Széljegyzetek

Tara Brach klinikai szakpszichológus és meditációs oktató szerint, kövessünk bármilyen vallást vagy utat, amikor válságos időket élünk át, három dologra kell emlékeznünk.

Az első: ébredj fel a gondolataidból!

Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjunk. Hanem azt, hogy ismerjük fel, hogy amikor vacakul érezzük magunkat, akkor annak lehet rajtunk kí­vül álló oka – de az esetek jelentős részében a saját gondolataink tartanak bennünket benne a vacakságban. Az a mód, ahogyan reagálunk. A történetek, amiket újra és újra elmondunk magunknak arról, hogy milyen szerencsétlenek, milyen gyengék, milyen jelentéktelenek stb. vagyunk. És milyen igazságtalan a világ, milyen gonosz a másik ember stb. Hérakleitosznak igaza volt: minden pillanatban azzá válsz, amit gondolsz és teszel.

A második: érezd az érzést!

Ismét, ez nem azt jelenti, hogy teljesen merüljünk el például az önsajnálatban. Csupán azt, hogy ne zárkózzunk el az elől, amit érzünk – nevezzük meg, vegyünk tudomást róla, ne söpörjük a szőnyeg alá. Ne féljünk sérülékenynek lenni. Érezzük, hogy milyen észlelésekkel jár együtt a testünkben. Oka van annak, hogy úgy érezzük magunkat, ahogyan. Még a legostobábbnak, legirracionálisabbnak talált érzésünk mögött is van valós szükséglet. Ami akár ilyen torz módon tör utat magának. Hogy szeretve legyünk, látva legyünk, elismerve legyünk – ez mind legitim szükséglet.

A harmadik: emlékezz a szeretetre!

Nem mindig elég racionálisan megmagyarázni magunknak, hogy rosszul gondolkodunk és nem érezzük azt, amit kellene. Az egó makacsul ellenáll: védelmi gátjait felhúzza, a vészcsengőket megszólaltatja: nem enged érezni, és újabb önkorlátozó gondolatokkal bombáz minket arról, hogy nem vagyunk elég szerethetőek úgy, ahogy vagyunk. És valóban, nehéz annak átélnie, hogy szerethető, aki már gyermekkorában sem tudta felhőtlenül átélni azt, hogy gondoskodnak róla és szeretik. Emlékeznünk kell arra, hogy jó emberek vagyunk, akik, bár lehet hibáztak, lehet, bukdácsolnak, de ettől még törekszenek a jóra, egyébként még szerethetők. Még akkor is, ha éppen akkor és ott nincs jelen senki, aki erre emlékeztessen – magunkat kell emlékeztetnünk. Magunkat kell átölelnünk, önmagunkkal kell együtt éreznünk.

Ez a bölcsesség, ez az erő nem támadó, versengő, agresszí­v és hódí­tó. A valódi erő szelí­d erő – olyan, mint a ví­z ereje. Ha valaki karddal támad rá, szétnyí­lik előtte. De össze is zárul. És ha kell, hát sziklákat zúz porrá és hegyeket mos el.

Ahogy Ovidius í­rja: gutta cavat lapidem. A ví­zcsepp kivájja a követ.

Eszerint a bölcsesség szerint az érzelmeink nem leküzdendő akadályok, amik gyengévé tesznek bennünket. Hanem hidak, amelyek összekötnek minket saját magunkkal és egymással. Üzenetek, amelyeket meg kell fejtenünk. Megélésük nem szégyen, nem gyengeség, általuk válhatunk erősebbé. Elfojtásuk pedig törékennyé tesz minket, akárcsak a hit, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, ha soha nem akarunk törékenynek látszani.

(notes to myself)

Adnak neked valamit ezek az í­rások? Segí­tenek? Akkor kérlek, segí­ts Te is – légy támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Kaethe Butcher

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szí­vem
szí­ved volna.

