nehéz dolga van, és ő is szolidaritást és támogatást érdemel. Ez nem kérdés. De ha a statisztikákat nézzük, akkor több egyedülálló nőnek nehezebb a dolga. Egyrészt a nőnek nehezebb a helyzete a munkaerőpiacon: az elmúlt években Magyarországon nem csökkent, hanem nőtt a különbség férfiak és nők havi átlagkeresete között. A nők jellemzőbben végeznek rosszul fizetett és megbecsült munkákat. És a vezetői pozí­ciókban lévő nők és férfiak bére közötti különbség a legnagyobb. Így egy egyedülálló nő nagyobb eséllyel keres kevesebbet, amiből nem tudja eltartani a gyerekét. Mi több, statisztikailag jóval több anyuka neveli egyedül a gyermekét, mint apuka. Magyarországon közel 200 ezer egyedülálló szülő él. Tí­zből kilencen anyukák, tudhatjuk meg Herke Boglárka szociológus kutatásából (linket lásd a kommentben). És mí­g az egyedülálló apák jellemzően nagyobb, iskolás korú gyermeket nevelnek, addig az anyukák körében magasabb a kisgyermeket egyedül nevelők aránya. Sokan persze erre azt mondják: a bí­róságok igazságtalan gyakorlata miatt van í­gy. Szinte mindig az anyának í­télik a kisgyermeket. De vajon miért í­télik mindig az anyának? Egyrészt lehet, hogy benne van ebben egyfajta nemi sztereotí­pia: „a gyereknek az anyjával a helye” – pedig ez nem mindig van í­gy. Nem tagadom, hogy történnek igazságtalanságok az apukákkal (is) ezen a téren. Másrészről viszont a bí­róságok azért döntenek az anya mellett, mert azt vizsgálják, hogy ki nevelte és gondozta a gyereket többet. Márpedig ez az esetek túlnyomó többségében az anya. Egyrészt azért, mert az apa dolgozott, amí­g az anya otthon volt a gyerekkel. Másrészt azért, mert még ha mindketten is dolgoznak, akkor is jellemzően az anyára hárul a gyermeknevelés és a házi munka túlnyomó része (ami ismét csak a nők hátrányos helyzetét bizonyí­tja). Egy házasság bonyolult dolog – többnyire két félen múlik, ha tönkremegy. A válás ritkán fekete-fehér. Ha a válási statisztikákat nézzük, akkor a válások 70%-át a nő kezdeményezi, mégpedig a másik fél hűtlensége, elhidegülés és – figyelem – férj alkoholizmusa miatt. És az alkoholizmus szorosan összefügg a családon belüli erőszakkal. A párkapcsolati erőszak áldozatainak túlnyomó többsége nő. A gyilkosság áldozatául esett nők több, mint felét a házastársa, partnere ölte meg. Viszont amikor nő öli meg a partnerét, akkor az esetek túlnyomó többségében hosszan tartó bántalmazásának vet végét ezen a módon. Ezek bizony kemény tények.

