Széljegyzetek

Ilyen sem történt még velem, mint múlt héten: egymás után két napon vitázhattam két rendőrkapitánnyal a fővárosi droghelyzetről. Csütörtökön a budapesti rendőrfőkapitánnyal, majd pénteken a józsefvárosi rendőrkapitánnyal. Mindkét beszélgetés elég tanulságos volt. Kimondottan jó hangulatú és őszinte vitát sikerült folytatni, ami nem ment át egymás jóhiszeműségének megkérdőjelezésébe (ez ritka Magyarországon).

Bár nagyon másként közelí­tjük meg és látjuk a drogjelenséget, én nem tartozom a zsigeri rendőr-utálók közé. Szerintem a rendőrségnek van fontos szerepe a társadalmunkban: a bűnfelderí­tés és bűnüldözés. Az más kérdés, hogy az állam – és a társadalom – sokszor rosszul határozza meg, mi a bűn, amit üldözni kell. És a rendőrség túlterjeszkedik a szerepén. Például a droghasználat egy tipikus példája annak az áldozat nélküli bűncselekménynek, amit az állam teljesen szükségtelenül és igazságtalanul kriminalizál.

Aki azt hiszi, hogy ezt csak azért gondolom í­gy, mert „libsi jogvédő” vagyok, az téved: ma már egyre nagyobb szakmai konszenzus övezi azt az álláspontot, hogy a droghasználat kriminalizálása többet árt, mint használ. Ezt mondták ki az ENSZ ügynökségek is 2019-ben a közös állásfoglalásukban. És a legutóbb éppen a The Lancet nevű elismert orvosi szaklap szerkesztőségi cikkben állt ki a drogfogyasztók dekriminalizációja mellett. (Ami, bár sokan összetévesztik vele, nem jelent egyet a drogok legális forgalmazásával.)

Számomra a rendőrség hozzáállása a drogkérdésben olyan, mint a kalapácsé, ami mindenben beverendő szöget lát. És mindent abból a szempontból í­tél meg, hogy ez mennyire segí­ti elő az ő bűnüldöző munkáját – amit gyakran szemellenzősen hajt végre. Ezért van az például, hogy a fővárosi rendőrfőkapitány elutasí­tja az olyan ártalomcsökkentő programokat, mint amilyen a tűcsere vagy a party service. Olyan programokat, amelyek életeket menthetnek. Ez szomorú.

De ez a rendőrségi elutasí­tás nem szükségszerű: számos olyan országban, városban jártam már, ahol a rendőrség álláspontja gyökeresen megváltozott. És azóta partnert és nem veszélyforrást látnak az ártalomcsökkentő programokban. És a viták során is azt éreztem, hogy amennyiben nem lenne felülről egy nagy politikai és társadalmi nyomás a rendőrségen – akkor szakmai alapokon, a megélt tapasztalatokkal rendelkező emberek bevonásával nálunk is lehetne szemléletváltozást elérni.

Azt í­rom, társadalmi nyomás is – mert maga a társadalom, a lakosság is folyamatos nyomás alatt tartja a rendőrséget, nem csak a politika. A többség sajnos csak és kizárólag rendészeti kérdést hajlandó látni a droghasználatban (ami, mint már többször is rámutattam, meglehetősen álszent dolog az alkohollal kapcsolatos libertariánus álláspontjának tükrében). Nem csak a rendőrökkel, de a lakossággal is borzasztó nehéz megértetni, hogy a szigorkodás legfeljebb ideig-óráig képes változást hozni. A tartós változáshoz az kellene, hogy foglalkozzunk az emberrel: aki szert használ. Az ő vágyaival, szükségleteivel, korlátaival és környezetével, közösségével. Ahhoz az kellene, hogy belássuk: nem csak egyes egyének vannak „elromolva” – de egész közösségek is, amelyekbe születésüktől fogva jól-rosszul be vannak ágyazódva.

A rendőrfőkapitány a vita során felhozta az érvet, hogy ő apaként azt szeretné, hogy a gyereke soha ne fogyasszon szert, és sem tudná soha támogatni a bulikban például a drogbevizsgálást, szerinte a zéró-tolerancia az egyedül üdvös megoldás.

