A munkám egyik legizgalmasabb része az, amikor a kollégámmal, Takács István Gáborral egy külföldi országban filmezhetünk a helyi drogszcénáról. Ma Berlinben forgattunk a Fixpunkt nevű ártalomcsökkentő szervezet mobil droghasználó buszáról. Sebastian Bayer, a programot vezető szocmunkás srác nagyon kedvesen bemutatta nekünk a szolgáltatást – aminek a célja, hogy egy higiénikus, felügyelt környezetet biztosítson az utcán élő droghasználók számára a saját maguk által hozott cucc elfogyasztásához. Ezáltal nem az utcán fognak fogyasztani, és elkerülhetik a fertőzéseket, túladagolásos haláleseteket. Két busszal járnak ki: az egyik maga a droghasználói helyiség, a másik pedig egy konzultációs szoba. Ez utóbbiban tanácsadást, HIV és Hepatitis szűrést végeznek, és segítenek a gyakran lerobbant egészségügyi állapotban lévő embereknek orvosi ellátáshoz, lakhatáshoz, ételhez, ruhához stb. jutni. Mert Sebastian szerint a legtöbb betévedő ember nem a függőségről kezd el panaszkodni, hanem arról, hogy nincs hol aludnia, nincs miből élnie, nincs aki ellássa a testi-lelki bajait – nincs akitől kapjon egy emberi szót. Ezek a megkereső szolgáltatások kulcsfontosságúak abban, hogy elérjék és bevonják a margón élő embereket, akik nem fognak besétálni a rehabokba, kórházakba. Bizalmat építenek – emberi kapcsolatokat alakítanak ki. És persze mindezt a helyi állam és önkormányzatok támogatásával. Így is lehet ezt: gyakorlatiasan és mégis emberségesen. A rendszer ott sem tökéletes, és elég sok ember kerül a margóra – de legalább az irány jó.
Széljegyzetek
A "Széljegyzetek" Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető podcast formában is, a következő szolgáltatóknál: Apple Podcast, Spotify, iHeart Radio, Google Podcasts, Amazon Music/Audible, Castbox, Deezer, Podcast Addict, Podchaser, JioSaavn.
Széljegyzetek – 2023.01.30.
Egyszer a 14. Dalai Lámát megkérdezték, mi volt a legjobb pillanat az életében.
Ha egy európait – ha minket – kérdeznek meg erről, akkor mi elgondolkodunk. Beindítjuk és megdolgoztatjuk a memóriáért felelős kis agyterületeinket. Böngészünk, szelektálunk életünk szép pillanatai között. Próbáljuk megtalálni azt, amihez a legerősebb pozitív érzelmi reakció fűződik. Esetleg amit erkölcsi elveink, világnézetünk alapján a legfontosabbnak könyveltünk el. Egy pillanatot a múltban.
Mi, európai emberek, hajlamosak vagyunk akkor értékelni az életet, ha dúslakodik „emlékezetes” pillanatokban. Bakancslistákat írunk. Élvezetes pillanatokra vadászunk, egzotikus utazásokkal, szexuális hódításokkal, különleges tudatállapotokkal, közösségi együttlétekkel. Szorgalmasan gyűjtjük az érzéki tapasztalatokat, különleges észleléseket, és azt hisszük, hogy ettől lesz az életünk értékes. Felvágunk egymás előtt a pillanat-trófeáinkkal, és irigyeljük a másikét.
Pillanat-milliomosok akarunk lenni, fürödni a bevásárolt, felhalmozott pillanatokban, mint Dagobert bácsi a pénzzel teli medencében.
Rohanunk, hogy még több pillanatot gyűjtsünk be, mint a lepkevadász a hálójával – még egy selfie az instán, hogy midenki lássa, én ott voltam. Az én életem kérem boldog! De közben valahogy mégsem vagyunk elégedettek, hiába nézegetjük a képeket a közösségi médián.
