Széljegyzetek

„Miért mondtak lent magának ilyet?” – kérdezi az ingerült hölgy a kartonzó üvegablakának másik oldalán. Láthatólag dühös rám, a világra, de leginkább saját magára, hogy ezen a meleg nyári napon egy szűk fülkében kell ücsörögnie iratokat iktatva ahelyett, hogy valami tengerparton ülne koktélt kortyolgatva.

„Hát azt én tényleg nem tudhatom,” válaszolom szelí­den. Bár közben érzem, hogy a türelmem egyre erodálódik, mint a termőtalaj vékony rétege az esőmosta domboldalon. Alatta pedig ott komorlik az indulatok nyers, terméketlen sziklája. Amit a hétköznapokban jótékony takarásban tartanak a kultúra által ránk szabott udvariassági szabályok.

Órák óta bolyongok az egészségügyi ellátórendszer labirintusában, mint egy alkalom szülte, botcsinálta Odüsszeusz. Volt már kedves ügyintéző és kedvetlen, kövér és sovány, idős és fiatal. Volt, amelyik gondterhelt homlokkal megvizsgálta a beutalót és kedélyesen küldött el a francba. És volt olyan, mint ez a hölgy itt, aki számára leginkább olyan vagyok, mint egy idegesí­tő kis rovar, ami zümmög körülötte és el kell hajtani a vérbe.

És tényleg: az embernek Odüsszeusznak kell lennie a magyar egészségügyben, akire Homérosz a „leleményes” epitheton ornans-t, dí­szí­tő jelzőt aggatta. Veszélyes vizeken kell navigálnia, ahol az egyik oldalon Karübdisz örvénye fenyegeti elnyeléssel, a másikon pedig Szkülla zárná szörny-ölelésbe.

A legőrjí­tőbb az, amikor ugyanazon rendszernek az egyik kapuőrzője tökéletesen mást mond, mint a másik kapuőrző. És természetesen ki másra – a mi kis kafkai hősünkre dühösek, ha a másik kapuőrző által szolgáltatott információk alapján próbál eljárni. A rendszer soha nem hibázik – mindig te, a beteg hibázol. Te vagy a hibás, amiért itt zümmögsz, kicsi légy, ahelyett, hogy máshol rontanád a levegőt. Egyáltalán, mi a fenének pazarlod itt a legfelsőbb állam drága idejét és erőforrásait?

„A hatóság munkájának alapelve ugyanis, hogy hibalehetőségekkel egyáltalán nem számol,” í­rja Kafka a Kastélyban. „Ezt az alapelvet igazolja az egész intézmény kiváló szervezete, és nélkülözhetetlen is, amennyiben az ügyintézést a lehető leggyorsabban akarják lebonyolí­tani.”

Egyébként én tényleg megértem az egészségügyi dolgozók frusztrációját. Rosszul fizetett, kevésbé megbecsült munkakörökben kell gyakran idegesí­tően értetlen ügyfeleket irányí­tgatniuk. Egy a hatalmasok által lerohadni engedett ellátórendszer utóvédharcait ví­vják. Örülhetek, hogy még nem léptek le Nyugatra, mint olyan sokan mások.

Szóval itt állok, és nekem kell elnézést kérnem, amiért rossz infót kaptam. Nekem kell megmagyarázni, miért. Nekem kell szégyellnem magam, amiért mint a szolgáltatás igénybe vevője, létezem. És próbálom elképzelni, milyen lehet azoknak, akik nálam kevésbé kiváltságosak. Akik nem rendelkeznek semmilyen kapcsolati hálóval, akik nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel sem, hogy kiharcolják maguknak, ami jár. Mert itt bizony mindenért küzdeni kell.

Próbálom elképzelni azt is, milyen lehet egy olyan egészségügyi ellátás, ahol nem kell Odüsszeuszként bolyongani és leleményes ravaszsággal, könyökléssel küzdeni – hanem végigkalauzolnak a rendszeren, mint egy ügyfelet, egy embert. Ahol az oktatás, az egészségügyi és szociális ellátás nem az állam lerongyolódott mostoha-gyermekei, hanem külön miniszter által irányí­tott kiemelt fontosságú területek. Ahol az ember van a középpontban.

