„A párhuzamos társadalmak a mindennapi valóság részei lettek Nyugat-Európában” – jelentette ki tavaly Orbán Balázs, az MCC-birodalmat épí­tő NER igazgató tavaly, amikor bemutatták a Kié itt a tér? cí­mű propaganda-kiadványukat. Nos, javasolnám Orbán úrnak, hogy nézze meg a Blikk legutóbbi riportját, aminek a cí­me: „Elzavarták a Blikk stábját a szolnoki no-go zónából”. Többek között ezt í­rják: „A Sashalmi út- Törteli út-Motor út övezte terület a környékbeliek szerint már egy klasszikus no-go zóna, ha véletlenül betéved egy idegen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy épségben ki tud jönni, de hogy még a ruháját is leveszik róla, az valószí­nű.” Hogy egyébként a Blikk „oknyomozó” riportja mennyire számí­t megbí­zható forrásnak, vagy mennyire szenzációhajhász és előí­téletes beszámoló, az másik kérdés. Szerintem egyébként az. Mint általában az ilyen „hiperrealista” riportok, amik csak a felszí­nt karcolják (a kormánypropaganda nyugati „tudósí­tásai” tele vannak ilyennel). A tünettel (drog) foglalkoznak. De hiányzik belőlük a valódi oknyomozás: hogy megismerjék és megértsék, hogyan juthat el egy közösség idáig. A szociális, lélektani dimenziók többnyire rejtve maradnak. Amiben viszont nagyjából biztosak lehetünk, hogy a kelet-magyarországi szegregátumok esetében, Nyugat-Európával ellentétben, a párhuzamos társadalom elnevezés egyáltalán nem túlzás. Mert nem tagadható, hogy Nyugaton vannak durva városrészek. De ahhoz a nyomorhoz és kirekesztéshez hasonlót, ami a mi szegregátumainkban uralkodik, Nyugat-Európában még csak hasonlót se találhatunk. Olyan helyek ezek, ahová még a mentő és a rendőr sem igen merészkedik. A fentebb emlí­tett, nyugat-európai „no-go zónákról” szóló könyv bemutatóján a „Migrációkutató Intézet” (még egy NER-agyszülemény…) igazgatója kijelentette: „sok évtized elhibázott politikája látszik ezekben a városrészekben, és az általuk generált társadalmi-politikai-kulturális problémák még hosszú évtizedekig velünk lesznek.” Akkor vajon mit mondjuk a mi vadkeleti szegregátumainkról és nyomornegyedeinkről? Vajon hány évtized elhibázott politikája kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy egyharmada reménytelenül leszakadjon? Lehet, hogy ahelyett, hogy keltjük a hisztériát a Nyugattal szemben, talán a saját házunk táján kellene söprögetni, politikus urak! És nem úgy, mint Horváth Laci, a drogháborús PR-kampánnyal. Az emberekbe kellene befektetni: emberhez méltó lakhatást, megélhetést, egészségügyi és szociális ellátást, mobilitást biztosí­tó oktatást teremteni. Akár tetszik, akár nem, csak ezzel együtt, nem enélkül lehet tartós közbiztonságot teremteni. Minden más csak tüneti kezelés, kozmetika, tiszavirág-életű sikerekkel.

