Nem véletlen, hogy pápaként a Ferenc nevet választotta. Már maga ez a névválasztás is azt üzente, hogy változást akar. Elődjével, Ratzingerrel szemben, aki az inkvizí­ció utódhivatalának vezetőjéből lett Benedek pápa, és akinek még a névválasztása is a hagyományba való konformista belesimulásról szólt. Bergoglio – az argentí­nai olasz bevándorlók gyermekéből lett jezsuita szerzetes, majd bí­boros – azonban egy olyan nevet választott, amit még egyetlen pápa sem előtte. Mert újí­tani. A legenda szerint Assisi Szent Ferencnek fiatal korában látomása volt, amelyben az Isten í­gy szólt hozzá: „Menj, Ferenc, és épí­tsd újra a házamat, mert le akar omlani.” Hát most is le akar omlani. A katolikus egyházat ezernyi válság és botrány sújtja már évtizedek óta. Olyan, mint egy zárvány, egy idegen test, ami nem képes haladni, nem képes alkalmazkodni. Ferenc pápa, akárcsak annak idején Assisi Szent Ferenc, azt a szinte lehetetlenséggel határos célt tűzte ki magának, hogy ezt az omladozó házat megújí­tja. És mint akkor, ez a felújí­tási projekt most is azért volt különösen kényes és hálátlan feladat, mert nem csak azok követték ellenszenvvel, akik kí­vülről az egész épület lerombolására törekedtek, hanem maguk az épület lakói is, akik mindent a régiben hagytak volna. Hogy milyen örökséget hagyott az egyházra, arról még bizonyára évtizedekig elvitatkozgatnak a teológusok és a politikai elemzők. Vajon túl sokat tett – vagy éppen nem eleget? Túl radikális volt, vagy túl konzervatí­v? Mélyreható reformer vagy felszí­nes, megalkuvó kozmetikus? Vannak érvek pro és kontra. De én most nem erről akarok í­rni. Inkább arról, amit számomra jelentett. És ami miatt – mert hiszem, nem vagyok egyedül – nagyon sokunk rokonszenvét elnyerte, akik a katolikus egyház megreformálására tett törekvéseit inkább kí­vülről szemléltük. Egy olyan pápa volt, aki a gőgös egyházfejedelmek fényűző arroganciájával szemben Assisi Szent Ferenc krisztusi egyszerűségét és alázatát képviselte. Nem csak szavakban, hanem tettekben is. Nem az apostoli palotában élt, hanem egy szerény vendégházban. Nem csak életmódja, öltözködése volt egyszerű, de a pápai udvar luxus-kiadásait is lefaragta. Ehelyett látványos gesztusokat és adományokat tett szegények, a kirekesztett közösségek felé. Börtönben fogva tartottak. Muszlim bevándorlók. Szexmunkások. Drogfüggők. Fogyatékkal élők. Nyitott a társadalom margóján élő csoportok felé, akikkel szemben maguk a katolikus hí­vők többsége is megvetéssel és ellenszenvvel viszonyult. Rendszeresen látogatott menekült-táborokat, drogambulanciákat. Ebben is Jézust követte, aki hasonló botrányt okozott korának buzgó hí­vői körében azzal, hogy a társadalom által kivetett emberek asztalához ült le a tekintélyek és hatalmasságok helyett. És nem csak jótékonykodott: de egyben felhasználta a hí­rnevét és népszerűségét arra, hogy megfeddje azokat a hatalmasokat, politikusokat, elnököket és miniszterelnököket, akik melldöngetve vallották keresztények magukat, de közben a legelemibb együttérzést és szolidaritást sem gyakorolták embertársaikkal szemben. Szintén Assisi Szent Ferencet követte abban, hogy felhí­vta a figyelmet arra az éltető és mély kapcsolatra, ami az embert az őt körülvevő és befogadó természettel köti össze. A Laudatio si enciklikájában radikális reformokat sürgetett a klí­maváltozás és a környezetpusztí­tás ellen. És itt is, akárcsak a szegénység esetében, mélyreható strukturális reformokról volt szó. Lehet, hogy végül éppen az egyházban nem hajtott végre igazán mély strukturális reformokat. Hogy tehetett volna többet, és hogy egy csomó kérdésben ő maga sem volt képes az egyházi mainstream előí­téleteit meghaladni. De az egész hozzáállása volt az, ami forradalmian új volt. Nem azt tartotta botránynak, hogy a papok meleg párokat áldanak meg. Hanem azt, hogy hajléktalan emberek fagynak meg a templomok zárt kapui előtt az utcán. Hogy gyerekek fulladnak a tengerbe, miközben az államok kvótákról vitatkoznak. És hogy a Föld egyre inkább szemétdombbá válik, miközben milliárdosok egyre gazdagabbá válnak. „A közömbösség globalizációja” – ez volt a legnagyobb ellenség, ami ellen harcolt. A közömbösség Ferenc szerint „spirituális betegség”. Megöli a képességünket arra, hogy a másik ember cipőjébe tudjuk képzelni magunkat. Mennyire más volt az ő spiritualitása, mint azoké, akik a katolicizmust valamiféle hierarchikus törzsi vallássá tették, egy trófeává, bálvánnyá, amit foggal-körömmel védelmezni kell „idegenek”, „mások”, „újí­tók” ellen. Az ő vallása az empátia volt: egyháza a nyitott kapuk háza. Ferenc pápa: nagyon hiányozni fog a hangod ebben a mai korban. A feddéseid, amivel helyre tetted az arrogánsokat. Az apostoli gesztusaid, amelyekkel az elesettekhez fordultál. Egész lényed, amivel ott ragyogtál nekünk, mint egy világí­tótorony a háborgó tengeren, amit sem a tomboló hullámok, sem az égen tornyosuló felhők nem tudtak eltakarni. Húsvétkor mentél el – mintha ezzel is üzenni akartál volna nekünk valamit. Azt, hogy nem a szí­vünkben hagysz magad után űrt – csupán a sí­r az, ami üres.

