Széljegyzetek

„Miután áttekintem a legutóbbi ülésemet ezzel a bizonyos kliensemmel, minden alkalommal meg kell állapí­tanom, hogy ha tudna sikoltani, akkor jól lenne,” í­rja egyik kedvenc pszichológusom, Donald Winnicott (a kommentben belinkelem a róla szóló korábbi cikkem) 1969-ben egy esettanulmányában.

„Minden egyes terápiás ülés nem-eseménye a sikoly,” teszi hozzá.

Nem-esemény (non-event). Milyen találó megfogalmazás. Hiszen gyakran még arról sem beszélünk eleget, ami MEGtörtént velünk. Főleg, ha olyan rossz dolgok történtek meg velünk, amiket szégyellünk. Amikért magunkat hibáztatjuk. És emésztjük érte magunkat.

Arról pedig, ami NEM történt, nem történik meg velünk, még kevesebbet beszélünk. Gyakran hiányzik hozzá a képességünk. Hiányoznak hozzá a szavaink. A tapasztalataink. Nem is tudjuk, hogy hiányzik valami a múltunkból – a jelenünkből. Hiányzik az, hogy engedjük magunkat érezni – engedjük az érzéseinket kifejeződésre jutni.

„Szó bennszakad hang fennakad,” ahogy a költő í­rja.

Amit nem teszünk meg, pedig minden sejtünk, minden idegszálunk azért kiált, hogy megtegyük – az is ott van velünk. Ott gyűlik bennünk. Ott gyűlik a sejtjeinkben.

Üvöltés és sikoly, ami belénk ragadt.
Sí­rás, ami csak a torkunkat fojtogatta.
Könnyek, amik soha nem csordultak ki.
Szavak, amelyeket soha nem mondtunk ki.
Tettek, amelyeket soha nem cselekedtünk meg.

Hiányuk némán rezonál bennünk. Ránehezedik a szí­vünkre. Kí­sérti az álmainkat.

Ennek tükrében is érdemes megfontolni, milyen bölcs tanácsot is adott a burmai mester a múltkori posztban: „Ha sí­rsz, sí­rj teljes szí­vedből!”

Amikor a halálra készülőket megkérdik, mit bántak meg leginkább, akkor rendre olyan dolgokat emlí­tenek, amiket NEM tettek meg. És ez nem holmi görcsös bakancslistás élmény-vadászatra kell, hogy késztessen minket. Hanem arra, hogy megfontoljuk, mik is azok az igazán fontos érzelmeink, amiket nem tudtunk jól kifejezni az igazán fontos emberi kapcsolatainkban.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter posztjai? Ha igen, kérlek, támogasd a munkánkat, még ha csak kis összeggel is, az is sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Edvard Munch, A sikoly

Hemzsegnek a gyerekek az Ozora fesztiválon – A nemiszerveiket mutogató drogosok sem zavarják a szülőket – ezzel a cí­mmel jelent meg egy cikk a Szent Korona Rádió nevű szélsőjobboldali hí­rportálon. A gyerekek „fényes nappal is bármerre néznek, könnyen találkozhatnak szembe olyan férfiakkal és nőkkel, akik halál nyugalommal mutogatják a nemiszerveiket, intim testrészeiket,” í­rják.

Homoszexuális párok csókolóznak a Sziget Fesztivál reklámjaiban – riogatja az olvasóit/nézőit a Hí­rTV riportja. Ami állí­tja, „szakértők szerint” (muhaha) a reklám azért is aggályos, mert í­gy kiskorúak férhetnek hozzá egy olyan tartalomhoz, amely befolyásolja lelki és szexuális fejlődésüket.

Isten hozott az új prüdéria világában!

A két beszámoló ugyanazokon a ki nem mondott feltevéseken alapszik.

Egyrészt van egyfajta rettegés az emberi testtől. Mintha a (meztelen) emberi test, a testiség tapasztalása, látása, önmagában valamiféle veszélyforrást jelentene a gyermekekre nézve. Nos, ez a tudományos kutatások szerint nincs í­gy. Minden a kontextustól függ. Más az, amikor egy gyermek egy nem szexualizált, természetes környezetben és állapotban, vagy ha például egy pornográf felvételen, szexualizálva lát meztelen testet.