Mindig is lenyűgözött az etimológia – a szavak eredetének vizsgálata. Amikor az ember utánajár bizonyos közkeletűen használt szavak eredetének, néha hihetetlenül érdekes tanulságokra tehet szert. Ott van mindjárt a gyógyulás szó. Mit is jelent igazán meggyógyulni? A gyógyul igénk ősi finnugor eredetű szó. A kezdetektől jelen van a magyar nyelvben. Eredetileg valószí­nűleg „bekenést” jelentett: a sámánok, a szellemvilág kalauzai és gyógyí­tói, szertartásaik során alkalmaztak növényi kenőcsöket. Hogy ezek között voltak-e pszichedelikus növények, például gombák – kérdezheti néhány olvasó. Nos, bizonyí­ték nincs rá. De számos szibériai rokonnép körében dokumentált a pszichoaktí­v szerek (pl. légyölő galóca) használata. A többit a képzeletetekre bí­zom. Zárójel bezárva. A gyógyul szavunk tehát kezdettől magában hordozott valami többet is, mint a puszta testi gyógyulás. Spirituális, szakrális jelentéstartalma van. Akárcsak egyébként az orvos szavunknak, ami eredetileg az orv = titokban, rejtetten szóból ered, és olyan gyógyí­tóra utal, aki titkos tudással tárja fel a rejtett erőket. Hí­vták a gyógyí­tókat régen „javasembernek”, „javasasszonynak” is. Amiről sokan azt gondolhatják, hogy azért, mert javasoltak valamit a betegnek. Pedig nem. A „javas” szó a „jó” szavunkból ered, és annyit jelentett: egészség, jóllét. A jav gyakorlatilag egészség. A javasember pedig olyasvalaki, aki ismeri a „javakat”, tehát az egészséget, a gyógyí­tás eszközeit, módszereit. Egyébként a magyar nyelv nem egyedülálló abban, hogy a gyógyulásnak spirituális jelentést ad. A terápia szó például az ókori görög nyelvből ered. Eredetileg nem egyszerűen csak gyógyí­tást jelentett. Az ógörög θεραπεία (therapeía) szó alapja a θεράπων (therápōn), ami szolgálót, kí­sérőt jelentett. Ez nem pusztán„szolgálót” mint alantas személyt, hanem valakit, aki odaadással, figyelemmel kí­sér, jelen van, ápol. Ez a szolgálat, ez a jelenlét egyértelműen szakrális jelentéssel bí­rt: a legmagasabb rendű terápia nem volt más, mint az istenek tiszteletére a szentélyekben tartott szertartásokban való részvétel. Az első terapeuták templomokban kalauzolták a hí­vő lelkeket egy olyan szertartásos utazáson, amelynek célja a nagyobb egész-ség elérése volt: egység a test, a lélek és a kozmosz között. A terápia eredeti értelmében lélekvezetés, beavatás is egyben. És ezekhez a szertartásokhoz, akárcsak a szibériai sámánok, használtak tudatmódosí­tó szereket is. Mint az eleusziszi misztériumok során használt kükeon, egy rejtélyes ital, ami többek között Albert Hofmann szerint valószí­nűleg ergot gombát tartalmazott, aminek a hatóanyaga az LSD-hez hasonlí­t. Második zárójel bezárva. És persze ha már szavak, akkor ne hagyjuk ki magát az egészség szavunkat sem: nem árt rácsodálkozni, milyen csodálatos jelentésárnyalattal rendelkezik. A WHO csak a huszadik század második felében nyilvání­totta ki, hogy az egészség több, mint a betegség hiánya: a magyar nyelvben már a középkortól egy olyan szót használtunk, ami a testi-lelki teljességre és jóllétre utal. Egészségessé válni annyi, mint egyesí­teni azt, ami szét volt töredezve, szakadva. Megtalálni az egységet a létezésünkben – a hiteles, az autentikus létezést. Amikor az ember összhangban cselekszik és gondolkodik azzal, aki igazán.

