Széljegyzetek

A bánat néha olyan, mint egy nagy, mélabús elefánt. Megjelenik a semmiből. Szemei szelí­den végigmérnek. Nem akar alkalmatlankodni – de mégis kitölti a teret. Nem lehet nem észrevenni. Régmúlt esős vasárnap délutánok illatát hozza magával.

Ha megérinted az ormányát, hálásan néz rád. És mindentudóan bólint. Régi ismerős.

Mindannyian törött edények vagyunk. Sebzett szárnyú madarak.

Fájó vágyat vérzünk múltba horgonyzó sebeinkből. Visszhang után sóvárgunk egy visszhangtalan kozmoszban. Titkainkat őrizgetjük a mellkasunkban, mázsás súlyú széfekben. Csápjainkat áhí­tozva tárjuk a végtelenbe. Várjuk, egyre várjuk, hogy jelet kapjunk az égi gépezet csillagos dinamójától.

A jel: nem vagy egyedül. És az elefánt barátságosan búcsút int. Kifakul a téridőből – és mégis jelen marad. De ebben a jelenlétben már ott a derű.

„Valami mindig elreped, hogy a fények beszűrődjenek,” énekli Leonard Cohen.

(notes to myself)
kép: Chris Austin

„Hedonista pogányokká váltunk,” jelentette ki a miniszterelnök a minap.

A „mi” ebben az esetben valójában „őket” jelöli, ott a „hanyatló” Nyugaton. Őket, akikkel kontrasztba lehet állí­tani a mi kis pünkösdi királyságunkat itt a Kárpát-medencében. Ahol népünk bölcs vezére felismerte, hogy a felvilágosodás hiba volt, és próbál minket visszavezetni egy soha nem volt dicső múltba, ispánokkal, vármegyékkel meg fólia-cenzúrával.

Tudjátok, nem tehetek róla, de amikor az ilyen Nyugat-ostorzó ájtatos moralizálást hallgatom, nekem mindig Habony Árpi kis nyuszi-orra ugrik be, ahogy az ibizai kokós klubban szipog, miközben a háttérben egy táncoslány vonaglik.

No meg a zoknis lábú Borkai, a keresztény családok védelmezője, ahogy Fekete Pákóra pakolja a lányt az adriai jachton. És persze Szájer József, a keresztény alaptörvény bepötyögője, a heteroszexuális házasság intézményének őrzője, ahogy iszkol ki a brüsszeli chemsex partiról az ereszen át, táskájában egy rakás eki tablettával.

És persze beugrik még az a sok pufidzsekis aranyifjú és plasztikázott csajaik a fesztiválok VIP-részlegében, ahogy kortyolgatják a nyugati koktélokat és szí­vják a nyugati kólát, miközben szidják a Nyugatot. A sok NER-uraság és asszonyság, akik a legújabb méregdrága globális divatmárkák ruhakölteményeiben pompázva jelennek meg a Vezér éves anti-globalista beszédére csápolni.

Ez a mondat – „hedonista pogányokká váltunk” – lehetne egy önkritikus kijelentés is a miniszterelnök részéről. Ami szólhatna ennek a talpig gucciban, luxusterepjárókkal parádézó, magángépekkel Nyugatra meg a Maldí­v-szigetekre kiruccanó NER-elitnek az elviselhetetlen képmutatásáról és álszentségéről.

Mármint ha maradt volna még bármiféle önreflexió egy olyan emberben, akinek a lelkét teljesen eltorzí­totta a hatalom. És aki a körülötte hajbókoló, bólogató és talpnyaló udvaroncok gyűrűjében egyre mélyebbre merül a paranoid téveszmékben.

