Úgy látszik, nem volt teljesen értelmetlen elmondanom kismilliószor a médiában, hogy 2021 óta nem jutnak be civilek az iskolába és nincsenek prevenciós pályázatok. Miután nemrég pótolta a kormány a négy éve hiányzó rendeletet, ami lehetővé teszi civilek számára, hogy iskolai drogprevenciós programot engedélyeztessenek, lám, most drogprevenciós pályázatokat is kiírtak. Évek óta először. Idáig a jó hír. De persze ha közelebbről megnézzük ezt a pályázati kiírást, akkor könnyen lehervadhat a mosoly az ajkunkról. Először is, a kiírt pénzösszeg nevetségesen kicsi: 130 millió forint. Az egész országra. Vesd ezt össze azzal, hogy a kormány 3,4 milliárd forintot különített el májusban a drogellenes hajtóvadászatra, és 215 milliót rendőrségi prevencióra. Ez nagyon kevés. Másodszor, nem pályázhat rá akárki. Csak vidéki megyei önkormányzatok. Tehát sem a Főváros, sem civilek közvetlenül nem. Holott ugye a drogproblémák nagy része a fővárosba koncentrálódik. Jól ki van ez találva: a Fővárost az ellenzék, a legtöbb megyei önkormányzatot viszont a kormánypárt ellenőrzi, így politikai szelekció érvényesülhet, hogy kinek a prevenciós programjai valósulhatnak meg. Harmadszor, a kormány a pályázók kiválasztása kapcsán számít a kormányközeli Drogkutató Intézet „szakmai támogatására”, ez utóbbi bejelentése szerint. Ez nem túl sok jót árul el arról, hogy milyen lesz a szakmai színvonal, ellenben előrevetíti a politikai hátszelet. Mindenesetre belinkelem a pályázati kiírást a hozzászólásba, hátha sikerül néhány jó vidéki prevenciós programot megvalósítani.

Tudjátok ez nem is olyan rossz hír. Mert azt jelenti, hogy ennyire nincs már más a kezükben, ennyire eszköztelenek: már csak ez az ócska drogosozás maradt. A kedvencem a második hír címének feltételes módja: „kaphatták”. Érted, nem kapták, hanem kaphatták. Nem az a hír, hogy drogozott, hanem az, hogy „lehet, hogy drogozott”. Pff. Schrödinger drogosa. Egyébként és ha drogozott, akkor mi van? A kemény magon kívül ez tényleg annyira érdekel bárkit? Legfeljebb az lenne benne érdekes, ha mondjuk egy keresztény-konzervatív erkölcsi magaslóról prédikálna vizet, miközben ő maga bort iszik. Mint Szájer vagy Borkai. De nem. Miért lenne bármivel rosszabb ember az, aki pálinka helyett mással kapcsolódik ki? Lehet, hogy le kéne már szállni arról a bizonyos döglött lóról, hogy a Vezér egyik kedvenc dakota közmondását idézzem. El kéne már felejteni ezt az egész kompromittáló célú drogosozást. Nem igazán működik. Budapesten simán megválasztottak az emberek egy olyan polgármestert, aki nem csinált belőle titkot, hogy füvet szívott. Egy olyan országban a drogosok elleni uszítás már kevés, ahol emberek százmilliárdokat lopnak el a közös kasszából, vagy éppen gyerekeket abuzálnak évekig anélkül, hogy a hajuk szála meggörbülne. ‍♂️

Ilyen az, amikor a kormányzati drogháborús propaganda próbál számokat használni: honnan van ez az adat? Milyen mintán, milyen módszerrel mérték? Miért éppen százszor? És mekkora időtartamon belül? Persze ezekre a kérdésekre Laci sem tudja a választ. Úgy sejtem, ez az ún. ex has, avagy hasraütésszerű mintavételezésen és módszertanon alapuló adatgyűjtés eredménye. Egyszerűen jól hangzik, hogy 100-szor. Az olyan sok, nem? A célcsoportnak jó lesz, mert ők amúgy sem nagyon használják a kritikai gondolkodásukat. „Ha százszor elismételjük, akkor biztos beakad,” gondolják. Üres PR, zéró-tolerancia a tényekkel szemben. Mert ha tényleg érdekelnék őket az adatok, akkor nem lőtték volna le a Nemzeti Drog Fókuszpont honlapját, ahol még tavaly ilyenkor meg lehetett találni a megbízható, alátámasztott adatokat, jelentéseket a drogtémában. Minek is az… Egyébként már kicsit unom, hogy mindig ezzel kell előhozakodnom, de vajon szerintetek hányszor találkozik az egyszeri fiatal alkoholt népszerűsítő üzenettel? Hát valószínűsítem, hogy százszor gyakrabban, mint kábítószert népszerűsítő üzenettel… De azzal persze nincs bajuk. Sőt, elöl járnak a szesznépszerűsítésben, miniszterelnökúrral az élen.

