Horváth Laci drogbiztos szerint a „megengedő szemlélet” vezetett el oda, hogy egy francia városban kijárási tilalmat vezettek be a 16 évnél fiatalabbak számára. Valójában azonban a francia drogpolitika sosem volt „megengedő”, az erőszak pedig éppen a drogtilalom velejárója. 2025. július 21-én Nîmes város hat drogkereskedelem által leginkább sújtott negyedében (pl. Pissevin, Valdegour, Mas de Mingue, stb.) bevezették a éjszakai kijárási tilalmat a 16 év alattiak számára. A korlátozás a 21:00 és 06:00 óra közötti időszakra vonatkozik, és kezdetben 15 napig, azután szükség esetén hosszabbítható. A drasztikus lépést az váltotta ki, hogy az elmúlt hetekben sorozatos lövöldözések, bandaháborúk, erős területi konfliktusok zajlottak a droghálózatok között. Egy 19 éves fiatalt brutálisan meggyilkoltak, holttestét megégették, hogy ezzel üzenetet küldjenek a rivális bandáknak. A polgármester attól tart, hogy a bandák gyermekeket használnak fel drogfutárnak, illetve a gyerekek az erőszakos leszámolások kereszttüzébe kerülhetnek. De vajon hogyan romlott el ennyire a közbiztonság? Horváth Laci drogbiztos szerint a „megengedő szemlélet” miatt – pedig Franciaországban olyan soha nem volt, ha drogokról van szó. Hiszen a francia drogpolitika európai összehasonlításban mindig is szigorúnak számított. A drogfogyasztást egyes szomszédos országokkal, például a türelmesebb Spanyolországgal vagy Németországgal szemben szigorúan büntetik. Tény, hogy nyílt egy-két felügyelt droghasználói szoba, de ezek egyelőre csak Párizsban és nagyon korlátozott elérhetőséggel működnek (inkább a kivétel, mint a szabály). A francia kormányzati retorika az elmúlt években szintén kimondottan szigorúság párti, a magyarországihoz nagyon hasonló megközelítést képviselt. Ennek részeként gyakran használnak ott is militarizált metaforákat: „csata”, „hadjárat”, „felszámolás”. Gérald Darmanin belügyminiszter hadjáratot hirdetett a drogkereskedelem ellen és több nagyvárosban razzia-sorozat indult. Macron elnök többször kijelentette, hogy a drogkereskedőkkel, de a drogfogyasztókkal szemben is a zéró-tolerancia elvét kell alkalmazni. Franciaországban nem a „megengedő” szemlélet miatt, hanem a szigorú szemlélet ellenére magas a drogfogyasztás. Hogy miért? Ennek több összetevője van. Mint mindenhol, a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegregáció fontos: sajnos a francia külvárosokban gyakran gettók alakultak ki, ahol koncentráltan élnek szegény, munkanélküli, bevándorló hátterű családok. Az ilyen közösségekben sajnos a problémás szerhasználat gyakori és az illegális drogkereskedelem csábító jövedelemszerzési lehetőséget jelent. Az elmúlt időszakban egész Európában felfutott a kokain-kereskedelem, amit a latin-amerikai bűnszervezetekkel üzletelő európai bűnszervezetek irányítanak. Az erőszak ennek a kereskedelemnek azért szükségszerű velejárója, mert az illegális piacon nincsenek szabályozott verseny- és konfliktus-megoldó csatornák. Az erőszak a piac újrafelosztásának egyetlen eszköze. Márpedig a várható profit egyre nagyobb, és ez az erőszakot fokozza. Ha valami, akkor az látszik az elmúlt évtizedek tapasztalataiból, hogy a tisztán vagy főleg büntető, szigorú megközelítés valójában legfeljebb tüneti kezelést alkalmaz, de nem kezeli a rendszerszintű okokat. Amelyek újratermelik a drogkereskedelmet és az erőszakot is. Társadalmi integráció nélkül párhuzamos társadalmak alakulnak ki, átfogó drogpolitika nélkül pedig nincs társadalmi integráció sem. Ahhoz, hogy tartós változást érjünk el, akár Franciaországban, akár Magyarországon, be kell fektetni az érintett közösségekbe, a veszélyeztetett fiatalokba. A represszió, a kijárási tilalom, az elrettentés önmagában nem elég. Ha Lacival szemben fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást a drogpolitikáról, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját! ❤

