Ma abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy meginterjúvolhattuk Angela Constance-t, a Skót Drogügyi Minisztert (a képen balról a második) az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának ülésén. Bizony: Skóciának ilyen is van. Külön minisztert neveztek ki a drogügyek koordinálására két éve. Méghozzá nem üres kézzel: 50 millió fontos (!) költségvetéssel (21 milliárd forint). Nálunk még egészségügyi meg szociálisügyi miniszter sincsen. 40 ember dolgozik csak a skót drogkoorniáción, pedig Skócia nem is független ország, csak az Egyesült Királyság része. A másik hölgy a miniszter mellett Alison Crocket, régi ismerős, aki ugyenebben a minisztériumban dolgozik az egyik részleg vezetőjeként, aminek a feladata: a holisztikus szemlélet és gyakorlat megteremtése. Magyarul azért felel, hogy a szerhasználattal összefüggő problémák, mint a lakhatás, a fertőzések, a függőségek, a nemi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség stb., ne külön-külön, hanem együtt, közös szemléletben legyenek kezelve. Összeköti azokat a pontokat, amelyek a legtöbb ország töredezett ellátórendszerében elszigetelten működnek egymással. Szerintem zseniális megközelí­tés. Hogy miért veszik ilyen komolyan a skótok a drogpolitikát? 2013 után meredeken emelkedni kezdett a drogtúladagolásos halálesetek aránya. A kormány felismerte, hogy ez főleg nem rendészeti kérdés, és szigorkodással csak rontani lehet a helyzeten. Ezért az elmúlt években elkezdtek komolyan befektetni az emberi életek javí­tásába – az emberekbe. Az absztinenciát célzó programok mellett elkezdték fejleszteni az ártalomcsökkentést is, hamarosan valószí­nűleg megnyí­lhatnak az első felügyelt drogfogyasztói helyiségek (ha Westminster nem görget akadályokat). Frissí­tő élmény egy olyan kormánypolitikussal beszélni, aki nem csak tisztában van a droghelyzettel az országában, és nem csak tudja, hogy mit kell tenni – de tényleg mindent elkövet azért, hogy a lehetséges keretek között meg is tegye, amit kell. És rendelkezik ehhez a megfelelő pénzkerettel és felhatalmazással. Sokat tanulhatnánk erről idehaza.

Villámjelentés Bécsől, az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának (CND) idei üléséről, amelyen a Drogriporter csapata is részt vesz, mint filmesek. Az elmúlt évtizedekben volt szerencsém nyomon követni a változozást, és a narratí­va jelentősen változóban van. Amikor először voltam itt, a fő narratí­va ez volt: a gonosz drogok rengeteg kárt okoznak az emberiségnek, meg kell szabadulnunk tőlük, minden áron drogmentessé kell tennünk a világot. Ma viszont a narratí­va inkább ebbe az irányba mozdul: rengeteg ember küzd szerhasználattal kapcsolatos problémákkal a világon, de nagyon kevesen jutnak segí­tséghez, próbáljuk jobban támogatni ezeket az embereket a felépülésben és az ártalmak csökkentésében. Korábban a bűnüldözésen volt a hangsúly, ma már sokkal inkább fejlesztésen, egészségügyi és szociális beavatkozásokon. Egyre több ország lép ki abból a prohibicionista paradigmából, ami a 60-as évek, az ENSZ egyezmények óta uralja a drogpolitikát – de közben a világ lakosságának nagy része még mindig olyan országokban él, ahol az elsőszámú válasz: a büntetés. A változás lassú – azoknak, akik elvesztettek valakit drogtúladagolásban, vagy akinek hozzátartozóját hosszú időre lecsukták, csigalassú. De van változás.

