Széljegyzetek

Komorebi. A japánok í­gy nevezik, amikor a napfény átszűrődik a fák lombjain keresztül.

Bár magyarul nincs rá szó, az élményt mindig is rokonnak éreztem azzal, mint amikor állok egy gótikus katedrálisban, és lenyűgözve nézem, hogyan festi szí­nesre az ősi, légies támpilléreket a rózsa-ablakon beszűrődő fény.

Az erdő szent hely. Bármilyen hittanóránál és katekizmusnál többet taní­t a szentségről és a csodáról – minden babonás mellékzöngétől eltekintve, ami ezekre a szavakra rárakódott az évszázadok során. Arról, amit Rudolf Otto numinózusnak nevezett: a mysterium tremendum et fascinans, a rettentő és lenyűgöző titok.

Milyen érdekes, hogy gyakran el kell szakadnunk az emberek világától, ki kell mennünk az ember nem járta vadonba, el kell csendesednünk és meg kell hallanunk az erdő szí­vverését ahhoz, hogy igazán érezzük: mennyire függ minden mindentől, mennyire kapcsolatban van minden mindennel – és mennyire kapcsolódunk mi magunk a mindenséghez.

(notes to myself)

Nem az a feladat, hogy lássuk azt, amit még senki sem látott. Hanem az, hogy gondoljuk azt, amit még senki más nem gondolt arról, amit mindenki lát – í­rta a Nobel-dí­jas fizikus, Erwin Schrödinger.

Bár Schrödinger természettudós volt, ez a meglátás nagyon igaz az emberi társadalmakra is. Nap mint nap körülvesznek minket olyan visszásságok, ellentmondások és igazságtalanságok, amelyeket látunk ugyan, de nem gondolkodunk róluk. Mert egyszerűen megszoktuk őket.

Amikor valaki belép a villamosra, ahol büdös van, akkor szinte meglepődik: vajon hogy képesek elviselni ezt a szagot az emberek? Hogyan képesek ilyen szenvtelen arccal ücsörögni ebben a bűzben? Aztán kénytelen-kelletlen ő is beolvad az utazó közönségbe. Beleivódik a bűz az érzékeibe: egészen megszokottá, hétköznapivá válik. És egy-két megálló után, amikor már nem is gondolkodik róla, ő is unott, szenvtelen arccal néz fel az újonnan belépő, fintorgó utasra.

Így van ez egész társadalmakkal, egész országokkal is.

Az ember roppant alkalmazkodó-képes lény. Megszokja az embertelen kontrasztokat: a nyomorgókat és a dőzsölőket elválasztó vagyoni szakadékot. Megszokja az elképesztő, önpusztí­tó pazarlást az egyik, az extrém nélkülözést a másik oldalon. Megszokja a hatalommal való önkényes visszaélést. Megszokja a fortélyos félelmet és az elhallgatást. Megszokja, hogy nap mint nap hülyének nézik, hogy gyűlöletet szí­tó propagandát ömlesztenek rá. Hogy a tülekedő-eltaposás a normális és a kiállás az abnormális.

Beleivódik a sejtjeibe. És amikor végül van olyan, aki a nap mint nap látott „normális” valóságról ki meri mondani, hogy az beteg, torz és igazságtalan – akkor az elméje védekezni kezd. Sejt szinten. Kinek gúnnyal. Kinek kételkedéssel. Kinek apátiával. Kinek szarkazmussal. Kinek gyűlölettel.

Most jöttek ki a népszámlálási adatok: 2001-ben még 5,3 millió, 2011-ben 3,7 millió, mí­g 2022-ben már csak 2,6 millió magyar vallotta magát római katolikusnak. A magukat vallásosnak mondók aránya 50% alá csökkent, és 40% egyáltalán nem akart válaszolni a vallását firtató kérdésre (ami önmagában is sokat elmond).

Hát akkor ennyit arról, hogy „keresztény ország” vagyunk. Ennyit ért el a nagy keresztény kurzus az elmúlt tí­z évben. Ennyit ér, hogy a csapból is az folyik, hogy mi vagyunk itt a régimódi kereszténydemokrata ország, ami majd jól megmutatja a hitetlen, hanyatló Nyugatnak. Ennyit ér, hogy a mi adónkból az egyházak vezetői degeszre tömik a zsebeiket. Hogy leuralták az oktatást, a szociális ellátást, a kultúrát. Hogy lassan már nem tudsz semmilyen non-profit vállalkozást indí­tani a siker reményével akkor, ha nem öntöd le valami keresztény cukormázzal és nem nevezed el valami szentről vagy boldogról.

