Ki van az írások mögött – kérdezte a minap egy kommentelő. Bár nem írom alá a posztokat, azt, hogy mi a nevem, elég könnyű kideríteni, ha az ember a megnézi az oldal Rólunk részét. Pár kattintás. De vajon mit mond egy név? Mit mond egy pozíció? Ha felfedem, hogy ki van az írások mögött, akkor valójában még mindig csak maszkokat fedek fel. Olyan maszkokat, amelyeket a társadalmi elvárások diktálnak. Akár meg lehet találni a szakmai önéletrajzomat, annak mérföldköveivel. Hol tanultam, mit végeztem, hol dolgoztam, mit tettem le az asztalra és a többi. El lehet mondani az életkorom, a nemi identitásom, a szexuális orientációm, a származásom, a vallásom, a világnézetem. De ez még mindig semmit nem mond el arról, ki vagyok én. Hiszen ez sem mond semmit arról, hogyan váltam emberré: milyen meghatározó élmények formáltak születésemtől fogva. Milyen kötődési stílusom, milyen kötődési problémáim vannak, azok milyen traumákból fakadnak. Vajon mi az első tudatos emlékem. Ki volt az első barátom az óvodában. Mi volt az első könyv, amit elolvastam. Radnóti után szabadon: melyik kőre léptem az iskolába menet, hogy ne feleljek aznap. Kivel csókolóztam először, és milyen ízű volt a csók. Ahogy Ervin Goffman írja: végső soron a szerepről alkotott képünk második természetünkké válik, és részévé lesz önmagunknak. Azzá válunk, aminek tettettük magunkat. De vajon a sok szerepem közül melyik vagyok a leginkább én? Az apollói énem, ami harmóniát és szépséget próbál teremteni és szigorú etikai normák irányítják? A dionüszoszi énem, ami beleveti magát az álom és a mámor holdfény-óceánjába és fellázad a konvenciók ellen? A szakember, aki hűvös logikával és empirikus bizonyítékokkal küzd előítéletek és babonák ellen? A spirituális utazó, aki a belső csendre figyel és átéli, hogy minden mindennel összefügg? Az apa, aki a gyermekéről gondoskodik? Mikor vagyok jobban, igazabban én? Mikor magabiztos vagyok és úgy érzem, a világ megtelik jelentéssel és összhanggal, fénnyel? Vagy amikor elbizonytalanodom és kitaszítottnak, elutasítottnak érzem magam egy sötét verembe lökve? Amikor önző vagyok és a túlélés érdekében átlépek másokon? Vagy amikor együttérzek másokkal és nem spórolok a kedves gesztusokkal? Jó ember vagyok vagy rossz ember? Önző vagy önfeláldozó? Ahogy Tolsztoj írja, az emberek nem jók vagy rosszak, hanem inkább olyanok, mint a folyók. A víz ugyanaz, de a folyó egyszer szűk, egyszer széles, lassú vagy sebes, tiszta vagy zavaros, hideg vagy meleg. Így az ember is: mindenki magában hordozza az emberi természet minden lehetőségét, és gyakran attól függően, milyen részét ragadjuk meg, ilyennek vagy olyannak tűnik. Vajon ki is vagyok én? Ennél fontosabb kérdést talán fel sem tehetünk. Egész életünkben fejtjük a hagymahéjakat, egyiket a másik után. És mégsem találunk semmilyen állandó én-magot, amire rámondhatjuk: ez az én állandó lényegem. Így ha megkérdezik, ki van az írások mögött, csak annyit felelhetek: ugyanaz, és mindig más és más. Egy történet, amelyet épp most mondok el. Egy folyó, amelynek vize hol zavaros, hol tiszta, de mindig áramlik tovább. kép: Mehmet Geren