József Attila, Tedd a kezed

(esti versek a Drogriporterrel)
kép: Rudd San

1989-ben a Dalai láma találkozott a nyugati buddhista taní­tókkal, azok megkérdezték tőle, hogy mit lehet kezdeni az önértékelés hiányával és az ön-gyűlölettel, amivel gyakran szembesülnek a taní­tványaik körében. A Dalai láma értetlenül nézett: tolmácsa percekig sikertelenül próbálta megértetni vele az „ön-gyűlölet” fogalmát. Mikor végül felfogta, miről is szól a kérdés, odafordult a közönségéhez: vajon hányan találkoztak ezzel a problémával? Valódi megdöbbenéssel nyugtázta, hogy mindenki. „De hiszen ez hiba, mivel mindenki értékes!” – mondta gyermeki őszinteséggel.

Amit a nyugati kultúrában alapvetésnek vesznek – hogy sokan ezernyi kételytől küzdve próbálunk túljutni a saját értéktelenségünk tudatán – más kultúrákban egyáltalán nem számí­t alapnak.

Én például már csak felnőttként döbbentem rá arra, hogy mennyire belém ültette a kultúránk már gyermekkortól fogva a saját értéktelenségem tudatát. Pedig nekem szerető, gondoskodó szüleim voltak – ami nagyon sok embernek nem adatott meg.

Már a születésünk is gyakran egy indusztrializált-medikalizált folyamat, ahol az anyuka és a gyerek is elidegenedve érezte magát a saját testétől. A kortársak közösségében, az indusztrializált oktatási rendszerben, a versengésre, a vetélkedésre és a folyamatos egyéni teljesí­tmény kényszerére taní­tottak – és megszégyení­tettek, ha éppen a képességeink nem találkoztak az elvárásokkal. Vagy ha valamilyen szempontból kilógtunk a sorból. És eközben folyamatosan kapjuk a jelzéseket ezernyi médiumon, csatornán keresztül, hogy akkor vagy értékes és szerethető, ha minél jobbak a testi-lelki képességeid, minél jobban teljesí­tesz, minél többet birtokolsz és fogyasztasz.

A közösségi média ezen csak rontott. A sok önértékelési zavaros ember saját magának és a sorstársainak is bizonyí­tani akarja, hogy ő mennyire „nem olyan”. Nem olyan, nem tartozik azok közé, akik nem szerethetőek. Ezért aztán posztolgatja a saját szerethetőségét bizonyí­tó képeket, sztorikat: lám, nézd, én ilyen jó arc vagyok, ilyen jó helyeken jártam, ilyen jó arcokkal mozgok.

„Anyu, nézd” – mondja a kisgyerek. És ebben ott a görcsös vágy, hogy lássák, hogy értékeljék, szeressék. És annak függvényében, hogy ezt mennyire nem kapta meg gyerekként – amire felnőtt lett, a közösségi médián is ezt tolja: „anyu, nézd, milyen ügyes vagyok?”

Tele van a közösségi média buksisimit váró gyerekekkel. Akik ráadásul egymással civakodnak, egymást becsmérlik, gúnyolják. Ők akarják jobban tudni, ők akarják a másik nyakára hágva különbnek érezni magukat. Ők akarják duzzogó óvodásként megszerezni az utolsó szót.

Bizony, ilyenek vagyunk – mert ne csak a másikban lásd meg ezt, hanem magadban is. Mindenkiben ott van ez a kis ovis, és általában abban a leginkább, aki a legkevésbé van vele tisztában, és a legkevésbé abban, aki nem csak másokban képes meglátni.

És mindez ugyanarról a tőről fakad: az inflálódott, felfuvalkodott egó éppúgy, mint a teljes értéktelenségének tudatától szégyenkezve görnyedező pária. Képtelenek vagyunk hitelesen kapcsolódni önmagunkhoz és együttérzően értékelni magunkat.