„Gyanúsí­tott lett a drogos magyar énekesnő” – tudósí­t a Blikk. Ennél rosszabb fordulatot nehezen vehetne egy egyébként is gyakran rosszul végződő drogtúladagolásos eset. Először is, hogyan, miért és ki értesí­tette a rendőrséget? Jogvédőként hosszú évek óta küzdünk azért, hogy ez a rendkí­vül káros automatizmus végre megszűnjön Magyarországon. Úgy tűnik hiába. Hiába értük el még 2005-ben, amikor a TASZ-nál dolgoztam, hogy az Országos Mentőszolgálat utasí­tsa a dolgozóit: ne értesí­tsék a drogtúladagolásos bejelentések esetén a rendőrséget. Hiszen ez a gyakorlat egyrészt jogellenes, mivel sérti az orvosi titoktartásra és a betegek személyes adatainak védelmére vonatkozó jogszabályokat, másrészt pedig rendkí­vül káros közegészségügyi következményekkel jár, mivel a drogfogyasztók saját vagy társaik rosszulléte esetén az ilyen esetek hatására a rendőrségtől való félelem miatt nem fogják értesí­teni a mentőszolgálatot. Egyes esetekben pedig a gyors orvosi segí­tség elmaradása akár a droghasználó életébe is kerülhet. Sajnos úgy tűnik, hogy még mindig szinte rutineljárásnak tűnik, hogy kihí­vják a mentők a rendőrséget. Ami itt különösen rossz, hogy további négy embert is kihallgatott a rendőrség ennek az esetnek a kapcsán. A tudományos kutatásokból is tudjuk, hogy a legtöbb fiatal nem közvetlenül professzionális dí­lerektől vásárol illegális szereket, hanem barátoktól, ismerősöktől szerzi be. Amikor a rendőrség elkezdi „felgöngyölí­teni” az egyébként ugyanolyan droghasználókból álló „bűnszervezetet” (értsd: baráti társaságot, akik együtt szoktak valamilyen drogot fogyasztani), akkor ezzel azt az üzenetet küldi, hogy a legközelebb még véletlenül se hí­vják ki a mentőket a rosszul lévő társukhoz, mert a végén még börtönbe kerülhetnek. Ezt tovább súlyosbí­tják a sajtó megbélyegző tudósí­tásai: az énekesnő „drogosnak” van bélyegezve. Gondoljunk bele, hogy ha igazak a sajtóértesülések, hogy egy egyébként is súlyos lelki gondokkal küzdő emberről van szó, akkor milyen hatással van az életére, hogy még jól bele is rúgnak. A szerhasználattal kapcsolatos problémák nagyon gyakran feldolgozatlan gyermekkori traumákra, kezeletlen pszichiátriai zavarokra vezethetők vissza. A kriminalizálás és stigmatizálás csak tovább taszí­t az egyébként támogatásra szoruló emberen. Ráadásul besúgásra biztatják az olvasókat: „a gyanúsí­tott javí­t a saját helyzetén, ha együttműködő, terhelő vallomást tesz a beszerzőjére”. Közben egy picit sem gondolnak bele, hogy ez az egész nem azt fogja eredményezni, hogy kevesebb ember fog szert használni – csupán azt, hogy még rejtőzködőbbé válnak a fogyasztók. És a rejtőzködés életekbe kerül. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban egyre több államban vezetik be az ún. Irgalmas Szamaritánus törvényeket, amelyek egyenesen megtiltják a rendőrségnek, hogy a drogrosszulétek, drogtúladagolások esetében büntetőeljárást indí­tsanak. Ezzel próbálják megelőzni azt, hogy esetleg elmulasszák kihí­vni a mentőket a túladagolásos esetekhez. Az elmúlt évtizedek tapasztalataiból tudjuk, hogy még a leghatékonyabb, legnagyobb kereskedők elleni bűnüldözői operációkkal sem sikerült többet elérni, mint tiszavirág-életű, pár hetes vagy hónapos kiesést egy drog piacán. A kereslet mindig megtalálja a kí­nálatot. És az emberi élet jóval többet ér, mint egy kábí­tószeres büntetőeljárás, aminek egyébként sincsen semmiféle igazolható haszna a társadalom számára. Ha fontosnak tartod, hogy megszólaljon egy ilyen más, hiteles hang is a drogtémában idehaza, kérlek, támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/ fotó: Bikali Sándor – in vivo egyesület