(notes to myself)

Ez itt a képen Frederick Douglass, a fekete polgárjogi mozgalom egyik atyja.

Feljegyezték róla, hogy ő volt korában az egyik leggyakrabban fényképezett ember. Több kép készült róla, mint hí­res kortársáról, Lincoln elnökről. Nem véletlenül. Douglass hitt abban, hogy a fotográfia alkalmas arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását. Hitte, hogy ez is egy eszköz arra, hogy megváltozzon a társadalom hozzáállása a feketékhez.

Ő maga rabszolgaságba született. Elszakí­tották a szüleitől. Úgy bántak vele, mint a barommal. De bár tiltották neki, kí­n-keserves küszködéssel, megtanult olvasni. Mert ösztönösen megérezte, amit a fehér rabszolgatartók tudtak: az í­rás-olvasáson keresztül elsajátí­tott tudás, műveltség a mindenkori elnyomás legnagyobb ellensége.

Ha a róla készült fényképeket nézed, fel fog tűnni, milyen mély, szinte már kényelmetlenül komoly tekintettel nézett a kamerába. Soha nem engedelmeskedett a felszólí­tásnak, hogy mosolyogjon. Nem azért, mert különösebben mogorva ember lett volna. Hanem azért, mert tudatosan szerette volna cáfolni a „boldog rabszolga” sztereotí­piát, ami a társadalomban élénken élt. Azt szerette volna, hogy amikor a fehérek ránéznek, ne egy az előí­téleteiknek megfelelő „nemes vadembert” lássanak – hanem egy ugyanolyan embert, mint ők maguk. Tiszteljék és elismerjék az emberi méltóságát.

A képek mágikus dolgok. Fekete és fehér mágiára is képesek, attól függően, hogy mire használják őket. Alkalmasak arra, hogy egyes társadalmi csoportokat megbélyegezzenek – és arra is, hogy nagyobb szabadságot és egyenlőséget ví­vjanak ki számukra.

Manapság is sok szó van arról, milyen gyakran, milyen szerepekben, mennyire előí­téletesen vagy elfogadóan ábrázolják a filmekben, képeken a nőket, a különféle vallási, etnikai, szexuális és nemi kisebbségeket. De emlí­thetném az illegális drogok használóinak előí­téletes ábrázolását, amivel nap mint nap találkozhatunk a médiában. A kiváltságos csoportok számára ezek a viták gyakran meddőnek és öncélúnak tűnnek. Hiszen a kiváltságok felülről láthatatlanok, mint az üvegfal – amibe viszont az alul lévők óhatatlanul beleütköznek.

Ami az egyiknek látszólag ártalmatlan semmiség, az a másiknak, aki akár nap mint nap beleütközik ezekbe az üvegfalakba, élet és halál kérdése lehet. Annak kérdése, hogy hagyják-e érvényesülni, felemelkedni és élni. Vagy pedig gúnyosan visszalökik a gödörbe, a maga kis skatulyájába. Az előí­téletek elnyomó, kirekesztő törvényekhez, politikákhoz, gyakorlathoz vezetnek.

A ma vizuális kultúrája meghatározza, hogy a következő generációk vajon megszokottnak és elfogadottnak találják-e az adott társadalmi csoport tagjait bizonyos szerepekben – vagy pedig idegennek és szokatlannak. Hogy milyen tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mire tartják őket képesnek és mire nem. Ez bizony nem apró-cseprő dolog.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Bizonyára sokféle sztori van arról, hogy ki hogyan veszí­tette el a mobilját. Velem eddig még nem fordult elő. Egészen tegnapig az a forgatókönyv tűnt valószí­nűnek, hogy ha egyszer elhagyom, hát arra biztos valami hegyi túra közben kerül sor. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy pont egy barlangban fog kipottyanni a kezemből. Mégis í­gy történt.

Aki ismeri az oldalt, az tudja, hogy ezt a kis történetet nem öncélú zsilipelésből mesélem el nektek – hanem azért, hogy mindannyiunk számára érvényes tanulságokat vonjak le belőle.

