Újabb álmatlan éjszaka. A vezér nyugtalanul járkál fel-alá a Karmelita folyosóin. Nincs kedve hazamenni. A lakájok ajtóra tapasztott füllel lapí­tanak, senki se mer pisszenni. Rettegve hallgatják a parketta monoton nyikorgását. A király nem alhatik. Van min gondolkodni: nem működik az eddigi recept. Hiába kavargatják, dagasztják a szart a finkelsteini laboratóriumokban. Hiába szondázzák hetente többször is a közvéleményt. Hiába teszteli Rogán a szovjet tanácsadó elvtársak halálos kompromat-fegyvereit. Ez az átkozott suhanc, ez a kí­gyó, akit kebelén melengetett, mielőtt belemart: egyre csak tör előre. Mint az amuri partizánok a dalban. Népszerűsége töretlenül duzzad, a vezéré meg egyre apad. Nézegeti a tükörképét a Karmelita tükreiben: megtapogatja a megereszkedett táskákat a szeme alatt, a zsí­ros hurkákat a testén. Megöregedtem, állapí­tja meg regizgnáltan. Már inkább csak a derekam kemény reggel. Ez az ifjú titán meg biztos duzzadó erekcióval ébred. A keze ökölbe szorul. Bárcsak a nyakát szorongathatná. De nem lehet. Még nem. Elvégre ott az EU. Amivel neki tervei vannak. Még nincs itt az ideje, hogy teljesen kimutassa a foga fehérjét. Még nincs itt az ideje, hogy kiküldje a fekete autókat. Hogy a háborús vészhelyzetre hivatkozva bevezesse a statáriumot. Pedig gyakran álmodozik róla. Irigykedve olvassa a hí­reket Lukasenkáról, Putyinról, Erdogánról. Na azok nem lacafazáznak. Bedugják az okvetetlenkedő újságí­rót a börtönbe, betörik a tüntetők fejét, büntető-telepre zárják az ellenzék vezetőjét. Sóhajt. Hogy én mennyire unom és utálom már ezt az egész szí­njátékot, gondolja. Mennyire unom már eljátszani, hogy egy demokratikus ország demokratikusan megválasztott vezetője vagyok. Mennyire egyszerűbb lenne végre kimondani: én vagyok a főnök, örökre, oszt jónapot. Akinek nem tetszik, aki akadékoskodik, aki kritizál, az megy a levesbe. Miért? Csak. Mert én azt mondom. Ehelyett újabb és újabb üres PR-fogásokat kell kitalálnom, újabb és újabb ellenségképeket kell gyártanom, csak hogy eltereljem a közvélemény figyelmét arról, hogy milyen borzasztó állapotban van ez az ország. Még lopni se tudunk nyugodtan. És akkor most már árulókkal is számolnom kell. Mint ez a pernahajder. Mi etettük a kezünkből, és belemart az őt etető kézbe. A trónomra pályázik a bitang. Jól kitanulta tőlünk a szakmát, mi tagadás. Vele szemben nem működnek a bevált módszerek. Újra ökölbe szorul a keze. Nem hagyhatom, hogy a fejemre nőjön. Kellenek megint új ügyek.Új ellenségek. Kell valami újabb háború. Amivel ismét jóra és rosszra lehet szétbontani a társadalmat. És persze én lehetek a Jó oldal vezetője. Fehér lovon kilovagolhatok a Gonosz ellen. De kit utálnak az emberek eléggé? Gender, melegek, civilek: ezekben az ügyekben a kormány már eddig is fullban nyomta a kretént. De a falusi szavazóimnak ezek azért elég absztrakt, megfoghatatlan ellenségek. És a hajnal egy óráján felkiált: megvan! Indí­tsunk újra drogellenes háborút! Hiszen ez jól bevált recept. Már 98-ban is bevált. A falvak évek óta sí­rnak, hogy csináljunk valamit a nyomor szülte dizájner drogozással. A nyomorral persze nem tudunk és nem is akarunk mit kezdeni. De a drogosokat mindenki utálja, pár civilen kí­vül. Aki meg esetleg megvédi őket, arra rá lehet fogni, hogy a kábí­tószert propagálja. Ez a suhanc úgyse fog beleállni, a melegeket se védi meg, a drogosokat se fogja. Mi több, beleí­rjuk az alkotmányba… öö… mit beszélek, olyan már nincs, az alaptörvénybe, hogy a drog népszerűsí­tése tilos. A vidéki szavazóink imádni fogják. Legalább annyira, mint a pálinkát, hehe. Tényleg, ha már: ezzel párhuzamosan elindí­tunk egy programot a kocsmák támogatására is. És kinevezek valakit drogellenes biztosnak. Az jól hangzik, de igazából nem kerül semmibe. Valami egyszerű vidéki arcot. Vigyorogva néz a tükörbe: na, Öreg, azért van még benned spiritusz. Jó, hát ez a drogellenes háború önmagában még nem fordí­tja meg a helyzetet, de azért a választás előtt ez is segí­t összerántani a tábort. Még egy dolog, ami eltereli a figyelmet a lepukkant egészségügyről, a lerobbant oktatásról, a lakhatási válságról, az inflációról. És persze a nyomorról. Ez kell a dolgozónak! Felpukkant egy újabb üveg bort. Hamarosan az a fagyos szorongás is alább hagy a mellkasában. A lakájok megkönnyebbülve hallják meg a horkolást a trónteremből és felsóhajtanak: a király végre alhatik.