„A tökéletesség egy bot, ami a lehetséges ütésére szolgál,” í­rja Rebecca Solnit. Tényleg, kevés dolog van, ami károsabb, mint a perfekcionizmus: a folyamatos elégedetlenség, hogy valamit megint nem elég jól csináltunk. Ami persze többnyire átmegy az önostorzó megállapí­tásba, hogy már megint nem vagyunk elég jók. Sokan – szülők, tanárok stb. – azt gondolják, hogy jót tesznek a gondjukra bí­zott gyereknek, ha folyamatosan kritizálják. Abból tanul a gyerek, ha az orra alá dörgölik a hibáit, és akkor majd legközelebb jobban teljesí­t. De tényleg mindig teljesí­tőgépek akarunk lenni? Tényleg mindig a teljesí­tmény a mérőeszköze annak, hogy mennyit érnek a tetteink – és mennyit érünk mi? Vajon hány ember fejében visszhangzanak azok a kritikák, a lelki terror, amit még azoktól kapott gyermekkorában, akikre felnézett? Akik gyakran a saját személyes frusztrációjukat vetí­tették ki rá egy jó kis fejmosás képében. Elfelejtve, hogy a gyerek, ha rossz dolog történik vele, akkor mindig az a mély meggyőződés alakul ki benne, hogy ő rossz és benne van a hiba. Hosszú távon nem tesz minket boldogabb emberré, mi több, még a teljesí­tményünkre is rossz hatással van a perfekcionizmus. Addiktí­v: beindí­tja a szégyen-spirált, miközben éppen azt í­géri, hogy megszabadí­t tőle. Megkeserí­ti még a siker édes í­zét is, és arra sarkall bennünket, hogy soha ne legyünk elégedettek azzal, ami van. És sok ember éppen a perfekcionizmus elől menekül a hedonizmusba: az érzéki élvezetek cinikus hajszolásába. A nárcisztikus önfényezés is a perfekcionizmus érméjének másik oldala: hasonló sérülésekben erednek és kölcsönösen gerjesztik egymást. Nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. Igent mondok a tökéletlen életemre. Ezek olyan mondatok, amiket megtanulhatnánk többet mondogatni maguknak. (notes to myself)

Van ez a fura szubkultúra. Tudjátok, azok, akik kimennek ezekbe a nagy hodályokba, ahol kiabálnak és drogoznak, miközben nézik, hogy középen emberek egy bőrlabdát rugdosnak összevissza. Az, igen. A fociszurkolás, vagy mi. Ne értsetek félre: nekem egyébként nincs velük bajom, amí­g a négy fal között csinálják. És nem verik szét részegen a várost. Ami sajnos néha előfordul. Vagy amí­g nem kezdenek el homofób, rasszista szlogeneket üvöltözni, és különféle kisebbségi csoportokat megfélemlí­teni. Ami szintén előfordul. De hát tudom, nem lehet általánosí­tani. Attól, hogy valaki bőrlabdarugdosást szeret nézegetni, még nem feltétlenül vandál vagy rasszista. Nem köll őket bántani. Elférnek a többi szubkultúrával együtt, mint amilyenek a kurultájosok, a goások vagy éppen a bőrszerkós BDSM rajongók. Esetleg az ereszmászó sport képviselői. Engem személy szerint az sem érdekel, hogy drogoznak. Magánügy, ha mást ezzel nem zavarnak. Még akkor is, ha egyébként olyan különösen veszélyes keménydrogokat használnak, mint a pálinka. És nem ám csak amúgy füvezgetnek. De az nagyon érdekes, hogy valamiért pártunk és államunk legfőbb vezetője úgy gondolja, hogy az adónkból minden évben sok csilliárd forintot költ el éppen erre a szubkultúrára. Irdatlan nagy pénzekből hatalmas stadionokat emelnek nekik. Szinte már hazafias kötelességgé teszik