Ma reggel az ATV Startban kérdeztek erről az új rendőrségi drogprevenciós programról – a link a hozzászólásban. Azt gondolom, hogy fontos minél többször elmondani a médiában is, hogy a drogprevenció egy szakma, amit nem kellene bármilyen jó szándékú dilettánsokra bízni. Beleértve a gyorstalpalón átesett rendőröket. Egyébként ha már azt elértük, hogy négy éves tiltás után engedéllyel ismét lehet majd iskolába menni a civileknek prevenciót csinálni, akkor a következő lépés az lenne, hogy elérjük: legyenek újra pályázatok. Aztán pedig az, hogy legyen újra egy Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. Csak tudjátok ebben az egészben az a frusztráló, hogy mindez már volt – mielőtt a kormány egy tollvonással kivégezte…

Ez megint egy ilyen tipikus demagóg hergelés. Engem is felkavart az ügy, apaként és polgárként. Következményeket akarunk. A nép bosszúra vágyik és legszívesebben megölné azt, aki gyereket ölt. Fogat fogért. De egy picit gondolkodjunk már: vajon tényleg azt hisszük, hogy a halálbüntetés majd megakadályozza a hasonló bűncselekményeket? Ez tényleg az igazságról szól, vagy inkább csak a saját indulataink üres, terméketlen levezetéséről? Azokban az államokban, ahol van halálbüntetés, egyáltalán nem alacsonyabb a brutális emberölések száma. És olyan országokban, ahol a halálbüntetést eltörölték, nem nőtt az erőszakos bűncselekmények száma. Sőt, inkább csökkent, amennyiben ehelyett értelmes bűnmegelőzési stratégiákba fektettek be. Amik azt nézték meg, hideg fejjel, hogy milyen rendszerszintű okok vezetnek a hasonló bűncselekmények ismételt elkövetéséhez, és mit tudunk tenni, hogy ezek ne ismétlődjenek meg. Az ilyen bűncselekmények elkövetői nagyon gyakran maguk is áldozatként kezdték a karrierjüket: gyermekként elhanyagolták, bántalmazták őket. Volt honnan meríteniük, ha hozott egészségtelen, ön- és közösségpusztító viselkedésmintákról volt szó. Ez nem erkölcsi felmentés: ezt szokták sokan rosszul gondolni. Egyszerűen csak megértése annak, ami történik, és ennek a transzgenerációs trauma-láncolatnak a megértése vezethet oda, hogy kevesebb gyermek váljon áldozattá. A kriminológiai szakirodalomban közhely, hogy nem a büntetés szigorúsága, hanem a lebukás kockázata az, aminek elsősorban bűnmegelőző hatékonysága van. Azt kellene megnézni, hol lukas a rendszer: miért hullanak ki folyamatosan belőle gyerekek anélkül, hogy időben védelmet és támogatást kapnának. Hogy miért nem történik időben jelzés, vagy ha történik, mint a miskei esetben, miért nem reagál időben és megfelelően a hatóság? De ehhez már ugye agy kéne, átgondolt stratégiai gondolkodás, és nem elég hozzá a terméketlen hergelés és bosszúpornós maszturbáció…

A múltkor megemlékeztem egy skót aktivista, Peter Krykant haláláról a túladagolások világnapja alkalmából. A nagyon sok pozitív visszajelzés közé azért becsúszott pár olyan, ami sokat elmond arról, milyen a közgondolkodás a szerhasználókról és a függőségekről. „Aki drogozik, az GYENGE ember” – hozza meg a Fb rögtönítélő bíróság az ítéletet. „Ne szépítsük a dolgokat!” A függőségnek semmi köze nincs a gyengeséghez, vagy a gyenge jellemhez. Nagyon sok olyan ember küzd függőséggel, akik egyébként képesek keményen és kitartóan dolgozni – többek között egyébként a munka is válhat függőséggé, csak szólok. A függőség, mint megküzdési stratégia, sokkal inkább szól arról, hogy az emberben feldolgozatlan szenvedés van. „Azért sajnos elég nagy kudarc, hogy visszaesett, túladagolásban halt meg?” – a visszaesés sajnos nagyon gyakori, nem a kivélel, hanem inkább a szabály. Az ember még hosszú éves, vagy akár évtizedes önismereti munka után is képes nagyon mélyre visszazuhanni, ha túl sok rossz hatás éri, amivel nem tud megfelelően szembenézni. Nem csak a függő emberek. Ezt ők megélhetik kudarcként, de kívülről ítélkezni nem szép. Ez nem nullázza le az eddigi felépülésüket, és nem nullázza le az emberi értéküket sem. Egyáltalában: egyetlen embert sem határoz meg a függősége, vagy az, hogy képes volt-e egész életében fenntartani az absztinenciát. Az élet nem valamiféle verseny, aminek a végén csak a makulátlanokat jutalmazzák meg.