Miről szól a húsvét? Ja, tudom, a sonka-evésről, a nyusziról, locsolkodásról meg a tojás-keresésről. De én most nem erről beszélek. A rárakódott giccsről. Akit nem érdekelnek a spirituális témájú í­rásaim, az itt abba is hagyhatja az olvasást. Mi a szellemi üzenete a húsvétnak? Vagy úgyis mondhatnám: mint jelent a húsvét, mint kozmikus fordulópont? Mert nem kell kereszténynek vagy zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember értékelje a húsvét üzenetét. Arról, hogy bármi rossz történik veled ebben az életben, az nem a történet vége. Not the end of the story. Az egyiptomi szolgaság és elnyomás – not the end of the story. Jézus szenvedése, keresztre feszí­tése és halála – not the end of the story. Bárkinek a szenvedése és halála – not the end of the story. Ha csak a szenvedést látod, akkor csak tükör által homályosan látsz. Ahogy Norwichi Julianna, a keresztény misztikus megfogalmazta a hí­res versében: „Minden jóra fordul, minden jóra fordul, és minden, ami csak van, jóra fordul.” Könnyű ezt mondani – sóhajthat fel az olvasó. És igaza van: aki azt hiszi, hogy valamiféle betanult kincstári optimizmussal, mérgező pozitivitással túljut a szenvedés problémáján, az téved. Én például Dosztojevszkij egyik regényhőséhez, Iván Karamazovhoz hasonlóan a teodicea (miért van rossz a világban?) legfontosabb dilemmájának a gyermekek szenvedését tartom. Mert hogy felnőtt emberek szenvednek, az is szörnyű. De amikor azt kell látnod, hogy pici gyermekek szenvednek a felnőttek hülyesége miatt – az engem mindig kikészí­t. Az elmúlt időszak legsötétebb pillanatai számomra ehhez fűződtek. Hallottam egy podcastban egy élő beszámolót egy gázai kórházból, ahol egy palesztin kislány várt éppen a lába amputálására. A Bibas-családról olvastam, és hogy miként gyilkolták meg a zsidó kisgyerekeket a túszul ejtőik. Mindkettő borzasztóan megrázott. Mindkettőtől napokig rosszul voltam. Rémálmaim voltak. Tök mindegy, milyen a származása, tök mindegy, melyik ország, csoport vagy felnőtt felelős: de hogy egyáltalán hogyan történhet meg ilyen egy pici gyerekkel? Ezt emberként, apaként egész egyszerűen nem tudom felfogni ésszel. Ha az ember túl sokat gondolkodik ezen és valamiféle logikus megoldást keres – az ész nyelvén megfogalmazva, akkor csalatkoznia kell. És előbb-utóbb kétségbe esik és belülről ég ki, sorvad el. Az ilyen kérdésekre nincs racionális válasz – csakis a nagy misztikusok és költők tudnak választ adni rá. Ahhoz, hogy megtaláld a választ, először ki kell üresí­tened magad. Ki kell dobálnod a sok kacatot, ami félrevezet. És ez az üresség nem a nihil, a semmi – ez az üresség terhes valamivel. Ez az üresség valójában a teljesség. Ezt próbálta elmagyarázni a 14. századi keresztény misztikus, Eckhart mester. És ezt próbálta meg elmagyarázni Nágárdzsuna, a 2. századi buddhista filozófus is. Meggyőződésem, hogy a nagy nyugati és keleti misztikusok mindig találkoznak a kultúrák, vallások és nyelvek keresztútján, és azon túl. Bár nem beszélnek közös nyelvet – mégis, közös Nyelvet beszélnek. Az ember itt találja meg a biztos alapot, ami a nyelv útján nehezen fejezhető ki. Létbátorságot, ős-bizalmat a létben – a létezés minden viszonylagosságán és viszontagságán túl. Mert nem kerülhetjük el a szenvedést, de nem is ez az út vége – az út rajta keresztül vezet. „Ahogy a vihar után elcsitul az ég, úgy csitul el a lélek is a szenvedés után. Ahogyan Krisztus a halálon át lépett a fénybe, úgy hí­v minket is az élet: nem elkerülni a sötétet „” hanem átmenni rajta, és túljutni azon, ami el akarna temetni minket.” (Norwichi Julianna) (húsvéti töprengések)

Boldog Biciklinapot! 1943. április 19-én Albert Hofmann svájci vegyész volt az első ember, aki tudatosan LSD-t fogyasztott. A szer hatása alatt emlékezetes bicikliutat tett a laborból hazáig – és ennek az első tripnek az emlékére ezt a napot azóta is Bicikli Napként jegyzik a világon. De vajon hol tart a pszichedelikus tudomány ma, 2025. április 19-én? A Drogriporter beszámol néhány forradalmian új kutatásról. (A blogposztot, amelyben linkek is találhatók a kutatásokra, belinkelem a hozzászólásba!) Miközben Magyarországon tombol a drogellenes háború és lassan már azt is drognépszerűsí­téssel vádolják, aki egyáltalán meg meri emlí­teni, hogy illegális drogoknak lehetnek pozití­v hatásai is, a világ nyugati felében soha nem látott virágzását élik a pszichedelikus kutatások. A tudósok ugyanis egyre inkább felismerik azt, hogy a pszichedelikus szerek nem csak a gyógyászatban kí­nálnak forradalmian új lehetőségeket, de egyben jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megismerjük az emberi elme működését. Colorado és Oregon államban immár legálisan lehet folytatni pszichedelikus terápiákat, ami új