Széljegyzetek

„Az emberek azt hiszik, hogy a molekulák tanulmányozása tudomány, az elme tanulmányozása viszont süketelés,” jelentette ki Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma-gyógyí­tás nemzetközileg egyik legelismertebb szaktekintélye Denverben, a pszichedelikus tudomány konferenciáján. Amit egyébként soha nem látott érdeklődés övezett: összesen 11 ezer ember vett rajta részt.

Van der Kolk előadása paradox módon éppen arról szólt, hogy milyen í­géretes egy molekula, az MDMA alkalmazása a poszt-traumatikus stressz rendellenesség (PTSD) kezelésében. Immár a 3. fázisú klinikai vizsgálatok is alátámasztották azt, amit korábban csak underground terapeuták és lelkes pszichonauták állí­tottak nagy meggyőződéssel: ez a szer bizony forradalmasí­thatja a PTSD kezelését. Hiszen a PTSD más kezeléseknek ellenálló formáinál is sikerült jelentős eredményeket felmutatni.

Az MDMA-t egyébként az illegális Ecstasy tabletták hatóanyagaként ismerhettünk korábban. Bár a 80-as években í­géretes eredményeket értek el vele pszichoterapeuták, az államok mindent megtettek annak érdekében, hogy a drogellenes háború részeként teljesen eltüntessék és kiirtsák az emberi civilizációból. Szerencsére sikertelenül. Hiszen, mint kiderült, ugyanaz a szer, ami a partik és fesztiválok egyik kelléke, emberek sokaságának életét mentheti meg, ha gyógyszerként alkalmazzák.

Bár felnőttként is érhetnek minket traumák, a legtöbb trauma a családnál és a kötődések rendszerénél kezdődik, mondta el van der Kolk. A traumák hozzájárulnak a később érzelemszabályozással, önértékeléssel, agresszióval stb. kapcsolatos problémák kialakulásához.

Az MDMA növeli a saját magunkkal szemben érzett együttérzést, saját magunk elfogadását. A félelem hasznos – de amikor a félelemközpontunk folyamatosan bekapcsol, ha kell, ha nem, az önpusztí­tóvá válik. Ez történik a PTSD következtében. Az MDMA viszont, többek között, éppen a félelem-központra fejti ki gátló hatását.

Az MDMA-t nem kell rendszeresen szedni, mint a legtöbb pszichiátriai gyógyszert. És nem is csupán egy pirula lesz, amit a pszichiáterek tüneti kezelésre í­rnak fel. És önmagában nem gyógyí­t meg senkit az sem, ha egy buliban bedob egy eki-tablettát.

A gyógyszert csupán 2-3, néhány órás pszichoterápiás ülés során kell használni, két terapeuta kalauzolása mellett, majd az élményeket további, szermentes üléseken feldolgozni. A szer lehetővé teszi, hogy pszichoterápiás ülések keretében a traumatikus élményeket anélkül dolgozzák fel, hogy az egyén érzelmileg túlterhelődne és újra-traumatizálódna (ez korábban akadályozta a terápia eredményességét). Így tehát a klinikai vizsgálatok szerint az MDMA és pszichoterápia kombinációja minden mérték szerint jobban teljesí­tett, mint a szimpla beszélgetős pszichoterápia.

Ez a történet több tanulsággal is rendelkezik.

Egyrészt mutatja a szemellenzős drogellenes háború korlátoltságát, ami a tudatmódosí­tó szerekben kizárólag rosszat, ellenséget lát. Szembe kell nézni azzal, hogy gyakran ugyanazok a szerek, amiket emberek bulizáshoz, relaxációhoz stb. használnak, bizony komoly gyógyászati és tudományos potenciállal rendelkeznek. És életeket menthetnek.

Másrészt mutatja azt is, hogy nem lehet legyinteni arra, amikor egy szer terápiás potenciállal rendelkezik, akár tradicionális, hagyományos gyógyí­tók és sámánok, akár földalatti segí­tők, terapeuták tapasztalatai szerint. Nem kell persze kapásból elfogadni – de a cinikus vállrándí­tás, az ellenséges tagadás helyett érdemes kutatásokat folytatni. Mert azok akár a szkeptikusok számára meglepő eredményekkel járhatnak. És egyben helyrerakhatják a tévedéseket is, mint például a mikrodózis esetében, amiről egyre inkább az derül ki, hogy a hatása – placebo-hatás.