A múltkori, krízisről szóló írásom kapcsán sok visszajelzést kaptam. Barátok, ismeretlenek nyíltak meg nekem a saját krízisükkel kapcsolatban, és hogy mennyire magukra ismertek abban, amit és ahogy leírtam. Ami egyrészt nagyon jól esik persze: hiszen megerősítették, hogy az írásomnak volt értelme. Sokan érezték úgy, hogy nincsenek egyedül. Másrészt viszont rémisztő is, hogy milyen sok ember küszködik körülöttünk úgy, hogy mi csak a felszínt látjuk és nem is tudunk róla. Hiszen viseljük a kis szociális maszkjainkat a mindennapokban, amelyek azt hivatottak szavatolni, hogy túléljünk és megfeleljünk a környezetünk elvárásainak. De belül legszívesebben üvöltenénk a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől. Nem tudhatod, hogy az ember, aki elmegy melletted az utcán, aki kiszolgál a boltban, akivel bármi dolgod akad, annak a lelke vajon milyen születő galaxist, mikrokozmoszt vajúdik éppen. Milyen poklot vagy mennyországot épít magának. És ahogy Aiszóposz írta: „A kedvességnek egyetlen, bármilyen apró tette sem vész kárba.” Óhatatlanul elgondolkodtam: mennyire kiváltságos vagyok, hogy nekem van egy erős szociális hálóm. Ami elkap, amikor éppen lehullanék, mint valami megfáradt őszi falevél a szélben. Hogy milyen óriási különbséget jelent, amikor emberek kedvesen odafordulnak hozzád. És még így is piszok nehéz néha nem lehullani. De sok embernek ez nem – ez sem – adatott meg. Gyermekek az ún. „gyermekvédelemben”, amit már tényleg csak idézőjelben lehet annak hívni. Kiszolgáltatottan, elhagyatva, saját magukat hibáztatva. Idősek, krónikus betegséggel küzdők, amputáltak, akik már képtelenek magukat ellátni, és teljesen haszontalannak érzik az életüket. Hajléktalan emberek, akiknek még az sem adatott meg, hogy az otthon biztonságába húzódjanak vissza. LMBTQ fiatalok, akiket a családjuk kitaszított, és akik magukévá tették a bélyeget, amit a társadalom rájuk sütött. Neurodiverz emberek, akik egész életükben megküzdenek a beilleszkedés, a kapcsolódás kudarcával. Egyedül álló szülők, akik folyamatosan küszködnek, hogy a fejük a víz felszíne fölött maradjon, és arra sincs idejük, hogy a saját lelki szükségleteikkel foglalkozzanak. És még folytathatnám a sort. Tudjátok a zsidó misztikában a világ, és benne az emberek, olyanok, mint a törött edények. Tökéletlenségünk, töröttségünk nem valami olyan, amit el tudunk hárítani, mint valami hibát. Azonban azáltal, hogy a saját töröttségünket tudatosítjuk, dolgozunk vele, kaput nyitunk arra, hogy az egész világ töröttségét, sebzettségét gyógyítsuk. Saját töröttségünket más emberekben látjuk tükröződni. Ahogy Leonard Cohen gyönyörűen megfogalmazta: „There is a crack in everything, that’s how the light gets in.” („Mindenben van egy repedés – így szivárog be a fény.”) Kirekesztett, elhagyott, elutasított, összetört szívű, gyászoló, elmagányosodott emberek – ha leültök a tündöklő mélység partjára, ahonnan már nincs tovább – tudjátok, hogy nem vagytok egyedül! ❤ kép: Juan Jose Mayorga

Másfél éves kisfiú kendővel a radiátorhoz kötve, egy öt éves gyerek csuklója megvagdosva, koszos matracokon alvó tinédzserek, berúgott üvegajtók a szolnoki befogadó otthonban – erről számolt be az RTL Házon kívül című műsora. Na, hát ez a pokol kapuja, Laci. Annak a pokolnak a kapuja, ahol külön bugyor készül nektek, amiért ezt hagyjátok! ‍♂️

Azért lelombozó látni, hogy amikor ez a magát drogbiztosnak nevező szánalmas figura benyög valami újabb bődületes suttyóságot a közösségi médián, az egész független sajtó szolgaian átveszi és terjeszti. Pont erről szól az egész drogellenes PR-kampány: hogy ő tematizálja a médiát, hogy kultúrharcos baromságokról legyen szó, és nem arról, ami valóban fontos: hogy a felelős kormányzás hiánya miatt lerohad ez az ország.

