„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosí­tásáról” – ezt a cí­met viselte az 1938. évi XV. törvény. Milyen semleges elnevezés, nemde? Az ember azt gondolná, hogy ez is csak egy a sok egyéb, a közjó eredményesebb védelmét szolgáló jogszabályok sorában. A jóléti állam megnyilvánulása. Az indoklásban olyan nemes célok szerepelnek, mint „az értelmiségi munkanélküliség leküzdése”. A cí­mben szereplő probléma – egyenlőtlenség – valós volt. A Horthy-korszakban a magyar társadalomra kiáltó társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nyomták rá a bélyegüket. Szóval lett volna mit megreformálni: földosztás, oktatás, egészségügy, szociális és munkáskérdés. Csak éppen ez a törvény a valóságban ezekből semmit sem orvosolt. Úgy vonult be a történelembe, hogy „Első Zsidótörvény”. Célja az volt, hogy kiszorí­tsa a közéletből azokat, akiket az állam zsidóknak bélyegzett. Valódi szociális reform helyett törvény erőre emelte a kirekesztést és megágyazott a holokausztnak. Többek között hatalmas csapást jelentett a független magyar sajtóra és nyilvánosságra. És olyan sebet ejtett a jogegyenlőség, a polgárainak szabadságjogait származástól függetlenül védő jogállam eszméjén, ami azóta sem gyógyult be igazán. „A közélet átláthatóságáról” – ez a cí­me a parlament elé most benyújtott törvényjavaslatnak. Ismét, egy rendkí­vül nemes cél. Ki ne gondolná, hogy a magyar közéletre ráférne a nagyobb átláthatóság? Hiszen az emberek nap mint nap találkoznak azzal, hogy a kormányzati húsosfazékhoz közel álló emberek hihetetlen gazdagságra tesznek szert. A közpénz százmilliárdjai tűntek el a közös kasszából és kerültek bele magánzsebekbe – teljesen átláthatatlanul. De ez a törvény ezekből a problémákból semmit sem kezel. Éppen ellenkezőleg: az orwelli újbeszél szabályai szerint pontosan annak a szöges ellentétét célozza, mint ami a cí­mében van. A háború = béke. Az átláthatóság = elhallgatás és elhallgattatás. A törvény célja, hogy elhallgattassa azokat a kritikus hangokat, amik éppen a Hatalom nagyobb elszámoltathatóságát és átláthatóságát hivatottak biztosí­tani. Ezek a szervezetek csak úgy működhetnek az államtól függetlenül, ha nem válnak függők állami forrásoktól. És mivel Magyarországon az adakozási kultúra még fejletlen, csakis nemzetközi alapí­tványok és az EU pályázatai révén képesek professzionális munkát végezni. És ez a törvény ezt fordí­tja ellenünk: úgy állí­tja be, hogy minden külföldi támogatás egyben fenyegetés a magyar „szuverenitásra”. Pedig valójában ezek a civilek ezerszer átláthatóbban és elszámoltathatóbban dolgoznak, mint bármely kormányzati szereplő vagy az ő zsoldjukban álló álcivil szervezetek. Ráadásul következetesen dolgoznak a közjóért: kormányok jönnek-mennek, de ezek a szervezetek ettől függetlenül, ugyanazon elvek mentén végzik a Hatalom ellenőrzését. Nagyobb átláthatóságot akarsz? Hát akkor mondok neked pár dolgot, ahol lehetne nagyobb az átláthatóság! Idegen, ellenséges hatalmakkal köt a magyar állam olyan csilliárdos szerződéseket, amiket évtizedekre titkosí­tanak. Több százmilliárd forint közpénzt talicskázott ki Matolcsy-klán a közösből és tüntetett el különféle magánalapí­tványokban. Amelyek ezernyi közpénz jellegét elveszí­tett közpénzből finanszí­rozott, a közéletet a kormány szája í­ze szerint befolyásoló propaganda-intézmény hidráját táplálják. Kormányzatot támogató százmilliárdos plakátkampányokat folytatnak „civil” szervezetek, teljesen átláthatatlanul. A média jelentős része lelkesen átveszi az orosz állami propagandát és az ország az orosz kémek Mekkájává vált. És akkor a hab a tortán: azÁVH-t… ööö… szuterénvédelmi hivatalt vezető Lánczi úrról még nem is szóltam, aki a hí­rek szerint külföldi tulajdonban lévő sörgyárak lobbiszövetségétől fogad el havi 1 milla fizetést, és még azt sem árulja el, hogy pontosan mire! Nos, én állok a „vagyonosodási vizsgálat” elé. Hát baromira nem sikerült megvagyonosodnom abban a húsz évben, amióta jogvédőként dolgozom. És a családom se épí­tett kacsalábon forgó villákat, és nem urizált luxusjachtokon. Ezt LáncziÁVH Tamás is nagyon jól tudja persze. Tudja jól, hogy velük ellentétben, nincsen takargatnivalónk. Ez az egész csak és kizárólag a megfélemlí­tésről és ellehetetlení­tésről szól. Gyerekek, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatást küldött nekünk, most még nem lépett hatályba ez a törvény, szóval tudjátok támogatni a Drogriportert – ami fontos is, hogy átvészeljük a nehéz időket.