A múltkor írtam egy posztot egy fogyatékkal élő kislánnyal való találkozásomról. Kaptam egy levelet egy érintett szülőtől, ami aztán ismét gondolkodóba ejtett, megosztom veletek egy részét. A levélíró anyuka szerint a posztom azt sugallja, hogy minden fogyatékkal élő gyermek „szeretetet sugároz”, „különösen áldott”, stb. A levélíró szerint ez klisé, amely láthatatlanná teszi azokat a szülőket, akiknek gyermeke súlyosan érintett, és nem tud kapcsolatot teremteni, nem tud ölelni, szeretetet kifejezni. És viszonylag kevés szülő tudja áldásnak érezni ezt a sorsot. „És még kevesebbeknek van bátorsága kimondani, hogy nem csinálom tovább,” írja. „Mert az ítélkezés, a lózungok egy életre belemerevítik ezeket a szülőket a gondoskodásba, ápolásba. És ők még csak azt sem kapják meg, hogy a gyerek átölelje a nyakukat egyszer. Mert mondjuk rájuk sem néz, arra sem képes. Ne értsd félre, szeretjük a gyerekünket (és itt „mi” alatt a férjemet és magamat értem, nincs jogom a sorstársak nevében nyilatkozni). Évekbe telt, mire beláttuk, hogy tönkremegyünk mi is, a másik gyerekünk is, ha elkötelezzük magunkat az élethosszig tartó ápolása mellett. Mert féltünk tőle, hogy nem fogunk tudni tükörbe nézni, vagy egymásra, és tartottunk a népítélettől is. Az első kettő szerencsére nem következett be. A külvilág egy része meg-, és elítél minket, érdekes módon főleg azok a sorstársak, akik nem merték / tudták meglépni, amit mi igen. Évek óta mások gondozzák a mindennapokban a gyerekünket, mi látogatjuk, és továbbra is állandó készenlétben vagyunk, azonnal ugrunk a nem ritka egészségügyi problémáknál. Gondoskodunk róla, szeretjük. Azt nem tudjuk, hogy ő szeret-e minket, mert nem tudja kifejezni. Valójában azt sem tudjuk, hogy megismer-e, vagy hiányzunk-e neki, ha valamiért nem tudjuk meglátogatni. Szeretjük, de nem ez a legjobb dolog, ami velünk történhetett. És szuper lenne, ha végre ezt is ki lehetne mondani anélkül, hogy a külvilág pokolra akarna küldeni.” Azt gondolom ez is egy fontos perspektíva, köszönöm! ❤

Emlékszel a pillangó-effektusra? Egy pillangó meglebbenti a szárnyát Brazíliában, és tornádó lesz Texasban. A léleknek is van pillangó-effektusa. Gyermekkorunkban történik valami. Esemény, vagy események sorozata. Nem is kell, hogy bántsanak minket. Elég, ha egyszerűen belénk vésődik a hiedelem: nem vagyunk érdekesek, fontosak, szerethetők. Így hát hasznosnak kell lennünk ahhoz, hogy megkapjuk az éltető figyelmet és szeretetet. Belénk épül egy hiány, ami kielégülés után sóvárog. Felnőttkorunkban jön valami kiszámíthatatlan impulzus. Egy érintés, ami valami megmagyarázhatatlan módon kellemetlen és taszító. Vagy éppen ellenkezőleg: mintha rezonálna egy belső szükségletünkre, amit már régen nem elégítettünk ki. Nem értjük, miért, de dühösek vagyunk. Vagy éppen csillapíthatatlan elemi vágyak ragadnak magukkal. Emberekre ördögi képet vetítünk rá, vagy éppen angyalként csodáljuk őket. Esetleg abszurd értéket tulajdonítunk olyan dolgoknak, amik valójában nem adhatnak tartós örömet. Sosem volt múltak iránt sóvárgunk. Soha nem lesz jövő után áhítozunk. Tétovázunk, halogatunk, hallgatunk. Maszkot