Mindig is lenyűgözött az etimológia – a szavak eredetének vizsgálata. Amikor az ember utánajár bizonyos közkeletűen használt szavak eredetének, néha hihetetlenül érdekes tanulságokra tehet szert. Ott van mindjárt a gyógyulás szó. Mit is jelent igazán meggyógyulni? A gyógyul igénk ősi finnugor eredetű szó. A kezdetektől jelen van a magyar nyelvben. Eredetileg valószí­nűleg „bekenést” jelentett: a sámánok, a szellemvilág kalauzai és gyógyí­tói, szertartásaik során alkalmaztak növényi kenőcsöket. Hogy ezek között voltak-e pszichedelikus növények, például gombák – kérdezheti néhány olvasó. Nos, bizonyí­ték nincs rá. De számos szibériai rokonnép körében dokumentált a pszichoaktí­v szerek (pl. légyölő galóca) használata. A többit a képzeletetekre bí­zom. Zárójel bezárva. A gyógyul szavunk tehát kezdettől magában hordozott valami többet is, mint a puszta testi gyógyulás. Spirituális, szakrális jelentéstartalma van. Akárcsak egyébként az orvos szavunknak, ami eredetileg az orv = titokban, rejtetten szóból ered, és olyan gyógyí­tóra utal, aki titkos tudással tárja fel a rejtett erőket. Hí­vták a gyógyí­tókat régen „javasembernek”, „javasasszonynak” is. Amiről sokan azt gondolhatják, hogy azért, mert javasoltak valamit a betegnek. Pedig nem. A „javas” szó a „jó” szavunkból ered, és annyit jelentett: egészség, jóllét. A jav gyakorlatilag egészség. A javasember pedig olyasvalaki, aki ismeri a „javakat”, tehát az egészséget, a gyógyí­tás eszközeit, módszereit. Egyébként a magyar nyelv nem egyedülálló abban, hogy a gyógyulásnak spirituális jelentést ad. A terápia szó például az ókori görög nyelvből ered. Eredetileg nem egyszerűen csak gyógyí­tást jelentett. Az ógörög θεραπεία (therapeía) szó alapja a θεράπων (therápōn), ami szolgálót, kí­sérőt jelentett. Ez nem pusztán„szolgálót” mint alantas személyt, hanem valakit, aki odaadással, figyelemmel kí­sér, jelen van, ápol. Ez a szolgálat, ez a jelenlét egyértelműen szakrális jelentéssel bí­rt: a legmagasabb rendű terápia nem volt más, mint az istenek tiszteletére a szentélyekben tartott szertartásokban való részvétel. Az első terapeuták templomokban kalauzolták a hí­vő lelkeket egy olyan szertartásos utazáson, amelynek célja a nagyobb egész-ség elérése volt: egység a test, a lélek és a kozmosz között. A terápia eredeti értelmében lélekvezetés, beavatás is egyben. És ezekhez a szertartásokhoz, akárcsak a szibériai sámánok, használtak tudatmódosí­tó szereket is. Mint az eleusziszi misztériumok során használt kükeon, egy rejtélyes ital, ami többek között Albert Hofmann szerint valószí­nűleg ergot gombát tartalmazott, aminek a hatóanyaga az LSD-hez hasonlí­t. Második zárójel bezárva. És persze ha már szavak, akkor ne hagyjuk ki magát az egészség szavunkat sem: nem árt rácsodálkozni, milyen csodálatos jelentésárnyalattal rendelkezik. A WHO csak a huszadik század második felében nyilvání­totta ki, hogy az egészség több, mint a betegség hiánya: a magyar nyelvben már a középkortól egy olyan szót használtunk, ami a testi-lelki teljességre és jóllétre utal. Egészségessé válni annyi, mint egyesí­teni azt, ami szét volt töredezve, szakadva. Megtalálni az egységet a létezésünkben – a hiteles, az autentikus létezést. Amikor az ember összhangban cselekszik és gondolkodik azzal, aki igazán.

„Akik most el akarják zavarni Orbán Viktort, fizessék ki a rezsicsökkentésnek köszönhető megtakarí­tásokat” – mondja Lánczi András. Én is kérnék valamit, Lánczi úr! Ön, aki Orbánt hatalomban akarja tartani, sőt, komoly felelőssége van Orbán hatalomban tartásában, vajon nem akar nekünk pár dolgot visszaadni? Először is, fizesse vissza azt az alsó hangon is 1500 milliárd forintnyi EU-s támogatást, amit eddig mi, magyar adófizetők elbuktunk az Orbán-kormány ámokfutása miatt. De ez még nem is a legtöbb pénz, amit elbuktunk. Hiszen ott van az a sokezer milliárdnyi közpénz, ami az elmúlt 15 évben az Orbán-családhoz köthető „vállalkozók” zsebébe vándorolt. Közbeszerzések, uniós források, magántőkealapok, állami támogatások, állami vagyonátadások, állami reklámköltések, társasági adókedvezmények, Matolcsy-alapí­tványok – a közpénz kitalicskázásának a fondorlatos módszerei megszámlálhatatlanok. Ezt vajon ki fizeti vissza? Pedig ahogy cinikusan megjegyezték: ez nem