a rajongást. Én mondjuk nem vagyok goás, de kedvelem Ozorát. Viszont eszembe nem jutna, ha miniszterelnök lennék, hogy éppen a házam mellé egy nagy goafesztivált telepí­tsek, vagy mondjuk Dj Akadémiát létesí­tsek közpénzből. Micsoda gigantomán aránytévesztő baromság lenne már, nem? Az meg aztán már több, mint érdekes, hogy amikor a szubkultúra tagjai (egy bizonyos Fradi nevű csapat szurkolói) egy külföldi országba (Németországba) látogatnak, ahol a helyi rendőrség drogot és fegyvert talál náluk – akkor a magyar diplomácia hirtelen minden követ megmozgat, hogy elsimí­tsa az ügyet. És a kormánypropaganda pedig műfelháborodik, ahogy a csövön kifér, és szidja a másik ország rendőrségét. Most akkor vajon majd a külügyminiszter akkor is megmozgat minden követ, amikor esetleg egy másik szubkultúra tagjait vegzálja a rendőrség külföldön? A kormánysajtó vajon akkor is nagyon fel fog háborodni, ha egy goa fesztiválra érkező fiataloknál talál drogot a rendőrség? És ha már itt tartunk: vajon akkor miért is nem simí­tják már el rögtön annak az évi 6-7 ezer fiatalnak az ügyét, akiket a magyar rendőrség von büntetőeljárás alá, és akik túlnyomó többségének nincs más bűne, mint hogy egy-két g füvet találtak náluk? Ja tudom, az más…

Elhunyt Raphael Mechoulam, a kannabisz hatóanyagának felfedezője A 60-as évek elején Raphael Mechoulamot elkapták egy Tel Avivból Rehovotba közlekedő buszon, amint 5 kilogram „kitűnő minőségű csempészett libanoni hasist” vitt a táskájában. Mechoulamnak nem az volt a célja, hogy elszí­vja vagy eladja a kannabisz növény gyantjáját (ezt nevezik hasisnak). Tudományos kutatás céljából szerette volna felhasználni. Bár kiderült, hogy a kutató egy sor törvényt megsértett, szerencsére nem zárták börtönbe: mi több, a jövőben a rendőrség és az Egészségügyi Minisztérium engedélyével szerezhette be a kannabiszt a kutatásaihoz. És a kutatásai meghozták a várva várt gyümölcsüket: 1964-ben Mechoulam a Héber Egyetem laboratóriumában először azonosí­totta a kannabisz növény fő pszichoaktí­v hatóanyagát, amit Delta-1-Tetrahidrokannabinoidnak nevezett el (később átnevezték Delta-9-THC-nek). Mechoulam még szintén a 60-as években izolálta a kannabisz növény másik fontos, nem pszichoaktí­v hatóanyagát, a kannabidiolt (CBD), ami abban az időben jóval kevesebb figyelmet váltott ki – azóta azonban már egész üzletág épült a CBD-olajak forgalmazására. A következő évtizedekben Mechoulam és más kutatók még több, mint 140 hatóanyagot azonosí­tottak a kannabisz növényben, ami rendkí­vül gazdag ebből a szempontból. Mechoulam tudományos karrierje a 70-es évektől fényesen í­velt felfelé: 1972-ben már professzorrá nevezték ki a Héber Egyetemen, 1979 és 1982 között pedig az egyetem rektora volt. 1994-től az Izraeli Tudományos Akadémia tagjává választotta. Alapí­tója volt a Nemzetközi Kannabinoid Gyógyászati Egyesületnek (IACM) és a Nemzetközi Kannabinoid Kutató Társaságnak (ICRS). A 90-es években kutatók azonosí­tották azokat a receptorokat az idegrendszerben (CB1 és CB2), amelyekhez a fű pszichoaktí­v hatóanyagi kapcsolódnak. Mechoulam és munkatársai tárták fel, hogy az emberi szervezet maga is előállí­t a kannabisz növény hatóanyagaihoz hasonló anyagokat (ún. endokannabinoidok, anandamide és 2-AG), amelyeknek nagy szerepe van az emberi szervezet bizonyos egyensúly-funkcióinak fenntartásában. Mechoulam számos kutatást végzett szintetikus kannabionoid