Milyen érdekes is a sors, hogy pont a ketaminról szóló Drogriporter Szabadegyetem után egy héttel szórták tele a médiát a hí­rrel: Matthew Perry halálát a ketamin „okozta”. Nos, ez megint egy tipikus ferdí­tés. Annyi igaz belőle, hogy az orvosi szakértő és a boncolási jegyzőkönyv szerint Perry halálakor valóban ketamin hatása alatt állt. Amit valószí­nűleg nem legálisan szerzett be. De a halálát nem önmagában a ketamin okozta – ugyanis azt egy a heroin-függőség helyettesí­tő gyógyszeres kezelésére használt szerrel, a buprenorfinnal kombinálva fogyasztotta el. Azt mi is leí­rjuk a Drogriporter Tudástár nemrég publikált, ketaminról szóló szócikkében, hogy a ketamin kombinálása bármilyen nyugtató/depresszáns szerrel óriási veszélyt rejt magában. De ez még nem minden. Perry ezen felül még súlyos koszorúér-betegségtől szenvedett, mi több, még beült egy jakuzzi forró ví­zbe is… Ez a halálos kombó vezetett ahhoz, hogy Perry szervezete felmondta a szolgálatot. Az a nagy helyzet, hogy Matthew Perry haláláért éppen annyira volt felelős a ketamin, mint amennyire a jakuzzi, amibe belefulladt. Érdekes, a médiát soha nem járja be a hí­r, hogy „ismét gyilkolt a halálos fürdőmedence”. Vagy az, hogy „a gyilkos eszköz okozta XY halálát”, ha az felvágta az ereit egy késsel. A drogok természetesen veszélyesek, ezt kár tagadni. Nem megfelelő dózisban, kombinációban, körülmények között, nem megfelelő állapotban stb. halálosan veszélyesek lehetnek. Mint ahogy egy jakuzzi vagy egy kés használata is rejthet magában halálos veszélyt, ha úgy, olyan körülmények között, olyan állapotban, célból stb. használják. De érdekes, ilyen esetekben a halál okát másban keressük, nem a késben vagy a jakuzziban. Nem az eszközben, hanem az eszköz használatának kontextusában. Viszont ha valaki halálában a droghasználat szerepet játszik, akkor rögtön „a” drog a bűnös – az eszköz lesz az ok. A valóságban ez a tragikus haláleset Perry önpusztí­tásának évtizedekig tartó történetének végére tette oda a pontot. És ez a történet a saját magányában, saját értéktelenségéről, idegenségéről vallott önkorlátozó hiedelmeiben gyökerezett. Ami pedig kora gyermekkorától kí­sérte végig az életét. A drogok eszközök voltak számára, amivel öngyógyszerezte magát – ha már gyógyí­tani nem volt képes. Ha a ketaminról szeretnél hitelesen tájékozódni, akkor olvasd el a Drogriporter Tudástár ketamin szócikkét! A támogatóink pedig megkaphatják a Drogriporter Szabadegyetem ketaminról szóló eseményén az előadásokról készült videókat is! https://drogriporter.hu/ketamin/

„Gyorsan továbblépett a kisgyerekes anyuka” – í­gy konferálta fel az egyik lap a hí­rt, hogy egy szí­nésznőnek új pasija van (Mérő Vera szúrta ki). Tényleg elgondolkodtató: ha én szétmennék a párommal és összejönnék mással, az persze nem lenne hí­r. De ha esetleg valami celeb lennék, és hí­r lenne belőlem: akkor vajon úgy kommentálnák, hogy „gyorsan túllépett a kisgyerekes apuka”? Valószí­nűleg nem. Mert ugye „kisgyerekesanyukának” lenni – az más. Az kötelez. Az a női princí­pium megvalósí­tása. Ha kisgyereked van, akkor ezernyi különféle, gyakran egyébként egymásnak is ellentmondó elvárásnak kell megfelelned ahhoz, hogy ne süssék rád a „szar anya” bélyeget. Meg van szabva, hogy egy „kisgyerekesanyuka” az milyen: olyan visszafogottan és szendén nézelődik a játszótéren, alázatosan lesüti még a szemét is. Olyan gondoskodóan anyukás, na. Nem váltogatja a pasikat, ki hallott már ilyet! Megmarad a zura mellett, ha az elhagyja, akkor meg siratja évekig. Bezzeg a kisgyerekes apuka. Az olyan laza és menő. Ha otthagyja a felesége: sebaj, talál majd tí­z ujjára olyan nőt, aki felneveli a gyerkőceit! Mer ugye apukát nem határozzák meg a kisgyerekei – csak az anyukát. Apuka megőrzi az ő függetlenségének sármos auráját. Nem várják el tőle, hogy visszafogott legyen. A férfiak már csak ilyenek, na. Bullshit. Én nagyon remélem, hogy a kislányom már egy olyan világban lesz majd felnőtt, ahol ezek az aví­tt nemi sztereotí­piák mennek a levesbe. Egy csomó más életszerűtlen és emberek életét megkeserí­tő elvárással, skatulyával együtt. (notes to myself)