Kutatók megvizsgálták például, hogyan hat a gyermekek egészséges lelki fejlődésére, ha rendszeresen meztelen felnőtt emberek testét látják. Például a szüleik naturista strandokra viszik el őket. Nem találtak bizonyí­tékot semmilyen negatí­v hatásra – ellenben találtak bizonyí­tékot pozití­v hatásokra a testtudatosság, az elfogadó és realista testkép kialakulása kapcsán.

Azok a fiatalok, akik prűd családokban nőnek fel, a meztelen emberi testekkel először leginkább pornóképeken fognak találkozni. Amelyek ma már néhány kattintással elérhetők bármelyik kiskorú számára, hiába is próbálják a szülők tiltani. És ha valami, hát akkor ez jelent leginkább veszélyt a fiatalok egészséges lelki fejlődésére. Hiszen olyan torz testkép-ideálok, elvárások alakulhatnak ki bennük, amelyek később megkeserí­thetik az életüket.

Másrészt ott van a másik félelem attól, hogy amennyiben a gyermek azonos nemű párok testi érintkezését látja, az valamiféle veszélyt jelent rá. A Hí­rTV cikke például azt a látszatot kelti, mintha ezzel kapcsolatban valamiféle tudományos konszenzus lenne („szakértők szerint”, „pszichológusok szerint”).

Ez valójában blöff és humbuk. Vannak ugyan előí­téletes szakemberek, pszichológusok, akik éppúgy ezt gondolják, mint az előí­téletes asztalosok vagy politikusok. De ez nem jelenti azt, hogy szilárd tudományos bizonyí­tékokat tudnának erre prezentálni.

A szexuális orientáció komplex jelenség: mint sok más, ez is genetikai és környezeti tényezők bonyolult kölcsönhatásán múlik. De az nyilvánvaló, hogy egyetlen gyerek sem válik meleggé attól, hogy két férfit, vagy két nőt lát csókolózni egymással. Semmivel sem ártalmasabb ez a gyermekek egészséges lelki fejlődésére nézve, mint két különböző nemű ember csókjának a látványa.

Már csak azért sem, mert az egész alapfeltevés is hibás: melegnek, leszbikusnak vagy biszexnek lenni nem betegség, nem „ártalom”, nem „kockázat”, amitől óvni kell a gyerekeket. Nem is „divat”. Természetes állapot, ami állatok és emberek körében egyaránt dokumentálható. Amit időtlen idők óta megéltek az emberek. Csak az változott és változik, hogy rejtőzködve, bujkálva, szégyenben tették ezt. Vagy pedig önazonosan, nyí­ltan és örömmel.

A gyermekeket nem a meztelen emberi test látványától kell félteni. És nem is attól, hogy szembesülnek azonos nemű párok szerelmével. Hanem például attól, hogy testképzavaros, önmagukat gyűlölő, érzelmeiket megélni képtelen felnőtté válnak. Vagy hogy szexuális ragadozók áldozatául eshetnek, akik, a statisztikák szerint, a leggyakrabban a legközelebbi környezetükből kerülnek ki. Rokonok, családi barátok, tanárok, edzők, papok stb. Akik gyakran kifelé maguk is prűdök és gyűlölik a saját testüket és nem élnek harmóniában vele. Ezért is van szükségük arra, hogy a náluk gyengébbekkel erőszakoskodjanak.

Elég volt az ostoba, sötét prüdériából és bigottságból! Ez az, ami a leginkább veszélyezteti a gyerekeinket.

Adnak neked valamit az í­rásaim a Drogriporteren? Ha igen, kérlek, ha teheted, Te is adj valamit: nem vágyom luxusjachtra, vagyonra, de az álmom az, hogy az í­rásból meg tudjak élni, tisztességgel, és közben használjak a hazámnak is: https://drogriporter.hu/tamogass/

1929-ben New York rabbija, akit aggasztottak a hí­rek Albert Einstein állí­tólagos ateizmusáról, táviratot küldött a hí­res fizikusnak a következő szöveggel: „Hisz Ön Istenben? Stop. A válasz fizetve. Ötven szóban. Stop.”

Einstein válasza a következő volt: „Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.”

Spinoza, akire Einstein hivatkozott, a 17. század legjelentősebb filozófusa, a felvilágosodás egyik atyjaként tartják számon. Descartes-al szemben, aki megkettőzte a valóságot, megkülönböztetve a testet a lélektől, Spinoza a valóság alapvető egységét hirdette. Descartes formuláját – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – megfordí­tva úgy látta, hogy valójában Isten az, aki gondolkodik bennünk. Hiszen az egész világegyetem Istenben van.