Szabályosan rosszul lettem, amikor a híreket olvastam a 22 hónapos miskei kislány haláláról. Az én kislányom is pont 22 hónapos. Már a gondolat is kikészít, hogy bármi baja essék. És ezt a miskei kislányt éppen az ölte meg, kegyetlenül, akinek a gondjaira volt bízva. Erre az ember, főleg, ha apa, nem talál szavakat. Szóval megértem, hogy a lakosság kedélyeit is alaposan felkavarta ez a tragédia. Csak éppen az a gond, hogy a sajtóból úgy tűnik, az egész ügy mellékvágányra terelődik ahelyett, hogy a valódi kérdéseket tennénk fel. Mert ugye olvasom, hogy Miskén este tüntetést szerveznek, „mert a helyiek szerint a drogfogyasztók és dílerek okoznak gondot a településen.” A polgármester azt is tudni vélte, az elkövetőnek is „voltak ilyen problémái”. Ezt egyébként nem kétlem. De ha ez az egész átmegy egy artikulálatlan drogellenes indulatba és általában a szerhasználó emberek elleni indulatba, az nem használ, hanem egyenesen árt. A droghasználati problémák ugyanis ebben az esetben sokkal inkább felszín. Lehetne és kellene persze kezdeni velük valamit, de ezek csak tünetek, nem az okok. Olyan, jóval mélyebbre nyúló, rendszerszintű problémák tünetei, amelyeknek a felvetése sokkal kényelmetlenebb – hiszen felveti az állam, a politikusok, a hatóságok felelősségének kérdését. A közösségi médiában megjelent beszámolók szerint a bántalmazást korábban már jelezték a hatóságoknak – csak éppen senki a füle botját nem mozdította. Vajon bárki ép ésszel elhiheti, hogy ha ebben az országban minimális hatékonysággal működne legalább a családon belüli erőszak megelőzése, a gyermekvédelem, akkor egy ilyen ügy eljuthatott volna a gyilkosságig? Persze, sokkal könnyebb „a” drogra meg „a” drogosokra mutogatni, mintsem elismerni, hogy ebben az országban hetente halnak meg emberek, köztük gyerekek, családon belüli erőszakban. És a gyermekvédelmi intézmények maguk is az abúzus melegágyaivá válnak a kínzó szakemberhiány és a meglévő szakemberek iszonyú leterheltsége és kontraszelekciója miatt. És ki ezért a felelős? „A” drog? Nem, hanem elsősorban azok, akik ezt az országot kormányozzák, úgy ahogy, már 15 éve. Ami a drogot illeti, persze ott is lenne bőven tennivaló: befektetni a korszerű (nem rendőrségi) megelőzésbe, fejleszteni az ellátórendszert, hogy legyen hol, hová felépülni, és megkeresni az érintett embereket, családokat, gyerekeket, még mielőtt a helyzet eszkalálódna. A rendészetnek is van dolga: képezni kellene a rendőröket a családon belüli erőszak felismerésére és az áldozatok védelmére. Korai beavatkozás – ilyen ma Magyarországon szinte alig létezik. Ne legyenek kétségeink, ezt a kislányt meg lehetett volna menteni. Éppúgy, ahogy a múltkori szolnoki botrányos abúzus esetet, meg a bicskeit és mindazt a gyalázatot, amit a magyar gyerekekkel követtek el az elmúlt évtizedekben. Csak éppen bizonyos embereknek ki kellene már húzni végre a fejüket a seggükből, és nem csak a saját hatalmukra gondolni. Pardon my French, de amikor egy kisgyerek meghal a rendszer hibájából, az megfekszi a gyomromat.

