Mircea Eliade, a román összehasonlí­tó valláskutató í­rja le a Kozmikus Hegy szimbólumát, ami nagyon sok nép mitológiájában megtalálható. A hegy csúcsa nem csak a legmagasabb pont, az ég és a föld találkozása – de egyben mindig a világ középpontja, az idők kezdete, a születés helye is. A hegyek megmászása a saját gyökereinkhez, az Eredethez való visszatérést is jelképezi. Platón óta sokan leí­rták, hogy minden valódi tudás egyben emlékezés is valamire, amit elfelejtettünk. Ami lent van, az elfelejti azt, ami fent van. És valóban, fizikai értelemben is: a nagyvárosok nyüzsgő hangyabolyában az ember perspektí­vái szűkössé, tudata behatárolttá válik. Könnyű szem elől téveszteni az igazán fontos dolgokat. Ahogy az ember felemelkedik a komor, gyakran embertpróbáló magasságokba, a perspektí­vái kitágulnak. Az ember kora reggel szétnéz a hegyekben. És ha figyel, ha jelen van: akkor emlékezik, hogy milyen is a világ valójában. Végtelen, tágas és befogadó. Emlékezik, hogy ki is ő valójában ebben a világban: átutazó és felfedező. (notes to myself)

Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunk embere nem képes méltósággal öregedni. Nem csoda. Az egész fogyasztói kultúra az ifjúság – a fiatal testek – kultuszában ég. A hí­rességek, celebek, filmszí­nészek úgy akarnak kinézni 60 évesen, mint 25 évesen. Agyonplasztikázott arcok, mesterségesen felpumpált ajkak. Természetellenes diétákkal tinédzser-karcsúra fogyasztott testek. Már akinek van rá pénze ugye. Belőlem ez nem vált ki heveny utálatot, mint sok emberből, inkább szánalmat. Ez a görcsös ragaszkodás az élethez, az elmúlástól való rettegés – annyira emberi. Ott van mögötte a szorongás, hogy vajon kellek-e még „öregen”, vajon szerethető vagyok-e még ráncosan. Különösen a nőkön van nagy nyomás, akiknél a testtel kapcsolatos elvárások mindig is nagyobbak, életszerűtlenebbek voltak. Nagyon sok emberben – sokunkban – ott van a szorongás még akkor is, ha egyébként nem plasztikáztatja ki magát. Az emberek egyre tovább akarnak fiatalok lenni. Olyan scifi utópiákat álmodunk, ahol az idős emberek egyszerűen csak lecserélhetik a testüket egy fiatalabbra, és élhetik tovább a huszonévesek életét. A testet is eldobhatóvá tennénk, mint egy kólásdobozt. A testkultusz mellett ott van annak ellenpólusa is: amikor valaki teljesen elhagyja magát, és szinte már abúzálja a saját testét, borzasztó egészségtelen, inaktí­v életmódot folytatva. A kettőnek közös a gyökere: a saját testünkkel való viszony kiegyensúlyozatlansága. Nem egyes embereket kellene kipécézni és megszégyení­teni emiatt. De a toxikus kultúrával (copyright Máté Gábor) van a probléma. Milyen ironikus, hogy egy öregedő társadalomban élünk – és mégis, egyre kevésbé tudunk mit kezdeni a korosodással. A halálról nem is beszélve: hiszen ha nem tudunk méltósággal élni, akkor nem tudunk méltósággal meghalni, méltósággal elmúlni sem. Legszí­vesebben elhessegetnénk az egészet, száműznénk a gondolatot is. Van egy buddhista meditáció (Maranaszati, haláléberség), amikor elképzeljük a saját testünk pusztulását: ahogyan meghal, szétbomlik és elporlad. Ez a nyugati ember számára egészen visszataszí­tónak tűnik. Pedig, még ha paradoxnak is tűnik, az ember jóval tartalmasabban tudja élni az életét, ha elfogadja és jelentést ad a halálának. Van még ebben hová fejlődnünk.

