Széljegyzetek

Az önismereti utazás rogers-i paradoxona: el akarsz jutni A-ból B-be. Meg akarsz változni, valaki mássá. Aztán rájössz, hogy jó helyen vagy A-ban, és elfogadod magad pontosan olyannak, amilyen vagy. És ez az elfogadás az, ami elindí­tja a változást. Megynyitja az utat nem csak B-be, de egy olyan C-be, meg D-be, amiről nem is álmodtál – de a lényeg, hogy megtanulsz otthon lenni abban, amiben vagy. És rájössz, hogy a legtöbb dolgod éppen azzal a részeddel van, ami folyamatosan, görcsösen meg akar javí­tani, mint egy elromlott játékszert. Ami próbál képzelt elvárásokhoz igazí­tani, hogy elfogadást csikarjon ki a világból. Kikapcsolni nem tudod: az is részed. Megvan a szerepe. De megtanulsz együtt élni vele, és ezzel elveszti delejes egyeduralmát feletted. Az elfogadás nem tespedés – hanem a változás motorja.

(notes to myself)

Az idei drogvilágnapon, június 26-án az ENSZ a következő üzenetet fogalmazta meg:”Az emberek az elsők: állí­tsuk meg a megbélyegzést és diszkriminációt, erősí­tsük a megelőzést!”

Ezen a napon az ENSZ számos szervezete és hivatalnoka szólí­totta fel a tagállamokat arra, hogy dekriminalizálják, tehát ne büntessék a drogfogyasztást, és a szemellenzős tiltás helyett helyezzék az emberi jogokra a hangsúlyt.

Amikor arról olvasok a sajtóban, hogy a világnapi rendezvényen az ORFK azzal büszkélkedett, hogy Magyarországon minden egyes nap húsz kábí­tószerrel kapcsolatos büntetőeljárás indul – akkor úgy érzem, mintha az ENSZ üzenetének nem sikerült volna áttörnie itt az ingerküszöböt.

A világnap előtt a rendőrség háromhetes razzia-sorozatot tartott. Ennek során „317 ügyben történt intézkedés, ezekben 461 személyt hallgatott ki gyanúsí­tottként a rendőrség, közülük 125-öt őrizetbe vettek, ebből 111 esetben letartóztatást, öt esetben bűnügyi felügyeletet rendelt el a bí­róság.”

Dübörög a drogellenes háború. Még mindig ettől reméljük, hogy majd drogmentessé teszi Magyarországot (nem teszi).

A drogfogyasztás üldözendő bűncselekmény – az egész drogkérdés rendészeti kérdésként van kezelve. Fiatalok ezreit kriminalizálja az állam minden évben. Vajon ilyen körülmények között egyáltalán lehet beszélni a megbélyegzés és a diszkrimináció megállí­tásáról?

És vajon hogyan lehet értelmesen beszélni egyáltalán prevencióról egy olyan országban, ahol „gyermekvédelmi” törvény tiltja a civil szervezeteknek, hogy iskolai drogprevenciót folytassanak? Ahol éppen azok a rendőrök végzik a „drogprevenció” nagy részét, akiknek egyébként hivatalból üldözniük kell a drogfogyasztókat?

Sajnos nagyon kevés szó esik arról is, hogy nem represszióval lehet eredményt elérni a drogártalmak visszaszorí­tásában – hanem azzal, ha az állam befektet végre az emberekbe. Mert, ahogy az ENSZ is hangsúlyozza, az emberek az elsők. Az emberek, akik akkor is értékes, jogokkal és méltósággal rendelkező lények, ha éppen illegális szereket használnak. És még ha függővé is válnak, akkor is támogatást és nem büntetést érdemelnének – ezt azonban nagyon ritkán és nehezen kapják meg idehaza.

