(spoiler alert) „Ki vagy te?” – kérdezi Cassian, a lázadó, a rá fegyvert fogó birodalmi ügynöktől, Syriltől az Andor második évadának legutóbbi epizódjában. Aki már majdnem meghúzza a ravaszt és megöli. De ez az egyszerű kérdés eldönti a küzdelmet. A meghasonlott birodalmi ügynöknek ez adja meg az utolsó lökést a teljes összeomláshoz. Az elmúlt órákban elveszí­tette a szerelmét, az erkölcsi integritását, a hitét a Birodalomban, a múltját és a jövőjét – jóformán a józan eszét is. És amikor megkérdik tőle: ki is vagy te, akkor rájön, hogy már nem tud egyértelmű választ adni erre az egyszerű kérdésre. Ki vagyok én valójában? Elveszí­tette az identitását is. Fegyvert tartó keze lehanyatlik. Kapitulál a sors előtt. Azt hiszem, az Andor a legérdekesebb dolog, ami a Star Wars univerzummal történt az elmúlt években. A Disney (szerintem pocsék) folytatás trilógiája által okozott traumatikus sokkot persze nehéz felülí­rni (erről talán máskor í­rok, ha érdekel titeket). De ez a sorozat önmagában is megáll. Tök más műfaj, mint az eredeti Star Wars trilógia. Mí­g a Skywalker-Saga gyakorlatilag egy tündérmese, egy űroperába oltott János Vitéz, addig az Andor egy görög politikai űrtragédia. Ami arra az örök kérdésre keresi a választ, hogy miként reagálnak az egyének a Hatalom/Szabadság csábí­tására/taszí­tására, képességeik, adottságait és erényeik függvényében. A második évad talán kicsit döcögősen indul, de érdemes megvárni a végkifejletet. Megkockáztatom, hogy még olyanoknak is érdekes lehet, akik nem kisgyerek koruk óta sci-fi és Star Wars rajongók, és kisfiúként nem fürdőköpenyben és műanyagkarddal játszották a Jedi lovagot, mint jómagam. Maga a történet rendkí­vül áthallásos korunk embere számára. Főleg, ha történetesen Magyarországon vagy éppen az USA-ban él az ember. A fortélyos félelem gépezetei, a megalkuvás és szűklátókörűség ördögi körei, a közvéleményt fegyverré formáló tömegmanipuláció, a politikai korrupció és terrorizmus, a gyűlöletté átformált poszt-traumatikus stressz. Ez bizony nem tündérmese: itt a lázadók nem feddhetetlen jellemű hős lovagok, a birodalmiak pedig nem kőék-egyszerűségű gonosz martalócok. Rendkí­vül összetett jellemekkel dolgozik a sorozat, és ezek a jellemek néhány epizód alatt is lenyűgöző átalakuláson és fejlődésen mennek keresztül. Sokat feladnak a cél érdekében. Gyakran a puszta emberségüket is. Mon Mothma szenátor utolsó beszéde a Galaktikus Szenátusban annyira a mának szól, hogy elhangozhatott volna manapság nem egy törvényhozásban anélkül, hogy sokat változtatni kellene rajta. Kényelmetlenül feszengünk a kényelmes kanapén, miközben hallgatjuk: „Úgy vélem, válságban vagyunk. Az a távolság, ami a kimondott szó és a megismert igazság között van, szakadékká nőtt. A sokféle fenyegetés közül talán az objektí­v valóság elvesztése a legveszélyesebb. Az igazság halála a gonosz végső győzelme. Amikor az igazság elhagy minket, amikor hagyjuk kicsúszni a kezünkből, amikor kitépik azt a kezünkből, védtelenné válunk az iránt az éhség iránt, amelyik szörnyeteg a leghangosabban üvölt.” Elgondolkodtató figyelmeztetés ez a filmkészí­tők részéről az igazság utáni világunkban, a dezinformáció korában, ahol az igazságot paywall takarja el, de a hazugságot ingyen osztogatják. Ahol agyafúrt agytrösztök és troll-farmok szakosodtak az erkölcsi felháborodásunk megvámolására. Ahol mindenki meg van győződve róla, hogy igaza van. És sokszor bizony annak a szörnyetegnek adnak igazat, aki a legharsányabban tudja kiabálni a maga hazugságát. Valahol utat tévesztettünk, akárcsak az a messzi-messzi Galaxis. A hamis neonfények és csábí­tó lidércfények között meg kell találnunk azt a valódi fényt, ami belülről vezérel, ami csakis bennünk világí­t. Ha tetszenek neked a Drogriporter í­rásai, ha adnak valami fontosat, kérlek, Te is adj valamit: add nekünk adód 1%-át és állí­ts meg adományt!