Végül, kanyarodjunk vissza az idézethet, amivel a cikkemet kezdtem. Miszerint az emberek azt hiszik, a molekulák kutatása tudomány, az elme kutatása pedig süketelés. Van der Kolk arra mutat rá, amit én is hosszú évek óta próbálok átadni a Drogriporteren: az ember a fontos, nem csak a drog. Az, hogy vajon az ember mit hoz magával, milyen behatások érték, egészen az anyja méhétől kezdve. Hogy milyen célból és elvárásokkal, milyen környezetben, milyen közösségben használja a szert. És ezek a tényezők határozzák meg, hogy egy szer éppen hasznos vagy káros, jótékony vagy ártalmas szerepet tölt be valaki életében.

Ha ezekre a tényezőkre legalább annyi figyelmet fordí­tanánk, mint a molekulákra és az idegsejtekre, a börtönökre és rendőrökre, akkor sokkal jobban megérthetnénk azt, hogy miért és hogyan reagál úgy az elménk a valóságra, ahogy. És mit tehetünk, hogy másként reagáljon rá.

Fontosnak tartod, hogy ilyen témákról a magyar közönség is értesüljön? Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ez a poszt a 444 blogon is megjelent: https://drogriporter.444.hu/2023/07/12/az-mdma-gyogyszer-lesz-de-nem-csak-a-molekula-a-lenyeg

Az ember az egyetlen élőlény, ami más akar lenni, mint ami.

Láttál már rózsát, ami azért hervad el, mert nem akar az a rózsa lenni, ami?
Amőbát, ami kényelmetlenül feszeng, mert nem akar amőba lenni?
Kutyát, ami depressziós lesz, mert szégyelli, hogy az a kutya, ami?

Viszont nap mint látsz olyan embereket, akik nem akarnak azok az emberek lenni, akik. Más emberekké akarnak válni. Olyan menő más emberré, mint akit a sorozatban láttak. Vagy a reklámban. Vagy akit ismernek és irigyelnek. Esetleg olyanná, akik egykor voltak – vagy akik soha nem lettek.

Azt hisszük, hogy a szabadság: a mássá válás szabadsága.
Elég ironikus egy olyan kultúrában, ami folyton-folyvást az önmegvalósí­tást sulykolja, nemde?

Légy szabad – valósí­tsd meg magad!
Mert ugye nem vagy elég. Nem vagy elég jó. Legyél más ember.
Ne légy elégedett azzal, ami vagy. Aki vagy.
Nem elég, amid van: kell valami más. Csak úgy lehetsz boldog.
Birtokolj dolgokat, amik eszközzé válhatnak ebben.
Sajátí­ts el képességeket, amikkel mássá válhatsz.
Gyűjts élményeket, amik megváltoztatnak.

Az igazi szabadság: elengedni a kényszert, hogy mások legyünk.

A létbátorság, ahogy Paul Tillich nevezi: igent mondani a véges, tökéletlen létezésünkre.
A tökéletlen, de egyetemes és egyszerre egyedi létezésünkre.

„Amikor az ember már nem téveszti össze saját magát azzal, ahogyan mások határozzák meg, egyszerre válik egyetemes és egyedi lénnyé,” mondja Alan Watts.

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, ha megteheted, Te is légy támogató, nagyon sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, egy messzi-messzi, keleti országban, volt egyszer egy kolostor. A szerzetesek lelkesen követték a Taní­tást, a nép messzi földről elzarándokolt hozzájuk, hogy a mesterek szavát hallgassa, áldását kérje. És bár a szerzetesek nem gyűjtötték a földi javakat, az évek során rengeteg értékes adomány gyűlt össze.