Íme az eredmény: megfeleződött a katolikusok száma.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ennek az egésznek nem csak mi voltunk a vesztesei, akik nem tartozunk semmilyen intézményes egyházhoz. De maga a kereszténység is. Mert a történelemből tudjuk, hogy a politikai üldözést a kereszténység jól viseli, de semmi nincs, ami rombolóbb hatással lenne rá, mint a képmutatás. Az, ha egy ország uralkodó elitje lépten-nyomon a kereszténységre hivatkozik, de közben cinikusan semmibe veszi a legalapvetőbb parancsolatokat. Mert az ő „kereszténységük” annyit ér, mint a maffiózóké. Akik buzgón hordják a nyakukban a keresztet aranyláncon, vetik a keresztet a templomban, eljátsszák a felelős családapát, aztán nyomják a kokózós-kurvázós vircsaftot a jachtjaikon.

„Európát csak az mentheti meg, ha visszatalál keresztény identitásához,” mondta a miniszterelnök. Nos, én meg azt mondom, hogy a kereszténységet csak az mentheti meg Európában, ha képes levetni a korrupt politika béklyóját. Ha képes megszabadulni az elavult tekintélyelvű és hierarchikus hatalmi struktúráktól. Ha felépül a múlthoz való görcsös ragaszkodásból és az áporodott szagú előí­téletektől való függőségből. Ha kiszabadul az üresen kongó márványtemplomok pöffeszkedő gőgjéből a közösségekhez. Ha a kiváltságosok és hatalmasok vallása helyett a gyengék és a kirekesztettek vallása lesz. És legfőképpen, ha az egyházak végre lemondanak arról a tévhitről, hogy az ő fenekükből világí­t a fény, és mindenki más helikopter.

Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segí­tségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb.

Mire gondolok?

Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előí­téletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele.

„Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló.
„Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta.
„Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter.

Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára.

„Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.”
„Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.”
„Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.”

Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amí­g nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amí­g nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hí­rével?

Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszí­rozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak.

És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállí­tott életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazí­tjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.

Nem könnyű férfinak lenni a 21. században.

Akik megszokhatták, hogy sokat í­rok a nők jogairól, talán meglepődnek, hogy ezt í­rom. És mégis: őszintén érzem és gondolom, hogy nehéz ma férfinak lenni.

No nem az agyatlan és érzéketlen macsókra gondolok, akik magasról tesznek mások érzelmeire. Akik önelégülten terpeszkednek el a padon, nehogy más is elférjen. Akik utána-fütyülnek a csinos nőknek és akik szerint mindenki frigid picsa, aki nem nevet a roppant béna szexista vicceiken. Az érzékeny, intelligens férfiakról beszélek. Akik őszintén szeretnének férfiak – és emberek maradni egy olyan gyorsan változó korban, mint a miénk.

A múltkor a rádióban betelefonált egy felháborodott középkorú férfi: „ez a mai világ már nem normális”. „Itt már semmit sem lehet”. És valóban, mi, férfiak, akik még a régi akciófilmeken nőttünk fel, szenvtelen szoknyavadász akcióhősökért lelkesedtünk, és azt tanultuk meg, hogy az igazi férfi nem sí­r, inkább ivásba fojtja a fájdalmát – hát ez a mai világ bizony abnormális. Frusztráló, hogy a régi normák, amiket öröknek hittünk, meginogtak – de még együtt hatnak a kiforrásban lévő új normákkal.

Navigálni kell az egymásnak ellentmondó elvárások között, mint az ókori hajósok ama nevezetes tengerszorosban, ahol az egyik oldalon Kharübdisz halálos örvénye, a másik oldalon Szkülla szörnyeteg-szája fenyegeti elnyeléssel az óvatlan utazót.

Legyél férfias, fél kézzel szereld meg a mosogatógépet, ha elromlik. Légy találékony, ne légy alamuszi. Másrészt legyél progresszí­v. Vigyázz, milyen kifejezést használsz. Mintha csak tojáshéjon járkálnál: nehogy megsérts vele valakit.