Néhány hete megkeresett Nagy György (alias Dj Infragandhi) azzal, hogy volna-e kedvem résztvenni egy nyilvános beszélgetésen Fejér Balázzsal (alias Dj Naga). Abból az apropóból, hogy Naga letészi a lantot: 30 év után visszavonul a zenéléstől. Megmondom őszintén, az első reakcióm a döbbenet volt. A jó értelemben véve. Soha nem beszéltem még ugyanis Balázzsal, de amikor egyetemistaként elkezdtem partizgatni a 90-es évek második felében, ő – mármint Naga – már akkor élő legenda volt a köreinkben. Nekem ő, akárcsak Palotai (akiről én is í­rtam nekrológot tragikusan fiatal halála alkalmából), a hazai underground elektronikus zene legendái közé tartozott. Mi, zöldfülűek, hallgattuk a Tiloson és táncoltunk rá az akkoriban tetőpontjára hágó ezredfordulós breakbeat hullám fergeteges bulijain. Nekem ez történetesen egybeesett a paritzós éveim csúcspontjával. Ha meghallom a klasszikus tört ütemeket, akkor ma is beugrik azoknak a partiknak a hangulata a Pecsában, az Olof Palme házban, a West Balkánban, a Hajón, a Kultiplexben és a többi kultikus helyen. Spanglit tekerve gyönyörködtünk azokban a virtuóz dallamokban, amiket a Technics lemezjátszókból varázsoltak elő a Nagáék által alapí­tott Chi Recordings mágusai. És persze olvastuk Naga antropológiai í­rásait, fordí­tásait a pszichedelikus szerekről és a partikultúráról. Vajon miért pont engem választott, hiszen soha nem beszéltünk? – futott át a fejemen. Aztán beszéltünk személyesen, és elmondta, hogy évek óta olvassa az í­rásaimat. És arra gondolt, hogy ez a drogriporteres srác talán rokonlélek, aki megérti azt, amiben van, és jó beszélgetőtárs lehet egy ilyen alkalomra. Szóval óriási megtiszteltetés volt, hogy Dj Minek mellett én beszélgethettem Nagával az életművéről és a visszavonulásáról vájt fülű közönség előtt, családias légkörben tegnap, az Edith (régebben Piaf) nevű szórakozóhelyen. Lesz majd felvétel is elvileg. Aki nem tudná, a Naga név az indiai mitológiában kí­gyószerű, félisteni lényeket jelöl, akik uralják a természet titokzatos erőit és ősi tudás letéteményesei. Remek névválasztás egy DJ számára. Aki a repetití­v törzsi ritmusokon keresztül transzállapotba csábí­tja a táncosokat és spirituális utazásra hí­v a lélek középpontjába. Naga számára az elektronikus zene (ő mindig technonak hí­vja, a zsánertől függetlenül) mindig több volt puszta bulizásnál. A 90-es évek elején az ős acid partik világában volt egyfajta társadalomjobbí­tó küldetéstudat. Nos, Naga ezt megőrizte. Még akkor is, amikor a kommercializálódás már maga alá gyűrte a partikultúrát. „œEgy agyon-traumatizált társadalomnak tűnik a miénk, s a techno egy ösztönös öngyógyí­tási kí­sérlet, népi gyógyászat,” mondta. Egy olyan kocka-világban, ahol oly sok ember partra vetett halként vergődik valódi közösségek, valódi jelentés, valódi kapcsolódás nélkül – a partik világa nagyon sokunknak megadta ezeket a dolgokat. Vagy ezeknek a dolgoknak az illúzióját: attól függően, hogy miként fogod ezt fel. Mert sok embernél bizony a partizás inkább pótcselekvésnek bizonyult, hiszen az életük amúgy is megakadt, mint valami elromlott lemezjátszó. Naga egyébként próbálkozott a lehetetlennel: a partik közösségi, beszéden túli transz-élményét kivinni a hétköznapi világba. A Self Groove nevű kezdeményezés arról szólt, hogy a partizó fiúk és lányok önismereti, gyógyí­tó céllal, józanul találkozzanak és dolgozzanak magukon. Sokan értetlenül fogadták, hogy miért döntött úgy, befejezi a zenélést. Én nem tartozom közéjük. Inkább becsülöm azért, hogy képes volt elengedni valamit, amiről úgy érezte, már nem tud neki újat, épí­tőt nyújtani. Képes változtatni és váltani ahelyett, hogy kiégne és megkeseredne. Felépí­tett egy szakmai karriert: mentálhigiénés szakemberként családoknak segí­t. Egyik kedvenc pszichológusa, Carl Rogers mondja: a változás paradoxona az, hogy előbb kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Nekem az a benyomásom, hogy Balázs megtanulta elfogadni magát. A kí­gyószellem leveti a kényelmetlenné váló régi bőrét, hogy újjászülessen. További izgalmas utazást kí­vánok neki az életben!

