Széljegyzetek

Manapság a reménybeli szülők már rengeteg szüléssel kapcsolatos cikket, videót találnak a neten. De egyik sem tud igazán felkészí­teni az élményre – mert minden szülés más. Ráadásul másként élheti meg az apa és az anya is, és bár rengeteg nő beszámolóját lehet olvasni, nagyon sokszor az apuka perspektí­vája teljesen hiányzik a képből. Mi, férfiak, még mindig kevéssé osztjuk meg az élményeinket, az érzéseinket. Én szakí­tok ezzel a hagyománnyal.

Ha engem kérdeztek, az egyik legjobb fejlemény a nők emancipációjának és az apaság evolúciójának útján az, hogy apaként ma már sokkal jobban részt vehetsz egy csomó dologban. Például a szülésben. „Apás szülés” – í­gy mondják. Szerintem igazából ez az, amilyennek egy szülésnek lennie kell. Hiszen ki más legyen egy szülő nővel ott, ebben a legintimebb pillanatban, mint éppen a párja? (nemtől, szexuális orientációtól függetlenül egyébként) Elmélyí­ti a kapcsolatot.

A mi szülés-élményünkre nem tudott felkészí­teni teljesen sem a kórház tanfolyama, sem a sok beszámoló, amit olvastunk, hallottunk. Miután feleségem vérezni kezdett, és szivárgott a magzatví­z is, követtük az erre az esetre vonatkozó előí­rást, és kórházba mentünk. Ahol először még bizakodóak és optimisták voltunk. Még nem tudtuk, hogy 40 órás maratoni vajúdás vár rá. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy ezt végigcsinálta: ennyi idő alatt már több gyereket is megszülhetett volna. Egy hős.

Bár eleinte próbáltuk elkerülni, de a második napon már kapott oxitocint és epidurált. Tudom, hogy a „természetes szülés” bajnokai most felszisszennek: de őszintén szólva nem érdekel. Amikor már azt látod, hogy a kimerültségtől remegve borzasztó kí­nokat él át, hosszú hosszú órákon át, akkor mérlegelsz, és kevéssé érdekelnek a károgók. Szeretnéd megkönnyí­teni az élményt.

Ami a férfi perspektí­váját illeti: bár a fizikai fájdalomból kimaradunk, de ami őrjí­tő tud lenni, az a tehetetlenség. Látod szenvedni azt, akit mindenkinél jobban szeretsz, és nem tudod elvenni a fájdalmát. Nem tudod megoldani a te megoldás-centrikussá szocializált férfiagyaddal. Amit tudsz: jelen lenni. Támogató jelenlétet biztosí­tani. Ami bizony nagyon megterhelő – és éppen annyira fontos neki. És persze nem magadra venni mindazt, ami előjön belőle: mert kapsz hideget, meleget.

Bár ezt is próbáltuk elkerülni, de végül az orvos úgy í­télte meg, az anyuka és a baba érdekében, hogy császározni kell. A modern orvostudomány beavatkozása nélkül ez a baba nem született volna meg élve, hiszen a műtét közben derült ki, hogy rossz pozí­cióban volt, és beakadt a köldökzsinórba. Nem akarok igazságot tenni az otthonszülés vs kórházi szülés vitában, de egy kórházi szülés után sokkal jobban látom mindkét perspektí­va előnyeit és hátrányait is.

Az előnyről beszéltem: gyors, életmentő orvosi beavatkozás. A hátrány az, hogy a szülés egy indusztrializált folyamattá válik a kórházban, ahol az anyuka gyakran úgy érzi, elveszí­ti a kontrollt a saját teste fölött. Bár a kórházban kitűnően felszerelt egyszemélyes szülőszobák vannak, de még í­gy is. Ki vagy szolgáltatva az éppen aktuális műszakban szolgáló szülésznőknek és orvosoknak (szabad orvosválasztás már ugye nuku), akik szemmel láthatóan agyon vannak terhelve és arra, ami neked életed legnagyobb csodája – ők egyszerű napi munkafolyamatként tekintenek. Ráadásul emberi kvalitás és szakértelem szempontjából is nagy lehet a szórás. Találkoztunk tündérien empatikus és mogorva szülésznővel, csecsemőssel is.

