Ma reggel a kislányom szokás szerint korán kelt. Levittem a kedvenc játszóterünkre, hogy az anyja még aludhasson egy kicsit. A park tök üres volt, csak egy hajléktalan férfi ült a padon. Éppen tekerte az első reggeli cigijét. Amiben, úgy sejtettem, hogy nem csak dohány volt, hanem valamilyen szintetikus kannabinoid készí­tmény, amit az utcán herbálként, bióként, esetleg varázsdohányként emlegetnek. A jól szituált középosztálybeli szülők réme: „a drogos csöves”, futott át a fejemen. Őket tartják a társadalomra leginkább veszélyesnek. Ne is kelljen látni őket. Pedig vannak olyan szerhasználók, akik náluk ezerszer veszélyesebbek a társadalom biztonságára és jóllétére. Mégis tömegek ünneplik őket és rajonganak értük. Ott van például Elon Musk. Akiről a The New York Times tegnap megjelent oknyomozó riportja azt állí­tja, hogy teljesen elszállt a droghasználata. Éppen miközben Trump kormányának egyik legfontosabb szereplőjévé vált. Igen, ezt állí­tják belső források: a világ egyik leggazdagabb techmilliárdosa, újabban az ultrakonzervatí­v mozgalom egyik üdvöskéje, a magyar „drogellenes” kormánypárti sajtó ünnepelt hőse úgy barmolt bele az amerikai kormányzati rendszerbe, hogy közben az idő jelentős részében úgy be volt állva, mint a szög. Ketamin, ecstasy, varázsgomba, speed szerepeltek az étlapján. Ha ez igaz, az nagyon durva. Nem azért, mintha én azok közé tartoznék, akik túl szigorúan í­télnék meg más emberek szerhasználatát. Még akkor sem, ha történetesen beleártják magukat a politikába. Szerintem a jelenleg illegális szerek mértékletes fogyasztásával éppen úgy nincsen probléma, mint ahogy azzal sem, ha az ember este meló után megiszik egy sört. Vagy ha a depressziójára ketamin-terápiát í­rnak fel és azt felelősen használja. Na de itt komoly források szerint nem arról van szó, hogy Musk mondjuk elspanglizgatott a videójáték előtt este. Hanem arról, hogy rendszeresen hozott emberek millióit érintő döntéseket teljesen beállva. Szóval ha ezek a vádak helytállóak, akkor az gáz. Különösen, hogy ezek a döntések rendszerint arról szóltak, hogy fontos intézményeket épí­tett le, embereket rúgott ki, életmentő egészségügyi, szociális, kulturális programokat tett tönkre. Korábban már í­rtam arról, hogy nem lehet egyenes ok-okozati kapcsolatot feltételezni Musk drogfogyasztása és politikai tevékenysége közé. Nincs olyan drog, ami szükségszerűen vezetne valamiféle paranoid szélsőjobboldali világnézethez, mint amilyen jelenleg Muské. Én úgy látom, hogy az egyre kaotikusabb szerhasználat csupán kí­sérőjelensége egy ennél jóval mélyebb emberi krí­zisnek. Aminek a gyökerénél azt találjuk, hogy Musk képtelen a valódi intimitásra, nem tud kölcsönösen elmélyült, kölcsönös bizalmon alapuló emberi kapcsolatokat alkotni. Görcsös megfelelési kényszere, vágya arra, hogy mindig ő legyen a győztes alfahí­m, beteges mániája, hogy a genetikai készletét minél szélesebb körben elterjessze, diszfunkcionális társkapcsolatai és szülősége – ez mind arra utal, hogy ez az ember nagyon nincs rendben magával. Zárójelben: amikor ilyenekről í­rok, akkor mindig megkapom, hogy „mentegetem”. A fenéket. Egy csomó ember összetéveszti a magyarázatot a mentegetéssel. Szeretném megérteni, mert í­gy lehet igazán szembeszállni azzal, amit képvisel. A megértés még nem jelent erkölcsi feloldozást vagy éppen a felelősség alól felmentést, sőt. Zárójel bezárva. Számí­tani lehetett rá, hogy ennek a két sérült egónak, Trumpnak és Musknak a brománca nem fog sokáig tartani. Mindketten kiszámí­thatatlan, impulzí­v személyiségek, akikben gyermekkoruk óta rengeteg frusztráció, bizonyí­tási kényszer, kakaskodó arrogancia gyülemlett fel. De ahelyett, hogy szembenéztek volna ezzel, dolgoztak volna magukon, ők előre