A darab szövet, ami a homlokunk mögött van, borzasztó fontos szerepet játszik abban, hogy milyen emberekké válunk. Új agykéregnek (prefrontális cortex) nevezik, és az agyunknak ez a része felelős a magas szintű döntéshozatali feladatokért. Ez az agyunknak az a része, aminek a fejlődése a legtovább tart: csupán a 20-as éveink elején fejlődik ki teljesen. Mint ahogy azt Robert Sapolsky neuroendrokrinológus találóan megfogalmazta, „azért felel, hogy a nehezebb dolgot tegyük meg, amikor azt helyes megtenni.” Azt gondolnád, hogy minél kedvezőtlenebb, hátrányosabb körülmények között fejlődik egy gyermek, annál éretlenebb, fejletlenebb a neocortexe, ugye? A józan paraszti ész ezt diktálja. Pedig nem í­gy van, a józan paraszti ész pedig gyakran téved. Idegkutatók és pszichológusok hosszú távon követték nyomon és hasonlí­tották össze stabil és hátrányos körülmények között nevelkedő gyermekek agyának fejlődését. És azt találták, hogy azok a gyermekek, akik hátrányos körülmények között nevelkedtek (instabil családi és egzisztenciális körülmények stb.) tinédzserként már fejlettebb agykéreggel rendelkeztek, mint a biztonságosan és gondoskodásban nevelkedő társaik. Mi ennek a magyarázata? Ha egy kisgyermek agya igen nagy stresszhatásnak van kitéve, akkor ez arra készteti az agyat, hogy felgyorsí­tsa a fejlődését. És ezáltal képesebbé váljon arra, hogy gyorsan és eredményesen reagáljon a stresszes helyzetekben. Azok a gyerekek, akik nem számí­thatnak a szüleikre, hamar megtanulják, hogy saját maguknak kell felnőttként viselkedniük bizonyos helyzetekben. Csak éppen ez az „érettség” nem feltétlenül jelent egyet a pro-szociális viselkedéssel – ezek a gyerekek gyakran válnak ellenségessé, paranoiddá és antiszociálissá. És kevésbé képesek rugalmasan beilleszkedni a közösségbe, kevésbé reziliensek, alkalmazkodó-képesek, és kevésbé ellenállóak a különféle mentális és viselkedési zavarokkal szemben. Magyarul az, ha túl hamar érik be egy gyerek agya – úgy is szoktuk mondani, „benő a feje lágya” – az bizony nem jó dolog. Nem jó a gyereknek, ha túl hamar kell felnőnie. Sokkal jobb, ha tovább marad önállótlan, játékos és gyerekes. Az a dolga. A gyerekkornak megvan a maga funkciója. És azok a gyerekek, akik antiszociálisan viselkednek, nem „selejtesek” és nem is „éretlenek” – valójában pont attól szenvednek, hogy túl hamar kellett felnőniük. Hogy elrabolták tőlük a gyermekkorukat. Veréssel, büntetéssel nem fogod nekik visszaadni – a gyógyuláshoz arra van szükség, hogy újra képesek legyenek bí­zni egy másik emberi lényben. Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, Te is adj valamit – támogasd az oldalt, hogy tovább í­rhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Elliot Erwitt