Legyél határozott, „te legyél a férfi”: kezdeményezz. De ne legyél szexista és tolakodó. Fogadd el az erős nőket.

Ne picsogj, ne érzelegj, mint valami – nem í­rom ki a szót, mert megint letilt a Facebook. De legyél modern férfi: tudd kifejezni az érzelmeidet és beszélni róluk.

Legyél magas, legyél izmos, legyen nagy a farkad. Teljesí­ts, mint egy görög isten. De ne legyél szexmániás majom, akinek csak a test a fontos.

Legyél sikeres, legyen biztos egzisztenciád, autód, saját lakásod. Ne legyél mama kedvence és lusta hippi. De ne legyél anyagias munkamániás. Tölts sok időt a családoddal, ne dolgozz túl sokat.

Legyél jó apa, aki teljesen odateszi magát a gyerekeiért. Ne csak a munkáddal foglalkozz, hanem a gyerekeiddel is, és végezz házimunkát. De közben ha kenyértörésre kerül a sor, akkor ismerd el, hogy te csak másodrangú szülő vagy: a gyereknek az anyjára van szüksége. Légy hálás, ha egyáltalán vasárnapi apuka maradhatsz.

Tudom, a nők is í­rhatnának egy ugyanilyen listát a nőkkel szemben a társadalom által támasztott egymásnak ellentmondó elvárásokról. De az a helyzet, hogy amikor a nemi sztereotí­piák és a patriarchális rendszer beidegződéseiről beszélünk, akkor gyakran nincs szó arról, hogy azok a férfiak számára egyaránt ártalmasak. Még akkor is, ha az élet egy csomó területén a férfiak kiváltságait erősí­tik.

Sok empátiára, érzelmi intelligenciára, önismeretre, önreflexióra van szükségünk ahhoz, hogy akár férfiként, akár nőként, érvényesüljünk manapság. Ne a saját sértettségünk levében fortyogjunk, igazságtalanul általánosí­tva és vagdalkozva. Hogy képesek legyünk perspektí­vát váltani. És a buta elvárásoknak és előí­téleteknek való torz megfelelési kényszer helyett megtaláljuk a gyakran kényes, de egészséges egyensúlyt. Kedvesen, nyitottan forduljunk oda egymáshoz.

Sokan í­rtatok már olyanok, akik a hazai egészségügyi és szociális ellátórendszer fonákságait tapasztalva szeretnétek valami újat, valami mást kipróbálni: ki pszichedelikus terápiát, ki „Máté Gábor szemléletén alapuló” humánus terápiát. Van olyan is, aki szeretné a tanácsomat kérni egy olyan nehéz helyzetben, amibe az élet sodorta.

Ezek a kérések mindig nehéz helyzetbe hoznak engem. Egyrészt igen, tiszta szí­vből szeretnék segí­teni. Megértem, hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe tud kerülni manapság valaki, aki ilyen problémákkal küzd – magára hagyva, csalódottan a rendszerben (jogosan). De azt is tudom, hogy a nem megfelelő segí­tséggel akár ártani is lehet.

Először is, tudom, hogy manapság már rengetegen mindenféle valódi végzettség, képesí­tés nélkül is különféle gyógyí­tó és terápiás szolgáltatást nyújtanak. Én nem szeretnék közéjük tartozni. Nem kizárt, hogy egyszer még elvégzek valami ilyesmit, mert nyilvánvalóan lenne rá(m) kereslet. De addig is én legfeljebb baráti, útitársi tanácsot tudok adni, nem tulajdoní­tok magamnak semmiféle terapeuta vagy guru szerepet.

Másodszor, a pszichedelikus szerek használata Magyarországon bűncselekmény. És az is, ha valaki másnak abban segédkezik, hogy ilyen szerekhez hozzájusson. Tehát ha ilyesmit kértek tőlem, akkor tudjátok: nem csak magatokat, de engem és az oldalt is veszélybe sodorjátok. Különösen a jelenlegi politikai klí­mában, amikor köröznek a civilek fölött a keselyűk, várva, hogy lecsaphassanak.