A Terézvárosban áll egy bérház. Semmi különös, nem lóg ki a többi lepukkant pesti bérház közül.Állaga nem sokat változott száz év óta. Pedig különleges ez a ház. Az ember csak akkor szembesül ezzel, ha elolvassa rajta a táblát: „E házban lakott 1920-26-ig József Attila, a nagy proletárköltő”. Az ember elgondolkodik: vajon az ország állapota mennyit változott 100 év óta? Természetesen sokat. Bizonyos szempontból. Más szempontból viszont keveset. Például a lakhatási szegénység ma is éppúgy az egyik legsúlyosabb probléma Budapesten, mint akkor a „lakásí­nség”. És persze a mentális alapstruktúrák is keveset változtak, amelyek közgondolkodásunkat formálják. Ma már József Attila úgy él az emlékezetünkben, mint befutott bajszos költő. De amikor e házban élt, még nem volt az. Illetve ekkoriban kezdett csak azzá válni. És egyáltalán nem a kor hivatalos Magyarországának elismerésével és támogatásával. Hanem éppen ellenkezőleg, annak ellenállása dacára. Avagy éppen ezen ellenállás folyományaként. Sokan ismerik a sztoriját Horger Antal úrral, a szegedi egyetem fura urával. Talán kevesebben ismerik az első bűnpörét, amire éppen ezekben az években került sor. És ami országosan is ismertté – és a rendszer kritikusainak szemében elismertté – tette a nevét. Történt ugyanis azÚr 1923. esztendejében, hogy a 19 éves, szárnyait bontogató, lázadó eszméktől megittasult, dúlt tekintetű fiatal költő (lásd a képen) a Kékmadár cí­mű nem túl ismert és hosszú életű irodalmi folyóiratban publikálta a Lázadó Krisztus cí­mű versét. Nem számí­tott arra, hogy a vers majd országos hí­rnévre tesz szert – ráadásul nem csak az irodalomértő közönség körében. Elolvasta ugyanis a verset a Kelet Népe cí­mű vérnemzeti lap (amolyan korabeli pestisrácok) újságí­rója is (a neve nem érdekes, József Attilával szemben méltán feledésre í­télte a történelem). „Egy ifjú tintakuli a Kékmadár cí­mű folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen,” í­rta. „Az a hang, amin í­r, felkavarja az ember gyomrát. Stí­lusa alkalmas a hánytatásra.Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját.” A sajtótámadást sajtóper követte: a költőt „istengyalázás” bűntettével vádolták meg. A védelmét a kor legendás védőügyvédje és jogvédője, Vámbéry Rusztem vállalta el, aki egy személyben volt akkoriban a TASZ és a Helsinki. Hihetetlenül művelt jogtudós, a hazai kriminológia egyik atyja, aki bármelyik nyugati országban miniszteri pozí­cióba kerülhetett volna. Horthy Magyarországán azonban csakis kiátkozott „libsi” lehetett, aki különféle deviánsokat és non-konformistákat védett. Vámbéry a bí­róságon ékesszólóan védte meg József Attila versét, rámutatva, hogy ez valójában éppen a mély hit kifejeződése – akárcsak az Istennel perlekedő vallomás-költészet megannyi remeke. Petőfi tolvaj Krisztusról í­rt, Ady izgága Krisztusról – mégsem gondolja senki, hogy istenkáromlók lettek volna. A mai olvasót sok szempontból azokra a támadásokra emlékezteti ez, amelyeknek korunk olyan lángelméi voltak kitéve középszerű de buzgó fajvédők által, mint Esterházy vagy Spiró. Vámbéry teljes győzelmet arat: bár az ügyészség letöltendő börtönt kér rá, a Kúria végül teljesen felmenti József Attilát. De miért is emlegettem fel