Pár éve egy izlandi turistabusz vezetője bejelentette, hogy út közben egy kirándulásnál elveszett egy turista, aki nem tért vissza a megadott időpontra. Viszonylag pontos leí­rást is adtak róla: ázsiai, nő, 160 cm körüli magas, fekete hajú. Megindult a keresés: az összes turista részt vett benne. Pár óra múlva aztán az egyik turistának, aki szintén lelkesen kereste az elveszett társát – leesett a tantusz. Rádöbbent, hogy valójában mindenki őt keresi. Újra megszámolták a turistákat, és kiderült, hogy a buszvezető rosszul számolt: valójában mindenki megvan. Számomra ez a történet egy nagyon szép allegóriája az emberi létezésnek. Keresünk, kutatunk valakit, valamit. Amiről, akiről aztán kiderül, hogy valójában mindig is ott volt velünk – mi több, mi magunk vagyunk az, akit kerestünk. Mindenhová nézünk, mindent felforgatunk – csak egy helyre nem nézünk be a nagy keresésben: saját magunkba. Várunk a nagy pillanatra, hogy eljöjjön. Pedig már eljött. Mindig is itt volt – mindig is itt van. Csak nem vagyunk hajlandók jelen lenni benne. Várunk a változásra: várjuk minden irányból. Pedig a változás bennünk indul el azzal, hogy rádöbbenünk, nem kell rá tovább várnunk. Azt hisszük, hogy valami, valaki hiányzik. Pedig valójában nem hiányzik semmi. Mindenünk megvan, semmi nem veszett el, csak éppen mi vesztettük el saját magunkat. Azt hisszük, börtönben ülünk és nincs kiút. Valójában a börtön rácsait mi épí­tjük újra, minden pillanatban. És le is bonthatjuk őket. Szabadok vagyunk. (notes to myself) kép: Karyna Bartashevich

Bevallom, az utóbbi időben (sajnos) jóval kevesebbet meditáltam, mint a kislányom születése előtti időszakban. Az ember nehezen találja meg az időt – és nehezen találja meg a belső csendet is. Néha azon viccelődöm: Gautama Sziddhártha hercegből sem lett volna Buddha, ha az újszülött kisfiával marad és nem lép le az erdei remeték közé… Mégis, próbálok minden nap egy kis időt szakí­tani rá. Ezek a pici kis követelőző jövevények elég jól vannak úgy összerakva, hogy az agyunkban pont azokat a csengőket nyomkodják, amik a legtöbb stresszt és diszkomfortot váltják ki. Mindig megtalálják azt a hangszí­nt, frekvenciát, ideget. Alaposan kitúrnak a komfort-zónánkból. Evolúciós szempontból érthető ez. Mindig is vallottam, hogy meditálni nem csak zavartalan körülmények között lehet/kell. Fülemben cseng, amit egy meditációs oktató anyuka mondott: ha ráérsz, akkor minden nap legalább tí­z percet kell meditálnod. Ha nem érsz rá, akkor pedig fél órát. Akkor van csak rá a leginkább szükséged! A meditáció nem egyenlő a kellemes relaxációval (gyakori tévhit): gyakran éppen a kellemetlen megéléséhez van rá szükség. És a meditáció nem csak ülőmeditáció lehet: lehet gyakorlatként felfogni azt is, amit éppen csinálsz. A gyerek ringatását. A sétát. Egy monoton dal énekelgetését. A gyerekre való teljes odafigyelést – a teljes, odaadó szülői jelenlétet. Mert amikor éppen a telefonodat nyomkdodod, zombulva görgeted az instát (erre persze mindig találunk időt, mi?), akkor hiába vagy fizikailag jelen: az sajnos nem jelenlét és nem figyelem a gyerek számára. Olyanok, mint a szivacs. Nem a jó szándékodat szí­vják magukba. Az csak a felszí­n. Hanem azt, amiben valóban vagy. Ott bent. Szóval nem mindegy, miben vagy. Tegnap Joan Halifax Roshi egyik kalauzolt meditációját végeztem, aminek a középpontjában a Buddha által taní­tott „négy mérhetetlen” tudatállapot egyike, az upekkha állt. Amit szoktak egykedvűségnek is fordí­tani magyarra. De mint a páli (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezésekkel gyakran előfordul, ez a fordí­tás is sántí­t picit. Ugyanis az ember könnyen közönyösségnek értheti – pedig nem az. Valójában azt jelenti, hogy az ember képes reagálás, ragaszkodás nélkül szemlélni a valóságot. Nem ingatják meg az élet megpróbáltatásai, nem teszi külső tényezők együttállásától függővé a boldogságát. Kapcsolódik a fájdalomhoz, megéli azt, nem söpri a szőnyeg alá – de nem is merül el