Széljegyzetek

Viktor Frankl pszichológus nem tartozott azok közé, akikkel túl kegyesen bánt a sors. A családja nagy részét koncentrációs táborokban veszí­tette el, ahol ő maga is kis hí­ján odaveszett tí­fuszban. Lehetett volna belőle egy megkeseredett ember, aki gyűlöli a világot – és az emberiséget.

És mégis: nem csak túlélő volt, de egyben jelentést is talált az életében. Mi több, leghí­resebb könyvében (amit eredetileg névtelenül jelentetett meg) generációk sokaságának adott támpontot arról, hogy miként lehet értelmes, jelentéssel teli életet élni.

Viszont aki azt hinné, hogy Frankl valamiféle olcsó kincstári optimizmus segí­tségével volt képes újjászületni ilyen borzalmas tragédiák után, az téved. Az ilyen puszta „légy pozití­v” és „nézd a dolgok jó oldalát” tí­pusú optimizmus többnyire nagyon gyenge lábakon áll. Manapság úgy is nevezik: mérgező pozitivitás.

Az előző poszt alatt valaki megkérdezte: vajon lehet mérgező a pozitivitás? Hát bizony lehet. Nem csak saját magad számára lehet az, hiszen megakadályozza, hogy szembenézz olyan kellemetlen érzelmekkel, amelyek arra várnak, hogy megéld őket. De mérgező lehet mások számára is, akik számára a te „pozitivitásod” csak a saját értéktelenségük szégyenteljes tudatát fogja erősí­teni.

Frankl kitör az optmizmus-pesszimizmus, pozitivitás-negativitás ellentétpárok fekete-fehér valóságából. Amit ő képvisel, azt tragikus optimizmusnak nevezi. Ez az olyan ember világnézete, aki tudja, hogy a világ bizony nagyon sötét és gonosz hely (is) tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy az ember jó arcot vág hozzá és vidám dalocskákat fütyörészik. Viszont ebből nem vonja le azt a következtetést sem, hogy legyünk cinikusak, életuntak és kerüljünk érfelvágós hangulatba.

Elfogadni, hogy a világ kaotikus hely, tele szenvedéssel, de nem engedni, hogy a szenvedés felemésszen bennünket, hanem jelentést találni a szenvedések közepette az életünkben – ez a tragikus optimizmus.

Ha szomorú vagy, ne félj szomorúnak lenni csak azért, mert attól félsz, hogy ezzel utat engedsz a „negativitásnak”. Ha örülsz, ne félj örülni csak azért, mert az univerzum előbb-utóbb úgyis kibabrál majd veled. Igazából nem „babrál” veled senki. Sőt, ha mélyre ásol, akkor rájössz, hogy az örömöd vagy a szomorúságod, amit annyira a sajátodnak, a sorsodnak érzel, valójában felhők, amik átvonulnak az égen. És te vagy az ég. Tágas és végtelen. Elég tágas, hogy legyen benne hely szomorúságnak és örömnek is.

Sokan í­rjátok, hogy az oldalon olyan gondolatokról í­rok, amiken ti is töprengtetek már, és én jól megfogalmazom őket. Ha í­gy van, kérlek, adj Te is valamit, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Caspar David Friedrich

Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?

Szárnyas kis hí­rnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
mí­g szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!

Rabindranath Tagore, Csalogány csattog (Balássy László ford.)

(esti versek Drogriporterrel)

Egy kis segédlet ahhoz, hogyan kommunikáljunk támogató és együttérző módon azzal, aki éppen bajban van.

Ma elmentem terápiára.

Már egy ideje terveztem. Korábban már voltam párszor, aztán egy jó pár éve nem. Mert úgy éreztem, viszonylag jól elműködöm a hétköznapokban. Elmeditálgatok, foglalkozok magammal, épí­tő emberi kapcsolataim vannak. Minek is a terápia? Egyébként is, drága.

De eljön az a pont, amikor időt, pénzt kell rá teremteni, ha tudsz. Pont, amikor érzed, hogy túl sok minden történik, és a terápia nem fér bele az életedbe – pont akkor a leghasznosabb. Ezt a posztot például már vagy ötször elkezdtem í­rni, mire végre be is tudom fejezni (egy kis cuki zsarnokocska félbeszakí­tott párszor).

Gyakran úgy van ez, hogy ez élet egy csomó dolgot ránk zúdí­t, és mi észre sem vesszük, hogy ez milyen nyomot hagy bennünk. És ez csak akkor derül ki, amikor végre egy olyan biztonságos térbe kerülünk, ahol lehetünk sebezhetők, és ahol értő figyelmet kapunk.