Folyamatos a FOMO: szorongunk, hogy lemaradunk a tökéletes pillanatról, kimaradunk a boldogságból. Naná, hogy biztos megint valaki más, valahol máshol éli át, amit nekünk kéne!
A Dalai Láma azonban nem sokat habozott, és rávágta a választ a kérdésre: Most! Ez a legboldogabb pillanat az életemben.
Mindig most – az örök most. A jelen pillanat. Buddhista szempontból teljesen érthető válasz.
Az elme folyamatosan vándorol, bújkál, hol a múltban, hol a jövőben. Menekül a jelen pillanat elől. A boldogságot mindig vagy siratjuk – vagy éppen várakozunk rá, de nem éljük át tudatosan a jelenben. És ez a szenvedésünk eredője. A szenvedéstől csak akkor szabadulunk, ha tudatosan jelen vagyunk, ha megelégedünk azzal, ami van. Ha nem ragaszkodunk hozzá, mert tudjuk, hogy elmúlik. De nem is félünk megélni, még akkor sem, ha éppen kellemetlen.
„Csak két nap van az évben, amikor semmit nem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap,” mondja a Dalai Láma. „A ma viszont nagyon is alkalmas arra, hogy szeress, higgy, és mindenekelőtt, hogy élj!”
Széljegyzetek – 2023.01.29.
„Milyen sötétségben is leledzünk, milyen kevessé is vagyunk képesek felfogni a Létet, és azt, ami van,” sóhajtott föl John Locke, az angol felvilágosodás nagy filozófusa egy szokatlanul bizonytalan pillanatában. „Néha elégedj meg azzal, hogy nagyon tudatlan vagy.”
A múltkor írt nekem egy lány, azzal kezdte a levelét: „Ti tényleg értetek a drogokhoz?” Elgondolkodtam: tényleg értek-e a drogokhoz? Húsz éve foglalkozom ezzel a témával, rengeteget olvastam, több száz cikket írtam, filmet forgattam róla a világ számos országában, szakmai konferenciákat szerveztem, saját tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban – de nem merem kijelenteni, hogy értek hozzá.
Vannak bizonyos jelenségek, amiket érteni vélek – de minél többet tudok meg róluk, annál inkább megértem azt is, hogy mennyire keveset is tudunk biztosan. És mivel ez egy nagyon összetett (multidiszciplináris) jelenség, rengeteg olyan szakterület van, amihez bizony nem értek, és csupán felületesek az ismereteim.
Biztosan az nyugtatta volna meg, ha azt felelem, hogy igen, értek a drogokhoz. De nem tettem. Mi több, azt gondolom, és ezt meg is írtam, hogy bizonyos részéhez értek, de ha valaki azt állítja magáról, hogy ő nagyon ért a drogokhoz, akkor meneküljön – mert az biztos sarlatán. És néha tényleg őszintén meg tudok döbbenni, hogy egyes emberek micsoda nagy arccal tudják magukról állítani, hogy mindent tudnak, miközben a tudásuk finoman szólva korlátozott.
A propagandasajtó egyik lejárató célzatú cikkében szememre vetették, hogy „csak” történészi végzettségem van, „laikusként” hogyan is lehetnék „szakértő”? Az ilyen megközelítés szerint ha az ember legalábbis nem toxikológus, vegyész vagy pszichiáter, akkor nem „drogszakértő”. Nos, soha nem tartottam igényt a „drogszakértő” kétes értékű és jelentésű címére. Ellenben szerényen rámutatnék, hogy lehet, hogy a toxikológus nagyon ért ahhoz, hogyan bontja le a szervezet a különféle pszichoaktív szereket, de semmi garancia nincs arra, hogy a drogjelenség lélektani és társadalmi vetületeihez bármennyivel jobban értene, mint egy laikus.