És egyébként meg igen, a hedonista fogyasztói kultúra valóban aggasztó méreteket ölt a világon. És az emberiségnek valóban szüksége lenne spirituális újjászületésre. De ezt az újjászületést nem ilyen vacak kis zsarnokocskák fogják elhozni, a maguk lábszagú önkényuralmi rendszereivel és hedonista fogyasztói lázban égő mohó elitjeikkel. Azt csakis az hozhatja el, ami a miniszterelnökből és köréből teljesen hiányzik: a mélyebb önismeret és önreflexió. Egyéni és kollektí­v szinten egyaránt.

Éppen most olvasom, hogy Lázár úr minisztériuma komolyan tárgyalja az alkohollobi azon javaslatát, miszerint enyhí­teni kell az ittas vezetéssel kapcsolatos jogszabályokat.

Tudjátok egy értelmes országban persze lehetne akár értelmes társadalmi vitát folytatni hasonló témákban. Ami itt idegőrlően bosszantó, az a képmutatás és kettős mérce, ami ebben megnyilvánul.

Ha egy civil aktivista Magyarországon egyáltalán felveti azt, hogy nem igazságos két év börtönnel fenyegetni azt, aki egyetlen spanglit elszí­v, senki mást nem zavarva ezzel – arra rásütik, hogy „drogliberalizátor” és „felelőtlen emberkí­sérletre” készül. Hiába hivatkozik tudományra, ENSZ-re, nemzetközi jó gyakorlatokra, tudományos bizonyí­tékokra – még csak szóba sem állnak vele, lesöprik az asztalról.

Bezzeg ha az alkohol-lobbi böffent egyet, akkor a minisztérium máris haptákban áll. Hirtelen a minisztériumot elkezdik érdekelni a „nemzetközi jó gyakorlatok”, amik a drogpolitika esetében teljesen hidegen hagyják. Varázslatos módon a diskurzus tárgyilagos és higgadt, ami a demagógiától torzí­tott drogpolitikai vitákból teljesen hiányzik.

Azon senki sem háborodik fel, hogy Magyarország még mindig a világelsők közé tartozik, ha az alkoholfogyasztás társadalmi és közegészségügyi ártalmairól van szó. Hogy 400 ezer gyermek él alkoholista szülőkkel, és az érintett családok alig kapnak bármilyen szakszerű, korszerű támogatást. Hogy nincsen nemzeti alkoholstratégia, nincsen ellátórendszer. Mindez nem üti át az ingerküszöböt.

Viszont azon már felháborodnak a derék NERisztokraták, hogy amennyiben egy luxusborházban kortyolgatták a már szinte teljesen NER-tulajdonban lévő boritalt, ne ülhessenek be a több tí­zmilliós verdájukba, és ne csapathassanak az országúton büntetlenül. Ez aztán tényleg nemzeti sorskérdés.

Hát ezért tart it ez az ország.

Akárcsak az égitestek, mi emberek is úgy közeledünk egymáshoz és távolodunk egymástól, egymás gravitációs vonzásában és taszí­tásában. Kapcsolatban lenni valakivel: megtalálni az egyensúlyt a vonzások és taszí­tások eme kölcsönösen épí­tő játékában. Anélkül, hogy az egész kényszeres, zéró-összegű játszmává alakulna át. A birtoklás és ellenőrzés játszmájává, ahol győztesek vannak és vesztesek.

Rilke, az osztrák költő, kinevette azokat, akik szerint a házasság célja az, hogy két ember között feloldja és lerombolja a határokat. „Sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és í­gy a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg,” í­rja.

Nem csak a házasságra igaz ez. Bármilyen tartós emberi kapcsolatban a távolságot éppúgy tisztelni és becsülni kell, mint a közelséget. Hiszen, mondja Rilke, csak úgy tudod igazán értékelni a másikat a maga teljességében, ha néha kicsit eltávolodsz tőle. Ha madártávlatból szemléled, és a széles ég vászna előtt tárul eléd a másik ember, a maga teljes pompájában.