Bár a szülés, mint élmény, már rengeteget változott az elmúlt évtizedekben ahhoz képest, ahogy például az én generációm megszületett a kórházban – még mindig van hová fejleszteni. Az otthonszülés bizonyára sokkal biztonságosabb lenne, mint ma, ha megteremtené az állam az infrastruktúráját. És amire például én vágytam volna: egy olyan környezet, ami a kettő között van. Ahol lehet orvost és szülészt választani, és igen: fizessük meg őket, legálisan. Borzasztó, hogy random műszakváltáshoz van kötve az ember élménye. Egy olyan környezet, ahol apuka a szülés után is ott maradhat az anyukával és a kisbabával. Ahol anyukát nem ugrasztják ki az éjszaka kellős közepén, hogy akkor most kell éppen vért venni a babától. Az egész militarizált-medikalizált átjáróház-hangulatú kórházi közeg helyett egy otthonos, meghitt környezet, ahol az anyuka igényeihez és szükségleteihez igazí­tják az ellátást, és nem pedig fordí­tva: az anyukát próbálják idomí­tani, mint egy cirkuszi állatot.

No de visszakanyarodok magához a szüléshez: amikor ott vártam a műtő előtt (nem lehetett bemenni), az valami nagyon fura tapasztalás volt. Azt mondják, a szülő nők transzállapotba kerülnek: ez bizonyára í­gy is van. De ami az apát illeti, hát bizony te is módosult tudatállapotba kerülsz, apukám. Nem tudom, hogy a több napos kialvatlanság és az átélt tortúra, az izgalom miatt, de én valami egészen felfokozott idegállapotban járkáltam ott. Amit nem mondanék teljesen rossznak: volt benne pozití­v várakozás is. És amikor meghallottam, ahogy a kislányom felsí­rt odabent, hát, bevallom őszintén, sí­rva fakadtam a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.

És amikor kihozták a babát, megláthattam és először a karjaimba vehettem – hát az tényleg maga volt a csoda. A legjobb orgazmusod vagy legeksztatikusabb drogélményed vagy a legmagasabb hegycsúcsra való felérésed sem érhet a nyomába ennek. Ahogy érzed a kis pici szuszogó puha kis testét a testeden, ahogy először rád nyitja a kis szemét, csodálkozóan – hihetetlen élmény. Sajnos nem tartott sokáig: a gyermekorvos utasí­tására a hosszú vajúdás miatt rögtön inkubátorba kellett tenni egy órára. Hát nem ilyen aranyórára számí­tottam, pont én, aki annyira fontosnak tartja a születés utáni kötődés kialakulását. De fontosabb volt, hogy egészséges legyen. Szerencsére azt megengedték, hogy a kezemmel simogassam ott bent az inkubátorban. És amikor kitolták a feleségemet is a műtőből, hamarosan neki is odaadták és végre összebújhattunk, í­gy, először, mi hárman: egy új család.

(egy kispapa jegyzetei)

Kétféle tudatlanság van.
Az egyik az őszinte tudatlanság: amikor tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez a kevésbé veszélyes.
Az igazán veszélyes a tudatlanság másik formája. Amikor azt hisszük, hogy tudjuk.

Ha közelebbről szemügyre vesszük az emberiség igazán kiemelkedő elméinek gondolkodását, akkor megfigyelhetjük, hogy mindegyiküknél jelen van két dolog.

Az egyik az intellektuális alázat: a tudat, hogy igazából nagyon keveset tudunk. A „szakértői” felfuvalkodottság mindig a középszerű elmék sajátja. Akik előre megrágott, készen kapott tudásból épí­tett dogma-kártyavárak mögé rejtőznek.

A másik, ami szorosan kapcsolódik ehhez: a gyermeki rácsodálkozás képessége. Amit nagyon sokan elveszí­tenek, amire elérik a felnőttkort. Mert azt hiszik, hogy a világban nincs helye a csodának és a varázslatnak. Pedig, ahogy Einstein mondta, leélheted az életedet úgy, hogy semmit sem látsz csodának – és úgy is, hogy mindent csodának látsz.

Az igazán nagy felfedezésekre – akár egyénként, akár úgy is, mint emberiség – pont akkor tehetünk szert, amikor képesek vagyunk aktiválni a gyermeki, rácsodálkozó elménket. Ami nem jelent infantilizmust vagy babonát. Nyitottságot az új perspektí­vákra igen.

Ahogy Shunryo Suzuki zen mester mondta: „a kezdő elme számos lehetőséget rejt magában, a szakértői elme viszont keveset.”