Az elmúlt húsz évben rengeteg drogtémájú tudományos konferencián vettem részt, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy tisztességben megőszült professzorok, akiknek a karrierje szól a drogkutatásról, milyen nagy ökörségeket tudnak néha állítani egy olyan droggal kapcsolatos jelenségről, amihez nem értenek. Vagy hogy végletesen, egyoldalúan leredukálják az emberi élményt – életszerűtlenül idegenül attól, amit egy ember fogyasztóként átél. Vagy abszolutizálják, túláltalánosítják a fogyasztók egy bizonyos csoportjának az élményeit, és figyelmen kívül hagynak másokat.
Nincs olyan, hogy „drogszakértő” – hiába végez el bármilyen egyetemet. Az ember hosszú évek szívós munkájával felszedhet némi tudást, kutat, ír, figyel, vitatkozik, letesz valamit az asztalra – és még azután is meglepheti valami, amiről fogalma sem volt.
(note to msyelf)
Széljegyzetek – 2023.01.26.
Égő csillagok serege az éjben a távoli égen,
Néma csillagok jegesen forgók a messzeségben,
Kitépitek szíveinkből az eltűnt tegnapokat,
Belevettek minket a nem kért holnapokba,
És mi sírunk és minden jajunk felétek hasztalan.
Mivel kell: követünk titeket tétlen karokkal
Szemünket égő, de keserű tüzetek felé fordítva.
Hidegen hagy titeket minden lenti fádalom.
Elnémulunk és botladozva járunk az úton.
Szívünkben hirtelen isteni tüzük ott van.
Simone Weil, A csillagok (ford. Pilinszky János)
kép: Feilvan
(esti versek a drogriporterrel)
Széljegyzetek – 2023.01.26.
„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” írja Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”
Dosztojevszkij a kemény, megélt, kényelmetlen igazságok embere. Nem finomkodik. Az igazságai úgy hasítanak az elménkbe, mint ahogy a vallatólámpa pengeéles, józanító fénye hatol be a kényelmes-bársonyos homályhoz szokott szemekbe. Elszállnak a bódult, önáltató hazugságok, és ott vacogunk pőrén, gőzőlgő testtel, a hideg járólapra roskadva.
Feltéve, ha úgy olvassuk, ahogy kell: magunkra vonatkoztatva. És nem úgy, mint erkölcsi dörgedelmet másokkal szemben – a rossz emberekkel szemben. Dosztkojevszkij kíméletlenül rámutat arra, hogy minden emberben ott van az angyal és a démon, az ártatlan gyermek és a szörnyeteg. A „legnormálisabb” ember is képes szélsőségekre, és a magát legerkölcsösebbnek hívő ember is kerülhet olyan helyzetbe, ahol lealjasítja magát.
Elég, ha hazudni kezd magának. És miért hazudik valaki magának? Azért, mert nem akar szembenézni a fájdalommal, félelemmel. Mert nincs, akiben bízzon. Mert nincs, ahol biztonságban érezheti magát. Nem tud, nem mer érezni. Mert attól fél, hogy ha elismeri, elfogadja az érzéseket, amik benne vannak, akkor kinyit valamiféle Pandóra-szelencét, és kiengedi a szenvedést. Pedig pont azzal idézi meg a szenvedést, hogy rácsukja az ajtót a fájdalomra.
Dosztojekvszkij jól látja: ha hazudunk magunknak, annak súlya van. Azt jelenti, hogy eltávolodunk a hiteles Énüktől, és elkezdünk építeni egy hamis énkét. Nem bízunk önmagunkban, és akkor vajon hogyan tudnánk másokban bízni? Hogyan tudnánk szeretni? Olyan ez, mint egy dominó.
És még ha máshol is járunk az utunkon – van, aki jóval sötétebb útvesztőben bolyong, más pedig már éppen kezdi megtalálni az utat a virradatban – mégsem mondhatjuk gőgösen azt, hogy én soha nem hazudok magamnak. Talán egy Jézus, egy Buddha mondhatja. Mi nem. Amiről Dosztojevszkij ír, az fájdalmasan emberi létállapot. Hazudok, tehát vagyok. Ha kellő alázattal beismerjük ezt, akkor könnyebben tudunk együttérezni másokkal is. Mert nem csak hazugság és áltatás van az emberben. Van ott más is.