Időközi választás lesz a Józsefvárosban, és a helyi Fidesz gőzerőre kapcsolta a drogellenes hisztériát. A legújabb dili, hogy drogtesztre hívták a helyi ellenzéki jelölteket. Mert hogy szerintük több „baloldali” politikus is „drogbotrányba keveredett” az elmúlt hónapokban. Hm, milyen megkapó ez az aggódás. Persze szelektív. Érdekes, amikor a gránitszilárdságú alaptörvényt író Szájer József valódi drogbotrányba keveredett, akkor eltussolták az ügyet és Szájer újult erővel visszatérhetett a NER megmondóemberei közé… Na de komolyra fordítva a szót: vajon mit mond el nekünk egy drogteszt egy politikusról? Egyrészt ezek a tesztek csak bizonyos szerek fogyasztását, és csak pár napon belüli szerhasználatot képesek kimutatni. A fű kivételével, ahol az ablak hosszabb lehet. Pedig nem éppen a kannabisz a legveszélyesebb szer. Vajon mit mond ez el bárkiről, hogy szívott valamit az elmúlt napokban? Semmivel sem többet, minthogy mondjuk az elmúlt napokban fogyasztott-e alkoholt. Ami egyébként az egyik legveszélyesebb drog, még ha legális is, és kettős mércével mérik. Önmagában az a tény, hogy egy politikus fogyasztott-e valamit, akár füvet, akár sört, semmit nem mond el a fogyasztás gyakoriságáról, mennyiségéről, az életére, környezetére gyakorolt hatásáról. Ráadásul arról még kevesebbet mond el, hogy az illető mennyire rátermett és jó politikai jelölt. Ott van például Kovács Gergő, akit a polgárok annak tudatában választottak meg polgármesternek, hogy nem veti meg a füvet. Ideje lenne befejezni a választópolgárok hülyének nézését, és inkább arra összpontosítani, hogy kinek van épkézláb elképzelése arról, hogyan fognak jobban élni a választópolgárok. Például a Józsefvárosban is nagyon sok közegészségügyi és társadalmi problémát kell még kezelni: tessék megnézni, mit tett a Fideszes vezetés, és mit tett a jelenlegi vezetés, összehasonlítani a teljesítményt, és az alapján dönteni! ‍♂️

Ma van a drogtúladagolások világnapja. Nemrég Skóciában vettem részt egy a túladagolások megelőzéséről szóló konferencián. A konferencia előtt meghívtak egy szomorú és egyben felemelő eseményre. Egy nemrég elhunyt közösségi aktivista, Peter Krykant családja, barátai és kollégái emlékeztek meg róla és a munkásságáról. Petert személyesen is ismertem, több nemzetközi konferencián találkoztunk. Én már évek óta figyelemmel kísértem inspiráló munkásságát: ő volt az, aki leállt szerhasználóként évekig járta Glasgow külvárosait egy kisbusszal, ahol a drogokat használó sorstársainak (illegálisan) lehetővé tette, hogy higiénikus, emberséges körülmények között adják be a szert sötét, koszos sikátorok helyett. Mint később kiderült, az érdeklődés kölcsönös volt, ő is figyelemmel kísérte a filmes munkáinkat. Egy végtelenül együttérző, elkötelezett embert ismertem meg a személyében. Aki nem egyszerűen csak túladagolásokat előzött meg (hiszen a buszon a heroin-túladagolás ellenszere, a naloxon beadásával számos embert mentett meg a haláltól) de egyben valami másnak is hadat üzent. A szégyennek. A mérgező szégyennek, ami a függőséggel küzdő, utcán élő emberek állandó kísérőtársa. Úgy fogadta őket a buszban, mint egy barátot, egy társat a közös és egyetemes emberi szenvedésben. Sajnos mint gyakran lenni szokott az ilyen elkötelezett aktivistákkal, Peter vállára is túl nagy teher nehezedett. Nem elég, hogy a