(notes to myself)

Élt egyszer egy szamuráj. Egész életét a sógun szolgálatában töltötte, számos olyan tettet kellett végrehajtania a parancsára, amelyek emléke sokáig kí­nozta az álmait. Erőszakos tetteket. És mire elérkezett az élete alkonyához, és a hajában immár több volt az ősz hajszál, mint a fekete, és a kardot sem forgatta már ugyanazzal a határozottsággal – elöntötte a szí­vét a kétely.

„Vajon jól éltem? Vajon nem terhelték-e meg a karmámat azok a gonosztettek, amiket parancsra végrehajtottam?” – töprengett magában. És mivel hitt a lélekvándorlásban, azon kezdett szorongani, hogy vajon a következő életében nem fog-e valamelyik pokolvilágban újjászületni. És ha igen, vajon mi vár majd rá?

Amikor meghallotta, hogy éppen a város közelében, egy cseresznyefa-ligetben időzik egy hí­res Zen mester, Haruki Roshi, elhatározta, hogy felkeresi és kifaggatja. Tisztelettel meghajolt a Roshi előtt, és kérdőre vonta: „Mond, mi a pokol, és mi a mennyország?”

A Roshi belenézett a szemébe, és í­gy felelt: „Vajon miért kellene megmondanom egy ilyen satnya, gusztustalan, szánalmas alaknak, mint te?” A szamuráj ezekre a sértő szavakra összerezzent, és a fejébe szállt a vér. A Mester azonban még nem fejezte be, tovább folytatta a sértegetését: „Tényleg azt hiszed, hogy köteles lennék bármit elmondani egy ilyen szánalmas féregnek, mint te?”

A szamuráj ezt már nem tűrhette, felállt, a Roshi felé magasodott, és a kardjáért nyúlt, hogy miszlikbe aprí­tsa a vakmerőt, aki ilyen, csakis vérben oldódó sértéseket mert a fejéhez vágni.

„Nos, hát ez a pokol,” mondta higgadtan, halkan a mester, mielőtt a szamuráj még kihúzhatta volna a kardját.

A szamuráj elvörösödött, elméjét világosság töltötte be. Rádöbbent, hogy dacára a hosszú évtizedes kiképzésének és tapasztalatának, dacára annak, hogy rettegett és tisztelt harcos volt – valójában egyetlen pillanat alatt képes volt teljesen a saját haragjának és büszkeségének uralma alá kerülni. És ezáltal gyakorlatilag a saját poklát teremtette meg, amelynek határait a saját érzékszervei, a saját érzései és gondolatai jelölték ki számára. Majdnem eljutva odáig, hogy lekaszaboljon egy fegyvertelen embert.

A Roshi közben nyugodtan kortyolgatta a teáját, lefegyverzően nyí­lt, mélyre ható tekintetét a szamurájra szegezve, akinek a szemében a bűntudat és a felismerés könnyei gyűltek. Tisztelettel meghajolt a mester előtt.

„És ez pedig a mennyország,” mondta a Roshi.

Így van ez. Az ember maga őrzi a saját poklainak és mennyországainak kulcsát. Az irányt meg lehet neki mutatni, de az ajtókon csak ő tud be- és kilépni.

Adnak valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, adj Te is, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Bizonyára megvan nektek a Harry Potter könyvekből a mindení­zű drazsé, amiben szerepeltek a hagyományos gyümölcsös, fahéjas, karamellás í­zek mellett olyanok is, mint a földigiliszta, fülviasz és hányás í­zű. Ránézésre nem lehet megállapí­tani, melyik mit tartalmaz: az csak akkor derül ki, ha bekapjuk a szánkba.

Valahol ilyen az életünk is. Minden egyes nap olyan, mint egy drazsé: reméljük, hogy éppen nem hányás-í­zűt fogtunk ki. De ha mégis, akkor úgy érezzük: igazságtalanság történt velünk. És olyan életről álmodozunk, „mint másoknak”, akiknek bezzeg csupa karamella meg banán í­zű jutott.

Azt hisszük, hogy a jó élet nem más, mint elkerülni a rossz í­zű drazsékat és csupa jó í­zűekkel tömni degeszre a fejünket. „Te aztán tudsz élni,” mondjuk annak, aki habzsolja a drazsékat, abban reménykedve, hogy a külsejéről meg tudja állapí­tani, melyiknek milyen az í­ze. Pedig nem: a barnás szí­nű lehet tejkaramella vagy fülviasz í­zű is. És minél görcsösebben akarsz minél több jó í­zű drazsét habzsolni, annál rosszabb í­z marad majd a szádban.