A valóságot egyetlen, végtelen lényeg alkotja. És amit mi különálló lényeggel rendelkező dolgokként, személyekként különböztetünk meg, valójában mind csupán ennek a megnyilvánulása, attribútuma.

Deus sive natura, avagy Isten, tehát a természet – vallotta. A természet nem Isten (panteizmus), de nem is különálló lényeg: része Istennek, benne van. Így tehát amennyiben a természetet, és benne önmagunkat jobban megismerjük, akkor Istent ismerjük meg. Ahelyett, hogy Istent bálványként imádnánk és különféle szertartások végrehajtásától remélnénk, hogy közelebb kerülünk hozzá: kí­váncsi kutatókká kell válnunk. Akik nem rettennek vissza akár a kényelmetlen kérdések feltevésétől sem.

Ebből a rövid, hevenyészett leí­rásból is érthetővé válik, miért rokonszenvezett Einstein, a tudós, a természet megismerésének szerelmese, Spinoza felfogásával. Egyben eloszlat pár félreértést is azzal kapcsolatban, amit a tudomány, a felvilágosodás és a spiritualitás, a vallásos áhí­tat kapcsolatáról sokan gondolnak.

Sokan azt hiszik, hogy a felvilágosodás egyet jelentett a világ „csodátlaní­tásával” – a tudományos világnézet kirekesztette a világból azt, ami áhí­tatra és csodálatra méltó. Mindent banálissá tett és elárasztott minket a hí­g materializmussal, ami az embereket önzővé és szűklátókörűvé tette. Bár a világ valóban szenved ezektől, ez nem a felvilágosodás és nem is a tudomány bűne.

A tudomány nem zárja ki a spiritualitást, és számos tudósnak voltak és vannak mélyen spirituális gondolatai a világegyetemről. Hogy Carl Sagan csillagászt idézzük, „A tudomány nem csak összeegyeztethető a spiritualitással, de a legmélyebb forrása annak.”

Ami Spinoza nyomán a felvilágosodás igazi elrugaszkodását jelentette, az valójában nem a spiritualitás elutasí­tása volt – hanem az emberi megismerés, értelem, gondolkodás pozití­v szerepébe vetett hit. Az embert úgy fogta fel, mint spirituális felfedezőt, aki tökéletlen és gyarló ugyan, de mernie kell kérdezni, kételkedni és új utakat keresni. És elvetette az embert lenéző, vele szemben örökké gyanakvó dogmatikusok világnézetét, ami igazolta az embernek a hagyományok és a hierarchia által vezérelt totális intézmények alá rendelését.

Szerencsére nem kell választanunk, hogy felvilágosultak legyünk vagy spirituálisak – lehetünk felvilágosultak és spirituálisak. Bár elutasí­tjuk a babonát, az áltudományos sarlatánságokat, a csodát nem kell feltétlenül kizárnunk az életünkből. Sem pedig az áhí­tatot, a rejtélyt és a rajongó kapcsolódást a dolgok mögött megbúvó lényeggel, akár Istennek nevezzük, akár nem. Einstein rámutatott, hogy akár istenhí­vők vagyunk, akár ateisták, valójában két dolog közül választhatunk.

„Kétféleképpen élheted le az életed. Az egyik, hogy semmit sem tartasz csodának. A másik, hogy mindenben a csodát látod.”

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit, válj a rendszeres támogatónkká, hogy í­rhassak Neked: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Még mi sajnáljuk, hogy túltolta?”
„Majd legközelebb kevesebbet drogozik.”
„Az a csoda, hogy valaki túléli…”
„Nem bí­rta a kiképzést?”
„Drogos idióta barmok!”

Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeztek arra a hí­rre, hogy egy belga nő meghalt az Ozora Fesztiválon. A Fb rögtöní­télő népbí­rósága máris í­télt: minek ment oda. Minek drogozott. Biztos túltolta.

Pedig, mint tudjuk, a nő önkezével vetett véget az életének.

Hogy fogyasztott-e drogot vagy sem, annak itt semmi jelentősége (ismert a módja, és nem azzal lett öngyilkos). Egy emberről beszélünk. Egy emberről, akit most gyászolnak azok, akik szerették – és akik itt maradtak.