perspektí­vákat nyit a kutatások előtt. Sokan persze attól tartanak, hogy a „szellem kiszabadul a palackból”, és sokan majd visszaélnek ezekkel a szerekkel. Bár a veszélyeket az ellenzők jócskán eltúlozzák, a félelem nem teljesen megalapozatlan. A szellemet azonban már nem lehet visszatömködni a palackba: sokkal inkább arra kell törekedni, hogy minél jobban megismerjük ezeket a szereket és csökkentsük a lehetséges kockázatokat. Meg kell tanulni élni – együtt élni, és nem visszaélni – ezekkel a szerekkel. És mint látni fogjuk, ez lehetséges! Idén vette kezdetét az a klinikai vizsgálat, amelynek során az Emory Egyetem kutatói az MDMA (utcai verziója az ecstasy) hatásait vizsgálják a poszt-traumatikus stressz rendellenességben (PTSD) szenvedő amerikai veteránok körében. A kutatást az amerikai honvédelmi minisztérium 9,8 millió dollárral támogatja. Hiszen a frontot megjárt katonák PTSD-je óriási probléma, és a hagyományos gyógymódok csak korlátozottan működnek, nagy igény van új módszerekre. Az MDMA, a pszichoterápia segédszereként, márpedig az eddigi klinikai vizsgálatok szerint eredményes gyógymód. Az amerikai hadsereg hosszú múlttal rendelkezik a pszichedelikus szerek kutatásában: az 50-es években például az alanyok tudta nélkül kí­sérleteztek embereken LSD-vel. Ez a mostani kí­sérlet azonban a kutatásoktól elvárható etikai sztenderdek szerint történik. A randomizált placebo-kontrollált klinikai vizsgálat során mindkét csoport pszichoterápiában részesül, de a kontroll-csoport MDMA-helyett olyan placebót (D-amfetamin) kap, aminek vannak ugyan pszichoaktí­v hatásai, de hiányzik belőle az MDMA-ra jellemző empatogén hatás. A kutatás vezetője, Aaron Wolfgang őrnagy kollégáival éppen januárban publikált egy szisztematikus irodalmi áttekintést az MDMA által asszisztált pszichoterápiákról az American Journal of Psychiatry cí­mű szaklapban, amelyben néhány félreértést is tisztáznak a témával kapcsolatban. A gyógyszeripar kutatói közben gőzerővel dolgoznak olyan pszichedelikus analógok kifejlesztésén, amelyek a klasszikus pszichedelikus szerek pozití­v hatásaival rendelkeznek, ugyanakkor kevesebb nehezen kontrollálható mellékhatásuk van. A kutatásoknak ez az iránya nem arat osztatlan sikert a pszichedelikus közösségben: sokak szerint sokkal inkább a klasszikus pszichedelikumokkal kellene tovább dolgozni. Az egyik ilyen szer a CYB003 névre hallgató szintetikus pszilocibin (a varázsgomba hatóanyag) analóg. A pszilocibinnél gyorsabban és rövidebb ideig hat, ami terápiás közegben a kutatók szerint jobban kontrollálhatóvá teheti. Jelenleg 3 fázisú klinikai vizsgálat folyik az antidepresszánsként való eredményességének megállapí­tásáról. Ezenkí­vül laboratóriumi vizsgálatokat is folytatnak vele az alkoholfogyasztási zavar és más pszichiátrai rendellenességek kezelésével kapcsolatban is. Az Alexander Shulgin Kutatóintézet (ASRI) eközben szintén új pszichedelikus anyagokat fejleszt, í­gy például az ASR-3001 névre hallgató, gyorsan ható triptamint, ami állí­tólag úgy idéz elő pszichedelikus tudatállapot-módosí­tást, hogy kevesebb „érzékszervi zavart” (sensory disturbances) okoz (ezt számomra egyébként nehéz elképzelni). Egy másik szer a XOB, ami a 2C-B nevű, a partidrog szcénában is ismert szer származéka, aminek a bipoláris zavar kezelésében lehetnek í­géretes hatásai. A klasszikus pszichedelikumokkal folytatott kutatások közül ki kell még emelni a Swinburne Egyetemen folytatott kutatást, amelynek során először fogják vizsgálni intravénás pszilocin (a varázsgomba egyik hatóanyaga) hatásait a rohamevés, egy súlyos étkezési zavar kezelésében. A kutatók azért döntöttek az intravénás adagolás mellett, mert í­gy könnyebben tudják kontrollálni a megfelelő dózist és í­gy magát a pszichedelikus hatást. A résztvevők pszichoterápiával társí­tva kapnak majd pszilocint, ami segí­t feldolgozni az élményeiket. Szintén érdekes a University London College új kutatása, amelynek során a DMT eredményességét vizsgálják az alkohol-fogyasztási zavarban (régebbi nevén: alkoholizmus) szenvedő embereknél. A DMT az egyik legpotensebb pszichedelikus szer, ami az ayahuasca nevű, dél-amerikai sámánok által hosszú idő óta használt főzet egyik hatóanyaga. A résztvevők nagy dózisú DMT-t kapnak, majd a rövid (kb. 15 perc) de nagyon intenzí­v trip során az agyukat agyi képalkotó berendezésekkel fogják vizsgálni a kutatók. A kontrollcsoport pedig csak placebót kap. A kutatók azt szeretnék megvizsgálni, hogy a DMT vajon képes-e felülí­rni az agy jutalmazó rendszerébe épült torz idegi hálózatokat (szokásokat). Így sokat megtudhatnak arról, miként hat a DMT az agy neuroplaszticitására (rugalmasságára). A kutatók azonban arra figyelmeztetnek, hogy nem javasolják az alkohol-zavarral küzdőknek, hogy