hatóságok folyamatosan vegzálták és büntetőeljárás indult ellene a munkája miatt. De a szakmán belül is elszigetelődött radikalizmusával. Rengeteg gyásszal, szenvedéssel találkozott nap mint nap, amit nem tudott feldolgozni. Mikor az első legális droghasználói szoba megnyílt Glasgowban, akkor az nem kis részben az ő gerilla aktivizmusának volt köszönhető – de a legális programban már nem találta helyét. Visszaesett a drogfüggőségébe. Halála után két gyereket hagyott maga után, egyik fia ott volt a megemlékezésen. Megrendítő volt hallgatni, ahogy a barátai, kollégái visszaemlékeztek rá. Végül Peter apja kért szót. Egyszerű skót munkásember, akinek ízes glasgow-i akcentusát nem könnyű megérteni. Elmondta, hogy ő maga sokáig nem fogadta el, amit a fia csinált. Idegenkedett az egésztől. De idővel belátta, hogy milyen sok embernek segített, és megtanulta értékelni. „Az egyetlen mód, hogy ne vesszen kárba a fiam öröksége, az, ha ti folytatjátok azt, amit csináltok,” mondta a könnyeivel küszködve, reménykedve nézve ránk, szakemberekre és aktivistákra. Megrázó pillanat volt. Mélyen megérintett és megszólítva éreztem magam. Hiszen éppen előtte sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit csinálunk. Csepp a tengerben. Hogy túl nagy már a teher, kevés a siker. És erre tessék, itt egy idős skót melósember, aki fejbe kólint és emlékeztet, hogy miért is vagyok itt. Ahogy mondani szokták, nem változtathatod meg az egész világot, de ha már legalább egy ember világát megváltoztatod, az óriási dolog. Ez a nap az emlékezésé – és egyben a közös elhatározásé. Az elhatározásé, hogy nem hagyjuk egyedül azokat az embereket, családokat, akik leginkább ki vannak téve a halálos túladagolás kockázatának. Nem hagyjuk, hogy az szégyenkeltésen, kirekesztésen, megbélyegzésen alapuló rendszer falakat emeljen ember és ember közé ahelyett, hogy hidakat építene! ️ ✊

Tudjátok ezzel az egésszel nem az a legfőbb gond, hogy Kucsera Gábor kokainozott. Na bumm. Elég sok sikeres emberrel előfordult már. Mert a sztereotípiák ellenére az illegális szereket használó emberek többsége egyáltalán nem lecsúszott csöves. Nagyon sok olyan ember van közöttük, akik egyébként kemény munkával nagyon sokat tettek le az asztalra. Az is vitatható, hogy a több nappal azelőtti kokain-használata vajon mennyire befolyásolta a sportolói teljesítményét (szerintem nem igazán). Saját bevallása szerint egy időben elkapta a gépszíj és túl sokat bulizott, ami nem tett jót az életének. Ettől egyébként ma még lehetne hiteles hang: a megélt élettapasztalatait felhasználhatná jóra is. Ez persze nem hitelesít senkit arra, hogy drogprevenciót csináljon – de legalább érzékenyíthetné a társadalmat, hogy ne gondolkodjon olyan mereven és fafejűen erről a témáról. Kucsera viszont beállt annak a hanyatló rezsimnek a drogellenes háborúja mögé, ami kriminalizálja, megbélyegzi és démonizálja a szerhasználó embereket. Ugyanolyan fiatalokat, mint amilyen ő volt. Tényleg azt gondolja, hogy azzal fogja „megmenteni” a fiatalokat, hogy beállt ebbe az átlátszó politikai cirkuszba? Hát nem: a kriminalizálás és a megbélyegzés nem megmenti, hanem megöli az embereket. Rejtőzködésre, szégyenre ítéli azokat, akiknek segítségre lenne szükségük. Lehet, hogy Kucsera ezzel akarja „tisztára mosni” magát, mint megannyi celeb, akik a korábbi drogbotrányaikat szeretnék semlegesíteni az ilyen szerepvállalással. Lehet, hogy ezzel kivívja a Hatalom buksisimijét, esetleg kap valami zsíros kis szerződést. De közben egy életre elveszíti a hitelességét. ‍♂️