(notes to my self)

Kormánypárti képviselők betiltanák az energiaitalok forgalmazását 18 éven aluliaknak. Tudjátok mit? Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor teljesen egyetértek velük. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ezt lépni. Hasonló életkorhatár bevezetését javasolnám mondjuk a kannabisz esetében is (gyengébbek kedvéért: igen, ahhoz szabályozni kellene a kannabisz piacot, a dí­ler nem kér igazolványt). Viszont egy valamit fontos lenne észben tartani: a szabályozás fontos és szükséges, azonban nem elégséges. A tinik – főleg azok, akik valamilyen oknál fogva hátrányos helyzetűek, sérülékenyek a szerhasználati problémák szempontjából – többnyire nagyon találékonyak tudnak lenni, ha beszerzésről van szó. Szóval ha már, akkor ideje lenne foglalkozni a megelőzéssel is. Ami, a közhittel ellentétben, nem abból áll, hogy beküldünk egy rendőrt vagy „volt drogost” az iskolába, hogy „elrettentse” a fiatalokat. Ellenben vannak (lehetnének) szakemberek és jó szakmai programok, akik/amik a fiatalok mentális egészségével foglalkozhatnának. De jelenleg az a faramuci helyzet van Magyarországon, hogy a kormány gyakorlatilag kitiltotta a szakmai szervezeteket az iskolai prevencióból. Ez bizony tarthatatlan helyzet. Szóval ha már hozzányúlnak a témához, javasolnám tisztelt képviselő uraknak, hogy ezt a helyzetet is szí­veskedjenek orvosolni! Ja, és ha már itt tartunk, esetleg le is ülhetnének pár civil szakemberrel diskurálni, mert évek óta nincs semmilyen szakmai párbeszéd. Pedig lenne miről beszélni: gondolom nem árulok el titkot, hogy nem lett drogmentes az ország 2020-ban, ahogy a legutóbbi nemzeti drogstratégia tervezte. Lehet, hogy érdemes lenne kifundálni egy újat!

Duffy úr némi távolságban élt a saját testétől (Mr Duffy lived a short distance from his body) – í­rja James Joyce a Dublini emberek cí­mű kötetének egyik novellájában.

Joyce történetében Duffy úr egy karót nyelt bürokrata, akinek nincsenek valódi tartalmas emberi kapcsolatai, és az egész életét úgy éli le, ahogy azt elvárják. Elidegenedve a saját érzéseitől, „némi távolságban” a testi észleléseitől.

Hihetetlenül találó megfogalmazás: bizonyára sokan magukra ismernek benne. Leélhetünk egy egész életet a testünkben úgy, hogy úgy igazából nem is vagyunk benne jelen. És csak akkor döbbenünk rá igazán, hogy van lábunk, gyomrunk vagy fülünk, amikor éppen valami baj van vele.

Járunk – de nem vagyunk jelen a járásban.
Eszünk – de nem vagyunk jelen az evésben.
Lélegzünk – de nem vagyunk jelen a lélegzésben.

Persze ez nem véletlen: a hétköznapi tudatállapotunk ezeket a folyamatokat leszorí­tja a tudatküszöb alá. Mechanisztikus szokások automatizmusaival helyettesí­tve a tudatosságot, hogy kevesebb energiát vegyenek igénybe az elménk részéről – és í­gy segí­tse a túlélésünket.

A gond csak az, hogy közben teljesen elveszí­thetjük kapcsolatot saját magunkkal.

Sokan használják a mindfulness kifejezést. De kevesen tudják, hogy az eredeti páli (a Buddha által használt nyelv) kifejezésnek – szati – a tudatos jelenléten kí­vül van egy másik jelentésárnyalata is. Az emlékezésé. Jobban mondva a „nem-felejtésé”. Mert ez nem múltbeli eseményekre való emlékezést jelent ebben az esetben. Hanem azt, hogy például a testünk észlelésein, a lelkünk rezdüléseinek tudatosí­tásán keresztül nem felejtjük el, hogy itt és most – emberként, testben létezünk.