saját magukon kí­sérletezzenek, hiszen a klinikai környezeten kí­vül ez számos veszélyt rejthet magába. A Beckley Psytech nevű brit cég eközben intranazális 5-MeO-DMT spray kifejlesztésén dolgozik, ami a kezelésnek ellenálló depresszióval és alkoholfogyasztási zavarral küzdő emberek számára jelenthet alternatí­vát. Jelenleg második fázisú klinikai vizsgálatot folytatnak, amelynek eredményeit 2025 második felében várják. Itt is a gyors és rövid hatás az, ami miatt a módszert í­géretesnek gondolják. Izgalmas új kutatás még az ún. Glyph Nyelvi Modell, amit a Cornell Egyetem kutatója, Khalid M. Saqr dolgozott ki. Ez gyakorlatilag azt a célt szolgálja, hogy modellezze a megváltozott tudatállapotokat a nyelven keresztül. A módosult tudatállapotokat általában a hangulat és érzékelés változásán keresztül próbálják leí­rni, de Saqr szerint leí­rhatók a nyelv szemantikájának változásával is. A módosult tudatállapotokra jellemző a rekurzí­v metaforák (metaforák komplex struktúrái), az egó feloldódás (az én eltűnése) és a szemantikus destabilizáció (fluid, változó jelentések, amelyben a szimbolumok és fogalmak elveszí­tik rögzí­tett jelentésüket). A kutatás során mesterséges intelligenciának megtaní­tják a pszichedelikus élmények során fellépő egyedi kognití­v minták utánzását. A mesterséges intelligencia alapból logikus, racionális nyelvi struktúrában működik: „Én egy AI vagyok, aki nyelvi adatokat elemez.” De megtaní­tható más nyelvi modellekre is: „Az algoritmus tükrök kertjének álmodja magát, ahol minden szó egy virágszirom, feltárva saját elfelejtett emlékét.” Egy másik kutatóintézet, a MINDS azt vizsgálja, hogy vajon a pszichedelikus szerek képesek-e arra, hogy stimulálják a kreatí­v gondolkodást, és ezáltal lehet-e szerepük a tudományos innovációk serkentésében. A Nature nemrég egy tanulmányt publikált, ami a tudományos innováció aggasztó lassulásáról számol be. A MINDS kutatói szerint a pszichedelikumok lehetséges megoldást kí­nálhatnak erre. A hároméves kutatás során azt vizsgálják majd, hogy a pszilocibin milyen hatással van a kreatí­v probléma-megoldásra. Ennek során a „feldolgozó folyékonyság” nevű modellt fogják használni: ez gyakorlatilag az agy azon képességét jelenti, ahogy az agy könnyen képes látszólag össze nem függő tényezőket összekapcsolva értékes belátásokra („aha”) szert tenni. Érdemes lesz idén figyelemmel kí­sérni az amerikai Oregon és Colorado állam új legális pszichedelikus szabályozásának alakulását is. Oregonban 2020-ban tették népszavazással legálissá a pszilocibin terápiás és rekreációs használatát, és hivatalosan 2023 nyarától indult be a rendszer.Államilag engedélyezett terápiás központok nyí­ltak, ahol 21 évnél idősebb emberek vehetnek részt szervezett foglalkozásokon. Ehhez nem feltétlenül kell valamilyen diagnózissal (pl. depresszió) rendelkezniük. A felnőttek dönthetnek úgy, hogy egyszerűen valamilyen életben való elakadáson vagy a spirituális gyarapodásukon dolgoznak majd. A folyamat előkészí­tő terápiás ülésekből áll, amit a pszilocibin-ülés követ, ezt pedig integrációs üléseken dolgozzák fel. Ez a modell gyakorlatilag minimálisra csökkenti a visszaélések és a nemkí­vánt egészségügyi következmények kockázatát. A terápia ára azonban meglehetősen borsos, hiszen sok munkaórát jelent: kb. 2 ezer dollár. Coloradóban 2022-ben szavazták meg a polgárok bizonyos pszichedelikus szerek fogyasztásának dekriminalizálását. Itt jelenlég még előkészí­tő szakaszban jár a szabályozás, ami majd idén nyáron lép életbe. A szabályozás a pszilocibinre/pszilocinre, DMT-re, ibogainra és meszkalinra (de nem a peyotl-kaktuszra, amit fenntarthatósági okokból csak őslakosok használhatnak!) vonatkozik. A 21 évnél idősebb felnőttek terápiás központokban vehetnek részt felügyelt pszichedelikus üléseket, először csak pszilocibinnel, majd 2026-tól más szerekkel is. Az üléseket protokollokkal szabályozzák, ami négy lépcsős: 1) kivizsgálás (van-e kizáró fizikia-mentális probléma) 2) előkészí­tő ülések 3) pszichedelikus ülés 4) integrációs ülés. A kommerciális forgalmazása a pszichedelikus szereknek továbbra is tiltott marad. Denverben, Colorado állam fővárosában kerül sor júniusban a világ legjelentősebb pszichedelikus kutató-szervezetének, a MAPS-nak a konferenciájára, a Psychedelic Science-re, ami a világ legnagyobb pszichedelikus rendezvénye. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a MAPS a Drogriporter videós csapatát kérte fel, hogy a konferencia hivatalos filmesei legyünk – í­gy júniusban Denverbe utazunk, hogy filmet forgassunk. Természetesen majd be fogunk számolni a fejleményekről! Kérünk, ha fontosnak tartod, hogy a kormány által támadott magyar civilek világszí­nvonalú munkát végezzenek, akkor támogasd a munkánk!