erőltetünk magunkra, de odabent üvöltünk a fájdalomtól, a félreértettségtől, a kétségbeesett, viszonzatlan szeretettől. Úgy érezzük, papírsárkányként hánykolódunk a kontrollálhatatlan érzelmek, szenvedélyek tornádójában anélkül, hogy összekötnénk ezt azzal, amikor a pillangó meglebbentette a szárnyát a távoli gyermekkorban. Mechanisztikusan nehéz is összekötni – az emberi lélek éppúgy nemlineáris rendszer, mint az időjárás. Legfeljebb azokat a történeteket fejthetjük vissza, amelyeket arról mesélünk magunknak, hogy kik vagyunk, mennyit érünk, mire vagyunk érdemesek és mire nem. A pillangó-effektus működik az önismereti, gyógyító folyamatoknál is. Gyakran történik velünk valami olyan, ami katalizátorként hat: segít, hogy új történetet mesélhessünk magunkról magunknak. És a fejlődés nem lineáris: az áttörés gyakran váratlanul történik. Egy szó, egy ölelés, egy pillantás is erőforrássá válhat, amiből később egy nem várt helyzetben erőt meríthetünk. A papírsárkány szörfözni kezd a tornádóban. Nem feszül ellene a szélnek: hiszen az botorság lenne. Próbálja vitorlájába fogni azt. Meglovagolja a hullámokat. Ahogy Jung mondta: nem az vagyok, ami megtörtént velem. Hanem amit választottam, hogy azzá váljak. (note to myself)

Abban a kétes élvezetben volt részem, hogy megnéztem azt a rogáni propaganda műhelyeiben készült förmedvényt, ami arról szól, hogy „milyen lenne a világ, ha hagynánk, hogy az LMBTQ-propaganda utat törjön Magyarországon is”. Tudjátok ez mi? Politikai pedofília. Mint jogtudatos magyar polgár, és főleg mint kisgyerekes szülő, KIKÉREM MAGAMNAK, hogy a gyerekeinket használják fel arra, hogy a kisebbségek elleni gyűlöletkeltést alátámasszák! Ha valami van, ami a gyermekeink egészséges lelki fejlődését veszélyezteti, hát az pont az ilyen undorító uszító propaganda. Nem a Pride-ot, hanem pont ezt a videót kellene betiltani a gyermekek egészséges fejlődésének veszélyeztetésért. Inkább lásson a gyerekem ezer drag queent, mint hogy akár egyetlen másodpercet ebből a szarból. Szálljatok már le tényleg a gyerekekről, harcoskák, ne őket használjátok a kriptaszagú homofób előítéleteitek igazolására!

Emlékszel a pillangó-effektusra? Egy pillangó meglebbenti a szárnyát Brazí­liában, és tornádó lesz Texasban. A léleknek is van pillangó-effektusa. Gyermekkorunkban történik valami. Esemény, vagy események sorozata. Nem is kell, hogy bántsanak minket. Elég, ha egyszerűen belénk vésődik a hiedelem: nem vagyunk érdekesek, fontosak, szerethetők. Így hát hasznosnak kell lennünk ahhoz, hogy megkapjuk az éltető figyelmet és szeretetet. Belénk épül egy hiány, ami kielégülés után sóvárog. Felnőttkorunkban jön valami kiszámí­thatatlan impulzus. Egy érintés, ami valami megmagyarázhatatlan módon kellemetlen és taszí­tó. Vagy éppen ellenkezőleg: mintha rezonálna egy belső szükségletünkre, amit már régen nem elégí­tettünk ki. Nem értjük, miért, de dühösek vagyunk. Vagy éppen csillapí­thatatlan elemi vágyak ragadnak magukkal. Emberekre ördögi képet vetí­tünk rá, vagy éppen angyalként csodáljuk őket. Esetleg abszurd értéket tulajdoní­tunk olyan dolgoknak, amik valójában nem adhatnak tartós örömet. Sosem volt múltak iránt sóvárgunk. Soha nem lesz jövő után áhí­tozunk. Tétovázunk, halogatunk, hallgatunk. Maszkot erőltetünk magunkra, de odabent üvöltünk a fájdalomtól, a félreértettségtől, a kétségbeesett, viszonzatlan szeretettől. Úgy érezzük, papí­rsárkányként hánykolódunk a kontrollálhatatlan érzelmek, szenvedélyek