Azért ez is hihetetlen: a Facebook algoritmus lejjebb sorol egy posztot csak azért, mert szerepelt benne egy drog neve, egyáltalán nem promóciós, hanem edukációs céllal. Na, akkor ezúttal úgy, hogy kihagyom belőle: Kinek mit jelent a szabadság? A teljes, zabolázatlan szabadság? Bizonyára sokan sokféle vágyképet kapcsolnak hozzá. Autóval száguldani a sztrádán a végtelen horizont felé? Korlátlan mennyiségű pénzzel, hatalommal rendelkezni? Megkapni bármit és bárkit, amit és akit csak szeretnél? A.H. Almaas szerint azonban az igazi szabadság nem az, hogy azt kapod, amit akarsz. Hanem az, hogy az vagy, aki valójában vagy. És ahhoz, hogy megtudd, ki vagy valójában, készen kell állnod elengedni azt, akinek hiszed magad. A valódi szabadság, akárcsak az igazság, gyakran sem nem szép, sem nem kényelmes. Néha kimondottan gyötrelmes. Mint a felelősség, amivel jár. Vajon ki áll rá készen igazán?

Azért milyen érdekes, hogy ezeket a szupercuki angyali kisgyerekeket mindössze annyi választja el attól, hogy az Egy Gyűrűt elveszítő Gollamhoz vagy egy napi adagjától megfosztott heroinistához hasonló lelkiállapotba kerüljenek, hogy egy másik gyerek ráüljön a kismotorjukra… (játszótéri megfigyelések a drogriporteren)

Beteganyag. Nemrég hallottam ezt a szót, és őszintén szólva végigfutott a hátamon a hideg. Ugyanis itt nem valamiféle szövetmintáról volt szó, amit leadnak egy laborba elemezni – hanem emberekről. Például ha ilyet hallok: „A kardiológiai osztály éves beteganyaga 2000 fő.” Brrr. Nem tudom, ki hogy van vele, de én kész vagyok attól, ha embereket holmi szakbarbár bikfanyelv kedvéért egyfajta biomasszává degradálunk, amit a nagy fehérköpenyes mágusok majd formálhatnak a kedvük szerint. Rossz történelmi korszakokat idéz. Az ember nem anyag. Minden ember önálló mikrokozmosz – test és lélek egysége. Önmagában cél, sosem eszköz. Az ember „fenség, Észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény”. (Ady) „Olyan görbe fából, amilyenből az ember készült, nem lehet egyenest faragni.” (Kant) A szavak számítanak.