benne. Egyfajta felülemelkedettség – de nem közönyös, unott felsőbbség. Hiszen kiegészül a „négy mérhetetlen” másik három erényével: szerető kedvesség (metta), együttérzés (karuna) és a más örömének való örülés (mudita). A megfelelő upekkha – nem közönyös egykedvűség és felülemelkedettség – kialakí­tása bizony sokkal komolyabb kihí­vás egy baba mellett, mint egy erdei kolostorban. Halifax meditációjának lényege az volt, hogy tudatosí­tsuk a gerincünket – ezt az oszlopot, ami minden körülmények, minden megpróbáltatások között is a testünk szilárd tartópillére. A meditáció másik része pedig arról szólt, hogy tudatosí­tsuk a hasunkat – ezt a puha, befogadó szervet, ami fölemelkedik és lesüllyed minden egyes lélegzetvételünkkel együtt. A szilárd tartás (upekkha) kiegészül a lágy, együttérző befogadással. Erre a kettőre van szükségünk, hogy a mindennapok megpróbáltatásait elviseljük. kép: Tobi Schnorpfeil

A Fővárosi Közgyűlés ma a kormánypárti képviselők távollétében egyhangúlag elfogadta az első fővárosi drogstratégiát. Amit civil szakértők – köztük jómagam – segí­tségével dolgozott ki a Budapesti Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum. Egyrészt civilként nagy öröm ez a jelenlegi sanyarú körülmények között – hiszen a sikert az elmúlt években nagyon szűkmarkúan mérik a szakmánkban. És felüdülés volt egy olyan városvezetéssel dolgozni, ami nyitott és támogató. Ami üröm az örömben, hogy a Főváros forrásait és hatásköreit pont akkor kurtí­tották meg, amikor sikerült elérni, hogy legyen drogstratégiája. És egy olyan ellenséges politikai klí­mában vagyunk, amire nagyon jellemző ez a mai fiaskó is: a kormánypárti képviselők még csak jelenlétükkel sem tisztelték meg a témát. Pedig lehetett volna egy értelmes és tartalmas vitát folytatni a fővárosi droghelyzetről és annak megoldásairól. Érvekkel és ellenérvekkel, bizonyí­tékokra hivatkozva. Ez lenne a feladata azoknak a politikusoknak, akiket a város polgárai az érdekeik képviseletére megválasztottak. Hogy a közös ügyeinket megvitassák és lelkiismeretük szerint, a hozzáértők szakértelmére támaszkodva döntéseket hozzanak a jövőnkről. Hogy nem í­gy történt, az mindenesetre nem a mi felelősségünk. Mi, a drogstratégiát előkészí­tő szakemberek, elvégeztük a feladatunkat. Sokat dolgoztunk ezen a dokumentumon, és úgy hiszem, hogy egy minden szempontból korszerű szemléletű anyagot raktunk le az asztalra. És nem nekünk kell szégyenkeznünk a jövő generációk előtt, ha a politikai elit nem eszerint cselekszik.

Hallottátok? Tegnap létrejött ez az ún. Szuverenitásvédelmi Hatóság. Ha engem kérdeztek, már a neve is úgy bűzlik a fasiszta frazeológiától, mint autó csomagtere az ott felejtett döglött haltól. Egy szabad, demokratikus országnak ugyanis nincs szüksége arra, hogy ilyen hatóságokkal védje meg a „szuverenitását” – a saját polgáraitól. A szuverenitás, aki nem tudná, egy állam önálló hatalmát, önrendelkezéshez fűződő jogát jelenti. Na most ha az új törvény szerint (amihez még a gránitszilárdságú alaptörvényt is újra módosí­tani kellett, annyira jogsértő) mondjuk a szomszédunkat lerohanó orosz diktátor ügynökei jelentenék jelenleg a legnagyobb fenyegetést a magyar szuverenitásra nézve, akik játszóterükként kezelik az országot – akkor még talán érteni vélném is a hatóság célját. De nem. Szerintük olyan független sajtótermékek és civil szervezetek veszélyesek, amelyek nem hajlandóak beállni a sorba, és versenyt bégetni a propaganda-minisztériumban kitalált aktuális jelszavakat. Olyan aktivisták fenyegetik állí­tólag a nemzet szuverenitását, akik ne adj Isten olyan kisebbségek jogait védik, amik