tornádójában anélkül, hogy összekötnénk ezt azzal, amikor a pillangó meglebbentette a szárnyát a távoli gyermekkorban. Mechanisztikusan nehéz is összekötni – az emberi lélek éppúgy nemlineáris rendszer, mint az időjárás. Legfeljebb azokat a történeteket fejthetjük vissza, amelyeket arról mesélünk magunknak, hogy kik vagyunk, mennyit érünk, mire vagyunk érdemesek és mire nem. A pillangó-effektus működik az önismereti, gyógyí­tó folyamatoknál is. Gyakran történik velünk valami olyan, ami katalizátorként hat: segí­t, hogy új történetet mesélhessünk magunkról magunknak. És a fejlődés nem lineáris: az áttörés gyakran váratlanul történik. Egy szó, egy ölelés, egy pillantás is erőforrássá válhat, amiből később egy nem várt helyzetben erőt merí­thetünk. A papí­rsárkány szörfözni kezd a tornádóban. Nem feszül ellene a szélnek: hiszen az botorság lenne. Próbálja vitorlájába fogni azt. Meglovagolja a hullámokat. Ahogy Jung mondta: nem az vagyok, ami megtörtént velem. Hanem amit választottam, hogy azzá váljak. (note to myself)

A hétvégén egy játszótéren összefutottunk egy kislánnyal, aki láthatólag valamilyen fogyatékossággal él. Látszott a mozgásán. Amikor egy ép gyerek szülője szembesül ezzel, többnyire többféle érzés kavarog benne. Egyrészt szánalmat érez a gyerek iránt, és főleg a szülők iránt. De a szánalomba más is vegyül: egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább a te gyereked „nem ilyen”. Ami könnyen átmehet egyfajta feszengésbe vagy viszolygásba. Később az anyukájával rajzolni kezdtek a járdára színes krétával, az én kislányom és az anyja is odaültek hozzájuk. És akkor a kislány váratlanul megölelte. Annyi kedvesség és szeretet volt az ölelésében, hogy teljesen meghatódtunk. És akkor elszégyelltem magam. Mert hogy együtt érzel egy fogyatékkal élő gyerekkel és szüleivel, az egy dolog. De nincs jogod szánalmat érezni – nincs jogod „lesajnálni”. Hiszen minden szülőnek, fogyaték ide vagy oda, a saját gyereke a legcsodálatosabb dolog, ami vele történhetett a világon. „Ne ítélj – s ne szólj – csak érts meg mindent, / És legfőképpen: érts meg mindenkit.” (Reményik Sándor) (note to myself)

Ezernyi olyan dolog lehet egy ember múltjában, ami alkalmatlanná teszi arra, hogy aktív közéleti szerepet vállaljon. Korrupció, visszaélés, hazugság, képmutatás. Például ha valaki homofób törvényeket támogat, miközben meleg szexbulikba jár. Vagy ha valaki dokumentáltan közpénzeket játszik át a haveroknak, családtagoknak. Sajnos számos olyan hiteltelen szereplő van a közéletben, aki ennek ellenére sem vonul vissza. De az konkrétan, hogy valaki a szexiparban dolgozott/dolgozik, önmagában nem ok arra, hogy megbélyegezzék és/vagy kirekesszék a közéletből. Ezt a szemellenzős pornó-ellenes megbélyegzést éppen olyan baromságnak tartom, mint a szemellenzős drogellenességet. Különösen, ha olyan emberek szólnak le egy pornószínésznőt, akik egyébként maguk is fogyasztanak, fogyasztottak pornót. Nem ez határoz meg egy embert – és a közéleti tevékenységét sem ez alapján kell megítélni, tessék leszállni róla! ‍♂️