menekülnek. Konfliktusuk borí­tékolható volt, úgy tűnik, most mérgesedett el annyira, hogy Muskot kirúgták a kormányból is. Hogy ebben mennyi szerepe volt Musk kontrollálhatatlanná váló drogfogyasztásának, azt nem tudni. Nem lepődnék meg, ha titokban Muskot hamarosan bedugnák valami luxusrehabba. Mert ez is egy olyan dolog, amiben a Muskhoz hasonló „magasan funkcionáló”, sikeres és gazdag drogfüggők különböznek a hajléktalan droghasználótól, akit a padon láttam. Abban, hogy van egy erős szociális hálójuk, és megkaphatják a legjobb kezelést. Azon sem lepődnék meg, ha Musknak sikerülne szermentessé válnia. De szerintem a valódi felépülés számára nem a szermentesség lenne. Hanem az, ha képes lenne felfogni, megérteni, hogy mit is okozott a felelőtlen döntéseivel. Gyerekeinek, társainak, munkavállalóinak, amerikai polgároknak, segélyezett afrikai gyerekeknek. Képes lenne együttérzően viszonyulni azokhoz az emberekhez, akiknek tönkretette az életét. Ez sokkal nehezebb, mint elérni a szermentességet. És lehet, hogy ebben még a hajléktalan sorstársai is előrébb járnak nála… A Drogriporterhez hasonló hangokat el akarják hallgattatni – kérlek, támogasd a munkánkat, most még lehet (link a hozzászólásban)!

Ez az ember egy élő önellentmondás. Játssza a globalizáció elleni romantikus lázadót, miközben a saját lánya is a legdrágább globális luxusmárkákban parádézik. Adja itt a szuverenitás bajnokát, aki egyébként lépten-nyomon más államok szuverenitását sérti. A kereszténység védelmezőjét, akinek egyébként egy szava sincs az ellen, hogy a szomszédos országban keresztények ezreit gyilkolják halomra. Megbélyegzi a Soros alapí­tványa által támogatott civileket, miközben a saját karrierje be sem indult volna Soros támogatása nélkül. De tudjátok mi az, ami a legbosszantóbb? Hogy 15 év kormányzás után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne. Ahogy átnyomja a felelősséget a saját katasztrofális hibáiért azokra, akik a hibákra rámutatnak. Iszonyat tenyérbemászó, hogy miközben egy egész népet bántalmaz, húz le a sárba, nem középiskolás fokon, még ő játssza el az örök áldozatot, akit mindenki bánt, aki ellen mindenki összeesküszik. Az embert a hányinger kerülgeti attól, ahogy a fortyogó gyűlöletét és arroganciáját szerénységnek álcázza. Hogy ugyanolyan természetességgel ver pofán, mint ahogy aztán letagadja. Hogy hiába ő a bántalmazó, mégis ájtatos pózba vágja magát és a mártí­rok glóriáját vizionálja a saját feje fölé. Adja itt ezt a sebhelyes akcióhőst, akit tesztoszteron és pia szúrós szaga leng körül, és aki részegen azzal henceg a kocsmában, hogyan vert le fél kézzel egy tucatnyi nindzsát. Harcosok Klubját vizionál, együtt simogatják egymás sértett, törékeny maszkulin egóját a többi kiöregedett rocksztárral. Gyűlölöm? Nem. Aki azt hiszi, hogy Orbánt gyengí­ti az, hogy folyamatosan gyűlölik, szidják és ütik, az téved: a benne lévő küldetéstudatot ez csak tovább dagasztja. Én nem gyűlölöm. Egyszerűen csak borzasztóan szánalmasnak tartom. Annyira baromira szánalmasnak, hogy rettenetesen elszomorí­t, hogy egy ilyen ember ekkora hatalomra tett szert – mert ez borzasztó bizonyí­tványt állí­t ki rólunk, magyarokról is. Nem vagyok hí­ve annak, hogy politikusokat a médiaszerepléseik alapján diagnosztizálnak és rájuk aggatnak különféle diagnosztikai cí­mkéket. Nem teszem ezt. De ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló, akinek picit is jó szeme van az emberi lélekhez, hogy egy borzasztóan sérült emberről van szó. Akit gyerekkorában sokat bántottak azok, akiktől leginkább megértést és elfogadást kellett volna kapnia. Egész életére benne maradt ennek a lenyomata: a frusztált kisebbrendűségi érzés és a dühös bizonyí­tási kényszer. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy körülvegye magát vigyorgó, csápoló hí­vekkel, mint az iskolai bullyk, akik imádják, ha nézik, ahogy a gyengét ütik. Nem véletlen, hogy ő – éppen ő – vált Horthy és Kádár után egy újabb tekintélyelvű korszak bántalmazó alap- és apa-figurájává. Mégis, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt érzem, hogy ez a rendszer, és annak a főnöke, leszállóágban van. Olyan ez, mint amikor valaki sokszor pukizott már be az iskolabuszban. És egy ideig sikeresen hiteti el az osztálytársaival, hogy a kövér gyerek, meg a roma gyerek, meg a meleg gyerek volt az, nem ő. De aztán egyre több gyereknek kezd feltűnni, hogy mindig ott van a legbüdösebb, ahol ő van…

Ez az ember egy élő önellentmondás. Játssza a globalizáció elleni romantikus lázadót, miközben a saját lánya is a legdrágább globális luxusmárkákban parádézik. Adja itt a szuverenitás bajnokát, aki egyébként lépten-nyomon más államok szuverenitását sérti. A kereszténység védelmezőjét, akinek egyébként egy szava sincs az ellen, hogy a szomszédos országban keresztények ezreit gyilkolják halomra. Megbélyegzi a Soros alapí­tványa által támogatott civileket, miközben a saját karrierje be sem indult volna Soros támogatása nélkül. De tudjátok mi az, ami a legbosszantóbb? Hogy 15 év kormányzás után még mindig úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne. Ahogy átnyomja a felelősséget a saját katasztrofális hibáiért azokra, akik a hibákra rámutatnak. Iszonyat tenyérbemászó, hogy miközben egy egész népet bántalmaz, húz le a sárba, nem középiskolás fokon, még ő játssza el az örök áldozatot, akit mindenki bánt, aki ellen mindenki összeesküszik. Az embert a hányinger kerülgeti attól, ahogy a fortyogó gyűlöletét és arroganciáját szerénységnek álcázza. Hogy ugyanolyan természetességgel ver pofán, mint ahogy aztán letagadja. Hogy hiába ő a bántalmazó, mégis ájtatos pózba vágja magát és a mártí­rok glóriáját vizionálja a saját feje fölé. Adja itt ezt a sebhelyes akcióhőst, akit tesztoszteron és pia szúrós szaga leng körül, és aki részegen azzal henceg a kocsmában, hogyan vert le fél kézzel egy tucatnyi nindzsát. Harcosok Klubját vizionál, együtt simogatják egymás sértett, törékeny maszkulin egóját a többi kiöregedett rocksztárral. Gyűlölöm? Nem. Aki azt hiszi, hogy Orbánt gyengí­ti az, hogy folyamatosan gyűlölik, szidják és ütik, az téved: a benne lévő küldetéstudatot ez csak tovább dagasztja. Én nem gyűlölöm. Egyszerűen csak borzasztóan szánalmasnak tartom. Annyira baromira szánalmasnak, hogy rettenetesen elszomorí­t, hogy egy ilyen ember ekkora hatalomra tett szert – mert ez borzasztó bizonyí­tványt állí­t ki rólunk, magyarokról is. Nem vagyok hí­ve annak, hogy politikusokat a médiaszerepléseik alapján diagnosztizálnak és rájuk aggatnak különféle diagnosztikai cí­mkéket. Nem teszem ezt. De ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló, akinek picit is jó szeme van az emberi lélekhez, hogy egy borzasztóan sérült emberről van szó. Akit gyerekkorában sokat bántottak azok, akiktől leginkább megértést és elfogadást kellett volna kapnia. Egész életére benne maradt ennek a lenyomata: a frusztált kisebbrendűségi érzés és a dühös bizonyí­tási kényszer. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy körülvegye magát vigyorgó, csápoló hí­vekkel, mint az iskolai bullyk, akik imádják, ha nézik, ahogy a gyengét ütik. Nem véletlen, hogy ő – éppen ő – vált Horthy és Kádár után egy újabb tekintélyelvű korszak bántalmazó alap- és apa-figurájává. Mégis, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább azt érzem, hogy ez a rendszer, és annak a főnöke, leszállóágban van. Olyan ez, mint amikor valaki sokszor pukizott már be az iskolabuszban. És egy ideig sikeresen hiteti el az osztálytársaival, hogy a kövér gyerek, meg a roma gyerek, meg a meleg gyerek volt az, nem ő. De aztán egyre több gyereknek kezd feltűnni, hogy mindig ott van a legbüdösebb, ahol ő van…