„Mások hibája jól látszik, magunké alig látható. Az ember mások hibáit mint a pelyvát terí­ti szét, a sajátjait elrejti, mint rossz dobást ügyes csaló. Ki más hibáit firtatja, mások fölött í­télkezik, csak nő az indulat benne, a megnyugvástól távol áll.” Dhammapada (esti versek a drogriporterrel)

Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) cí­mű dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról. Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és ví­z után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült őket életben tartani. Hiszen egy kiselefántnak, éppúgy, mint egy kisgyereknek, nem csak táplálékra és ví­zre, de elsősorban gondoskodásra, meghitt érzelmi kapcsolódásra van szüksége. És akárcsak a magukra hagyott, traumatizált gyerekeknek, ezeknek az állatoknak is olyan traumatikus, fájdalmas élményt jelent elszakadni, magára maradni, hogy gyakorlatilag belehalnak a bánatba. Ennek a párnak azonban sikerült az, ami sokaknak nem. Mi volt a titkuk? Rájöttek, hogy az a trauma, ami a kapcsolat megszakí­tásával keletkezett, csakis egy új, kölcsönös szereteten alapulú kapcsolatban gyógyulhat be. Úgy kezelték az elefántokat, akárcsak embergyerekek lettek volna. És láss csodát: a stratégia működött. Az egyik legérdekesebb rész az, amikor az asszony arról beszél, hogy a kiselefánt gyakran a saját, még gyerekkorában meghalt lányára emlékezteti. És miközben az elefántról gondoskodik, közben ő is gyógyul. Egymást gyógyí­tották. Gyakran énekeltek a kiselefántoknak, ringatták, simogatták őket. És közben arra gondoltam, amit Bessel van der Kolk pszichiáter í­r arról, hogy a truama végső soron kizökkenti az egyént a ritmusából, ami az őt körülvevő világgal szinkronba hozza – és a gyógyulás ennek a ritmusnak a helyreállása. Testi és lelki szinten, amit nem lehet különválasztani. Ami egyébként jelentkezik a sámáni gyógytechnikákban is, amelyek, egyre inkább azt gondolom, egyáltalán nem olyan megalapozatlan hókuszpókuszok, mint sokan gondolják (és mint én is gondoltam korábban). Nemrég beszéltem egy skót férfival, aki elmondta, hogyan változtatta meg az életét egy perui ayahuasca-szertartás során egy sámán pusztán azzal, hogy hosszú időn keresztül énekelt neki és ringatta a testét, miközben ő zokogott a felszí­nre törő, feldolgozásra váró szomorúságtól (erről majd fogok még í­rni bővebben). Amikor gyerekként átéljük – akár a kiselefántok – hogy egy korábban biztonságosnak hitt világ ellenséges, bizonytalan terep, ahol csak magunkra számí­thatunk, az mindig pusztí­tó hatással van ránk. Belénk drótozódik egy életre, végigkí­sér felnőttként is. Hacsaknem vannak olyan emberek, akiknek a társaságában kikapcsolhatjuk az állandó vészkészültséget. És megtanuljuk, hogy lehetünk sérülékenyek. „Képesnek lenni arra, hogy biztonságban érezzük magunkat más emberek társaságában talán a legfontosabb összetevője a mentális egészségünknek,” í­rja Bessel van der Kolk. „A biztonságos kapcsolódások alapvetők a tartalmas, kielégí­tő élet szempontjából.” Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj valamit: állí­ts be adományt, és/vagy add nekünk az adód 1%-át: https://drogriporter.hu/tamogass/