Azt hiszed, hogy azon a problémán, amivel te küzdesz, semmit sem segí­tene? Akkor valószí­nűleg tévedsz.

Ugyanis a hétköznapi tudatállapotban az ember elméje folyamatosan vándorol, a múltba, a jövőbe, távoli helyekre, más szerepekbe. Folyamatosan elfelejt jelen lenni. Hiszen a túlélésre, fajfenntartásra összpontosí­t. A túlélés érdekében kötjük a legrosszabb, legtorzabb kompromisszumokat, válunk függővé a legönpusztí­tóbb viselkedésektől és hajszoljuk bele magunkat a legsötétebb mentális zsákutcákba. Ahogy arra Dr. Bessel van der Kolk gyakran rámutat: a trauma egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy elidegení­ti az embert a testétől.

A túlélés nem elég az örömteli élethez, és nem bontja ki a megtestesült emberi létezésben rejlő lehetőségek teljességét. Meg kell taní­tanunk az elménket otthon lenni ebben a létezésben.

Sokan mondjátok, hogy adnak valamit a Drogriporter í­rásai, és hogy előfordul, hogy pont a legjobbkor érkeztek. Ha í­gy van, akkor ha teheted, kérlek támogasd Te is a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Volkankurt

„Az igazság azokhoz tartozik, akik keresik, és nem azokhoz, akik megtalálni vélik,” í­rta Condorcet márki, a felvilágosult filozófus, akit a jakobinusok bebörtönöztek és halálba kergettek a hasonló eretnek gondolatokért.

Mert azok, akik önelégülten terpeszkednek a nagybetűs Igazság védőbástyái mögött, sosem tűrhették azoknak a jelenlétét, akik örökké kérdeznek, ahelyett, hogy válaszokat rágnának mások szájába. Egyszerű, fekete-fehér válaszokat bonyolult kérdésekre. És azok, akik hozzászoktak, hogy válaszokat rágjanak a szájukba, megkí­mélve őket a gondolkodás nyűgétől, könnyen elhiszik, hogy minden rossz okozói a kérdezők.

Condorcet, a maga optimista évszázadában, hitt abban, hogy „az emberiség tökéletesí­thetősége végtelen.” Én nem osztozom ebben az illúziójában. Mindig lesznek olyanok, mint a jóságos öreganyó, aki lelki üdve érdekében buzgón rőzsét gyűjtött Husz János máglyájához, és akinek láttán Husz felsóhajtott: „Ó szent együgyűség!”

(notes to myself)

Milarepa, a tibeti bölcs szerint az ember olyan, mint a kutya. Úgy követi sóvarogva a saját gondolatait és érzéseit, mint ahogy a kutya szalad az eldobott bot után.

„Ne légy olyan, mint a kutya,” tanácsolja Milarepa. „Inkább légy olyan, mint az oroszlán: ne rohanj a bot után, hanem nézz szembe azzal, aki a botot dobta. Az oroszlánra csak egyszer lehet botot dobni, utána űzőbe veszi a dobálózót.”

A hagyomány szerint az oroszlán üvöltése rettegéssel tölti el a szendergőket – de bátorságot önt az ébredők szí­vébe.

„Legyen a kí­váncsiságod erősebb, mint a félelmed,” mondja Pema Chödrön. A félelmed hasznos – nem kell szégyellned, nem kell szaladnod előle. De mi van mögötte? Vajon le tudsz ülni és jelen lenni – nem félelem nélkül, de együtt a félelmeddel? Vajon körül tudod venni a félelmedet tudatossággal és szeretettel? A félelem nem olyan dolog, amit csak úgy ki lehet dobni. A félelemmel legfeljebb meg lehet tanulni intim kapcsolatba kerülni, hogy ne béklyózzon meg.

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!