Erik Satie zeneszerző keményen piált. Imádta az abszintot, a századfordulós Párizs bohém művészvilágának ikonikus italát, amit gyakran neveztek zöld tündérnek (La Fée Verte). Azzal kereste a kenyerét, hogy a Montmartre kabaréiban zongorázott, ahol a szesz szinte munkaeszköz volt. Minden este kapatosan ült a zongorához. „Bohém élvhajhász” – mondhatják rá sokan. Pedig az élvezetnek kevés köze volt ahhoz, amit magával művelt. Önpusztítása valójában arról szólt, hogy legalább egy kis időre ne legyen önmaga. Józanul ugyanis Satie meglehetősen magának való, sőt, egyesek szerint kiállhatatlan figura volt. Egy igazi különc, aki nagyon kevés embert engedett igazán közel magához. Sokan zárkózottságát arroganciának vélték. És bizonyára gyakran növesztett tüskéket a világ ellen. Még korábbi jó barátjával, a kortárs zeneszerző Debussy-val is sikerült összevesznie. Olyannyira, hogy még a temetésére sem volt hajlandó elmenni. De ez a magának való, morózus kagylóhéj, amit viselt, valójában egy nagyon összetett és érzékeny lelket takart. Egy sérült lelket, aki már korán, gyermekkorában, anyja halála után megtapasztalta, milyen úgy igazán magadra maradni és elhagyatva lenni ebben a világban. Mostohaanyjával nem jött ki, a zenei konzervatóriumban a tanárai az egyik legtehetségesebb és egyben leglustább tanulónak tartották. Akit hamarosan kirúgtak, mert nem teljesítette a szigorú elvárásokat. Életében egyetlen szerelmi kapcsolata volt Suzanne Valadonnal, a legendás festőnővel. Egy másik sérült lélekkel, aki hat hónap után otthagyta Satie-t. „Semmi mást nem hagyva maga után, mint jeges magányt, ami a fejet ürességgel, a szívet pedig szomorúsággal tölti el.” Ezután még magának valóbb lett, a külvárosba költözött egy olyan lakásba, ahol élete végéig egyetlen vendéget sem fogadott. Maradt a pia. A kiszámítható, a kényelmes menekülés a zöld tündér ölelő karjaiba, ami mintha egy kicsit, talán egy kicsit meglegyintette annak az illúziójával, hogy valóban képes más emberekhez kapcsolódni. Az illúzióval, ami a következő másnapos reggelen átadta a helyét a keserű kiábrándulásnak. „Érzékeny, könnyen befolyásolható ember, gőgös, valójában egy szomorú gyermek, akit olykor az alkohol képes derűssé tenni,” mondta róla egy ismerőse. És ez a társadalom által „lecsúszott alkesznak” bélyegzett alak egy valóságos zenei úttörő volt, aki előkészítette a modern zene kibontakozását. Ott található az avantgárd, az ambient gyökereinél. Leszámolt a romantika cicomáival, visszatért az egyszerűséghez, visszafogottsághoz. Ő alkotta meg a „meuble musique” (bútorzene) fogalmát: háttérzene, ami nem uralja a teret, hanem átlebegi, átlényegíti azt. Amikor először meghallottam Erik Satie zongoraműve, a Gnossiennes dallamit, mintha egy időtlen, álomszerű térbe kerültem volna. Mintha fájdalmas nosztalgiát éreztem volna egy régmúlt, vagy sose volt nyár iránt. Szinte libabőrös lettem: hogyan képes egy alapvetően monoton, önismétlő, önmagába záruló, sehová sem vezető dallam ennyire mélyen megszólítani? Mintha benne lenne az egész emberi létezésünk tökéletlensége, múlandósága és tragikuma. Vajon felépülhetett volna Satie, ha megfelelő támogatást kap? Meggyógyulhatott volna a lelke? Talán igen. Szeretném hinni, hogy senki sem menthetetlen. De ilyen támogatás az ő korában még nemigen volt. 1925-ben bekövetkezett, amire már régen számítani lehetett: halálra itta magát. Itt hagyta nekünk a befejezetlen, szelíd disszonanciáit, az időtlen hangközeit.

Tudjátok miért fog óhatatlanul megbukni ez az egész hazai drogellenes háború? Nem csak azért, mert teljesen agyatlanul szórja az adófizetők milliárdjait teljességgel értelmetlen és káros kirakat rendészteti razziákra. De azért is, mert annyira borzasztóan hiteltelenekké váltak, hogy még az egyébként drogellenes érzelmű polgárok közül is sokan már a szemüket forgatják és a fejüket fogják. Mert ennek az országnak már a retinájába égett a kép, amint a keresztény-konzervatív alaptörvényt író Szájer ekitablettákkal a hátizsákjában kúszik le az illegális meleg szexpartiról. Az ibizai luxipartiban szipogó Habonyról. A kokós szexmunkásokat luxijachton gangbangelő keresztény családvédő Borkairól. A gandzsát szorgosan termesztgető fidelitasos vezetőről. És még sorolhatnám. És most akkor még jön ez a szánalmas vergődés, ez az öntökönszúró kultúrharc, amit valóban tehetséges zenészekkel szemben indítanak a drogellenes harc nevében. Miközben nem csak védenek, de a zászlójukra tűznek olyan, a mértéktelen drogozást és lelketlen szexizmust képviselő takonygerincű nyaloncokat, mint Curtis vagy Dopeman. Hát ezért fogtok megbukni, Lacikám, te meg az összes hiteltelen, képmutató, álszent, tolvaj haverjaid, és mehettek majd vissza ugrálni a balettba!

Reggel elnéztem egy rovart, amint a sátram belső lapján bolyong és kutatja a kiutat. A sátor kijáratánál volt egy kis rés, ahol ki tudott volna mászni. Ki tudott volna, ha tudja – de ő többször is körbejárta a rést anélkül, hogy felfedezte volna. Örjítő monotóniában rótta ugyanazokat a számomra értelmetlen köröket. Hiszen ami nekem 3 dimenzióban felfejlett, mint tér, az számára végtelen nagy 2 dimenziós síkokból állt. Nem tudta, mi a sátor, miért van, ki hozta létre. Mikor megpróbáltam neki segíteni – deus ex machina – ő hanyatt-homlok menekült a segítő kéz elől. Óhatatlanul arra gondoltam: vajon mi is ilyennek tűnünk a nálunk fejlettebb, minket figyelő létformák számára? Akik sokkal több dimenzióban képesek látni a valóságot? Ahogy örjítően monoton, unalmasan kiszámítható és banálisan értelmetlen köreinket rójuk. Keressük a szeretet, elfogadást, biztonságot, kapcsólódást. Sokszor ott, ahol nincs. Elhárítva a kegyelem beavatkozásait is. Erről egy szúfi történet jut eszembe: A részeg az utcán, egy lámpa alatt négykézláb keres valamit a földön. Odalép hozzá egy rendőr: – Mit keres, uram? – Elvesztettem a kulcsomat valahol – feleli a részeg. A rendőr segít neki, együtt keresik egy darabig, de hiába. A rendőr kérdezi: – Biztos benne, hogy itt veszítette el a kulcsot? – Nem, valószínűleg amott, a fa alatt – válaszolja a részeg. – Akkor miért itt keresi? – csóválja a fejét a rendőr. – Mert itt világos van – mondja a részeg. Hát így vagyunk mi emberek…