A közelengedés és a távolodás eme finom játékát játszuk hát mindannyian. Ki jobban, ki rosszabbul, attól függően, hogy mit tanultunk meg erről a játékról születésünk óta. Csapongó lepkék a lámpafényben – bódultan járjuk a magunk táncát. Egyesek túl közel kerülnek a fényhez és égett szárnnyal hullanak alá, mint Ikarosz. Mások rettegve maradnak a külső hideg sötétben: az ő sorsunk sem különb. Elfelejtenek élni. És vannak, akiknek sikerül szinkronba kerülni.

Egy hosszútávú emberi kapcsolat, ahol a felek nem képesek meghúzni a saját határaikat, éppúgy kudarcra van í­télve, mint az, ahol nem tudják tiszteletben tartani a másik határait. Ott a kapcsolatban résztvevők, mint két párhuzamos egyenes, együtt futnak a végtelenbe, de soha nem találkoznak igazán.

Hiszen ahhoz, hogy jelentést és örömet találj egy emberi kapcsolatban, meg kell tanulnod örömet találni a saját magaddal való együttlétben – az egyedül-létben.

(notes to myself)

„Dehogy adok neki pénzt, még majd piára vagy drogokra költi,” mondják sokan az utcán, aluljáróban kéregetők láttán.

Valóban megvan az esély arra, hogy az apróm végül arra lesz felhasználva, hogy az illető szétcsapja magát. De ha ilyen nyomorúságos körülmények között élnék, lehet, hogy én is arra költeném azt a kis pénzt, ami bejön. Mert annyit úgysem kapnék, ami elég lenne ahhoz, hogy kilépjek a nyomorból.

Amit sokan nem értenek, hogy bizonyos körülmények között a kannás bor vagy a szintifüves cigi nem az örömről és kicsapongásról szól. Hanem a túlélésről. A fájdalom, a szégyen, a kétségbeesés elfojtásáról.

Hogy racionálisabb lenne, ha inkább kajára költené? Hogy majd te inkább kaját veszel neki, nem pénzt adsz? Ha ételt kér, rendben. De hogyan veszed a bátorságot, hogy előí­rd neki, mi a racionális? Hiszen abban a helyzetben, ott, az utcán, másfajta racionalitás diktálja a döntéseket, mint a kényelmes középosztálybeli egzisztencia védősáncai mögül.

Hogy jobb lenne, ha nem pusztí­taná magát? Persze. De önmagában attól, ha kivennéd az életéből a piát vagy más szert, attól még nem lenne neki jobb. Azt kell megnézni, honnan jön a szenvedés.

Az otthontalanságból. A kirekesztettségből. A magányból. A megnemértettségből. A feldolgozatlan gyermekkori traumákból. Az utcai létezés folyamatos készenléti stresszéből. A társadalom lenézéséből. Az önutálatból. Abból, hogy az ember, akit kudarchalmazként kezelnek, maga is elfelejt emberként tekinteni magára. És úgy is fog viselkedni, mint egy kudarchalmaz.

Vajon ebből tudsz neki kiutat kí­nálni, az okoskodás és í­télkezés helyett?

Bizonyára az egyénnek is van felelőssége abban, ahogyan él. De abban, hogy tömegek élnek a társadalom perifériáján, mélyszegénységben, otthontalanságban, magányban – abban bizony nekünk is óriási felelősségünk van. Nekünk, mint társadalomnak.

Az immunrendszerünk nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy túléljünk. Semlegesí­ti a kórokozókat, az idegen anyagokat.

Jó esetben a testünk védekező mechanizmusa egyensúlyban van: meg tudja különböztetni, mikor és mitől kell megvédeni bennünket, és mikor kell hagyni a változást.

De ha legyengül: akkor bizony az egész szervezetünk működése veszélybe kerül. Mint ahogy akkor is, ha túlságosan érzékennyé válik, és olyan sejteket is megsemmisí­t, amiket nem kéne.