Nos, természetesen szülőként reménykedhetünk abban, hogy a gyerekünk soha nem fog semmit kipróbálni (persze ha következetesek vagyunk ebben, akkor az alkoholra is értve!). De a valóság az, hogy nem drogmentes világban élünk. Bizony a gyerekek egy jelentős része elkezd kí­sérletezni szerekkel tinédzserkorában, akár tetszik, akár nem. És ez nem a szülőség kudarca: azt látjuk, hogy ez a kí­váncsiság teljesen egészséges a tinédzsereknél. A kipróbálás önmagában nem valami kóros tünet, ami csak a „deviáns” tiniket érinti. Teljesen jól nevelt, középosztálybeli, biztonságosan kapcsolódó tinik éppúgy kí­sérletezhetnek, mint a hátrányos helyzetűek. Csak éppen a hátrányos helyzetű tinikek nagyobb esélye van rá, hogy abúzí­v kapcsolatot alakí­tanak ki szerekkel.

Na már most – és ezt ki is fejtettem az ülésen – hogy ha majd a lányom eljut ebbe az életkorba, és esetleg ő is kí­sérletezni kezd – én is aggódni fogok érte. De azt szeretném, ha szakszerű, korszerű és hiteles tájékoztatást kapna a kockázatokról, és azok csökkentéséről. És ha ne adj Isten ennek ellenére problémái lennének a szerhasználattal – akkor azt is szeretném, hogy együttérző támogatást kapjon a felépüléshez. És semmiképpen nem szeretném, ha emiatt diszkrimináció, megbélyegzés érné. Sem azt, hogy a rendőrség kriminalizálja. Mert abban én az ég világon semmilyen védelmező faktort nem látok, csak súlyosbí­tót.

Itt a képen Tenzin Palmo-t láthatjátok, aki Diane Perry néven született 1943-ban. 18 évesen olvasta az első könyvét a buddhizmusról és elhatározta, hogy ő is buddhista lesz. 1964-ben nekivágott Indiának, és csatlakozott az ott száműzetésben élő tibetiek közösségéhez. Itt kapta meg az új nevét.

A nők helyzete nem volt túl jó a szanghában: amikor Indiába érkezett, 100 férfi szerzetes mellett ő volt egyedül nő. A szerzetesek alávetettként, szolgaként kezelték. Azt mondták neki, hogy imádkoznak azért, hogy a következő életében olyan szerencsés lehessen, hogy férfi testbe születik, és akkor igazán befogadhatják maguk közé. Hiszen végül is nem tehet róla, hogy ilyen alacsonyabb rendű testbe született.

Micsoda együttérzés!

Tenzin Palmo egyszer megkérdezte az egyik tanítóját, hogy vajon van-e bármilyen előnye annak, hogy női testbe született. A mester azt mondta, alszik rá egyet, és átgondolja a választ. Másnap így szólt: „Átgondoltam a kérdésedet, és nincs semmilyen előnye annak, hogy női testbe születtél.”

„Na, hát akkor mégiscsak van egy előnye, hogy nem férfi testbe születtem,” állapította meg Tenzin Palmo. „Legalább nincsen férfi egóm.”

„Valósággal kivirult,” mondjuk valakire, akit valamilyen nagy szerencse ért az életben.

Szerelem. Munkahelyi siker. Lottó ötös. Győzelem. Dí­j.

Az ilyen virulás nagy örömmel jár. Gyakran eksztatikus, eufórikus örömmel.

„Szuperül van,” mondjuk rá. De tényleg?

A gond az, ha ez az öröm pusztán külső körülmények szerencsés együttállásának a függvénye. És amikor a külső körülmények változnak, az öröm is elillan. A virulás hervadásnak adja át a helyét.

Van, aki az egész életét alárendeli annak, hogy elérje és fenntartsa a virulás állapotát. Próbálja úgy alakí­tani a külső körülményeket, hogy tartósí­tsák a virulást. Pedig ez hiú ábránd. Bele van kódolva a kielégületenség miatti szenvedés (ahogy a Buddha mondta: dukkha).