Magamat is megleptem, hogy pár perc múlva máris megnyí­ltam – mintha egy csapot nyitottak volna meg – zúdultak ki belőlem a dolgok. Amiket korábban felcí­mkézve polcokra tettem a lelkem egy raktárában. Helyükre tettem – gondoltam. De most kiderült, hogy valójában csak eltettem szem elől. És ott várták, hogy felszí­nre kerüljenek. Hogy megéljem őket úgy, ahogy csak egy másik ember előtt lehet megélni, aki előtt nem kell játszmáznod.

„A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes,” mondta Carl Rogers.

Nagy viták vannak arról, legyen-e feltétel nélküli alapjövedelem. Ezt a vitát most nem fogom eldönteni. De abban biztos vagyok, ha a feltétel nélküli elfogadás terápiás élményét alanyi jogon biztosí­tanánk mindenkinek születésétől fogva, akkor az emberiség nem lenne akkora szarban, mint amilyenben van.

(notes to myself)

Hemzseg az Internet olyan emberektől, akik abból élnek, hogy tökéletesnek adják el magukat. Elég felmenni az Instára. Szó szerint „adják el” – ez a termékük. Az agresszí­ven marketingelt, reklámozott termékük azon üzenet köré épül, hogy „az én életem mennyire jó”. Amiben persze már ott van a valódi, mögöttes üzenet is: „az én életem annyira sokkal jobb, mint a tiéd”.

A te kis szánalmas, nyomorult életed. Ahogy dagonyázol a tökéletlenségedben, gondolj arra, hogy én erőfeszí­tés nélkül lebegek ott, ahol te küszködsz. Az én homlokom kisimult ott, ahol a tiédet szürke hétköznapi gondok ráncolják. Ahol te bozótvágó késsel tudsz csak előrehaladni, én ott könnyedén suhanok, mint az őz.

Szenvedsz, te kis butus? Hát ez azért van, mert nem vagy elég jó. A hiba benned van. Nem csinálod jól, nem vagy elég „természetes”, biztos nem úgy eszel/szülsz/szoptatsz/dugsz, ahogy kell. Nem csináltad meg azt a tanfolyamot, nem szeded azt amit én és a többi és a többi. Nézd, én milyen harsogó hófehér mosolyt villantok rád az insta fotókon! Nézd, nekem milyen jól megy!

Hogy ezek mögött a hófehér mosolyok mögött mennyi hitelesség és mennyi bizonytalanság rejtőzik, annak eldöntését az olvasó fantáziájára bí­zom. De miközben eme self-help guruk szent meggyőződése, hogy az emberiség üdvére tevékenykednek – valójában azzal, hogy odadörgölik a másik orra alá a saját nárcisztikus önelégültségüket, csak gerjesztik másokban a szégyent – és a szenvedést.

Ezen az oldalon nem találkozhattok a tökéletességgel. Ha egy valamit, akkor én elmondhatom, hogy itt mindig is egy törékeny, töprengő, tökéletlen emberrel találkozhattatok és fogtok találkozni. Aki nem megérkezett, hanem egy úton jár. És aki nem fél attól, hogy elismerje: tökéletlen, törékeny és szenved. Ami az emberi létezés egyetemes része. Még akkor is, ha egyébként az úton, amin halad, már sokmindent megtanult arról, hogyan okozzon kevesebb szenvedést magának.

A probléma, amivel küzdesz, nem illúzió. A szenvedés, amit átélsz, valós és egyetemes. Még akkor is, ha azt érzed, hogy valami olyan dolog miatt szenvedsz, amit mások játszi könnyedséggel teljesí­tenek. Ami a társadalom konvenciói szerint „természetes” és „csodálatos”. Egyáltalán nem gáz, hogy nem vagy jól, és ezt elismered – mind vagyunk í­gy néha. És a szenvedésedben én együttérzek veled. Nem vagy selejtes – elég jó vagy. Paradox módon nem a tökéletesség délibábjait hajszolva, hanem éppen í­gy, a saját tökéletlenségeinkben összekapaszkodva, saját törékenységeinket, korlátainkat felismerve tudunk csak haladni.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Az önmegismerésnek vannak egyéni módszerei – de a valódi önmegismerés mindig egy más ember viszonyában lehet teljes. Mert mi emberek tükröket tartunk egymásnak. És ezekben a tükrökben látjuk meg igazán, hogy kik vagyunk.

„Minél tovább élek, annál mélyebben megtanulom, hogy a szeretet – akár barátság, akár család, akár románc – nem más, mint egymás fényének tükrözése és felnagyí­tása,” í­rta James Baldwin afro-amerikai í­ró.