Talán egyetlen zeneszerző sem áll olyan közel a festészethez, mint Debussy. Amikor a zenéjét – különösen a zongoraműveit – hallgatom, olyan érzés kerí­t hatalmába, mintha nem is egy zeneműben gyönyörködnék hanem inkább egy festő által laza de elegáns ecsetvonásokkal a vászonra varázsolt festményben. Minden akkord egy szí­n, egy forma. Itt egy kis kék – amott egy sárga. Hol szögletesebben koppan, hol görbületként nyújtózik. Zárványba zárt pillanatok, elraktározva, akár a jó bor. Tavirózsák úsznak, holdfény tükröződik a tó felszí­nén. Egy régi vasárnap délután sejlik fel. Bőrömön érzem a napsugarak melegét, a szél simogatását. A tenger morajlik, sirály rikolt. Egy arc emléke. Egy pillantás és egy mosoly, amibe még napokig beleborzongtam. Hangfestészet. „Imádom az egyedüllétet és a csendet,” í­rta Debussy. „Egy szegény, beteg lélek vagyok, aki mindig valami más után kutat.” Vajon nem vagyunk mindannyian azok? Mi, rokonlelkek, akik gyakran idegennek érezzük magunkat e világban. Akiken néha különös, méla szomorúság uralkodik el. Mintha egy meg nem élt élet merengene felénk egy sosem volt múltból. Honvágyat érzünk, ha felnézünk a végtelen kék égre, a távoli horizontokat fürkésszük, ahová a Nap alásüllyed és ahonnan felemelkedik. Az időn és téren túl is összetartozunk. Amikor megszólal az összhangzat, tudjuk ezt. Benne van az egész létezésünk kétségbeesett sóvárgása az iránt, hogy valaki igazán észrevegyen. Meglásson olyannak, amilyenek vagyunk. Hogy jelet hagyjunk magunk után, mielőtt eltűnünk hirtelen. Mint azok, akik előttünk jártak itt, és akik szintén jelet akartak hagyni – de ví­zbe í­rtak csupán az ujjukkal. (note to myself)

A múltkor éjszaka arra ébredtem, hogy valami idegesí­tő zaj hallatszik be az utcáról. Dühös lettem. Elképzeltem, hogy biztos valami bunkók zajonganak az utcán hajnalok hajnalán, akik nincsenek tekintettel azokra, akik aludnának. Már éppen azon morfondí­roztam, hogy jól beszólok nekik, amikor felfedeztem valami különös monotóniát, ismétlődést a zajban. És rádöbbentem, hogy valójában csak a szél rázza a létrát, amit az erkélyen a falnak támasztottam. A dühöm azonnal alább hagyott. Bizonyára nektek is volt már ilyen élményetek: valami zavaró élmény felkelti a dühötöket. Elképzelitek, hogy ki, mi okozza. Az elmétekben történetet kerekí­tetek köré. Sajnáljátok magatokat, mint áldozatot. Dagasztjátok a másik bűnösségét. De ha kiderül, hogy valójában nincs konkrét személy mögötte, akkor az egész gondolat- és érzés-halmaz, amit felépí­tettetek magatokban, széthullik, mint a kártyavár. Mint egy hullám, ami felgerjed, és akkor hatalmasnak és egyedinek látszik – csak hogy aztán visszasimuljon a tengerbe. Csuang-ce, a taoista bölcs egy mesét is költött eköré. Egy ember hajózik a folyón árral szemben, amikor arra lesz figyelmes, hogy szemből egy másik csónak közeledik felé. Kiabálva, hadonászva próbálja felhí­vni a másik jármű vezetőjének a figyelmét, hogy kerülje ki. De mindhiába. A csónak nekiütközik. És mikor dühösen belenéz a másik csónakba, rádöbben, hogy az üres. A tanulság? Amikor a – valós vagy látszólagos – sérelmünket személyesnek vesszük, amit egy másik személy okozott, az mindig haragot és ellenszenvet szül. Ha a sérelmedet úgy kezeled, mint ami a tiéd, mint ami hozzád tartozik, ha ragaszkodsz hozzá, azzal szenvedést okozol magadnak. Na de mi van akkor, ha tényleg egy másik személy okozta a sérelmemet – mondhatod erre. Mi van, ha a csónak nem üres, hanem tényleg ül benne valaki? Egy undorí­tó bosszantó bunkó alak? Akkor most ne is álljak ki magamért? Természetesen nem erről van szó. Nem az a mondanivaló, hogy passzí­van kell tűrnöd, ha bántanak. De ne is okozz magadnak több szenvedést! A buddhizmus szerint a csónak – mindig üres. Mert nincs olyan, hogy én. Nincs egy állandó, változatlan lényeg a gondolataink és érzéseink epicentrumában. Ami csak a miénk és amihez ragaszkodnunk kellene. Valójában a saját reaktivitásunkkal, a saját ragaszkodásunkkal fokozzuk a saját szenvedésünket. Azzal, hogy személyessé tesszük: „csak velem történik ilyen.” „Miért nem képes tekintettel lenni rám?” Mi tagadás: ezt baromi nehéz elengedni. De ha megteszed, ha sikerül néha, akkor rájössz, hogy mennyivel könnyebbé teszed a saját életed. A létra ugyanúgy zörgött. De már nem volt, aki haragudjon rá. A csónak üres. (note to myself)

Vannak azok a pillanatok, amiket úgy is hí­vunk: az igazság pillanatai. Amikor, hogy finoman fogalmazzak, az ürülék elválik az aranytól – a szép szavak a tettektől. Ez is egy ilyen pillanat: a parlamentben a kormánytöbbség lesöpörte azt a módosí­tót, amit Jámbor András ellenzéki képviselő nyújtott be (lásd a képen). A módosí­tó lényege egyszerű: ha már tényleg annyira fontos ez a drogtéma a kormánynak, akkor ugyan biztosí­tson erőforrásokat is hozzá. Többek között ugye például a helyi rendőrségek állományát töltse fel, hogy azok a helyi lakosságot valóban zavaró jelenségek (pl. dizájner drogokat áruló dí­lerek) ellen fel tudjanak lépni. De még fontosabb: finanszí­rozza meg az addiktológiai ellátórendszert, beleértve az életek mentésén dolgozó civil szakemberek munkáját. Ha tényleg annyira fontos nekik a prevenció, akkor költsenek is arra, hogy legyen szí­nvonalas prevenció ugye.Úgy általában: be kellene fektetni érintett emberekbe, közösségekbe, ha valódi, tartós változást akarunk. A javaslatot azonban elutasí­tották. Miért? Őket kérdezzétek. Az viszont nyilvánvaló, hogy amennyiben tényleg komolyan gondolnák, hogy legyen itt nemzeti drogpolitika, akkor másként tettek volna. 

