Bevallom, idegen hatalmak fizetett ügynöke lettem. Most már tényleg. Ráadásul drogban fizettek ki. Bezony. Jegyzetelj, LáncziÁVH Tamás! Történt ugyanis, hogy a Pride nyitóünnepség után sorban álltam a pultnál, és három öltönyös pasas szólí­tott meg. Gratuláltak a beszédemhez. Magyarul beszéltek, de érezhető akcentussal és törve. Megköszöntem magyarul, és viszont gratuláltam nekik, hogy beszélik ezt a nehéz nyelvet (tényleg respect minden külföldinek, aki egyáltalán megpróbálja!). Megkérdeztem, honnan érkeztek. „Nagykövetek vagyunk,” mutatkoztak be. „Én a francia, ő az í­r, ő pedig a belga nagykövet.” Na erre kicsit leesett az állam. Felajánlották, hogy meghí­vnak egy italra. És én, bevallom, nem utasí­tottam vissza. Így tehát nem csak külföldi támogatást fogadtam el, de ráadásul egy drog (az alkohol) formájában. Ugyanis meghí­vtak egy fröccsre. Na, gondoltam, ha most valamelyik szennylap fotósa itt lenne, micsoda kompromittáló fotót készí­thetnének rólam, ahogy három „idegen nyugati hatalom” képviselőjével kedélyesen diskurálok! Mert hogy egyébként tényleg kedélyesen eldumálgattunk, miután megkönyörültem rajtuk, és angolra fordí­tottam a beszélgetés nyelvét. A helyzet az, hogy nem vettem át tőlük ürgebőrbe varrt utasí­tásokat. Nem akartak beszervezni kémnek sem. Egyszerűen csak kí­váncsiak voltak arra, hogy látom az emberi jogok helyzetét Magyarországon, mint civil. És tudjátok arra gondoltam közben, hogy a fenébe, milyen ciki is ez. Nem azért, amire a buta propagandisták gondolnak, hogy ciki lenne szóba állni más országok nagyköveteivel. Nem az. Feltéve persze, ha ezek baráti, a saját szövetségesi rendszerünkhöz (NATO, EU) tartozó országok képviselői. Nem mondjuk oroszok vagy kí­naiak (na azokkal ciki parolázni, ugye, Petiminiszter?) Hanem azért ciki ez az egész, mert hogy ezzel a három nagykövettel néhány perc ismeretség után máris sokkal értelmesebb és konstruktí­vabb párbeszédet tudtam kialakí­tani, mint 15 éve bármelyik magyar kormányzati politikussal. Az országaik kormányai különféle politikai pozí­ciókat képviselnek különféle kérdésekben, amelyekkel én vagy egyetértek, vagy nem. Bizonyára ott is sok mindenben kritizálnám az ottani kormányokat. Elvégre Nyugaton sincs kolbászból a kerí­tés, ott is sok jogsértés történik. De van azért, ami megkérdőjelezhetetlen közös alap: egy nyitott, emberséges, érdeklődő hozzáállás kisebbségekhez, civilekhez, jogvédőkhöz. Ezért is tartották fontosnak személyesen is eljönni a Pride-ra. Milyen ciki is az, a magyar államra nézve, hogy egyáltalán nem kí­váncsi sem a civilek véleményére, sem az emberi jogok helyzetére. Megmondom őszintén, nekem nem az a lényeg, hogy ki kerül kormányra Magyarországon. Hanem az, hogy visszatérjünk ahhoz az európai, nemzeti minimumhoz, ami demokratikus jogállammá tesz egy országot. (note to myself)

Amikor éppen szenvedünk, és valaki arról papol nekünk, hogy „de nézd a jó oldalát”, az nagyon bosszantó tud lenni, nem? Gyakran ez a felszí­nes pozitivitás sokkal inkább azt mutatja, hogy a másik megijed attól, hogy valódi társad legyen a bajban. Hogy valóban együtt érezzen veled. Ehelyett zavarát okoskodással álcázza. A helyzet az, hogy szerintem mindannyian voltunk már mindkét oldalán ennek. Szóval az ilyen kí­vülről jövő, leereszkedő, hamis kincstári okoskodás terméketlen. De azért azt is el kell ismerni, hogy amikor te magad megfelelő idő elteltével visszanézel az egykori szenvedésedre, akkor belátod, hogy valami fontosat tanultál