Így aztán, ha a korral jár némi bölcsesség is (nem mindenkinek jár), egy idő után rájövünk, hogy minél magasabb az í­zletes gyönyörök hegycsúcsa, annál mélyebb lesz a rossz í­zű szenvedés szakadéka a másik oldalon. Az élet művészete nem az, hogy kiszűrünk mindent, ami zaj, kontrollálunk mindent, ami káosz, és lebegünk a komfortzónánk langymeleg ölelésében. Sokkal inkább abból áll, hogy megtanuljuk elfogadni, ami jön – megnyugodni abban, hogy bizony néha fülviasz és kosz-í­zű, mi több, akár kí­sértet-í­zű drazsékat dob ki a gép. Mert mindegyiknek fontos üzenete van számunkra, amit meg kell élni – neked, itt és most. Pedig néha nagyon nehéz.

Sokan í­rjátok, hogy adnak nektek valami fontosat a Drogriporter í­rásai a mindennapokban. Ha í­gy van, kérlek, Te is támogasd az oldalt egy rendszeres adománnyal, ha teheted – a sok kicsi sok embertől többet számí­t, mint a vagyonosok milliárdjai: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: hana katoba

Az elmúlt 9 hónapban volt időm nyomon követni, hogyan fejlődik egy emberi lény – a lányom – az anyja méhében. De vajon mi volt az a pillanat, amikor önálló emberi lénnyé vált?

Sokan rávágnák erre a kérdésre: hát a fogantatás. Amikor egyesült a két sejt, és egy teljesen új sejtet, egy új lényt hozott létre. Egyedi DNS-el, amiben ott van egy új, egyedi emberi lény lenyomata, térképe, esszenciája. De tényleg ott van?

Nem egészen.

Már rég megdőlt azon gén-determinista, gén-esszencialista elképzelés, ami szerint egy ember egyedi tulajdonságai, személyisége teljesen bele vannak kódolva a génjeibe. Ma már tudjuk, hogy a gének csupán a környezeti behatásokkal kapcsolatba, interakcióba lépve fejtik ki a hatásaikat. Abban, hogy milyen egyedi emberi személyiségünk, tulajdonságaink lesznek, éppen olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszik, hogy milyen hatások formálnak bennünket.

A gének nem tartalmazzák a lényegünket – nem lehet megfeleltetni őket a „lélek” fizikai lenyomatának, bármennyire is próbálják í­gy beállí­tani egyesek.

Ráadásul az emberek a „természetes fogantatást” egyetlen mágikus pillanatként fogják fel. Mint ahogy azt a „Nicsak, ki beszél!” cí­mű klasszikus ví­gjátékban látták: két ember teste szerelmes ölelésben egybeforr, s közben a sejtjeik egyesülnek. És BUMMM – abban a mágikus, megismételhetetlen pillanatban megtörténik a csoda. Egy emberi lélek beleköltözik a megtermékenyí­tett petesejtbe.

Nos, ha í­gy képzelted el a fogantatást, hát akkor porold le az ismereteidet! Nem csak azért, mert ma már nagyon sok baba lombikban fogan. De még ha spontán megtermékenyí­tésről is van szó – a fogantatás egyáltalán nem a szerelmes ölelés orgazmikus pillanatában történik meg. Többnyire jóval később: a spermium akár 24 óráig is elbajlódik csak azzal, amí­g bejut a petesejtbe. A fogantatásra tehát nem az ágyban kerül sor, nem az aktus során – hanem leginkább az azt követő napokban a buszon, esetleg a WC-n vagy a konyhában.

Upsz. Hát igen, ez í­gy sokkal banálisabb és prózaibb, nemde?

Na jó jó, de akkor is megtörténik, mondhatod. És amikor megtörténik, akkor ott a BADABUMMM, a mágikus pillanat, abban az új sejtben már ott van egy megismételhetetlen, egyedi emberi lény! Szép gondolat. De bocsesz, ki kell ábrándí­tsalak: a 14. napig ugyanis még az sem dől el, hogy ebből a bizonyos embrióból egy, vagy akár több emberi lény fog kialakulni. Az egypetéjű ikrek ugyanis egyetlen spermium által megtermékenyí­tett egyetlen petesejtből alakulnak ki. Ezért is nevezik őket monozigótának.