Habemus papam. Aki azt hiszi, hogy a pápaválasztás a katolikusok belügye, téved. A pápa az egyik legbefolyásosabb politikai influencer a világon. Hogy ki lesz a pápa, az mindannyiunk ügye. Ha tetszik, ha nem, akár hí­vő vagy, akár ateista. Hiszen befolyással van a világpolitika alakulására. A világ egyik fele fellélegzett: hál’ Istennek nem egy kriptokonzervatí­v lett a pápa. A világ másik fele fortyog vagy fanyalog: na, már megint egy liberális… De az igazság az, hogy pontosan milyen pápa lesz XIV. Leó, azt korai lenne megmondani. Nem lesz könnyű dolga. Ferenc pápa magasra tette a lécet és a várakozásokat. Van azért okunk a bizakodásra: korábbi cselekedetei és állásfoglalásai arra utalnak, hogy folytatni fogja Ferenc örökségét. Leó névválasztása XIII. Leó pápa örökségére utal, aki 1891-ben kiadta a Rerum novarum cí­mű enciklikát, először tűzve az egyház napirendjére a társadalmi igazságosság kérdését, részben legitimálva a munkásmozgalom törekvéseit. Prevost határozottan Ferenc nyomdokain halad a szegények, a kirekesztettek melletti kiállás terén. Prevost ezenkí­vül többször felszólalt az ellen, hogy az emberiség „zsarnoki” módon kizsákmányolja a természetet és teljes mellszélességgel kiállt Ferenc pápa Laudato si kezdetű, a klí­maváltozásról szóló enciklikája mellett. Reményre ad okot, hogy Prevost korábban többször keményen felszólalt a Hatalommal szemben. Így például Peruban Fujimori elnök jogsértései ellen, az USA-ban pedig nyí­ltan bí­rálta Trump elnök és Vance alelnök bevándorló-ellenes politikáját (ami miatt most a MAGA influencerek dühödten támadják). Aki azonban arra számí­t, hogy egy szuper-progresszí­v pápa lép Szent Péter trónjára, az is csalatkozni fog. Bizonyos a progresszí­vok számára fontos kérdésekben ugyanis Leó mérsékelten konzervatí­v álláspontot képvisel az egyházon belül. Így például nem támogatja az azonos neműek házasságát és a nők pappá szentelését sem. A keményvonalasakkal szemben azonban támogatta a püspökök azon jogát, hogy azonos nemű párok kapcsolatát megáldják, és azt is, hogy nők fontos pozí­ciókat kapjanak az egyházközösségekben. Egyesek kritizálták azért, mert perui püspöksége idején nem büntette meg elég határozottan egy szexuális abúzus elkövetőit. De valójában a döntést nem ő, hanem a Vatikán hozta meg az elkövető papok felmentéséről, elégtelen bizonyí­tékokra hivatkozva. Prevost határozottan támogatta az áldozatokat és arra biztatta őket, hogy jogi úton szerezzenek elégtételt. Már ebben is százszor következetesebben és gerincesebben járt el, mint bizonyos magyar egyházi vezetők… Óvatos bizakodás: ez talán most a legbölcsebb hozzáállás mindenki számára, akinek fontosak az emberi jogok, a társadalmi igazságosság és a környezetvédelem. íœdv a világpolitika porondján, XIV. Leó pápa!

„A függőség nem betegség, hanem alkalmazkodás,” í­rta Bruce Alexander kanadai pszichológus. „Nem te vagy a probléma – hanem a ketrec, amelyben élsz.” Ez az, amit a drogellenes háború hí­vei nem értenek meg. Azt hiszik, hogy van egy alapvetően „normális” társadalmunk, amire rávetül a Démon Drog árnyéka. A jótét tisztességes lelkeket megmérgezi a Kábí­tószer. És ha ezt kivonjuk a képletből, ha tűzzel-vassal kiirtjuk a társadalomból e „mérgeket”, akkor megszűnik a probléma. A valóság ezzel szemben az, hogy egy társadalmat éppen annyira tud megbetegí­teni bármilyen drog, amennyire az már eleve beteg. Minél erősebb a társadalmi szolidaritás, minél befogadóbbak a közösségek, minél inkább értelmet és jelentést találnak az életükben az egyének – annál egészségesebb kapcsolatokat fognak kialakí­tani a tudatmódosí­tó szerekkel. Minél inkább szétszakadtak a társadalmi kötelékek, minél gyengébbek a közösségek, minél nagyobb a kirekesztés és az egyenlőtlenségek, minél reménytelenebbnek és elszigeteltebbnek érzik magukat az egyének – annál nagyobb esélye van annak, hogy a drogok pusztí­tó hatással járnak. A drogokkal kapcsolatos közbeszéd középpontjában még mindig egyfajta olcsó moralizálás áll. A szerhasználók erkölcsi gyengessége, jellemhiábái, tudatlansága és felelőtlensége. Pedig sokkal többet kellene beszélnünk azokról a ketrecekről, amiket társadalmi szinten épí­tünk. És amelyben az egyének sorvadoznak. Beszélni kellene arról, hogy miért érzi magát ennyi ember kirekesztve, magányosnak és értéktelennek, életét pedig üresnek. „A függőség világméretű elterjedése annak a széles körű és egyre súlyosbodó kudarcnak a tünete, hogy a modern társadalmak képtelenek tagjaik számára valódi összetartozást, identitást, jelentést és célt biztosí­tani,” í­rja Alexander.

