Széljegyzetek

„Az életben nem kell mindig jól járni,” í­rta Mérei Ferenc pszichológus, aki megjárta a munkaszolgálatot, majd 56 után évekig börtönben ült. „Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!”

Ezt az életigazságot még a Buddha sem fogalmazhatta volna meg szebben. Egyfajta antitézise ez a mindenkori embernyomorí­tó Hatalmakat lihegve kiszolgáló lakáj-mentalitásnak.

De egyben van benne valami ennél is mélyebb bölcsesség: amit a keresztény filozófusok latinul aequanimitas-nak, a buddhisták upekkha-nak neveztek. És amit lehet kiegyensúlyozottságnak, vagy akár egykedvűségnek fordí­tani – de amit nem szabad összetéveszteni a közönnyel.

Egyszerűen felismerjük azt, hogy a világ tele van fájdalmas élményekkel, amit nem kerülhetünk el. Mégis, a legtöbb szenvedést pont azzal okozzuk magunknak, hogy ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy nekünk minden helyzetből jól kell kikerülnünk.

Nem kell rögtön nagy dolgokkal kezdeni. Kis dolgokon is gyakorolhatod: rossz sorba álltál a boltban. Szí­vsz a dugóban. Pont te fogtál ki egy idegesí­tő utastársat a vonaton. Nem olyan az időjárás, mint amit szeretnél. Az élet tele van ilyen kiszámí­thatatlan akadályokkal.

És a belső szabadság, ahogy Mérei is rámutat, nem abból fakad, ha mindig mindent ellenőrzünk és mindig győztesen tudunk kikerülni minden helyzetből. Hanem abból, ha elengedjük a belső kényszert, hogy ettől várjuk a boldogságot.

Eckhart mester, a keresztény misztikus úgy nevezte: a miértek nélküli élet, az elengedés (Gelassenheit) művészete – ami nem a valóság tagadását jelenti, hanem annak engedését, hogy megtörténjen, aminek amúgy is meg kell történnie. Akár jó, akár rossz.

Végtelenül egyszerű – és mint minden, ami végtelenül egyszerű, egyben végtelenül nehéz nekünk, gyarló, tülekedő, törtető, könyöklő, aggodalmaskodó emberi lényeknek.

(notes to myself)

Egy könyvet készí­tek, amelyben nincsen egy betű sem,
Az üres lapokat ügyesen egybe fűztem,
Hogy tanúságot tegyenek az oktalan lapok:
Ez volt a kor, midőn a költő hallgatott.

Vagy í­rok majd egy könyvet én, ha még szabad,
És betűrendben lesznek ott az oktalan szavak.
Egy szótárt í­rok, nehogy lekobozzák,
És benne lesz a bujdosó okosság.

Mert minden szót leí­rok, ami csak van
És nem hagyok egy vesszőt sem í­ratlan,
A lámpavasat bölcsen belerejtem:
A zendülőt megölni lehetetlen!

S ha már a nyelvem is kitépetik
És műveinket tűzön égetik
És csupa vér leszek, merő seb,
Az utcán összeroskadok, akár az eszelősek,

S a porba í­rom haldokolva:
Halál a zsarnokokra!
Ezt í­rom én a szí­vem szakadtáig
És tiltakozni fogok mindhalálig!

Horváth Béla, Tiltakozás

(esti versek a drogriporterrel)

Érdekes megfigyelni, hogy az emberek milyen kí­vánságokat küldenek egymásnak. Jó és rossz kí­vánságokat.

Akit kedvelünk, annak azt kí­vánjuk, hogy háruljanak el a nehézségek az életéből. Akit nem kedvelünk, annak nehézségeket kí­vánunk, amibe belerokkan. Mindkettő rossz irány.

Hiszen ha visszatekintesz a saját életedre, akkor nem feltétlenül a sikereidből tanultad a legtöbbet. Van, hogy a kudarcaid tartogatták számodra a legfontosabb leckéket. Amik nélkül ma nem lennél az, aki.

Úgy általában: az emberi életnek szerves része a kiszámí­thatatlanság. És szenvedésünk egyik fő oka éppen abban a kényszeres igyekezetben rejlik, hogy elkerüljük a fájdalmat, és csak a gyönyört éljük meg. Ragaszkodunk ahhoz a hiedelemhez, hogy akkor lehetünk csak boldogok, ha minden klappol – ha az összes külső tényező úgy alakul, ami szavatolja a zavartalanságunkat. Pedig a zavar, a veszteség, a bosszúság, az elmúlás elkerülhetetlen: a kérdés az, mit kezdünk vele.