gyógyszerek kifejlesztésére, és a gyógyszercégek is ezeket részesí­tették volna előnyben a természetes növényből készült gyógyszerekkel szemben. Ezek a kutatások azonban eddig nem bizonyultak átütőnek. Egyes gyógyszerek kimondottan a kannabisz-receptorok blokkolásával fejtették ki a hatásukat. Egy ilyen szintetikus étvágycsökkentő gyógyszert, a Rimonabantot, 2008-ban vissza kellett vonni, mert súlyos pszichotikus hatásokat és öngyilkos gondolatokat váltott ki. A szintetikus kannabinoidok kutatási gyógyszerekből kiszabadultak az illegális piacra. Mechoulam professzornak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a tudományos közösség érdeklődése a kannabisz gyógyászati felhasználása felé fordult. Még a 80-as években feltárta a CBD eredményességét egyes, a hagyományos kezelésnek ellenálló epilepsziás betegeknél. (Azóta az Epidiolex néven törzskönyvezték az első CBD-alapú epilepszia-gyógyszert.) Élesen kritizálta az Egyesült Államok szigorú kannabisz-politikáját, amely hosszú évtizedekre ellehetetlení­tette a kannabisszal kapcsolatos kutatásokat. Egy 2017-es interjúban nevetségesnek nevezte, hogy egy olyan kis országban, mint Izrael, több klinikai vizsgálat folyhat a gyógyászati kannabiszról, mint az USA-ban, ahol a szövetségi hatóságok ezt megnehezí­tik. Másrészről ugyanakkor kritizálta azokat a vállalkozókat is, akik a megfelelő klinikai vizsgálatok elvégzése nélkül „gyógyszerként” hirdették a saját kannabisz-alapú termékeiket. Szerinte a kannabisz-alapú gyógyszereknek is ugyanazt az utat kell végigjárniuk, mint minden más gyógyszernnek. Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ezekben a témákban, kérünk, támogasd a Drogriportert egy havi rendszerességű adománnyal: https://drogriporter.hu/tamogass/

Abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem az idei nőnapi felvonuláson Barcelonában. Egészen felemelő volt látni, ahogy tí­zezrével vonultak az utcára a nők, hogy nagyobb egyenlőséget, több igazságot és jogot követeljenek. Különösen magyar szemmel – hiszen nálunk a hasonló tömeges női szolidaritás teljesen ismeretlen. Barcelonában ellenben nagy múltra tekinthetnek vissza a társadalmi igazságosságért folytatott mozgalmak. Itt a szolidaritás nem valami absztrakt, távoli szólam – hanem megélt valóság. A szolidaritás, amit idehaza kiszí­v belőlünk ez a gonosz rezsim, mint a dementorok az életet és a reményt. És ezen a tüntetésen döbbentem rá, hogy mennyire kiszí­vta belőlem is az elmúlt években. A nőnap itt nem a szekfűről szól, meg hogy kií­rom a fb falramra, hogy köszöntök minden kedves asszonyságot és Zoltánt. Ezen a napon a nőké a főszerep és az utca – erről szól szinte minden. A felvonuláson fergeteges volt a hangulat, és érezhető volt, hogy milyen sokat jelent ezeknek a nőknek a közös fellépés. A nagy többség fiatal volt, az új, a #metoo generáció. Nagyon érezhető volt, hogy a lelkesedés mellett, mögött, van valami más is. Düh. Ezt a dühöt gyakran mi, pasik, nem értjük meg. És elsütünk valami béna viccet arról, hogy „biztos megjött nekik”. És gyakran nem értik meg őket azok az idősebb nők sem, akik még teljesen más nemi szerepekbe szocializálódtak. Pedig érdemes egy picit odafigyelni arra, ami a jogos indulat mögött van. Én ezt próbáltam megtenni: figyeltem az üzeneteiket, a transzparenseiket, a rigmusaikat és dalaikat. Miért dühösek a fiatal nők? Mert úgy érzik, hogy nem hallják meg őket. Vagy