Néhány éve még átkoztam volna a sorsot egy ilyen káreseményért. És persze saját magamat. Saját bénaságom, és egy szenvtelen univerzum kegyetlen szadizmusának legújabb bizonyí­tékát látva csupán benne. Ma viszont, bár elég rosszul érintett, látom benne a taní­tást is. Lehetőséget, hogy megfigyeljem magam és belátásokat szerezzek.

Digitális korunkban nem is vesszük észre igazán, hogy mennyire függünk a kis kütyüinktől egészen addig, amí­g el nem veszí­tjük őket. Mert bár lehet önkéntesen digitális detoxot vállalni egy ideig, de az igazi teszt az, amikor szándékodon kí­vül elveszí­ted őket.

Az okostelefon nem egyszerűen egy hasznos eszköz – hanem az elméd kiterjesztett részévé válik. A neurofenomenológusok vezették be a „kiterjesztett elme” (extended mind) fogalmát: az elméd nem csak a koponyádban létezik, hanem a kiterjed azokra az eszközökre is, amelyeket gyakran használsz az észleléshez, emlékezéshez és kifejezéshez.

Így például éppen olyan természetessé válik, hogy elővedd a telefonodat, amikor utána akarsz nézni valaminek, meg akarsz kérdezni valamit, meg akarsz szerezni valamit, mint hogy a kezedet használod ahhoz, hogy megérints egy tárgyat. Vagy a füledet ahhoz, hogy meghalld valaminek a hangját. Aki elveszí­ti a kezét, gyakran számol be ún. fantomvégtag-érzékelésről. Nos, hasonló ez a mobiloddal is: önkéntelenül is a zsebedbe nyúlnál, mintha még mindig ott lenne. Szinte érzed – a kézzel fogható hiányát.

Kognití­v folyamatok, gondolatok, érzések végére nem kerül pont – csupán hiányt jelző kérdőjel vagy felkiáltójel.

És ebből sóvárgás keletkezik – ami a függőség jele. Tényleg olyan más ez, mint amikor az ember próbál leállni például a cigiről, és szinte tapintható hiányt érez a hétköznapokban? Üres teret és időt, ami szinte ordí­t azért, hogy kitöltsék? Az elvonási tünetek = az irtózás a semmitől (horror vacui).

Persze ez a függőség – a mobilfüggőség – egy a társadalom és kultúra által elfogadott függőség. Ami hasznossá tesz minket: tevékeny polgárrá, aki fogyasztóként és munkavállalóként részt vesz a túlélésért folytatott nagy közös igyekezetben (ami persze gyakran önpusztí­tó tülekedéssé válik, de ez már messzire visz).

Az ókori görögök a személyt proszoponnak nevezték, a latinok persona-nak. Mindkét szó jelentése a szí­nházhoz kötődik. A szí­nészek által az arcuk elé tartott maszkot jelentette, ami egyben a szavaikat kihangosí­totta a nézők felé. Vajon mi hány és hány maszkot tartunk magunk elé? Amelyekről végül teljesen elhisszük, hogy szerves részünket képezik – hogy egyek velünk. Hogy nélkülük nem vagyunk képesek létezni.

Függőségeink, ha lelepleződnek, mindig drámaian teszik fel nekünk a legörökzöldebb kérdést: ki vagyok én?

(notes to myself)

„Minél szabadabbá válok, annál magasabbra megyek, minél magasabbra megyek, annál többet látok, minél többet látok, annál kevesebbet tudok, minél kevesebbet tudok, annál szabadabbá válok.”
Ram Dass

(jegyzetek a Hochkönig csúcsán, 2941m)