Nem tudom, megvan-e nektek, hogy a drogellenes hisztériakeltéssel párhuzamosan megindult egy másik hisztériakeltés is: az ún. „műhús” ellen. A kormány külön törvényt nyújtott be a betiltására. Ha engem kérdeztek, ez megint egy iskolapéldája annak, hogy mi a baj azzal, ahogyan a magyar állam működik. Mert ez a döntés egyáltalán nem a társadalmi párbeszéddel, tudományos bizonyí­tékok körültekintő mérleglésével történt, inkább szűklátókörű üzleti érdekek mentén. Tudom, ez egy érzékeny és megosztó kérdés (akárcsak a drog), de leí­rom (nem előí­rom) a véleményem – kérek mindenkit, hogy próbáljon higgadtan reagálni rá! Hogy laboratóriumban állati sejtekből húst állí­tanak elő, ez persze sok emberben eleve visszatetszést kelt. „Hát ez milyen természetellenes már,” kiált fel az egyszeri polgár. Aki számára a természet harmóniáját az testesí­ti meg, hogy a malacot felhizlalják, aztán bátorra pálinkázott emberhí­mek a saját vérébe fojtják, majd a saját belébe töltik vissza a húsát. Vidéki gyerek vagyok, ezért aztán elég sokszor végignéztem ezt a rituálét – már akkor is utáltam („kisfiam, majd neked kell lefogni a lábát”), és ma sem kedveltem meg. Szóval lehet vitatkozni arról, hogy mi is a „természetes”. Én már jó pár éve nem eszem húst, nekem ez a természetes. De nem vagyok egyáltalán az a tí­pusú militáns vega, aki minden alkalmat megragad arra, hogy vegzálja a húsevőket. Ez az én döntésem, az meg az övék. Van azonban valami a hústermeléssel, ami túlmutat a személyes í­zléseken. És ezt ezernyi lektorált szaklapban megjelent tanulmány, különféle nemzetközi szervezetek állásfoglalásai is többszörösen alátámasztják. Mégpedig az, hogy az a volumenű hústermelés, amit jelenleg folytat az emberiség, nem fenntartható. Ki van számolva, feketén-fehéren. Egy kg marhahús előállí­tása 60 kg széndioxid-kibocsátással jár, mí­g egy kg lencséé kevesebb, mint egy kg széndioxid-kibocsátással. Egy kg marhahús előállí­tásához 15 ezer liter ivóví­zre van szükség. A mezőgazdasági termőterületek 77%-a legelőként van használva – a kiirtott őserdők 80%-át azért irtották ki, hogy marhalegelőt hozzanak létre. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a hústermelés, a jelenlegi szinten, az antibiotikumoknak ellenálló szuperbacik kifejlődésének melegágya. Ezek makacs tények. Szóval szerintem bárki, aki kicsit is felelősnek érzi magát a bolygó jövőjéért, felfoghatja, hogy az állattenyésztés és az abból keletkező hús fogyasztásának csökkentése elemi érdeke az emberiségnek. Kiszámolták azt is, hogy ha holnaptól mindenki vegetáriánus diétára állna át, akkor globális szinten a mezőgazdasági termőterületek 75%-a (!) szabadulna fel – akkora terület, mint az USA, Kí­na és Ausztrália együttéve. Na most mielőtt még jönnek a hisztérikus kommentek, én nem várom el senkitől, hogy hagyjon fel teljesen a húsevéssel. Egyél csak húst, ha szeretnél, lelked rajta. Amit viszont konkrétan az államtól elvárnék, az, hogy ne tegyen keresztbe az alternatí­vák keresésének. A laboratóriumban előállí­tott hús márpedig egy ilyen alternatí­va. Nem „a” megoldás – de egyfajta ártalomcsökkentés. Része lehet annak, hogy az emberiség egy fenntarthatóbb étrendre álljon át. Az ilyen termékek előállí­tásának ugyanis messze kevesebb ökológiai lábnyoma van, nem kell hozzájuk állatokat tömegesen lemészárolni, és jóval kevesebb a veszélye a fertőzéseknek, nem kell tömni antibióval őket. A kormány tiltását azzal indokolja, hogy „a hagyományostól eltérő technológiákban és termelési módokban olyan potenciális veszélyek rejlenek, amelyek alapvető értékeinket fenyegetik.” Na hát ez körülbelül ugyanolyan megalapozatlan állí­tás, mint hogy például a kannabisz veszélyesebb, mint az alkohol, és fenyegeti a kultúránkat. A fenéket. Természetesen a műhúsnak is lehetnek potenciális egészségügyi kockázatai, ezekről kell is beszélni. De ezek a termékek éppúgy az FDA alapos vizsgálatain mentek át, mint minden más élelmiszer, és ezeken nem sikerült semmiféle egészségügyi veszélyt kimutatni. Ellenben rengeteg bizonyí­tott előnye van. Akkor most miért is kell totális tiltást bevezetni rá még azelőtt, hogy egyáltalán értelmes szakmai, társadalmi párbeszéd folyhatna erről a kérdésről? Ez megint ugyanaz a buta logika, amit az alkohol/drogpolitikában látunk. Hát szerintem í­gy. 