Vitályos Eszter Digitális Polgári Kört indított Nők a bántalmazás ellen néven. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen eszközökkel kívánnak fellépni a nők bántalmazása ellen egy olyan országban, ahol a miniszterelnök nőügyekkel nem foglalkozik, ahol egyetlen nő sincs a kormány tagjai között, ahol dacból nem ratifikálták az Isztambuli Egyezményt, ahol a rendőrség rendszeresen elszabotálja a nyomozást családon belüli erőszak eseteknél, ahol fekete komondorokban buknak fel kormánypárti politikusok nejei és ahol egy nőgyülölő szövegeiről ismert rapper a digitális polgári körök egyik kampányarca? Lenne pár ötletem adekvát eszközökre, kedves nemzetes asszonyságok…

Tudjátok mi, akik az önismeret útját járjuk, hogy végre el tudjuk engedni a generációk óta cipelt terheinket, sérüléseinket, nem egyszerűen csak abból a nyavalyából épülünk fel, amiben ezek a terhek megnyilvánulnak. Amit be lehet skatulyázni valahogy, a pszichiáterek ráüthetnek valami diagnózist, vagy aminek az újságok szoktak valami nevet adni. Hanem fel kell épülnünk a krónikus hazudozásból is. Mert bizony hazudunk másoknak arról, hogy miben vagyunk. És hazudunk saját magunknak is. Van persze különbség, hogy ki miben és mennyit hazudik – de alapvetően mindenkire jellemző ez. Aki tagadja, arra méginkább. Sokan erre szocializálódtak már kisgyermekként: nem mutathatod meg a valós lényedet, mert akkor elveszíted azoknak a szeretetét, akiktől az életed függ. Idővel éppen olyan természetes védekezési mechanizmussá, megküzdési stratégiává válik a hazudás, mint az, hogy iszol, sorozatot nézel vagy betépsz, ha rosszul érzed magad. Végül már szinte észre sem veszed, és saját magad sem tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól a bonyolult és kifinomult hazugságaid hálójában vergődve. Hiszen miért is hazudunk? Azért, hogy elkerüljük a fájdalmat. Félelemből hazudunk: attól rettegve, hogy amennyiben meglátnak minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak, akkor nem fognak minket szeretni. Nem fogunk kelleni. Mit gondolnak majd rólunk? És persze mivel gyakran a másik oldalon is sérült emberek vannak, nem mondom, hogy ez nem fordul elő. Sajnos olyan társadalomban élünk, ami gyakran bünteti az igazmondást és idealizálja a konformista hamisságot és hazugságot. Mégis, amikor hosszú hazudozás után először mondod ki az igazat, magadnak, másoknak, az valami katartikus élmény. Elismerni a tökéletlenséged, kifejezni azt, ami benned van, ami belülről rág, mint valami féreg, amit még magadnak sem mersz nevén nevezni – borzasztó nehéz. De amikor sikerül, akkor felszabadít. Még ha fáj is neked, vagy egy másiknak. Lehet, hogy először csak egy részét mondtad el az igazságnak. Lehet, hogy van, amit még nem tudsz kimondani. De máris elindított egy úton. bell hooks baromi jól megfogalmazta ezt: „A sok férfi lelkében élő sérült gyermek egy olyan kisfiú, akit, amikor először kimondta az igazát, az apai szadizmus elhallgattatott – egy patriarchális világ, amely nem akarta, hogy igazi érzéseit vállalja. A sok nő lelkében élő sérült gyermek egy olyan kislány, akit már korán arra tanítottak, hogy másnak kell lennie, mint aki valójában, hogy meg kell tagadnia valódi érzéseit, ha vonzóvá és elfogadottá akar válni mások szemében. Amikor a férfiak és a nők megbüntetik egymást az igazmondásért, megerősítik azt a nézetet, hogy jobb hazudni. A szeretethez hozzátartozik, hogy hajlandóak vagyunk meghallgatni a másik igazát, és ami a legfontosabb: elismerjük az igazmondás értékét. A hazugságok talán jobban esnek, de nem segítenek megtapasztalni a szeretetet.”