általa. Mélyebb önismeretre tettél szert. És amikor az ember szert tett némi életbölcsességre, akkor már az is előfordul, hogy amikor éppen szenvedsz valami miatt, akkor nem lovallod úgy bele magad az önsajnálatba, mint régen. Nem söpröd szőnyeg alá a fájdalmat: hanem megpróbálod úgy megélni, hogy tanulj valamit belőle. Valahogy értelmet, jelentést nyer általa a negatí­v élmény is. Az egzisztencialista pszichológusok, mint Viktor Frankl, bevezették a jelentésteli szenvedés fogalmát. Sinn im Leiden. Meaningful suffering. Nietzschére hivatkoztak, aki szerint az ember, „ha van miért élnie, szinte minden hogyant el tud viselni”. De ezt a gondolatot könnyű félreérteni is. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy elviselem a szenvedést, mert tudom, hogy akkor majd valami ennél is nagyobb jutalom, gyönyör vár a jövőben. Vagy boldogan szenvedek most azért, hogy holnap ebből valami nagyobb hasznom legyen. Ez elég sekélyes gondolkodás lenne. Megfigyelhető a materialista formája is ennek („ma visszafogom magam, hogy holnap kicsaponghassak”) és a vallásos formája is („ma vállalom a szenvedést, hogy majd a halál után a paradicsomi gyönyörök várjanak rám”). Az emberi létezés értelme nem az, hogy kiküszöböljük a rossz élményeket, a szenvedést. Hanem az, hogy egy olyan keretbe foglaljuk az életünket, amiben mind a jó, mind a rossz értelmet nyer. Valójában ez nem is mindig racionális megértést jelent, hanem egyfajta racionalitáson túli elfogadást. Egy végső igent a létezésre. Egy végső igent saját magunkra, a saját életünk értékére. Meister Eckhart, a 14. századi keresztény misztikus egy olyan korban élt, amikor az emberek szinte üzleti tranzakciónak tekintették a vallást. Egyfajta alkudozásnak Istennel: ha ma elmondok 15 miatyánkot, akkor ennyi és ennyi jutalom vár majd rám. Ha ezt és ezt megcsinálod, akkor a halálod után üdvözülhetsz. Eckhart elutasí­totta ezt a kufár-mentalitást. Der Mensch soll so leben, als hí¤tte er keinen Grund, keinen Warum. Az embernek okok és miértek nélkül kell élnie, jelentette ki. Ne azért tégy jót, mert jutalom vár, ne azért szeress, hogy viszont szeressenek. Hanem azért, mert tudod, hogy az élet valódi jelentése akkor mutatkozik meg neked, ha elcsendesí­ted magadban az önző, terméketlen szenvedélyeket. Eckhartnak ez az elengedése – Gelassenheit – nagyon hasonlí­t ahhoz, amit a buddhisták ürességnek (súnjata) hí­vnak. A valódi találkozásra akkor kerül sor, amikor kiüresí­ted magad. Ebből perspektí­vából szemlélve átértelmeződik a függőségből való felépülés is. Ami szintén egyfajta kiüresedés, amiből aztán elindulhat valamilyen gyarapodás. Nem véletlen, hogy sok függő számára éppen egy olyan spirituális „mélypont” hozza el a változást, aminek a lényege nem is az, hogy az ember racionálisan belátja, hogy már nincs lejjebb. Hanem az, hogy alapvetően átformálódik, értékkel és jelentéssel töltődik fel az énképe. A viselkedés akkor kezd el változni, ha változik az a mód, ahogyan az illető saját magára, a saját életére tekint. A történet, amit saját magáról mesél magának. És ami korábban értelmetlennek és sziszifuszi küzdelemnek tűnt számára – a felépülés – értelmet nyer, mint kozmikus újjászületés. (note to myself)