korrupció, ez a rendszer lényege. Na most gondoljunk csak bele, hogy mennyi kórházat, iskolát, egyetemet és egyéb közintézményt lehetett volna épí­teni, felújí­tani, támogatni, ha mindez a pénz nem került volna át a döbrögik zsebébe, vagy folyt volna el teljesen értelmetlen kirakat-beruházásokra. Mint amilyen a budai vár csilliárdos felújí­tása, vagy a századik üres stadion. Ebből a forrásból az elmúlt 15 évben nem csak az egészségügyet lehetett volna megreformálni, de gyakorlatilag meg lehetett volna szüntetni Magyarországon a mélyszegénységet! Hogy akkor most az olyan „aprócseprő” ügyekről már ne is beszéljek, mint a hajléktalanság, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak. Olyan irdatlan pénzekről van szó, amiket az átlagember felfogni sem képes. Az Orbán-haciendán szaladgáló milliós zebrákat még csak-csak felfogja. Meg az arany WC-kefét. De száz- és ezermilliárdokat? A magyar lakosság túlnyomó többsége teljesen fogalmatlan, hogy az mennyi. A harcosok klubjában csápoló nyugdí­jas nénik főleg. De ne is csak a pénzről beszéljünk itt, Lánczi úr! Nem csak pénzt buktunk el mi itt az elmúlt 15 évben. Veszí­tettünk embereket is: vajon ki tudja akár csak felmérni is azt a kárt, amit annak a rengeteg tehetséges embernek a távozása okozott, akik a fojtogató politikai klí­ma elől Nyugatra vitték a tudásukat és a tehetségüket? Vajon ki hozza helyre azt a kárt, amit a jogállam szétverése, a civil társadalom vegzálása, a kisebbségek jogfosztása okozott? Hány intézményt, szellemi műhelyt, hány közösséget, munkahelyet vert szét ez a rendszer. Hány és hány tehetség került parkolópályára, hogy helyét középszerű de lojális senkik foglalják el? Vajon ki fogja begyógyí­tani ennek az országnak a láthatatlan sebeit, amit az évtizedek óta folytatott megosztó gyűlölet-propaganda, vagy éppen a kormányzati dilettantizmus ejtett? Vajon ki fogja helyreállí­tani Magyarország nemzetközi hí­rnevét a világ szabadságszerető közvéleménye szemében, ami a béka segge alá került? És még folytathatnám a sort. Ezek a károk, bár pénzben nehezen kifejezhetőek és a lakosság többsége által talán még nehezebben felfoghatóak – de legalább olyan tetemesek, mint az állami kleptokrácia által okozott anyagi kár. Volt egyszer egy fiatalember, aki 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésén a forradalom ismeretlen áldozatainak emlékét őrző hatodik koporsóról azt állí­totta, hogy abban nem csupán egy legyilkolt fiatal fekszik – hanem „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.” Nos, ez az egykori fiatalember lett az, aki nem csak a mi elmúlt 15 évünket tette koporsóba, de az elkövetkező éveinket, évtizedeinket is. Amiket, még ha meg is bukik Orbánbasi, azzal fogunk tölteni, hogy azokat a károkat felmérjük és helyreállí­tsuk, amiket ő okozott. Hát í­gy, Lánczi úr. Ne röhögtessen itt minket „rezsicsökkentéssel” – ha itt valódi elszámoltatásra kerül sor, akkor garantálom, hogy önök fognak nagyon rosszul járni…

„Akik most el akarják zavarni Orbán Viktort, fizessék ki a rezsicsökkentésnek köszönhető megtakarí­tásokat” – mondja Lánczi András. Én is kérnék valamit, Lánczi úr! Ön, aki Orbánt hatalomban akarja tartani, sőt, komoly felelőssége van Orbán hatalomban tartásában, vajon nem akar nekünk pár dolgot visszaadni? Először is, fizesse vissza azt az alsó hangon is 1500 milliárd forintnyi EU-s támogatást, amit eddig mi, magyar adófizetők elbuktunk az Orbán-kormány ámokfutása miatt. De ez még nem is a legtöbb pénz, amit elbuktunk. Hiszen ott van az a sokezer milliárdnyi közpénz, ami az elmúlt 15 évben az Orbán-családhoz köthető „vállalkozók” zsebébe vándorolt. Közbeszerzések, uniós források, magántőkealapok, állami támogatások, állami vagyonátadások, állami reklámköltések, társasági adókedvezmények, Matolcsy-alapí­tványok – a közpénz kitalicskázásának a fondorlatos módszerei megszámlálhatatlanok. Ezt vajon ki fizeti vissza? Pedig ahogy cinikusan megjegyezték: ez nem korrupció, ez a rendszer lényege. Na most gondoljunk csak bele, hogy mennyi kórházat, iskolát, egyetemet és egyéb közintézményt lehetett volna épí­teni, felújí­tani, támogatni, ha mindez a pénz nem került volna át a döbrögik zsebébe, vagy folyt volna el teljesen értelmetlen kirakat-beruházásokra. Mint amilyen a budai vár csilliárdos felújí­tása, vagy a századik üres stadion. Ebből a forrásból az elmúlt 15 évben nem csak az egészségügyet lehetett volna megreformálni, de gyakorlatilag meg lehetett volna szüntetni Magyarországon a mélyszegénységet! Hogy akkor most az olyan „aprócseprő” ügyekről már ne is beszéljek, mint a hajléktalanság, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak. Olyan irdatlan pénzekről van szó, amiket az átlagember felfogni sem képes. Az Orbán-haciendán szaladgáló milliós zebrákat még csak-csak felfogja. Meg az arany WC-kefét. De száz- és ezermilliárdokat? A magyar lakosság túlnyomó többsége teljesen fogalmatlan, hogy az mennyi. A harcosok klubjában csápoló nyugdí­jas nénik főleg. De ne is csak a pénzről beszéljünk itt, Lánczi úr! Nem csak pénzt buktunk el mi itt az elmúlt 15 évben. Veszí­tettünk embereket is: vajon ki tudja akár csak felmérni is azt a kárt, amit annak a rengeteg tehetséges embernek a távozása okozott, akik a fojtogató politikai klí­ma elől Nyugatra vitték a tudásukat és a tehetségüket? Vajon ki hozza helyre azt a kárt, amit a jogállam szétverése, a civil társadalom vegzálása, a kisebbségek jogfosztása okozott? Hány intézményt, szellemi műhelyt, hány közösséget, munkahelyet vert szét ez a rendszer. Hány és hány tehetség került parkolópályára, hogy helyét középszerű de lojális senkik foglalják el? Vajon ki fogja begyógyí­tani ennek az országnak a láthatatlan sebeit, amit az évtizedek óta folytatott megosztó gyűlölet-propaganda, vagy éppen a kormányzati dilettantizmus ejtett? Vajon ki fogja helyreállí­tani Magyarország nemzetközi hí­rnevét a világ szabadságszerető közvéleménye szemében, ami a béka segge alá került? És még folytathatnám a sort. Ezek a károk, bár pénzben nehezen kifejezhetőek és a lakosság többsége által talán még nehezebben felfoghatóak – de legalább olyan tetemesek, mint az állami kleptokrácia által okozott anyagi kár. Volt egyszer egy fiatalember, aki 1989-ben Nagy Imre és társai újratemetésén a forradalom ismeretlen áldozatainak emlékét őrző hatodik koporsóról azt állí­totta, hogy abban nem csupán egy legyilkolt fiatal fekszik – hanem „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.” Nos, ez az egykori fiatalember lett az, aki nem csak a mi elmúlt 15 évünket tette koporsóba, de az elkövetkező éveinket, évtizedeinket is. Amiket, még ha meg is bukik Orbánbasi, azzal fogunk tölteni, hogy azokat a károkat felmérjük és helyreállí­tsuk, amiket ő okozott. Hát í­gy, Lánczi úr. Ne röhögtessen itt minket „rezsicsökkentéssel” – ha itt valódi elszámoltatásra kerül sor, akkor garantálom, hogy önök fognak nagyon rosszul járni…

George Orwellnek tulajdoní­tják a mondást, hogy az általános megtévesztés korában az igazság puszta kimondása is forradalmi tett. Nos, ha í­gy van, akkor a múlt pénteken a Kossuth Klubban tartott szakmai konferenciánk bizony forradalmi tett volt. És az ott résztvevő több, mint száz hazai szakember pedig forradalmár. Pedig nem tettek mást, mint összefoglalták és kimondták, hogy mi egy átfogó, bizonyí­tékokon alapuló drogpolitika szakmai minimuma. A konferencián, amit a Magyar Addiktológiai Társasággal és a Magyar Drogterápiás és Rehabilitációs Szervezetek Szövetségével együtt szerveztünk meg, a hazai szakma legelismertebb szakemberei közül kerültek