Néha belenézek a magyar néplélekbe – és egészen megrémülök attól, amit látok. Megrémülök azoktól, akik lojálisan törleszkednek az aktuális hatalomhoz. A takonygerincű, de hatalmas ambíciókkal rendelkező nyaloncoktól. Azoktól, akik bódultan hullanak a Vezér bűvkörébe, mint a lámpafénytől mámoros bogarak. Akik a saját érdekeiket sem képesek meglátni. A gyáváktól, akik soha nem állnak ki semmiért és senkiért. De megrémülök azoktól is, akik a rendszer sáncain kívülre szorultak. A megalázottaktól, a megsértettektől, a lázadóktól is. Úgy gyűlik a szívükben a keserűség, mint barlang alján a guanó: és benne gyűlölet tenyészik. Tehetetlen indulatuk csak nő és nő. Igazságot kiáltanak – de valójában bosszúra vágynak. Az értelemre hivatkoznak – de valójában maguk is vakok és süketek rá, ha éppen nem őket támasztja alá. Félek, hogy ha meg is bukik ez a rendszer, akkor sem jön el Magyarország számára a feltámadás. Akkor nem, ha egyszerűen csak a hatalmat váltjuk le, de a gondolkodásunkat nem. Ha a szívünkben nem lesz más, mint harag és bosszúvágy. Ha csak átfestjük a hatalmat, váltjuk a pozíciókban az embereket, átnevezzük az intézményeket – de közben nem leszünk képesek megváltoztatni azt, amit a közéletről, a közjóról gondolunk. Ha csak fölülről várjuk a változást, ha mindig új karizmatikus vezérektől tesszük függővé a jövőnket – akkor arra ítéltetünk, hogy megismételjük a múltat. Nem csak kormányváltásra lesz itt szükség. Hanem népváltásra. Ami persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy fizikailag kell felcserélnünk a népet. De rendeznünk kell közös dolgainkat. Már kisgyermekkortól megtanulni elfogadni azt, ami, aki más. Haza és hagyomány mellett becsülni szabadságot, egyenlőséget és haladást. Értékelni a párbeszédet, az alulról jövő, fokozatos változást. A közösségek erejét, az ember méltóságát és jogait. A nép lelkét kell megújítani, átalakítani. Azt, ahogyan egymáshoz viszonyulunk mi, magyarok. Utópia? Lehet. De ez a Másik Magyarország nem kívülről, nem felülről tud eljönni. Hanem belülről és alulról. Az egyes emberek lelkében. És ahogy John Lennon mondta: you may say I am a dreamer but I am not the only one.

Ebben a jelenlegi rezsimben viszonylag ritkák a sikerélmények az olyan, értelmes és igazságos drogpolitikáért küzdő aktivisták és szakemberek számára, mint én. Ezért aztán különösen jó érzés, amikor vannak. Például hosszú éves érdekérvényesítő munkával értük el azt, hogy legyen Fővárosi Drogstratégia és ennek megvalósítására legyenek pályázatok olyan szervezetek számára, akik leginkább rászoruló szerhasználó embereket keresik meg és nyújtanak nekik támogatást. A 2025. évi pályázat bíráló bizottságban való részvételre engem is felkértek, ezért személyes sikerként is elkönyvelem, hogy idén 5 kitűnő, hiánypótló pályázatot támogat a Főváros: – HepaGo: egy utcai megkereső ártalomcsökkentő program, ami busszal járja a város legfrekventáltabb részeit, Hepatitis és HIV szűrést, tanácsadást nyújt, segít bejutni az ellátórendszerbe; – Háttér Társaság: a chemsex szcénában részt vevő LMBTQ szerhasználók megkeresése, fertőzések és halálesetek csökkentése, lelki támogatás és ellátásba segítés; – Drogprevenciós Alapítvány: szelektív prevenciós program a gyermekvédelemben lévő, magas kockázatnak kitett fiatalok számára; – IX. Kerület önkormányzata: ferencvárosi szociális szakemberek, főleg iskolai szociális segítők képzése és képessé tétele eredményes prevenciós programok megvalósítására; – Alternatíva Alapítvány-Retropajzs-VII. kerület: hétvégi biztonságos tér létrehozása a bulinegyedben, ahol a marginalizált szerhasználóknak támogatást nyújtanak. Mi tagadás, a keretösszeg – kb. 24 millió forint – nem túl nagy, de tekintve a Főváros nehéz helyzetét, és a támogatott civilek magára hagyottságát, ez is fontos és jelképes hozzájárulás. Különösen egy olyan országban, amelynek a kormánya 2021-ben teljesen megszüntette a kábítószer-témájú pályázatokat, és csak rendészeti kérdésként kezeli a drogproblémákat. A tartós változásokhoz sokkal nagyobb állami beavatkozásra lenne szükség. Ez egy tűzoltó pályázat – tűzoltó szervezetek számára. Gratulálok a nyertes szervezeteknek! ❤ kép: részlet a Drogriporter HepaGo-ról készített filmjéból