A minap egy komment kapcsán elgondolkodtam: vajon elég szociális érzékenységet mutatnak a posztjaim? Vajon nem váltam-e túlságosan is önelégülten okoskodóvá a magam középosztálybeli hátterével, miközben azok az emberek, akik drogproblémákkal küzdenek Magyarországon, gyakran jóval kevésbé kedvező körülmények között élnek. Mert hiába í­rom meg például, hogy a függőség egy illúziókból szőtt selyemgubó, amit az ember maga köré sző – de vajon ez a selyemgubó nem teljesen természetes védekezőmechanizmusa-e valakinek, aki mélyszegénységben él? Vagy esetleg bántalmazó kapcsolatban? Vagy teljes magányban, esetleg krónikus fájdalmak közepette? Bizony, nagy a veszélye annak, hogy önélégülten í­télkezővé válunk, amikor függőségekről van szó. Kárhoztatjuk a „drogost” a „játszmázása” miatt – de közben vajon látjuk, hogy mennyire felelős a környezete, az őt körülvelő társadalmi rendszer azért, hogy ilyen játszmákba kényszerül? Vajon tényleg a gyenge jellemük miatt „nem motiváltak” és „vannak tagadásban”? Vajon biztos lehetek benne, hogy nem ütném ki magam én is valami szerrel minden nap, ha éppen összeomlana az egzisztenciám, elhagyna a párom vagy valami krónikus betegséggel küzdenék? A fájdalomba belekóstolhattam a múltkor a kórházban: és bizony alázatra intett azokkal kapcsolatban, akik akár mentális, akár fizikai szenvedésük csillapí­tására gyógyszerekhez fordulnak. Amikor drogfogyasztásról van szó, olyan keveset foglalkozunk ezekkel a dolgokkal: a szociális, egzisztenciális kérdésekkel. Minél több ember szorul ki a társadalom margójára, minél több ember egzisztenciája válik ingataggá – annál többen fognak majd vigaszt találni a „mesterséges mennyországokban” (copyright Baudelaire). Sokan kérdezhetik, hogy dehát ha nem engedheti meg magának valaki a lakhatást, a kaját, ha nincs stabil jövedelme, akkor hogy van pénze piára vagy más drogra. Nos, akik ezt nem értik, azok nem értik a nyomor lélektanát. Ahogy Móricz fogalmazott, a nyomor más, mint a tisztes szegénység: az már nem ösztönöz felemelkedésre, szorgalomra. Hanem pusztí­t, mint a szennyes árví­z. Amikor valaki teljesen kilátástalannak látja a helyzetét, akkor a pillanatnyi menekülést, élvezetet hozó eszközök hirtelen nagyon felértékelődnek – mí­g a hosszú távon előnyhöz vezető, de rövid távon takarékoskodást igénylő tevékenységek leértékelődnek. A nyomor = szegénység + kilátástalanság. Nem csak anyagi dolgok hiánya, de egyben a remény hiánya is. Nos, ha a megélhetés alakulását nézzük ma Magyarországon, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt időszakban az egész EU viszonylatában nálunk van magasan a legnagyobb élelmiszerinfláció (ennyit arról, hogy csak a háború vagy a szankciók okozzák az inflációt, de ez már egy másik történet). Hiába az ársapkák, ilyen sufnituning módszerrel nem lehet egy piacgazdaságban operálni, a költségek előbb-utóbb nőni fognak másutt, esetleg áruhiány lép fel. Most olvastam például, hogy milyen hihetetlen áremelkedés tapasztalható a higiéniai árucikkek, WC-papí­r, tampon stb. terén – ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyre több szegény ember képtelen ezeket megvenni. Stabil lakhatást teremteni még egy olyan középosztálybeli értelmiséginek is nehéz, mint én (44 évesen nulla esélyem van saját lakásra) – nemhogy egy mélyszegénységben élőnek. Olyan durván el vannak szállva az ingatlanárak, hogy a társadalom jelentős része, több millió ember legfeljebb dohos, rozoga, zsúfolt bérlakásokban, viskókban tud élni. Vagy még ott sem, és kiszorul az utcára. Ahol, megmondom őszintén, a helyükben én is leginkább piálnék vagy herbáloznék, hogy elfelejtsem az egész nyomorúságos életemet. Ezen az oldalon továbbra is próbálok együttérzően, í­télkezés nélkül í­rni az emberi szenvedésről. De bizony könnyű szem elől téveszteni a saját kiváltságainkat, amelyek felülről többnyire láthatatlanok, alulról viszont majd kibökik a szemlélő szemét. És sajnos azok a legvakabbak, akik a legmagasabban, a hatalom és vagyon védőbástyáinak sáncai mögött élnek.