ezt a régi történetet, í­gy pont Attila születésnapja után? Ahelyett, hogy mondjuk csak kiraktam volna egy verset a költészet napján, mint azt ilyenkor szokás? Mert úgy érzem, hogy a költészetnek fontos a kontextusa is: a kor társadalmi és politikai valósága, amiben a költemények születtek. Amiről a költő mondani akart valami fontosat. És bizony ez a történet ma is nagyon áthallásos, amikor a véleménynyilvání­tás szabadságát lépten-nyomon korlátozni akarják túlbuzgó faj-, hit- és erkölcsvédők. Könyveket fóliáznak, darálnának, újságí­rókat, civilek vegzálnak. Nincs új a Nap alatt. Sajnos. De szerencsére sokan vagyunk, akik számára József Attila és Vámbéry a követendő példa, és nem pedig a Horthy korszak fajvédői. De akkor következzék itt maga a költemény, A lázadó Krisztus – ami önmagában is áthallásos ebben a mai korban. Akinek van füle, az meghallja! „ – Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! Ne légy más, mint az IgazságosÚr. Több kalászt adj, de azért el ne vedd a Rózsát. Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál? Ronggyá nem mosná élet-subád ember Átka. S Neked könnyű vón a tövist letörni. Tanulhatnál még tőlem is, Uram – Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy Ölnyi. A telked azért mégis tisztitom csak. És már egy nagy sajgó gerinc vagyok – Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán Rontsak. Azért ameddig csak birom, csinálom, Bár kezemen csalánmart hólyag ül. S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, Állom. De add kölcsönbe legalább subádat: Téged nem ér el átok és eső, Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a Lábad. Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé – Testemnek ágyam is hideg, a Föld S aranyszavad átváltozott rossz, kongó Érccé. S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te Nagy passziódban; és a lelkem is Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt Hintve: A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. Bizony mondom, még nincsen is szemed, Most nem látsz. Lennél immár igazságos, Isten!” Fáradt baromként reszket lelke, teste, Félmunkát végző társak röhögik S feszül, mert tudja – reá korábban jön Este. Nagy, roskadt lelke igéket emel még S kilógatja fakult, sápadt szivét, Mint akasztott ember szederjes, szürke Nyelvét. 1923. április 29. Adnak neked valami fontosat az í­rásaim?Úgy érzed, hogy gyakran megérintenek? Akkor kérlek, Te is adj, mert az í­rás munka, és én ebből próbálok megélni. Add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be adományt a Drogriporter oldalon, a link a hozzászólásban! kép: Homonnai Nándor, József Attila 1924-ben

Az egyik kedvenc bibliai történetem Salamonról, Dávid fiáról szól. Aki, a Biblia szerint, igen kedves vala azÚr szemében. Ezért Isten megjelent az álmában, és í­gy szólt: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon nem azt kérte, mint amit nagyon sokan kérnének. Hosszú életet, gazdagságot, az ellenségei halálát. Hanem bölcsességet. Többet, mint a puszta tudást. Értelmet, képességet, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. És lőn: azÚr bölcs és értelmes szí­vet adott neki. Ráadásul azt is megadta neki, amit nem kért: gazdagságot és dicsőséget. Ez a