A szerzetesek úgy döntöttek, hogy az adományokból szobrot emelnek a Buddhának, mégpedig szí­naranyból. A fővárosból hí­vták el az egyik elismert szobrászmestert, aki ki is öntötte nekik a szobrot, amit a kolostor melletti kertben állí­tottak fel. Amikor elkészült a mű, és a művész lerántotta róla a leplet, az Arany Buddha olyan fenségesen ragyogott a reggeli Nap fényében, hogy a szerzeteseknek valósággal elállt a lélegzete. Pedig ők bizony a lélegzetük urai és mesterei voltak.

Teltek-múltak az évek. A béke és gyarapodás éveit a hanyatlás és a háború évei váltották fel. Idegen hódí­tók érkeztek külhonból, akik nem ismerték és nem tisztelték a Taní­tást. Az ország lángokban állt, és félő volt, hogy a barbár sereg hamarosan eljut a hegyekbe is, ahol a kolostor állt.

A szerzetesek közössége, a szangha, nem rettent meg. Tudták, hogy minden elmúlik, ami keletkezett. Nem féltek a haláltól. Tudták, hogy eljön majd az újjászületés is. Szerettek volna azonban valamit a következő generációkra hagyni, hogy ne menjen feledésbe a Taní­tás. Elhatározták, hogy az Arany Buddhát befedik agyaggal és sárral, hogy az idegen hódí­tók ne lássanak benne értéket.

Így is történt. Amikor a barbárok megérkeztek, kardélre hányták a szerzeteseket, hogy í­rmagjuk sem maradt. Felégették a könyvtárat, lerombolták az épületeket. Ledöntötték a Buddha szobrát is, azonban azt hitték, értéktelen agyag-szobor, ezért ott hagyták a sárban, majd továbbálltak.

Megint telt-múlt az idő. Az országra ismét beköszöntöttek a béke évei. Új szerzetesek érkeztek, akik nem ismerték már a kolostor történetét. Felépí­tették a kolostort, és megtalálták az agyag Buddha szobrot is. Nap mint nap ott mentek el mellette, de nem gondolták, hogy különösebb értéket képviselne.

Egy nap a szerzetesek átépí­tették a kolostort, és az agyag Buddhát is el kellett mozdí­taniuk. Kötelekkel húzták fel, de a szobor lezuhant. Az egyik szerzetes egy nagy repedést fedezett fel a szobron. Megijedtek, hogy eltörték a régi műalkotást. Amikor közelebbről is megnézték a repedést, ámulva fedezték fel, hogy a repedés mögött csillogó arany bukkant elő. Kalapácsokkal és vésőkkel megtisztí­tották, és felfedezték, hogy a szobor szí­naranyból van.

Így van ez velünk, emberekkel is. Olyan sokáig viseljük magunkon az agyag-maszkunkat, hogy teljesen elfeledjük, hogy kik, mik is vagyunk igazán. Ott bent. Elhisszük, hogy hitványak vagyunk. Értéktelenek. Tisztátalanok. Nem méltók a szeretetre. Sötétből vétettünk, és sötétségbe veszünk.

Nem emlékszünk a valódi természetünkre – amit a szerzetesek Buddha-természetnek neveznek. Ami mindvégig ott van, a rárakódott sár alatt. Mí­g aztán egyszer csak rádöbbenünk. Hogy a valódi természetünk végtelen, mint a kék ég. Ragyog, mint a Nap. Nem húzhatja le a sárba a sóvárgás. Nem mérgezi a harag. És visszaemlékszünk, hogy szabadok vagyunk.

Emlékezzetek!

(esti mese a Drogriporterrel)

Vannak azok, akik csak egy virágot látnak, amikor egy virágra néznek.

Osztályozzák, skatulyázzák magukban, hogy rózsa, tulipán vagy napraforgó. Kicsi vagy nagy. Sárga, piros, lila vagy fekete. Jó vagy rossz az illata. Tüskék védik vagy sem. Szép vagy csúnya.

És vannak azok, akik látják a virágban azt is, ami nem virág. Látják a Napot, a fényt, ami élteti. A termékeny vagy terméketlen földet, amiből kihajtott. Az esőt, ami áztatta földet. Az aszályt, ami kiszárí­totta. A felhőt, amiből az eső hullott.

Vannak, akik csak egy embert látnak, amikor ránéznek valakire.