Jack Kornfield meditációs taní­tó mesélte, hogy egyes buddhista templomokban, ahol járt, az emberek nem a nehézségek elhárí­tásáért – hanem a megfelelő nehézségekért imádkoztak. Olyan nehézségekért, amelyek valóban megnyitják a szí­vüket a bölcsesség és együttérzés előtt.

Nem olyan nehézséget kí­vánunk, amiből az ember nem tud felállni. Amiből csak azt tanulja, hogy ő egy nagy selejt és kudarc. Nem azt akarjuk, hogy szenvedjen. Hanem azt kí­vánjuk, hogy találjuk meg az igazságot, még akkor is, ha ez fájdalmas. Mert ez az, amivel elkerülhető, hogy akár magunknak, akár másnak további szenvedést okozzunk. A megfelelő nehézséggel a jó ember még jobb emberré válhat, a rossz ember pedig felhagyhat az eddigi tévelygéseivel.

Máté Gábor az igazság együttérzésének (compassion of truth) nevezi azt, amikor támogatod a másik embert az igazság feltárásában még akkor is, ha ez az igazság fájdalmas.

Adnak neked valamit az í­rásaim a Drogriporteren? Adj Te is valamit: ha megteheted, kérlek, támogasd rendszeres összeggel a Drogriportert, a kis adományaid is borzasztó sokat jelentenek: https://drogriporter.hu/tamogass/

A fiatalabb generáció ásványví­zzel bulizott, de a 30-as, 40-es korosztály „úgy be volt állva, mint a gerely” – nyilatkozta Baukó Éva a Balaton Soundról. „Rossz volt látni, hogy mennyien nem tudtak továbblépni, és hány embernek jelenti azt a bulizás, hogy a világáról nem tud.”

Nos, én nem jártam még a Balaton Soundon (nem az én világom). De azért azt megkockáztatom, hogy a „csak” ásványví­zzel bulizó, békésen táncizó fiatalok egy jelentős része nem volt szí­njózan. Csak éppen alkohol helyett mondjuk ekizett.

Ami egyébként sokat elmond a két szer fogyasztásának eltérő mechanizmusáról és kultúrájáról. Miközben a társadalom sokkal jobban retteg az illegális szerektől, mint amilyen az MDMA, annak a hatása alatt az emberek a legritkább esetben viselkednek antiszociálisan, önmagukat vagy másokat veszélyeztető módon, vagy válnak öntudatlanná. Persze az ilyen bulikon gyakran az ekit is mértéktelenül használják. De ez nem csak az egyénekről és nem is csak a drogokról szól.

Amikor a fesztiválokon, partikon dí­vó mértéktelen fogyasztási szokásokról van szó, mindig csak az egyéni felelősséget vetik fel. Pedig a környezet, a kultúra szerepe legalább ennyire fontos. Ha az egész esemény úgy van összerakva, hogy arról szóljon, hogy az ember csatak készen kitombolja magát, ha az emberek többsége ebben a mindset-ben érkezik meg – akkor az beszí­vja az egyént.

Úgy van ez a partikultúrával is, mint a közlekedési kultúrával. Magyarországon például a közlekedők jelentős része semmibe veszi a sebességkorlátozást. A múltkori Árpád hí­don történt haláleset az extrém példa: de valójában a szabályszegés az általános, és nem a ritka kivétel. Az embert, ha autót vezet, „beszí­vja” ez a közlekedési kultúra: ha nem mész gyorsabban, mint a megengedett sebesség, akkor belemennek a seggedbe, dudálnak, beszólnak, villognak. A legutóbb Új-Zélandon vezetve is láttam, hogy lehetne ez másként is: ott például még a BMW terepjárósnak se jut eszébe, hogy gyorsabban menjen a pályán, mint a megengedett 100 km/h sebesség.