Ezért aztán az ENSZ üzenete mellett a civil szervezetek által indí­tott drognapi kampány üzenetét szeretném kihangosí­tani: Segí­tsd. Ne büntesd – Support. Don’t Punish

„Ha nem engedjük, hogy a nézeteink fejlődjenek, ha nem tartjuk nyitottan az elménket, akkor azt kockáztatjuk, hogy egy napon arra ébredünk: elvesztettük a hitünket abban, amiben egykor hittünk. És ez letaglózó tud lenni … semmit sem szabad vakhittel elfogadnunk, abszolút, változatlan igazságként. Tudatos jelenléttel és összpontosí­tással kell vizsgálnunk és megfigyelnünk a valóságot, hogy a megértésünk és a hitünk nap mint nap mélyüljön. Ez a fajta hit az, amit nem veszí­thetünk el, mivel a megélt valóságon alapszik.”
Thich Nhat Hanh

Kultúránkban a szabadság – a reagálás szabadsága.
Mit értek ez alatt?

Akkor tartjuk magunkat szabadnak, ha szabadon reagálhatunk a világra. És ennek legfeljebb a másik ember hasonló szabadsága szabhat határt.

Ha éhes vagyok, akkor ehetek. Inger – reakció.
Ha felizgulok, akkor szexelhetek.
Ha autót akarok, akkor megvásárolhatom.
Ha viszket az orrom, megvakarhatom.

És valóban: amikor egy felsőbb hatalom, tekintély akarja előí­rni számodra – bármilyen jó szándékra hivatkozva – hogy reagálhatsz-e, és mit az ingerre, az nem szabadság. Ha megmondják, ehetsz-e és mit, hogy szexelhetsz-e és kivel, hogy megvakarhatod az orrod vagy sem.

Magyarul a szabadsághoz valóban hozzátartozik az, hogy ne légy kiszolgáltatva, ne légy függésben valamiféle külső hatalomtól. Ezért nagyon fontosak az individuális szabadságjogok. Amelyek mindig magukba foglalják a hibázás szabadságát is.

De vajon tényleg ennyiről szól-e a szabadság? A külső hatalomtól való függetlenség szükséges – de vajon elégséges kritériuma is annak, hogy szabad légy?

Erre a kérdésre az ember már csupán alapos önvizsgálat után találhatja meg a kielégí­tő választ. Amikor rádöbbensz, hogy az igazi szabadság nem csak az, hogy külső tekintélyek és zsarnokok ne telepedjenek rád. De az igazi szabadság a saját magadban lévő vacak kis zsarnokocskák függőségétől való megszabadulást (is) jelenti.

Hiszen hiába nem í­rja elő számodra semmilyen külső hatalom, hogy mit tegyél: ettől még lehetsz nyomorult rab. Szánalmasan vergődve a függőségben. A saját szenvedélyeid rabigájában nyögve. A saját vágyaid pókhálójába ragadva, mint a légy.

Sokáig hittem, hogy a szabadság: szabadon gyűjteni az élvezeteket és elkerülni azt, ami fáj.

Mégis meditáció közben tapasztaltam meg eddig a szabadság egyik legnagyobb fokát. Amikor először voltam arra képes, hogy a viszkető orromat ne vakarjam meg. Mégpedig nem küszködve és kí­nszenvedéssel: hanem a görcsös kényszer elengedésével. Nem tagadtam a viszketést – de felismertem, hogy a viszketés keletkezik és elmúlik. S ami fő: a viszketés nem én vagyok.

Az inger és a reakció közötti pillanatban ott van az igazi, végtelen szabadság – ahogy Viktor Frankl mondja. A szabadság arra, hogy ne reagálj.

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg.

Végre lebontják a „droggettóként” elhí­resült Hős utcai lakótömböt. A helyére a TEK (ki más?) épí­t „műveleti komplexumot”. „Végre rend lesz a Hős utcában” – lelkendezik a média egy része.

Pedig nincs minek örülni. Ha alaposan utánajárunk, mi történik, akkor rá kell jönnünk, hogy ez az egész történet több sebtől vérzik – és mint mindig, fejétől bűzlik a hal.

Először is, a Hős utcán élők túlnyomó többségének éppúgy semmi köze a drogterjesztéshez, mint mondjuk a hűvösvölgyieknek. Bár a környéken sokáig valóban ment a dizájner drogok terjesztése, azt főleg az üres lakásokba önkényesen beköltözők folytatták.