„Az emberiség igaz barátja, akinek a szíve legalább egyszer beleremegett már a szenvedő emberekkel való együttérzésbe, meg fogja érteni és meg fogja bocsátani mindazt az áthatolhatatlan hordalékos mocskot, amibe az emberek alámerülnek, és képes lesz felfedezni a gyémántot a mocsokban,” írja Dosztojevszkij.
Ha úgy érzed, adnak neked valamit ezek az írások, ha találsz valamit itt, amit kevés más helyen – akkor kérlek, adj Te is, támogasd a Drogriportert a pénztárcádhoz mérten: https://drogriporter.hu/tamogass/
Széljegyzetek – 2023.01.25.
Az ellentmondások világában élünk.
Folyamatosan forró érzéki ingerek bombáznak minket – és mégis, vacogunk a kielégületlenségtől.
Látszólag korlátlanul szabadok vagyunk – és mégis, saját vágyaink börtönébe zárva kuporgunk.
Ezernyi kütyü szolgálja a kényelmünket – és mégis, kényelmetlenül szorongunk komfortos lakásainkban.
Folyamatosan kommunikálunk ezernyi csatornán – és mégis, magányosak vagyunk.
Valóságos iparág épül a boldogságkeresésre – és mégis, szomjazzuk a valódi elégedett, örömteli életet.
Mindenfelől árad ránk az információ – és mégis, éhezzük a bölcsességet.
Körülöttünk minden azt harsogja: élvezd az életet – rendeld meg, vásárold meg, szerezd meg! Legyél te is sikeres, boldog! Legyél különleges! Most! És mégis, a „most” kipereg az ujjaink közül, mint a futóhomok.
Széljegyzetek – 2023.01.25.
Mit kellene tennem? Mihez kezdjek?
Ezek a kérdések talán nap mint nap felmerülnek bennünk. Főleg, ha valami bosszantó, rossz dolog történik velünk.
De vajon tényleg ezek a legfontosabb kérdések? Vajon hogyan várhatjuk, hogy választ találjunk ezekre anélkül, hogy meg tudnánk válaszolni egy fontosabb kérdést: ki vagyok én?
A középkori misztikus, Eckhart mester (nem összetévesztendő Eckhart Tolléval), rámutatott arra, hogy amennyiben a „ki vagyok én” kérdést megválaszoljuk, akkor a „mit kell tennem” kérdésre magunktól is megtaláljuk a választ.
„Az embereknek nem kellene annyit aggódniuk amiatt, hogy mit tesznek, sokkal inkább amiatt, hogy mik is ők,” írja. Nem a tetteink tesznek minket szentekké, hanem a jó tetteink születnek abból, ha megtaláltuk önmagunkban azt, ami jó.
Ha pusztán félelemből, a tekintély tiszteletéből vagy külső normakövetésből teszel valamit, amiről azt gondolod, hogy jó, az nem tesz szabaddá. Ha közben hibásnak, selejtesnek, rossznak gondolod magad, és a tetteiddel próbálsz mássá válni, mint aki vagy, hogy elkerüld az ítéletet, a büntetést, a szégyent, az nem visz sehová.
A szépség, a jóság, a szeretet – ott van önmagadban. Nem kell mássá válnod, csak feltárnod azt, ami már benned van. Csak eltakarja a sok, a túlélés, a megfelelés miatt rárakott kacat, álarc. Elhallgattatja az elme önbecsapó litániái által keltett zaj. Elvakítja a menekülő élvezetek villódzó, üres neonfénye. De attól még ott van, a középpont nyugodt, mozdulatlan csendjében. Várja, hogy felfedezd.
(notes to myself)
Széljegyzetek – 2023.01.24.
Sokan azt hiszik, hogy a függőségből való felépülés legnehezebb része leküzdeni a fizikai elvonási tüneteket. Alkesz vagy? Menj el „elvonóba”, és utána jól leszel – gondolják sokan.