“15 éve ti vagytok a szakácsok ebben az országban, ideje megenni, amit főztetek” – mondta ma Pankotai Lili a tüntetésen. Hát bizony ideje. Mert az nem járja, hogy a gyermekvédelmet, egészségügyet, oktatást lerohasztó, emberek életét propagandával tönkretevő moszkovita elit lopott közpénzből svájci luxuskórházban kezelteti magát, new yorki elitiskolába járatja a gyerekét és most már a rendőrt is ráküldi arra, aki kritzálni meri. Túl régóta szagolja már egy ország a rogáni boszorkánykonyhában fortyogó szarosfazék tartalmát – ne csodálkozzatok, hogy egyre többen rátok akarják borítani. Csak magatokat hibáztathatjátok! ‍♂️ fotó: Huszti István/Telex

Utálod Kocsis Mátét? Gondolj bele, neki milyen rossz lehet! Gondolj bele, milyen rossz lehet Kocsis Máténak lenni! Frusztrált gyűlölködéssel tölteni a napjaidat. Paranoid összeesküvés-elméleteket gyártani. Saját magad által falra festett ördögöket utálni. Belezavarodni a saját hazugságaidba, amiket már magad is elhiszel. Izzadva ébredni fel az éjszaka közepén, hogy „úristen, jönnek a melegek/zsidók/libsik/brüsszel/antifa”. Gyanakodva nézni az ellenséges világra, mint olyan helyre, ahol mindenki le akarja nyúlni a hatalmad, a nemzeti, sőt, a heteró-férfi identitásodat. Ami úgy tűnik, meglehetősen törékeny, ha ennyire félteni kell. Folyamatos kakaskodással, farokméregetéssel, homofóbiával kell bizonygatni. De ott belül valójában egy kisfiú vagy, akinek elvették a plüssmaciját. Akinek egy buksisimi hiányzik a tekintélyfiguráktól. Aki azért bánt másokat, hogy addig se kelljen saját magával, a saját fájdalmával foglalkoznia. Félelemben él és ezért azt szeretné, hogy mindenki abban éljen. Mindennél jobban retteg attól, hogy megszégyenüljön, ezért agresszíven szégyenít meg másokat. Jobbak vagyunk, különbek vagyunk, mint ő? Nem. Valahol mindannyiunkban él egy Kocsis Máté. Kiben kisebb, kiben nagyobb, kiben hangosabb, kiben halkabb. De többek vagyunk nála. Nem határoz meg minket. És ezt az országot sem a Kocsis Máték határozzák meg: többek vagyunk ennél, mi, magyarok. Mutassuk meg – éljen a magyar szabadság!

Dilige et quod vis fac, avagy szeress és tégy amit akarsz – mondta Ágoston, Hippó püspöke, a keresztény teológia egyik meghatározó atyja. Könnyű félreérteni. Egyfajta felhívásként arra, hogy tedd azt a saját testeddel, vagy akár másokéval, amihez éppen kedved szottyan, a következményekre való tekintet nélkül – csak éppen közben „érezz” szeretetet. Végülis a populáris kultúrából folyamatosan csak a love árad: popslágerekből, reklámokból, filmekből. „Szeretem a drága kocsikat meg a jó kajákat.” „Szeretek szép ruhákban járni.” „Szeretek szexi emberekkel lefeküdni.” Hát ez a szeretet dolog tök egyszerű, nem? Ez a félreértés abból fakad, hogy nem értjük, mi a szeretet. Erich Fromm szépen meghatározta, hogy a szeretet nem pusztán egy passzív érzelem, amibe „beleesünk”, ami csak úgy megtörténik velünk. A szeretetet képesség, ami bennünk van, de fejlesztést igényel. És sajnos, teszem hozzá én, ez a képesség ezernyi módon eltorzul és félremegy már a korai gyermekkorunk óta. Sokszor olyan szinten, hogy nem vagyunk képesek szeretni másokat – de legfőképpen nem saját magunkat. Bármennyire is egoistán viselkedjünk. Thich Nhat Hahn, egy másik világvallás, a buddhizmus képviselője nagyon hasonló következtetésre jut: ha nem tanulunk meg jól szeretni, akkor csak fájdalmat fröcskölünk szét magunk körül. Az igazi szeret: megértés. Jól szeretni nem más, mint jól megérteni a másikat. És megérteni a belső gyermeket magunkban. Ilyen értelemben Ágoston üzenete, hogy szeress, egyébként do whatever the f.. you want, nem is tűnik olyan megengedőnek. Sőt, kimondottan szigorú tanács: hiszen, ahogy Fromm írja, a szeretetet éppen úgy kell megtanulni, mint egy mesterséget vagy művészetet. Hiába vagyunk akár meglett felnőtt emberek, ezt az iskolát a legtöbben még mindig botladozva járjuk.