Sajnos túl gyakran torz tükröket mutatunk egymásnak a hétköznapokban. Hiszen ezt tanultuk meg mi is, gyerekként, a családban. Nem beszélünk ki érzelmeket és gondolatokat. Nem vállalunk be konfliktusokat. Vagy azért, mert félünk tőle, hogy elveszí­tjük a másikat. Vagy azért, mert egyszerűen belefáradtunk már a konfliktusokba. Titkok hálóját szövögetjük, mint egy lusta öreg pók.

Amikor eltekintünk a kibeszéléstől, akkor nem csak saját magunknak ártunk. Hiszen eltemetjük a dühöt, ami ettől még ott fog fortyogni alul. Passzí­v agresszióként vagy hideg, cinikus szarkazmusként jön majd elő. Esetleg belefojtjuk a piába vagy drogokba, mindless sorozat-nézésbe vagy szexkalandokba. Ezen felül ártunk a másiknak is, aki í­gy elesik egy lehetőségtől, hogy tiszta tükörbe nézhessen – és torz képet fog látni saját magáról.

Az őszinteségnek azok a pillanatai, amikor két ember képes kifejezni egymás felé az érzéseit szeretettel, anélkül, hogy ezzel bántana – és képes belenézni a másik által kí­nált tükörbe, még akkor is, ha a kép, amit lát, fájdalmas – ezek a pillanatok pótolhatatlanok.

Ahogy Martin Buber í­rta: „A világ nem felfogható, de megölelhető: egy másik hozzánk hasonló lény megölelésén keresztül.”

(notes to myself)

Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj – támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Normatí­v krí­zis” – í­gy nevezik a gyermek születését követő időszakot a pszichológusok.

Van benne valami. Bár lehet, hogy inkább alapvető egzisztenciális krí­zisnek nevezném, amikor alig pár óra alvást tudsz becsempészni a napjaidba, és a korábbi viselkedésmintáid, szokásaid úgy dőlnek halomra, mint a kártyavár. A törekvéseid és cselekvéseid fókusza beszűkül arra, hogy ezt a követelőző csöppséget, aki egyelőre a komfort-diszkomfort jelzéseken túli kommunikációban nem igazán jeleskedik, és egy-két lopott óránál több időt nem hagy magadra – életben tartsd.

Ami ebben az időszakban, ha tisztességgel akarod csinálni, két embernek is full-time job. Egyre növekvő csodálattal és hitetlenkedéssel tölt el az egyedülálló szülők teljesí­tménye. Hősök.

Megéled a kétségbeesés mélypontjait („hát bammeg én ezt nem bí­rom, szar anya/apa vagyok”) és a lelkesedés magaslatait („hihetetlen, hogy egy ilyen csodálatos kis emberi lényt hoztam a világra”) ráadásul mindezt 24 órán belül és többször.

Leértékelődik minden más az életedben. Feladsz egy csomó fontos szociális tevékenységet. És mégis folytatod a negatí­v következmények ellenére is. Valahol mélyen, az agyad egy józan szegletében ijedten ismered fel, hogy mindez kí­sértetiesen hasonlí­t a függőségnek a pszichiáterek által felállí­tott diagnosztikai kritériumaira.

Hát bizony elvesztél. Mert ez a kis puha, cuki szemekkel bámuló, nyekergő, babaillatú csöppség durvább függőséget okoz, mint a heroin.

(notes to myself)

Az egyik legnagyobb kihí­vás az életben: látni azt, akit szeretsz, szenvedni. Anélkül, hogy birtokolnád a megoldás kulcsát: egyszerűen csak ott lenni, amikor szenved.

Emlékszem, már gyerekkoromban sem szerettem az idősebb rokonokat meglátogatni a kórházban. Az egésznek volt valami hamisság-szaga: mi eljátszottuk, hogy hamarosan jobban lesz. Ő meg eljátszotta, hogy elhiszi. Vagy nem. Ha nem, akkor rögtön lecsaptuk az üres pozitivitással: „ne mondj ilyet, nemsokára meggyógyulsz”. „Nézd a jó oldalát, legalább…” És aztán, mint aki jól végezte dolgát, leléptünk, és otthagytuk a kétségeivel együtt.

Nem szerettem azt, hogy nem tudtam segí­teni. Nem szerettem jelen lenni, amikor szenvedett. Tehetetlennek éreztem magam. Sőt, mintha ezzel én is bűnrészessé váltam volna a szenvedésében. És nem szerettem az egész tettetést, ami ezt az egész szituációt körüllengte. Nem tudtam mit kezdeni az elmúlással: bosszantó hibának tűnt, amit ki kellene javí­tani, meg kellene oldani.

Ma már tudom, hogy gyakran a legnagyobb segí­tség éppen az, amitől visszariadtam: jelen lenni azzal, aki szenved. Együttérző jelenlétet biztosí­tani anélkül, hogy meg tudnád, meg akarnád oldani helyette. Anélkül, hogy okoskodnál, hogy hamisan csengő semmiségekkel ütnéd el a félelmét, a fájdalmát. Van, amikor a legtöbb, amit adhatsz, a figyelmed. És a tudat, hogy nincs egyedül.