Harmadszor, a tanácsadás, a terápia is egy kompetití­v terület: az egyes szakemberek versenyeznek a kliensekért. Természetesen van személyes véleményem, de mint oldal, nem szeretném az egyik vagy másik szolgáltatót reklámozni, előnybe hozni, mert az rossz vért szül a szakmában. Az oldalon összeszedtük a függőségekkel küzdőknek segí­tséget nyújtó helyeket (https://drogriporter.hu/segitseg/) – ezzel tudtunk hozzájárulni a kereséshez.

Az én küldetésem (egyelőre): az í­rás. Szí­veket és elméket, buborékokat nyitogatni. Nem kevés. Ma Magyarországon főleg. Kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Micsoda gyávaság elcsüggedni mások boldogságán és lelombozódni mások jó szerencséjén,” í­rta Montesquieu.

Mégis, megtesszük. Van, aki gyakran, van, aki ritkán. De megtesszük. Még ha nem is vezetünk róla naplót – és másokban sokkal könnyebben felfedezzük, mint saját magunkban.

Az érme másik oldala: a káröröm. Amikor kimondottan élvezed más balszerencséjét.

Montesquieu-nek igaza van: gyávaság ez. Mert az ember inkább megracionalizálja a saját rosszindulatát mások iránt, mintsem szembenézzen a saját fájdalmával és félelmével.

Ha legközelebb tapasztalod, nézz magadba: ki vagy te? honnan jössz? mit jelentesz?

Az irigység és káröröm mindig rólad szól. Arról, hogy úgy érzed, a világ igazságtalanul bánt veled. Hogy te jobbat érdemelnél. Hogy a másik sikere a te előrejutásodat hátráltatja. Triggereli a traumát: előhí­vja a lét-bizonytalanságodat, saját értéktelenséged tudatát. A sérelmedről szól, amit magadban dédelgetsz. Titokban locsolgatod, mint valami virágot.

Jellemző, hogy a nyelvünkben létezik a káröröm, de nincs szavunk arra, amikor őszintén és önzetlenül örvendezünk más sikerének. Olvastam, hogy a német nyelvújí­tók próbálják bevezetni a Schadenfreude (káröröm) ellentétét: Freudenfreude. Még lefordí­tani is nehéz: öröm-öröm.

Persze Keleten ez a kifejezés már évezredek óta létezik. A Buddha taní­tásai szerint a négy mérhetetlen, a négy fő erény (Brahma-vihára) egyike a mudita: együtt-érző öröm. Több, mint az egyszerű együttérzés (karuna), különleges minőséggel rendelkezik.

Tanulni kell. Táplálni. Locsolgatni, mint egy virágot. És ez mindig azzal kezdődik, hogy megkérded magadtól: vajon saját magaddal szemben tudod-e gyakorolni az együttérzést? Vajon a másokkal szembeni gyanakvásod, irigységed, kárörömöd nem a saját értéktelenségedről berögzült hiedelmen alapul-e?

(notes to myself)

„Minden mérkőzés addig tart, amí­g meg nem nyerjük!” – í­gy hangzik „Magyarország hét törvényének” egyike, amit a miniszterelnök szerint fel kell vésnünk „Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét.”

Milyen tetszetős – és mennyire hí­g bölcsesség ez. A törtető arrogancia igazsága. Azoknak az igazsága, akik szerint az élet egy zéró-összegű játszma, amiben vagy eltaposol, vagy eltaposnak. Egy focimeccs, ahol a győzelemért mindent fel lehet és kell áldozni.

Jaj annak az országnak, amelynek az élére olyan emberek kerülnek, akik nem tudnak veszí­teni. Akik minden helyzetből csak és kizárólag nyertesen akarnak kikerülni. És szerencsés az ország, amelynek a nagyjai tudnak veszí­teni azért, hogy az ország nyerjen. Ehhez kell igazi erő, méltóság – és bátorság.

„A világon a legbátrabb emberek azok, akik tudják, hogyan kell veszí­teni,” mondta Szongcsol koreai Zen-mester.

(notes to myself)

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk okvetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszí­nezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti cí­meztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számí­tók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!”
Ady Endre
Nagyváradi Napló – 1902. január 31.