A társadalom és az állam csődje. Ez jutott eszembe, miután megnéztem az RTL Klub Házon kívül című műsorának riportját Zsoltról, a 19 éves srácról, aki hosszú éves bántalmazásnak vetett véget azzal, hogy megölte a bántalmazó apját. Csődöt mondott ez az állam ott, amikor már kisgyermekkorától kitette Zsoltot, az anyját és testvéreit annak, hogy az apa folyamatosan verje, megalázza őket. Vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy az apád, akinek a biztonságot, a gondoskodást kellene számodra jelenteni, folyamatos veszélyforrást jelent rád? Rettegni, hogy mikor szakad el nála a cérna? Ezt szerintem igazán csak az tudja átérezni, aki hasonlót átélt – én, és a hozzám hasonló szerencsés többség legfeljebb halvány fogalmat alkothat róla. A durva az, hogy szó sem volt itt titokról. Sokkal inkább nyílt titokról. Többször értesítették a rendőrséget, tudtak róla a szomszédok, tudnia kellett róla a gyermkevédelem illetékes szakembereinek. Mégsem történt semmi. Az anyukát nem tudták (?) elhelyezni egy olyan otthonba, ahol az összes gyerekét vihette volna. És ha még előbbre nyúlunk: vajon mit tett, mit tesz az állam, hogy a hasonló eseteket megelőzze? Intenzív, célzott szociális munkával a hasonló családoknak lehet segíteni. Lehet támogatni a mentális egészség javítását, az esetleges szerhasználati problémákból való felépülést. Trauma-informált tanácsadás. Szülői nevelési tanácsadás. Restoratív módszerek. Persze ezek mind pénzbe kerülnek: de vajon ha azt nézzük, hogy az államnak így most mennyibe kerül az, hogy mik a) büntetőeljárás és büntetés költségei, és b) ez a srác kiesik a munkaerőpiacról, akár tartósan is és c) a bántalmazottak testi-lelki egészségére akár egész életre szóló költséges terhet jelent a gyermekkori traumatizáció, akkor a mérleg a végén egyáltalán nem jön ki negatívan. Battered Child Syndrome (BCS), magyarul „bántalmazott gyermek szindróma” – még orvosi és jogi szakkifejezés is van, ami a gyermekek tartós testi és/vagy lelki bántalmazásának fizikai és pszichés következményeit írja le. Gyakran áll depresszió, függőségek, öngyilkosságok, tanulási nehézségek, pszichotikus zavarok, krónikus betegségek eredőjében. Az erőszakos bűncselekményekről nem is beszélve. És még van egy szint, ahol az állam csődöt mond – avagy várhatóan csődöt fog mondani. És ez az államfő szintje, akinek ilyen esetekben nem csak lehetősége, de kötelessége lenne alkalmazni az amnesztiát. Mint annak idején Mádl Ferenc alkalmazta Simek Kitti esetében, aki hosszú éves erőszaknak vetett véget azzal, hogy megölte a nevelőapját. A jelenlegi „köztársasági” elnök, Sulyok Tamás – dicső elődök méltatlan utódja – azonban kinyilvánította, hogy nem hajlandó hasonló esetekben amensztiát alkalmazni. Azért, mert el akarja kerülni, hogy az elődje sorsára jusson, aki megkegyelmezett a bicskei gyermekotthon igazgatóját mosdató embernek. Csakhogy míg a bicskei ügynél az amnesztia alkalmazása volt felháborító, ebben az esetben pont az amnesztia alkalmazásának elmulasztása az, ami súlyosan sérti a közérdeket. Mondhatni: az amnesztiát éppen az ilyen esetekre hozták létre, amikor az állam csődöt mond. Amikor technikailag bűnelkövető, de valójában áldozat az, akit fel kell menteni.

Curtis és Dopeman után újabb „szakember” jelent meg a hazai iskolai drogprevenciós színtéren: Rugós Beke. Én egyébként róla most hallottam először. És azt sem vonom kétségbe, hogy egyébként teljesen jó szándék vezette – a személyén én nem akarok gúnyolódni. De írtam egy cikket a blogra arról, hogy miért kimondottan ártalmas, ha szakemberek helyett celebeket hívnak az iskokákba „drogprevenciót” tartani. Még a legjobb szándékű dilettantizmus sem helyettesítheti a korszerű prevenciót, sőt, egyenesen árt. A cikket belinkelem a hozzászólásba, osszátok! Kedves tanárok, igazgatók, politikusok, tankerületi igazgatók és bárki, akinek erre van ráhatása: légyszi NE csináljátok, ártotok a gyerekeknek!