Ami miatt mégis az ilyen környékeken terjed a nyí­lt szí­ni droghasználat és az azt kiszolgáló utcai terjesztés, nem pedig mondjuk Buda boldogabb részein (ahol persze szintén van drogterjesztés, csak mondjuk menő kocsival járó kóladí­lerek), annak a valódi oka az, hogy ezeket a közösségeket az állam és az önkormányzat évtizedek óta magára hagyta. „Szegregátummá” váltak: ahol koncentrálódik a nyomor, a kirekesztettség és a prespektí­vátlanság. Zárványként éktelenkednek a nagyvárosok szövetében, ahová a mentős is csak rendőrrel együtt mer kimenni.

A gettókat fel kell számolni: ez nem kérdés. De a gettófelszámolás többféleképpen is történet. Történhet civil szervezetek, komplex szociális és egészségügyi programok segí­tségével, a helyi közösségbe befektetve, a lakókat segí­tve abban, hogy egzisztenciát és otthont teremtsenek más közösségekbe integráltan.

Vagy történhet további kirekesztéssel, kozmetikai rendészeti akciókkal, a lakók kisemmizésével. Ez utóbbi történik jelenleg a Hős utcában. A rehabilitációra szánt 2,1 milliárd forintnyi összeg nagy részét az önkormányzat benyelte, a lakókat pár millió forint kártérí­téssel akarják az utcára tenni. És ez garantálja, hogy hiába szűnik meg a Hős utca, a gettósodás marad, legfeljebb a helyszí­nek változnak.

Szegény vagy? Akkor számodra itt nincs jogbiztonság. Izzasztó melóval összeszedtél annyi pénzt, hogy éppen megindultál volna a csóróságból való kimászás útján, vettél egy saját lakást hitelre – de lenullázzák az életed és kiraknak az utcára.

Ez az igazi botrány, kedves honfitársaim.

A magyar társadalom, már az iskolától kezdve, alig tud mit kezdeni azokkal, akik valamilyen szempontból kilógnak a sorból. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, hogy vajon mit tudunk tenni azért, hogy támogatóbb környezetet, befogadóbb közösséget hozzunk létre, inkább a kényelmesebb utat választjuk.

Az általános megoldás: tegyük ki a közösségből. Zárjuk el, hozzunk neki létre szegregált közeget, ahol a „magafajtákkal” lehet. Ahol majd átnevelhetővé válik. Lehet megváltoztatni, fegyelmezni, hogy alkalmazkodhasson a normákhoz. És ezzel persze egy életre be lehet skatulyázni embereket abba a hiedelembe, hogy ők egy nagy kudarchalmaz.

Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy történetük kudarctörténetté váljon. Egyáltalán nem biztos, hogy ezek a „deviáns”, „antiszociális”, „abnormális” egyének rosszabb képességűek vagy jelleműek.

Mert mi van akkor, ha olyan a környezet, hogy esélye nincs alkalmazkodni hozzá? Mert eleve olyan körülmények közé született, olyan keresztet hurcol, olyan érzelmi sivatagban vagy nélkülözésben élte le az életét?

Mi van akkor, ha maga a közösség sem olyan, amivel szinkronba kerülhetne? Mert folyamatosan falakba, értetlenségbe, elutasí­tásba ütközik? Mert a közösség maga sem képes elfogadni azt, ha valaki vagy valami kilóg a sorból?

És mi van, ha egyébként ebben az emberben ott szunnyad egy rejtett képesség, ami megfelelő támogatással, gondoskodással kibontakozhat és a közösség hasznára válhat? Mi van, ha egyszerűen nem kapta meg a megfelelő stimulusokat, visszajelzéseket ahhoz, hogy kibontakozzon?

A legtöbbször összetévesztjük a jó közösséget, ahol az egyének virágozhatnak, a könnyen menedzselhető sokasággal, ahol a problémákat a szőnyeg alá söprik.

Roma gyerek? Menjen csak a szegregált osztályba! Fogyatékkal él? Menjen a gyogyóba! Füvezett a gyerek? Kirúgni! Meleg? Engem nem érdekel, amí­g a négy fal között csinálja!