Vannak azok a pillanatok, amit az ember korábban sokszor elképzelt. És amikor valóban átéled, az valami teljesen más élmény, mint amire számí­tottál. Szülőként ezek a pillanatok mintha jóval nagyobb számban fordulnának elő. Ott van például a tengerparti nyaralás. 19 hónappal a gyerek születése után most jutottunk el először oda, hogy elutazzunk egy hetes vakációra a kis családommal. Barcelonába, a napsütötte katalán tengerpartra. Korábban sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a picivel a tengernél. Gondoltam, hogy nagyon más, mint amikor még gyermektelen párként naphosszat csak olvastunk és süttettük a hasunkat, sangriát kortyolgatva. Korábban is elnéztem a gyerekeseket a tengerparton, ahogy anyuka és apuka szaladgál a gyerek után. Tudtam, hogy nem lesz fenékig tejfel, de közben irigyeltem is őket: milyen jó nézni, ahogy a gyereked ennyire élvezi a vizet, a homokot, a Napot. Az utóbbi stresszes magyarországi hetek után már önmagában ez is igen nagy vonzerőt képviselt. Arra viszont nem számí­tottam, hogy a mi gyerekünk, aki korábban egyébként meglehetős kalandvágyról tett tanúságot csomó helyzetben, konkrétan megijed a tengertől. Esze ágában sincsen a közelébe menni. „Tá tá” – jelzi egyértelműen, hogy húzzunk el onnan. Így a tervezett strandolós napokból semmi nem lett. Megmondom őszintén, meglehetősen csalódott voltam. És frusztráltan és vágyakozva néztem a strandolókat, ahogy otthagytuk a tengerpartot: mily távol és mégis közel. De aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha az ember folyamatosan azon töpreng, hogy „mi lehetett volna másként”, és összehasonlí­tja magát másokkal, az a legjobb recept a boldogtalansághoz. A zen buddhista hasonlat szerint az, aki egy elképzelt múlthoz ragaszkodik, elszalasztott lehetőségeken rágódik, az olyan, mintha egy hullát cipelne folyamatosan a vállán. Például azon is eltűnődöm néha: ha nem váltam volna szülővé, akkor lehet, hogy jó pár több hetes elvonuláson lennék már túl azóta, amit elmélyült meditációval töltök. Egy kisgyerek mellett meg örülhetek, ha van időm egy 15 perces meditációra a nap végén, és nem sí­r fel közben, hogy „apa”. Viszont az is lehet, hogy a spirituális gyarapodásom szempontjából ezerszer többet gyarapodok 15 perc olyan meditációból, amit a gyermeknevelés kényelmetlenségei után végzek, mint ezer óra meditációból valami csendes erdei kolostorban. Ki tudja ezt megí­télni? „A szülőség nem a kontroll megtartásáról szól, hanem a kontroll elvesztéséhez való türelmes alkalmazkodásról,” í­rja Harriet Lerner pszichológus. A kontroll illúziója mindig megfoszt valami fontostól a jelenben. (note to myself)

Vannak azok a pillanatok, amit az ember korábban sokszor elképzelt. És amikor valóban átéled, az valami teljesen más élmény, mint amire számí­tottál. Szülőként ezek a pillanatok mintha jóval nagyobb számban fordulnának elő. Ott van például a tengerparti nyaralás. 19 hónappal a gyerek születése után most jutottunk el először oda, hogy elutazzunk egy hetes vakációra a kis családommal. Barcelonába, a napsütötte katalán tengerpartra. Korábban sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a picivel a tengernél. Gondoltam, hogy nagyon más, mint amikor még gyermektelen párként naphosszat csak olvastunk és süttettük a hasunkat, sangriát kortyolgatva. Korábban is elnéztem a gyerekeseket a tengerparton, ahogy anyuka és apuka szaladgál a gyerek után. Tudtam, hogy nem lesz fenékig tejfel, de közben irigyeltem is őket: milyen jó nézni, ahogy a gyereked ennyire élvezi a vizet, a homokot, a Napot. Az utóbbi stresszes