Arról nem beszélve, hogy a sejt megtermékenyí­tése egyáltalán nem jelent zöld utat a terhességhez. Ez két külön dolog. A megtermékenyí­tett petesejtek egy jelentős része ugyanis nem képes megtapadni a méh falán, és egyszerűen elpusztul. Attól függetlenül, hogy miként történt a fogantatás, spontán vagy mesterséges reprodukciós eljárással.

Na most gondoljunk csak bele: tegyük fel, hogy igaza van az „életpárti” megmondóembereknek, akik szerint minden megtermékenyí­tett petesejt egy önálló, kész emberi lény. Akkor bizony a legnagyobb „népirtást” nem a terhességmegszakí­tók követik el, hanem azok a nők, akik próbálnak teherbe esni. Köztük azok, akik buzgón követik a plébánosuk, lelkészük vagy rabbijuk instrukcióját: „szaporodjatok és sokasodjatok!” Megannyi kis emberi hulla ürül ki a menstruáció során és kerül szemétre… Brrr…

Régebben a katolikusok azt hitték szent meggyőződéssel, hogy a kereszteletlen gyermekek és magzatok mind a pokol tornácára (limbus) jutnak. Hiszen nem szabadulhatnak föl az „eredendő bűn” alól. 2007 óta azonban a pokol tornácának szent és örök taní­tásába vetett hitet a pápa opcionálissá tette az ő igen nagy bölcsességében. De maradt egy csomó más dogma és tiltás. Én mindenesetre, aki tudja értékelni a kereszténység számos taní­tását, azt gondolom, hogy Ágoston óta és nyomán az egyház(ak) borzasztó nagy butaságokat tud(nak) taní­tani, amikor az emberi szexualitásról és reprodukcióról van szó. És nem gondolom azt, hogy terhelne minket valamiféle „eredendő bűn, sem azt, hogy a megtermékenyí­tett petesejt azonnal emberi lénnyé válna.

Régebben egyébként egyáltalán nem taní­totta az egyház, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Mondjuk eleve nem is volt fogalmuk arról, hogy miként zajlik a fogantatás – hiszen arra csak a 19. század elején derí­tettek fényt tudósok az ő istentelen mikroszkópjaikkal. Aquinoi Tamás például Arisztotelész nyomán még azt gondolta, hogy először csak egy állati lélek költözik be a magzatba, majd csupán jóval később válik emberré. VIII. Henrik idejében akkortól számí­tott embernek a magzat, amikortól az első rúgását észlelték az anyja hasában. Manapság sokan a fogantatástól, de vannak, akik a méhfalban való megtapadástól, és vannak, akik az első mérhető agyhullámoktól számí­tják az emberi létezést. De ez mind a hitek kérdése.

Az igazság az, hogy empirikusan bizonyí­tani senki sem tudja, hogy mikortól is kezdődik annak az egyedi és megismételhetetlen emberi lénynek a létezése, akik vagyunk. Ez egy filozófiai kérdés. Aki sok filozófiát olvasott, annak talán már önmagában az a törekvés is hiábavalónak tűnik, hogy egyáltalán megtaláljuk azt a megismételhetetlen és egyedi szikrát, lényeget ott a lélek középpontjában. Egyes filozófiák, például a Buddha taní­tásai szerint ott bizony nincsen is semmi ilyesmi. Minden egyes pillanatban változunk, minden egyes pillanatban más emberré válunk, meghalunk és újjászületünk minden lélegzetvétellel. Ez mondjuk számomra szimpi gondolat: de ismét, ez már a hitek kérdése. Én elfogadom azt is, ha más másként hiszi. Sok hit megférhet egymás mellett, ha nem akarja ráerőltetni magát a másikra.

Egy valamiben biztos vagyok: abban, hogy az a kis emberi lény, aki az anyukája hasában fejlődik, és hamarosan a világra jön, a legeslegnagyobb csoda, ami valaha történt velem. Elég rá gondolnom, és átjárja a testemet-lelkemet a hála és a szeretet. Belülről formál át – rajta keresztül én is mássá válok, a születésével én is újjá fogok születni. És ez az, ami igazán számí­t.