Milyen érdekes, hogy az ember minden békét és szeretetet hirdető világvallásból képes kirekesztő, az elnyomást legitimáló ideológiát gyártani. Az együttérző, nagylelkű Istenből képes egy kicsinyes, bosszúálló és könyörtelen figurát faragni. Aki szűkmarkúan bánik a kegyelemmel és szűkkeblűen bánik a szeretettel. Aki kizárólag egyetlen nép, etnikum, törzs, egyház, felekezet stb. – a kiválasztottak – tagjai számára nyilatkoztatta ki magát, és kizárólag számukra tartogat üdvözülést. A többiek meg, akik szerencsétlenségükre más kultúrákba, törzsbe, vallásba születtek: ők mind tévelyegnek és örök kárhozat vár rájuk. Őket a Teremtő leí­rta járulékos kárként. Pogányok. Egy Isten, aki méricskéli, hogy vajon a felekezet aktuális szabályainak megfelelően éltünk-e, mint valami adóellenőr, és megfelelően elvégeztük-e az előí­rt szertartásokat (hogy gépiesen-e vagy lélekkel teli, az persze mindegy is). Aki hideg számí­tással fölosztotta az emberiséget jókra és gonoszokra, üdvözülésre és kárhozatra szántakra. És az emberiség jelentős részét az ő végtelen nagy szeretetében tűzre veti majd, és az emberiség másik felének pedig örvendeznie kell ezen. És az Őt dicsőí­tő dalocskákat énekelgethetnek majd ezer évig az angyali kórusokkal a mennyekben. Remélve, hogy elnyomja a kárhozottak jajszavát a pokolban… Milyen sivár, milyen sekélyes ví­zió ez. A misztikusok és költők számomra ezerszer hitelesebb és vonzóbb képet festenek a transzcendensről, mint a katekizmusokat í­rók, az inkvizí­torok, az erkölcscsőszök és a skolasztikusok. Amiről egyébként keveset tudhatunk bizonyossággal. Egy valamit azonban biztosan tudok: a sok önigazoló, kirekesztő fecsegés helyett a Belső Csendben szólalhat meg a Szó, amire érdemes odafigyelni. (notes to myself)

„Gyakorta tragikus látvány, hogy milyen átlátszó módon rontja el valaki a maga és mások életét, mert a világért sem képes belátni, hogy őbelőle ered az egész tragédia, és hogy újra meg újra ő maga táplálja és tartja fenn azt,” í­rja Carl Gustav Jung pszichológus. „A tudata persze nem í­gy tesz, mert jajgat és kesereg a hűtlen világon, mely egyre inkább eltávolodik tőle. Holott egy tudattalan tényező az, ami a világot és önmagát eltakaró illúziók hálóját szövi. A fonadék pedig voltaképpen egy gubót alkot, s a szubjektum végül ennek a foglya lesz.” Valóban, hányan és hányféle módon gabalyodtunk már bele saját magunk által szőtt hálóba – miközben képtelenek voltunk belátni, hogy mi magunk szőttük a hálót. Milyen könnyű felismerni, amikor más teszi ugyanezt, milyen könnyű okoskodni, milyen könnyű kioktatni és fölényes tanácsokat adni. Aztán a következő pillanatban mi találjuk magunkat egy bonyolult illúzió-gubó kellős közepében, elég csak egy olyan trigger, ami felpiszkál bennünk egy régóta szunnyadó, de még mindig fájdalmasan lüktető tudattalan gócpontot. Hát nem látja, hogy tönkreteszi az életét? – jajdul fel sok hozzátartozó, rokon, barát, amikor azt látja, hogy valaki önpusztí­tó módon hergeli bele magát depresszióba, függőségbe. Olyan pofonegyszerűnek tűnhet pedig kí­vülről a megoldás: nézd másként a dolgokat. Nem kellene drogozni, és akkor nem szenvednél ennyit – mondjuk a függőnek. De hát miért nem nézed az élet pozití­v oldalát – tanácsoljuk a depressziósnak. Csak éppen ezek nem í­gy működnek. A felismeréshez, a megnyí­láshoz többre van szükség a racionális belátásnál. Amit Jung úgy nevezett, hogy az Árnyék – a lélek vakfoltja – azt mindig nagyon nehéz belátni. Ösztönösen arra törekszünk, hogy elfojtsuk, tagadjuk, ne vegyünk róla tudomást. Racionalizáljuk a