Skatulyázzák magukban, hogy idős vagy fiatal. Nő vagy férfi. Vonzó vagy taszí­tó. Meleg vagy heteró. Fekete vagy fehér a bőre. Milliárdos vagy hajléktalan. Apáca vagy utcalány. „Drogos” vagy józan. „Elmebeteg” vagy „normális”. „Mi” vagy „ők”.

És vannak, akik látják azt is, ami az ember mögött van. Látják a gettót vagy palotát, ahonnan származik. A gondoskodást és a bántást, amit a szüleitől kapott, vagy nem kapott. A fájdalmas sebeket, amiket őrizget a múltból. Az önkiteljesí­tő vagy önkorlátozó hiedelmeket, amiket a kultúra kódolt belé. A társadalmat, ami befogadta vagy kirekesztette. A szakadékot, ami elválasztja, a hidat, ami összeköti. Az államot, ami esélyt adott neki vagy megfosztotta az esélytől.

Akinek van szeme, az néz. Akinek van szeme a látásra, az a felszí­n mögé néz, és lát.

Sokan azt hiszik, hogy a trauma-fókuszú megközelí­tés gyengesége, hogy túlságosan sokat foglalkozik a múlttal. Túldimenzionálja bizonyos múltbeli események jelentőségét a jelenkori mentális és viselkedési zavarok, betegségek magyarázásában. A kritikusok szerint ez csak terméketlen és szentimentális tocsogás a múlt pocsolyájában, ahelyett, hogy valaki arra fordí­taná a figyelmét, hogy a jelenben miként boldoguljon.

A kritikában lenne igazság, ha ez az egész csak a múltról, a múlt eseményeiről szólna. És sajnos gyakran azok, akik maguk is félreértik a traumát, akikre csak divatos buzzword-ként ragad rá anélkül, hogy megértenék, valóban csak a múltban vájkálást értik ezalatt. És önmagában a régmúlt traumatikus eseményeinek megismerésétől, felidézésétől várják a változást. Hiába.

Senki sem fog felépülni a függőségéből önmagában attól, hogy felidézi, hogyan abuzálták, hanyagolták el stb. gyermekkorában. Ráadásul sok ember egyáltalán nem tud ilyen traumatikus eseményt felidézni. Hiszen náluk a trauma gyökerezhet abban a létformálóan fontos, pozití­v dologban, ami NEM történt meg – és nem abban, ami megtörtént. De önmagában a hangsúly nem az eseményeken van.

A trauma nem egyszerűen az, ami történt, vagy nem történt meg – hanem az, ahogyan ez megváltoztatta az ember működését. A valóságra adott reakcióit. Megváltoztatta azt, ahogyan az egyén saját magát tételezi másokkal való viszonyában, kötődésében. Itt, a jelenben.

A múlt eseményei legfeljebb elindí­tottak egy olyan reakció-láncolatot, aminek a szemeit felfejtve eljuthatunk egészen a jelenig. A hangsúly mindig a jelenen van: illetve azon, hogy vajon az ember miért nem tud igazán jelen lenni. Miért reagál gyakran úgy, mintha belül egy meg nem értett kisgyerek mozgatná marionett-bábúként a szálakat. Visszahúzva a múltba.

A kényszeres sóvárgás pótcselekvések iránt, a hangulatingadozások hajmeresztő hullámhegyei és völgyei, a mimóza-túlérzékenység és az érzéketlen taplóság, az egzisztenciális horror élménye a társ eltávolodásakor, a beteges féltékenység, a belső üresség iszonyata: ezeket nem „csak úgy” dobja a gép. Mint valamiféle totálisan értelmetlen és véletlenszerű univerzum karmikus genetikai lottója.

A látszólag értelmetlen, groteszk viselkedési minták, életmódbeli választások, párkapcsolati zsákutcák mögött is megtalálhatjuk a nagyon is érthető és emberi szükségleteket. Amik kielégí­tésre várnak. Nem egyszerűen egy múltbeli eseményt kell elfogadnunk – hanem saját magunkat. Lefejteni a nagy ügygonddal körépí­tett önkorlátozó hiedelmek hagymahéjait, még ha fájdalommal jár is. Hogy találkozzunk azokkal a szükségleteinkkel, amelyek groteszk módon törnek utat, ha nem hagyjuk őket érvényesülni.