A navahó indiánok hite szerint a Nap minden este meghal, és minden reggel újjászületik. Így hát minden reggel egy új Nap világí­t az égen – és minden Napnak csupán egy nap élet jut. A navahó szülők í­gy szólnak a gyermekeikhez: „A Napnak csak egy nap jutott.Úgy éld ezt a napot, hogy ne kelljen elvesztegetnie rád a drága idejét.” Minden reggeled az első, minden estéd az utolsó – minden éjszakád egy kis halál, minden hajnalod egy kis születés. A navahók szerint a születés és a halál csupán kapuk – egy másik út kezdetei. Az egyik szent, gyógyí­tó énekük í­gy szól: „Éjszaka jön, a Szent Éjszaka, A fekete szárnyak árnyéka alatt. A csillagok láncot fonnak az égben, És a Hold arca rám mosolyog. A Hegyek Népe közeleg, A szent lények, kik a világ egyensúlyát hozzák. Ők hozzák a gyógyulást, Ők hozzák a szépséget. Léptem puhán érinti a földet, Hangom nesze széllel száll. Imám füstként emelkedik, Hangom a Menydörgés útját járja. Testem újra egy a Földdel, Lelkem egy a Csillagokkal. Éjjel gyógyulok. Éjjel újjászületek. A szépség mögöttem. A szépség előttem. A szépség körülöttem. A szépség bennem. Ma este jól alszom. Ma este gyógyulok. Ma este az istenek engem álmodnak.” (esti versek a drogriporterrel) kép: Alex Ruiz

A navahó indiánok hite szerint a Nap minden este meghal, és minden reggel újjászületik. Így hát minden reggel egy új Nap világí­t az égen – és minden Napnak csupán egy nap élet jut. A navahó szülők í­gy szólnak a gyermekeikhez: „A Napnak csak egy nap jutott.Úgy éld ezt a napot, hogy ne kelljen elvesztegetnie rád a drága idejét.” Minden reggeled az első, minden estéd az utolsó – minden éjszakád egy kis halál, minden hajnalod egy kis születés. A navahók szerint a születés és a halál csupán kapuk – egy másik út kezdetei. Az egyik szent, gyógyí­tó énekük í­gy szól: „Éjszaka jön, a Szent Éjszaka, A fekete szárnyak árnyéka alatt. A csillagok láncot fonnak az égben, És a Hold arca rám mosolyog. A Hegyek Népe közeleg, A szent lények, kik a világ egyensúlyát hozzák. Ők hozzák a gyógyulást, Ők hozzák a szépséget. Léptem puhán érinti a földet, Hangom nesze széllel száll. Imám füstként emelkedik, Hangom a Menydörgés útját járja. Testem újra egy a Földdel, Lelkem egy a Csillagokkal. Éjjel gyógyulok. Éjjel újjászületek. A szépség mögöttem. A szépség előttem. A szépség körülöttem. A szépség bennem. Ma este jól alszom. Ma este gyógyulok. Ma este az istenek engem álmodnak.” (esti versek a drogriporterrel) kép: Alex Ruiz

„Az életeddel játszol, ha drogozol” – mondja a mentős a rendőrség új „drogprevenciós” video-klipjében. Drámai zene. Szirénázás. Zaklató képsorok. Mentős. Drog. Halál. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem erről a 90-es évek eleje ugrik be. Amikor a Szomszédok mentőorvosa, a Kulka János által megformált Mágenheim doki a parkban rátalál az eszméletlen kábí­tószeresre. És utána természetesen kitekintős, felemelt mutatóujjas prédikáció következik arról, hogy a drog = halál. Ez az egész képi világ, a téma keretezése, az elrettentő célzat: mind-mind egyfajta időutazás. Tinédzserkoromat idézi. Back to the 90s. A kérdés az, hogy vajon visszatértünk ide, vagy soha nem is haladtuk ezt meg? A szomorú helyzet az, hogy hiába járatja a száját az a maroknyi szakember, aki tényleg ért a drogprevencióhoz Magyarországon. Hiába mondták el ezerszer, szépen, lassan, tagolva, hogy az elrettentő prevenció nem működik. Hiába végeztek kutatók ezernyi hatásvizsgálatot a hasonló elrettentő médiakampányokról, és hiába mutatták ki mindannyiszor, hogy azok inkább bumeráng-hatással járnak. Az emberek többsége még mindig hisz az elrettentés erejében. Mélyen, a racionalitáson túl hisz benne. Morális meggyőződéssel. És nem csak a rendőrök, konzervatí­v politikusok vagy a