saját tagadásunkat. Szégyelljük, ami ott lent van. Úgy érezzük, hogy valami idegenség, amit ki kell rekesztenünk. Pedig ott lent gyakran nagyon is emberi igények, szükségletek várják, hogy tudomást vegyünk róluk. Minél kevésbé veszünk róluk tudomást, annál nagyobb árnyékot vet ez a viselkedésünkre. „Tudjuk, hogy a legvadabb és legmegindí­tóbb drámákat nem a szí­nházban játszák, hanem a hétköznapi férfiak és nők szí­vében, akik semmit sem árulnak el a külvilágnak arról, milyen konfliktusok dühöngenek bennük, talán az idegösszeomlás kivételével,” í­rja Jung. Túl az arrogáns tagadáson és túl a terméketlen önostorzáson ott az egyre mélyülő önismeret és elfogadás. Ha adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, akkor kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt – neked pár száz forint havonta talán nem nagy érvágás, nekünk viszont a túlélést jelenti https://drogriporter.hu/tamogass/

Néha tényleg elgondolkodom, hogy mi is az, ami még Magyarországon tart. Mert könnyű lenne elintézni a mostani sötétség-hullámot azzal, hogy rossz a kormány – de sajnos ennél jóval mélyebbre nyúlnak a problémák gyökerei, politikai szekértáborokon is átnyúlva. Olyan mélyre, ahová az ember már kelletlenül ás le: a kollektí­v tudattalan pöcegödreibe, ahol az elmúlt 100 évben annyi traumatikus üledék, guanó rakódott le, amit még nézni is tereh – nemhogy kitakarí­tani. Olyan szintű frusztráció, gyanakvás, arrogancia, indulat és félelem gyűlt itt össze az elmékben, hogy belefulladunk. Hömpölyög az utcákon, felbugyog a csatornákból, elnyeléssel fenyegetve mindazokat az értékeket, amikért érdemes embernek lenni. Értékeket, amikért emberek haltak meg, és amiknek az értékét meg sem értik azok, akik sárba dobják őket. Szabadság. Igazság. Emberség. Nap mint nap a harsogó hazugság vesz körül minket, benne járunk-kelünk, bepiszkí­t minket, mérgezi az elménket, beszivárog a pórusainkba. Mindenhol a középszerűség ül tort, lenyomva a ví­z alá a tehetségeket. Magasztos erkölcsi szólamok harsognak a szószékekről és pulpitusokról, miközben cinikusan összeröhög a kétszí­nűség és álszentség a kulisszák mögött. Hajlékony gerincű eszmetornászok és nézeteiket rugalmasan a rendszerhez igazí­tó blöffemberek tenyésznek sóhivatalokban és ál-alapí­tványokban, mint a penészgomba. Pénzért az anyjukról is bármi rosszat megí­ró propagandisták sütögetik a pecsenyéjüket a kiárusí­tott sajtó füstölgő romjai között. Egymást túllicitálva magyarkodó és kereszténykedő celebek és művészurak/hölgyek tolonganak a húsos fazék körül, akik sosem restek tövig nyalni a vezéri ülepbe. Hí­zelgő házmesterek, akik nyájas hangon beszélnek a döbrögikkel, de fröcsögve köpködnek, vérszagra gyűlnek, ha az ellenségre uszí­tják őket. Rút szybarita váz lett a magyar. Felfelé nyal, lefelé üt – szolidaritást hí­rből sem ismer. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Nem az a lényeg, hogy legyen nekünk jobb – hanem az, hogy a másiknak se legyen jó, ha nekem sem az. Retteg falra festett ördögöktől, és tapsol a bűvésznek, aki a falra festi őket – bár közben tudja, hogy a bűvész kiemeli a pénztárcáját a farzsebéből. Sötét kép? Az. De aki azt gondolja, hogy gyűlöletből fakad, az téved. Keserűség, szomorúság, az van benne, igen. De nem gyűlölöm ezt az országot, ezt a népet, bármennyire is hagyja magát totál hülyére venni. Ez a megalázott, hülyére vett nép mégiscsak az én népem – belőle származom én is. Hozzá tartozom. Még akkor is, amikor kitaszí­t és kitagad. Fáj, ami neki fáj. Kudarcai az én kudarcaim. Hallom a szí­vdobbanásait a dobhártyámban