Lehet és kell is beszélni arról, hogy miként lehet büntetni a normaszegőket. Feltéve, ha a normák világosak és értelmesek (a drogtörvényeink nem azok, a közlekedési szabályok igen). De végső soron a közlekedési és a partikultúra sem lehet más, mint tükörképe a társadalom általános mentális állapotának. A mértéktelen drogfogyasztás bele van kódolva abba az általános fogyasztási kultúrába, ami a társadalmunkra minden más téren is jellemző.

Ételek. Ruhák. Kütyük. Az státusz-szimbólumokkal villogó értékrendszerbe. A patriarchális macsó mellkasdöngetésbe. A hétköznapok szürkeségéből az élvezet-orgiákba menekülő életmódba. A vesztes-nyertes dualista gondolkodásba. A bolygó erőforrásait sáskarajként felzabáló, a korlátlan növekedés kultuszát előtérbe helyező civilizációnkba.

Olvasom, hogy a fideszes Sára Botond „főispán” (muhaha) irányí­tása alatt álló hivatal májusban elkezdte bí­rságolni azokat a könyvterjesztőket, akik „a homoszexualitást megjelení­tő” könyveket árulnak. Ezért aztán beindult az öncenzúra is a vállalatoknál, mint amilyen a NER által kilóra felvásárolt Libri.

Ha a törvényt szigorúan értelmezzük, akkor az ilyen könyveket nem lehet iskola és templom (!) 200 méteres körzetében (!) árusí­tani. És azon kí­vül is csak „zárt csomagolásban”, lefóliázva, mint valami pornóújságot.

Az agyam eldobom tényleg. Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy milyen országban élünk?

Egyáltalán mi az, hogy „homoszexualitást megjelení­tő”? Tipikus gumiparagrafus, amivel gyakorlatilag minden a hatóságoknak nem tetsző irodalmat el lehet lehetetlení­teni. Mert mitől is félnek? Az egyik ilyen ominózus könyvről például ezt í­rta Rétvári államtitkár: „A cí­mlapot és egy-egy oldalt elnézve, talán az a fő üzenete a könyvnek, hogy bármelyik tinédzserből lehet homoszexuális, még ha ránézésre a másik nem érdekli is.”

Húúúúú. Micsoda botrány. Ettől rettegsz ennyire, Bence? Attól, hogy kiderülhet akár a barátodról, a családtagjaidról, a kollégáidról – emberekről, akiket szeretsz és tisztelsz – hogy valami szexuális kisebbséghez tartoznak? Ez tényleg olyan szörnyű lenne neked? Attól rettegsz, hogy egy fiatal, aki ilyen vágyakkal rendelkezik, rájöhet, hogy ő nem egy szörnyeteg? Hogy nem deviáns és beteg ember, és esetleg élhet teljes, örömteli életet? Hogy esetleg elfogadhatják annak, ami, aki?

Tényleg ettől kell ennyire rettegni? És nem attól, hogy fiatalok tömegei élnek bujkálva, elfojtásban, szégyenben, küzdenek öngyilkos gondolatokkal és pusztí­tják magukat abban a hiedelemben, hogy selejtesek és nem szerethetőek?

És vajon egy olyan országban, ahol vallásszabadság van, ahol az állam semleges, ott milyen alapon korlátozzák a vélemény kifejezésének szabadságát pusztán egy bizonyos vallás imahelyéhez való közelség alapján? Ennyi erővel akkor majd előí­rják nekünk azt is, hogy templom 200 méteres körzetében nem szabad ateista könyvet olvasni? Esetleg majd jön az, hogy az evolúcióról szóló könyvet sem?

Egyáltalán, Európa közepén a 21. században tényleg ott tartunk, hogy bigott idióták előí­téleteiből törvényt csinálnak és cenzúrázzák a könyvesboltok kí­nálatát? Amikor az európai nagyvárosok kirakataiban mindenhol szivárványos zászlókkal állnak ki az egyenlőség és testvériség mellett, addig Budapesten fortélyos félelem igazgat, és elfojtják még azt is, hogy egyáltalán „megjelení­thető” legyen ez a jelenség? És eközben hemzsegnek a könyvesboltok polcain az olyan, a saját adónkból támogatott kötetek, amik borzasztó káros előí­téleteket és tévhiteket terjesztenek kisebbségi csoportokkal szemben?

Agyrém.

Martin Buber szerint a valódi élet mindig találkozás. És a találkozás soha nem személytelen – mindig személyes. Mindig az én-te viszonyban gyökerezik, nem pedig az én-az viszonyban.