Elárulok egy titkot: a legjobban éppen azok az emberek vannak, akikkel jó és rossz dolgok is történnek, de a rossz dolgokkal együtt is képesek megtalálni az örömet az életükben. Mert ez az öröm nem pusztán külső körülményeknek van alárendelve.

Ők azok az emberek, akik nem virulnak – hanem gyarapodnak.

Az ilyen emberek talán nem élnek meg gyakran intenzí­v eufórikus örömet – de az a higgadt, szelí­d derű, ami belőlük, a belsőjükből sugárzik, sokkal hitelesebb számomra. Az élet apró örömeit is tudják becsülni és í­zlelgetni – mí­g óvatosan bánnak a nagy, eksztatikus gyönyörökkel. Az ő örömük teljesebb, rugalmasabb, ellenállóbb. Mert a meghaladott, feldolgozott fájdalom is benne van.

(notes to myself)

Fotó: Richard Kearton

A minap egy podcast beszélgetésben megkérdezték tőlem: feministának vallom magam?

Érdekes kérdés. Egyrészt ugye Magyarországon a „feminista” éppúgy szitokszóvá vált, mint a „liberális”, vagy hovatovább a „humanista” is. Egész iparágak épülnek arra, hogy ellenségképeket gyártsanak ezekből a szavakból. A feminista például bizonyos sajtótermékekben a frigid frusztrált nő szinonimája, aki minden héten abortuszra jár, mindent a karrierjének rendel alá és férfigyűlöletét előszeretettel hangoztatja. Egy ideológiai bunkósbottá tették, amivel rögtön lecsapják, megszégyenítik, ha egy nő esetleg akár csak felveti a nemi esélyegyenlőség kérdéseit. Ha meg esetleg egy férfi mondja magáról, hogy feminista, akkor legalábbis nagyon furán néznek rá. Na ez is „olyan”. Tudod, olyan genderőrült.

Ha csak azt nézem, hogy szeretném-e kifejezni megvetésemet a feminizmusnak ezen szitokszóként való használata iránt, és szolidaritást vállalni az imígyen megbélyegzett nőkkel – és úgy általában, minden elnyomott, kizsákmányolt nővel: igen, szívvel-lélekkel feminista vagyok. Szégyellni biztosan nem szégyellem – szerintem egyetlen férfinak sem lenne szabad.

És persze feministának lenni nem azt jelenti, hogy akkor én mindig a nőkkel értek egyet mindenben. Nem jelenti azt, hogy mondjuk minden házaspári vitában a nőnek adok igazat. Vagy hogy nem gondolnám, hogy a nők (is) tudnak iszonyú bunkók vagy ostobák lenni. Vagy hogy automatikusan mindennel egyetértek, amit egy feminista mond, tesz. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy elismerem, hogy ez egy egyenlőtlen társadalom, ahol nagyon gyakran a nők húzzák a rövidebbet, munkahelyen, családban, közéletben. És szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol ez nem így van.

Másrészről viszont ha félretesszük a buta ellenségképeket, és közelebbről megvizsgáljuk, hogy mit is jelent feministának lenni a valóságban, akkor gyakran elbizonytalanodom, hogy vajon nevezhetem-e magam feministának. Nem is csak azért, mert vannak a feminizmusnak olyan irányzatai, amikkel nem tudok feltétlenül azonosulni. Hiszen ez óhatatlan valahol. A feminizmus sem egységes, még abban sem, hogy mi az, hogy „nő”. És most nem megyek bele a harmadik hullámos feminizmus és az interszekcionalitás kérdéseibe.

De elsősorban azért, mert számomra azt mondani: „feminista vagyok”, egyfajta minősítés is, a jó értelemben. Tehát ezzel azt mondom, hogy olyan férfi vagyok, aki a közéletben és a magánéletben is tartja magát bizonyos magas etikai sztenderdekhez, már ami a nemi esélyegyenlőséget illeti. És itt jön az elbizonytalanodásom. Ami önismeretből fakad: én magam is tele vagyok olyan hozott szerepmintákkal, előítéletekkel, amiknek gyakran automatikusan meg akarok felelni. Vagy egyszerűen csak önkéntelenül is követem őket, mert kényelmesek. Bizony a privilégiumok kényelmesek! Vajon nem vagyok-e képmutató, ha ennek ellenére magamra rakom a feminista címkét?