Az elmúlt napokban egy drogtúladagolások megelőzéséről szóló konferencián vettünk részt Glasgowban a Scottish Drugs Forum nevű civil szervezet meghívására. Nagy megtiszteltetés volt több száz skót szakember és döntéshozó előtt beszélni – mint kiderült, Skóciában jobban megbecsülik a tudásunkat, mint itthon. A Recovering Justice nyilvános vetítést és beszélgetést szervezett a pár éve velük együtt készített Pszichedelikumok Skóciában című filmünkről (belinkelem alább). A konferencia előtt ezenkívül kommunikációs képzést tartottunk skót aktivistáknak a filmes kollégámmal, Takács István Gáborral. És ha már ott voltunk, akkor persze filmeztünk is (coming soon). Meglátogattuk az Egyesült Királyság első felügyelt droghasználói helységét, a The Thistle-t. Ahol tágas, tiszta terek, emberséges, jól megbecsült és megfizetett szakemberek és sorstárs segítők, jól integrált szolgáltatások (például housing first) fogadtak minket. Meginterjúvoltuk a volt és a jelenlegi Drog- és Alkohol-politikáért felelős Minisztert. Bizony, Skóciában nem holmi Horváth Lacik bohóckodnak, hanem külön miniszter felel a drogterületért, átfogó drogstratégia alapján, aminek az elkészítésébe és végrehajtásába bevonják a szakmát és az érintetteket is. Méghozzá komoly költségvetési forrásokat szánnak a területre. Szükség is van erre: Skóciában sajnos európai szinten is kiemelkedő a drogtúladagolásos halálesetek száma. Naponta átlagosan három ember hal meg túladagolásban, hetente mintegy húsz. Mintha minden héten egy iskolai osztálynyi embert veszítene el az ország. Az okok összetettek: a polidroghasználat és a drogpiacon megjelent mérgező anyagok éppúgy szerepet játszanak, mint társadalmi egyenlőtlenségek, a nyomor, a jóléti állam hiánya. És persze a feldolgozatlan transzgenerációs traumák, a nagyvárosi élet elidegenedése és elmagányosodása. A problémát az is fokozta, hogy Skóciában hosszú évekig az ellátórendszer a teljes absztinenciát helyezte a középpontba. Az elmúlt években azonban rájöttek, hogy szükség van az ártalomcsökkentő programok kiszélesítésére, ha meg akarják állítani a halálozás riasztó ütemét. Sok szakemberrel és döntéshozóval jártuk körül ezt a témát az interjúkban. De ezúttal is a leginkább a szerhasználó emberekkel és hozzátartozóikkal készített interjúk voltak számomra azok, ami legmélyebben megérintettek. És ezek közül is azok az anyukák tették rám a legnagyobb hatást, akik elveszítették valamelyik hozzátartozójukat drogtúladagolásban. És a gyászukat kreatív társadalom-formáló erővé alakították át, közösséget, mozgalmat szerveztek az emberséges drogpolitikáért Families Campaign for Change néven. Nem akarom szépíteni: Skóciában nagyon sok szenvedést dokumentáltunk. A gyász mellett ott a frusztráció is az egyenlőtlenségeket konzerváló társadalmi rendszerrel, a diszkriminatív egészségügyi ellátórendszerrel szemben. De egyben nagyon sok inspiráló közösségi választ is láttunk az érintettek vezetésével. Amelyek persze nagy ellenállást is kiváltanak a konzervatívabb erők részéről. Nagy változások vannak folyamatban, amiket érdemes lesz figyelemmel kísérni, sokat tanulhatunk Skóciától.