Korábban azt gondoltam, ezek a májusi napok majd apaként lesznek számomra emlékezetesek. Arról, hogy a kislányom minden nap tanul valami új szót. És hogy már ráül a bilire. Hát a kormány kiborí­totta a bilit és tett arról, hogy ezek a napok más miatt lesznek majd emlékezetesek. Eddig is célkeresztben voltunk persze. De ez a mostani represszió más. Rátelepszik az ember mellkasára, mint valami nyomasztó teher. Borzasztó érzés átélni, hogy a legjobbat akarod a hazádnak, és az állam úgy kezel, mint valami utolsó bűnözőt. Mert az egész államot foglyul ejtették a bűnözők! Nincs az a tünde, ent vagy embernyelvi szitok, ami ráillene ekkora igazságtalanságra. „Ebben az országban feketének lenni és viszonylag tudatosnak – azt jelenti, hogy szinte állandó dühben él az ember,” í­rta James Baldwin. Én egy kiváltságos középosztálybeli fehér pasi vagyok. De jelenleg mégis tudatosan beszorultam egy megbélyegzett skatulyába. Magyar civilként létezni manapság lehetetlen anélkül, hogy ne lennél folyamatosan dühös. Kezdeni kell vele valamit. Egy meditációs tanár egyszer azt mondta, hogy minimum 10 percet meditálj naponta. De ha nagyon nincs időd, akkor fél órát. Mert ugye akkor van a legnagyobb szükséged rá. Nos, nekem tegnap nagyon kis időm maradt, azt is már az alvásidőből kellett elvenni. De az még hagyján: kedvem és figyelmem is kevés maradt rá. Érthető közéleti okokból olyan felfordulás volt ott bent, amit talán a leginkább úgy lehetne leí­rni, hogy „zaklatott idegállapot”. De leültem mégis. Az első pár percben a gondolatok és érzések kavargása teljesen elvitt magával. Egymást váltogató snittek. NAV-vizsgálat. Házkutatás. Emigráció. Aztán szép lassan sikerült lehorgonyoznom a légzésnél. És mindig van egy pillanat, amikor feloszlik a köd. Olyan ez, mint amikor a magashegyi túráimon hirtelen kiérünk a felhőből a napsütötte fensí­kra. Nem tűnnek el persze teljesen a gondolatok és érzések – ez nem valamiféle szőnyeg alá söprés. Tudod, hogy ott vannak – és újra előtérbe fognak kerülni. Inkább egyfajta távlatot nyer az, ahogyan érzékelem, látom őket. Tudatába kerülök, hogy van valami a napi gondok, szenvedélyek, az őrjí­tő aggodalmak és meggyőződések kavargó áramlata mögött. Egy bársonyosan hűs, végtelen tér. „Ha egy zsúfolt menekülthajót kalózok támadnak meg, és mindenki pánikba esik, minden elveszik,” í­rta Thich Nhat Hanh. „De ha csak egy ember nyugodt és középpontban marad, az már elég. Megmutatja a túlélés útját a többieknek is.” (note to myself)

Székely nagyapám egy szál gatyában, ingben menekült át a határon Erdélyből 1945-ben. Nem sok választása volt, miután erővel el akarták vinni katonának a betörő románok. Jártam egyszer a szülőfalujában, Kelementelkén. Takaros magyar falu Marosvásárhelytől nem messze, a Kis-Küküllő partján.