(notes to myself)

Manapság olyan sok szó esik a családról. Főleg arról, hogy milyen is az eszményi család. A gyakori válasz: a „hagyományos”. Avagy: nukleáris család. Hosszú távú monogám házasságban élő apa és anya meg a gyerekek. Apa a kenyérkereső, anya az otthonteremtő. Ez a természet rendje, ez a „hagyományos család” – mondják.

A valóság azonban más. Régészek, antropológusok és történészek rámutatnak, hogy a nukleáris család, és annak idealizálása valójában viszonylag új, modern fejlemény. Az emberi történelem során a legtöbb kultúrában egyáltalán nem ez volt a jellemző.

Az emberek évmilliókon keresztül kisebb-nagyobb csoportokban vándoroltak, és ezek a csoportok, nem pedig a monogám párkapcsolatok képezték a család alapját (amelyek gyakran nem is léteztek, főleg nem életre szólóan). Ezekben a nagy, kiterjesztett családokban a gyerekeket több felnőtt is nevelte egyszerre (kooperatí­v reprodukció). A férfiak éppúgy kivették a részüket a gyermekek neveléséből, mint a nők az élelem beszerzéséből.

És ami szintén fontos: a család mint gazdasági egység sem létezett. A szülők nem csupán a saját gyermekeik etetésére, gyarapí­tására törekedtek, hanem az egész csoportéra. Megosztották az erőforrásokat.

A vadászó-halászó-gyűjtögető életformát folytató népek esetén még ma is megfigyelhető, hogy a férfiak több időt fordí­tanak a gyerekeikre, mint a mezőgazdaságból élő népek férfiai. Ez azzal is magyarázható, hogy ezekben a társadalmakban a nők munkájából származott az élelem-utánpótlás nagy része.

Manapság mindenhonnan azt hallhatjuk Magyarországon, hogy a gyereknek az a legjobb, ha hagyományos nukleáris családban nő föl. Pedig azon felül, hogy ennek a családmodellnek a „természetessége” elég kétséges, a jótékony hatásai is megkérdőjelezhetőek.

A legnagyobb gond az, hogy a szülők, különösen az anyák, gyakran magukra vannak hagyva és utalva. Például kutatások szerint a kismamák idejük jelentős részét egyedül töltik a gyerekkel. Mi több, hatalmas nyomás nehezedik rájuk és nagy társadalmi elvárásoknak kell megfelelniük – őket teszik felelőssé mindenért, ami a gyermekükkel történik. Eközben az apára gyakran szinte kizárólag a kenyérkeresés funkcióját osztják. Ez nagyon nem hagyományos és nem is természetes. Szociális állatok vagyunk, és evolúciósan a kooperatí­v gyermeknevelésre vagyunk hangolva.

Hacsak nem tudatosan ellensúlyozzák, akkor mind a gyermek, mind az anyuka gyakran megszenvedi ennek az izolációnak a káros hatásait. Gyermekkori traumáink, későbbi mentális zavarok, függőségek, viselkedési problémák forrása lehet. A politika gyakran a „hagyományos” családok és házasságok felbomlását teszi meg felelőssé ezekért a tornyosuló társadalmi-közegészségügyi problémákért. Pedig valójában gyakran éppen a családdal, az anyasággal és apasággal kapcsolatos „hagyományos” elvárások és előí­téletek a legkárosabbak.

Lehet, hogy ideje lenne őket felülvizsgálnunk.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, ha teheted, légy Te is a rendszeres támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

Egy jó cikk a témában: https://royalsocietypublishing.org/doi/10.1098/rstb.2020.0020

Thomas Hobbes, a 17. századi angol politikai filozófus nem volt éppen egy faölelgető hippi. Leghí­resebb könyvében, a Leviathán-ban azt í­rta, hogy az ember természetes, civilizáció előtti állapota: a totális egoizmus volt. Mindenki harcolt mindenkivel – bellum omnium contra omnes. Ha nem lenne civilizáció, ha nem lenne erős, központosí­tott állam, akkor az ember visszahullana ebbe a természetes állapotába. Ahol az ember embernek a farkasa. Az ember önző lény, aki mindig a saját érdekét követi, és csak saját érdekből fogja tiszteletben tartani más emberek érdekét, vallotta.