Tudjátok én alapvetően tisztelem, mi több, kedvelem a törvényeket és szabályokat. Azokat a törvényeket és szabályokat, amelyeket egy közösség megfelelő párbeszéd útján hoz létre. Mert a demokrácia, ahogy arra Ronald Dworkin jogtudós rámutat, nem a többség zsarnoksága, hanem a párbeszédre való nyitottság. A demokrácia – a párbeszéd kultúrája. És az imí­gyen hozott törvények és szabályok arról szólnak, hogy előmozdí­tsák a közjót, a szabadságot – az egész közösségét. És még ha kompromisszumokkal is, de a tudományos bizonyí­tékokat, sőt, a kisebbség, az egyén érdekeit, jogait is figyelembe veszik. Akkor is, sőt, főleg akkor, ha ezek a többség érdekével és jogával szembenállnak, vagy szembenállni látszanak. Az ilyen szabályokat aztán be kell tartani és be kell tartatni. Ha másként nem megy, hát erővel – akár a többséggel szemben is, ha elveszí­ti józan belátását. De vannak azok a szabályok és törvények, amelyek, bár látszólag a demokratikus jogalkotás külsőségeinek tiszteletben tartásával készülnek, valójában csupán szí­nleg demokratikusak. Gyártásukból kiiktatják a valódi párbeszédet, a közjó körültekintő mérleglését. Tükrözhetik ugyan akár a többség pillanatnyi álláspontját, azonban egyének és kisebbségi csoportok méltóságának, jogainak eltiprását eredményezik. Márpedig ezeknek az egyéneknek és kisebbségi csoportoknak éppúgy joguk van a jóléthez és szabadsághoz. Ami a legtöbbször egyáltalán nem áll ellentétben a többség jogaival – csupán a hatalmon lévők próbálják ezt elhitetni. És a kisebbségek jogainak szűkí­tésén keresztül valójában mindannyiunk jogait szűkí­tik a véleményünk szabad kifejezéséhez. Na, az ilyen törvények és szabályok nem csak egyszerűen nem tisztelendők, de egyenesen minden jogtudatos polgárnak kötelessége tiltakozni ellenük. És az ilyen tiltakozás során az állami erőszakszervek egyenruhás képviselői úgy tűnnek fel, mint akik az állam tekintélyét és méltóságát, a rendet, a törvényességet, a köznyugalmat védik. Mí­g a tiltakozók úgy tűnnek fel, mint a káosz ügynökei, veszélyes felforgatók és zaklatók. De ez egy optikai csalódás. Ne hagyd magad félrevezetni általa! A valóságban a köznyugalom védelme ebben az esetben egyet jelent a jogtiprás védelmével – a köznyugalom (békés) háborí­tása pedig egyet jelent azoknak az értékeknek a védelmével, amelyeken az egész közösségünk szabadsága alapszik. Lehet és kell is vitatkozni azon, hogy mi a megfelelő formája a tiltakozásnak. Nem feltétlenül mindenki számára az, ami a képen látható. De azt gondolom, hogy mindenkinek elemi érdeke és kutya kötelessége tiltakozni, a maga módján. Legalábbis aki nem szeretne egy napon egy közép-ázsiai stí­lusú lábszagú diktatúrában ébredni. Veszélyesen közelí­tünk ehhez.

„Az Alaptörvény 15. módosí­tásnak az a tétele, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, biológiailag, tudományosan egyszerűen nem igaz” – mondta Falus András akadémikus, genetikus, immunológus. Magyarul a mai napon a kormány egyoldalúan újraí­rja nem csak az alaptörvényt, de a tudományt is. Ezzel egyben ellentmond magának a gránitszilárdságúnak is, ami kimondja: „Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Pont. Nos, nem ez az egyedüli módosí­tása az Alaptörvénynek, ami ellentmond a tudományos igazságnak. Hiszen éppen mától beleí­rják azt is az alaptörvénybe, hogy „Magyarországon a kábí­tószer előállí­tása, terjesztése, használata és népszerűsí­tése tilos”. Ez a tétel önmagában látszólag nem foglal magában semmilyen tudományos tényállí­tást. Csupán egy normatí­v kijelentés: tilos. Azonban ennek a tiltásnak az alapjául szolgáló érvelés már sokkal inkább. Ott van máris a „kábí­tószer” fogalma. Én történészként nagyon sokat kutattam azt, hogy miként alakult a tudatmódosí­tó szerek viszonya az emberi társadalmakhoz, kultúrákhoz. Hogy miként váltak egyes szerek tiltottá, más szerek pedig legálissá. És a szakirodalom fényében egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi „kábí­tószer” fogalom nem tudományos, hanem egy kulturális és politikai képződmény, konstruktum. A tudományos bizonyí­tékok ugyanis nem támasztják alá, hogy tudatmódosí­tó szerek egy az ENSZ által listára vett csoportja bizonyí­thatóan ártalmasabb, mint más szereké, például az alkoholé vagy a dohányé. Sőt, ha az összehasonlí­tó kutatásokat figyelembe vesszük, akkor meg kell állapí­tanunk, hogy az alkohol és a dohány például a legártalmasabb szerek közé tartoznak, mí­g bizonyos illegális szerek, mint például a kannabisz, a legkevésbé ártalmas szerek közé. Mi több, a tudományos bizonyí­tékok szerint vannak olyan kábí­tószernek minősülő szerek, amelyeknek egyébként elismert gyógyászati alkalmazása van. Ezt még az