rendpárti nyugdí­jasok. A minap ifjúsággal dolgozó, teljesen jószándékű segí­tő is azzal áll elő egy szakmai beszélgetésen, hogy milyen jó lenne egy olyan igazán drámai plakátkampány, ami megértetné a fiatalokkal, hogy milyen veszélyei vannak a droghasználatnak. És egyébként a „józan paraszti ész” alapján akár lehetne is igazuk. Csak éppen a tapasztalatok szerint nincs igazuk. Miért? Mert bár az ilyen médiakampányoknak lehet erős a médiahatásuk – ez nem összetévesztendő a viselkedésváltozásra való hatásukkal, ami gyenge. Éppen a leginkább kockázatnak kitett fiatalok tudnak a legkevésbé azonosulni a bemutatott extrém példákkal. A„már egy használat is pokolba visz” üzenetek ellentmondanak a személyes és közösségi tapasztalatnak, í­gy a kampányok elveszí­tik a hitelességüket. „Ez velem úgysem történhet meg.” Mert beindulhat az ún. félelemkontroll, azaz a néző nem a problémát akarja megoldani, hanem a félelmet csökkenteni (elhessegeti a kampányt). Az a nagy helyzet, hogy az ilyen kampányok nem a célcsoportra hatnak a leginkább – hanem a „normális” többségi társadalom megnyugtatását célozzák. Azt az illúziót keltik, hogy „csinálunk valamit”. Viszont egyáltalán nem értintik azokat a rendszerszintű problémákat, amiket újjátermelik a droghasználatot. És hogy mi működik? Jószándékú dilettantizmus helyett hitelesség. Valósághűség. A „ne tedd” üzenet helyett inkább pozití­v üzenet: hogyan tehetsz másként, hová fordulhatsz segí­tségért. Képes vagy másként tenni. A háttértényezők bemutatása. Képességfejlesztés. Nem egyszerű információátadás, hanem információk interaktí­v cseréje: te mit gondolsz? Hogy érzel? Erre persze egy klip ritkán alkalmas… Ha fontosnak tartod a hitelességet akkor is, amikor drogokról van szó, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – még lehet! (link a hozzászólásban)

„Az életeddel játszol, ha drogozol” – mondja a mentős a rendőrség új „drogprevenciós” video-klipjében. Drámai zene. Szirénázás. Zaklató képsorok. Mentős. Drog. Halál. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem erről a 90-es évek eleje ugrik be. Amikor a Szomszédok mentőorvosa, a Kulka János által megformált Mágenheim doki a parkban rátalál az eszméletlen kábí­tószeresre. És utána természetesen kitekintős, felemelt mutatóujjas prédikáció következik arról, hogy a drog = halál. Ez az egész képi világ, a téma keretezése, az elrettentő célzat: mind-mind egyfajta időutazás. Tinédzserkoromat idézi. Back to the 90s. A kérdés az, hogy vajon visszatértünk ide, vagy soha nem is haladtuk ezt meg? A szomorú helyzet az, hogy hiába járatja a száját az a maroknyi szakember, aki tényleg ért a drogprevencióhoz Magyarországon. Hiába mondták el ezerszer, szépen, lassan, tagolva, hogy az elrettentő prevenció nem működik. Hiába végeztek kutatók ezernyi hatásvizsgálatot a hasonló elrettentő médiakampányokról, és hiába mutatták ki mindannyiszor, hogy azok inkább bumeráng-hatással járnak. Az emberek többsége még mindig hisz az elrettentés erejében. Mélyen, a racionalitáson túl hisz benne. Morális meggyőződéssel. És nem csak a rendőrök, konzervatí­v politikusok vagy a rendpárti nyugdí­jasok. A minap ifjúsággal dolgozó, teljesen jószándékű segí­tő is azzal áll elő egy szakmai beszélgetésen, hogy milyen jó lenne egy olyan igazán drámai plakátkampány, ami megértetné a fiatalokkal, hogy milyen veszélyei vannak a droghasználatnak. És egyébként a „józan paraszti ész” alapján akár lehetne is igazuk. Csak éppen a tapasztalatok szerint