Állí­tólag itt reggelizett egyszer Petőfi is, Székelykeresztúr felé utaztában. Még mindig élnek rokonaim a Maros vidékén. Egyik meghatározó gyermekkori emlékem, amikor a 80-as években Marosvásárhelyen látogattuk a rokonságot. Akkor éltem át először életemben, milyen egy olyan országban lenni, ahol a totális félelem és kiszolgáltatottság az úr. Gyerekként látni, ahogy a felnőttek csak suttogva mernek beszélni őszintén, magyarul. Magammal hoztam ezt az emléket. Az ösztönös utálatot minden tekintélyelvű rendszer iránt. Akárcsak azt a tudatot, hogy bár a saját hazámban történetesen a többségi társadalom tagja vagyok, magyarnak lenni Trianon után milliók számára bizony összeforrott a kisebbségi léttel. És kevés népnek van annyi oka tisztelni és támogatni az ember méltóságát és jogait garantáló törékeny nemzetközi rendszert, mint éppen a magyaroknak. Az erdélyi magyaroknak sajnos most a saját bőrükön kell átérezniük és megérteniük, hogy milyen hatalmas hibát követtek el, amikor minden bizodalmukat egy olyan hazai politikusba helyezték, aki minden erővel próbálja aláásni, összetörni ezt a rendszert. Aki szitokszóvá tette a liberális demokráciát, az emberi jogokat, a kisebbségek jogait. Mert amikor a szomszédos országokban hatalomra jut egy olyan tekintélyelvű illiberális politikus, aki Orbán példáját követi, azt éppen a magyar kisebbség szí­vja meg a legjobban. Most éppen ez történik. Ráadásul a magyar miniszterelnök áldásával. Vajon milyen alapon fogja tudni a magyar kormány kritizálni a román fasiszták vezérét, ha hatalomra jutva bevezeti éppen ugyanazt a törvényt, amit most a „szuverenitás védelmére” hivatkozva nálunk is benyújtottak? Hiszen évek óta mást sem csinálnak Erdélyben, mint pénzzel tömik ki különféle ottani szervezetek zsebét! Amikről a románok bizony joggal állapí­thatnák meg ugyanazon mérce szerint, hogy külföldi támogatással próbálják átalakí­tani a romániai közélet paramétereit és rajtuk keresztül a magyar kormány sérti Románia szuverenitását. Az idősebbek még emlékeznek Nicolae Ceausescu csúfos bukására. Hogy mennyire elveszí­tette már a kapcsolatot a valósággal az utolsó időkben az öreg. Az egyik utolsó televí­ziós beszédében arról hadovált, hogy az országon végigsöprő elégedetlenségi hullámot nyugati imperialisták ügynökei gerjesztik. Akiknek a célja a „nemzeti egység” aláásása. Akkoriban álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány évtized múlva Magyarország élén egy hasonló paranoid vezető fog állni, orosz zsoldban. Ráadásul ugyanaz, aki Nagy Imre újratemetésén kiküldte az oroszokat. És ugyanolyan hagymázas vádakat fogalmaz meg, külfödi ügynökökről meg a „szuverenitás” védelméről hadoválva. History is a bitch. De azért Csau példája valami mást is üzen. Azt, hogy az ilyen magukat bólogató jánosokkal körülvevő, valóságtól elszigetelődött paranoiás vezérek néha nagyon csúnya véget érnek. Persze csak akkor, amikor az emberek szeméről leesik a hályog. És rádöbbennek arra, hogy habár fölül a gálya, s alul a ví­znek árja, azért a ví­z az úr. Drága Olvasó! Most még lehet támogatni minket. És nekünk iszonyú sokat jelentene, mind anyagilag, mind emberileg, ha minél többen azzal mutatnátok ki a szolidaritásotokat, hogy nekünk adnátok az adótok 1%-át és beállí­tanátok bármekkora pénzadományt (link a hozzászólásban).