Kedves Polgártársaim! Miniszterelnökként üdvözlök minden magyart a Pride felvonulás alkalmából! Nekünk a haza az első, és a hazának szüksége van rátok, LMBTQ honfitársaim – nekünk szükségünk van rátok! A tudásotokra, az érzékenységetekre, a kreativitásotokra. Nélkületek szegényebb lenne ez az ország. Szeretnénk, ha boldog, szabad emberként érvényesülhetnétek egy olyan országban, ahol szexuális orientációtól és nemi identitástól függetlenül összeköt minket a közös történelem és kultúra. Ahol a jog asztalánál mindenki egyaránt foglalhat helyet. Egy családbarát kormánynak szüksége van a szivárványcsaládokra, hogy minél több gyermek éljen szerető és gondoskodó szülőkkel. Amikor rátok nézünk, nem csak egyéneket látunk – de látjuk azokat is, akik szeretnek titeket és akiket szerettek. Szülőket, testvéreket, gyerekeket, szomszédokat és barátokat. És mi másról szólna a család, mint a szeretetről? Mi más lehetne az én feladatom miniszterelnökként, mint hogy ebben a mi nagy családunkban, a magyar hazában, mindenki szabadon, elfogadó és befogadó közösségben élhessen? Ha valamiben, hát ebben érdemes lenne lekörözni még a Nyugatot is. Hajrá magyarok!

(Ezt a beszédet NEM mondta el a miniszterelnök a Pride felvonuláson a királyi tévé elő közvetí­tésében.)

Kép: https://twitter.com/o1aig

Behí­vtak az ATV Startba tegnap reggel arról beszélgetni, hogy a rendőrség 20 kilogramm kábí­tószert foglalt le – de ennek apropóján én egy kicsit másra tereltem a szót. Például arra, hogy az emberekbe kellene befektetni ahelyett, hogy csak rendészeti ügyként kezeli az állam ezt a témát. Kár, hogy manapság alig hall a tévénéző ezekről a dolgokról, akkor is pár percbe kell mindent belesűrí­teni – de azért megpróbáltam. Köszönöm a meghí­vást – a műsort itt megnézhetitek: https://www.atv.hu/videok/20230714/tobb-mint-20-kilogramm-kabitoszert-talaltak-a-rendorok-egy-terezvarosi-es-egy-angyalfoldi-tarsashazban

Deutsch szerint Szájer Józsefnek újra játékban kellene lennie. Valóban. De nem saját magát utálva, egy drogfogyasztókat és melegeket üldöző Hatalom képviselőjeként. Hanem örömteli, önazonos életet élő, a saját közösségét nyí­ltan támogató emberként.ŸŒˆ

Vannak emberek, akik látszólag szuperül funkcionálnak az élet legtöbb területén. És akár évekig ismerheted felszí­nesen őket anélkül, hogy feltűnne, bármi gond van. De aztán jön egy stresszes helyzet. Esetleg szintet lép a kapcsolat. Intimebb közelségbe kerültök. És az eddig szuperül funkcionáló emberről kiderül, hogy képes úgy viselkedni, mint egy toporzékoló hároméves.

Kiderül, hogy számára az egész világ körülötte forog. Mindenki más statiszta az ő történetében, ahol ő a főszereplő. Ha elutasí­tják: azt megsemmisülésként éli meg. Zéró-összegű játék az élete: vagy én, vagy ő.

Nem képes perspektí­vát váltani: gyenge az empatikus érzéke. Eszébe sem jut, hogy a másik hogy érezheti magát az adott helyzetben.

Hiányzik belőle az önreflexió képessége. Bár minden róla szól – de ha ő bánt mást, akkor véletlenül sem képes ezt felismerni. Esetleg magába szállni és elgondolkodni, hogy mit tehet azért, hogy legközelebb ez ne forduljon elő.

Retteg az intim közelségtől. Megijed, ha valaki intenzí­v érzelmeket mutat ki. És ha neki ezeket viszonoznia kellene.

Valamilyen szinten persze mindannyian képesek vagyunk beleesni ezekbe a csapdákba. De jó esetben, ha megfelelő kötődéseink alakultak ki kisgyermekkorban a szüleinkkel, akkor reflektálunk magunkra – és korrigálunk. De sajnos amikor ezek a kötődések hiányoztak, akkor ez az önreflexió és önkorrekció sokkal gyengébben működik.

Többször í­rtam már arról, hogy az ember tudatmódosí­tó szerekhez fűződő kapcsolata leképezi az emberekkel való kapcsolatait. Minél egészségesebb, érettebb, minél tartalmasabb kapcsolatokat ápol valaki embertársaival, annál nagyobb esélye van arra, hogy az (akár legális, akár illegális) tudatmódosí­tó szerekkel szerzett élményei is egészséges keretek között maradnak.