„Ne beszélj róla, mit fognak gondolni az emberek?” „Nem szól száj, nem fáj fejem.” „Légy pozitív, nézd a jó oldalát!” Egy olyan kultúrában élünk, ahol nem illik arról beszélni, ha valaki nincs jól. Inkább játszd meg, hogy minden rendben. Én nem félek most kimondani: nem vagyok jól. Nem lenne következetes és hiteles letagadni azok után, hogy annyit írtam ezen az oldalon arról, hogy nem szégyen sérülékenynek mutatkozni. A részletek nem tartoznak senkire, ez a poszt nem erről szól. Magáról a krízisről szól, mint állapotról általában. Amiről valahogy sokan azt gondolják, hogy csak az éretlen, tudatosság terén fejletlen emberekkel fordulhat elő, míg a kiváltságos spirituális elit tagjai az örök boldogság elíziumi mezőin legelésznek. Hát nem. Soha nem is akartam csatlakozni az olyan spiri-influencerek és életmódguruk egyre növekvő táborához, akik ragyogó mosollyal, mindentistudó jóga-pózba merevedve népszerűsítik a saját önelégültségüket. Fizesd be te is a basic csomagot és te is jól leszel! A mosoly mögött persze ott is nagyon sokszor kételyek és szorongások húzódnak, amiket a spiritual bypassing segítségével a szőnyeg alá söpörnek. De sokan beveszik a csilivili csomagolást, míg a belső nehézségeiket őszintén megosztó emberek kényelmetlen igazságait nem szívesen hallgatják. Érdekes figyelni az emberi reakciókat, ha valaki nincs jól lelkileg. Van, aki megijed: hűha. Hát én ezzel mit kezdjek? Menjél terápiára, ne nyígjál itt! Majd utána meghallgatlak persze – de amíg benne vagy? Hát nem. Előbb javítsanak meg. Mintha elromlott autó lennél, amiben alkatrészt kell cserélni. Van, aki megoldani akar helyetted, és eláraszt kéretlen tanácsokkal. És nem érti, mi a jó francért nem fogadod meg őket. Pedig ő megmondta, most aztán magadra vess… És persze mérgező pozitivitással is tele van a padlás. Nézd a jó oldalát, gondolj arra, állj hozzá másként. Tényleg? Kösz, Sherlock, ez még nekem soha nem jutott eszembe… Kíméljetek meg ettől! Kevesen vannak, akik tudják, mire van szükséged ilyenkor: együttérző jelenlétre. Se többre, se kevesebbre. Becsüld meg azokat, akik még akkor is megadják neked ezt, amikor egyébként a társaságod kicsit… hogy is mondjam … terhes lehet másoknak. Az ember életében, hacsak nem vált Buddhává, bizony időről időre vannak krízisek. Akármi is váltja ki őket, akármilyen veszteség, kudarc vagy elutasítás, ezek a válságok a létbiztonságunk és létbátorságunk alapjait rengetik meg. Hiába is gondoltad azt, hogy te ezen már túl vagy. Az élet előbb-utóbb emlékeztet rá, hogy bizony te is csak egy törékeny, gyarló, korlátolt lény vagy. Minél magasabban hitted magad, annál megalázóbb lesz a pofára esésed. Van olyan, hogy kihúzzák a lábad alól a korábban biztosnak hitt talajt. Mégis, a krízis az élet második felében, bizonyos élettapasztalattal, sőt, némi életbölcsességgel felvértezve már más, mint korábban. Nem jobb, nem könnyebb: más. Az ember sokkal kevésbé cselekszik az impulzusainak vakon kiszolgáltatva, még akkor sem, amikor éppen nagyon fáj. Márpedig fáj: ettől nem ment meg senki. Csak azt választhatod meg, mit kezdesz a fájdalommal. Az viszont a te döntésed. És az ember, ha már eljutott az önismeret egy szintjére, jobban megfigyeli magát az ilyen krízisekben. Olyan minták is láthatóvá válnak a saját viselkedésében, érzelmeiben, gondolataiban, amelyek korábban nem. Még akkor is átlátsz magadon, amikor éppen a figyelemelterelés valamilyen formáját választod ahelyett, hogy szembenéznél a fájdalmaddal. Pedig a fejedben visszhangoznak az intelmek, amit az ilyen gyatra megküzdési stratégiákról akkor mondtál, amikor még „jól voltál”. De sajnos, és erre is rá kell jönnöd, a saját „békebeli” életbölcsességeid gyakran bosszantóan sekélyesnek, fakónak és haloványnak tűnnek válság idején. A szemedet forgatod tőlük. Néha nem akarsz bölcs lenni – csak szeretnéd megélni a fájdalmat. Mert az legalább valódi. Volt idő, amikor azt gondoltam, a mindfulness, a buddhizmus eszköztárával felvértezve engem már nem érhet olyan megrázkódtatás, amire ezek ne