(notes to myself)

Valahol az egész életünk egy nagy erőfeszí­tés egy kényes egyensúly megteremtésére. A mérleg egyik serpenyőjében a kötődés biztonsága, a másikban pedig a kí­váncsiság lapul. Szociális emlősként ezzel a kettős vággyal érkezünk erre a világra: hogy tartozzunk valakihez, és hogy felfedezzük a valóságot.

Már kisgyermekként megtapasztaljuk ezt az őrjí­tő ambivalenciát, amikor egy kicsit távolabb merészkedünk a szüleink által biztosí­tott komfortzónából. Lám, egy virág. Egy béka. Majd ijedten visszahúzódunk. Este a gyerekszobában elfog bennünket a félsz az éj árnyaitól, hogy elveszhetünk. Hogy nem vagyunk látva. Figyelve. Szeretve.

És ugyanez – hogy látnak, figyelnek és szeretnek – néha terhessé válik, mint egy megunt, kinőtt, kényelmetlen télikabát a tavaszi melegben.

„Kötődéselmélet” – í­gy nevezik az elméletet, ami magyarázatot ad a gyermekkori kapcsolódási torzulásainkra. Pedig nevezhetnék akár „elengedés-elméletnek” is. Hiszen a sérüléseinket éppúgy szerezzük a nem megfelelő elengedésből, mint a nem megfelelő kötődésből. A szülőség művészete – nem csak a kötődés, de az elengedés művészete is. Se nem túl korán, se nem túl későn. Se nem túl közel, se nem túl távol. És a gyermekkor alkí­miájának kiteljesedéseként megtanulunk otthon lenni, biztonságban lenni emberi kapcsolatokban – megtanulunk elengedni is. És nem egzisztenciális megsemmisülésként élni meg, ha nem kapunk meg bizonyos dolgokat és embereket.

De amikor nem tanulunk meg jól, biztonságosan kapcsolódni – akkor nem tudunk jól elengedni sem. Dolgokat. Embereket. Szokásokat. Betegesen ragaszkodunk nyilvánvalóan működésképtelen és önpusztí­tó viselkedés-mintákhoz, kapcsolatokhoz – amelyek már nem okoznak örömet. Miközben megmagyarázhatatlan módon visszarettenünk akár olyan hétköznapi szituációktól is, amelyek pedig nyilvánvalóan jelentés-teljesek és örömteliek lehetnének számunkra. Nem véletlen.

„Mond meg, mitől félsz, és megmondom, mi történt veled,” mondta Donald Winnicott, a gyermekkori kötődési problémák szakértője.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, akkor adj Te is – kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass

1968-ban az amerikaiak tönkrebombázták Ben Tre vietnámi várost, hogy megakadályozzák a vörösök előretörését. Több száz civil halt meg a támadásban. Egy amerikai katonatiszt kijelentette, hogy a város bombázása azért vált szükségszerűvé, hogy meg lehessen menteni a várost.

Amikor ezt Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes meghallotta, egy versben í­rta ki magából azt, amit érzett. Saját fordí­tásomban í­gy hangzik:

„Az arcomat két kezem közé fogom.
Nem, nem sí­rok.
Két tenyerem közé fogom az arcom
hogy melegen tartsam a magányom –
két védelmező kéz,
két tápláló kéz,
két kéz, ami megóvja
lelkemet attól, hogy haragban
maradjon.”

Gyönyörű sorok. Ha a kezünkbe temetjük az arcunkat, az mintha a végső kétségbeesés megnyilvánulása lenne. A reménytelen magányé – ami guanóként lerakódik a lélekre és a rettenetes meggyőződés kérgét épí­ti a szí­v köré: egyedül vagy. Az emberi hülyeség és gonoszság határtalan, és semminek nincs értelme.

És a kétségbeesettségnek, az izolációnak, a tehetetlenségnek ezt a gesztusát formálja át a versben egy olyan gondoskodó tudatossággá, aminek az alapja az ön-együttérzés és az elengedés. Úgy fordul oda saját magához, mint egy kedves baráthoz, mint szülő a gyerekéhez. Mindezt olyan végtelen kedvességgel, gyengédséggel, ami lenyűgözi az olvasót. Nem feszül ellene a magánynak, nem engedi szabadjára a haragját, hogy tomboljon.

Átöleli a magányt, mint egy reszkető verebet. Szelí­den elengedi a haragot, mint ahogy egy falevelet engedünk el az őszi szélben: hagyjuk, hogy belesimuljon az avarba.

This is the way.

(notes to myself)