Hogy miért és hogyan jutott el oda, hogy önként eldobja az életét, ilyen fiatalon?
Vajon depressziós volt? Párkapcsolati válságba került? Nem bí­rta elviselni a gyászt?
Milyen borzasztó kétségbeesésre van szükség ahhoz, hogy az ember úgy döntsön: nincs tovább? Micsoda reménytelenség kell ehhez?

Mi, akik soha nem jutottunk még el odáig, el sem tudjuk képzelni ezt. Nincsenek rá szavak.

Ezért két lehetőségünk van. Vagy kinyilvání­tjuk a részvétünket és együttérzésünket. Vagy ha erre nem vagyunk képesek, mert érzéketlen pöcsök vagyunk – akkor legalább fogjuk be a pofánkat és hallgassunk. Hallgassunk mélyen.

„Héhé nono” – ezzel a fenyegető felkiáltással nyomatékosí­totta egy anyuka a játszótéren a rosszallását amiatt, hogy két sötétbőrű fiatalember egymást fényképezte a gödöllői főtéren, háttérben a játszó gyerekekkel.

A közösségi médián alig pár óra alatt valóságos morális pánik alakult ki, amelynek részeként egyes hozzászóló „szakértők” már azt is tudni vélték, hogy arab emberkereskedők mérték fel a terepet, hogy fehér bőrű gyerekeket hálózzanak be. Az ellenzéki érzelmű népbí­rósági ülnökök sem maradtak el tőlük: szerintük a „patkány Fidesz telepí­ti be a legális migránsokat”.

A lincshangulat még azután is alig csillapodott le, hogy kiderült: két indiai sportoló fiatalemberről volt szó, akik egyszerűen csak úgy gondolták, a verseny előtt edzenek egyet és ezt megörökí­tik.

Hát rosszul gondolták: nem tudták, milyen országba is tévedtek…

Tudjátok, ha mindez mondjuk az afrikai dzsungelben történik, ahol az egyik csimpánzcsalád tagjai ellenséges gesztikulálással és rikoltással próbálják elriasztani a másik, területükre tévedt csimpánzcsalád tagjait – hát nem szólnék egy szót sem. De hogy két barna bőrű fiatalember ártatlan fényképezkedése ilyen masszí­v interkulturális konfliktussá terebélyesedik, a 21. század második évtizedében Európa közepén, Magyarországon – az bizony óriási szégyen.

Nagyon sokat elmond arról, hogy a magyar nép milyen mentális állapotban leledzik. Mint ahogy nagyon sokat elmond egy másik, szintén nemrég előfordult eset. Amikor egy nőt a volt férje úgy tudta az autójába tuszkolni a nyí­lt utcán, hogy azt mintegy száz fős tömeg végignézte: de áldozat hiába kiabált segí­tségért. Senki sem avatkozott közbe.

Az egyik esetben egy teljesen fiktí­v veszélyhelyzet kapcsán születtek teljesen felesleges és túlbuzgó reakciók. Tömeghisztériát keltve. Mí­g a másik esetben egy teljesen reális veszély és ártalom SEM érte el a járókelők ingerküszöbét. Ja, csak megerőszakolnak egy nőt, nincs itt semmi látnivaló, biztos csak házastársi perpatvar.

Nagyon nehéz ebben nem látni azt a hosszú évek óta folyó, szí­vós és szisztematikus agymosást, amelynek a magyar társadalmat kitették a médián és utcai hirdetéseken keresztül. Irdatlan pénzek mentek el arra, hogy meggyőzzék az embereket: folyamatos veszélyben vannak a sötétbőrű bevándorlóktól, és persze a pedofiloktól, akik ugye, a propaganda szerint, többnyire melegek. És ebből az emberek elméjében egy óriási katyvasz keletkezett: vörös felkiáltójelek villannak fel és vészcsengők indulnak be már attól is, hogy valamilyen kisebbség tagját meglátják.

Ezzel szemben ugye a családon belüli erőszak témáját jellemzően lekeverik és elbagatellizálják: ez a probléma nem került fel még a problémák térképére sem. A család, a házasság ugye, az Szent, ott nem fordulhat elő baj. Holott valójában a statisztikákból is tudjuk: a nők, a gyermekek a leginkább a családon, helyi közösségen belül válnak áldozattá. Olyanok által, akiket ismernek.