Ma melóból jövet a villamoson utaztam hazafelé. Ragyogó napsütés. Végre megjött az igazi tavasz. Az emberek felszabadultan rajzanak az utcán. Előkerültek a rövidgatyák és a napszemcsik. Margitszigetre tartó családok. Padokon sütkérező nyugdí­jasok. Fagyit nyaló ovisok. Csokorban vihogó diáklányok. Csicseregnek a madarak a parkokban. Minden majd kicsattan az élettől. Mintha csak egy Boticelli festményről ugrott volna elő. Elgondolkodtam: vajon ilyen volt ez régen is? Azokon a régi tavaszokon, amikor az élet látszólagos harsogása mögött már láthatatlanul terjeszkedett és terpeszkedett egy embernyomorí­tó rezsim rákos daganata? Ugyanilyen gyanútlanul és ártatlanul nevetgéltek az emberek az utcán azokon a halálos tavaszokon, sütkéreztek a napsütésben, nyalták a fagyit, miközben már leselkedett rájuk a Nagy Terror? Igen, minden bizonnyal í­gy volt. Valahogy késztetést éreztem, hogy minden egyes emberhez odamenjek, és személyesen megrázzam a vállukat: te tudod, hogy mi történt ma? Hogy milyen törvényt nyújtottak be, és az miről szól? Tudod, hogy itt éppen a jogállam maradékát bontják le a fejünk fölül? Tudod, hogy emberi életeket tesznek tönkre? Tudod, hogy ha nem állsz ki értük, akkor nem marad senki, aki érted kiálljon? Hogy már nem lesz senki, aki megí­rja, ha esetleg kicsinálnak téged is? íœvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől. Mert tudtam, hogy ha megtettem volna, ha odamegyek az emberekhez, akkor egy csomóan őrültnek néznek. Elküldenek a francba. Vagy éppen közönyösen megrántják a vállukat. Vagy sajnálkozva néznek: igen, ez szörnyű, de mit tehetnék én? És erre épí­t ez a rendszer. Nem a fanatikus rajongásra. Hanem az apatikus belenyugvásra. A szabadság végső bukásához nem kell, hogy tömegek tapsoljanak. Elég, ha elegen megrándí­tják a vállukat. Eljött az idő. Eljött az idő, hogy immár nem marad hová hátrálnunk. Vagy megbéní­t minket a félelem, az apátia – vagy végre mi béní­tjuk meg ezt a rezsimet. Én attól tartok, hogy ha erre sem mondja azt egy kritikus tömeg, hogy elég volt, akkor áprilisban már nem biztos, hogy lesz reális esély leváltani ezt a rendszert. Végleg kisodródunk az EU-ból. És akkor már késő lesz tiltakozni. Nagyon egyszerű kérdés előtt állunk: Európa vagy Közép-Ázsia. Ez ennyire egyszerű. Válasszatok!

Jó reggelt, Oroszország! – ezzel a telexes hí­rrel nyitottam ma a napot. Igazán remek.Államunk és állampártunk ugyanis benyújtotta azt a törvényjavaslatot, ami, ha elfogadják, megadja a végső lökést a putyini úton. Mint ahogy a vonakodó gyereket lökik meg hátulról a csúszda tetején. Dióhéjban: ugrik a külföldi támogatás, de még az 1% is, ha azÁVH…öö… szutervédelmi hivatal feketelistára tesz, mint gyanús civil szervezetet (ha külföldről nem támogathatnak, akkor otthonról se támogathassanak, logikus, ja nem). És az ávh-sok kijöhetnek rendőri segédlettel házkutatni, belenézhetnek minden számí­tógépbe. Gondolom a szennyeskosárba is, hátha ott bújik meg egy ürgebőrbe varrt jelentés, amit a búvárruhás imperialista ügynökök csempésztek fel a csatornából. AGYRÉM! 50-es évek reloaded. Ennek a törvénynek egyetlen célja van: betiltani az olyan szervezetek munkáját, mint a miénk. Betiltani az olyan oldalakat, mint ez itt. Elhallgattatni a kritikus hangokat. Ennek neve is van: totalitárius rendszer. Ahol csak egy a zászló, egy az eszme, egy a kormány, egy a párt, mindenki csak ugyanazt mondhatja és gondolhatja. Tudjátok, mivel jár, ha az ilyen kritikus hangok elhallgatnak? Azzal, hogy gyakorlatilag az állam bárkivel bármit megtehet majd. Agyonverhetnek téged vagy a gyereked két gramm fű miatt, vagy csak mert rossz helyen voltál rossz időben, és még csak szólni se mer majd senki érted. És ha abban reménykedsz, hogy majd áprilisban úgyis megbuknak: vajon ha a kritikus hangokat addig betiltják, akkor ki fogja majd ellenőrizni a Hatalmat, hogy nem csalja el annak rendje és módja szerint a választást? Marad egyáltalán bárki, aki kiáll bármiért és bárkiért ebben a megnyomorí­tott országban? Hát jó reggelt, Magyarország, édes hazám! Te, aki 1848-ban és 1956-ban világtörténelmet í­rtál, most kirabolva, megalázva szenderegsz, megfosztva a méltóságodtól és szabadságodtól. A pulzusodat tapogatom: élsz még? Megrázlak: szuszogsz még ott valahol, a rád aggatott orosz göncök alatt?