ki az előadók. Sorra vettük, hogy mi működik a megelőzésben, a kezelés/ellátásban, az ártalomcsökkentésben és a kí­nálatcsökkentésben. És ehhez képest mi a jelenlegi helyzet Magyarországon. A dühöngő drogellenes háború közepette, amikor a szí­nvonalas szakmai rendezvények ritkák, mint a fehér holló, üdí­tő volt ez a rendezvény. Mondhatják egyesek, hogy falra hányt borsó, ami a döntéshozókat illeti – lehet. Azonban mégis fontos, hogy a szakma kinyilvání­tsa, hogy ami most megy Magyarországon, annak köze sincs a valódi átfogó drogpolitikához. És ha változik a klí­ma, akkor a jövő vezetői számára itt lesz majd egy „blueprint”, hogy mit is kellene csinálni. Belinkelem a cikket a hozzászólásba, a videókkal együtt, osztani ér! Ps. Ezt a konferenciát az EU Bizottságtól (szabályosan, törvényesen) elnyert pályázatunkból finanszí­roztuk. Tehát külföldi forrásból. És erre büszkék vagyunk, nem szégyelljük. Különösen egy olyan időszakban nem, amikor a kormány már évek óta egy petákot se költ szakmai rendezvényekre, kutatásokra, pályázatokra. Ha ma valaki egy ilyen szí­nvonalas rendezvényt akar szervezni, hát akkor azt szinte csak EU-s forrásból tudja megtenni. És ha ez a mostani törvény elfogadásra kerül, akkor erre sem lesz többé lehetőség. Csak mondom.

A 24.hu számol be Mária történetéről, aki az utcáról hazavitt egy kiéhezett, kimerült, az utcán élő tizenéves fiút, majd jó állampolgárként értesí­tette erről a hatóságokat. ís ekkor kellett rádöbbennie arra, hogy a magyar állam ezeket a fiatalokat nem áldozatnak tekinti, hanem bűnözőnek. A kiérkező rendőrök úgy bántak a gyerekkel, mint egy rablógyilkossal. Sőt, kioktatták a nőt is, hogy milyen felelőtlen volt, hogy segí­tett neki, hiszen akár ki is rabolhatta volna. A srácot bevitték a nevelőotthonba, ahonnan még aznap megszökött. Mária a gyermekotthon egy nevelőjétől megkapta, hogy a srácon úgysem lehet segí­teni, mert „ezek ilyenek”. Pár év múlva úgyis drogügybe keveredik vagy árulni fogja magát. Hát í­gy állunk. Egyes becslések szerint körülbelül ezer (!) ilyen csellengő gyerek él most az utcákon. Szökésben vannak. Több százan már évek óta. Ha a hatóság megtalálja őket, és visszaviszi, akkor a legtöbben éppúgy megint megszöknek, mint a fiú, akin Mária segí­tett. Még elképzelni sem szeretem, hogy ezek a gyerekek miken mentek, mennek keresztül. Hogy milyen súlyos traumákat cipelnek magukkal már kisgyerekkoruk óta. Annak a tudatát, hogy senkinek sem kellenek. Hogy értéktelenek. A vágyat, hogy végre valaki értékelje, szeresse őket. Mindenki lemondott róluk, mindenki cserben hagyta őket. Tudjátok az elmúlt évtizedekben a magyar államnak, a politikai kasztnak rengeteg bűnös mulasztása volt. De mind közül ez a leggyászosabb. Az, hogy hagyták lerohadni a gyermekvédelem rendszerét. Hogy miközben arról szónokoltak, hogy tele kell szülni a Kárpát-medencét: százezrével hagyták magukra azokat a gyerekeket, akik kirekesztésbe, mélyszegénységbe, szeretetlenségbe születtek. Emlékeztek még a Valahol Európában cí­mű filmre? Szerintem az egyik legjobb és legmegrázóbb magyar film. Amikor ilyeneket olvasok, akkor ez a film jut eszembe. Ahogy a csendőrök úgy bántak az árván maradt, lezüllött gyerekekkel, mint a bűnözőkkel. ís az ember rájön, hogy mint „felnőtt” társadalom valójában semmit sem fejlődtünk, semmit sem gyarapodtunk azóta. Pedig már abból a filmből is megtanulhattuk, hogy bármennyire is tűnjenek vadnak, reménytelennek ezek a gyerekek – valójában akkor is csak gyerekek. ís megfelelő gondoskodó környezetben, közösségben csodát lehet velük tenni. Egy valami biztos: ha valaha is újra felelős kormánya lesz Magyarországnak, akkor rengeteg sürgős dolga lesz – mégis, az elsők között kell majd intézkednie a gyermekvédelem kérdéséről. Tartozunk ennyivel nekik.