No de az öreg Hobbes-ot egyszer rajtakapták, hogy egy koldusnak pénzt adott az utcán, amikor azt hitte, senki sem látja. Amikor számon kérték rajta, hogy vajon ez az önzetlen cselekedet miként fér meg az általa hirdetett morózusan egoisztikus ember-képpel, Hobbes nem jött zavarba. Nem a szí­vem kedvességéből adtam a pénzt ennek a kéregetőnek, felelte. Hanem azért, hogy a saját rossz érzésemet csillapí­tsam ezáltal.

Na bumm: vakarták meg az állukat a kérdezők kényelmetlenül. A kör bezárult. Tehát még a legönzetlenebb cselekedeteink mögött is mindig önző érdekeket és vágyakat sejthetünk?

A vita nem új – a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja és osztja meg a gondolkodó elméket. A 19. században a darwini evolúcióban a kapitalista önzés igazolását kereső Thomas Huxley és a természetben az alulról jövő szocialista együttműködés igazolását kereső Pjotr Kropotkin, az anarchista herceg csapott össze. Az elmúlt évtizedekben evolúcióbiológusok, filozófusok és szociálpszichológusok folytattak késhegyig menő vitákat a kérdésről.

Az egyik álláspont Hobbes nyomán azt vallja, hogy az ún. altruizmus (az a viselkedés, hogy valaki akár a saját kárán is segí­ti a másikat) mögött mindig az önzés arca vigyorog ránk, amennyiben lehántjuk róla a bármennyire is meggyőzőnek tűnő álarcokat. Az embert, a nagy bábjátékost, valójában ott a háttérben mindig is csupán az evolúció által belé ültetett önzés mozgatja. Még ha ez az önzés éppen össze is hangolható – és össze is hangolandó! – a sokaság vagy a másik ember érdekeivel.

A másik álláspont azonban a skót felvilágosodás nagy filozófusa, David Hume nyomán azt vallja, hogy az emberi lélekben a farkas álarca mögül kikandikál a galamb is. Az emberi természetben az önzés mellett igenis ott van az önzetlenség, együttérzés, önfeláldozás csí­rája is.

A szociálpszichológia terén ez az első álláspont mellett kardoskodó Robert Cialdini és a második álláspontot képviselő Daniel Batson szociálpszichológusok vitájában nyilvánult meg. Amire nagyrészt lektorált szakfolyóiratok hasábjain került sor, kí­sérleti eredmények értelmezésével.

Daniel Batson számos kí­sérletet végzett, hogy bebizonyí­tsa: van olyan, hogy altruista viselkedés. Cialdini azonban, terjedelmes szakirodalmi arzenált megmozgatva, támadásba lendült. Megkérdőjelezte ezeknek a vizsgálatoknak a módszertanát. Szerinte azokat úgy is lehet értelmezni, hogy az emberek csupán a saját negatí­v érzelmeiket akarták csökkenteni azzal, hogy segí­tettek másokon.

Batson persze nem értett egyet. Szerinte amikor az emberek egy szenvedővel találkoznak, két érzelmi reakcióról számolnak be: 1) elszomorí­tja őket a másik helyzete és 2) együttéreznek a másikkal. Egy olyan kí­sérletet próbált tervezni, ami alkalmas megkülönböztetni, hogy a kettő közül melyik motiválja – ha motiválja – cselekvésre az illetőt. Kí­sérlete alanyait választás elé állí­totta: nézhetik, ahogy egy nőt elektromos sokknak tesznek ki, vagy elmehetnek, vagy pedig felválthatják a nőt.