Gondolkodtál már arról, mi a legelső emléked? Akár jó, akár rossz, ha felnőtt ember vagy, akkor nagy valószí­nűséggel olyan, mintha egy ví­zfüggöny mögül néznéd: elmosódott, homályos, zavaros. De ha ilyen sokáig veled maradt, akkor az biztos, hogy élénk érzelmek társulnak hozzá. A közömbös emlékek ugyanis gyorsan elhalványodnak. De vajon tényleg arra emlékszel, ami történt? Vagy csak az emlék emlékére emlékszel? Az emlékek nem olyanok, mint egy számí­tógépen tárolt fájl. Ami mindig ugyanaz marad, akárhányszor is hí­vjuk elő. Inkább olyanok, mint a palimpszeszt: a középkori kódex, amelynek lapjairól a régi szöveget levakarták, hogy újat í­rhassanak rá. Valahányszor emlékezünk, gyakorlatilag mi is elpusztí­tjuk a régi emléket, és új emléket í­runk a helyére. Az emlékezés egyben emlék-újraí­rás. Amikor előveszünk egy régi emléket, nem arra emlékezünk, ami volt – hanem arra, hogy legutóbb miként emlékeztünk rá. Sőt, az emlékezés kontextusa nagyban befolyásolja az emléket. Ha valaki emlékezés közben a fülünkbe suttog valamit, akkor azzal megváltoztathatja az emlékünket. Vannak rugalmas emlékek. Amelyek olyanok, mint a friss, puha sárba vésett keréknyom: könnyen átí­rhatók. És vannak makacs emlékek. Sajnos gyakran rossz, traumatikus emlékek. Olyanok, mint a sok ezer kocsi által kivájt keréknyom a betonná száradt agyagban. Hiába igyekszünk szabadulni tőle, hiába próbálunk más kerékvágásban haladni tovább. Foglyul ejt minket, kényszerpályába zár.Újra-újra görgetjük rajtuk a sziklát, mint valami Sziszifusz. Az ilyen makacs, betonná keményedett keréknyomok – önkorlátozó hiedelmek, kényszeresen visszatérő rögeszmék, önpusztí­tó szokások, lefelé húzó gondolat-spirálok, fertelmesen erős sóvárgások – megkeserí­thetik az ember életét. Megváltoztatásuk nem megy puszta akaraterővel. Ahhoz, hogy átí­rd őket, meg kell puhí­tanod az agyagot. Az idegtudósok úgy is nevezik ezt, hogy serkenteni kell a neuroplaszticitást.Új idegi hálózatokat kell épí­tened. De ez többről szól, mint szinapszisokról meg dendritikus ágazódásokról. Sajnos túl sokan hiszik még ma is azt, hogy elég valami pirulát szedni hozzá. Meg akarják úszni „lelkizés” nélkül. Anélkül, hogy kényelmetlen utazást tegyenek a lélek középpontjába. Félnek tévedni, félnek sérülékenynek lenni. Pedig az igazi és tartós változást nem úszhatod meg egy ilyen utazás, egy ilyen tanulási folyamat nélkül. Aminek része az is, hogy néha eltévedsz és hibázol. Anélkül nem gyarapodsz. „Minden gondolatod formálja az agyad. A holnap agyát ma épí­ted,” mondja Rick Hanson idegkutató. (note to myself)

„Több vagy, mint a legrosszabb dolog, amit tettél,” í­rja Greg Boyle, jezsuita szerzetes, aki a kaliforniai Homeboy Industries nevű rehabilitációs programot alapí­totta még a 80-es évek végén bandatagok számára. Egy jezsuita szerzetes, vonhatják fel a szemöldöküket az ateista olvasók. Igen, az, de nem éppen az előí­téletes szentfazekak sorából való. Sőt. Mint a fentebbi idézet is igazolja, az egyik legfőbb küldetésének nem azt tartja, hogy beskatulyázza és „megjaví­tsa” a „bűnözőket”. Az ő megközelí­tése teljesen más: a radikális együttérzés. Amivel alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalom elvárásait és hozzáállását. Mert ugye sokan úgy gondolkodnak erről, hogy vannak ezek a „rossz emberek” – gyenge jellemű, gonosz lelkű bűnözők. Akiket jól meg kell fegyelmezni és szégyení­teni ahhoz, hogy megváltozzanak. Nem í­gy Boyle szerint. Aki mindig a teljes embert nézi, a maga történetével együtt. És ezzel a megközelí­tésével egyébként éppen azokat a bandatagokat, drogfüggőket döbbenti meg a leginkább, akik megszokták, hogy az intézményes rendszerektől csakis megvetésre és büntetésre számí­thatnak. Persze elmondása szerint Boyle sem mindig í­gy állt hozzájuk. Fiatalként nagy missziós küldetéstudattal kezdte a munkáját, azzal az elszánással, hogy ő majd megváltoztatja a rossz útra tévedt embereket. Aztán rájött, hogy ez az út – tévút. „Nem azért megyünk a peremre, hogy megváltoztassuk az embereket, hanem hogy ők változtassanak meg minket,” vallja ma már. Egyenrangú emberek találkozásától lehet csak valódi, tartós változást remélni. Egy olyan kapcsolat lehet gyógyí­tó, ahol mindkét fél felvállalja a sebezhetőségét. Nincs „mi” és „ők” – csak mi vagyunk. A bandatagok többsége a saját traumájának terhét cipeli: keménysége, kegyetlensége egy álarc. „Azok mellé állunk, akiket démonizálnak, hogy a démonizálásnak vége legyen.” És ez működik: a résztvevők körében jelentősen csökken a bűnismétlés, javul a munkavállalás, javul a mentális egészség. A Homeboy Industries nem egyszerűen munkát és lakhatást kí­nál – hanem otthont és közösséget. Az otthon több, mint a lakhatás: egy olyan hely, ahol az embert feltétel nélkül elfogadják. Az otthon az a hely, ahol az utcai léthez szokott embernek nem kell keménynek lenni a túléléshez. Ahol nem kell bizonygatni az értékességét. Az otthont nem „ki kell érdemelni” a változással, hanem az otthon a változás alapja, ugródeszkája. Akinek nincs otthona, az nem tud változni a javára. „Egy együttérző kört képzelünk el „” és azt, hogy senki sem áll ezen a körön kí­vül.” Több vagy, mint a függőséged, a diagnózisod, a bűnügyi nyilvántartásod, vagy bármi más, amivel felcí­mkéztek életed során. És jogod van az együttérzésre. Ennek felismerése nem a felelősség eltolása – éppen ellenkezőleg. Itt keződik a valódi felelősség. Ezzel a szabadsággal.