magyarországi hetek után már önmagában ez is igen nagy vonzerőt képviselt. Arra viszont nem számí­tottam, hogy a mi gyerekünk, aki korábban egyébként meglehetős kalandvágyról tett tanúságot csomó helyzetben, konkrétan megijed a tengertől. Esze ágában sincsen a közelébe menni. „Tá tá” – jelzi egyértelműen, hogy húzzunk el onnan. Így a tervezett strandolós napokból semmi nem lett. Megmondom őszintén, meglehetősen csalódott voltam. És frusztráltan és vágyakozva néztem a strandolókat, ahogy otthagytuk a tengerpartot: mily távol és mégis közel. De aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha az ember folyamatosan azon töpreng, hogy „mi lehetett volna másként”, és összehasonlí­tja magát másokkal, az a legjobb recept a boldogtalansághoz. A zen buddhista hasonlat szerint az, aki egy elképzelt múlthoz ragaszkodik, elszalasztott lehetőségeken rágódik, az olyan, mintha egy hullát cipelne folyamatosan a vállán. Például azon is eltűnődöm néha: ha nem váltam volna szülővé, akkor lehet, hogy jó pár több hetes elvonuláson lennék már túl azóta, amit elmélyült meditációval töltök. Egy kisgyerek mellett meg örülhetek, ha van időm egy 15 perces meditációra a nap végén, és nem sí­r fel közben, hogy „apa”. Viszont az is lehet, hogy a spirituális gyarapodásom szempontjából ezerszer többet gyarapodok 15 perc olyan meditációból, amit a gyermeknevelés kényelmetlenségei után végzek, mint ezer óra meditációból valami csendes erdei kolostorban. Ki tudja ezt megí­télni? „A szülőség nem a kontroll megtartásáról szól, hanem a kontroll elvesztéséhez való türelmes alkalmazkodásról,” í­rja Harriet Lerner pszichológus. A kontroll illúziója mindig megfoszt valami fontostól a jelenben. (note to myself)

Horváth Laci drogellenes háborúja most éppen kultúrháborúba megy át: nekiment Pogány Induló rappernek. Szerinte ugyanis amit a zenész egy koncertjén mondott, az „bűnrészesség”. Nem tudom, Laci egyáltalán tisztában van-e a büntetőjogi fogalmakkal, amiket használ. Én nem vagyok ugyan büntetőjogász, de néhány egyszerű kereséssel (gugli vagy chatgpt) az ember még jogi diploma nélkül is könnyen kiderí­theti, hogy mi a bűnrészesség. És hogy vajon amit Pogány Induló mondott, az megfelel-e ennek. „Szarok az új törvényekre, kurvára leszarom egyébként. Csak egyedül benneteket féltelek. Hogy ha én bemegyek, akkor egyszer úgyis kijövök, és folytatjuk a bulit” – mondja a zenész a Horváth Laci által csatolt videón, szidalmazva a rendőröket és megkérdezve a közönséget, hogy szí­vtak-e aznap rendesen. A bűnrészességnek két formája van: 1) felbujtó, aki más személyt szándékosan rábí­r a bűncselekmény elkövetésére és 2) bűnsegéd, aki szándékosan segí­tséget nyújt a bűncselekmény elkövetéséhez. Amit a zenész mondott, arra egyik sem áll meg: a kérdés nem utasí­tás vagy buzdí­tás, sem pedig tényleges segí­tségnyújtás. Ellenben határozott és szabad vélemény nyilvání­tása egy jogszabályról és az azt végrehajtókról. Amihez éppúgy joga van, mint ahhoz, hogy együttérzéséről biztosí­tsa azokat, akiket a törvény fenyeget. Hogy egyébként a populáris kultúrában számos veszélyforrás van, számos rossz, egészségtelen üzenet, idol, azt persze nem tagadom. De ez az egész kultúrharc semmi mást nem csinál, mint romantizálja és népszerűsí­ti a szí­vást a fiatalok körében. Eldobták a bumerángot. „A méregterjesztők mellett a mérgező agymosást végzők is számoljanak a következményekkel” – fenyegetőzik még Laci biztos. Nos, akkor kezdjük mindjárt mondjuk a kormánypropagandával, mert annál durvább mérgező agymosást ebben az országban Rákosi óta nem végzett senki. Hiába fenyegetőznek, hiába riogatnak, hiába mérgezik a közvéleményt a gyűlöletükkel! Egyre több ember lát át a szitán. Egyre több ember mutat fügét a hatalomnak. 