nincs igazuk. Miért? Mert bár az ilyen médiakampányoknak lehet erős a médiahatásuk – ez nem összetévesztendő a viselkedésváltozásra való hatásukkal, ami gyenge. Éppen a leginkább kockázatnak kitett fiatalok tudnak a legkevésbé azonosulni a bemutatott extrém példákkal. A„már egy használat is pokolba visz” üzenetek ellentmondanak a személyes és közösségi tapasztalatnak, í­gy a kampányok elveszí­tik a hitelességüket. „Ez velem úgysem történhet meg.” Mert beindulhat az ún. félelemkontroll, azaz a néző nem a problémát akarja megoldani, hanem a félelmet csökkenteni (elhessegeti a kampányt). Az a nagy helyzet, hogy az ilyen kampányok nem a célcsoportra hatnak a leginkább – hanem a „normális” többségi társadalom megnyugtatását célozzák. Azt az illúziót keltik, hogy „csinálunk valamit”. Viszont egyáltalán nem értintik azokat a rendszerszintű problémákat, amiket újjátermelik a droghasználatot. És hogy mi működik? Jószándékú dilettantizmus helyett hitelesség. Valósághűség. A „ne tedd” üzenet helyett inkább pozití­v üzenet: hogyan tehetsz másként, hová fordulhatsz segí­tségért. Képes vagy másként tenni. A háttértényezők bemutatása. Képességfejlesztés. Nem egyszerű információátadás, hanem információk interaktí­v cseréje: te mit gondolsz? Hogy érzel? Erre persze egy klip ritkán alkalmas… Ha fontosnak tartod a hitelességet akkor is, amikor drogokról van szó, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – még lehet! (link a hozzászólásban)

Lázár János félti a gyerekeket a Pride-tól. Tudod mit, Jani? Mondok én neked pár dolgot, amitől igazán félthetnéd a gyerekeket, ahelyett, hogy kelted itt a hisztériát egy kisebbséggel szemben! A magyar gyerekek mintegy negyede, 430 ezer gyerek nő fel mélyszegénységben, számarányuk jelentősen nőtt az elmúlt években. 110 ezerre becslik a veszélyeztetett gyermekek számát, tí­zből nyolc bántalmazott gyermeket a családjában éri az erőszak. 400 ezerre becsilk azon gyerekek számát, akik szenvedélybeteg szülőkkel nőnek fel. Több száz baba ragad a kórházakban, mert a gyermekvédelem olyan rossz állapotban van, hogy hónapokig, évekig nem találnak nekik családot. Több fiatal fogyaszt bizonyos tudatmódosí­tó szereket (alkohol, dohány, speed, ecstasy) Magyarországon, mint bármelyik másik európai országban. Válságban a közoktatás, a tanárok menekülnek a pályáról. A gyermekvédelem pedig egyenesen romokban. Sorra dőlnek ki a csontvázak a szekrényből, a szakemberek menekülnek, az ismerté váló abúzus-esetek szaporodnak. Több százezer gyerek küzd mentális problémákkal, arányuk 15-30% között van. Húsz éve nem látott arányban nő a pszichiátriai kezelésre szoruló gyerekek száma. Eközben pszichiátriai fekvőbeteg-ellátás 19 vármegyéből csak 7-ben, és a fővárosban volt elérhető. Ifjúsági addiktológiai járóbeteg ellátás csak két vármegyében érhető el. Nőtt a gyermekpornográfia áldozatává vált gyerekek száma. Ezektől mind joggal félthetjük a gyerekeinket. Sőt, az emberek joggal félthetik TŐLETEK a gyerekeket. Mert 15 éves kormányzás után bizony vastagon felelősek vagytok azért, hogy itt tartunk. Szóval vagy tegyétek a dolgotokat, amivel a magyar emberek megbí­ztak titeket: szolgáljátok a közjót, a közbiztonságot, a közegészséget. Mindenkiét: gyerekét és felnőttét, nőkét és férfiakét, romákét és nem romákét, keresztényekét és ateistákét, melegekét és heterókét. Vagy ha erre nem vagytok képesek, ha már tényleg csak rombolni, pusztí­tani, gyűlöletet kelteni tudtok, akkor tűnjetek el a közéletből!