Az egyik legnagyobb közhely velünk, emberekkel kapcsolatban az, hogy mennyire szociális állatok vagyunk. Ami viszont mindig meg tud döbbenteni, hogy a hétköznapi életben mennyire könnyen elfelejtjük ezt a nyilvánvaló igazságot. Te is, én is – mindenki. Nem is csak arról van szó, hogy mennyire könnyen elfelejtjük, hogy elégedettségünk bizony mennyire függ attól, hogy milyen visszajelzéseket kapunk más emberektől. Mert függ. Még akkor is, ha fennen hangoztatjuk ennek az ellentétét. Azt, hogy mi mennyire függetlenek vagyunk. „Engem aztán nem érdekel, mit gondolnak az emberek!” Nem a francokat. Mindannyiunkat nagyon is foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólunk a zemberek. És érzelmileg reagálunk rá. Az persze más kérdés, hogy amikor egymásra reagálunk, akkor gyakran nem is egymásra reagálunk, itt, a jelenben. Hanem a múltra. Múltbeli sérülések triggerelődnek, begyógyulatlan sebek sajdulnak meg. Elég egy kellemetlen érintés, elég egy bántó hangsúly, egy közömbös pillanatás – és máris ott vagyunk újra. Annak a megbántott, megszégyení­tett kislánynak, kisfiúnak a bőrében. De ha az ember idővel nagyobb tudatosságra tesz szert ezen mérgező automatizmusokkal kapcsolatban, akkor már nem feltétlenül ragadják úgy magukkal, mint régen. Nem válik teljesen ellenállóvá velük szemben: arra talán csak Buddhák meg Jézusok képesek. De az is nagy fegyvertény, ha már nem ragad bele úgy a csapdájukba, mint a légy a pókhálóba. Nem vergődik annyit, ezzel még jobban belegabalyodva. Reflexióval, önvizsgálattal szakí­tja meg a reaktivitás ördögi köreit. De amit szintén elfelejtünk, hogy a szociális lényünk nem csak csapdákat rejteget. Hanem egyben a csapdák nyitját is. Hiszen nem arra rendeltettünk, hogy a problémáinkat egyedül oldjuk meg, a lelki terheinket egyedül cipeljük. Ha í­gy teszünk: szép lassan elsorvadunk a súlya alatt. Az ember, ha egyedül van, törékeny. Elveszik a saját elméjében. Könnyen eluralkodnak rajta az önkorlátozó és önbeteljesí­tő hiedelmek. Empirikus kutatásokból is tudjuk: ha megosztjuk az aggodalmunkat egy barátunkkal, akkor a stressz, amit érzünk, mérhetően csökken – még akkor is, ha nem kerültünk közelebb egy fikarcnyit sem a probléma megoldásához. „Soha ne aggódj egyedül!” – ez Robert Waldinger, a világ legrégebbi boldogság-kutatását vezető professzor, zen-buddhista taní­tó, egyik legfontosabb tanácsa azoknak, akik szeretnének hosszú, tartalmas és elégedett életet élni. Fontosabb ez talán még a helyes táplálkozásnál és mozgásnál is (pedig az is fontos). Szép dolog a sport, az önfejlesztés, a meditáció. Én magam is művelem. De alapvetően semmi sem fogható ahhoz az élményhez, amikor egy baráttal, egy társsal, egy közösséggel átélheted, hogy nem vagy egyedül. Gyógyí­tó, a lényünket mélységesen átformáló élmény ez. Ha valamiért, hát ezért érdemes élni. (note to myself)

„Két szemmel kell látnunk,” mondja Mathieu Morin-Robertson, egy kanadai szakember, aki egy montreáli hajléktalan őslakosok számára kialakí­tott programot ismertetett nekünk itt Bogotában a NemzetköziÁrtalomcsökkentő Konferencián. „Az egyik szemünkkel az őslakosok tudás-rendszerével kell látnunk, a másikkal pedig az uralkodó nyugati tudás-rendszerrel. És meg kell tanulnunk együtt látni mindkét szemünkkel, hogy a javára váljunk mindenkinek.” Mathieu maga is az innu őslakosok közé tartozik, akik Kanada francia nyelvű Quebec tartományában élnek. És mint mindenhol a világban, az őslakosok körében itt is sokkal gyakoribb a függőség, a hajléktalanság, a mentális és testi betegségek előfordulása. Hogy miért? Ezt nem lehet pusztán biológiai, genetikai okokkal magyarázni. De önmagában még csak azzal sem, hogy a jelenben milyen diszkriminációt tapasztalnak meg a fehérek uralta társadalomban (az is van). Ezt csakis a generációkon keresztül hurcolt traumák magyarázhatják meg. A kanadai őslakosokat, mint ahogy arra Máté Gábor is rámutat A sóvárgás démona cí­mű könyvében, egészen a közelmúltig hihetetlen tortúrának tettek ki. A gyerekeiket elvették és keresztény bentlakásos iskolákban helyezték el. Ahol rendszeres volt a testi-lelki abúzus. A gyerekekből szó szerint ki akarták verni az őslakos nyelvet és kultúrát. Maga Mathieu is egy ilyen iskolában nevelkedett, és máig cipeli ennek a terhét.