És ebben nem szégyen segí­tséget kérni.

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Sokan í­rjátok, hogy igen. A jó í­rásokhoz sok idő kell – az idő pedig pénz. Sajnos ezt Magyarországon ma nem támogatja senki – csak Te. Kérlek, ha még nem tetted, és megteheted, légy te is támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

Nem tudom, ki hogy van vele, de én azokat az embereket tudom a leginkább tisztelni, akikről tudom, hogy sokat dolgoztak magukon, mégis képesek esendőnek mutatkozni. Becsülöm, amikor valaki nem fél feltárni, megosztani a saját kételyeit, sérülékenységeit, tökéletlenségét. Az utazókat, akik az öncélú panaszkodás és az önfényezés helyett őszintén megosztják az útitársaikkal az út élményeit.

Máté Gáborban például elsősorban nem is csak az ragadott meg, amiről beszél (ami persze nagyon fontos). Hanem az alázat, a derű és kedvesség, ami a lényéből árad. Ahogy képes a kis emberi hibáit, gyarlóságait keresetlen természetességgel és gyermeki őszinteséggel megosztani. És nem csak a régmúlt, hanem a jelen tekintetében is. Hogy közösen okuljunk – és átéljük, hogy mennyire közös és egyetemes az ember szenvedése.

A legutóbbi nyilvános beszélgetésünkben például elmondta, hogy pár éve miként kapcsolt át teljes sértett kisgyerek-üzemmódba a reptéren, amikor a felesége nem jött ki elé.

Tudok örülni annak, amikor egy ember rátalál az útjára. De mindig felkapcsol egy vörös vészlámpa az agyamban, amikor azt látom, hogy valaki próbál nagyon tökéletesnek mutatkozni. Görcsösen bizonygatja – valószí­nűleg még maga előtt is – hogy már immunis a szenvedésre. Óvatossá válok, amikor valaki nagy magabiztossággal előadja, ő már mennyire túl van a régi hibáin. Mennyire meghaladta a kis emberi bosszúságokat, amik az életünket átitatják.

Nem kell félni attól, hogy tökéletlennek mutatkozzunk. Azok vagyunk. „A tökéletlenségek nem alkalmatlanságok; emlékeztetők, hogy mind egy csónakban evezünk,” mondja Brené Brown.

Már Szókratész is megmondta, hogy a vizsgálódás nélküli élet nem érdemes az élésére. Értve ez alatt, hogy az ember kiváltsága, hogy tudatosan reflektáljon a valóságra. És leginkább, hogy vizsgálja ebben saját magát. Önvizsgálattal tapasztalatokra és tudásra, majd belátásokra, a belátásokból pedig bölcsességre tegyen szert.

Lehet persze enélkül is élni.

A múltkor például egy csodás hangversenyen jártam, ahol egy szimfonikus zenekar játszotta a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének műveit. Az első sorban, a legdrágább helyek egyikén ült egy gazdag család. A fiú végig unottan a telefonját nyomkodta. Látványosan nem érdekelte. Meg sem próbált jelen lenni, egy elvesztegetett óra volt az életében. Én egy olcsó helyen ültem, távol a szí­npadtól. De a szinapszisaim í­gy is folyamatosan tűzijátékot játszottak az elmémben és tudván tudtam, milyen kiváltságos vagyok, hogy ott lehetek.

Az életben is í­gy van ez. Vajon tényleg az a fontos, hogy milyen előkelő helyet kapsz az emberi élet szí­nházában? Vagy inkább hálás lehetsz, hogy egyáltalán jelen lehetsz – igazán jelen lehetsz?

Az ember nem döntheti el, hová születik. Milyen anyagi körülmények közé. Kap-e szerető, gondoskodó szülőket. Van-e tehetsége, képessége, érzéke ehhez vagy ahhoz. De megválaszthatja azt, hogy tudatos jelenléttel, önvizsgálattal élje le az életét. Meghallva a világ zörejei mögött a szférák zenéjét, a természet hétköznapi jelenségeiben meglátva a csodát. Vagy pedig úgy, mint a fiú a hangversenyen: bármily kiváltságos helyzetben is, de folyamatos robotpilóta-üzemmódban.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, hogy folytatódjon: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Camille Flammarion

Ez itt a képen Edna Griffin, az amerikai fekete polgárjogi mozgalom egyik aktivistája. Aki 1948-ban pont ezen a napon, július 7-én kezdte el azt, amit aztán Martin Luther King és Rosa Parks folytattak a 60-as években.