A lengyelek úgy hí­vják, ustawka. Nem bonyolult a lényege. Éppúgy kőék egyszerűségű, akárcsak az arcok, akik részt vesznek benne. Dióhéjban: két futballcsapat iránt rajongó huligánok szarrá verik egymást egy előre meghatározott helyen és időpontban. Egy ilyenen vett részt korábban Karol Nawrocki, a frissen megválasztott lengyel elnök. Orbán kebelbarátja, a kereszténység és családok felkent védelmezője. Jó, hát fiatalság bolondság, mondhatja erre valaki. Mindenkinek vannak foltok a múltjában, amire nem büszke. Na de Nawrocki büszke rá. Még most is. „Nemes viadalnak” nevezte nemrég. Hát, én nem nagyon látom, hogy mi ebben a nemes. A mérgező maszkulinitás tombolása. Agresszió. Fájdalom. Bántás. Dominancia. Hierarchia. Mi ebben a nemes? A kitört fogak és eltört lábak? Az, hogy erőszakkal döntik el, ki a nagyobb alfahí­m? Hogy csak azért szétverlek, mert te egy másik képzelt törzshöz tartozol? Minden hiányzik belőle, ami számomra a nemességet megtestesí­ti. Értelem. Érzelmi intelligencia. Empátia. Ez a nemesség. De ez a kakasviadal? Bárgyún vigyorgó tahóság. Az üzenete az, hogy csak az a férfias, ha nem mutatunk gyengeséget és minden problémát ököllel oldunk meg. Harcosok klubja, ugye. Orbán totál ugyanebben a beszűkült tudatállapotban van. Biztos nem véletlen, hogy ezek a tí­pusú pasik jutnak ma hatalomra a világ csomó országában. A frusztrált, dominanciára törekvő, sérült férfiak visszavágnak és leuralják a politikát. És nem csoda, hogy mindehhez a nőkkel, a kisebbségi csoportokkal szembeni többé vagy kevésbé nyí­lt ellenségesség járul. Az ilyen vezetők olyan fullasztó légkört alakí­tanak ki az országukban, ahol nőként, melegként vagy bármilyen más kisebbség tagjaként legfeljebb leszegett fejjel, meglapulva, sunnyogva lehet élni, az alfahí­mek árnyékában. Előszeretettel használják a gyerekek, a nők testét politikai csatatérként, miközben cinkosan, cinikusan összekacsintanak egymással és elnézik a nők és gyerekek elleni erőszakot. Vajon miért nem lepődtem meg, amikor Nawrockiról is megí­rták, hogy nem csak maffiózokkal volt jóban, de egyben escortlányok kiközvetí­tésében is részt vett. Gondolom utána azért mindig keresztet vetett…

A lengyelek úgy hí­vják, ustawka. Nem bonyolult a lényege. Éppúgy kőék egyszerűségű, akárcsak az arcok, akik részt vesznek benne. Dióhéjban: két futballcsapat iránt rajongó huligánok szarrá verik egymást egy előre meghatározott helyen és időpontban. Egy ilyenen vett részt korábban Karol Nawrocki, a frissen megválasztott lengyel elnök. Orbán kebelbarátja, a kereszténység és családok felkent védelmezője. Jó, hát fiatalság bolondság, mondhatja erre valaki. Mindenkinek vannak foltok a múltjában, amire nem büszke. Na de Nawrocki büszke rá. Még most is. „Nemes viadalnak” nevezte nemrég. Hát, én nem nagyon látom, hogy mi ebben a nemes. A mérgező maszkulinitás tombolása. Agresszió. Fájdalom. Bántás. Dominancia. Hierarchia. Mi ebben a nemes? A kitört fogak és eltört lábak? Az, hogy erőszakkal döntik el, ki a nagyobb alfahí­m? Hogy csak azért szétverlek, mert te egy másik képzelt törzshöz tartozol? Minden hiányzik belőle, ami