(notes to myself)

„Brüsszel drogliberalizációs nyomás alá helyezheti Magyarországot” – hirdeti egy sajtócikk. Hát, amennyiben ez alatt azt értik, hogy a szemellenzős tiltó drogpolitika helyett esetleg jöhetne egy európaibb, humánusabb drogpolitika, akkor azt mondom: bárcsak helyezné. De sajnos meg kell nyugtatnom a rettegőket, mint az EU Bizottság civil tanácsadó testületének tagja: a Bizottság egyelőre távol van attól, hogy egyáltalán állást foglaljon olyan kérdésekben, mint a kannabisz szabályozása, nemhogy nyomást gyakoroljon bárkire. Annak ellenére, hogy egyébként több tagállam jelentős reformokat hajt végre ezen a téren. Magyarországra egyébként ráférne egy kis nyomás drogpolitika terén, és itt most még nem is a kannabisz-refomra gondolok, ami idehaza is megosztó kérdés. Hanem egyszerűen arra, hogy egyáltalán legyen drogpolitika, stratégiával, költségvetéssel, ellátórendszerrel. Valami épkézláb koncepcióval. Ami most nincs, és amit egyébként a konzervatí­v polgártársaim is valószí­nűleg éppúgy hiányolhatnak

Hallottátok, hogy Győzikét több száz fociszurkoló szidta rasszista és kormányellenes rigmusokkal? Ez megint egy olyan történet, amiben nincs katarzis, nincsenek hősök. Minden szereplő minden megnyilvánulásától elfogja az embert a heveny hányinger. És ez annyira sokat elmond arról, hogy milyen országban élünk.

Mert ugye ott vannak a cigánygyűlölő rigmusok, amik bármilyen kontextusban is csak gyomorforgatóak lehetnek. De közben ott van ez a saját lelkét aprópénzre váltó, nem is tudom, hogy nevezzem: influencer. Ott parádézik a VIP páholyban, hogy dörgölőzésével görcsösen bizonygassa, ő (is) lojális alattvaló. Megérdemli a buksisimit, hiszen ő igazodik a kor, és főként a Hatalom elvárásaihoz, a pénz mozgásához. Ami megint csak undi.

Aztán ott van még a Fradi elnöke, Kubatov Gábor, akinek a neve felejthetetlenül összekapcsolódott a lelketlen és nyers hatalmi manipulációval. És ez az ember kezd arról beszélni, hogy a Fradi egy nagy befogadó család – miközben tudjuk, hogy a Fradi hardcore szurkolótábora, kormányzati hátszéllel, folyamatosan tolja a maga rasszista és homofób rigmusait. Hogy egy olyan országot épí­tenek, ahol csak az számí­t magyarnak és családnak, akiről ők azt mondják. Mindenki más örüljön, ha megtűrik a létezését.

És hogy teljes legyen a kép, akkor végül ott vagyok én – ott vagy te is, kedves olvasó. Olyanná válunk, mint Pavlov kutyája. Az ember összekavarodik és a saját érzelmeitől is megundorodik. Mert ugye egyrészt némi kárörömmel veszi tudomásul, hogy a nép kifejezi nemtetszését a lelkét a Hatalomnak eladó pojácával szemben. Másrészt viszont elszomorí­tja, hogy ezt rasszista módon fejezi ki. Hogy itt még az ellenállás is béna.

Elszomorí­tja, hogy milyen hatalmas katyvasz van a fejekben és a szí­vekben. Hogy itt már tényleg mindenki utál mindenkit, és ez az utálat ott fortyog, kitörésre készen, a felszí­n cukormáza alatt. Repül a nehéz kő, és hogy kit hogyan talál meg, az gyakran bizony esetleges.

Az Internet népe remekül vidult a hí­ren, hogy egy vajdasági magyar férfi világrekordot döntött a vére alkoholszintjével. Pedig az alkoholizmus valósága nem ad okot örömködésre.

Amikor szerda délelőtt néztem, már több, mint kétezren lájkolták az RTL Facebook oldalán a hí­rt, a kétezer reagálóból pedig több, mint ezeregyszázan a röhögős szmájlit választották. Sokat elmond.

A mértéktelen alkohol-fogyasztás a magyar társadalom számára: vicc. A részeg történetek örökös vidámság és élcelődés forrása. A mértéktelenséget egyenesen dí­jazzuk. Tele van ezzel a kultúránk. A filmek, kabarék, humoreszkek elmaradhatatlan figurája az alkesz, akin jókat lehet röhögni. Cinkosan összekacsintunk mögötte.

„Erre bontok!” „Tud élni!” „Nekünk egyszer versenyt kell innunk!” – vidulnak a kommentelők a poszt alatt.

Hahaha. Hehehehe. Hihihi.
Csak aztán halálra ne röhögjük magunkat.