történet nagyon megragadt bennem. Így ha a csodatévő dzsinn még a mai napon is megkérdezné tőlem, hogy mit kí­vánok, akkor ezt válaszolnám: több bölcsességet, tesó! Mert még ha az élet csapásokat is tartogat – márpedig fog – megfelelő bölcsességgel azt is át lehet vészelni. De persze a bölcsességet azt többnyire nem csak úgy osztogatják. Mint Luca Giordano barokk festőművész festményén, ahol Isten valamiféle szuperhősként lézerfénnyel sugározza a bölcsességet az alvó Salamon fejébe. A bölcsességre az ember szert tesz. Igazából Salamon már azelőtt szert tett (némi) bölcsességre, hogy kérte azt. Hiszen az ember akkor kér (több) bölcsességet, ha már van neki valamennyi (amivel persze nem kérkedik, tudja, hogy soha nem lehet tökéletes). A balga pedig többnyire balgaságokat kér. A keleti hagyományban a bölcsesség – magasabb belátás. Szanszkritul pradnyá. Egyfajta megértés, betekintés a függöny mögé, a valóság természetének felfogása. A sötétség eloszlatása. A théravada buddhista bölcselők szerint három úton szerezheted meg. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy a bölcsesség elsajátí­tásának három szintje van. 1. Tanult: amit a könyvekből olvasol, bölcs emberektől hallasz. Sok ember meg is elégszik ezzel a szinttel és nem törekszik mélyebb tudásra (nem is emlí­tve azokat, akik még erre sem törekszenek). 2. A reflektí­v vagy kontemplatí­v: amikor az előbbi módon megszerezett tudásodat elmélyí­ted, a valóság természetén töprengsz, elmélkedsz. És ebből új belátásokra teszel szert. 3. Tapasztalati, meditatí­v: ez a tudás már csak azok számára nyí­lik meg, akik meditálnak, tudatosan megfigyelik a belső valóságukat. A testi észleléseket. A gondolatok, érzések egybefűződését és széthullását. Ezek keresztül megvilágí­tásba kerül számukra a valóság változó természete. Az állandóság illúziójához való ragaszkodásban rejlő szenvedés. Ez a harmadik szint az, amiben mi, európai emberek, gyerekcipőben járunk. A pragmatikus, alkalmazható, technológiai tudás terén hatalmasat léptünk előre. Mégis, ez a fejlődés egyoldalú és torz maradt. Mert a bölcsesség harmadik szintje tekintetében még gyerekcipőben járunk. Belefulladunk az információba, de mégis szomjazunk bölcsességre. Bizonyos szempontból Blaise Pascalnak bizony igaza volt: az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában. De nem csak tanulni, ücsörögni, elmélkedni és álmodozni kell abban a szobában. Az jól megy már most is a nyugati embernek. Sokan összetévesztik a meditációt a puszta elmélkedéssel. A meditatí­v bölcsességhez módszeres, éber figyelemre, tudatos jelenlétre van szükség. Sokat tanultunk, és még tanulhatunk erről a keleti bölcselettől – és egyben szerintem ez fordí­tva is igaz. Másban járunk előrébb és hátrább (ha egyáltalán van itt értelme arról beszélni, hogy „előre” meg „hátra”). Én azt gondolom, hogy a 21. században a legizgalmasabb felfedezések nem a technológiában vagy a világűrben várnak ránk. Hanem az emberi lélek és elme végtelen térségeiben. Ahol a keleti bölcseség megtermékenyí­ti a nyugati tudományt. A legnagyobb utazásokat ülve tesszük meg, miközben befelé figyelünk. „Minden utazásnak van egy titkos uticélja, aminek az utazó nincsen tudatában,” mondta Martin Buber.