Mindenesetre aspirációimban – törekvéseimben – feminista vagyok. In progress.

(note to myself)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra Szájer József visszatérése az idei év egyik legbizarrabb közéleti eseménye.

Mert hogy nem ám csak úgy tessék-lássék tér vissza. Fű alatt, titokban pötyörészve valami tanulmányokat a kormány számára az iPad-jén. Igen, ugyanazon, amin a gránitszilárdságú Alaptörvényt megírta. Azt a bizonyosat, amiből „véletlen” kihagyta a szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció tilalmát. Ugyanazzal a nevezetes iPad-el, amivel aztán valószínűleg azonos nemű szexpartnereket keresett.

Szóval ha ezen a bizonyos iPaden pötyörészne valami tanulmányokat, szép csendben meghúzva magát, arra senki sem kapná fel a fejét. De nem. Ő nagy csinnadrattával, ünnepélyesen tér vissza. A Terror Házában mint valamiféle hőst ünneplik. Büszkén beszél arról, hogy ő írta a (homofób) Alaptörvényt. Könyvet ad ki. Szinte már holywoodi cameo-t tol. Mélyinterjúkat ad. Arca ott virít a hirdetőoszlopokon.

És a legdurvább az, hogy képes úgy pókerarccal végigbeszélni órákat az alákérdező NER-influencerekkel, hogy egy büdös szót nem ejt arról, ami történt. Nista. Nuku. Mi több, még büszkén ki is jelenti, hogy ő aztán erről nem hajlandó többet beszélni. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Önreflexió? Imperialista ármány! Mintha Harvey Weinstein visszatérne a filmproduceri munkájához, és kijelentené, hogy csak egy dologra nem hajlandó: beszélni arról, mit követett el színésznőkkel szemben. Spongya rá. Körülbelül úgy viselkedik, mintha őt itt igaztalanul meghurcolták volna.

Semmit sem tanult, semmit sem felejtett – ahogy mondani szokás.

Miután egy ország retinájába égett bele a jelenet, ahogy EP képviselő úr a COVID kijárási tilalmat megszegve egy illegális meleg chemsex partiról mászik le az ereszcsatornán, vérző kézzel – ő most ismét komoly, tekintélyt parancsoló szakpolitikus úr. Konzervatív népnemzeti keresztyén értékek bástyája. Felveszi a stafétát ott, ahol abbahagyta. Mi több, „harcos kedvében” van, nyilatkozza.

„Miért, mit tett Szájer József?” – kérdez vissza az ő vastag bőrű pókerarcával Gulyás szóvivő a kormány sajtótájékoztatóján az újságírótól, aki rákérdez, hogy akkor ez így most hogy. Hiszen Orbán is kijelentette annak idején: amit Szájer tett, az elfogadhatatlan. Most meg a First Lady-vel parádézik. Gulyás szerint nem történt itt semmi. Szerinte nagyon sok minden valótlanságnak bizonyult, ami a sajtóban megjelent. Csak azt ismerte el, hogy a képviselő a COVID idején megszegte a gyülekezési tilalmat.

Szájer már azt is tagadja, hogy ő drogot fogyasztott volna. Pedig a brüsszeli ügyészség szerint ecstasy tablettákat találtak a hátizsákjában, és eljárás is indult ellene. Amit persze aztán megszüntettek. Hogy pontosan miért, azt nem tudjuk. De gyanítom, hogy diplomáciai eszközökkel tusolták el az eljárást, ahogy mondani szokás. Elég valószínűtlen, hogy az ügyészség bevette volna a védekezést, hogy Szájer nem tudta, hogy kerültek oda azok a tabletták. Annak a pár ezer magyar fiatalnak, akit minden évben előállít a rendőrség kábítószer-fogyasztás gyanújával, persze nincs ilyen piszok nagy „szerencséje”…

Hihetetlen. Tényleg. Négy éve történt az egész, és most gyakorlatilag teljesen át akarják írni a múltat. Meg nem történtté tenni, ami történt. Erről az egészről a bűvész jut eszembe, aki eltünteti a nagyérdemű közönségből kiválasztott hiszékeny úr karóráját – és aztán áldott naivitással és ártatlansággal néz vissza a tulajdonát követelő nézőre: milyen óra? Én nem láttam semmiféle órát. És persze eszembe jut Orwell 1984-e is. Amikor rezzenetlen arccal hazudják a nép arcába: Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút.