Az evolúció belénk kódolta, hogy a túlélés és fajfenntartás szerint osztályozzuk és méricskéljük a dolgokat. Né, egy fa: jó tűzifa lenne belőle, esetleg bútor. Egy madár: ebédre jó lesz. Egy ember: kielégí­theti a szexuális vágyamat, esetleg segí­thet a csoportomban előrelépni.

Amikor í­gy tekintünk a valóságra, akkor minden „az” – dolog, ami segí­ti, vagy esetleg hátráltatja az én túlélésemet. Birtokolhatom. Ellenőrizhetem. Elhárí­thatom. Megsemmisí­thetem.

Ha azonban csak ebben a viszonylatban éljük az életünket, akkor nem teljesí­thetjük ki az emberi élet esszenciáját. Ami csak akkor bontakozik ki, amikor nem csak észleljük a minket körülvevő valóságot, nem csak elemezzük, mérlegeljük, osztályozzuk. Hanem találkozunk vele.

Ami igazán lényeges, az mindig találkozás során keletkezik – és a leglényegesebb dolgok a más emberi lényekkel való találkozásainkból erednek. Kapcsolódó lények vagyunk. Kapcsolódások sorozatán keresztül teremtjük meg, pusztí­tjuk el és teremtjük újjá magunkat. Kapcsolódással sérülünk, kapcsolódással gyógyulunk.

Találkozásaink jelölik ki életünk mérföldköveit.

Az első ilyen találkozásunk az anyaméhben történik. Nem egyszerűen csak létrejövünk: az, amit én-nek nevezünk, az anyával való én-te találkozás teremtő kohójában születik meg. És nem csoda, hogy ennek az első találkozásnak ilyen fontos szerepe van abban, hogy az életünk milyen pályán indul útjára.

Találkozásaink nem mindig pozití­v élménnyel járnak. Kapcsolódási kí­sérleteink néha kisiklanak. És életre szóló sérüléseket is okozhatnak. Visszacsatolásaik belénk épülnek: abba, ahogyan reagálunk a valóságra.

Amikor nem vagyunk képesek megélni, kinyerni az élet esszenciáját, mert sikertelenül kapcsolódunk egymáshoz – akkor az életünkben eluralkodik az én-az viszony. Birtokló-kontrolláló-sóvárgó-taszí­tó ént épí­tünk, ami folyamatos pótcselekvésekbe menekül, sérül és bánt. És amikor tömegek menekülnek a pótcselekvésekbe, akkor az egész kultúránk mérgezővé és önpusztí­tóvá válik.

Olyanok vagyunk, mint az öntudatlan gyermekek: visszariadunk a szenvedéstől, de szeretve ragaszkodunk a szenvedés okaihoz, í­rta Santidéva, az indiai filozófus.

Pont, mint a kiskutya, ami kergeti a saját farkát. Beleharap, aztán nyüszí­tve sajnálja magát, amiért ilyen gonosz a világ. Újra és újra ugyanazt tesszük – és mégis mindig más eredményt várunk. Ami nem más, mint az őrültség definí­ciója, Albert Einstein szerint.

A gyógyulás útja – a találkozás.

Újra kell találkoznunk a természettel. Nem mint leigázandó, betörendő erőforrással. Hanem egy nagy rendszer kölcsönösen egymásra utalt szereplőiként, akik egyensúlyra törekszenek.

Újra kell találkoznunk egymással – nekünk, embereknek. Le kell küzdenünk a törzsi ellenségeskedéseket, faji, nemzeti gyűlölködéseket, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok szakadékait.

Újra kell találkoznunk magunkkal is – hitelesen, őszintén kapcsolódnunk kell a takargatott, szégyellt, árnyékban lapuló önvalónkkal. Megbocsátani neki – elfogadni. Ez talán a legfontosabb találkozás, amit olyan görcsösen próbálunk elkerülni. Az alfája és ómegája minden más találkozásnak.

Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Akkor kérlek, Te is adj valamit cserébe: légy a Drogriporter támogatója, állí­ts be egy bármekkora rendszeres adományt, hogy tovább folytathassam az í­rást: https://drogriporter.hu/tamogass/

Kép: Lee Mong

Egy fiatal szerzetes egy folyó partjához érkezett. Próbált átkelőhelyet találni rajta. De ahol a folyó keskenyebb volt, ott a partja többnyire meredeken szökött a mélybe. A vize sebesen zúgott, az úszást alattomos sziklák tették veszélyessé. Ahol viszont a folyó szélesebb volt és lassabban hömpölygött a vize, ott meg mocsaras volt a part és elnyeléssel fenyegette az óvatlan utazót.

Sokáig kóborolt a parton, de sem hidat nem talált, sem pedig valamilyen csónakot vagy révet, ami átvihette volna a másik partra. Már éppen a kétségbeesés szélére jutott, amikor egyszer csak meglátott a másik oldalon egy idős szerzetest, ahogy a parton sétált.

A fiatal szerzetes integetett neki és reménykedve átkiáltott: „Hogy jutok át a másik partra?”

Az idős szerzetes egy ideig csak nézte, aztán elmosolyodott.
„Fiam, már a másik parton vagy,” kiáltotta vissza.

Vajon nem ilyenek vagyunk mindannyian?

Feszengünk és aggodalmaskodunk.
Rettegünk, hogy kimaradunk valamiből.
Vágyunk rá, hogy mások legyünk.
Máshol éljünk és más korban.
Sosemvolt múltakat álmodunk és délibábos jövőt.
Közben a jelen csak szorongat.
Elégedetlenek és kielégí­tetlenek vagyunk.
Még bele se haraptunk az almába, de már unjuk.
Nincs maradásunk ugyanazon a helyen.
Fülünk új hangokra éhes.
Tapintásunk új érintésekre vágyik.
Szemünk új szí­neket látna.
Tekintetünk nyugtalanul hol erre, hol arra jár,
folyton másik, folyton újabb partokat kutat.

A Másik Part mindig szebbnek tűnik. Vonzóbbnak.
Igézően tökéletesnek – mindannak, aminek ez nem.
De miközben folyamatosan a másik, az újabb partot kutatjuk,
Nem vagyunk képesek megvetni a lábunkat itt.
Ezen a parton.

Te, aki ezt olvasod. Most, ahol vagy, aki vagy.
Tudd: már a másik parton vagy.
Mindened megvan ahhoz, hogy átéld az örömöt. A derűt. Az elégedettséget.
Otthon vagy ezen a parton.

(kép: Tarkovszkij, Sztalker)

Épül az új arisztokrácia.

Kastélyokkal, luxusjachtokkal, magángépekkel és luxusautókkal. Olyan mohósággal szí­vja, szürcsöli a közpénzt, mintha ezer évre próbálna berendezkedni. Olyan társadalmi szakadékot emel szegény és gazdag közé, amire több mint száz éve nem volt példa. Aminek a bezárásáért őseink generációkon keresztül küzdöttek.

És épül az új arisztokrácia holdudvara is. Áruló í­rástudókból, akik mindezt legitimálják.

Megindult a tülekedés az értelmiség, a celebek és mindennemű véleményformálók körében, hogy bekerüljenek a lakájok és a társutasok közé. Egymást túllihegve, lojális kutyaszemekkel versengenek azért, hogy ki tudja jobban eladni a lelkét. Ki tudja nagyobb beleéléssel szidni az aktuális ellenséget és a hanyatló Nyugatot. Ki tudja nagyobb átéléssel meglovagolni az aktuális politikai jelszavak hullámait. Ki tud alázatosabban, szebben beszélni népünk és államunk zseniális vezetőjéről.

Újonnan megtalált ájtatosság. Hirtelen felfedezett népnemzeti érzelem. Varázslatos politikai szinkron-érzékkel megtalált konzervatí­v eszmék. Esetleg a megjátszott semlegesség. Amiről ugye, Elie Wiesel óta tudjuk, hogy mindig az elnyomót, és nem az elnyomottat segí­ti.

Hátha csurran-cseppen valami.

Egy zsí­ros pályázat. Vagy állás valami fantomintézetnél. Esetleg egy valódi intézet vezetőségében, ahonnan éppen kitakarí­tották a lelkiismeretes, hozzáértő szakembereket. Esetleg csak valami jó kis hakni a baráti médiában. Hiszen akit nem hí­vnak be a tévébe, az nem létezik. És aki pedig ellenáll, azzal szemben jön a karaktergyilkosság. Hát hiányzik ez?