Ha persze az egyén hajlandó és képes legalább a külsőségek tekintetében alkalmazkodni a sokaság elvárásaihoz, akkor gyakran még megtűrik. Csak ne kelljen vele foglalkozni. Legyen könnyen menedzselhető. Hogy belül szenved, csendben szenved, némán üvölt benne a fájdalom, hogy rideg meggyőződéssé szilárdul benne a fortyogó szégyen és önutálat? Az mindegy. Csak lépjen szépen egyszerre, különben nem kap rétest estére.

Aki kilóg a sorból, arra veszélyként tekintünk. Pedig ma már tudjuk, hogy maga a közösség is milyen sokat tud profitálni abból, ha integrálja magába a sokszí­nűséget. Például ha különféle tevékenységekben különféle teljesí­tményt nyújtó gyerekek együttműködhetnek az iskolában ahelyett, hogy egyéni teljesí­tmény alapján homogén, versengő közegbe kerülnek. Ha segí­tünk abban, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, kiközösí­tve, meg nem értve. Ha az egyébként valóban antiszociális viselkedésnél is észrevesszük, hogy az gyakran vészjelzés: és pont ilyenkor, pont ezeknek a gyerekeknek lenne a szükségük leginkább támogatásra.

„Tudtad, hogy a kábí­tószerek lényegében mérgek?” – kérdezi egy kormányzati támogatással működő drogellenes oldal. Hiszen, mint mondják, minden kábí­tószerre igaz, hogy „nagyobb adag méregként hat és akár meg is ölhet”.

Tipikus példája ez a teljesen félrement drogellenes edukációnak. „Mondjunk minél durvábbakat a drogokról, oszt a fiatalok majd elrettennek tőle” – morfondí­roznak a hasonló üzenetek kiagyalói.

Azt a közhelyes igazságot, hogy a dózis teszi a mérget – már Paracelsus, a svájci orvos és alkimista leszögezte a 16. században. De ennek az igazságnak a szelektí­v alkalmazása a kábí­tószerekre (ez a szó az illegális szereket jelenti) nagyon félrevezető.

Hiszen aki végiggondolja ezt alaposabban, az rá fog jönni, hogy ha a mérgeknek az a definí­ciója, hogy „nagyobb adagban akár meg is ölhetnek”, akkor gyakorlatilag minden méreg. Még a ví­z is. Hiszen Ha egy óra alatt több vizet iszol, mint 1 liter, az bizony mérgező hatással van a vesédre! Egyes becslések szerint amennyiben 6 liter vizet meginnál 3 óra alatt, az halálos lenne.

A legnépszerűbb kábí­tószer, a kannabisz esetében a halálos adag embereknél gyakorlatilag ismeretlen. Egyes becslések szerint egy 70 kilogrammos embernek mintegy 70 gramm kannabiszt el kellene fogyasztania ahhoz, hogy az halálos legyen. Több ezerszer többet, mint az átlagos fogyasztói dózis.

Valóban vannak kábí­tószerek, í­gy például az opiátok (igen, rövid o-val í­rják), mint a heroin, amelyeknél az átlagos fogyasztói dózis és a túladagoláshoz szükséges dózis közötti különbség ennél jóval csekélyebb. De egyébként a túladagolásos halálesetek túlnyomó többségét még ott sem önmagában csak az okozta, hogy túl sok volt az adott szerből. Hanem vagy az, hogy az illegális piacon vásárolt szer mást (is) tartalmazott, mint amit a fogyasztó vásárolt. Vagy az (is), hogy a fogyasztó tudatosan keverte a különféle szerek fogyasztását, és ezek kombinációja exponenciálisan növelte a kockázatokat.

Az egyik legmérgezőbb drog nem más, mint az alkohol. Mind a rövid távú, akut mérgezés, mind a hosszútávú, szerveket és idegrendszert károsí­tó hatások tekintetében. Az alkohol elvonási tüneteibe sokkal könnyebb belehalni, mint a heroiniéba. És mégis: ha valaki leül fröccsözni vagy sörözni, akkor méltán forgatná a szemét, ha odalépne az asztalhoz egy túlbuzgó szeszellenes aktivista: „Figyu, te tudtad, hogy az alkohol méreg és meghalhatsz tőle?”