számomra a nemességet megtestesí­ti. Értelem. Érzelmi intelligencia. Empátia. Ez a nemesség. De ez a kakasviadal? Bárgyún vigyorgó tahóság. Az üzenete az, hogy csak az a férfias, ha nem mutatunk gyengeséget és minden problémát ököllel oldunk meg. Harcosok klubja, ugye. Orbán totál ugyanebben a beszűkült tudatállapotban van. Biztos nem véletlen, hogy ezek a tí­pusú pasik jutnak ma hatalomra a világ csomó országában. A frusztrált, dominanciára törekvő, sérült férfiak visszavágnak és leuralják a politikát. És nem csoda, hogy mindehhez a nőkkel, a kisebbségi csoportokkal szembeni többé vagy kevésbé nyí­lt ellenségesség járul. Az ilyen vezetők olyan fullasztó légkört alakí­tanak ki az országukban, ahol nőként, melegként vagy bármilyen más kisebbség tagjaként legfeljebb leszegett fejjel, meglapulva, sunnyogva lehet élni, az alfahí­mek árnyékában. Előszeretettel használják a gyerekek, a nők testét politikai csatatérként, miközben cinkosan, cinikusan összekacsintanak egymással és elnézik a nők és gyerekek elleni erőszakot. Vajon miért nem lepődtem meg, amikor Nawrockiról is megí­rták, hogy nem csak maffiózokkal volt jóban, de egyben escortlányok kiközvetí­tésében is részt vett. Gondolom utána azért mindig keresztet vetett…

Ma reggel a kislányom szokás szerint korán kelt. Levittem a kedvenc játszóterünkre, hogy az anyja még aludhasson egy kicsit. A park tök üres volt, csak egy hajléktalan férfi ült a padon. Éppen tekerte az első reggeli cigijét. Amiben, úgy sejtettem, hogy nem csak dohány volt, hanem valamilyen szintetikus kannabinoid készí­tmény, amit az utcán herbálként, bióként, esetleg varázsdohányként emlegetnek. A jól szituált középosztálybeli szülők réme: „a drogos csöves”, futott át a fejemen. Őket tartják a társadalomra leginkább veszélyesnek. Ne is kelljen látni őket. Pedig vannak olyan szerhasználók, akik náluk ezerszer veszélyesebbek a társadalom biztonságára és jóllétére. Mégis tömegek ünneplik őket és rajonganak értük. Ott van például Elon Musk. Akiről a The New York Times tegnap megjelent oknyomozó riportja azt állí­tja, hogy teljesen elszállt a droghasználata. Éppen miközben Trump kormányának egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Igen, ezt állí­tják belső források: a világ egyik leggazdagabb techmilliárdosa, újabban az ultrakonzervatí­v mozgalom egyik üdvöskéje, a magyar „drogellenes” kormánypárti sajtó ünnepelt hőse úgy barmolt bele az amerikai kormányzati rendszerbe, hogy közben az idő jelentős részében úgy be volt állva, mint a szög. Ketamin, ecstasy, varázsgomba, speed szerepeltek az étlapján. Ha ez igaz, az nagyon durva. Nem azért, mintha én azok közé tartoznék, akik túl szigorúan í­télnék meg más emberek szerhasználatát. Még akkor sem, ha történetesen beleártják magukat a politikába. Szerintem a jelenleg illegális szerek mértékletes fogyasztásával éppen úgy nincsen probléma, mint ahogy azzal sem, ha az ember este meló után megiszik egy sört. Vagy ha a depressziójára ketamin-terápiát í­rnak fel és azt felelősen használja. Na de itt komoly források szerint nem arról van szó, hogy Musk mondjuk elspanglizgatott