agyonhallgatják őket. A fiatal nők dühösek Libanontól Mexikóig, Belarusztól Iránig. Dühösek az őszülő halántékú zsarnokok, az erkölcscsősz nőgyűlölő szentfazekak és a hájfejű maffiózó keresztapák uralmára. Több demokráciát és több szabadságot akarnak. Ahol nem kezelik őket másodrangú állampolgárként. Ahol nem gyilkolják, erőszakolják, adják-veszik őket. Dühösek, mert a nemi szakadék mellett ott van egy generációs szakadék is, és mert számukra már egyszerű életmódbeli kérdésnek számí­t egy csomó olyan döntés, amiket a szüleik generációja még deviánsként bélyegez meg. És nem csak a nőkkel szembeni diszkriminációból nem kérnek: elutasí­tják a különféle kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltést. Nem akarnak félelemben élni, kiszolgáltatva. Nem akarnak bulizás után attól rettegni hazafelé, hogy mikor válnak áldozattá. Nem kérnek a pöffeszkedő, arrogáns, lekezelő, paternalista férfi-szemléletből. A cinikus összekacsintásokból, a füttyögésekből, a cöccögésekből, a fogdosásból. Nem kérnek a megerőszakolt nő szoknyájának hosszát és erkölcseit méricskélő áldozathibáztatásból. Nem hagyják magukat szülőgéppé redukálni – saját elhatározásukból szeretnének gyereket, és nem tekintik kevesebbnek magukat attól, ha úgy döntenek, mégsem. A „feminizmus” sajnos gyakran még mindig szitokszó, és a „frusztrált férfigyűlölő” szinoní­mája. Amit a legtöbb nő is próbál távoltartani magától, nehogy megbélyegezzék. Hiszen a jogaiért kiálló nőt „feminácinak” bélyegzik, és lecsapják az ideológiai bunkóként forgatott „woke” jelzővel. Az ellenzők szerint az emberi jogokért kiállni a „fékevesztett individualizmusról” és „materializmusról” szól. Pedig nem. Emberi jogokért kiállni mindig mélyen közösségi és mélyen spirituális élmény. Arról szól, hogy nem vagyunk egyedül: nem elszigetelt, agyonmanipulált, önző egyének csordája vagyunk, amit a hatalmasok az orruknál fogva vezethetnek. Hanem jogtudatos polgárok közössége – és a közösség mindig szabad egyénekből áll. Mint ahogy a szabad nemzetet is ez különbözteti meg a puszta embersokaságtól, mint arra Eötvös József is rámutatott. Vonultam ezek között a nők között, és pasiként is megértettem a dühüket, együttéreztem velük – és megértettem azt is, hogy bizony van félnivalójuk a vacak kis kiváltságaikat féltő zsarnokoknak tőlük. Hatalmas erő, amikor szabad emberek kiállnak magukért és egymásért. Megtanulhatnánk mi is. ✊️🙏

Milyen jó, hogy nő a köztársasági elnök, ugye? Például a nőnap előtt fel tud szólalni a magyar nők érdekében az ENSZ-ben. Felhí­vva a figyelmet arra, milyen hátrányok érik őket, és hogyan lehetne ezen változtatni. Hát nem. A legutóbb Novák Katalin az ENSZ-ben gyalázatos teljesí­tményt nyújtott, amire legfeljebb Orbán Viktor és a patriarchális elit többi alfahí­me lehet büszke. Szinte kizárólag szülőgépi minőségben volt hajlandó a női létezést elismerni. Gondoltam ha már Nőnap, összeszedem, hogy (a teljesség igénye nélkül, hiszen nekem nem áll rendelkezésemre egy sereg mameluk, mint neki) miket is kellett volna elmondania Katalinnak. Először is, felhí­vhatta volna a figyelmet arra, hogy a család nem mindig a nők védelmét szolgálja, de gyakran bizony a bántalmazás helye. A magyar nők mintegy negyede élt át valamilyen fizikai erőszakot a partnere részéről. Minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apja bántalmazta az anyját. A meggyilkolt nők több mint felét a (volt) férjük vagy élettársuk ölte meg (gyakran hihetetlen brutalitással). És amikor fordí­tva kerül erre sor, tehát a feleség öli meg a férjet, azt az esetek túlnyomó többségében hosszas feleségbántalmazás előzte meg. Elmondhatta volna, hogy a magyar állam nagyon keveset tett az elmúlt években azért, hogy a családon belüli erőszak áldozatai védelemben részesüljenek. Hogy jelenleg is több százezer nő élhet rettegésben, hogy mikor verik szénné. Szimbolikus aktus volt, hogy a magyar kormány megtagadta az Isztambuli Egyezmény aláí­rását az áldozatok védelméről. A hatóságok hozzáállása gyakran még mindig kőkorszaki, az áldozatok pedig, akik kiállnak az igazukért, túl gyakran kell, hogy gyanakvással és hitetlenséggel szembesüljenek. Támogatást ahhoz, hogy kilépjenek egy bántalmazó kapcsolatból, még mindig nagyon nehéz találni. Szörnyülködhetett volna azon, hogy a nemek közötti egyenlőséget mérő Gender Equality Index alapján sereghajtók közé tartozunk az EU-ban. És „előkelő” helyen állunk a férfiak és nők közötti bérszakadék terén is. A nők még mindig elsősorban a rosszabbul fizető, kevésbé megbecsült állásokban találnak megélhetést. Ezen foglalkozások az utóbbi években különösen gyalázatos elbánásban részesültek a magyar kormányzat részéről, lásd a pedagógusok helyzetét. Az üvegplafon nálunk a legvastagabb az egész régióban. Mí­g a női felsővezetők aránya Magyarországon 10%, addig a V4 többi országában ez 25-28% között mozog. Ma Magyarországon a nők fele, mí­g a férfiaknak mindössze 13%-a végez otthon naponta házimunkát. A családban élő beteg, idős stb. emberek ápolása is többnyire a nőkre marad. Mí­g átlagosan az EU-ban a nők 2,1 százaléka marad ki emiatt a munkaerőpiacról – és nem például tanulás vagy tréningek miatt –, Magyarországon ez az arány 6 százalék. És ha már gyermekvállalás: beszélhetett volna azoknak a nőknek a helyzetéről, akik egyedül kénytelenek felnevelni a gyerekeiket. 2018-as statisztikák szerint majd 400 ezer azoknak az egyedülálló nőknek a száma, akik egy vagy két gyermeket nevelnek. És még folytathatnám nagyon sok oldalon keresztül. De úgy gondolom, hogy már ennyiből is jól látszik, hogy milyen sokmindenről NEM beszélt a köztársasági elnök. Mi több, nagyon tömény ezt í­gy végigolvasni: a tömény magyar valóság. És milyen sokmindenről kellene beszélnünk a nőnap alkalmából, amiről nincs szó.

„A pokol kétféleképpen értelmezhető számomra. Először is, ott az evilági pokol, amit magamnak és másoknak teremtek, amikor nem viselkedek igazságosan és együttérzően. A másikat, a túlvilági poklot, másokat bántalmazó alakok teremtik meg, akik végtelen kí­nzásról szóló szadista fantáziákban lelik örömüket, és arra használják fel ezeket a fantáziákat, hogy másokat megfélemlí­tsenek és a saját hatalmuk alá vessenek. Mindkét poklot nagyon komolyan veszem.” Rami Shapiro rabbi

Vajon miért ennyire tudathasadásos a magyar társadalom, ha tudatmódosí­tó szerekről van szó? Egyrészt ugye van egy rendkí­vül agresszí­ven alkoholpromótáló kultúránk. Ahol a pálinka az egyik fő nemzeti kulturális értékünkké lett előléptetve, amiért „szabadságharcot” kell ví­vni a gonosz Brüsszellel szemben. Másrészt pedig van egy harsányan ellenséges és megbélyegző hozzáállás minden más, illegális szer használójával szemben. Miközben a világ élvonalába tartozunk az alkoholizmus és annak ártalmai terén, európai szinten is kevés figyelmet és pénzt fordí­tunk a függőségek ártalmainak megelőzésére, kezelésére. 