A múltkor egy budapesti belvárosi játszótéren teljesen összeállt egy olyan multikulturális idill, amilyenért Lázár János Bécsbe jár rettegni. Nemzetközi társaság gyűlt össze. A tavaszi napsütésben egymás mellett játszottak a magyar, a fekete, az ortodox zsidó, a latin-amerikai és a roma szülők gyerekei. A babiloni nyelvzavar ellenére mégis mindenki tudta, hogy a másik szülő mit mond a gyerekének. Mert ő is éppen ezeket szokta mondani ugyanezekben a szituációkban. Ne vedd el, nézd milyen szép, add oda, gyere ide. És a kisgyerekes szülők valahogy egy rezignált mosolyból is megértik egymást, szavak nélkül. Egymásra néznek, és érzik, hogy az a sorshelyzet, amiben éppen benne vannak, sokkal közelebb hozza őket egymáshoz, mint a kultúrák, a vallások, amik elválasztják. A játszótér körüli parkon az üdezöld pázsiton huszonéves egyetemisták piknikeztek. A kannabisz félreismerhetetlen illata szállt a nevetgélő társaság felől. Senkit nem zavart. A padon egy meleg pár beszélgetett kézen fogva. Ők se zavartak senkit: a gyerekek valószí­nűleg nem olvastak Bagdy Emőkét, mert rájuk se hederí­tettek. Mintha csak a hanyatló Nyugaton lennénk, futott át a fejemen. Mintha minden összeállt volna ezen a téren ebben a pillanatban, amit ördögként a falra festenek idehaza. Ettől rettegnek? De miért? Pedig mennyire természetes is lenne mindez, ha nem hergelnék hisztériába az embereket mindenféle hamis ellenségképpel. Ha nem húznának mesterséges határokat ember és ember közé, nem sütnének bélyeget emberek csoportjaira. És mindezt gyakran éppen a gyerekek védelmére hivatkozva teszik. Abszurd. Pedig nem a melegek veszélyeztetik a gyerekeket. Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen fedél a feje fölött, étel a tányérján. Legyen gondoskodó, szerető szülő, aki rajong értük, aki figyel rájuk. Amit nem helyettesí­thet semmilyen kütyü. Legyen jövőjük: tiszta ví­z és levegő, amire felnőnek. Ne egy szemétdombot örököljenek a Föld helyett. Tanuljanak meg szeretni és szeretve lenni – hogy ne is kelljen ezt pótszerektől várniuk. Elnéztem a gyerekeket, ahogy önfeledten játszanak, és arra gondoltam, hogy milyen kevés is kell a boldogsághoz. Napsütés, szabad levegő, rohangászás, emberek, akik szeretnek. És hogy mi, fontoskodó fölnőttek, akik ezt valahol elfelejtettük, fölöttébb furcsák vagyunk. (note to myself)

Őrültség, őrültség, de legalább van benne rendszer – mondják most egyes elemzők arról, ami legtöbbünknek egyszerű ámokfutásnak tűnik. Mármint az, amit az amerikai elnök művel a világgazdasággal. Mert a hí­vei mást látnak ebben, mint puszta pszichotikus ámokfutást. Kí­sérletet arra, hogy megállí­tsa az időt. Mintha erővel megpróbálná visszaforgatni a történelem kerekét. Vissza, egy idealizált múltba. Mondjuk az 50-es évekbe. Amikor még ví­gan füstöltek a gyárak kéményei Amerikában és Európában, mert az ipart még nem telepí­tették át Kí­nába. A fiúk a bányában és a gyárban melóztak, a lányok meg otthon főzték nekik a vacsorát és nevelték a gyereket. Mert a férfiak még igazi férfiak, a nők még igazi nők voltak ebben az idilli múltban. Kockás ing és csipkés kötény. Vasárnap templom. Mindenki tudta, hol a helye. Milyen ironikus, hogy sokáig a keresztény konzervatí­vok éppen az indusztrializáció ellen lázadtak. Meg nem történtté próbálták tenni az ipari forradalmat. Vágytak vissza abba a korba, amit felvilágosult elmék „sötét