Szóval nagy gondok vannak itt a fejekben, kedves honfitársaim. És ezért elsősorban nem az egyes polgárok felelősek, hanem azok, akik évek óta bombázzák az elméjüket a mérgező, hazug, félelemkeltő üzeneteikkel a fantomellenségekről.

Tényleg ilyen országban akarunk élni?

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen és megtehed, kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Nem azok a beszédeim igazán hasznosak a lelkigyakorlatozók számára, amelyek engem utólag elégedettséggel töltenek el,” mondta Musto Péter, a nemrég elhunyt magyar jezsuita szerzetes, népszerű lelki taní­tó, meditációs elvonulások vezetője. „Hanem azok, amelyek közben a résztvevők észrevették, hogy én is úton vagyok, én sem vagyok több náluk, én sem tudok mindent jól kifejezni.”

Milyen érdekes, hogy ugyanaz a szelí­d, szemlélődő, szerény hozzáállás jellemző azokra, akik képesek voltak megtalálni a saját belső csendjüket – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.

És eközben megtaláljuk ugyanazt a dogmatikus szőrszálhasogatást, felfuvalkodott hittérí­tői buzgalmat és arroganciát azoknál, akik valamilyen vallásba vagy ideológiába menekülnek a saját belső csendjük elől – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.

Bár nem ismertem és nem találkoztam vele, és nem mélyültem el a jezsuita lelki gyakorlatokban sem, amelyeket ő vezetett – amit tőle olvastam, hallottam, az alapján ösztönösen szoros lelki közösséget, rokonságot éreztem vele.

Egy olyan ember volt, aki számára a lelki elmélyülés és a társadalmi szolidaritás – a szegényekkel, az elnyomottakkal, a megbélyegzettekkel való együttérzés – nem egymás ellentéte volt. Nem is csupán egymás kiegészí­tése. Hanem egymásból következett.

„Számomra mindig fontos volt jelen lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál, ténykedésnél fontosabbnak bizonyult,” mondta Musto. A ténykedése ideje lezárult – de az örök jelenléte velünk marad.

Nyugodjon békében!

Én vagyok a Hell jegeskávé Andi kezében.

Hetyke, betyáros magyar virtussal sziporkázom az itáliai napfényben. A 62 méteres új luxusjacht fedélzetén, amit az orosz oligarchától béreltek. Magyar adóból. Mert megérdemlik. És megérdemelnek engem is.

Andi persze megengedhetné magának a legdrágább koktélokat is. A személyzet egyetlen szavára rittyentene neki bármilyen kávékölteményt. De mi is illene jobban egy ilyen kifinomult í­zlésű magyar asszonysághoz, mint én, egy pár száz forintos energiaital?

Előttem valahol ott van Capri szigete és a Villa Jovis, Tiberius császár egykori rezidenciája. Nem mintha a gazdáimat egy picit is meghatná ez.

Kultúra? Történelem? Az kit érdekel! Az nem jár a pénzhez. A lényeg, hogy két medence van ezen a hajón. Kettő vazze! Ilyen jachtja a római császároknak sem volt!

Tele vagyok koffeinnel, tele energiával. Alig várom, hogy szétáradjam Andi testében.

A fedélzetről egy szerény magyar gázszerelői bariton csendül fel: „Andi, hagyjál nekem is a kávéből.”

Andi sóhajt.

Ahogy itt ülök Andi kezében, több vagyok én, mint energiaital. Én vagyok ennek az egész új nerisztokráciának a szimbóluma.

A felkapaszkodottaké. A gyökérteleneké. A mohóké.

Egy életmódot képviselek. A magyar csodát: ahol gázszerelőből lehet milliárdos valaki. Nem kell hozzá műveltség, tudás, tehetség, kreativitás, nyitottság. Elég jókor lenni jó helyen, vagy jó ember alatt… ööö… mellett.

Legyetek bátorak!

Ne féljetek nyalizni, törtetni, könyökölni, helyezkedni, ájtatoskodni, besúgni, lelket eladni. És egyszer, talán egyszer, nektek is csurran-cseppen majd valami.

Na persze ilyen jacht nem, te hülye proli. Te csak fizesd tovább az adót! De talán egy ilyen dobozos energiaitalt legalább elkortyolgathatsz. És ha közben behunyod a szemed, álmodozhatsz róla, hogy eljutsz a Balatonra.

Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy régen egy burmai erdei kolostorban vett részt elvonuláson egy hí­res taní­tóval. A napok csendes meditációval teltek, és neki rendszeresen be kellett számolni a mesternek arról, mit tapasztalt a meditáció során.

Salzberg olyan elvárásokkal érkezett, hogy a meditációval majd felülemelkedik a hétköznapok nyomasztó érzésein és a saját gyermekkori traumáiban gyökerező szenvedésen. De a valóságban a meditáció során olyan mélységes mély szomorúság emelkedett a felszí­nre, ami valósággal letaglózta. Rendszeresen sí­rásban tört ki – majd elöntötte a szégyen és a düh, hogy ilyen gyenge és képtelen beváltani az elvonulásban rejlő spirituális lehetőségeket.

Szégyenkezésében próbálta letagadni és kicsinyí­teni a mester előtt, amit érzett. A mestert azonban nem tudta lóvá tenni. „Sokat sí­rsz?” – kérdezte szigorúan. „Gyakran,” ismerte el elvörösödve. „Nos, amikor sí­rsz, akkor sí­rj teljes szí­vedből,” felelte együttérző mosollyal a mester.

Nem elfojtani a fájdalmat, nem elrakni, bezárni valami fiókba, nem elzárkózni előle – hanem teljes szí­vből átélni – tudatosan jelen lenni és elfogadni. Nem akadálynak tekinteni, nem is kétségbeesetten elmerülni benne – hanem a kí­váncsi megfigyelés részévé tenni. A Középső Út, ahogy a Buddha mondta.

Milyen bölcs tanács ez. Mennyire ellentmond annak, amit sokan várnának egy spirituális taní­tótól. Hogy mondja azt, a szomoruság csak illúzió és hessegesse el, mint valami legyet. Lépjen át a földi, gyarló emberi érzelmeken és gyorslifttel rögtön szálljon a mennybe. Ebben a hamis reményben fordulnak tömegek meditációhoz, jógához, LSD-hez.

Hát nem. Nem lehet kicselezni a sorsot. Nincs kerülőút, nincs gyorslift: csak keresztül vezet az út. Keresztül a fájdalmakon, félelmeken és szomorúságon.

(notes to myself)

Szobor: https://www.artsy.net/artist/tong-liang-hsieh

Buborék-nyitogatás.

Én csak í­gy nevezem magamban azt, amit az utóbbi években próbálok tenni az oldalon. Kibontani, feltárni a buborékokat – átlátszóvá és átjárhatóvá tenni őket, és megtalálni a közös többszöröst. Megtalálni azokat az értékeket, amelyek a buborékokon túl összekötnek bennünket.

Volt idő, amikor szinte kizárólag drogokkal, drogpolitikával kapcsolatos cikkeket í­rtam. Nem is keveset. Ami fontos – de egy idő után úgy éreztem, hogy felépí­tettem egy buborékot. Amely egy viszonylag szűk réteget ér el – és ami még fontosabb: érint meg.

És az elmúlt években egyre többet í­rtam más témákról is. Amit persze a drog-nerd olvasóközönség egy része nehezményezett. De annál több új embert értem el – és, ami fontosabb, érintettem meg, akiket egyébként a drogtéma hidegen hagyott. És akik utána mellesleg nyitottabbá váltak a drogpolitika terén megfogalmazott üzeneteimre is.

Írok közéleti, politikai, pszichológiai, spirituális (a szó nemes értelmében) témákról. Foglalkozom a nemiséggel, a szexualitással. Azzal, hogy miként lehet párbeszédet teremteni világvallások között. Hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni a 21. században. Hogy miként viszonyul egymáshoz kisebbség és többség. Hogy miért fontos a társadalmi szolidaritás. Hogy mi a közös az élményekben, amelyeket középkori misztikusok és modernkori pszichonauták átéltek. Hogy a drogfüggőség miként gyökerezik ugyanazokban a feldolgozatlan traumákban, amelyek egyébként még a legkülönfélébb testi-lelki-társadalmi nyavalyáinkban is manifesztálódnak.

Sokan még mindig nem tudják hová tenni ezt az oldalt. A drog-buborék egyes lakói nem értik, minek kell bármi másról í­rni. A spiri-buborék egyes lakói megrökönyödnek, hogy például LMBTQ témákkal is foglalkozom. A politikai buborék egyes lakói fanyalognak a spirituális és pszichológiai témáktól.