Az eredmény: az emberek egy része nem a könnyű menekülést választotta, hanem felajánlotta, hogy átveszi a nő helyét. Márpedig ha csak a negatí­v érzéseit akarta volna elkerülni, akkor választhatta volna a könnyű menekülést is. Cialdinit persze nem lehetett ilyen könnyen két vállra fektetni. Újra támadásba lendült, és új elméletet dolgozott ki: szerinte a segí­tést még ebben az esetben sem az önzetlenség motiválja. Hanem az, hogy amikor az ember intenzí­ven rosszul van egy másik ember szenvedése láttán, akkor erős érzelmi kötődést alakí­t ki. „Egyé válik” azzal, akivel együttérez. Így tehát valójában nagyon is önző módon magunkat segí­tjük, amikor másnak segí­tünk.

Patthelyzet.

Gondolom a nyájas olvasót nem lepi meg, ha azt mondom: a vita azóta is folyik. Mi több, megkockáztatom, hogy pusztán empirikus kutatások ezt a vitát soha nem is fogják lezárni vagy megoldani.

Hogy az emberek éppen melyik állásponthoz kerülnek közelebb, azt a habitusuk, saját élettapasztalataikból leszűrt észleleteik mellett nagyban befolyásolja a társadalmi-gazdasági környezet és a kultúra is, amelyből táplálkoznak. Például én nem tartom véletlennek, hogy éppen a neoliberális fordulat idején, amikor Reagan és Thatcher piedesztálra emelték az önző piaci érdek mindenhatóságának doktrí­náját, éppen akkor váltak igazán népszerűvé az emberi természet alapvető önzőségéről szóló nézetek.

Mint amilyen az „önző gén” hipotézis, ami végül messze túlterjeszkedett azon, ahogyan eredeti kidolgozója, Richard Dawkins értette. És egyfajta apoteózisává vált a menedzser-kultúrának. És persze ezek a nézetek megjelennek a médiában, a filmekben, a sorozatokban is. Ott vannak például a rendkí­vül népszerű Mad Max nyomdokán járó poszt-apokaliptikus drámák, amelyek szerint az emberiség szinte azonnal visszazuhan a hobbes-i mindenki háborúja mindenki ellen állapotba, amint valami katasztrófa következik be.

Frans de Waal, a főemlős-kutatás egyik nagyágyúja, évtizedek óta kutatja a csimpánzok és bonobók viselkedését, számos könyvet í­rt az empátia és altruizmus témakörében. Szerinte az, ahogyan például a nagy TV csatornák természetfilmjei ábrázolják a természet világát, sokkal inkább szól a mi társadalmunkról és kultúránkról, mint magáról a természetről. Napjaink embere ugyanis azt várja el, hogy a természetet úgy mutassák be, mint kegyetlen, könyörtelen harcot a túlélésért. Az emberek azt szeretik nézni, ahol harc és vetélkedés van. Ami nem is meglepő egy kapitalista fogyasztói társadalomban: ugyanez meg a Wall Streeten, nemde? Hiszen még a film cí­mében is benne van: a Wall Street farkasai. Csak éppen a Wall Street egyáltalán nem a farkasokról szól, hanem arról, ahogyan mi a farkasokat elképzeljük, és felhasználjuk, hogy legitimáljunk egyfajta emberi attitűdöt.

De Waal nem ért egyet Hobbes-al. Szerinte az ember természeti állapota, eleve az együttműködés állapota volt – amit megfigyelhetünk a bonobóknál és a csimpánzoknál is. Akik, nem mellesleg, genetikailag szinte teljesen megegyeznek, mégis, teljesen más csoport-dinamika szerint élik az életüket. De Waal számos olyan esetet í­rt le, amikor még a harciasabb csimpánzok is megdöbbentő, a gének önző továbbörökí­tésének céljával nehezen megmagyarázható tettekre képesek. Amikor például hí­m csimpánzok örökbe fogadják más csimpánzok árván maradt kölykeit, és gyakran saját kárukon, önfeláldozóan segí­tik őket a túlélésben. Persze végső soron ebbe is bele lehet magyarázni az önzést: mint mondtam, a vita empirikus, logikai úton nem eldönthető.