Horváth Laci drogellenes háborúja most éppen kultúrháborúba megy át: nekiment Pogány Induló rappernek. Szerinte ugyanis amit a zenész egy koncertjén mondott, az „bűnrészesség”. Nem tudom, Laci egyáltalán tisztában van-e a büntetőjogi fogalmakkal, amiket használ. Én nem vagyok ugyan büntetőjogász, de néhány egyszerű kereséssel (gugli vagy chatgpt) az ember még jogi diploma nélkül is könnyen kiderí­theti, hogy mi a bűnrészesség. És hogy vajon amit Pogány Induló mondott, az megfelel-e ennek. „Szarok az új törvényekre, kurvára leszarom egyébként. Csak egyedül benneteket féltelek. Hogy ha én bemegyek, akkor egyszer úgyis kijövök, és folytatjuk a bulit” – mondja a zenész a Horváth Laci által csatolt videón, szidalmazva a rendőröket és megkérdezve a közönséget, hogy szí­vtak-e aznap rendesen. A bűnrészességnek két formája van: 1) felbujtó, aki más személyt szándékosan rábí­r a bűncselekmény elkövetésére és 2) bűnsegéd, aki szándékosan segí­tséget nyújt a bűncselekmény elkövetéséhez. Amit a zenész mondott, arra egyik sem áll meg: a kérdés nem utasí­tás vagy buzdí­tás, sem pedig tényleges segí­tségnyújtás. Ellenben határozott és szabad vélemény nyilvání­tása egy jogszabályról és az azt végrehajtókról. Amihez éppúgy joga van, mint ahhoz, hogy együttérzéséről biztosí­tsa azokat, akiket a törvény fenyeget. Hogy egyébként a populáris kultúrában számos veszélyforrás van, számos rossz, egészségtelen üzenet, idol, azt persze nem tagadom. De ez az egész kultúrharc semmi mást nem csinál, mint romantizálja és népszerűsí­ti a szí­vást a fiatalok körében. Eldobták a bumerángot. „A méregterjesztők mellett a mérgező agymosást végzők is számoljanak a következményekkel” – fenyegetőzik még Laci biztos. Nos, akkor kezdjük mindjárt mondjuk a kormánypropagandával, mert annál durvább mérgező agymosást ebben az országban Rákosi óta nem végzett senki. Hiába fenyegetőznek, hiába riogatnak, hiába mérgezik a közvéleményt a gyűlöletükkel! Egyre több ember lát át a szitán. Egyre több ember mutat fügét a hatalomnak. 

A héten elhunyt Lady Amanda Feilding, Wemyss és March grófnője, a pszichedelikus kutatások egyik legismertebb úttörője Angliában, a Beckley Foundations nevű kutatóintézet alapí­tója. Hosszú évek óta ismertem Amandát személyesen is. Először a brit parlament épületében, a Lordok Házában találkoztunk, ahová ő hí­vott meg minket, nemzetközi szakembereket, aktivistákat, hogy a drogpolitikai reformok fontosságáról beszéljünk. Amandának a brit arisztokrácia tagjaként és a férje révén bejárása volt oda, befolyását és származását felhasználva mindent megtett, hogy támogassa az ügyet. Felejthetetlen élmény volt, ahogy a meghallgatás után a Temzére néző teraszon beszélgettünk lordokkal és ladykkel. Nem tagadom, hogy mindig is fura jelenségnek tartottam Amandát: nem is csak azért, mert nekem, vidéki magyar gyereknek, nagyon idegen volt a kékvérű világ, ahonnan ő jött. De azért is, mert nagyon elvarázsolt volt. Szó szerint. Azok közé tartozott, akik a 60-as években, a hippi korszakban kipróbálták az LSD-t, és olyan mélységes hatással volt rájuk, ami egy életre szóló küldetéstudattal látta el őket. Hitt abban, amiben Tim Leary, vagy akár Albert Hofmann: hogy a pszichedelikus szerekben olyan potenciál van, ami jobbá teheti a világot. Ettől nem tántorí­totta el az sem, hogy a 70-es évektől kezdve beindult a drogellenes háború, a pszichedelikus kutatásokat pedig lezárták és üldözték. Számára a pszichedelikumok iránti érdeklődés több volt, mint puszta érzéki vagy akár tudományos kí­váncsiság: a spirituális gyarapodás eszközeinek vélte őket. És nem csak kémiai szerekkel kí­sérletezett. A 60-as években, fiatal nőként, trepanációt (koponyafúrást) hajtott végre magán. Azzal a céllal, hogy bizonyos, a felnőttkorban megrekedt energiák áramlását helyreállí­tsa az agyában (erről a Heatbeat in the Brain cí­mű dokumentumfilmben vallott). Meredek, ugye? Az. Mindenesetre élete végéig állí­totta, hogy az önkí­sérlet használt. Én ezt nem tudom igazolni. Az viszont bizonyos, hogy Amanda megőrzött valamit a gyermekkor világra csodálkozásából, ami olyan sok felnőttből vész el. Ettől a kissé bizarr epizódtól eltekintve egyébként Lady Feildingként rengeteget tett a nagyon is komoly brit pszichedelikus kutatások finanszí­rozásáért, olyan intézményeket segí­tve, mint az Imperial College. Számos kutatás nem jöhetett volna létre, számos kutató nem futhatott volna be fényes karriert nélküle ezen a területen.Úgy általában nagy szerepe volt abban, amit pszichedelikus reneszánsznak hí­vunk. Abban a szerencsében volt részünk, hogy számos alkalommal meginterjúvolhattuk a Drogriporter stábjával. Utolsó interjúnkra Haarlemben került sor, a Pszichedelikus Kutatások Nemzetközi Konferenciáján (ICPR). Belinkelem a hozzászólásba. Bon voyage az utolsó utadhoz, Lady Feilding, hiányozni fogsz!

A héten elhunyt Lady Amanda Feilding, Wemyss és March grófnője, a pszichedelikus kutatások egyik legismertebb úttörője Angliában, a Beckley Foundations nevű kutatóintézet alapí­tója. Hosszú évek óta ismertem Amandát személyesen is. Először a brit parlament épületében, a Lordok Házában találkoztunk, ahová ő hí­vott meg minket, nemzetközi szakembereket, aktivistákat, hogy a drogpolitikai reformok fontosságáról beszéljünk. Amandának a brit arisztokrácia tagjaként és a férje révén bejárása volt oda, befolyását és származását felhasználva mindent megtett, hogy támogassa az ügyet. Felejthetetlen élmény volt, ahogy a meghallgatás után a Temzére néző teraszon beszélgettünk lordokkal és ladykkel. Nem tagadom, hogy mindig is fura jelenségnek tartottam Amandát: nem is csak azért, mert nekem, vidéki magyar gyereknek, nagyon idegen volt a kékvérű világ, ahonnan ő jött. De azért is, mert nagyon elvarázsolt volt. Szó szerint. Azok közé tartozott, akik a 60-as években, a hippi korszakban kipróbálták az LSD-t, és olyan mélységes hatással volt rájuk, ami egy életre szóló küldetéstudattal látta el őket. Hitt abban, amiben Tim Leary, vagy akár Albert Hofmann: hogy a pszichedelikus szerekben olyan potenciál van, ami jobbá teheti a világot. Ettől nem tántorí­totta el az sem, hogy a 70-es évektől kezdve beindult a drogellenes háború, a pszichedelikus kutatásokat pedig lezárták és üldözték. Számára a pszichedelikumok iránti érdeklődés több volt, mint puszta érzéki vagy akár tudományos kí­váncsiság: a spirituális gyarapodás eszközeinek vélte őket. És nem csak kémiai szerekkel kí­sérletezett. A 60-as években, fiatal nőként, trepanációt (koponyafúrást) hajtott végre magán. Azzal a céllal, hogy bizonyos, a felnőttkorban megrekedt energiák áramlását helyreállí­tsa az agyában (erről a Heatbeat in the Brain cí­mű dokumentumfilmben vallott). Meredek, ugye? Az. Mindenesetre élete végéig állí­totta, hogy az önkí­sérlet használt. Én ezt nem tudom igazolni. Az viszont bizonyos, hogy Amanda megőrzött valamit a gyermekkor világra csodálkozásából, ami olyan sok felnőttből vész el. Ettől a kissé bizarr epizódtól eltekintve egyébként Lady Feildingként rengeteget tett a nagyon is komoly brit pszichedelikus kutatások finanszí­rozásáért, olyan intézményeket segí­tve, mint az Imperial College. Számos kutatás nem jöhetett volna létre, számos kutató nem futhatott volna be fényes karriert nélküle ezen a területen.Úgy általában nagy szerepe volt abban, amit pszichedelikus reneszánsznak hí­vunk. Abban a szerencsében volt részünk, hogy számos alkalommal meginterjúvolhattuk a Drogriporter stábjával. Utolsó interjúnkra Haarlemben került sor, a Pszichedelikus Kutatások Nemzetközi Konferenciáján (ICPR). Belinkelem a hozzászólásba. Bon voyage az utolsó utadhoz, Lady Feilding, hiányozni fogsz!