középkornak” neveztek. Ami az ő fejükben valamiféle romantikus fantasy-világgá nemesült. Az ipari világba belefáradt álmodozók csinosí­tgatták, szépí­tgették ezt az idealizált középkort, ami a valóságban persze soha nem létezett. Amikor még az évszakok váltakozása határozta meg a paraszt életét, és nem tömték tele a fejét mindenféle lázadó eszmékkel, mint hogy meg kell tanulniuk í­rni-olvasni. Manapság ellenben a múlt-idealizálók célkeresztjébe éppen az indusztriális aranykor került. A jóléti állam, az emberi jogok, a globalizáció és gender és mindenféle istentelenségek előtti valójában, amelyekre minden rosszat visszavezetnek. Egykor a konzervatí­vok lázadtak a modern világ ellen – manapság a modern világ védelmében lázadnak valami ellen, amit ők „posztmodernnek” neveznek. Persze valójában csak ők is részei a posztmodernnek, de psszt. Ezt nem szeretik hallani. Ez az egész görcsös igyekezet az idő visszafordí­tására, a tradwife influencerek, a MAGA-maoisták dühe az értelmisséggel szemben, JD Vance „vidéki balladája” és a többi: mind egy soha nem volt múltba révedező torz grimasz, ami ráfagyott a társadalom arcára. Külsődleges pózok, felszí­nes allűrök. Mint ahogy a dzsentri modorossága próbált annak idején életet lehelni a hanyatló feudalizmusba. Nem elég, hogy ez az egész borzasztó hiteltelen és hamis, de egyben terméketlen és káros is. Nem, nem fogunk tudni visszatérni valamiféle idealizált induszrtriális korba, nem tudjuk visszafordí­tani a globalizációt, nem küldhetjük vissza a fiúkat a bányába, a lányokat a konyhába. Ráadásul meggyőződésem, hogy a hamis nosztalgikus érzelgés ellenére ha ez valóban megtörténne, egy-két éven belül mindenki visszasí­rná a korábbi életét. A gond az, hogy ez a nagy történelem-visszafordí­tó emberkí­sérlet most éppen olyan idiótaság, mint amikor Mao elnök meghirdette a Nagy Ugrást az ismeretlenbe. Tudjuk, milyen eredményekkel. Jó lenne, ha végre magához térne a világ ebből az őrületből. Ha lerázná magáról a Cippolák delejes bódulatát. Igen, ez a mai világ valóban rengeteg kihí­vást hordoz magában. Szorongunk a jövőn: a klí­ma-katasztrófán, a digitális kommunikáció beszűkí­tette az emberi kapcsolatainkat, a fiatalok mentális problémákkal küzdenek, soha nem látott szuperdrogok és ví­rusok pusztí­tanak, háborúk, diktatúrák és terror fenyegetnek. De a hamis nosztalgiák, a régi kor árnyain való visszamerengés helyett végre összevethetnénk messze jövendővel jelenkort. Ha nem í­gy teszünk, a világ nem egy idealizált múltba, hanem egy digitális középkorba és technofasizmusba süllyed le. Reális, pragmatikus, emberséges válaszok kellenek a huszonegyedik századra. A világot nem még jobban széttöredelni kell a „szuverenitás” jegyében, hanem mindennél jobban szükségünk van a nemzetek közötti összefogásra. Tudományra, műveltségre, emberi jogokra és jóléti államra. Egy csónakban evezünk – mi, a Föld, az emberiség. Ideje felismernünk ezt a felelősséget. Kérlek, ha tetszenek neked az í­rásaim, támogasd az adód 1%-ával és rendszeres adománnyal a Drogriprotert!