Még Skóciában hívott a HVG újságírója, hogy mit gondolok arról, hogy a rendőrség drogprevenciós programot indít. Neki is elmondtam, nektek is elmondom itt, röviden, pár pontban a lényeget, aztán majd még biztosan kifejtem részletesebben is! 1. Drogprevenciót nem a rendőrségnek kellene csinálnia, mert egyrészt nem hiteles, másrészt nem is megbízható szereplők a fiatalok szemében. Márpedig a jó drogprevencióhoz elengedhetetlen az a) hitelesség és b) bizalom. 2. A hatásvizsgálatokból tudjuk, hogy az amerikai rendőrség drogprevenciós programja, a D.A.R.E., aminek keretében rendőrök járták az iskolákat, hogy megtanítsanak „nemet mondani” a drogokra, katasztrofális kudarcnak bizonyult és bumeráng hatással járt. Az elrettentő, egyoldalú információátadáson alapuló prevenció, amit Laciék preferálnak, nem működik, sőt, káros. Akárcsak az, amikor Curtist, vagy kokain-botrányba keveredett kajakosokat hakniztatnak. 3. 2021-ben a kormány engedélyhez kötötte a civilek drogprevencióját az iskolákban, de nem dolgozta ki az engedélyezés rendszerét. Csak most. Ez önmagában pozitív hír. Lehetne. De elég abszurd ez ahhoz képest, hogy egy alkotmánymódosítást lezavarnak pár nap alatt, egy rendelethez meg négy év kellett. És az is abszurd, hogy míg a rendőrségnek nem kell szakmai minőségbiztosítási feltételeknek megfelelni, addig a civil szakemberektől ezt megkövetelik – ráadásul sejthető, hogy nem szakmai, hanem politikai alapon mondják majd meg, ki mehet be és ki nem. 4. A minőséget csak úgy lehetne biztosítani, ha lennének mellé pénzforrások, képzések, módszertani segítség is a szakmának. Ezt a feladatot töltötte be régen a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, amit 2016-ban egy tollvonással megszüntettek. 5. Miközben májusban több, mint 3 milliárdot kapott Horváth Laci drogháborúra, most állítólag alig több, mint 200 milliót különítettek el a rendőrségi prevencióra. Ez lófütty, nertársak! Másrészt pedig ebből a pénzből csak a rendőrség kap, a civilek egy fityinget se. 2021 óta megszüntették a pályázatokat. Hát így vajon hogy lesz majd ebből minőségi prevenció? Sehogy. Hát így, dióhéjban.