adnának választ. Jó track-en vagyok. Magabiztos voltam. És mégis: rá kellett jönnöm, hogy bár a meditáció remek eszköz, de van olyan, amikor az ember egyszerűen képtelen meditálni. Mert amit odabent talál, az annyira fáj, amivel nincs még kész szembenézni. Visszariad tőle. Majd egyszer lehet. Most nem. Mintha egy nagy merő seb lenne az emberi lélek, ami a tudatos jelenlét figyelmének óvatos tapogatásától is égni kezd. Az élet érettebb szakaszában egy krízisnek van egy másik rétege is: az ember sokkal inkább tudatába kerül önnön végességének. Sein zum Tode – ahogy Heidegger írta. A létfelejtés boldog öntudatlanságának évei után a krízis előhozza a kényelmetlen tudatosság idejét, amikor egyetlen órában több történhet veled lelkileg, mint máskor évek alatt. Amikor a halálod elkerülhetetlenségének ténye fókuszba áll és az életed intenzitása szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Az agyad végtelen szekvenciákban ontja a monoton litániákat, újrajátssza a közelmúlt legfájdalmasabb, legkínosabb jeleneteit, mint valami ócska revüszínház a rémdrámáit. Mit tehettél, mondhattál volna másként, töprengj csak, te paraszt – csak hogy forgassa még benned a tőrt. Szilánkokra tört önértékelésed darabjai előtted hevernek, belőlük, mint a puzzle darabjaiból, próbálod újra összerakni magad. Tükörbe nézel és okos fejeddel biccentesz. Remények és illúziók nélkül. Valamikor azt hitted: az élet, az igazi élet, majd még valamikor jön. Vártad, mint egy késésben lévő vonatot a pályaudvaron. Ha eljön, majd teljes lesz és kerek. Lezárul. De ma már tudod, hogy amikor eljön érted a halál, éppúgy tele leszel befejezetlenséggel, kétségekkel, meg nem élt élettel, mint ebben a pillanatban. Rájössz arra, hogy igazából az életben nem „krízisek” vannak – hanem egy nagy krízised van, kisgyerekkorod óta. És ez a krízis hol elhalványul, hol újult erővel bukkan a felszínre. Eltüntetni nem tudod soha. Ne értsetek félre: van értelme a terápiának, jógának, meditációnak stb. Lehet rajta dolgozni, ami nagyon fontos, hogy tudd élni az életed és ne bénulj meg – de hacsaknem váltál Buddhává, örökké a részed marad valamennyire. Nem áltatod többé magad. És másokat. Ez is más, mint régen, belefáradtál a kamuzásba. Látod magad annak, aki vagy: a szemfényvesztő bűvészt, aki a karokat húzogatja és a gombokat nyomogatja Óz a nagy varázsló gondosan felépített, közösségi elvárásokhoz simuló álarca mögött. Látod a szemében a rémületet a leleplezéstől. Ráteszed a kezed a válladra: pihenj meg. Ne félj az lenni, aki vagy. És vannak azok a kietlen és sötét éjjelek, amikor álmatlan, üres tekintettel bámulod a plafont, miközben a magányod hideg szikrákat vet a kétségbeesés tündöklő mélységei fölött. Amikor nem találsz magadban semmilyen fényt, csak a kavargó homályt. Mellkasodra nyomasztó ólomkolonc nehezedik. És csak arra vágysz, hogy legyen vége. Legyen vége már… De vannak más pillanatok is. Amikor más emberek kedvessége, együttérzése kiemeli a szíved abból a kis vacokból, ahol saját fájdalmához ragaszkodva berendezkedett a tartós életre. Megborzongsz: hogy képes szépet találni benned akkor, amikor te magad sem vagy rá képes? Itt valami nagy titok van elrejtve. Az emberi kapcsolatok, amikben sérültünk, gyógyítani is tudnak? Idő kell, hogy ezt újra elfogadd… Sötétek az álmaid. kép: Luke Renoe

Naomi, ma sokat gondoltam rád. Ma olvastam el a Lancet folyóiratban rólad készült emlékcikket, és engem is elragadtak az emlékek. Amikor megismertelek, lenyűgözött a felkészültséged, a tudásod, de leginkább az egész megjelenésedből sugárzó kedvesség és báj, amivel szinte mindenkit le tudtál fegyverezni. Amikor a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Hálózat igazgatójává választottak, azt gondoltam: remek választás, és tök jó lesz majd együtt dolgozni. Hiszen mi, mint filmesek, gyakran dolgoztunk együtt a szervezeteddel. És tényleg jó volt. Fél szavakból is értettük egymást. Nagyon hasonlóan láttuk a világot. Gyűlöltük az igazságtalanságokat, és lelkesedtünk azokért az emberekért, akik