Aki nem képes jól perspektí­vát váltani, akinek döcög az empatikus képessége, az nem képes tiszteletben tartani mások határait, ha szert használ. És nem képes meghúzni a saját egészséges határait sem, ha más használ körülötte. Aki nem képes az intimitásra másokkal, az könnyen használhat egy szert arra, hogy azzal élje meg az intimitást – illetve az intimitás látszatát. Csak hogy utána elmerüljön a szégyenben, a szégyentől pedig még mélyebbre merüljön az önpusztí­tásban.

Még ma is van egy olyan tévhit, hogy a függő érezze minél rosszabbul magát, majd annál inkább motiváltabb lesz a változásra. Szigeteljük el, szégyení­tsük meg, lökjük minél mélyebbre – majd akkor megtanulja. Én ezzel nem értek egyet.

Brené Brown í­rja, hogy ha a szégyent petri-csészébe tennénk, akkor az í­télkezés, az elhallgatás és a titkolózás hatására burjánzani kezdene. Ha viszont együttérzést adnánk hozzá, akkor elpusztulna. Ezzel lehet igazán megtörténi a szégyen-függőség spirált, ami annyi életet tesz tönkre.

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

(Ez most kicsit hosszú lesz, de egy nagyon fontos kérdésről szól – arról, hogy válnak spirituális taní­tók ragadozókká. A poszt a blogon is olvasható: https://drogriporter.444.hu/2023/07/13/guruk-arnyekelete-abuzus-a-spiritualitas-neveben)

Amikor W. S. Merwin amerikai költő és barátnője, Dana Naone 1975-ben elhatározták, hogy részt vesznek a buddhista Naropa Egyetem egyik tanfolyamán a Colorado állambeli Boulderben, még nem gondolták, hogy hamarosan rettegve fogják várni az elbarikádozott szobájukban, hogy rájuk törjék az ajtót. Pedig ez történt.

Az egész egy ártatlan Halloween partiként kezdődött, ahol a tanfolyam diákjai mesterükkel, a tibeti Chögyam Trungpával együtt ünnepeltek. A mester azonban hamarosan felöntött a garatra, és egyre furcsábban kezdett viselkedni. Taní­tványait arra kérte, vetkőzzenek meztelenre. Testőreinek megparancsolta, hogy vetkőztessenek le erővel egy vonakodó, 60-as éveiben járó nőt, és meztelenül hordozzák körül a teremben. A pár ekkor döntött úgy, hogy inkább nem várja meg, hogyan alakul a buli – és elvonultak a szobájukba.

Trungpa azonban észrevette, hogy eltűntek, és utánuk küldte a testőreit. Akik rájuk törték az ajtót, és dulakodni kezdtek velük. Erőszakkal a mester elé hurcolták őket, aki megparancsolta, hogy vetkőztessék őket is meztelenre. Naone hisztérikus állapotba került és kiabálva követelte, hogy valaki hí­vja a rendőrséget.

Csak egy taní­tványnak volt bátorsága a segí­tségükre sietni, de őt maga a mester ütötte le, majd a testőreivel kidobatta a teremből. A taní­tványok többsége úgy tekintett a jelenetre, mint mély spirituális taní­tásra a mester részéről, ami arról szólt, hogyan kell feladni, alávetni az egót.

Ezt a történetet azért meséltem el, mert szerintem nagyon jellemző arra, hogy milyen könnyen és milyen csúnyán félre tudnak csúszni az ún. spirituális közösségek, amelyeket egy nagy tekintéllyel rendelkező, karizmatikus Mester/Guru/Taní­tó személye tart össze. Ha a spirituális mozgalmak, közösségek történetéről tanulunk, úton-útfélen beleütközünk hasonló történetekbe. Ahol a mester, akár hosszú évtizedekig, zavartalanul élhetett vissza a taní­tványául szegődött emberek bizalmával.

Szexuális abúzus és fizikai fenyí­tés. Testi-lelki megalázás. Alkoholizmus és egyéb drogfüggőség. Anyagi kizsákmányolás.