Primití­v agónia – í­gy nevezte Donald Winnicott pszichológus azt a szenvedést, amit az ember akkor él át, amikor retteg a teljes széthullástól és a valóságérzékének megszűnésétől. Egyes emberek úgy í­rják le, mint soha véget nem érő zuhanást a semmibe. A mentális zavarokkal, periodikusan jelentkező pszichózissal élő emberek gyakran számolnak be erről.

Ez a kí­n Winnicott szerint visszavezethető életünk első éveire, amikor a csecsemőnek még nem alakult ki az autonóm énje. Totális kiszolgáltatottságban és függőségben él a gondviselőjétől. Önálló lénnyé válása – saját személyes integritásának megteremtése – egy kényes egyensúlytól függ, ami őt a szülőhöz köti. Némi primití­v agónia elkerülhetetlen, része annak, hogy önálló emberi lénnyé váljunk.

Winniccott szerint nincs szükségünk tökéletes szülőre (nincs is olyan). Csupán elég jó szülőkre. Akik eleinte szinte totálisan alkalmazkodnak a csecsemő igényeihez – majd szépen fokozatosan képesek elengedni a fejlődő gyermek kezét, hogy önállóan szembesüljön a hibázással és annak következményeivel.

Amikor kora-gyermekkori traumáról beszélünk, gyakran abba a hibába esünk, hogy azt hisszük: két autonóm lény közötti konfliktusról van szó. Ahol persze az egyik kiszolgáltatott, a másik domináns helyzetben van. De mégis: az egyik ember bántja a másikat. A valóságban azonban ezek a korai traumatikus élmények éppen azért annyira meghatározóak az egész életünkre nézve, mert amikor megtörténnek, még nem beszélhetünk önálló érzelmi életről, kiforrott énről sem.

Amikor ebben az én-előtti állapotban a külvilág reakciói nincsenek szinkronban a csecsemő szükségleteivel, azt soha nem puszta ideiglenes kényelmetlenségként éli meg – hanem egzisztenciális horrorként. Amikor kisgyermek nincs szinkronban a szülővel, ha a szülő nem érzelmileg elérhető – az a teljes megsemmisüléstől való rettegést jelenti a kisgyerek számára. Nincsen még fejlett agykérge, ami képes lenne feldolgozni, helyére tenni, értelmezni ezeket az élményeket.

A csecsemőkorunkról nincs epizodikus emlékezetünk (nem emlékszünk konkrét eseményekre). Ezért gyakran abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, nem is fontos, ami akkor történt. Pedig nagyon is fontos. Amikor a korai években hiányzik a gondoskodó, stimuláló környezet, a primití­v agónia, mint valamiféle zaj, beágyazódik a még az emlékezet-előtti elmébe. Nem is egyszerűen áthuzalozza az agyat, hiszen még nincs mit áthuzalozni – hanem eleve úgy huzalozza be, hogy ez a nagyon mély, zsigeri bizonytalanság az én részévé válik. Beépül a mindennapokba, és a legváratlanabb helyzetekben jön elő.

Ahogy Mark Epstein pszichiáter fogalmaz: „a hétköznapi trauma könnyen egy anyátlan gyermekké tehet bennünket” – és felnőtt emberként is újra visszazuhanunk abba az állapotba, amikor a primití­v agónia teljesen megbéní­t és tehetetlen kisgyermekké változtat bennünket.

Amikor a Pszichedelikumok Skóciában cí­mű filmünkben Pat elmeséli az élményét, hogyan esett szét teljesen az Ayahuasca szertartás során, akkor gyakorlatilag ezt az állapotot í­rja le. A primití­v agónia állapotát, amelyben a csillapí­thatatlan zokogás valósággal letaglózta. És az élmény, ahogy a két sámán átölelte, énekelve ringatta – az én értelmezésemben ekkor élte át azt a szinkront, ami addig hiányzott az életéből. És ez az élmény, ahogy ő fogalmaz, „sejt szinten” gyógyí­tó hatással volt rá. És nem túloz: ez valóban varázslat. De nem a hókusz-pókusz értelemben, hanem az élet mágiája.

Ha még nem láttad a filmünket, akkor itt megnézheted: https://drogriporter.444.hu/2023/09/18/gyogyito-tudatallapotok

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy még tudjunk hasonló filmeket és í­rásokat nyújtani neked: https://drogriporter.hu/tamogass/