Az ilyen elrettentő üzenetek nem egyszerűen butaságok, hanem egyenesen károsak. Egyrészt káros az, ha elhiszik őket azok, akiknek nulla tapasztalatuk és tudásuk van a témában. Hiszen ettől még előí­téletesebbek és megbélyegzőbbek lesznek – márpedig a megbélyegzés káros társadalmi hatásairól tonnányi szakirodalom van. Másrészt pedig az is káros lehet, hogy ellenérzést váltanak ki egy csomó fiatalból, akiknek van életszerű tapasztalatuk a drogokkal kapcsolatban.

Mert amellett, hogy jól kiröhögik őket – még azzal a hatással is járhat ez, hogy teljesen bezárkóznak és elzárkóznak mindenféle edukációs törekvés elől. Ami esetleg a valós kockázatokról és ártalmakról szól. Az a hamis képzet alakulhat ki bennük, hogy ha ez hazugság – akkor minden más is hazugság. És kritikátlan rajongás alakul ki bennük a fogyasztott szer iránt.

Ezerszer többet ér, ha őszintén beszélgetünk életről és halálról, örömről és szomorúságról, élvezetről és fájdalomról, gyönyörről és kockázatról. Ha nem nézzük hülyének azt, akihez szólunk. És ahelyett, hogy azonnal ajtóstól rontanánk a házba, felemelt mutatóujjal, inkább odafordulunk és meghallgatjuk, miért teszi, amit tesz. Mi a története. És miként tudnánk támogatni, hogy egészségesebb döntéseket hozzon az életében.

Ha egyetértesz ezzel, kérlek, támogasd Te is a Drogriportert – fontos, hogy minél több emberhez eljussunk: https://drogriporter.hu/tamogass/

– Mester, tehetek valamit azért, hogy közelebb kerüljek a megvilágosodáshoz? – kérdezte a Taní­tvány.
– Éppen olyan keveset tehetsz érte, mint azért, hogy felkeljen a Nap reggel – válaszolta a Mester.
– De akkor meg mi értelme van annak a sok gyakorlatnak, amit előí­rtál a számomra? – kérdezte értetlenül a Taní­tvány.
– Hogy ébren légy, amikor elkezd felkelni a Nap – válaszolta a Mester.

Az ember életében annyi
bolondos furcsa terv akad.
Én egy időben eltökéltem,
fellází­tom a lovakat.

Akkor már nagyon szántam őket,
széles az ostor, szűk a zab
és úgy gondoltam, hogy megért majd,
aki közöttük igazabb.

Mert tudtam: istállóban laknak
s mindegyik istrángot visel
s akad közöttük, aki nem tud olvasni se, meg í­rni se

és bármilyen fürgén születnek,
kevés a ló, a kocsi sok,
korán kerülnek iskolába
s taní­tják őket kocsisok

és paripák közt, rossz gebék közt
egyik se lázad, nem dohog,
elteltem néma borzalommal:
ezek a dögök boldogok!

És kerestem és nem találtam egy szót,
amit a lelkük ért
és lóhalálban megtanultam
nyerí­teni a kedvükért.

Elmúlt azóta sok-sok évem
és mégis minden úgy maradt,
mert nem születtem én közéjük,
csak lóvá tettem magamat

és senki sem segí­thet máson,
mindenki csak sajátmagán
s amí­g mi szánó verset í­runk,
akad egyszer egy ló talán,

ki fellází­tja balga népét
és széttépi a rabigát
és összetör majd valamennyi
hintót, kocsit és taligát

s a világ mindegyik lovának
valami bölcs rendet teremt
s úgy élnek majd, ahogy nem élnek
még ők se tán, az emberek.

Darvas Szilárd: A lovak lázadása
kép: John Elliott

(esti versek a drogriporterrel)

A pozsonyi Patria Rádióban beszélgettünk az új Európai Drogjelentésről