És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy „hát igen, sarlatánok vannak”. Mert vannak azok is persze, ügyes szélhámosok és tettetők. És vannak nyilvánvaló gyakorló elmebetegek, öngyilkos szekták cinikus és nárcisztikus vezetői.

De a határ meghúzása a sarlatán és a hiteles spirituális taní­tó között egyáltalán nem könnyű. Számos valóban nagy tudású, a maga spirituális hagyományát hitelesen közvetí­tő emberről derült ki, hogy volt egy rejtegetett árnyékélete, amelyben bántalmazó ragadozó volt. És ami ennél is riasztóbb: a közeli taní­tványok, akik hosszú évekig falaztak nekik vagy asszisztáltak a hallgatásukkal ahhoz, hogy a mesterük újabb és újabb áldozatokat cserkésszen be.

Chögyam Trungpa sem holmi random sarlatán volt. A 70-es években a tibeti buddhizmus legnépszerűbb képviselőjének számí­tott az Egyesült Államokban, a Shambhala irányzat alapí­tója. Józan napjaiban ragyogó szónok volt és könyveit olvasva az ember valódi bölcsességgel találkozik. A taní­tványai közé olyanok tartoztak, akik mind a mai napig hitelesen közvetí­tik a buddhizmust Nyugaton, mint Pema Chödrön. És mégis, minden spirituális emelkedettsége ellenére Trungpa alkoholista és kokain-függő volt, aki gátlástalanul kihasználta hiszékeny lányok bizalmát, és a házasságon kí­vül született gyermekeit csúnyán magukra hagyta.

De emlí­thetjük akár Sasaki Roshit, aki talán mindenkinél többet tett azért, hogy a Zen buddhizmust népszerűsí­tse Nyugaton, meditációs iskolájában számos hí­res növendéket indí­tott útjára. És eközben, mint kiderült, egy szexuális ragadozó volt, aki rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival. Világhí­rű jógik, hindu és szikh guruk, sámánok, ayahuasca curanderok egész seregével lehetne folytatni a sort.

És aki azt hiszi, hogy csak a keleti taní­tók érintettek: az gondoljon a katolikus egyházat megrengető szexuális abúzus botrányok sorozatára. Hí­res nyugati teológusokat, papokat, püspököket, protestáns prédikátorokat, zsidó rabbikat is lehetne sorolni, akik, miközben a maguk területén elismert spirituális tekintélyek voltak, közben a magánéletükben bántalmazókká váltak.

Az ember néha nehezen rakja össze, hogy vajon hogyan képes valaki hihetetlenül mély bölcsességeket megfogalmazni és átadni, egész generációk életét változtatni meg a spirituális taní­tásaival – és eközben csúfosan kudarcot vallani akkor, amikor emberként kellene helytállnia hétköznapi szituációkban. Például nem kihasználni sérülékeny és hiszékeny fiatalokat, akik valami bizonyosságra vágynak ebben a totálisan kaotikus világegyetemben.

Hogy lehet, hogy Alan Watts, aki olyan lebilincselő hitelességgel tudott beszélni az egó illúziókból szőtt fátylairól, közben alkoholista és kényszeres nőcsábász volt? Vagy Paul Tillich protestáns teológus, aki borzongatóan szép megfogalmazásait adta a szentségnek, rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival a teológiai kurzusokon? Vajon ők mind áltaní­tók, sarlatánok lettek volna, hamis próféták, akiknek az összes taní­tását ki kell dobni az ablakon?

Nem hinném.

A hí­vők gyakran tagadással vagy bagatellizálással reagálnak: nehezen fér bele a mesterről alkotott képükbe, amit megtudtak róla. A külső szkeptikusok pedig hajlamosak démonizálni: ez egy cinikus pénz- és szexéhes sarlatán, csak a hülye nem látja.

De a valóság gyakran nem ilyen egyszerű. Szembe kell néznünk azzal a félelmetes ténnyel, hogy a hiteles spirituális bölcsesség nem mindig jár együtt jellemmel és érzelmileg érett személyiséggel. Erre részben magyarázatot adhat a spirituális lehasí­tás (spiritual bypassing) jelensége: sok ember számára a nyomasztó lelki problémáiból egy könnyű kiutat jelentenek a spirituális taní­tások. Nem kell foglalkoznom a feldolgozatlan traumáimmal, nem kell dolgoznom a megtagadott érzelmi szükségleteimmel, a kí­nzó magányommal, az önértékelési problémáimmal, a függőségemmel: hiszen mindez csak illúzió. Egyszerűen csak le kell nyomnom az egómat, oszt minden jó lesz. Hát nem lesz minden jó.