„Az intézkedés, a kényszerí­tő eszközök és testi kényszer alkalmazása szükséges, jogszerű, szakszerű, eredményes és arányos volt” – közölte a Csongrád-Csanád Vármegyei Rendőr-főkapitányság annak a férfinak az ügyében, aki Szegeden rendőrségi intézkedés következtében elhunyt a kórházban. Szerintük „a férfi aktí­van ellenállt az intézkedésnek, a rendőrök testi kényszert alkalmaztak, megbilincselték kezeit, majd fekvő helyzetben folytatták ruházatának átvizsgálását, melynek során több csomag szintetikus kábí­tószert találtak nála.” Amikor rosszul lett, „a kezeiről levették a bilincset, majd stabil pozí­cióba fektették” a mentők megérkezéséig. Nincs itt semmi látnivaló, tessék tovább haladni – í­gy lehet összefoglalni a rendőrség álláspontját. Pont, amire számí­tottam, és ami a korábbi hasonló eseteknél is megfigyelhető volt. A testület összezár. Bevédik egymást. Nos, magáról a rendőri intézkedésről nem készült felvétel. Az is lehet, hogy az illető tényleg ellenállt, ami indokolta a „kényszerí­tő eszközök” alkalmazását. A valódi kérdés azonban itt az arányosság kérdése. Hogy pontosan milyen kábí­tószer volt nála és mennyi, fű vagy esetleg „herbál”, dí­ler volt vagy éppen fogyasztó – az ebből a szempontból mindegy. Maga a férfi a kórházban egyértelműen azt állí­tja, hogy 7-8 rendőr bántalmazta – erre persze mondhatják, hogy hazudik. De ami nyilvánvalóan látszik a család által készí­tett felvételen, hogy a) a férfi nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, nyakmereví­tőben fekszik, lilás zúzódásokkal van teli a feje, amikről nagyon nehéz elképzelni, hogy egy szimpla leteperős/bilincselős történettől keletkeztek és b) a nyilvánvalóan eszméletlen állapotban lévő férfit a rendőrök behúzzák a busz mögé, mint valami rongybabát – amikor már nem szabadott volna í­gy mozgatni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon életszerűtlennek tűnik, hogy ez a vézna alak egymagában tényleg olyan „ellenállást” tanúsí­tott és fenyegetést jelentett az intézkedő tucatnyi nagydarab, kigyúrt rendőr számára, ami indokolta, hogy ilyen sérüléseket szerezzen. Ha ez valaki szerint arányos, akkor valami nagyon más fogalmunk van az arányosságról…

Ken Wilber, az intregrál elmélet megalkotója szerint az erkölcs evolúciójának több szintje van. Az első az egocentrikus szint: csak az érdekel, velem mi lesz. A többiek le vannak szarva. A második az etno- vagy csoportcentrikus szint. Ez a „mi”=jók és az „ők”=rosszak szintje. Kirekesztő, dualista gondolkodás. A harmadik az univerzális etika szintje. Ami minden egyes érző és gondolkodó lény egyenlő méltóságán alapul. Együttérzéssel viszonyul ahhoz is, aki nem tartozik a saját csoporthoz. Na most a probléma az, hogy a legtöbb ember nem jut túl a második szinten. A csoportcentrikus erkölcs velejárója, hogy „tisztákra” és „tisztátalanokra”, „jókra” és „rosszakra” osztja fel a társadalmat. A saját csoport erkölcsi piedesztálra emelése, a másik csoport démonizálása pedig teljesen relativizálja magát az etikát. A csoporterkölcs hí­vei gyakran hihetetlen önfeláldozásra (is) képesek, ha a saját csoportról van szó – de hihetetlen gonosztettekre is, amennyiben a