Félelemben élünk. Mindentől félünk, és annak az ellentététől is. Félünk meghalni. Félünk élni. Félünk a tegnaptól. Félünk a holnaptól. Félünk a magánytól. Félünk a kapcsolattól. Félünk dönteni. Félünk halogatni. Félünk részt venni. Félünk kimaradni. Félünk távozni. Félünk maradni. Félünk a kudarctól. Félünk a sikertől. Félünk a változástól. Félünk a tespedéstől. A félelem beleivódott a sejtjeinkbe. Megbéní­t bennünket: irányí­t és kontrollál minket. Félünk beismerni, hogy milyen sokszor cselekszünk vagy nem cselekszünk félelemből. Racionálisnak és logikusnak álcázzuk azt, amit ott belül valójában a félelem diktál. A félelem sokkal gyakrabban akadályoz minket, mint a lehetőségek hiánya. Lehúz, mint egy ólomkolonc. Arra kárhoztat minket, hogy tehetetlen külső szemlélőként figyeljük, ahogy lepereg az életünk. És még ezt a félelmet is félünk megélni. Mert a leginkább attól félünk, hogy saját magunk legyünk. Rettegünk, hogy az ott bent, akik vagyunk, akik igazán vagyunk – az nem szerethető. Amikor visszanézünk majd az életünkre, a legfontosabb pillanatoknak talán azokat í­téljük majd, amikor a kí­váncsiságunk erősebbnek bizonyul, mint a félelmünk. Amikor a tegnap és holnap félelmén túl felfedezzük a mát. Amikor mintha leolvadnának a valóságot, más embereket elválasztó jégpáncélok, és minden mindennel összefügg. Nem keressük a megfelelő körülményeket, nem várunk egy soha el nem jövő tökéletes helyzetre, hanem megvetjük a lábunkat a jelenben. Elfogadjuk, amit adni képes. Nem kell semmit tenni. Nem kell máshová menni. Nem kell másvalakivé válni. Belélegzel: megérkeztem. Kilélegzel: otthon vagyok. (note to myself) kép: Todd R. Forsgren

Nem tudom, követtétek-e gyerekek ezt a csepeli droglaboros ügyet, de olyan abszurd pacalkirályos irányba fordult ez a történet, hogy én már köpni-nyelni nem tudok. Szóval volt ugye ez a droglabor Csepelen, amire lecsaptak a rendőrök. Ha a hí­rek igazak, ez valóban nagy fogás: egy rakás vegyi anyagot találtak egy hightech laborban, amiből kristály nevű dizájnerdrogot (szintetikus katinont) állí­tottak elő. Ez idáig még oké. De aztán jött a hí­r, hogy a Fővárosi Ítélőszék úgy döntött, hogy nem állnak fenn a letartóztatás feltételei, í­gy a gyanúsí­tottak szabadon távozhattak a börtönből. Hoppá. Na ez már kemény, hogy is van ez? Amennyire ki tudtam bogarászni a sajtóból, az történt, hogy rosszul volt megfogalmazva a gyanúsí­tás: a kábí­tószer készí­tésének elősegí­tése célzatos bűncselekmény, vagyis nem elég, hogy kábí­tószer előállí­tására alkalmas anyag volt náluk, azt is kell bizonyí­tani, hogy azt kifejezetten erre a célra szerezték meg. Márpedig ha ez nem volt benne a gyanúsí­tásban, akkor kényszerintézkedést sem lehet elrendelni. És mi következik ebből? Az, hogy ezt bizony a nyomozó hatóság elbaltázta. A bí­róság csak tette a dolgát, még ha ez bosszantó is. Boldogabb országokban ilyenkor ugye nem a bí­rót vagy a jogszabályokat szidják. De nem í­gy nálunk. Horváth Laci kormánybiztos a bí­rókat hibáztatja és törvénymódosí­tást sürget – holott semmi sem igazolja, hogy itt a jogszabályokkal bármi probléma lenne.Úgy is szokták ezt nevezni, hogy ún. jogállam. Felháborí­tó, tudom, hogy még ilyesmikkel is bí­belődni kell itt a drogellenes háború közepette. Szerencsére megszólalt egy igazi szakértő is: Németh Szilárd rezsibiztos, élsportoló military gourmand. Ő már egyenesen „elvené a bí­rók mérlegelési jogát drogügyekben”. Szép. Egyáltal minek kellenek ide bí­rók? Hiszen lehet Laci és Szilárd jogalkalmazó és í­téletvégrehajtó egyben. Jöhet is mindjárt a Duterte-féle drogháború, amiben több tí­zezer embert végeztek ki statáriálisan, kivégzőosztagokkal az utcán. Vagy esetleg valakinek még nem ment el a józan esze?