És ilyenkor az ember csak a fejét tudja fogni, felnéz az égre, és megkérdi: hol élünk, de tényleg? ‍♂️

Jung valahol azt í­rja, hogy a valódi élet 40 fölött kezdődik – ami előtte van, az csupán tesztelés, kutatás.

Valószí­nűleg ha 20 éve olvasom ezt, akkor csak legyintek. Fiatalnak lenni: vonzónak, energikusnak, szexinek. 40 fölött már csak a lassú tespedés, ráncosodás és tehetetlenség vár rád. Korszerűtlenné válsz, lejár a szavatosságod. A fontos dolgok a fiatalokkal történnek. Utána már csak emlékezel, hogy milyen jó volt régen. Legalábbis ezt hittem – és az egész kultúránk ezt sugallja.

Ma, 45 évesen, már sokkal inkább egyetértek Junggal.

Lehet, hogy 40 fölött elveszí­tesz valamit a rugalmasságodból és energiádból – de pótolja az, hogy jóval teljesebbé válsz, mint emberi lény. Legalábbis akkor, ha az évek során némi bölcsesség is ragadt rád.

Ahogy Jung mondaná: nagyot lépsz előre az individuáció, az Árnyékod integrálásának folyamatában, amelynek révén eljutsz a belső mély-énedbe. Az ő pszichobabla-nyelvezetén ez nagyjából annyit jelent, mint hogy jobban elfogadod magad. És valahogy jobban a világ részévé válsz – és a világ a részeddé.

„Az életemet egyre szélesedő körökben élem, amelyek az egész világra kiterjednek,” í­rja Rilke.

(notes to myself)

kép: Rook Floro

Most olvasom, hogy több, mint negyvenmillió forintért kelt el a zöld télikabát, amit Vaclav Havel 1989-ben a bársonyos forradalom (a csehszlovák pártállam felbomlása) idején hordott. Milyen jó lenne, ha ez azt jelentené, hogy az egykori cseh í­ró és államfő öröksége ilyen nagy megbecsültségnek örvend manapság – pedig sajnos nem ez a helyzet.

Havel igazi öröksége nem egy zöld télikabát, hanem a civil társadalom eszméje. A szabadság egy olyan felfogásáé, ami szerint a közügyek intézése nem egy szűk politikai elit úri huncutsága. Hanem alulról jövő kezdeményezéseknek, önszerveződő közösségeknek kell kulcsszerepet játszania benne.

Havel, aki megjárta a pártállam börtönét, rámutatott, hogy a tekintélyelvű rendszerek soha nem a puszta terroron vagy agymosáson alapszanak. Hanem a többség apatikus, bénult hallgatásán és konformizmusán. A nagy hazugságban való közös részvételen: abban, hogy elfogadjuk, úgy sem számí­t, amit egyénként teszünk, ezért nem érdemes kilépni a sorból.

Így hát a tekintélyelvű rendszerek valódi ellensúlyát – a szabadság garanciáját – nem a parlamentarizmusban, a demokratikus többségi elvben, és nem is a szabad piacban, a szabad vállalkozásban látta. Hanem a civil társadalomban: a polgárok önszerveződő kezdeményezéseiben, amelyek a piac/nagyvállalatok és az állam/pártok befolyásán túl megtestesí­tik a hatalomnélküliek hatalmát.

Sajnos napjainkban a civil társadalom folyamatos támadás alatt áll. A civil szervezetekből közellenséget faragnak, idegen ügynöknek állí­tják be őket. Aminek a látszatára ráerősí­t, hogy a demokratikus hagyományokkal nemigen rendelkező országokban, mint a miénk, professzionális, az állammal szemben kritikus és független munkát civil szervezet csak nemzetközi támogatással képes végezni. Az emberek ugyanis nem tartják el.