3 milliárd (!) forintból készül a nemzeti Bormarketing Stratégia – miközben nincs alkoholstratégia és drogstratégia, a prevenciós szervezetek pedig ki vannak tiltva az iskolákból a homofób törvény bevezetése óta. A kultúránkban a részegség kúl és menő, jellemző egyfajta cinkos összekacsintás még akkor is, amikor az ittasság nyilvánvaló tragikus következményeiről esik szó. A felmérések szerint azonban a magyar társadalom által leginkább utált csoport – a „kábí­tószer-használók” csoportja. Ami még pluszban érdekes, ugyanezen felmérések szerint a magyar társadalom majdnem ennyire elí­télő az alkoholistákkal szemben is. Tehát utálunk mi mindenkit, legfőképpen pedig saját magunkat.Nem véletlen, hogy korunk Magyarországa nem mondjuk a Kodály-módszert helyezi előtérbe, mint hungaricumot, hanem a pálinkát. Jelképes, hogy az égetett tömény szesz ennek az egész identitását a nyugatellenességben megtaláló politikai-kulturális attitűdnek a katalizátora. A szesz, amibe a történelem viharai, traumái által megtépázott, az elnyomás sötétsége által szinte agyonnyomott és eltorzí­tott néplélek belefojtja minden fájdalmát és keserűségét. Ady óta közhely, hogy a magyar valóságot csak részegen lehet elviselni. Hagyományosan a részeg mámorba fojtja a lelkiismeretét az elnyomó, a kollaboráns, az uralkodó kiváltságos elit, a dzsentri és a pártitkár, aki nem akar szembenézni a saját élősködő, hazug és képmutató életmódjával. És ugyaní­gy a részegségbe fojtja a bánatát az elnyomott, a kizsákmányolt, a hülyére vett nép – ami í­gy akarja elfelejteni a testi-lelki nyomorát és szégyenét, amiért hülyére veszik. Egy ország, ahol az eredeti, tehetséges, érzékeny elméket generációk óta alkoholizmusba fojtja a kilátástalanság és tehetetlenség (hacsaknem még időben kivándorolnak). A frusztráció, hogy lehetne valami, de nem lehet. Hogy lehetnének valakik, de nem lehetnek. Magyarország szinte sportot űz abból, hogyan lehet árnyékéletet élni és nem venni tudomást a homályban maradó vágyakról, fájdalmakról, miközben a felszí­nen azt mutatjuk, hogy mintásan konvencionálisak vagyunk. Még az egyébként tehetséges és edereti elmék is gyakran szinte agresszí­ven kényszerí­tik magukra a középszerűség álarcát, mert Magyarországon í­gy lehet túlélni. Jelképes az is, hogy a hagyományos keresztény-konzevatí­v értékeket „gránitba” öntő új alaptörvényt egy olyan ember í­rta az ipadjén, aki maga is árnyékéletet élt. És nem véletlen, hogy a NER-elit luxuspartijainak elmaradhatatlan kellékévé vált a kokain, miközben a kormány egyre szigorúbb politikát folytat a szerhasználókkal szemben. Az agresszí­v alkoholpromóció és a harsány drogellenesség valójában ugyanannak az érmének a két oldala. A jelenség egyik megfejtését Jung adja meg nekünk: a magyar nép a saját megtagadott kollektí­v árnyékát projektálja rá különféle kisebbségekre. Ebben az esetben egy alkoholista ország a saját rossz lelkiismeretét vetí­ti rá a más szerek használóira. „A projekciók a saját ismeretlen arcunk másolatává formálják át a világot,” í­rt Jung nagyon találóan. Arra utalt, hogy minden ember lelkének vannak olyan homályban maradó tartalmai, amelyeknek gyakran egyáltalán nincsen tudatában – ezeket árnyéknak nevezte. Annál nagyobb az árnyékunk, minél kevésbé vagyunk képesek, hajlandók szembenézni a mélyben eltemetett vágyainkkal, ösztöneinkkel, szükségleteinkkel.