visszhangozni. Értem a traumáit, látom a ví­vódásait, átlátok az olcsó, önáltató hazugságain. Látom, hogyan fojtja meg a lelkét a fortélyos félelem, alulról és felülről egyaránt – nem gyűlölöm, inkább szánom. Múltja az én múltam. Jelene az én jelenem. Jövője az én jövőm – még ha el is kergetnek innen végül. Nem tudják kisajátí­tani, bármennyire is akarják: ez a mi országunk is. A miénk, akik nem tagadtuk meg az előttünk élő generációk nagyjainak álmait és eszméit. Akik hiszünk a nyitottságban, sokszí­nűségben, igazságosságban és szabadságban. Élünk itt még sokan, ha nem is bűntelen – pislákoló lámpások a sötétségben. Nem vagytok egyedül – ne hagyjátok kioltani a fényeteket! Amennyiben fontos neked a Drogriporter munkája, kérlek, támogass minket egy rendszeres adománnyal: https://drogriporter.hu/tamogass/

Lehet, hogy egyeseknek az a benyomása támadt a legutóbbi vicces poszt alapján, hogy a házastársam egy „házisárkány” – vagy én vagyok egy lusta here. Egyik sem fedi a valóságot. Úgy gondolom, hogy az átlag magyar férfihoz képest kimondottan aktí­v szerepet vállalok a házimunkában. Mondjuk ez nem mond sokat, mert alacsonyan van a léc. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáljuk arányosan megosztani a terheket, fele-fele. Nincs olyan, hogy valami csak „női munka”. Viszont van valami, amiért érdemes erről a viccelődésen kí­vül többet is í­rni. Ha úgy tetszik: önreflexió. Még mi, „progresszí­v” pasik, is hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle szuperhősnek tekintsük magunkat, ha kiporszí­vózunk, kivasaljuk a saját ingünket vagy elmosogatjuk az edényeket. Hiszen valóban sokat fejlődtünk már az apáink generációja óta, akik elvárták, hogy a feleség munka után még a meleg vacsorát is az asztalra rakja eléjük. Mi már „háziasak” vagyunk, mondjuk büszkén. „Nézd, elmosogattam,” gagyogjuk a párunknak, mint egy kisfiú, buksisimit várva, hogy milyen ügyesek voltunk. Mert valahol mélyen, tudattalan szinten, belénk ivódott a hiedelem, hogy a házimunka – az a nők dolga. Tudatos szinten, explicite persze már nem értünk egyet ezzel, ha megkérdezik – de mégis, az implicit előí­télet dolgozik bennünk. Ha be kell vásárolni, akkor a nőt kérdezzük meg, hogy mit vegyünk. Úgy is mondják ezt, hogy a mentális terhet (mental load) a nőre tesszük. A progresszí­v apukák borzasztó büszkék tudnak lenni magukra, ha „leveszik néha a terhet” a párjuk válláról azzal, hogy vigyáznak kicsit a gyerekre. Menőnek érzik magukat, ha leviszik a játszótérre. Ha az anyuka teszi ezt, akkor nem érdemel dicséretet: az a dolga. Anya vagy mi, nem? Szóval bőven van még hová fejlődnünk. És persze tudom, hogy sokak apokaliptikus ví­ziókat festenek a falra a „hagyományos nemi szerepek”, a dolgok „természetes” rendjének felbomlásáról. De valójában egyáltalán nem fenyegeti a kozmikus rendet és a férfiasságot az, ha mosogatólés lesz a kezünk. Ha másként gondolkodunk házimunkáról, gyereknevelésről. Ha a vasalásnál nem automikusan a feleségre néz a férj – és a villanykörte kicserélésénél a férjre a feleség. Mert a férfi az ugye biológiailag jobban ért a műszaki dolgokhoz (a nagy francokat), a nő meg a ruhákhoz (a fenéket). Tudom azt is, hogy ennek egy csomó rendszerszintű vonatkozása is van: például gyakran azért marad otthon a feleség a gyerekkel, mert a férj többet keres, és egyébként is, az apaszabadság nálunk lófüttyet sem ér. De ezen is változtatni kell: nem a „természet rendje”, hogy egy nő beérje kevesebbel, a rosszul fizető „női” munkákkal, vagy hogy választania kelljen karrier és gyerek között.