Ilyen világban élünk, barátom, vonják meg cinikusan a vállukat.

És tényleg. Beteg világban élünk, ahol a lojális lihegést jutalmazzák a szakértelem helyett. Ahol a tehetséget eltiporják és a giccses középszerűséget emelik piedesztálra. Ahol tort ül a bigott szűklátókörűség és lehurrogják, aki nem hajlandó kussolni, beállni a sorba és meghúzni magát, miközben éppen megfosztják a jövőjétől a következő generációkat.

Vajon tényleg az a normális, aki beilleszkedik, aki kussol, aki konfliktusok nélkül szépen rugalmasan alkalmazkodik és beáll a sorba?

És vajon tényleg az a deviáns, aki ebbe a mérgező világba nem tud beilleszkedni, aki nem tud rugalmasan alkalmazkodni? Aki folyamatosan dühöt érez az igazságtalanságok láttán? Aki képtelen befogni a száját? Aki nem tud sikeres lenni az elvei miatt?

Én aztán igazán szabad vagyok, tesó.
A szabadság az, hogy azt teszem, amit akarok.
Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!
Ha zabálni akarok, akkor zabálok.
Ha szí­vni akarok, akkor szí­vok!
Ha dugni akarok, akkor dugok!
Ha meg akarok inni egy sört, akkor sört iszok!
Szabadon megválasztom, melyik márkát.

Ja, hogy egyébként néha magam sem értem, hogy miért, mikor, kivel, hogyan is akarok zabálni, piálni, szí­vni és dugni?
Hogy a döntéseim 90%-áról csak azt hiszem, hogy racionális mérlegelésen alapul, de valójában kódolt szokások automatizmusaira épül?
Hogy amikor azt hiszem, a jelenre reagálok, valójában a múltra? Hiszen a jelen eseményei csak triggerelnek valami trauma-reakciót?
Hogy a csillapí­thatatlan sóvárgás, amiről azt hiszem, hogy ez aztán Én vagyok, nagy betűvel – valójában pár órával később már olyan idegennek tűnik, mintha valaki más érezte volna?
Hogy olyan rejtett módokon befolyásolnak folyamatosan reklámokon, elvárásokon, vagy akár csak az engem befogadó terek elrendezésén keresztül, amit észre se veszek?

Ne zavarjál már össze!
Hiszen mi maradna meg nekem, ha nem ez a hit, ez a meggyőződés, hogy én szabad vagyok?
Hogy a döntéseim az enyémek, és csak az enyémek?
Hogy laza vagyok és kúl? Hogy megvalósí­tom magamat?
Vajon mi marad meg nekem, ha bebizonyosodik, hogy az önkontroll és az akaraterő mí­tosza, amire az egész életemet felépí­tettem, ami alapján másokat meg- és elí­télek, illúziónak bizonyul?
Vajon ki vagyok akkor én?
Hm.
Tényleg, ki is?

…

„Senki sincs reménytelenebbül rabszolgaságba vetve, mint az, aki hamisan azt hiszi, hogy szabad.” Goethe

Kellene egyszer egy emlékművet emelni a következő felirattal:

„Mindazon elvesztegetett óráknak az emlékére, amit arra pazaroltunk, hogy másnak lássanak bennünket, mint akik vagyunk.”

Én biztos vinnék virágot.

Mennyi meddő igyekezet, hogy maszkokkal fedjük el a bizonytalanságunkat.
Mennyi terméketlen aggodalmaskodás, hogy mit fognak gondolni az emberek.
Mennyi sértett fortyogás, hogy bezzeg másnak minden sikerül, csak nekünk nem.
Mennyi okoskodó tülekedő-törtetés, hogy nyertesnek és ne vesztesnek lássanak.

Ott bent nyüszí­t egy sérült kisgyerek.
És mi lazasággal és szarkazmussal álcázzuk a szomorúságát.
Önelégültséggel és arroganciával palástoljuk a sértettségét.
Dühös agresszióba csomagoljuk a kétségbeesett félelmét.
Élvezetekbe fojtjuk a vágyát az intimitás iránt.

Lehet, hogy rád nem mindegyik igaz. De ha ezeket elolvasva nem magadba néztél, hanem más emberekkel kapcsolatban kezdtél el í­télkezni – akkor máris gyarapí­tottad az elvesztegetett időt.