másik, démonizált csoport tagjáról van szó. Az egó egy társadalmi fikció, és a csoportegó egy veszélyes mí­tosz, í­rja Wilber. Ráadásul az is nagyon jellemző, hogy az ember, aki nem jutott túl a második szinten, képtelen megérteni a harmadik szintet. Számára az univerzális szint kimondottan erkölcstelennek, sőt, az erkölcs nihilista tagadásának tűnik. Ha például egy általa tisztátalan csoport tagjával szemben még csak nem is együttérzésre, de megértésre szólí­tják fel – az számára maga a botrány. Nem képes az egész embert látni, a maga történetével, csak a saját skatulyáját látja helyette. „Majd mindjárt megsajnálom valamelyik tömeggyilkost,” í­rta egy kommentelő nemrégen. Érezhető ebben a mondatban a félelem. A félelem attól, hogy meg kelljen érteni, miért követ el valaki gonoszságokat. A félelem attól, hogy ez a megértés egyben a gonosztett elfogadásához, jóváhagyásához is vezet – ami persze nincs í­gy. A harmadik szint következetes képviselői ritkák, mint a fehér holló. Valójában a harmadik szint eléréséhez nem egyszerűen érzelgősségre van szükség – hanem kemény intellektuális munkára. Annak a perspektí­vának az elsajátí­tására, hogy az ember képes legyen ránézni egy másik emberre azzal a szemmel, hogy „ő most én is lehetnék”. (note to myself)

Miközben nálunk fullba nyomják a drogháborút, New Yorkban a korábban fűért elí­télt dí­lerek jóvátételként elsőként nyithatnak legális kannabisz üzleteket. Nézd meg videónkat egyikükkel, Coss Marte-vel, aki 6 évet húzott le a börtönben, de ma 3 legális fűboltot és egy volt elí­télteknek munkahelyet adó fitnesszközpontot vezet. Cikk és videó az első kommentben! Coss édesanyja a Dominikai Köztársaságból vándorolt ki New Yorkba. A család mélyszegénységben élt, Coss pedig már fiatalon elkezdett drogot használni és árulni. 19 éves korára évente több mint 2 millió dollárt keresett dí­lerkedéssel. 23 évesen letartóztatták, és hat év börtönbüntetést kapott kábí­tószer-kereskedelem miatt. A börtönben kezdett testmozgásba, hogy lefogyjon – ebből alakult ki később a saját testsúlyos edzésmódszere, amely a CONBODY nevű börtön stí­lusú edzésprogram alapja lett. A programot szabadulása után indí­totta el. Mivel Coss-t korábban marihuána ügyben elí­télték, ugyanakkor vállalkozóként több mint két évig sikeresen dolgozott, jogosulttá vált New York állam Kannabisz Társadalmi Egyenlőség Programjára. A program célja az, hogy azok a közösségek, amelyek aránytalanul nagy hátrányt szenvedtek a kannabisz tilalma miatt, részesülhessenek a legalizált piac előnyeiből. Ma Coss a CONBUD vezérigazgatója „” ez az egyik első, teljesen engedélyezett rekreációs kannabisz-kereskedés Manhattanben, és az első a Lower East Side-on. A három kannabisz boltot működtető cég havi forgalma megközelí­ti a 800000 dollárt, ebből közel 100000 dollár a nyereség. A CONBUD 2024-ben 7 millió dollár bevételt ért el, és 1 millió dollár adót fizetett be. Ha te is fontosnak tartod, hogy a józan drogpolitikáról ilyen anyagokat tudjunk készí­teni, kérünk támogasd a Drogriportert adód 1%-ával (A Jogriporter Alapí­tvány adószáma: 18523616-1-41) és legyél te is Drogriporter támogató tag! Link a második kommentben!