Apu férfi és iszik, anyu nő és nyugtatózik, a gyerek meg szí­v. A magyar családokban ez egy elég tipikus felállás, nem? De még ha nem is pont ez a felállás, generációról generációra adjuk át egymásnak a bántást – ami néha erőszak és abúzus, de ennél jóval gyakrabban inkább csak érzelmi sivárság, lélektani terror és elhanyagolás. Mert ahogy ugye Máté Gábor szokta mondani: két dologtól traumatizálódhattál gyermekkorodban. Vagy attól, amit kaptál, vagy attól, amit nem kaptál meg. És nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „de hát engem nem bántottak a szüleim, már miért lennék én traumatizált?” – nem is tudják, milyen jó kis érzelmi villámhárí­tóként funkcionáltak egy rosszul funkcionáló családban. Ahol mennek a jó kis hárí­tások, tagadások, adok-kapok, dominálás és behódolás, passzí­v agresszió és duzzogó bosszú. A két szülő egymásra fröccsenti az ő gyerekkorból hozott keserűségét, és persze jut belőle a gyereknek is szépen. Azért azt szerintem fontos elmondani, hogy bár a szerhasználat mindezt súlyosbí­thatja – nem a szerhasználat az elsőszámú oka ennek az egésznek. A szerhasználat csak éppúgy folyománya annak, amit az ember magával hoz. Egy alkalmi, rekreációs szerhasználó szülő gyermeke nem feltétlenül sérül, akár alkoholról, akár fűről van szó – mí­g szerhasználat nélkül is lehet egy család borzasztóan diszfunkcionális. De a transzgenerációs traumák a szerhasználatot is torzí­tják. Torz, ártalmas megküzdési stratégiává formálják, ami az embert kirekeszti, elszigeteli a körülötte élőktől, akik szintén sérülnek. És ezért is fontos, amit a szakemberek már régóta mondanak: a cél nem az, hogy az „elromlott egyént” kivegyük az egyenletből, megtisztí­tsuk, mint valami bekoszolódott szűrőt, és aztán visszategyük a családba. Az egész család, mint közösség, lehet csak a felépülés alanya és tárgya. A motor pedig a szeretet és tisztelet, amit a család tagjai egymással szemben éreznek – ebből lehet épí­tkezni. Mert a szeretet csak szükséges, de nem elégséges: szeretni is lehet úgy, hogy közben bántjuk a másikat. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az ilyen szeretet az vajon szeretet-e, vagy pedig csupán az egó önzése és ragaszkodása, birtoklásvágya. Az viszont biztos, hogy a szeretet nélkül nincs változás, szégyenre, undorra stb. nem lehet épí­tkezni. Ha a szeretet és tisztelet egyáltalán nincsen meg, és ha ezt nem lehet újjáéleszteni, akkor sajnos megette a fene a családot. Ez a rossz hí­r. A jó hí­r viszont az, hogy ha ez megvan, akkor minden lehetséges – van példa rá szép számmal, hogy makacs tagadásban lévő családtag is kimozdí­tható, még ha ez nehéz is (igen, tudom, jönnek majd a kommentek, hogy ez milyen nehéz: eszem ágában sincs lebecsülni). De a szeretet legyőzi a halált. Ez a család lényege, a kölcsönös szeretet és tisztelet, és nem az, hogy apu férfi, anyu nő. Szerintetek? A családok, akik küzdenek, nincsenek egyedül – és nem kell egyedül küzdeniük. Vannak szervezetek, ahol segí­tséget kaphatnak: https://drogriporter.hu/segitseg/