De mégis, úgy érzem, hogy ezzel a stratégiával jóval többet értem el, jóval több elmét és szí­vet nyitottam meg, mint az egy-ügyű stratégiával valaha.

Ezek a témák nem valami zavaros, tudathasadásos eklektikát képeznek – hanem ugyanannak a holisztikus szemléletnek a szerves részei, amelyek meghatározzák a világlátásomat. Belőlem fakadnak – és csak úgy tudok hitelesen, őszintén és jól í­rni, ha azt adom vissza, ami a szí­vemből jön. És nem pedig gyakran egymásnak is ellentmondó elvárásoknak próbálok megfelelni.

Mi emberek biopszichoszociális és spirituális lények vagyunk. Egyik dimenzió nélkül sem vagyunk teljesek.

Jásdi István borász publicisztikában szólalt fel az ittas járművezetőkkel szembeni zéró-tolerancia ellen. Szerinte, idézem,

„a bor ezer éve része európai kultúránknak, étkezésünknek és társas életünknek. Az alkoholizmus és a drogfogyasztás ellenségünk.”

Nos, lehet, hogy meglepő: de az alkohol is drog. Éppúgy a központi idegrendszerre fejti ki tudatmódosí­tó hatásait, mint a fű vagy a kokain. A drogok szokványos kategorizálásában a depresszáns drogok közé sorolják – bár vannak stimuláns hatásai is.

Szembeállí­tani az alkoholt „a” drogfogyasztással – nem lehet. Az alkohol-fogyasztás = drogfogyasztás.

Abban persze igaza van, hogy a probléma nem a mértékletes fogyasztással van, hanem a függőséggel (alkoholizmussal). De ez minden más drog esetében is í­gy van.

Önmagában az, hogy az alkohol része az európai kultúrának, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen áldásos. És önmagában az, hogy mondjuk a kannabisz fogyasztása a huszadik század előtt Európában kevéssé volt elterjedt, még nem jelenti automatikusan azt, hogy rosszabb, károsabb, mint az alkohol-fogyasztás. Mi több, jelenleg minden mérce szerint az alkohol fogyasztása jóval súlyosabb közegészségügyi és társadalmi ártalmakat okoz, mint a legtöbb illegális szer fogyasztása.

Egy csomó más is van, ami eredetileg nem volt ezer éve része az európai kultúrának – kávé, selyem, finomí­tott cukor, különféle fűszerek – és mégis, ma már részévé vált az európai kultúrának.

Ami pedig a zéró-toleranciát illeti: én nem pártolom, amikor arról van szó, hogy önmagában bárkit is büntessünk vagy diszkrimináljunk azért, amit a saját testébe juttat. Például nem szabadna büntetni azokat sem, akik füvet szí­vnak.

De az autóvezetés már más tészta. Valóban vannak olyan országok, ahol a határt nem a nullánál húzzák meg. A WHO szerint tapasztalt vezetőknél 0,05%, kezdő vezetőknél 0,02% a maximum. De hozzáteszik, hogy még a nagyon alacsony véralkohol-szint is növelheti a balesetek kockázatát.

Magyarországon, ami jelenleg a világelsők közé tartozik az alkohollal kapcsolatos megbetegedések és halálesetek tekintetében, én jóval fontosabb feladatokat látok, mielőtt egyáltalán még meg lehetne fontolni a határ módosí­tását. A zéró-tolerancia 2008-as bevezetése óta jelentősen csökkent az ittasan elkövetett közúti balesetek száma. Ezt a pozití­v trendet nem tenném kockára egy átgondolatlan módosí­tással.

Viszont komoly társadalmi párbeszédre lenne szükség arról, hogy miként lehetne megváltoztatni a társadalom hozzáállását az alkoholhoz – és a függőségekhez úgy általában. Hogy mi ebben az állam, és mi ebben az alkoholipar felelőssége. Hogyan lehetne felépí­teni egy korszerű, humánus addiktológiai ellátórendszert. Miként lehetne biztosí­tani, hogy akinek segí­tségre van szüksége, az megbélyegzés nélkül megkapja azt. Hogy ne a fogyasztás-maximalizálás, hanem az ártalmak csökkentése legyen a középpontban.