Pedig a detox nem a legnehezebb, és nem is a legfontosabb része a felépülésnek. Sokkal nehezebb és fontosabb az, ami ezután történik. A függőség nem csak egyszerűen kémiai egyensúlyzavar – nem csak a dopaminról és nem csak az elvonási tünetekről szól. Átírja az ember gondolkodását is.
Az elme nehezen adja fel azokat a megküzdési stratégiákat, amelyek már, így vagy úgy, de beváltak. Még akkor is, ha ezek egyébként rengeteg szenvedéssel járnak. Ha hiányukban üresség marad, ha nincs valami, ami kitöltse a helyüket, akkor vissza fog térni hozzájuk. Hiába látjuk be egyébként logikusan, hogy sokkal jobb lenne nekünk nélkülük.
Úgy érezzük, hogy ha nem térünk vissza régi szokásokhoz, akkor kimaradunk valamiből. Elmulasztunk valami fontosat. Az élet olyan unalmasnak és sivárnak tűnik, ha belegondolunk, hogy milyen lenne teljesen anélkül élni. Félünk attól, hogy ha nem ütjük ki magunkat, akkor meg kell élni olyan érzéseket, amiket nem akarunk megélni.
Olyan sokáig meséltük magunknak a történetet az emberről, aki iszik/drogozik/kártyázik stb., hogy ez az identitásunkká vált – és a változáshoz egy új történetet kell megtanulnunk magunkról. Új identitást kell kialakítanunk.
Végső soron amit visszaesésnek hívnak, azért nem valami formátlan szenvedély felelős, ami magával ragad – hanem az előtte kapituláló gondolataink. Azok az értékítéletek, amiket az érzésekhez társítunk. A magyarázatok, amikkel igazoljuk magunknak, hogy miért kell most, csak még egyszer piálni, szívni, spurizni, zabálni, játszani vagy máshogy szétcsapni magunkat. Amit arról mondunk magunknak, hogy mi „ilyenek vagyunk”, és nem tudunk változni.
Magunkat csapjuk be – magunkat csapjuk szét, hiába kenjük másra. Körülményekre, emberekre, vagy akár génekre. Te magad vagy a saját balszerencséd kovácsa. De ez nem ok arra, hogy elmerülj az önutálatba vagy önsajnálatba. Éppen ellenkezőleg: rengeteg felesleges szenvedéstől szabadíthatod meg magad már csak azzal is, hogy elkezdesz úgy gondolni magadra, mint aki képes fejlődni. Lépésről lépésre.
Ebből a szempontból nagy bölcsesség, amit az önsegítő csoportokban arról mondanak, hogy mindig csak a mai nappal kell foglalkozni. Hiszen amennyiben az ember totalitásokban, hosszú időtávokban gondolkodik, akkor óhatatlanul túl kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, és vállalkozása hirtelen teljes képtelenségnek tűnik előtte. Viszont ha a mai napra, a jelen pillanatra összpontosít – akkor a lehetőségek szélesre tárulnak előtte.
És persze fontos az is, hogy milyen visszajelzéseket kap a közösségétől. Ha lehúzó és nem támogató környezetben, közösségben vagy, akkor a lehetőségeknek ez a kapuja maximum résnyire nyílik. Nincs nagyobb, nincs tiszteletreméltóbb vállalkozás annál, mint amikor az ember őszintén, hitelesen azon dolgozik, hogy újra összerakja magát.
Széljegyzetek – 2023.01.22.
Valamikor régen az ősi Indiában élt egy ifjú, Nacsikétasz. Az atyja gazdag ember volt, aki élete végén a papok, a brahminok tanácsára elhatározta, hogy szétosztja minden vagyonát, hogy ezzel biztosítsa a lelki üdvét. A fia azonban látta, hogy az apja csak az öreg, meddő marhákat adományozta el, és kérdőre vonta: „Ha mindenedet eladogatod, akkor engem vajon kinek ajánlasz fel, atyám?” Az apát elöntötte a dühös indulat, és így válaszolt: „Téged egyenesen a halál istenének, Jamának adlak!”