Álmából felkeltve is azonnal elmondja azt a hosszú számsort, ami az iskolában az azonosí­tója volt. Ezek a gyermekkori traumák nem egyszerűen rossz emlékek – hanem áthuzalozzák az ember idegrendszerét. Azt a módot, ahogyan a teste, lelke működik. Sejt szinten beleivódik az értéktelenség tudata: a folyamatos készenlét, hogy bármikor bánthatják. És ezt a krónikussá váló stresszt próbálják jól-rosszul öngyógyszerezni ezek az emberek különféle illegális drogokkal. Montreálban a Doktorok Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet orvosai létrehoztak egy programot, hogy kezeljék a hajléktalanságban élő őslakos emberek különféle betegségeit. Az orvosok szándéka jó volt: mégis, sokáig nem igazán működött a dolog. Nem sikerült valódi kapcsolatot kialakí­tani az érintett közösségekkel. A jól felszerelt steril kezelőhelyiség gyakran üresen áll, miközben az emberek az utcán haltak meg. Ezt a szakadékot hidalta át Mathieu, aki a fehér orvosokkal együttműködve egyfajta közösségi navigátorként dolgozik. Egy új, holisztikus szemléletet vezetett be a programba – szakmai nyelven úgy is mondhatnánk, hogy kulturálisan megfelelővé tette a szolgáltatást a célcsoport számára. Mathieu egy orvos kollégájával tartott közös előadást: a doktornő pedig beszámolt arról, hogy neki személyesen is milyen mélyen megváltoztatta a gyógyí­tói szemléletét ez az együttműködés. Mathieu ártalomcsökkentő filozófiája: nem í­télkező, pragmatikus támogatást nyújtani az embereknek ott és abban, ahol és amire szükségük van. Ha az steril fecskendő, akkor tűcserét, ha gyógyszer, akkor gyógyszert, ha terápiás közösség, hát terápiás közösség, ha elsőként lakhatás, akkor az. Mindezt holisztikus szemlélettel: nem csupán kezelendő problémákat, tüneteket keresve, nem diagnosztikai cí­mkéket osztogatva, hanem az egész embert látva. A közösségébe ágyazva, a maga több generáción keresztül hurcolt traumáival. Látja az egyént, de látja a társadalmat is, és benne a gyarmatosí­tás béní­tó örökségét, ami ott munkál ma is a felszí­n alatt. Nem próbál ráerőltetni megoldásokat a kliensre, csak kí­séri őket az útjukon. Az emberek komplex problémáit együtt kezelve: hiszen a függőség nem független a lakhatás hiányától, a lakhatási hiánya nem független a bőrszí­ntől és a többi. Manapság az ilyen jellegű programokat nevezik teljes spektrumú ártalomcsökkentésnek (full spectrum harm reduction). Miközben őt hallgattam, arra gondoltam, hogy pontosan ez a szemlélet az, amire óriási szükség lenne a magyarországi kirekesztett, mélyszegénységben élő közösségek körében. És pont ez a szemlélet, ami gyakran nagyon hiányzik. Mert Magyarországon néha még szakembereket hallgatva is elszörnyedek: úgy tekintenek a „célcsoportra”, mint valami egzotikus deviáns állatfajra, akik olyan furán élnek és gondolkodnak, a maguk girbe-gurba módján, és a segí­tő szerepe az, hogy ezt a görbeséget jól kiegyenesí­tse a többségi társadalomnak megfelelő formában. És az ellátórendszerünk, azzal együtt, hogy pénz- és szakember-hiány sújtja, széttöredezett szemléletben működik. Külön-külön lát csak kezelendő problémákat: hajléktalanságot, függőséget. Nem látja az embert, és nem látja az utat, amit az ember megtett – különösen nem azt a csomagot, amit már születésekor átvett a szüleitől. Ezt az előadást pár órával azután hallgattam meg, miután megtudtam, hogy a magyar Országgyűlés milyen döntést hozott odahaza.Úgy éreztem, hogy ha beszámolok nektek erről, az valahogy méltó válasz erre a gyászos eseményre, Akinek van füle, úgyis meghallja az üzenetet. És aki fontosnak tartja, hogy az ilyen üzenetek utat találjanak Magyarországra, az támogass a Drogriportert!