Kirúgták egy óvoda vezetőjét, mert egy olyan videó került nyilvánosságra, ami „intim helyzetben” mutatja őt. Állítólag „az eset komoly megütközést váltott ki a településen”. Komolyan mondom, annyira baromira nagyon erkölcsös országban élünk. Mindenki imád az erkölcsi magas lóról ítélkezni. A 10 millió házmester országa mindig kész rá, hogy a szomszédját feljelentse, vagy követ dobáljon felebarátjára. Kivéve persze akkor, amikor azon kéne felháborodni, hogy egy családi-haveri kör évek óta talicskával tolja ki a közpénzt a közös kasszából. Amikor egyes döbrögik lecsúsznak a képmutatás ereszén, csak hogy utána nagy csinadrattával újra hivatásos erkölcsvédővé avassák őket. Vagy amikor esetleg intézeti gyerekeket kellene megvédeni hatalom által bevédett ragadozóktól. Amikor emberek egy kis csoportja hihetetlen luxusban dőzsöl, míg emberek tömegei élnek elképesztő szubszaharai nyomorban. Akkor valahogy nincs ez a nagy erkölcsi érzék. Mindenki kussol, esetleg relativizálva menteget és mutogat, vagy vállat vonogat. Hát ezért vagyunk szarban… ‍♂️

A múltkor beszélgettem valakivel a traumákról, és egy ponton felsóhajtott: „Na jó, de azért nem nyalogathatja a gyerekkori sebeit egész életében az ember!” Elgondolkodtam ezen. Hogy mennyire félreértik sokan a trauma természetét. Azt gondolják, hogy ez az egész arról szól, hogy az embert egy múltbéli esemény tartja fogva. Nem tud tőle elszakadni, mindig azon rágódik. És van egyébként, amikor ez is része a traumának. De a trauma mindig jóval több, mint az, ami történt. A trauma az, ahogy Te megváltoztál annak hatására, ami történt. Az a védekező mechanizmus, az a viselkedés, amivel reagáltál arra, ami történt. Az önkorlátozó hiedelem, ami belezár téged egy tanult viselkedésmintába. A trauma az a történet, amit arról mesélsz magadnak, hogy ki is vagy igazán. A trauma az energia, ami beleragadt a testedbe, a sejtjeidbe: a tanult tehetetlenség. A trauma nem abban nyilvánul meg, hogy nyalogatod a múltbeli sebeidet – hanem abban, hogy a jelenben folyamatosan belefutsz olyan kudarcokba, konfliktusokba, problémákba, amiknek látszólag semmi de semmi közük a múlthoz. És mégis van. A trauma az, hogy a jelenben képtelen vagy jelen lenni. A testedben képtelen vagy otthon lenni. Nem tudsz megbocsátani magadnak és nem tudod elfogadni, hogy lehetsz szerethető. Ezért aztán mindent, ami történik, ennek igazolásául fogsz fel. Gyakran mondjuk, hogy a visszaesés nem a függőségből való felépülés végét jelenti, hanem annak része. Ugyanez igaz a traumából való felépülésre is. A legtöbb ember óhatatlanul visszaesik időről-időre. Kiválthatja a jelenben egy látszólag ártatlan dolog: amitől ő ismét átéli az elutasítás, a szeretetlenség, az egzisztenciális magány teljes spektrumát. Őrjítő és dühítő ördögi köröket kell végigfutnia. Bármennyire is retteg tőle, újra és újra azzá a tehetetlen gyermekké válik, aki egyedül van, fél és úgy érzi senki sem érti meg. Ahogy Mark Epstein buddhista tanító és pszichológus mondja: a hétköznapi élet traumáinak hatására könnyen úgy érezhetjük magunkat, mint egy anyátlan gyermek. Szóval nem, ez jóval többről szól, mint hogy valaki nem tudja elfogadni, hogy a múltban történt A vagy B esemény. Jóval több ez, mint a sebnyalogatás. És nem lehet belőle kijönni mindenféle „nézd a jó oldalát” típusú közhellyel. Ne ítélj meg senkit túl szigorúan, aki benne van, aki bukdácsolva, küszködve járja a maga útját! Nem tudhatod, neked mikor lesz szükséged egy kis együttérzésre a magadén. ❤ kép: Olena Go