A vándor felért a hegygerincre és visszanézett a völgyre. Látta az ösvényt, amelyen érkezett, ahogy lefelé kanyarog, mint valami kígyó. Körülötte komorló felhők ködöt szitáltak, de közöttük itt-ott utat talált egy napsugár, hogy aranyszínűre fesse a hegyek fűvel borított lankáit. Odalent a távolban a tó: szabálytalan formájú drágakő, ami visszatükrözte az ég kékjét. Az ösvény a gerincen, fűrészes sziklák között vezetett tovább – a másik oldalon meredek falú szakadék. Tátongó mélységét kavargó köd töltötte ki, baljós formákat rajzolt ki a vándor képzeletében. Nagyot sóhajtott. A kolonc, ami végigkísérte az útját, ami űzte, hajszolta egészen idáig, kényelmetlenül mocorgott a mellkasában, eltakarva az ürességet a szíve helyén. Feltámadt a szél a mélység felől. Borzongató de mégis hűvös nyugalmat adó kezével végigsimította a vándor arcát és felszárította az izzadtságot a homlokáról. A meredek kaptatón felgyorsult szívverése most lelassult. A Nap megállt az égen, a rovarok zümmögése elhallgatott, a felhők fodrai megmerevedtek és az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna. A világ lélegzetvisszafojtva figyelt. Eljöttél hát, suttogta a szél hangján a mélység. Eljöttél a nyüzsgő nagyvárosok izzó poklából, a hamis neonfények alól, ahol milliók között is magányos lehet az ember. Eljöttél ide, ahol éjszaka a Hold és a csillagok dermesztő fényében lemeztelenedik az emberi lélek. Eljöttem, bólintott a vándor. Eljöttem, hogy beléd nézzek, és válaszokat kapjak. Válaszokat keresel? De vajon fel tudod-e tenni a valódi kérdéseket? Az egész létezésem egy nagy kérdés. És hiszem, ha elég sokáig nézek beléd, te is visszanézel. Mondd, mit látsz bennem? Egy embert, aki talán nem fél belém nézni és kérdezni. A legtöbben csak elmennek mellettem, és ha belém is pillantanak, gyorsan elkapják a tekintetüket. Félnek tőled. Félnek, hogy örökre megváltoztatja őket az, amit bennem látnak. Én is félek a változástól. Elvesztettem az utat és bent fájdalmat érzek. Igen, ez a fájdalom, ez az útvesztés hozott el hozzám. Nélküle most ott nyüzsögnél te is a nyáj boldog öntudatlanságában. Milyen egyszerű is lenne beléd lépni és a fájdalom örökre megszűnne. Én időtlen idők óta itt állok magamban, de a te fajtád nem erre rendeltetett, és te sem. Még sok szenvedés vár rád a neonfényes városokban. Tudod mélység, sokan éppen azért nem szeretnek, mert te nem kínálsz menekülést, hanem az ember képébe vágod az valóságot. Én csak egy tükör vagyok, egy visszhang. A valóságot adom, de az igazságot neked kell megteremtened. Mi az igazság? Az igazság az életből árad, sodró lendülettel magával ragad és átformál belülről, végigdübörög a lelked kiszáradt síkságain mint egy áradó folyó és elpusztít mindent, ami az útjába kerül és könnyűnek találtatik. Leginkább az önáltató, kényelmes hazugságaidat, és a fájdalmat, amit ott bent dédelgetsz. Valóban ragaszkodom hozzá, hiszen ebben a fájdalomban van szépség is. Ragaszkodom hozzá, mint ahogy a harmatcsepp ragaszkodik a fűszálhoz. Vajon nem vesznék-e bele az ürességbe nélküle? Rettegsz ettől az ürességtől, pedig benne születhet meg valami új. A harmatcsepp elpárolog, hogy aztán felhőkbe gyűljön és esőként a földre hulljon. Te félsz változni. Félek, hogy elveszítek valami fontosat magamból. Félek, hogy az úgynevezett boldogság jegyében bégető nyájemberré válok. Félek, hogy ha ezt a fájdalmat feladom, amit most érzek, elárulom magát az életet. Te is tudod, mitől félsz leginkább. Félsz újra megnyílni, félsz újra sérülni, ezért inkább választanád a kényelmes és ismerős fájdalmat. Bántod magad, mert félsz, nehogy mások bántsanak. A vándor elfordította a tekintetét. A szíve helyén az üresség mögött mintha idegesen fészkelődött volna valami. Mi van a fájdalmon túl? A mélység hallgatott, mintha mindent elmondott volna már, amit mondani érdemes. Csend ülte meg a tájat, csak a köd kavargott tovább a völgy felett. A vándor továbbindult az útján. Az úton, ami visszavezetett a hamis neonfények városaiba, ahol milliók között is magányos az ember, és újra meg újra ismétlődnek a vonzás és taszítás ősi játszmái.