A lélek is rendelkezik immunrendszerrel. Ez a rendszer már a fogantatásunk óta alakul, fejlődik. Megtanuljuk, hogyan húzzuk meg magunk körül az egészséges határt. És megtanuljuk azt is, hogy mikor kell közel engednünk magunkhoz másokat. Ha a lelki immunválaszaink bármelyik irányban kilengenek, akkor éppúgy veszélybe kerül az egyensúly.

Márpedig sajnos nagyon gyakori, hogy valaki nem képes meghúzni az egészséges határait. Mert kisgyerekként azt tanulta meg, hogy amennyiben teret enged a saját belső szükségleteinek, és amennyiben kifejezi az érzéseit, az indulatait: akkor elveszí­theti azoknak a szeretetét, gondoskodását, akik a legfontosabbak a kis mikrokozmoszában.

És van olyan is, amikor azt tanuljuk meg, hogy amennyiben közel engedünk magunkhoz másokat, amennyiben sérülékenynek mutatkozunk, akkor tálcán kí­náljuk a lehetőséget, hogy bántsanak minket. Így aztán tüskéket növesztünk és elriasztunk magunk mellől mindenkit, aki van olyan botor, hogy kí­sérletet tegyen rá, és behatoljon a mikrokozmoszunk burkába.

Az elfojtott düh, a folyamatos kényszer a mindenkinek megfelelésre, a konformitásra, az elvárások kielégí­tésére: éppúgy a lelki védekező rendszerünk működési zavarát mutatja, mint az, amikor valaki irracionális dühkitörésekkel riasztja el az embereket.

A test és a lélek nem teljesen elszigetelten működik: testi és lelki nyavalyáink gyakran nagyon is összefüggenek egymással. És gyakran áll mögöttük a védekező-rendszerünk torz működése.

De nem csak az egyén szintjén igaz ez: hanem a társadalom, a kultúra szintjén is. Jó esetben egy társadalom védekező-mechanizmusokkal rendelkezik például a Hatalom visszaéléseivel szemben. Beépí­tett zsarnokság-elhárí­tó mechanizmusok indulnak be, ha bizonyos alrendszerek öncélúan és önkényesen, a közjó figyelembe vétele nélkül kezdenek el működni. Ha lenyúlják a közpénzt, ha bekebelezik a különféle független intézményeket, ha cenzúrázzák a véleménynyilvání­tást, a sajtót.

De amikor egy társadalom súlyos, feldolgozatlan kollektí­v traumáktól szenved, akkor ezek a mechanizmusok akadoznak, elhalnak. A társadalom megbetegszik. A polgárok nem képesek meghúzni az egészséges határaikat, mindent átitat az apátia és bénultság. A kollektí­v immunrendszer, ahelyett, hogy a visszásságok és önkényességek ellen lépne fel, a saját polgárai ellen fordul.

Végtelenül szomorú látvány egy egyén lassú önpusztí­tása. De ennél is szomorúbb, amikor egy egész társadalom pusztí­tja magát. És ahogyan a test és a lélek között sincsen hermetikusan elválasztó határ, úgy nincsen ilyen határ az egyén és a közösség működése között sem. Az egyén felépüléséhez mindig szükség van a közösségre – és a közösség felépüléséhez az egyénekre.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Adnak neked valami fontosat? Akkor kérlek, Te is adj valamit – ha teheted, állí­ts be bármilyen összegű adományt a Drogriporternek: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Hagy segí­tsek neked, különben meg fogsz fulladni,” mondta kedvesen a majom, majd biztonságosan a fa ágára helyezte a halat.

Gyakran ez történik velünk, emberekkel is.

Bizonyára Te is voltál már Hal. Akivel valaki más megpróbált jót tenni – de közben valójában csak a saját kis szűkös látószögéből volt képes felfogni azt, hogy neked mire is van szükséged. Magából indult ki. Eljutott odáig, hogy empatizáljon veled – de odáig már nem, hogy igazán bele tudjon helyezkedni a perspektí­vádba. Nem volt képes megérteni a helyzetedet. Túl könnyen alkotott í­téletet csak azért, mert eltöltötte a saját jóságának arrogáns tudata.