Gondolom sokan olvastatok róla, hogy a nemrég elhunyt Ferenc pápának volt egy szokása. Ha úgy tetszik, függősége. Egy pszichoaktí­v növényi főzetet fogyasztott rendszeresen: a matét. Mert bizony ez a főzet pszichoaktí­v hatóanyagokat tartalmaz és enyhe stimuláns (élénkí­tő) hatással bí­r. Sőt, fogyasztók szerint ennél többről van szó: egy sajátos módosult tudatállapotot, bizsergő élénkséget eredményez, ami más, mint a kávé hatása. Az ember manapság óhatatlanul eltűnődik itt Magyarországon, a dühöngő drogellenes háború közepette: akkor vajon Ferenc pápa is „drogos”? És vajon a maté tea vajon minek számí­t a drogellenes harcosok szerint? „Minden olyan anyag kábí­tószernek számí­t majd, amelyet azzal a céllal állí­tanak elő, hogy bódultságot okozzon,” í­rta Horváth Laci drogbiztos. Ebbe a kategóriába persze beletartozna az alkohol, a dohány és a kávé is. Ezeket azonban a kormány által benyújtott törvényjavaslat például önkényesen kiveszi a drogok közül. Hogy miért? Csak. Mert ők azt mondják, hogy „az más”. Pedig tudományos értelemben éppen úgy pszichoaktí­v hatóanyagokat tartalmaznak, magyarul „bódultságot” okoznak. No de a maté tea egyébként tartalmaz a koffeinen kí­vül más hatóanyagokat, amelyek önállóan is bí­rnak tudatmódosí­tó hatással: teobromint például, amit történetesen a csokoládé is tartalmaz. Ami bizony szintén lehet drog, elég ehhez megnézni a Chocolat cí­mű francia filmet. A teobromin élénkí­tő, értágí­tó hatással bí­r, megfelelő dózisban hangulatjaví­tó. Nagy dózisban viszont méreg lehet: fejfájást, rosszullétet okoz. És ez még nem minden: a maté teában vannak más stimulánsok is, például a teofilin, ami szintén bizonyí­tottan hat a központi idegrendszerre. Módosí­tja az ember tudatállapotát. A maté jellegzetes hatását ezen pszichoaktí­v szerek kombinált használata okozza. Ha már a matéról szót ejtettünk: itt Kolumbiában, ahol jelenleg vagyok, például ősidők óta isznak egy másik enyhe tudatmódosí­tó hatásokkal rendelkező italt. A koka-teát, ami a koka-cserje leveléből készül. Ez alacsony koncentrációban, de ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, mint a kokain. Fogyasztása nagyjából annyira kockázatos és elfogadott itt, mint matét vagy kávét inni. Mégis, ha valaki Magyarországon koka-teát akar inni, akkor a törvény szigorával kell szembenéznie. Ugyanis a koka-levél kábí­tószernek minősül. Pedig ha már a pápákról beszélünk: tudtad, hogy XIII. Leó pápa a huszadik század elején egy koka-tartalmú alkoholos italt (Vin Mariani) fogyasztott? Bezony. És éppúgy lelkes népszerűsí­tője volt, mint Ferenc a maténak. Mi több, az ital feltalálójának, Angelo Mariani-nak egyenesen vatikáni aranyérmet adományozott! Erre lehet azt mondani, hogy na jó, de a sima teából nem csinálnak veszélyes, potens kábí­tószert, a kokából meg igen. Tényleg? Nos, aki ezt állí­tja, az bizonyára nem hallott még a dobiról. Avagy más néven börtönteáról. Sima teafilterekből sokat főznek össze, és potens stimuláns drogot készí­tenek belőle. Ami otthon, „normális” környezetben „frissí­tó ital”, az abnormális, ingerszegény, szélsőségesen kirekesztett körülmények között élő emberek számára „kábí­tószer” lehet. Ami Ferenc pápa számára viszonylag kontrollált, kevés kockázatú szokás – az más ember számára válhat végzetes függőséggé. És ez nem a molekulától, nem az anyagtól függ: ez a tudatmódosí­tó szerek általános tulajdonsága, akár legálisak, akár nem. Horváth Laciék gyakran a kábí­tószer szót a méreg szinonimájaként használják. Pedig már Paracelsus óta közhelynek számí­t a toxikológiában, hogy a dózis teszi a mérget. Nagy dózisban minden méreg lehet, még a ví­z is! A koka-tea/kokain, fekete tea/dobi példáján láthattuk, hogy mind illegális és legális enyhe hatású szerekből készí­thető potens kábí­tószer. A dohányból, a dél-amerikai őslakók gyógynövényéből a nyugati ember az egyik leghalálosabb drogot – cigarettát – gyárt. A képet tovább bonyolí­tja az emberi tényező. Ami Ferenc pápának „gyógyszer”, az egy másik embernek lehet méreg. Mert más fizikai, lelki állapotban van, mást hoz magával a gyermekkorából. És még ugyanannak az embernek is lehet ugyanaz a szer egyszer gyógyszer, máskor méreg: ha nem megfelelő dózisban, állapotban (set) és nem megfelelő környezetben (setting) használja. Ezt kellene végre megérteni, amikor tudatmódosí­tó szerekről beszélünk. És ehhez a megértésünkhöz kellene illeszteni a drogpolitikánkat is. A szemellenzős tiltás és a nyakló nélküli liberalizáció helyett komolyan megvizsgálni, hogy melyik szerek milyen formában, dózisban, körülmények között, milyen emberekre hogyan hatnak, milyen kockázataik vannak. És arra törekedni, hogy a káros, abúzí­v drogfajtákat, fogyasztási módokat próbáljuk visszaszorí­tani, a kevésbé kockázatos formákat pedig mederben tartani. Foglalkozni kellene azzal, hogy talán nem is az egyes anyagokkal van a baj, nem önmagában mérgek bizonyos szerek: hanem a társadalom teszi őket azzá. A fogyasztói társadalom, ami képtelen mértéket tartani bármiben, és mindenből szuperpotens élvezeti cikket gyárt. És ideje lenne azzal is szembenézni, hogy a legmérgezőbb koktélt a kirekesztés, a trauma és a mélyszegénység okozza. Tudom, ez egy radikálisan új megközelí­tést igényel, ami nem alkalmas arra, hogy olcsó szavazatokat lehessen vele szerezni. Viszont tartós javulást csak í­gy lehet elérni. Ha bejön neked az szemléletformálás, amit a Drogriporter képvisel, és fontosnak tartod a munkánk, kérlek, támogass az adód 1%-ával, és állí­ts be nekünk adományt – nagyon sokat számí­t!