Szülővárosában, az iowa-i Des Moines-ban a helyi Katz üzletben 1 éves kislányával és két szintén fekete barátjával üdí­tőt rendelt a felszolgálótól. Aki kézséggel felvette a rendelését, azonban hamarosan az üzletvezetőtől dorgálást kapott: itt nem szolgálunk ki szí­neseket. Ezért aztán a nő rendelését törölték és megkérték, hogy távozzon.

Griffin nem nyugodott bele az őt ért megaláztatásba. Korábban szociológiát tanult az egyetemen, és a második világháborúban a seregnél szolgált. Nem tűrte, hogy a saját hazájában, amit szolgált, ne szolgálják ki a bőrszí­ne miatt.

Tiltakozó sit-in akciókat szerveztek. Bí­rósághoz fordultak, és győztek. Az üzletvezetőt a csak fehérekből álló esküdtszék bűnösnek találta, és az í­téletet az iowa-i Legfelsőbb Bí­róság is jóváhagyta.

Én egyrészt nagyon inspirálónak tartom a fekete polgárjogi aktivisták munkáját. Ezen felül azonban elgondolkodtam azon is, hogy a maga korában a többségi társadalom ellenállása mennyire hasonló alapokon nyugodott, mint amit ma láthatunk a különféle kisebbségek mozgalmaival szemben.

A kiváltságosok gyakran a kevésbé kiváltságos csoportok elnyomását a saját szabadságjogaikra hivatkozva legitimálják. Azok, akik nem akarták kiszolgálni a szí­neseket, arra hivatkoztak, hogy márpedig nekik jogukban áll azt kiszolgálni, akit akarnak. És amikor ezért felelősségre vonják őket, akkor cenzúrát és jogtiprást kiáltanak. És ez most is í­gy van.

„Engem nem érdekel, ha a négy fal között csinálják, de nehogymá…” – ismerős?

Nehogy már látni kelljen, elismerni kelljen, együtt kelljen lélegezni velük egy térben. Nehogy már ne lehessen őket kiközösí­teni, megalázni, ignorálni, kigúnyolni. És miközben csak a saját kis (vélt) sérelmüket dédelgetik, nem veszik észre azt, hogy ami nekik apró kényelmetlenség, az a másik embernek élet és halál kérdése.

És persze előszeretettel hivatkoznak vallásra, szentségre, hagyományra, családra – magasztos eszmék mögé bújtatják a szánalmas kis bigottságukat. Ami mindabból az eltemetett félelemből és fájdalomból fakad, amivel nem akarnak szembenézni.

Hiszen, ahogy a fekete polgárjogi mozgalom egy másik legendája, James Baldwin í­ró mondta: „Az emberek azért ragaszodnak olyan makacsul a gyűlölködéseikhez, mert ha a gyűlölet nincs, akkor kénytelenek lennének szembesülni a fájdalommal.”

Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, ha adnak neked valamit, kérlek, adj Te is, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Mark Epstein amerikai pszichológus í­rja egy könyvében, hogy a „a hétköznapi élet traumáitól könnyen olyan érzelmi állapotba kerülhetünk, mint egy anyátlan gyermek.”

Ez nagyon igaz. Van, akire jobban, van, akire kevésbé: de mindenkire igaz.

A felszí­nen látszólag minden rendben. Klappolnak a dolgok. Telik a nap. Okos, felnőtt embernek képzeljük magunkat. És aztán jön valami inger. Valami stresszes esemény. Egy bántó gesztus vagy hangsúly. Valami méltánytalanság. Esetleg elmarad valami visszajelzés, amire számí­tottunk. És olyan könnyen kilódí­t bennünket a kis komfortzónánkból, hogy a lábunk se éri a földet.