Egy másik magyarázat a kulturális különbségekre vezethető vissza. Számos olyan keleti vagy őslakos dél-amerikai taní­tó, sámán van, akik a maguk kulturális közegében nem válnának feltétlenül ragadozóvá. Viszont a nyugati civilizációval való találkozás felkészületlenül éri őket. Kihozza belőlük a legrosszabbat: a mohó pénzéhséget és a szexuális ragadozást.

De a leginkább veszélyes tényező az mindig a hatalom és a tekintély maga. Amikor valaki ezekből túl sokat kap egy olyan közösségben, aminek ő a karizmatikus vezetője, az többnyire visszaélésekhez vezet. Még ha nem is mindig a legrosszabb értelemben. De az ember, bár szerezhet belátásokat akár a legmélyebb bölcsességekre, alapvetően korlátolt, gyarló lény. Az őt körülvevők rajongása könnyen a fejébe szállhat és elhiheti, hogy neki igenis jár, hogy luxuskocsival járjon. Hogy lefeküdjenek vele azok, akiket megkí­ván. Hiszen ő már annyira emelkedett, hogy ezt is megengedheti – és ez is csak taní­tás az ego leküzdéséről, még használ is vele. És ő már van azon a szinten, ahol akár alkoholizálhat vagy cuccozhat büntetlenül, hiszen ő felette áll már a függőségnek. Felette áll már mindenféle emberi mércének, amivel másokat megí­télnek.

Hát nem áll felette.

A #MeToo korszakban egyre többet beszélnek a spirituális közösségeket átszövő szexizmusról és abúzusról. Bálványok dőlnek le, csontvázak esnek ki a szekrényből. Nem csak a nyugati keresztény egyházakban, de a keleti tanokat követő spirituális mozgalmakban is.

És aki azt hinné, hogy az ilyen jellegű kihasználás csak a buta vallásos és ezospiri hiszékenyeket fenyegeti: nem í­gy van. A tudomány, az akadémia fellegváraiban éppúgy jellemző a tekintélyelven alapuló testi-lelki kizsákmányolás. Bizony, az ateizmus és a tudományos szkepszis sem jelentenek automatikus felmentést vagy védőburkot. A nyugati gyógyászat, az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok sem mentesek: rengeteg sztorit lehet hallani arról, hogy diplomás terapeuták hogyan élnek vissza a klienseik, pácienseik bizalmával.

Bálványok dőlnek le – és ez szerintem jó. Megindult egy megtisztulási folyamat. És ezt a megtisztulást mindenhol azok az emberek – főleg bátor nők – indí­tják el, akik nem hajlandók többé szemet hunyni, meghunyászkodni, spongyát dobni rá. Akik megtanulják meghúzni az egészséges határaikat, amiket nem hajlandók feladni még akkor sem, ha egy karizmatikus mester, terapeuta, sámán, jógi, guru, professzor stb. erre kéri az ego meghaladása vagy valami más nevében.

(Helyesbí­tés: a cikk korábbi verziójában Sasaki helyett Suzuki Roshit í­rtam, ezt javí­tottam.)

Volt idő, amikor vágytam arra, hogy minél többen olvassanak.
Ma már úgy gondolom, hogy inkább olvassanak kevesebben – de értsenek meg többen, jobban.

Ha ví­z lennék, akkor nem lennék folyó, ami áthömpölyög a városon, és pazarló, finnyás tömegeknek szolgálják fel műanyagpalackokban és sörösdobozokban.

Inkább lennék tiszta vizű forrás a hegyekben, kút a sivatagban.
A szomjazó vándor vizet merí­thet belőle, és megpihenhet a fák árnyékában.
Aki nem szomjas, az pedig békével továbbáll. Remélhetőleg anélkül, hogy szemetet hagyna maga után.