a videójáték előtt este. Hanem arról, hogy rendszeresen hozott emberek millióit érintő döntéseket teljesen beállva. Szóval ha ezek a vádak helytállóak, akkor az gáz. Különösen, hogy ezek a döntések rendszerint arról szóltak, hogy fontos intézményeket épí­tett le, embereket rúgott ki, életmentő egészségügyi, szociális, kulturális programokat tett tönkre. Korábban már í­rtam arról, hogy nem lehet egyenes ok-okozati kapcsolatot feltételezni Musk drogfogyasztása és politikai tevékenysége közé. Nincs olyan drog, ami szükségszerűen vezetne valamiféle paranoid szélsőjobboldali világnézethez, mint amilyen jelenleg Muské. Én úgy látom, hogy az egyre kaotikusabb szerhasználat csupán kí­sérőjelensége egy ennél jóval mélyebb emberi krí­zisnek. Aminek a gyökerénél azt találjuk, hogy Musk képtelen a valódi intimitásra, nem tud kölcsönösen elmélyült, kölcsönös bizalmon alapuló emberi kapcsolatokat alkotni. Görcsös megfelelési kényszere, vágya arra, hogy mindig ő legyen a győztes alfahí­m, beteges mániája, hogy a genetikai készletét minél szélesebb körben elterjessze, diszfunkcionális társkapcsolatai és szülősége – ez mind arra utal, hogy ez az ember nagyon nincs rendben magával. Zárójelben: amikor ilyenekről í­rok, akkor mindig megkapom, hogy „mentegetem”. A fenéket. Egy csomó ember összetéveszti a magyarázatot a mentegetéssel. Szeretném megérteni, mert í­gy lehet igazán szembeszállni azzal, amit képvisel. A megértés még nem jelent erkölcsi feloldozást vagy éppen a felelősség alól felmentést, sőt. Zárójel bezárva. Számí­tani lehetett rá, hogy ennek a két sérült egónak, Trumpnak és Musknak a brománca nem fog sokáig tartani. Mindketten kiszámí­thatatlan, impulzí­v személyiségek, akikben gyermekkoruk óta rengeteg frusztráció, bizonyí­tási kényszer, kakaskodó arrogancia gyülemlett fel. De ahelyett, hogy szembenéztek volna ezzel, dolgoztak volna magukon, ők előre menekülnek. Konfliktusuk borí­tékolható volt, úgy tűnik, most mérgesedett el annyira, hogy Muskot kirúgták a kormányból is. Hogy ebben mennyi szerepe volt Musk kontrollálhatatlanná váló drogfogyasztásának, azt nem tudni. Nem lepődnék meg, ha titokban Muskot hamarosan bedugnák valami luxusrehabba. Mert ez is egy olyan dolog, amiben a Muskhoz hasonló „magasan funkcionáló”, sikeres és gazdag drogfüggők különböznek a hajléktalan droghasználótól, akit a padon láttam. Abban, hogy van egy erős szociális hálójuk, és megkaphatják a legjobb kezelést. Azon sem lepődnék meg, ha Musknak sikerülne szermentessé válnia. De szerintem a valódi felépülés számára nem a szermentesség lenne. Hanem az, ha képes lenne felfogni, megérteni, hogy mit is okozott a felelőtlen döntéseivel. Gyerekeinek, társainak, munkavállalóinak, amerikai polgároknak, segélyezett afrikai gyerekeknek. Képes lenne együttérzően viszonyulni azokhoz az emberekhez, akiknek tönkretette az életét. Ez sokkal nehezebb, mint elérni a szermentességet. És lehet, hogy ebben még a hajléktalan sorstársai is előrébb járnak nála… A Drogriporterhez hasonló hangokat el akarják hallgattatni – kérlek, támogasd a munkánkat, most még lehet (link a hozzászólásban)!