Thich Nhat Hahn, a vietnámi Zen buddhista mester szerint kétféle fájdalom van: az ismeretlen és az ismerős fájdalom. És mi emberek foggal-körömmel ragaszkodunk az ismerős fájdalomhoz, mert rettegünk az ismeretlen fájdalmától. És tényleg. Ragaszkodunk rossz, akár bántalmazó emberi kapcsolatokhoz. Megalázó, rosszul fizetett munkákhoz. Szokásokhoz, amik nyilvánvalóan károsak. Hazugságokhoz, amikkel magunkat is áltatjuk. Függőségekhez, amik kiszipolyozzák az örömöt az életünkből. Eszmékhez, amikről már bebizonyosodott, hogy katasztrófához vezetnek. Újra és újra kudarcot valló megoldásokhoz. Embernyomorító politikai rendszerekhez. Mindezt a fájdalmat már ismerjük. Otthonosan mozgunk benne. Mint a régi, szűk cipőben, ami feltöri a lábunkat, de legalább a miénk. Lemondani a kontroll hamis illúziójáról, belépni egy bizonytalan térbe, ahol az ismerős és kényelmes, de szükségtelen szenvedés helyett egy ismeretlen, de szükséges fájdalom hasíthat belénk – vállalni a sérülékenységet, a felelősséget: ez az igazi bátorság. (note to myself)

Identitás = a latin idem (azonos) szóból képzett kifejezés, jelentése: azonosság. Egyfajta felvállalt, kifejezett, aktív azonosság. Át- és átszövi az életünket. Értelmet és célt adhat neki. Kihúzhat minket a sárból. Ez jó. De van olyan is, amikor az identitás hasznos eszközből, mankóból akadállyá válik, gyarapodás helyett tespedést hoz. Megakadályozza, hogy hitelesen éljünk, kapcsolódjunk a belsőnkhöz. Máté Gábor gyakran beszél az ellentétről, ami a kapcsolódás (attachment) és a hitelesség (authenticity) között feszül. Kisgyermekként önmagunk felvállalása gyakran veszélyezteti a kapcsolatot a szülővel – ezért tanulunk meg már nagyon korán érzéseket, szükségleteket elnyomni, alakoskodni, maszkokat viselni. Az identitásaink gyakran arról szólnak, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket. De az is gyakori, hogy az identitásunk megőrzése érdekében feladunk alapvető szükségleteket, sőt, a kritikai gondolkodást és az együttérzést is. Példa erre, amikor két focicsapat szurkolói összeverekednek. Vagy amikor etnikai, nemzeti alapon bántanak, rekesztenek ki embereket. Esetleg az, amikor a vallási fundamentalistáról leperegnek a tények és csak a saját dogmái szemüvegén képes látni a valóságot. És van olyan is, amikor egy identitást azért öltünk magunkra, hogy felépüljünk valamilyen nyavalyából. Például traumából, függőségből. És ez egy ideig nagyon sokat tud segíteni. De itt is nagy a veszély, hogy a magunkra öltött áldozat/beteg/függő identitás előbb-utóbb megakadályozza, hogy valóban túllépjünk azon, amitől szabadulni akarunk. Vannak emberek, akiknek egész életükre szükségük van mankóra vagy kerekesszékre, de olyan is van, amikor el kell dobnod a mankót ahhoz, hogy újra járhass. Ha Sziszifuszként szerelmes leszel a teherbe, amit cipelsz, az bekorlátozza a létezésed és a múlt börtönébe zár. Megakadályozza, hogy hitelesen élj. Nem határoz meg téged egy életre a traumád, a depressziód, a függőséged. A címkék, az önmagyarázó sztorik, amelyek segítettek a problémáid felismerésében, önbeteljesítő stigmává, bélyeggé válhatnak. Elhitethetik veled, hogy te vagy a „függő”, a „beteg”, az „áldozat”. Pedig ennél jóval több vagy. Ne felejtsd ezt el!