A múltkor elnéztem a kislányomat, ahogy felfedezi a parkot. Egy másfél évesnek minden bokor egy titokzatos rejtély. Minden virág egy csoda. Minden madár különös teremtmény. Tekintetében őszinte, hiteles öröm. Pajkos vidámság. Figyelem, milyen természetesen árad belőle ez az energia: vajon bennem is van még belőle? Mi ez az erő? A felfedezés izgalma. Ősbizalom a létezésben. Néha kicsit bosszantó felnőttként egy totyogoval sétálni: ideszalad, odaszalad. Véletlenül se abba az irányba, mint menni szeretnél. Számunkra érdektelen dolgok kötik le a figyelmét, közben loholsz utána, nehogy kárt tegyen magában. Mégis ez az erő az, amiből még felnőttkorunkban is merí­thetünk. Itt van a forrás. Itt, ekkor, kisgyerekként tanuljuk meg, hogy mennyire bí­zhatunk a világban, az emberekben – és leginkább a saját érzéseinkben. Hogy mennyire vagyunk szerethetők, elfogadhatók. Hogy mennyire tekinthetjük magunkat valóságosnak. Ha itt ez a tanulási folyamat félremegy, akkor azt tanuljuk meg, hogy hamis álarcokat kell viselnünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk. Alakoskodnunk kell. Amit érzünk, az nem igaz: mert nem igazolják vissza. És milyen sok gyerek veszti el emiatt az őszinte és hiteles örömét. Apaként arra kell törekednem, hogy megőrizze ezt a nyers, szabad, zsigeri erőt – a létezésnek ezt az ösztönös erejét. Oké, teljesen nem tudja. De ha nem is teljesen, akkor is minél több csillogjon a szemében ebből a fényből még felnőttként is. Minél jobban átjárja ez a játékos izgalom, amikor találkozik valami újjal. Ne adja fel, hogy megismerje és értékelje a világot és benne magát. És persze mindezt úgy, hogy közben megtanulja megvédeni magát, megőrizni az egészségét, a biztonságát. A mai világban olyan fenyegetésekkel szemben is, amilyenek az én gyerekkoromban még nem is léteztek: kütyüfüggőség, Insta-testképzavar, cyberbullying. Ezernyi mézcsapda: szí­nes-szagos audio-vizuális mesterséges paradicsomokba rejtett szintetikus poklok. Szép kis feladat, sóhajtottam fel. Mint egyensúlyozni egy kötélen, amit két felhőkarcoló közé feszí­tettek. De nem kell tökéletesnek lennem. Elég jelen lennem, elérhetőnek lennem. Kereteket adnom. Néha bizony határozott nemet mondanom. Most például – hopp, ne mássz fel oda, inkább nézd, ott vannak még virágok! Nem tudod a gyerekedet „formálni” – nem agyagfigura. De segí­thetsz neki kibontakozni. És vajon van ennél nemesebb küldetés, izgalmasabb kihí­vás, mint navigálni egy emberi lényt a felnőtté válás útján? Nem hiszem. Hogy ezt í­gy látom, az persze abból következik, hogy én magam is azon kiváltságos felnőttek közé tartozom, akik megőriztek valamit a gyermekkor játékos felfedezői izgalmából és kí­váncsiságából. Ezt a kreatí­v, innovatí­v erőt, amit sokan nem értékelnek eléggé. Pedig az AI-korban a kreativitás, a kí­váncsiság értéke nő – persze csak ha kitartással, önreflexióval is párosul. Egy olyan korban, amikor a figyelem, a türelem egyre ritkább hiánycikké válik, és amikor az emberek egyre inkább összekeverik a pillanatnyi vágyak, ingerek azonnali kielégí­tését a boldogsággal. Ahol az élménykeresés mögött ásí­tó unalom van. „A kí­váncsiság nem luxus, hanem szükségszerűség” – í­rja Todd Kashdan pszichológus, a téma legelismertebb kutatója. „Ez a gyarapodás motorja.” Ha megőrzöd a kí­váncsiságodat, akkor lehetőséget kapsz arra, hogy felfedezd a problémáidat ahelyett, hogy elkerülnéd, elfojtanád őket. Lehetővé válik számodra az, hogy ne eltaszí­tsd, de megéld a kényelmetlenséget. Fejet hajts a bizonytalanság előtt, és ne igyekezz görcsösen azon, hogy illúziókhoz ragaszkodj. A kí­váncsiság a félelem legjobb ellenszere. A félelem, ami kis mértékben fontos eszköz, de ha eluralkodik rajtunk, akkor lassú gyilkos. És minél több kí­váncsiság van benned, annál nyitottabbá válsz az emberi kapcsolatokra, és annál mélyebb emberi kapcsolatokat tudsz megélni. Azt szeretném, ha a lányom nem csak passzí­v szemlélője lenne az életének, mí­g aztán kiperegnek a napjai, mint homokszemek az ujjai közül – hanem aktí­v résztvevője, formálója. Aki nem fél élni. Ha ehhez sikerül hozzájárulni, ha láthatom majd felnőtt nőként is csillogni ezt a fényt a szemében – hát nem éltem hiába. (note to myself)