annak ellenére is felemelték ellenük a szavukat, hogy a társadalom nemszeretem csoportjaihoz tartoztak. A világ különböző pontjain találkoztunk különféle konferenciákon, és gyakran töltöttük együtt, ugyanazzal a társasággal az estéket különféle éttermekben, klubokban. Ha magamról beszéltem, Te mindig figyelmesen és együttérzően hallgattál meg, akkor is, amikor a rákos megbetegedésemről beszéltem neked. Amiből aztán sikeresen felépültem. Nem számítottam rá, hogy hamarosan fordul a kocka. Amikor utoljára beszéltünk, én már nagyon aggódtam érted. Eltűntél a színpadról, és csak pletykákat lehetett hallani arról, mi van veled. Biztos nehéz volt elmondanod, hogy csontrákot diagnosztizáltak nálad. Visszafogottan úgy fogalmaztál, hogy ez a diagnózis „némileg káoszba fullasztotta” a jövő évi munkaterveidet. És szinte mentegetőztél, amiért a szervezetednek helyettest kell találnia egy időre. Bíztál benne, hogy csak egy időre. Én biztosítottalak róla, hogy mivel én is átestem hasonlókon, nem foglak közhelyekkel traktálni, egyszerűen csak annyit akarok neked elmondani, hogy tudd, szeretlek és nem vagy egyedül. Azt hiszem, ez volt a legtöbb, amit mondhattam. Sajnos ez volt az utolsó beszélgetésünk. Legközelebb már a halálod hírét közölték velem. Alig akartam elhinni. Fiatalon mentél el, megannyi befejezetlen tervvel. Eltűnődöm: vajon ha én mentem volna el előbb a sors valamilyen különleges szeszélyéből, és nem te, vajon te is gondolnál ma rám? Vajon van egy ilyen párhuzamos dimenzió? Nem tudom. De azt tudom, hogy nagyjából annyi ellenőrzésünk van a saját életünk fölött, mint egy szélben hánykolódó falevélnek. Kavargunk a légáramlatok foglyaként, kit felragad, kit a mélybe taszít a vihar. Hiányzol.

Az ATV Híradó megkért, hogy reagáljak Horváth Laci drogbiztos legújabb agymenésére, amiben megfenyegette Pogány Indulót a szigetes koncertje miatt. A videót belinkelem a hozzászólásba. Az álláspontom: Borzasztó képmutatónak tartom, hogy miközben olyan, a saját mértéktelen droghasználatukkal hírhedté vált sztárokat, mint Dopeman vagy Curtis, a kormány magához ölel, közben más zenészek ellen tisztán politikai alapon kultúrharcot folytat. A kormányt valójában az zavarja, hogy a fiatalok körében egyre népszerűtlenebbek, és szidják őket a koncerteken – most a drogellenes háború örve alatt állnak bosszút, cenzúrát próbálnak bevezetni és háborút indítanak a fiatalok ellen. Ez közben egy figyelemelterelő és felelősséghárító hadművelet is. Az, hogy ilyen rossz a droghelyzet Magyarországon, hogy a 16 évesek körében az EU-ban a legmagasabb bizonyos kábítószerek fogyasztása, és hogy egyre több kistelepülésen harapódzik el a nyomor szülte dizájner drog használat, az egyértelműen az elmúlt 15 éves kormányzás bűne. Leépítették az addiktológiai ellátórendszert, az iskolai drogprevenciót, az utcai megkereső ártalomcsökkentő programokat, megszüntették a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet, nincsenek pályázatok, 5 éve lejárt a nemzeti drogstratégia is. Ha a drogbiztos „lépni akar”, akkor inkább ezekben az ügyekben kellene lépnie. Közben több, mint 3 milliárd forintot költenek egy teljesen értelmetlen drogellenes háborúra, ami legfeljebb ideiglenes és korlátozott hatásokat érhet el a drogpiacon, de közben rejtőzködésre készteti a fogyasztókat, akik még kevésbé fordulnak segítséghez. Be kellene fektetni abba, hogy megelőzzük a droghasználat ártalmait és támogassuk a felépülésben a függőket ahelyett, hogy kirakatakciókat folytatnak. 1,2 milliárd forintból 400 falusi kocsmát támogattak egy olyan országban, ahol a becslések szerint minden évben mintegy 10 ezer ember hal meg az alkohollal összefüggésben. Ahol a több százezer problémás ivónak mindössze töredéke jut segítséghez. Ahol százmilliárdokban lehet mérni azt a kárt, amit a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt kiesett munkaidő, egészségügyi költségek, balesetek, erőszakos cselekmények jelentenek. Ahol 400 ezerre becslik azon gyermekek számát, akiknek a szülei problémás ivók.