Hirtelen pont úgy érezzük magunkat, mint egy gyermek. Amikor éppen valami félelmetes vagy fájdalmas élmény érte. Amikor elvették a játékát. Amikor nem volt jelen a gyermek kis kozmoszának középpontja, naprendszerének Napja: akitől vigaszt és elfogadást várt. Amikor versenyeznie kellett a figyelméért, a megbecsüléséért, de kudarcot vallott.

Az önsajnálat és önutálat tengerén hánykolódunk, mint egy érzelmi hajótörött. Felnőtti büszkeségünk megtépázott vitorláinak maradványaiba próbáljuk befogni a szelet, hogy más, nyugodtabb vizekre repí­tsen minket.

És József Attilával együtt mi is rádöbbenünk:

„A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet zokogás fojtogatja,
de nem könnyezik — egy dalt zöngicsél, —
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.”
(Kirakják a fát, 1937)

„Rettenetes, hogy a valóságot sohase ismerjük meg a tények miatt,” í­rta Rilke.

Csak egy költő tud ilyen, a maga paradox módján is kristálytiszta reflexiót adni a valóságról. Ami valóban több, mint a tények. Mi több, tapasztalataim szerint a tények gyakran valóban elfedik a valóságot.

Beszélhetsz te úgy a „valóságról”, hogy csak tényeket sorolsz, és mégis, az igazságnak csí­rája sincsen abban, amit mondasz. Ahogy József Attila í­rja: az igazat mond, ne csak a valódit.

A tények önmagukban még nem a valóság. Mindenki tud tényeket felsorolni a maga álláspontjának igazolására. Csak éppen ezeket a „tényeket” úgy válogatja-ignorálja, rendszerezi, súlyozza, értékeli, olyan körí­téssel tálalja, ami a saját igazságát támasztja alá. Az elme evolúciósan arra van tervezve, hogy „alternatí­v tényekkel” támassza alá, legitimálja a maga igazát.

Ne értsetek félre: amikor valaki tagadja a tényeket, amikor ellentmondásba kerül velük, amikor lehazudja a Napot az égről, az nem a valóság. Nem próbálok relativizálni: szerinted nincs evolúció, szerintem meg van. Szerinted lapos a Föld, szerintem meg gömb alakú. Szerinted a kétszer kettő öt, szerintem meg négy. Az ilyen kérdések tényszerűen eldönthetők. És fontos, hogy az ilyen kérdésekben a tévhitekről lerántsuk a leplet.

Amiről Rilke beszélt, és amiről én beszélek: az a valóság soha nem a tényekkel szemben, azokkal ellentétben áll, hanem a tényeken túl van. Mert az igazán fontos kérdésekre nem tudsz tényekkel választ találni. Ki vagyok én? Merre tartok, milyen úton járok?

Az ember, ha egyetemre jár, sokat megtanul a tudományos megismerés módszeréről: hogy miként tudunk minél megbí­zhatóbb ismereteket szerezni, hipotézist alkotni a valóságról. És ez hasznos. De bizonyára nem én vagyok egyedül az, aki a tények, információk sivatagában bölcsességre vágyik. És ezt sajnos nagyon ritkán találod meg a hivatalos tudomány fellegváraiban.

Mi több, gyakran érezheted úgy, hogy a tények csűrésébe-csavarásába valahol belefullad az igazság – elveszik a valóság. Leginkább művészek és misztikusok járnak hozzá közel. Hiszen „a művészet ambí­ciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.” (Pilinszky)

Felmászni Jákob lajtorjáján a csillagos égbe. Leásni a valóság gyökeréig, az élet misztériumáig. Minden lélegzetvétellel elpusztí­tani és újrateremteni magunk. Százszor meghalni és újjászületni. This is the way.

Ahogy Alan Watts fogalmazott: „Az élet misztériuma nem egy megoldandó probléma, hanem valóság, amit meg kell tapasztalni.”

Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Ha igen, légyszí­ves fontold meg, hogy ha megteheted, Te is adj valamit: bármekkora adomány is nagyon sokat jelent nekünk: https://drogriporter.hu/tamogass/

Kép: Leonyid Paszternák, Alexander Pushkin a tengerparton