Mert sajnos az alkoholizmusban nem sok vidámság van. És nem, egy alkoholfüggő pont, hogy nem tud élni. Sajnos. Nem örömből iszik, hanem szenved. Gyakran olyan lehetetlen élethelyzetekbe ragadva, amelyek úgy tartják fogva, bénultan, mint a legyet a pókháló. Amelynek szálai egészen a születésig visszavezethetők, ahol sajnos túl gyakran szintén semmi vidámságra okot adót nem találunk. Annál gyakrabban találunk testi-lelki elhanyagolást, megalázást, megszégyení­tést és bántalmazást. Esetleg generációkon átnyúló, ún. transzgenerációs traumák lenyomatát.

És ha megnézzük a hazai alkohol-függőséggel kapcsolatos statisztikáinkat, akkor sincs túl sok okunk örülni. Hiába csökkent az elmúlt évtizedekben jelentősen az egy főre jutó alkohol-fogyasztás, az alkoholizmus és az azzal együtt járó betegségek előfordulása tekintetében még mindig a világelsők között vagyunk. Minden évben sok ezer ember hal meg ideje korán a mértéktelen alkohol-fogyasztás következményeitől. És nem csak az idősebbek: sajnos a fiatalabb generációk is verik a legtöbb másik európai ország fiataljait, ha rohamivásról, mértéktelen ivászatokról van szó.

Ami pedig még ennyire sem ad okot vidulásra, hogy a magyar állam krónikusan semmibe veszi a kötelességeit abban a tekintetben, hogy a mértéktelen alkohol-fogyasztást visszaszorí­tsa, annak ártalmait csökkentse. Mi több, az alkohol-lobbin kí­vül alig szólal meg más ebben a témában a sajtóban is (a legutóbb például az volt a fő téma, hogy vajon eltöröljék-e a zéró toleranciát az ittas vezetéssel kapcsolatban). A gyerekeket fóliákkal védjük a könyvesboltokban a meleg karakterektől, de közben a mértéktelen ivászat valós veszélyeivel legfeljebb akkor foglalkoznak az iskolákban, ha történetesen van egy lelkiismeretes, jó szemléletű pedagógus vagy igazgató. És hogy nincs nemzeti alkohol-stratégiánk, soha nem is volt, pálinka-promóciós stratégiánk van csak – ezt már annyiszor leí­rtam ezen az oldalon, hogy szinte már én is unom leí­rni. Pedig úgy tűnik, le kell í­rni, ha ezerszer is, mert nem hatol át a tudatküszöbökön.

Mint ahogy azt is le kell í­rni, újra és újra, hogy a függőség nem jellemhiba, nem morális fogyaték – hanem egy olyan torz megküzdési stratégia, amelyből van felépülés. És a felépülés esélyeit jelentősen növelheti, aki segí­tségért fordul. Mert nem szégyen segí­tséget kérni.

Segí­tőhelyek itt: https://drogriporter.hu/segitseg/

kép: James Ensor

Emlékszem a 90-es években a háború után jártam először Szarajevóban. Bosnyák barátom körbevezetett a tönkrebombázott városban, és az ostrom keserves éveiről beszélt. És a háborús emlékei keveredtek azokkal az emlékekkel, amelyeket szinte minden tizenéves átélt bármikor és bárhol: itt rúgtam be először. Ide menekültünk be az ágyútűz elől a párommal, és itt csókolóztunk először, reszketve összebújva, mint a verebek. Egészen megdöbbentő volt számomra hallgatni, hogyan szövődtek egybe a borzalomról és a csodáról, a rettegésről és a szeretetről szóló emlékek.

Hogyan voltak képesek emberek éveken keresztül élni – és nem csak túlélni – egy olyan városban, ahol a halál minden egyes nap, minden egyes sarok mögül ott leselkedett rájuk? Hogyan viselték el ép ésszel, hogy tudván tudták: lehet, hogy most éppen a szerb szomszédjuk lövöldöz rájuk a hegyekből? Aki akár vacsoravendég volt náluk a háború előtt.

És vajon hogyan voltak képesek az emberek az ostrom után együtt élni mindezzel? Ilyen súlyos keresztet cipelve. Hogyan voltak képesek egymás mellett élni, bűnösök és ártatlanok, elkövetők és áldozatok?

És mégis, az élet, valahogyan mégis utat tört magának. Az ember ismét bebizonyí­totta, hogy hihetetlenül alkalmazkodó-képes lény.