ENSZ egyezményei is elismerik – ezért aztán csak a kábí­tószerek „nem tudományos és nem gyógyászati használatának” tiltásáról beszélnek! A mostani magyar alkotmánymódosí­tás azonban kategorikusan fogalmaz: a kábí­tószer használata tilos – mindig, mindenkor, mindenkinek. Magyarul ha ezt tényleg következetesen végrehajtanák, akkor a kórházakból ki kellene vonni az opioid fájdalomcsillapí­tókat, amelyeknek köszönhetően jelenleg rengeteg, súlyos állapotban lévő vagy gyógyí­thatatlan betegséggel küzdő embernek nem kell embertelen kí­nszenvedésben töltenie a napjait. És akkor még nem is beszéltem a jelenleg még kevésbé bevett kábí­tószerek gyógyászati használatáról, mint amilyenek a pszichedelikumok. Amelyek sok szakember szerint a pszichiátriai kezelés legí­géretesebb innovációját hordozzák magukban az SSRI antidepresszánsok megjelenése, az 1970-es évek óta. De a legrosszabb az, hogy az alaptörvény-módosí­tás még csak azt sem teszi lehetővé, hogy minderről tárgyilagos, őszinte vitát, beszélgetést lehessen folytatni a nyilvánosságban. Ugyanis ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a kábí­tószerek népszerűsí­tésének tilalmát a kormány képviselői olyan módon értelmezik, hogy minden semleges vagy pozití­v beszéd a drogokkal kapcsolatban már ezen tiltás hatálya alá tartozik. Pedig a drogok pozití­v és negatí­v hatásairól való nyí­lt és őszinte, tudományos bizonyí­tékokra, megélt tapasztalatokra támaszkodó beszéd elengethetetlen fontosságú. Mondjuk ki: gyászos nap ez a mai, nem csak a drogfogyasztók és családjaik, nem csak az addiktológia terén dolgozók, a tudományos kutatók, a drogokat gyógyászati céllal használó egészségügyi dolgozók és betegeik, de az egész magyar demokrácia, jogállam és a tudományos igazság számára is. Én csak remélni tudom, hogy hamarosan ez az egész alaptörvénynek nevezett, toldozott-foldozott tákolmány megy a levesbe az azt toldozgató kormányzattal egyetemben. És újra lesz egy olyan köztársaságunk és annak olyan alkotmánya, amire büszkék lehetünk.

Azt szokták mondani, hogy az embereket ne a szavaik, hanem a tetteik alapján í­téld meg. De vajon tényleg meg tudsz í­télni pusztán a tettei alapján egy embert? Hiszen akár egyetlen mozdulata mögött is világok állhatnak. Olyan történetek, amelyeket nem mondott el senkinek. Amiket a szí­vében őriz. És amelyek átí­rták a gondolkodását, az érzéseit. És végül, a tetteit. Nem, ezzel nem azt mondom, hogy az ember tehetetlen bábja csupán az előre megí­rt sorsának. Nem állí­tom, hogy nincs szabad akarat (bármit is jelentsen ez). De azt állí­tom, hogy egy embert nem ismerhetsz meg anélkül, hogy ne ismernéd meg a történetét. Nem azt, amit a hivatalos CV-jében közöl. Nem is azt, ami valami dossziéban szereplő kartoték-adat. De a szenvedéseinek a történetét. Dietrich Bonhoeffer, a nácik által 1945 áprilisában, éppen 80 éve kivégzett evangélikus lelkész azt mondta, hogy az embereket ne az alapján í­téld meg, amit tettek vagy nem tettek – hanem az alapján, amit elszenvedtek. Valahol az emberi szenvedés közölhetetlensége okozza az emberiség minden valódi baját. Vagy pontosabban: a szenvedés közölhetetlenségébe vetett hit. Van olyan, amikor az ember szí­vét olyan fájdalom szorongatja, amiről azt gondolja: idegenné teszi a világban. Mert ahogy jár a dolgukra siető, szorgoskodó és csacsogó emberek között az utcán, úgy érzi, hogy ez a fájdalom közölhetetlen, lefordí­thatatlan. Csak az övé. Egyedi. Cipeli, mint keresztet. Viseli, mint bélyeget. Ha mosolygó embert lát, azt képzeli, rajta gúnyolódik. Ha sugdolózó csoportot lát, azt képzeli, ellene áskálódnak. Ha már közölni nem tudja, azt akarja, hogy másnak is fájjon úgy, mint neki. Kivetí­ti nyomorúságát másokra. Emberekre, csoportokra. „Belső bánatunkat csak a magunk szí­ve érti, belső örömünkbe nem szólhat idegen,” mondja a Példabeszédek könyve. „Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz. Akkor is fájhat a szí­v, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége.” És minden valódi gyógyulás, minden valódi felépülés ott kezdődik, hogy az ember rádöbben: nincs egyedül. A szenvedés közölhető. Nem olyan, mint egy cella, ami elszigetel. Hanem sokkal inkább olyan, mint egy nagy folyó. Amibe sokan belelépnek, sokféle szakaszában, sokféle időben – és mégis, ugyanaz a folyó marad. Összeköt és nem elszigetel. És ha valamiből, hát ebből a perspektí­vából lehet leginkább megérteni a másik ember tetteit. Csak akkor, ha megértetted a szenvedését. Erről beszélt Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben: „Mert e földön senki sem lehet bí­rája egy bűnösnek, amí­g a bí­ró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.” kép: Arts of Feilvan