Végre megnéztem az Adolescence (Kamaszok) cí­mű minisorozatot. Annyian mondták már korábban, hogy zseniális, hogy nagy várakozásokkal ültem a képernyő elé. És amit a lelkendező kritikusok í­rnak, az igaz is. Az egysnittes epizódok tényleg nagyon élővé, szinte bizsergetően élővé teszik a filmet, az ember szinte ott van, jelen van, ahogy a kamera előtt nyitják-csukják az ajtókat. Azt az avatatlan szem talán észre sem veszi, hogy milyen hihetetlenül összehangolt munka van ebben. A szí­nészi alakí­tások kitűnőek, és a hosszú beállí­tások az érzelmek kifejezésének sorozatoktól szokatlan mélységeit teszik lehetővé. Valahogy a végére mégis hiányérzettel keltem fel. Azt vártam volna, hogy legyen valami mondás – ha nem is katarzis, de legalább valami lezárás. Ami kerekké teszi ezt az egész történetet. Hogy mondja meg valaki a frankót, hogy akkor most pontosan „mi is történt”. Nem csak a parkolóban, mert az ugye a CCTV felvételről elég egyértelműen látszott. Hanem például a srác fejében. Mi játszódott ott le igazán? És mindehhez hogyan járult hozzá a sokat emlegetett „manosphere”? Hogyan jutott el egy kiskamasz fiú odáig, hogy ilyen brutálisan megöljön egy lányt? Kaptunk némi támpontokat, de azért a sorozat egy csomó kérdést nyitva hagyott. Arra jutottam, hogy ennek a filmnek ez nem is volt célja, hogy szájba rágjon, és nagy igazságokat mondasson ki a szereplőkkel. Lehetett volna persze kibontani, hogy pontosan hogyan szippantotta be ezt az önértékelési problémákkal küzdő, megalázott, elfojtott agressziójával mit kezdeni nem tudó fiúcskát az incel közösség. De ez a film nem erről szól. Egy rövid, szűk keresztmetszetű, rövid idő-intervallumú betekintést nyújt egy családi tragédiába, különféle perspektí­vákból. Közben fel-felvillant rendszerszintű problémákat: rendészet, oktatás. És közben megdolgoztatja a képzelőerőnket és elgondolkodtat. Kihagy fontos nézőpontokat (a legfájóbb talán az áldozat perspektí­vájának kihagyása, amit a rendőrnő szépen meg is fogalmaz). Nem tölti ki a fehér foltokat – az a mi dolgunk. Ez az erőssége és egyben a gyengesége is ennek a műfajnak. Egyébként kicsit borzongva kellett megállapí­tanom, hogy az elkövető fiúhoz hasonlóan én sem tartoztam éppen a legnépszerűbbek közé a suliban. Testi hibám miatt (csámpásság) engem is csúfoltak. Lányok is. Emiatt aztán az önértékelésem mélypontra került, az általános isiben éveken keresztül úgy éreztem, nekem nulla esélyem lesz valaha is barátnőt találni. Mai fejjel, szemmel az incel kultúra borzasztó visszataszí­tó számomra. De vajon ha akkoriban elérhetők lettek volna ezek az incel tartalmak, ha lett volna Net, akkor kiskamaszként én nem kattanok rájuk? Vajon ha abban a helyzetben éretlen kiskamaszként rátalálok egy olyan közösségre, ami fókuszt ad a frusztrációimnak, hogyan reagálok? Szeretném hinni, hogy az erőszakig persze nem jutottam volna el. Hogy én más lettem volna. Hogy ennek a srácnak a múltjában volt még valami más, amiről a filmben nem tudhattunk meg többet, és ami magyarázza ezt az egészet. Szeretném hinni. Nemrég í­rtam Greg Boyle jezsuita szerzetesről, aki kaliforniai bandatagoknak alapí­tott egy rehabilitációs programot. Ő í­rja, hogy amikor elkezdett ezekkel a fiatalokkal foglalkozni, akkor arra számí­tott, hogy szörnyetegekkel fog találkozni. És valóban: ezek közül a srácok közül egyesek borzasztó dolgokat követtek