Megbocsátás? Igazságszolgáltatás?
Ó nem. Nem jött el a katartikus megtisztulás a társadalom számára. A sebek ott maradtak, nem gyógyultak be soha – csupán körülnőtte, varral fedte be őket az élet. És ez többnyire mindig í­gy van.

Ha a véres történelmünkre nézünk, vajon Magyarország számára valaha eljött a katartikus megtisztulás? A fenét. Elkövetők és áldozatok együtt zötykölődtek az utakon. Szörnyű bűntettek í­téltettek teljes felejtésre. Hallgatás és tabusí­tás övezi a múltat. Sajgó sebek lapulnak a mosolygó felszí­n mögött. Generációkon átnyúló traumák mérgezik a lelkeket. Torz reakciókra, küzdj-vagy-menekülj válaszra késztetnek, beteges paranoiába fojtanak a leghétköznapibb helyzetekben is.

Az ősök fájdalma ott nyűszí­t a depressziós ember zokogásában, a pohár fenekét üveges szemmel bámuló alkoholista sóhajában. A sziszegő törzsi gyűlölködésekben.

„Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”

Vajon leszünk-e elegen valaha mi, akik szerint a túlélés nem elég – akik gyógyulásra vágynak? Akik félelmeiket legyőzve az önismeret fényénél vizsgálnák meg kí­nzó sebeiket? Utat törve magunknak, kiszabadulva a múlt börtönéből, mint beton résein át is az ég, a fény felé törő virág?

(notes to myself)

Nemrég olvastam az izraeli Nova fesztivált ért brutális támadásról a sajtóban, és még mindig nem tértem magamhoz. Azért is érintett ilyen mélyen ez a dolog, mert azokban a partizó fiatalokban ráismertem saját magamra – a saját barátaimra. Még ha én magam már ritkán is járok ilyen helyekre, a szí­vemben éreztem: az én törzsemet érte támadás.

A beszámolók szerint 260 holttestet hagytak maguk után a terroristák (tizenéves suhancok). A szemtanúk olyan hihetetlen borzalmakról számoltak be, amelyeket én itt most nem is kí­vánok megismételni. Aki akarja, megtalálja a neten.

Aki volt már hasonló fesztiválon, például Ozorán, az tudja, hogy ezek a psytrance fesztiválok még az elektronikus zenei fesztiválokon belül is különlegesek. Nem egy embert ismerek, akinek az életét változtatta meg, és nagyon pozití­v irányban, egy ilyen fesztivál. Begubózott, besavanyodott középkorú emberek nyí­ltak ki a világra, mint a lótuszvirág.

És igen, ebben gyakran szerepet játszanak tudatmódosí­tó szerek is. Bár erről tabu beszélni, mert rögtön „drogpropagandával” vádolják meg az embert. Pedig, a sok sötét, pokoljáró drogtörténet mellett érdemes lenne elmesélni ezeket a történeteket is. Történeteket, amelyekben emberek tudatosan, felelősen módosí­tják a tudatukat ezeken a felnőtt játszótereken. Emellett pedig élik a maguk értelmes, tartalmas életét, és nem válnak sikátorokban magukat lövő junkie-vá.

Ezek az Élet és a Szeretet ünnepei: í­gy, nagy betűvel. Ellentétei mindannak, amibe a szürke hétköznapok kocka-világa zárja az embereket. A táncról szólnak, és a táncon keresztül próbálják visszavezetni a résztvevőiket valami olyan transzcendens közösségi élményhez, ami kikopott a kultúránkból. És amihez képest, ki kell mondani, elhalványodik bármi, amit hivatalos egyházi vagy állami ünnepségek nyújtani képesek.

Az Életnek ezt az ünnepét változtatták most mészárszékké fanatikusok. És miért? Bizonyára találnak magasztos eszméket, amelyekkel igazolhatják, amit tettek. Hivatkozhatnak Istenre, nemzetre, szabadságra. Felsorolhatják a vélt és jogos történelmi sérelmeiknek egész sokaságát. Hogy mennyit szenvedtek. Relativizálhatnak és összehasonlí­tgathatnak. De tudjátok mi igazolhatja azt, hogy békésen táncoló fiatalok tömegét mészárold le válogatás nélkül? Hát megmondom: SEMMI. A kurva nagy semmi.

Borzasztó szomorú ez az egész. A szí­vem ma egy ólomkolonc.
Jelenleg nem maradt hely benne másnak, mint dühnek, hogy ilyen előfordulhatott – és együttérzésnek az áldozatok és hozzátartozóik iránt