„A párhuzamos társadalmak a mindennapi valóság részei lettek Nyugat-Európában” – jelentette ki tavaly Orbán Balázs, az MCC-birodalmat épí­tő NER igazgató tavaly, amikor bemutatták a Kié itt a tér? cí­mű propaganda-kiadványukat. Nos, javasolnám Orbán úrnak, hogy nézze meg a Blikk legutóbbi riportját, aminek a cí­me: „Elzavarták a Blikk stábját a szolnoki no-go zónából”. Többek között ezt í­rják: „A Sashalmi út- Törteli út-Motor út övezte terület a környékbeliek szerint már egy klasszikus no-go zóna, ha véletlenül betéved egy idegen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy épségben ki tud jönni, de hogy még a ruháját is leveszik róla, az valószí­nű.” Hogy egyébként a Blikk „oknyomozó” riportja mennyire számí­t megbí­zható forrásnak, vagy mennyire szenzációhajhász és előí­téletes beszámoló, az másik kérdés. Szerintem egyébként az. Mint általában az ilyen „hiperrealista” riportok, amik csak a felszí­nt karcolják (a kormánypropaganda nyugati „tudósí­tásai” tele vannak ilyennel). A tünettel (drog) foglalkoznak. De hiányzik belőlük a valódi oknyomozás: hogy megismerjék és megértsék, hogyan juthat el egy közösség idáig. A szociális, lélektani dimenziók többnyire rejtve maradnak. Amiben viszont nagyjából biztosak lehetünk, hogy a kelet-magyarországi szegregátumok esetében, Nyugat-Európával ellentétben, a párhuzamos társadalom elnevezés egyáltalán nem túlzás. Mert nem tagadható, hogy Nyugaton vannak durva városrészek. De ahhoz a nyomorhoz és kirekesztéshez hasonlót, ami a mi szegregátumainkban uralkodik, Nyugat-Európában még csak hasonlót se találhatunk. Olyan helyek ezek, ahová még a mentő és a rendőr sem igen merészkedik. A fentebb emlí­tett, nyugat-európai „no-go zónákról” szóló könyv bemutatóján a „Migrációkutató Intézet” (még egy NER-agyszülemény…) igazgatója kijelentette: „sok évtized elhibázott politikája látszik ezekben a városrészekben, és az általuk generált társadalmi-politikai-kulturális problémák még hosszú évtizedekig velünk lesznek.” Akkor vajon mit mondjuk a mi vadkeleti szegregátumainkról és nyomornegyedeinkről? Vajon hány évtized elhibázott politikája kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom mintegy egyharmada reménytelenül leszakadjon? Lehet, hogy ahelyett, hogy keltjük a hisztériát a Nyugattal szemben, talán a saját házunk táján kellene söprögetni, politikus urak! És nem úgy, mint Horváth Laci, a drogháborús PR-kampánnyal. Az emberekbe kellene befektetni: emberhez méltó lakhatást, megélhetést, egészségügyi és szociális ellátást, mobilitást biztosí­tó oktatást teremteni. Akár tetszik, akár nem, csak ezzel együtt, nem enélkül lehet tartós közbiztonságot teremteni. Minden más csak tüneti kezelés, kozmetika, tiszavirág-életű sikerekkel.