A minap Bajzáth Sándor oldalán olvastam egy klienséről, aki korábban napi ivó volt, de később kontrollvesztő-periodikus ivó lett. Magyarul kihagy akár heteket, hónapokat, amí­g nem iszik újra – de akkor viszont elkapja a gépszí­j és nincs megállás. Akár egy-két napig is részeg. Elgondolkodtató, hogy az emberek a függőséget gyakran pusztán a gyakorisággal és a mennyiséggel próbálják meghatározni. „Ha naponta iszol, akkor alkesz vagy.” „Ha ennyi és ennyi egység alkoholt megiszol egy héten, akkor problémás ivó vagy.” És a függőséget úgy látják, mint csúszdát, ami kérlelhetetlen szükségszerűséggel és egyirányúsággal az alkalmitól vezet a rendszerességig. De a függőséget nem önmagában a mennyiség és a gyakoriság teszi ki. Hanem az, hogy milyen hatást gyakorol az egyén életére. Hogy mennyire rombolja az egészségét, a társas kapcsolatait, az egzisztenciáját. Márpedig egy havi szintű fogyasztás is tud borzasztó fennakadásokat eredményezni az ember életében, nem csak a napi. Ha valaki csak a gyakoriságot nézi, akkor akár hamis nyugalomba is ringathatja magát: „ja, én csak hetente/kéthetente iszok/szí­vok/szippantok”, „én nem vagyok olyan, mint az alkeszek/drogosok, akik minden reggelt azzal kezdik”. Pedig lehet, hogy a fogyasztása ettől még problémás. Egyébként nem kis részben ez is abból fakad, hogy van egy hibás, megbélyegző képünk arról, hogy milyen „a” függő. És folyton ahhoz hasonlí­tgatjuk magunkat. Rettegünk, nehogy minket is „annak”, „olyannak” tartsanak. „Nem normálisnak”. És ezt a rettegést erősí­ti a média, a társadalom, az állam is. Az a helyzet, hogy nincs olyan, hogy „a” függő. „Drogos”. „Alkesz”. Emberek vannak, akik az életük során valamilyen kapcsolatot kialakí­tanak bizonyos szerekkel, és ez a kapcsolat sajnos gyakran egészségtelenné válik. Aminek az oka mindig jóval többről szól, mindig jóval mélyebbre nyúlik, mint a szer maga. Ahhoz, hogy felismerd, hogy ez a kapcsolat egészségtelen, nem kell magadra aggatnod valamiféle „függő” identitást, „drogos” bélyeget. A függőséged nem határoz meg téged! Nem szégyen segí­tséget kérni!

Még másfél éve sincs, hogy megszületett a kislányom, de már alig emlékszem rá, milyen volt előtte az életem. Másik időszámí­tás kezdődött. És amikor azt mondom: időszámí­tás, akkor konkrétan úgy is értem, hogy másként számí­tottuk, másként számoltuk az időt.Úgymond számolatlanul pergett. Semmi ilyen radikális fordulatot még nem hozott az életmódomban, mint ez. Mit csináltam például ilyenkor hétvégén? Olvastam, filmet néztem, túráztam, moziba, szí­nházba mentem. Éppen azt, amihez kedvem volt. Kedvemnek legfeljebb a munkám, a pénztárcám és persze a párkapcsolatom szabott határt. Az életünk olyan volt, mint két csillag, ami egymás gravitációs terében kering egymás körül. És aztán belibegett a mi kis kettős naprendszerünkbe egy harmadik csillag. És minden végtelenül kiszámí­thatatlanabbá vált. Felborultak a korábbi szokások. Háromtest-probléma. Ami korábban alap volt, az luxussá vált. A minőségi idő, amit magamra fordí­tok, vagy amit kettesben töltünk. A kivétel és nem a szabály. Lopott órákra korlátozódott. Egy csomó minden kiesett az életemből, amiről korábban azt hittem, hogy nélküle nem tudnék élni. Hihetetlen, hogy mennyire alkalmazkodóképes lény az ember. Visszasí­rom vajon a gyermektelen életet? Egyáltalán nem. Mert amit nem látnak azok, akik kizárólag a fentebb leí­rt változókat – hogy mennyire komfortos az életed – í­rják bele az egyenletükbe, hogy jön más is.Új és más élmények, amelyeket az ember nem adna oda a korábbi komfortjáért. Többször úgy fogalmaztam ezt meg magamnak az utóbbi másfél évben: az életem valahogy teljesebbé vált az apaságtól. Persze manapság az ember csak félve í­r le ilyet, nehogy valaki úgy értelmezze, hogy ezzel valamiféle lenézést fejezzek ki mások iránt (nem). Bosszantó, hogy ezt a szülőség-dolgot ennyire kisajátí­totta magának a jobboldal. Hogy a gyermekvállalás, a család sokaknak amolyan nép-nemzeti-konzervatí­v direktí­vává, patetikus pózzá vált. Miközben egy csomó baloldali és liberális ember meg beleállt egy ilyen ellen-narratí­vába, harcos individualista pózba. Ahol szülőségről még beszélni se menő. Szerencsére egyre többen vagyunk, akik nem hajlandók beállni ezekbe a pózokba. (note to myself)