A 24.hu számol be Mária történetéről, aki az utcáról hazavitt egy kiéhezett, kimerült, az utcán élő tizenéves fiút, majd jó állampolgárként értesí­tette erről a hatóságokat. ís ekkor kellett rádöbbennie arra, hogy a magyar állam ezeket a fiatalokat nem áldozatnak tekinti, hanem bűnözőnek. A kiérkező rendőrök úgy bántak a gyerekkel, mint egy rablógyilkossal. Sőt, kioktatták a nőt is, hogy milyen felelőtlen volt, hogy segí­tett neki, hiszen akár ki is rabolhatta volna. A srácot bevitték a nevelőotthonba, ahonnan még aznap megszökött. Mária a gyermekotthon egy nevelőjétől megkapta, hogy a srácon úgysem lehet segí­teni, mert „ezek ilyenek”. Pár év múlva úgyis drogügybe keveredik vagy árulni fogja magát. Hát í­gy állunk. Egyes becslések szerint körülbelül ezer (!) ilyen csellengő gyerek él most az utcákon. Szökésben vannak. Több százan már évek óta. Ha a hatóság megtalálja őket, és visszaviszi, akkor a legtöbben éppúgy megint megszöknek, mint a fiú, akin Mária segí­tett. Még elképzelni sem szeretem, hogy ezek a gyerekek miken mentek, mennek keresztül. Hogy milyen súlyos traumákat cipelnek magukkal már kisgyerekkoruk óta. Annak a tudatát, hogy senkinek sem kellenek. Hogy értéktelenek. A vágyat, hogy végre valaki értékelje, szeresse őket. Mindenki lemondott róluk, mindenki cserben hagyta őket. Tudjátok az elmúlt évtizedekben a magyar államnak, a politikai kasztnak rengeteg bűnös mulasztása volt. De mind közül ez a leggyászosabb. Az, hogy hagyták lerohadni a gyermekvédelem rendszerét. Hogy miközben arról szónokoltak, hogy tele kell szülni a Kárpát-medencét: százezrével hagyták magukra azokat a gyerekeket, akik kirekesztésbe, mélyszegénységbe, szeretetlenségbe születtek. Emlékeztek még a Valahol Európában cí­mű filmre? Szerintem az egyik legjobb és legmegrázóbb magyar film. Amikor ilyeneket olvasok, akkor ez a film jut eszembe. Ahogy a csendőrök úgy bántak az árván maradt, lezüllött gyerekekkel, mint a bűnözőkkel. ís az ember rájön, hogy mint „felnőtt” társadalom valójában semmit sem fejlődtünk, semmit sem gyarapodtunk azóta. Pedig már abból a filmből is megtanulhattuk, hogy bármennyire is tűnjenek vadnak, reménytelennek ezek a gyerekek – valójában akkor is csak gyerekek. ís megfelelő gondoskodó környezetben, közösségben csodát lehet velük tenni. Egy valami biztos: ha valaha is újra felelős kormánya lesz Magyarországnak, akkor rengeteg sürgős dolga lesz – mégis, az elsők között kell majd intézkednie a gyermekvédelem kérdéséről. Tartozunk ennyivel nekik.