Nacsikétasz apja szavait úgy tekintette, mint az isteni akarat megnyilvánulását, így elvonult a vadonba, hogy megkeresse a halált. Amikor eljutott a halál birodalmába, Jama éppen nem volt ott. Három napot kellett rá várnia. Amikor végül Jama megérkezett, igen csodálkozott az ifjún, hiszen a legtöbb ember menekült előle, nemhogy napokat várjon rá étlen-szomjan. Tisztelete jeléül felajánlotta neki, hogy megvendégeli és teljesíti három kívánságát.
Nacsikétasz első kívánsága az volt, hogy nyerje el atyja megbocsátását, aki ugyanazzal az örömmel tekintsen rá, mint azon a napon, amikor megszületett. A halál istene bólintott: legyen kívánságod szerint. A fiú második kívánsága az volt, hogy az isten tanítsa meg neki a tűz misztériumát. Jama ismét bólintott, és megtanította a tűzszertartásra, ami az ember szellemét megtisztítja és felemeli az égig.
Nacsikétasz harmadik kívánsága az volt, hogy az isten tanítsa meg arra, mi az, ami halhatatlan és ami túléli az emberi test halálát. Az isten erre már vonakodni kezdett: ezen a kérdésen még az istenek is vitáznak, Nacsikétasz, inkább válassz valami mást. Mit kívnánsz, hatalmat, vagyont, hárfás lányokat, akik mindenhová kísérnek? Bármilyen vágyadat kielégítem! Nacsikétasz azonban visszakérdezett: ezek vajon, ó, halál istene, túlélik a halált? Valóban nem, ezek mind múlandók, ismerte el Jama. Akkor nekem ezek nem kellenek, taníts meg inkább arra, ami halhatatlan, felelte Nacsikétasz.
Jama erre elmosolyodott, és így szólt: valóban bölcs vagy te, Nacsikétasz, hiszen azt keresed, ami állandó, és nem ragaszkodsz ahhoz, ami múlandó. Az isten ekkor egy tükröt adományozott neki, amiben felfedezheti a valódi énjét, amin nem vehet erőt a halál sem.
Ez a mese a Katha Upanisád része, és a Kr.e. 9. században keletkezett. Nem kell hinni az istenekben és a védikus mítoszokban sem ahhoz, hogy ez a történet szóljon hozzánk, szkeptikus, anyagias emberekhez is, most, a 21. században. Ha lefejtjük róla a mítikus, mesés elemeket, akkor sokat tanulhatunk belőle az életről és a halálról. És főként saját magunkról – hiszen ez a mese időtlenül szól azokhoz, akik önmagukat keresik. Értelmet és jelentést keresnek egy látszólag értelmetlen és jelentés nélküli univerzumban.
A legelső, nulladik lépés ahhoz, hogy megtaláld az életed értelmét, először szembe kell nézned a halállal. Le kell ülnöd vele teázni, mint Nacsikétasz. Meg kell tanulnod őszintén, tagadás, rettegés és pánik nélkül szembenézi a ténnyel, hogy minden múlandó – te is az vagy. Nem tudsz állandóan berendezkedni ebben az életben. Minden, amit megszerzel, amit birtokolsz, amit ellenőrzöl, előbb-utóbb kicsúszik a kezeid közül.
„Ha szembenéztünk a halálunkkal és a magányunkkal, akkor nem félünk élni, és az élet kivirágzik a lábaink előtt,” írja Jack Kornfield.
A történet szerint ezután három dologra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük életünk értelmét.
Először is megbocsátásra: arra, hogy letegyük a terhet, amit cipelünk a múltból. Feldolgozzuk a traumákat, amelyek visszahúznak és bebörtönöznek a múltba. Nem hagyják, hogy jelen legyünk a mostban. Nem csak mások bocsánatát kell elnyernünk. Magunknak is meg kell bocsátanunk. El kell engednünk a szégyent, ami belülről mardos és amihez ragaszkodunk.