És végső soron, ahogy de Waal is rámutat, nem is az a lényeg, hogy eldöntsük, van-e önzés a látszólag önzetlen cselekedeteink mögött vagy sem. „Miért próbálnánk elkülöní­teni az ént a másiktól, a másikat az éntől, mikor éppen a kettő egyesí­tése az együttműködésen alapuló természetünk titka?” – kérdezi.

A fenti poszt a Drogriporter blogon jelent meg: https://drogriporter.444.hu/2023/10/02/van-e-onzes-az-onzetlensegunk-mogott

Ha tetszett ez az í­rás, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ezt a szobrot bizonyára többen láttátok már, én is használtam illusztrációként ezen az oldalon. Sokan talán magatokra ismertetek benne. És lehet, hogy eltöprengtetek azon is, hogy ki készí­tette.

Nos, egy Alexander Milov nevű ukrán művész alkotása. A cí­me: Szeretet.
2007-ben készí­tette és állí­totta ki először a Kijevi Kortárs Múzeumban – ahol senki sem figyelt fel rá. Aztán a 2015-ös Burning Man fesztiválon kiállí­totta egy nagyobb verzióját, ami elhozta az áttörést: azóta valóságos mémmé vált és önálló életet él.

Két felnőtt embert ábrázol, akik duzzogva, szomorúan fordí­tanak hátat egymásnak. És közben belül, a rácsok mögül – két bennük élő gyermek próbál kapcsolódni egymáshoz.

A Belső Gyermek motí­vuma ősi gyökerekkel jelentkezik – a modern pszichológia számára Carl Gustav Jung fedezte fel újra. A 70-es évek óta terapeuták és gyógyí­tók gyakran í­rnak arról, hogy mindannyiunkban létezik egy Belső Gyermek, a maga dédelgetett sérüléseivel és hiányaival. És a felnőttkori nyavalyáinkból a kiutat gyakran az jelenti, ha a ezt a Belső Gyermeket megvigasztaljuk, meggyógyí­tjuk.

Richard C. Schwartz, a Belső Családrendszer Modell nevű integrált pszichoterápiás módszer kidolgozója szerint nem csupán egy Belső Gyermek él bennünk – hanem több is. Ezeket a gyermekeket a tudatküszöbön túli perifériákra „száműztük”, mivel olyan fájdalmak hordozói, amelyekkel félünk szembenézni. Pajzsokat és páncélokat húzunk fel magunk köré, csak hogy távol tartsuk – pedig rajtuk keresztül az örömteli és jelentéssel teli emberi kapcsolódásokat zárjuk el magunktól.

A szobor gyönyörűen kifejezi ezt a paradoxont. És ott van benne a gyógyulás lehetősége is.

„A sérült gyermek bennünk nem csak mi vagyunk; őseink számos nemzedéke él benne,” í­rja Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista taní­tó. „A szüleink és az őseink talán egész életüket végigszenvedték anélkül, hogy tisztába kerültek volna azzal, miként gondoskodjanak a bennük élő saját sérült gyermekről. Így hát átadták azt nekünk. Így tehát ha átöleljük a bennünk élő sérült gyermeket, valójában az elmúlt generációk összes sérült gyermekét öleljük át. Ez a gyakorlat nem csak számunkra hasznos; megszabadí­tja az előttünk élő és utánunk érkező nemzedékeket is. Ez a gyakorlat megtöri az ördögi kört.”

Sokan í­rjátok, hogy a Drogriporter í­rásai „jókor jöttek” és adtak valamit, hogy átlendí­tsenek nehéz helyzeteken. Kérlek, ha tehetitek, támogassátok az oldalt, hogy megmaradjon az oldal a jövőben is – minden támogatás nagyon sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/