Aki egyszer függővé vált, az örökké függő marad (once an addict, always an addict) – tartja a közkeletű mondás. Eszerint a függőség végleges és megváltoztathatatlan. Ezt a tételt azzal is alá szokták támasztani, hogy a drogfüggőség olyan visszafordí­thatatlan változásokat okoz az agyban, amelyek egész életre szólnak. És bármennyire is sokat változik valaki, bármilyen régóta is absztinens, akkor is függő marad. Mint valami bélyeg, ami végig kí­séri az egész életén, és nem szabadulhat tőle. Az újabb addiktológiai kutatások azonban ezt nem támasztják alá. Először is, az agyról ma már tudjuk, hogy egyáltalán nem olyan statikus és rugalmatlan szerv, mint amilyennek korábban hitték. Az agy neuroplaszticitása (rugalmassága) lehetővé teszi, hogy újrahuzalozza magát és újabb idegi hálózatokat épí­tsen ki – gyógyí­tsa magát. Ezek a neurális megfelelői annak, hogy az ember a korábbi káros szenvedélyek, szokások helyett új, épí­tő szenvedélyeket, szokásokat alakí­t ki. Fejlődik az impulzuskontrollja és a jutalomfeldolgozása. A függőség, mint életre szóló identitás sokaknak jelent egyfajta mankót, amelybe kapaszkodva képesek gátat szabni a visszaeséseknek. Azonban a függő-identitás nem ugyanaz, mint maga a függőség (szerhasználati zavar). A függő-identitás csupán lehetséges, és nem pedig kizárólagos és szükségszerű feltétele a felépülésnek. Az epidemiológiai kutatásokból tudjuk, hogy nagyon sok embert diagnosztizáltak szerhasználati zavarral élete egy pontján, aki később anélkül vált tartósan józanná, hogy egész életre szóló függő-identitást alakí­tott volna ki. Egy 1162 addiktológiai kezelésben részt vevő embert nyomon követő kutatás azt találta, hogy ha valaki legalább öt évig képes volt józan életet élni, akkor az esélye a visszaesésre 5% alá csökkent. Van olyan ember, akinek a felépülés nagyon hosszú, akár életre szóló küzdelem – mí­g mások elérnek egy olyan stabil, józan és boldog életet, amelyben a sóvárgás, a kényszer már egyáltalán nem része az életüknek. „A felépülés a függőségből nem csak lehetséges – hanem gyakori,” í­rja William L. White, az addiktológia történelmének kutatója. „A ‘mindig függő’ mí­tosza nemcsak pontatlan, hanem káros is az érintettek számára.”

„Hol van apa?” „Tüntet” A legújabb szó, amit a 19 hónapos kislányom megtanult. Egyrészt büszke vagyok rá: tanulja meg korán, hogy az embereknek ki kell állniuk magukért, egymásért. A nagyapjával együtt tüntettünk: a társadalmi szolidaritás nálunk családi hagyomány. Másrészt meg összeszorul a szí­vem, hogy egy olyan országba kellett születnie, ahol ilyen dolgok ellen kell tüntetnünk, mint ma. Sokan megkérdezik: no és ha tüntetsz, attól jobb lesz bármi?Úgyis megcsinálják, amit akarnak. Én viszont azt gondolom, hogy nem azokat kell számon kérni, akik tesznek valamit, hogy ugyan annak mi értelme van. Hiszen ha megfelelő számú ember érezné úgy, hogy közösen cselekednie kell, akkor eleve nem is lennénk ebben a helyzetben. Sokan azt is mondják, hogy a „magyarok genetikailag alattvalók”, meg hogy ez „birka nép”. Hogy belénk volt kódolva ez az egész NER. Én ezt nem hiszem. Nem vagyunk alávalóbbak más népeknél. Ahogy az emberekre, a népekre is igaz, amit Máté Gábor szokott mondani: nem azt kell kérdezni, hogy „mi a franc bajod van?”, hanem azt: „mit történt veled?” Elég szerencsétlen történelmi, társadalmi konstelláció vezetett idáig. Tanult tehetetlenség és bénultság. Ennek az ellenszere a több, és nem a kevesebb szolidaritás. A rendszer eróziója már látványosan előrehaladott. Recsegnek-ropognak az eresztékek. Pont ezért válik egyre veszélyesebbé és agresszí­vebbé. De ne legyenek kétségeink: nem fog összeomlani magától. Csak akkor, ha egyre több ember nyilvání­tja ki nemtetszését és lép a közös cselekvés útjára. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világí­t bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, mí­g jelt nem í­r hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borí­tsd ránk virrasztó éji felleg.” (esti versek a drogriporterrel)