A szülők játszótéri beszélgetése olyan, mint a rapid randi: van fél perced elmondani, amit akarsz, amíg valami különös véletlen folytán a két gyerek egy helyen van, aztán rohanhatsz tovább a gyereked után… (játszótéri megfigyelések a drogriporteren)

Közel 400 vidéki egységet, mintegy 1,2 milliárdos összeggel támogattak meg a kocsmaprogram keretében – tudhattuk meg a 24.hu közérdekű adatkéréséből. Az szép, nem? Az országban, ahol a becslések szerint minden évben mintegy 10 ezer ember hal meg az alkohollal összefüggésben. Ahol a több százezer problémás ivónak mindössze töredéke jut segítséghez. Ahol százmilliárdokban lehet mérni azt a kárt, amit a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt kiesett munkaidő, egészségügyi költségek, balesetek, erőszakos cselekmények jelentenek. Ahol 400 ezerre becslik azon gyermekek számát, akiknek a szülei problémás ivók. Mennyi mindenre lehetett volna fordítani ezt a pénzt: a háziorvosok, szociális munkások és védőnök addiktológiai továbbképzésére, mobil addiktológiai megkereső-programokra, iskolai egészségfejlesztésre vagy éppen tanodákra, valódi kulturális műhelyekre. De nem: nekünk kocsmaprogram jutott. És miért is? „A kiskocsma mindig is a falu lelke, turisztikai, vendéglátói, vagy éppen kulturális találkozási pont” – mondta erről Nagy Márton alkohol-népszerűsítésügyi miniszter. Na ja. Gyermekkoromban mindkét nagyapám buzgó látogatója volt a faluban csak Hatcsöcsűnek csúfolt „kulturális” intézménynek. Néha engem is elvittek „fagyizás” címszó alatt, hogy közben ledobjanak pár sört vagy felest a haverokkal. Soha nem felejtem el azt a hatást, amit rám gyakorolt ez a „kulturális találkozási pont”: a penetráns dohány- és cefreszag, amit még a fagyi édeskés illata se tudott semlegesíteni. Az üveges tekintetek. A néha motyogásba fulladó, összefüggéstelen részeg párbeszédek, kötözködésbe forduló kakaskodás. Hát nem tudom, de nekem sokminden eszembe jut erről, de pont az a szó, hogy „kultúra”, nem igazán…

A zene jóval ősibb kommunikációs forma, mint a beszéd. A testünkből fakad, és megelőzi a tudatos gondolkodást is. Az emberi élet zenével kezdődik. Az anyai szív dobogásának ritmusára ébredünk öntudatra. Ráhangolódunk erre a mikrokozmikus ritmusra. Ezen keresztül kapcsolódunk először a saját testünkhöz és a Másik testéhez. És a vágy az összhang, a ritmus, a kapcsolódás iránt ekkor bevésődik, rögzül, és egész életünket végigkíséri. Minden valamirevaló, igazán értékes zene ezt a vágyat próbálja kifejezésre juttatni. És persze a disszonanciát, a fájdalmat, amit a ritmus elvesztése, a sikertelen kapcsolódás jelent. Mert a zene nem feltétlenül csak harmónia és összhang. Az életből fakad, és az élet gyakran diszharmonikus és befejezetlen. Szavak maradnak kimondatlanul. Vágyak megéletlenül. Emberi kapcsolatok félig kész torzói kísérik az utunkat a halálig. És amikor meghalunk, akkor mindez, a kimondatlan szavak, a megéletlen vágyak, a torzóban maradt emberi kapcsolatok velünk mennek a halálba. Teljességre, befejezettségre vágyunk – de nem kapjuk meg. Az élet nem erről szól. Ezt nehéz elfogadni. A zenében megélhetjük, ha csak egy pillanatra is, azt a teljességet és befejezettséget is, amit az életben nem kapunk meg. Két hang közötti szünetben ott sűrűsödhet minden sóvárgásunk a valódi kapcsolódás iránt. Törékeny, múlandó kis bogarak, ahogy rajzanak a lámpa fénye körül. (note to myself)