Másodszor, meg kell találnunk a tüzet – a mi belső tüzünket. Nem elég letennünk a terhet, nem elég megszabadulnunk az önpusztító szenvedélyektől, de kíváncsi, építő, együttérző szenvedéllyel kell élnünk az életünket. Nem másokon átgázolva, hanem egymást támogatva.
Végül, bele kell néznünk a tükörbe: meg kell keresnünk saját magunkat. „Ki vagyok én?” Gondolatok, érzések, történetek: amikkel azonosítom magam: ezek tényleg én vagyok? Vajon nem én teremtem-e saját magamat, minden egyes pillanatban? És vajon ha így van, akkor ezen túl nincs-e egy olyan tudat, ami végtelen és szabad?
Széljegyzetek – 2023.01.19.
A 4. század, a későantikvitás kora, sok szempontból hasonló korszak volt, mint a miénk. Egy kozmopolita világ, tele mindenféle szorongásokkal, ahol az emberek elégedetlenek voltak a régi világgal, a régi hitekkel, a régi életmódokkal, és próbáltak kitörni onnan. Egyesek úgy, hogy utaztak, és más, egzotikus vidékekre eljutva szedegették össze a bölcsesség szétszórt kincseit. Közéjük tartozott Szerapion is, az egyiptomi szerzetes, aki egészen Rómáig elzarándokolt.
Rómában aztán hírét vette, hogy él ott egy remete asszony, aki egész nap a kis szobájában ül. Szerapion, a nagy utazó, szkeptikus volt az ilyen otthonülő életformával szemben. Úgy döntött, meglátogatja az asszonyt. „Miért ülsz itt naphosszat?” – kérdezte tőle. „Én nem ülök, én utazom,” felelte az asszony.
Sok barátom, ismerősöm van, akik a nagy utazások és tervezgetések bűvkörében élnek. De vajon valóban utaznak, vagy csak a helyüket, a környezetüket változtatják meg? Az igazi utazás az, amikor mi magunk változunk – visszatérünk a forráshoz. Az utazásnak akkor van értelme, ha nem csak kifelé, de egyben befelé is vezet. És ehhez nem mindig van értelme messzire menni.
Saját magad elől nem menekülhetsz el. Ha nem érzed jól magad itt, a hétköznapokban, akkor arra nem orvosság, hogy kiveszel szabadságot és elutazol valami egzotikus helyre. A szorongás ott is utitársad marad. Ideáig-óráig persze hat a dopamin, a különleges környezet, de hazaérve gyakran fokozott erővel tör elő a nihil. Nincs szánalmasabb és szomorúbb, mint amikor saját magunk elől menekülünk.
Tele van a közösségi média a görcsös igyekezettel, hogy az emberek elhitessék még magukkal is, hogy hú de nagyon kikapcsolódnak éppen, vagy hogy a boldogságukhoz csak az kéne, hogy valami trópusi tengerparton süttessék a hasukat. Hogy a kozmosz visszaigazolja: elég lenne környezetet változtatni a boldogsághoz. Pedig nem az.
Erre rímel a perzsa költő és szúfi misztikus, Háfiz mondása is a képen. Gyakran éppen akkor van értelme a leginkább egy helyben maradni és befelé fordulni, amikor annyira befordultunk, hogy legszívesebben itthagynánk mindent. Én még nem tudnék három napig mozdulatlanul ülni, mint Háfiz. De minden nap próbálok időt szánni rá. Szerencsés vagyok, hogy a munkám miatt bejártam a világot. De ettől nem lettem bölcsebb. Nem lett jobb az életem, hogy tele vagyok emlékekkel trópusi tengerpartokról, nyüzsgő nagyvárosokról, hósipkás hegyekről és homokdűnés sivatagokról. A legnagyobb utazás mindig befelé vezet.
(notes to myself)