A társadalom és az állam csődje. Ez jutott eszembe, miután megnéztem az RTL Klub Házon kí­vül cí­mű műsorának riportját Zsoltról, a 19 éves srácról, aki hosszú éves bántalmazásnak vetett véget azzal, hogy megölte a bántalmazó apját. Csődöt mondott ez az állam ott, amikor már kisgyermekkorától kitette Zsoltot, az anyját és testvéreit annak, hogy az apa folyamatosan verje, megalázza őket. Vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy az apád, akinek a biztonságot, a gondoskodást kellene számodra jelenteni, folyamatos veszélyforrást jelent rád? Rettegni, hogy mikor szakad el nála a cérna? Ezt szerintem igazán csak az tudja átérezni, aki hasonlót átélt – én, és a hozzám hasonló szerencsés többség legfeljebb halvány fogalmat alkothat róla. A durva az, hogy szó sem volt itt titokról. Sokkal inkább nyí­lt titokról. Többször értesí­tették a rendőrséget, tudtak róla a szomszédok, tudnia kellett róla a gyermkevédelem illetékes szakembereinek. Mégsem történt semmi. Az anyukát nem tudták (?) elhelyezni egy olyan otthonba, ahol az összes gyerekét vihette volna. És ha még előbbre nyúlunk: vajon mit tett, mit tesz az állam, hogy a hasonló eseteket megelőzze? Intenzí­v, célzott szociális munkával a hasonló családoknak lehet segí­teni. Lehet támogatni a mentális egészség javí­tását, az esetleges szerhasználati problémákból való felépülést. Trauma-informált tanácsadás. Szülői nevelési tanácsadás. Restoratí­v módszerek. Persze ezek mind pénzbe kerülnek: de vajon ha azt nézzük, hogy az államnak í­gy most mennyibe kerül az, hogy mik a) büntetőeljárás és büntetés költségei, és b) ez a srác kiesik a munkaerőpiacról, akár tartósan is és c) a bántalmazottak testi-lelki egészségére akár egész életre szóló költséges terhet jelent a gyermekkori traumatizáció, akkor a mérleg a végén egyáltalán nem jön ki negatí­van. Battered Child Syndrome (BCS), magyarul„bántalmazott gyermek szindróma” – még orvosi és jogi szakkifejezés is van, ami a gyermekek tartós testi és/vagy lelki bántalmazásának fizikai és pszichés következményeit í­rja le. Gyakran áll depresszió, függőségek, öngyilkosságok, tanulási nehézségek, pszichotikus zavarok, krónikus betegségek eredőjében. Az erőszakos bűncselekményekről nem is beszélve. És még van egy szint, ahol az állam csődöt mond – avagy várhatóan csődöt fog mondani. És ez az államfő szintje, akinek ilyen esetekben nem csak lehetősége, de kötelessége lenne alkalmazni az amnesztiát. Mint annak idején Mádl Ferenc alkalmazta Simek Kitti esetében, aki hosszú éves erőszaknak vetett véget azzal, hogy megölte a nevelőapját. A jelenlegi „köztársasági” elnök, Sulyok Tamás – dicső elődök méltatlan utódja – azonban kinyilvání­totta, hogy nem hajlandó hasonló esetekben amensztiát alkalmazni. Azért, mert el akarja kerülni, hogy az elődje sorsára jusson, aki megkegyelmezett a bicskei gyermekotthon igazgatóját mosdató embernek. Csakhogy mí­g a bicskei ügynél az amnesztia alkalmazása volt felháborí­tó, ebben az esetben pont az amnesztia alkalmazásának elmulasztása az, ami súlyosan sérti a közérdeket. Mondhatni: az amnesztiát éppen az ilyen esetekre hozták létre, amikor az állam csődöt mond. Amikor technikailag bűnelkövető, de valójában áldozat az, akit fel kell menteni.