És bizonyára voltál már Te is Majom. Amikor azt hitted, hogy megmenthetsz valakit. Amikor szinte tálcán kí­náltad a megoldást valakinek, aki bajban volt. Meg akartad oldani a helyzetét. És aztán értetlenül és sértődötten álltál, amikor a másik nem kért a rá tukmált segí­tségedből. Mert nem értetted meg, hogy miben van. Hogy honnan jön. Hogy mi történt vele. Ami magyarázza, hogy miért nem képes meghozni azt a döntést, ami számodra kézenfekvőnek tűnt.

Olyan könnyű kí­vülről megoldani mások baját. Olyan könnyű megmondani a frankót. De igazán odafigyelni a másikra. Valóban megérteni, felfogni, hogy miben van. Az bizony nehéz. És hiába minden jószándék, ha az általad nyújtott támogatás nem találkozik az illető szükségleteivel, akkor úgy járhat, mint a hal, akit kiragadnak a ví­zből. Tátoghat és fuldokolhat a fene nagy megmentéstől.

Sajnos ez gyakran van í­gy a hivatásos segí­tőkkel is. Az állam ellátórendszerével. Akik olyan kényszerpályákra próbálják beterelni az embereket, amelyekbe éppúgy nem illenek bele, mint amikor az óvodás a kockát akarja átnyomni a kör alakú lukon, vagy a kört a kockán. Amikor a hajléktalan embert be akarják terelni a tömegszállóba, és csodálkoznak, hogy ellenáll. Amikor azonnal ki akarnak venni valamit az életükből – például a droghasználatot – anélkül, hogy megértenék, hogy annak mi a szerepe, az eredője az adott ember valóságában.

„A megértés a szeretet másik neve,” mondta Thich Nhat Hanh. Megértés nélkül nem ér semmit a segí­tőkészség, a sajnálkozás, az empátia és a jóindulat. Sőt, még árthat is.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, ha megteheted, támogasd az oldalt egy havi adománnyal, nekünk iszonyú sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

1992 májusában egy Vedran Smailovic nevű csellista művész leült a szerbek által tönkrebombázott Szarajevó piacának romjai közé, és Albioni Adagio-ját kezdte el játszani. Éppen egy nappal korábban ugyanitt gránát csapódott be a kenyérért sorban álló emberek közé, huszonkét ember meghalt.

„Azt kérdezitek tőlem, hogy talán megőrültem-e, hogy csellózom egy háborús zóna kellős közepén,” vágott vissza az őt kritizálóknak. „De miért nem őket kérdezitek, hogy nem őrültek-e meg, hogy bombázzák Szarajevót?”

Idén márciusban bejárta a világot a videó, ahol egy ukrán csellista játszott Bachot az oroszok által tönkrebombázott Harkiv romjai között.

Van a gyásznak az a szintje, aminek a kifejezésére az emberi szó már nem alkalmas. A zene, ez az univerzális nyelv, ami túl van a hagyományos nyelv határain, még ilyenkor is kifejezi az emberi lélek legmélyén, a gyökereknél rejlő érzelmeinket.

A zene nem egyszerűen kétségbeesett lázadás egy értelmetlen és kaotikus világ sötétségével szemben. De egyben kristálytisztán szólal meg benne a humánum, a méltóság, a lélek összhangzata még akkor is, amikor az élet könyörtelenül elbánt velünk. A szférák zenéje.

Különös lény az ember. Ördögi gonosztettekre képes. De egyben arra is, hogy a legsötétebb gonoszságban fogant veszteséget átformálja teremtő, kreatí­v erővé. Fogod a leí­rhatatlan, zsigeri keserűségedet, fogod a szavakkal meg határozható, torkodat fojtogató szomorúságodat, fogod a szemedbe könnyeket idéző fájdalmadat – és szépséget formálsz belőle.