Igen, bűnbakok vagyunk mi, civilek. Legújabban egy ún. szuverenitás-védelmi hatóságot is létrehoznak csak azért, hogy közellenségként megfigyeljenek bennünket (mintha az ország szuverenitását nem az veszélyeztetné, hogy a kormány nyelve nem megfelelő helyen van, hogy finoman fogalmazzak). A cél: megfélemlí­teni, kompromittálni, lejáratni.

Veszélyes ez az oldal is, mert őszintén és kritikusan nyilvánul meg egy sor kérdésben. Drogok, szex, nemiség, gyerekvállalás, mentális egészség, szegénység, spiritualitás stb. Amiben szokatlan, új hangot és szemléletet képvisel. Ami talán nem mindig mentes a tévedéstől, de mentes a dagályos moralizálástól és a nemszeretem csoportok megbélyegzésétől. Szemléletet formál, felzavarja a poshadt állóví­z látszatnyugalmát.

Amikor elkezdtem kiszélesí­teni a Drogriporter Facebook oldal profilját és egyre többet kezdtem el hosszabb, „agyasabb” í­rásokat közzé tenni közéleti és mindenféle témákban, sokan szkeptikusak voltak. Vajon érdemes ilyen eklektikussá tenni ezt az eredetileg egyfókuszú oldalt? És egyáltalán, vajon van igény Magyarországon ilyen eszmefuttatásokra a közösségi média rövid, velős, leegyszerűsí­tett PR üzenetekre épülő világában?

Ha azt nézem, hogy nemrég átlépte a 60 ezret a követők száma, mindenféle fizetett hirdetés nélkül, akkor ezt a kérdést megválaszolhatom egy határozott igennel. És ez vigaszt és reményt ad. Vagyunk még jó páran, akik Havel korszerűtlen eszméit valljuk. És vannak persze olyan olvasóim is, akik ezeket az eszméket nem, vagy kevésbé osztják – de ők is értékelik és becsülik az őszinte és hiteles beszédet egy csomó témában.

A 60 ezer követőből jelenleg 370-en adtatok rendszeres támogatást és idén 568-an egyszeri támogatást, és 1,4 millió forint jött be az adó 1%-ból – Nektek végtelenül hálás vagyok! És hiszem, hogy lesz ez még több is. Igen, nem szégyellem, hogy a Tőletek összekuncsorgott pénzből próbálunk – nem meggazdagodni – hanem megélni, tisztességgel. Írni, filmeket csinálni, szemléletet formálni, rendezvényeket szervezni. Remélem egyszer majd sikerül. Szerintem a szellemi táplálék gyártásáért önkéntes adományokat kérni semmivel sem alábbvaló, mint mondjuk kenyeret sütni vagy cipőt árulni.

TÁMOGASD A DROGRIPORTERT!

A múltkor egy igazán pocsék nap után ültem le meditálni este. Nyomott volt a hangulatom. Egy audio-kalauzolt meditáció mellett döntöttem egy népszerű meditációs appon. Megnéztem, csak úgy random, hogy mit dob ki nekem aznapra a gép. Hát egy olyan meditációt dobott ki, ami arról szól, hogy adjunk hálát mindazért, ami aznap történt velünk.

„Karma is a bitch” – nevettem fel hangosan. De azért belevágtam.

És tudjátok mi az érdekes? Hogy működik. Még egy pocsék nap után is működik. Nem véletlen. Egy sor kutatás igazolja: a testi-lelki egészségünkhöz nagyban hozzá tud járulni, ha dolgozunk ezen a képességen.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy akkor színezd át a rosszat, ami történt veled – csinálj fehéret a feketéből. Söpörd be a kellemetlent a szőnyeg alá, és foglalkozz csak a kellemessel. Az mérgező pozitivitás lenne. „Silver lining” – ahogy az angol mondja. A kellemetlent is el kell fogadni, fel kell dolgozni.