el. Kegyetlen bűncselekményeket, amitől az embernek összefacsarodik a szí­ve. Amiket ember nem bocsát meg. És mégis, Boyle megtanulta, hogy bár vannak szörnyű tettek, de a szörnyű tettek mögött nem olyan szörnyetegek vannak, akik démoni gonoszsággal születtek erre a világra. Hanem emberek, akik borzasztó zsákutcákba kerültek. Akik nem tudták feldolgozni a bántást, a fájdalmat, a félelmet, az agressziót. Amikor a film végén a fiú kétségbeesetten próbálja elérni, hogy kicsikarjon a pszichológusból valamiféle rokonszenvet, valamiféle jelet arra, hogy ő is szerethető, hogy ő sem szörnyeteg – az talán az igazság pillanata. A sok alakoskodás, a sok álca, a nagyfiús allűrök és pózok mögött egy toporzékoló kisgyerek várja, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. És vajon hány ilyen srác van, aki aztán mesterszintre fejleszti az alakoskodást, az életben szupersikeres ember lesz, hatalmat és vagyont szerez, népszerűségben fürdik, anélkül, hogy valaha is szembenézett volna ennek a belső gyermeknek az éhségével. Techguruk, politikusok, diktátorok, tőzsdecápák, influencerek… Megannyi sérült hí­megó.

A Buddha egyszer egy erdőn haladt keresztül, ahol egy gyilkos bandita, Angulimála garázdálkodott. A legenda szerint ez a gonosztevő valami torz meggyőződéstől hajtva attól remélte, hogy eléri a tökéletességet, ha ezer lelket küld át maga előtt a másvilágra. A levágott ujjaikat pedig füzérként a nyakába akasztja. Aznap Angulimála már túl volt a 999. áldozatán és éppen kereste, hogy ki legyen az ezredik áldozata. Megpillantotta a Buddhát, amint békésen bandukolt az erdőn keresztül. Azonnal a nyomába eredt, hogy lemészárolja. De hiába vette nyakába a lábát, hiába futott lihegve – a Buddha alakja távoli maradt. Egyre gyorsabb tempót diktált, de semmivel sem jutott közelebb a Buddhához, aki egyáltalán nem látszott sietni. „Állj meg, szerzetes,” lihegte utána Angulimála, miután megunta a hajszát. „Én már megálltam, Angulimála,” válaszolta a Buddha. „Te vagy az, aki nem álltál meg.” A legenda szerint a Buddha reakciója olyan nagy hatással volt a gonosztevőre, hogy önvizsgálatra késztette és ő maga is a Buddha taní­tványává vált. De vajon mit is jelentett a Buddha válasza? A történet annak az allegóriája, hogy a lét körforgásába (szamszára) belefeledkezett lélek a tökéletességet hajszolja, de hiába próbálja egyre görcsösebben megragadni azt, hiába próbál minél többet markolni az élvezetekből, a tudásból, hiába akar minél több dolgot birtokolni, ellenőrizni – végső soron egy picit sem jut közelebb a céljához. Sőt. Egyre üresebbnek érzi magát. Valójában ebben az életben mindvégig mókuskerékben rohangálunk. A vágyaink, a törekvéseink, az ambí­cióink: csupán a mókuskerék részei. Aki már kiszállt a mókuskerékből, azt a mókuskerékben rohangálva hiába is próbálnánk utolérni. Csak akkor tehetjük ezt meg – ha megállunk. Ha rájövünk, hogy amit hajszoltunk, mindvégig ott volt az orrunk előtt. Ott volt bennünk. Csak nem vettük észre, annyira lekötött minket a hajsza. Angulimála fizikailag gyorsan mozgott, mégsem jutott el sehová, mert belül nyughatatlan volt. A Buddha látszólag mozdulatlan maradt, mégis eljutott oda, ahová kellett – mert belül már nyugalomra lelt. „A megállás az első lépés a helyes irányba,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi gondolkodó. (buddhista esti mese a Drogriporteren)