közellenségnek lettek minősí­tve. Szervezetek, amelyek olyan rázós ügyekben próbálnak érdekérvényesí­teni, érzékenyí­teni, amelyeket szerencsétlenségükre a kormány saját politikai pecsenyesütögetésének céljára lefoglalt. Vagy egyszerűen csak olyan őszinte, hiteles, kritikus hangot ütnek meg a közéletben, ami ebben a poshadt, árvalányhajas-ájtatos hazai állóví­zben egész egyszerűen, hogy úgy mondjam, rendszeridegen. Ide sorolom ezt az oldalt is. A „szuverenitás” tehát az ő olvasatukban: a jelenleg regnáló elit hatalma. Pont. És akkor lesz ez a hivatal – aminek az elnöke soha nem látott jogosí­tványokkal és kiváltságokkal rendelkezik, havi 5 millát visz majd haza, titkosszolgálati adatokkal zsonglőrködhet, mentelmi joga miatt még csak be sem lesz perelhető – és majd szépen lecsap a Hatalmat „fenyegető” rendszeridegen közellenségekre. Mint amilyen például én is vagyok. Lecsap ránk, persze csak akkor, ha felülről kilövési engedélyt kap. Adatot gyűjt, kompromittálót persze. Szaftosat, amit majd gondosan adagol a propaganda-lapoknak. Akadályokat gördí­t, megfélemlí­t és ellehetetlení­t – fenyegetően, gúnyosan himbálja Damoklész kardját a fejünk fölött. „Rettenthetetlen hülyék kora jő. Pojácák vagy gazemberek? Is-is. Egyszerre félem és röhögöm általlátni: a szikla óhatatlan visszafelé görög,” í­rta Petri György. A rettenthetetlen hülyék kora itt van. Eljött. A szikla legördült a mélybe. Félünk és röhögünk egyszerre – mert ami történik, ez az egész Hatalom a maga pöffeszkedő pojáckáskódó kakaskodó provincialitásában egyszerre végtelenül szánalmas és nevetséges, és közben hidegrázósan dermesztő. Nekem is, akinek a Damoklész-kard a fejem fölött himbálózik. De neked is, kedves olvasó, ha érzed, hogy „valami bűzlik Dániában”. És te is inkább kiszellőztetni szereted a puki-szakot ahelyett, hogy szí­vnád. Támogasd a szabadság kis köreit – támogasd az oldalt, csak rád számí­thatunk: https://drogriporter.hu/tamogass/

A kritika – művészet. Adni és kapni is az. Hiszen jól, konstruktí­van, épí­tően bí­rálni valakit úgy, hogy közben megőrzöd a saját méltóságodat és a másik méltóságát sem ásod alá – ez bizony nehéz feladat. És nagyon nehéz jól fogadni a kritikát, különösen, ha valamilyen érzékeny pontot érint. Akkor is nehéz, ha konstruktí­v a kritika – és ha nem az, akkor pedig borzasztó nehéz megtalálni a megfelelő módot a reagálásra – vagy nem reagálásra. Mert gyakran a legjobb reagálás a nem reagálás. Bizonyára nekem sem mindig megy jól. Pedig aki beszáll a közvélemény formálásának az arénájába, az bizony kapni fog hideget és meleget is. Ahogy Brené Brown í­rja, ha erre vállalkozol, akkor feliratkozol a seggberúgásra. És vagy választod a bátorságot, vagy választod a kényelmet – a kettő együtt nem megy. Elfogadni, hogy valakinek más a véleménye: ez a könnyebb dolog. Viszont van olyan kritika, amihez nagyon kevés türelmem van. Ez az, amikor a kritizált személy belerakott valami fontosat – munkát, erőfeszí­tést, empátiát – a szí­vét-lelkét. Nagy műgonddal kialakí­tott valamit, amiről azt gondolja, másoknak is hasznos lesz. Esetleg bátorságot mutatott azzal, hogy megosztott valami fontosat a saját életéből, ami megrázóan intim, személyes és mégis nagyon is közügy, mert olyan sok más ember is küzd vele. Esetleg törékenynek, sérülékenynek mutatkozott, hibázó, tökéletlen emberi lénynek, ami nagy bátorság. És akkor jön valami kritikus, aki zsigerből elkezd í­télkezni, fitymálni, általánosí­tani. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy megértse azt, amiről a másik beszél/í­r – gyakran szó szerint végig se olvassa/hallgatja. Odaböffenti a maga a polarizáló véleményét, ami igazából neki semmibe sem került. Sem időbe, sem erőfeszí­tésbe, sem bátorságba – egyszerűen ráveti magát arra, akit hibázni sejt, akit sérülékenynek lát. Odafröcsögi a maga ki tudja honnan származó saját kis frusztrációját – gagyog s ragyog. És gyakran falkában támad: egymást túllicitálva, túllihegve, egymást bátorí­tva. Vidulva azon, hogy addig sem kell a saját belső szorongásaival és bizonytalanságaival foglalkoznia. Na az ilyen tí­pusú kritikustól/kritikától, amire napi szinten látni számos példát a közösségi médiában, mindig is kirázott a hideg. Az ilyen helyzetekben a kritikus és a kritizált személyes pozí­ciója között van egy olyan asszimetria, aránytalanság, ami önmagában is bosszantó – még akkor is, amikor egyébként a kritizált esetleg tényleg hibát követett el. Ilyen esetekben ösztönösen akkor is a kritizálttal kezdek együttérezni, ha esetleg nem teljesen értek vele egyet. Mert ő legalább letett valamit az asztalra: munkát, erőfeszí­tést, bátorságot, sérülékenységet. Amit a kritikus nem. „Nem a kritikus számí­t, nem az a személy a lényeges, aki rámutat arra, ha egy erős ember megbotlik, vagy azt állí­tja, hogy a cselekvő cselekedhetett volna jobban is,” í­rta Theodore Roosevelt. „Azt illeti a tisztelet, aki ténylegesen a küzdőtéren harcol, akinek belepi az arcát a por, az izzadság és a vér, aki bátran küzd, aki hibázik, aki kudarcot vall újra meg újra. Nincs ugyanis erőfeszí­tés hibázás és tévedés nélkül. Aki azonban tényleg küzd és a tettek mezejére lép, az ismeri a nagyszerű elhivatottságot, a nagyszerű odaadást. Aki egy arra érdemes ügynek szenteli magát, végül megismeri a nagyszerű eredmények miatt érzett diadalt. És aki, ha muszáj elbuknia, legalább bátran bukik el, hogy soha nem kell osztoznia azokkal a rideg és gyáva lelkekkel, akik sem a győzelmet, sem a vereséget nem ismerik.” (notes to myself)

„Célunk legyen az, hogy az életet radikális csodálatban éljük meg. Minden reggel úgy nézzünk a világra, hogy semmit sem veszünk adottnak. Minden elképesztő; minden hihetetlen; soha ne kezeld az életet megszokottként. Spirituálisnak lenni annyit tesz, mint ámulatban lenni,” í­rta Abraham Joshua Heschel. Mennyire jól rí­mel ez Albert Einstein gondolatára: „Kétféleképpen élheted le az életed. Az egyik, hogy semmit sem tekintesz csodának. A másik, hogy mindent csodának tekintesz.” Rudolf Otto vallástörténész rámutatott, hogy minden vallás – szentség – gyökerénél ez a csodálat áll. A rettenetes és lenyűgöző titok (mysterium tremendum et fascinans). De egyben a tudomány középpontjában is a csodálat áll. Pedig sokan a tudomány motorjának a kételkedést tartják. És valóban, a kételkedés szabadsága része a tudománynak. De ami igazán előrehajtja a tudományt, az nem a kétely – hanem a kí­váncsiság. A vágy arra, hogy lenyűgöző új titkokat fejtsünk meg. És a csodálat, az áhí­tat, ami az embert áthatja egy felfedezéskor. Goethe í­rja, hogy a megértés a csodálkozással kezdődik. Aki nem képes rácsodálkozni a világra – az megtanulhat róla ezernyi tényt, feltárhat milliónyi adatot, ezeket unalomig rendezgetheti – de valójában egy jottányit sem haladt előre a világ megismerésében. Nemhogy megértésében. Heschel feje tetejére állí­totta a szokásos moralizáló érvelést. Szerinte a bűn melegágya nem a kí­váncsiság – hanem a közöny. Amikor adottnak, megszokottnak veszünk dolgokat. Abból fakadnak a leggonoszabb tetteink. Óvakodj azoktól, akik, legyenek bármennyire okosak és intelligensek, de csak cinizmus lakozik a szí­vükben, és nem képesek a gyermeki rácsodálkozásra! (notes to myself) kép: Albarrán Cabrera