Ahogy Tara Brach meditációs oktató írja, az életünk tökéletlen és zavaros. De a szenvedésünket gyakran az okozza vagy fokozza, hogy folyamatosan nemet mondunk rá. És van abban valami bátor és felszabadító élmény, amikor igent mondunk a tökéletlen életünkre. Hálásak vagyunk érte úgy, ahogy van.

Ez az, ami ki tud ragadni bennünket saját értéktelenségünk transzállapotából.
Ez az, amit Paul Tillich protestáns teológus úgy nevezett, hogy a „létbátorság”.

Igent mondani a tökéletlen életedre – igent mondani arra, aki vagy, itt és most. Ahogy Carl Rogers is megállapította, ez a változás különös paradoxona: amikor teljesen elfogadom magam, éppen akkor változom. És a pocsék napokra igaz ez a leginkább.

(note to myself)

Ma reggel egy órát járkáltam a babával a lakásban, hogy aludjon még egy órát, miután megetettem. Van egy monoton ringató járás-technika, amit kifejlesztettem, és ami az esetek nagy részében eredményes és kényelmes. Legalábbis a babának. Az alváshiányos apjának kevésbé kényelmes. De ilyenkor gyakran kiviszem a hálóból, hogy a méginkább alváshiányos anyja tudjon még egy kicsit aludni nyugodtan.

Azzal szoktam elviccelni a „hogy vagytok” kérdésre a választ, hogy keveset alszunk egyben, de azt legalább felületesen. Néha irigylem a delfineket, akik úgy tudnak aludni, hogy egyszerre csak az agyuk egyik fele alszik, a másik ébren van.

„Jaj de hát tudtad, hogy ez lesz, nem?,” kérdezik erre egyesek. „Hát igen, készülj fel, hogy ez ilyen lesz évekig,” jön a rendkí­vül empatikus válasz másoktól.

Igen, tudtam, hogy ilyen lesz. De tényleg tudtam? Legalábbis hallottam és olvastam róla. De amikor benne vagy, az más. Mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra és a káoszra.

Az alvás még mindig egy titok, egy misztérium a tudomány számára. Hogy pontosan miért alszunk, hogy miért pont í­gy regenerálódunk, azt nem tudjuk. Tudjuk, hogy szükségünk van rá. Nagyjából tudjuk, milyen fiziológiai és mentális folyamatok zajlanak az alváskor. És azt is tudjuk, hogy a krónikus kialvatlanság borzasztó rossz hatással van a testi-lelki egészségünkre. Befolyásolja az immunrendszerünket és a mentális, érzelmi képességeinket.

A Drogriporteren gyakran hangsúlyoztam, amikor ártalomcsökkentő tippeket kellett adni droghasználóknak: az egyik legjobb ártalomcsökkentés a kiadós alvás. Meggyőződésem, hogy azok az „előtte-utána” képek, amiket a rendőrség néha előszeretettel mutogat a drog kárairól elrettentő céllal szerencsétlen sorsú szerhasználó emberekről, nem kis részben a krónikus kialvatlanság következményeit mutatják. Ami a függőséggel gyakran párosuló zaklatott, kirekesztett, magányos, neurotikus, utcai árnyék-lélettel jár.

A fiatal szülők kialvatlanságát többnyire kézlegyintéssel elvicceljük. Pedig bizony érdemes ezt is komolyan venni. Mert ez az időszak nem csak a szülő, de a baba, a kisgyermek szempontjából is kulcsfontosságú. Nagyon fontos, hogy mennyire tud jól szinkronba kerülni a környezetével, a szüleivel – és bizony ha egy szülő saját magával sem tud szinkronba kerülni, az elég nehéz.

Az utóbbi időben elgondolkodtam: bizony nem csodálkozom azon, hogy az 50-es években, amikor a dolgozó férj vs otthon gyereket nevelő háziasszony felállású nukleáris család a fénykorát élte, egybe esett az amfetamin (speed) első aranykorával. És a háziasszonyok voltak az elsőszámú fogyasztók. És nem csodálkozom azon sem, hogy napjainkban Magyarországon az ún. gyógyszerabúzus elsősorban a nők körében dí­vik. Gyakran párosulva egy kis zugivással.