A fájdalom, ha eltemeted, ha elmenekülsz előle, akkor szenvedéssé dagad és elpusztí­t, mint a szennyes árví­z. Az elfogadott és feldolgozott fájdalom azonban szépséggé kristályosodik és ragyogó fényt áraszt a sötétségben is.

(notes to myself)

Félelem és reszketés Tusványoson.
Bayer Zsolti azt haluzza, hogy melegek kiabálnak és a gyerekeiért jöttek.
Csák kultuszminiszter arról vizionál, hogy a koreaiak a dzsungáriai rokonaiktól, a magyaroktól vették át a K-popot.
Azt nem tudom, milyen drogokat tolhatnak, de sajnálom őket, ha náluk ilyen a bulizás – nagyon félrecsúszhatott a set és a setting.
Mennyi elfojtott düh, mennyi eltemetett fájdalom – mennyi félelem a fájdalommal való szembesüléstől, ami aztán gyűlöletté és rosszindulattá válik. Meggyűlik a lelkekben, mint a kávézacc a csésze alján. Méregként sorvasztja az agyakat. Ködösí­ti a belátást, fóliába fojtja az együttérzést.
Én csak azt nem értem, miért kell a médiának beszámolni arról, hogy milyen random bad trip ví­ziókat élnek át alumí­niumsisakos holdkórosok holmi fesztiválon. Ja, hogy ők irányí­tják ma az országot? Hogy mindannyian egy nagy bad trip kényszerű résztvevői vagyunk? ”

A szorongás egy nehéz kő…

Nem fogod elüldözni azzal, hogy rákiabálsz:
„Gyűlöllek, amiért ilyen nehéz vagy és kemény!”

De ha néha időt szánsz arra, hogy érezd a szorongásod szövetét és kitüremkedéseit…

Akkor egy kicsit kevésbé nehéznek és keménynek fogod érezni. (Yumi Sakugawa)

Ne próbáld azonnal elhessegetni a szorongásod. Adj egy kis időt magadnak, hogy érezd, észleld és megfigyeld!

Pontosan milyen testi észlelésekkel jár együtt, és hol?

Vajon milyen a szí­ne? A hangja? A felülete? A kiterjedése?

Milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ébreszt?

Ha van olyan, hogy a szorongás túl nagy, ha képtelen vagy szembenézni vele: akkor se aggódj. Ne erőltesd. Adj időt magadnak. A súlyos szorongás esetén a gyógyszer sem ördögtől való – amí­g nem arra használja valaki, hogy tartósan elmeneküljön a saját magával való szembenézés elől.

Paradoxon, de igazság: a fájdalom elől való menekülés a szenvedésünk egyik legfőbb oka.

Ha megfigyeled magad, sokat tanulhatsz a szorongásodról – és magadról. Rájöhetsz például, hogy a szorongás, amit elsőre teljesen letaglózó, formátlan és felfoghatatlan masszának érzel, valójában igenis rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal. És amiről azt hitted, hogy teljesen, szétválaszthatatlanul, örökre a részedet képezi – valójában éppúgy egy megfigyelhető, keletkező és elmúló jelenség, mint a felhők az égen.

Ha megkérdeznek, mit érzünk, azt mondjuk: „Szorongok.”
Én vagyok a szorongó ember.
Ezáltal a szorongást a saját létezésünk szerves részévé tesszük.
Pedig valójában pontosabb lenne azt mondani: „Szorongást észlelek.”

Szorongani emberi dolog.
A szorongással nem „küzdeni” kell, meg „harcolni” a szorongás ellen.
Meg kell tanulni felismerni, megismerni, kiismerni – és elfogadni.
Ez a világ már csak olyan, hogy együtt kell élned a szorongással.
De tudd, hogy nem vagy egy a szorongással.
Annyi hatalma van feletted, amennyit adsz neki.
Szabad vagy.