Mint í­rtam: mindannyian másként reagálunk a kialvatlanságra. És mindarra, amivel még jár ez az időszak, főleg az anyukák számára. Mást hozunk mi magunk is a gyermekkorunkból. Más csomagokat cipelünk, mást és mást triggerel, hí­v elő belőlünk az a szituáció, hogy napi 24-ben felelős vagy egy másik emberi lényért. A hatalmas felelősség és társadalmi elvárás-halmaz, ami ezzel jár. És még csak nem is a post-partum depresszió ma már ismert diagnózisáról beszélek.

Arról is, hogy csak a jóról illik beszélni. Nem illik beszélni a rosszról. Nem illik arról beszélni, hogy néha borzasztó dühös vagy rá. A babára, aki nem tehet semmiről. És ezután borzasztóan szégyelled magad emiatt. Mert tudod, hogy nem tehet róla. Pedig nem szégyen – és nem leszel szar szülő attól, ha tudatosí­tod és elfogadod ezeket a negatí­v érzelmeket. Sőt, ettől leszel jobb szülő. Mert a szégyen, a perfekcionizmus megbetegí­t. Ha elfogadod, hogy nem kell tökéletes, csak elég jó szülőnek lenned, az pedig gyógyí­t.

Óriási felelősség hárul ránk is, apukákra. Hogy ne csak a „jó zsaruk” legyünk, akik nagy kegyesen „segí­tenek” anyunak néha. Hanem vegyük ki a részünket. Hogy ne úgy tekintsünk arra, hogy az anya otthon van a gyerekével, mint valami szünidőre – az bizony kemény munka. Szerintem jóval keményebb, mint amit egyébként végzünk munkahelyeken.

Talán egyszer majd az ember is kifejleszti a delfinek képességét a megosztott alvásra. Addig is marad a kialvatlanság. Ami persze ebben az esetben kifizetődő hosszú távon. Másként nem csinálnánk. Ahogy a kislányom az általa kiharcolt, számára kényelmes, nekem borzasztó kényelmetlen alvási pózban elégedetten elmosolyodik a karjaimban álmában, ez is eszembe jut. Ez is.

(egy kispapa jegyzetei)

Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Fontosnak tartod őket? Akkor kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A végén nem az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni, hanem a barátaink hallgatására,” mondta Martin Luther King Jr.

Mint MLK mondásaival lenni szokott, ez sem könyvszagú okoskodás. Hanem olyan bölcsesség, ami a megélt élet valóságának szenéből kristályosodik ki az igazság gyémántjává. Amikor az ember először, még zöldfülűként elolvassa, bólogat. De igazán csak akkor érti meg, amikor már túl van pár csalódáson az életben.

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, amióta beléptem az úgynevezett közéletbe, nagyon sokat támadtak ellenségek. Vagy legalábbis olyan emberek, akik engem ellenségként azonosítottak be azért, amit gondoltam (személyes ellenségeim nem nagyon vannak). Nem tettem soha lakatot a számra, határozott véleményem van, beszóltam a mindenkori Hatalomnak.

Leírtak, elmondtak már rólam sokmindent. De ezek nem tudtak igazán megrendíteni. Közszereplő vagyok, tűrnöm kell a kritikát (egy határig legalábbis). Ami viszont még sok év távlatából is fáj: azoknak az embereknek a lapítása, sunnyogása, hallgatása, akiktől azt vártam volna, hogy kiállnak – ha nem is mellettem: de legalább az elvek mellett, amiket éppen védtem. Pedig sokukért én is kiálltam, amikor őket támadták. Olyan ez, mintha hirtelen elfogyna körülötted a levegő, és még te érzed rosszul magad, amiért igaztalanul támadnak.

Nem haragszom rájuk: talán jó okuk volt rá. Család. Egzisztencia. Ügyfelek. Egészség. Vélt vagy valós „semlegesség”. Mit szólnak majd a nemtudomkik. Különösen az elmúlt 10 évben már olyan fortélyos félelem irányít ebben az országban, hogy megértem én a félelmet. De ettől még fáj. És ezek az emlékek, ahogy MLK is megjegyezte, bizony makacs dolgok.

(note to myself)