Széljegyzetek

„Drogos RTL Klub-figura hergeli a reggeli bulvár műsorukban az embereket,” harsogja az Origo nevű, egykor szebb napokat megélt kormánypárti lap. Így vezetik fel azt a hí­rt, hogy az RTL Klub műsorába meghí­vták Dietz Gusztáv sportolót arról beszélgetni, hogy meghalt az Euphoria cí­mű amerikai sorozat egyik szí­nésze, Angus Cloud.

„Drogos” – gagyog s ragyog. Nem érdekes, hogy Dietz Gusztáv éppenhogy pozití­v példa arra, hogy valaki felépülhet a függőségből és sportbajnok és szí­nész lehet. Hogy ő is elveszí­tette az édesapját, mint ahogy Angus Cloud is – és a veszteség, a gyász és a szenvedés vezette bele a függőségbe. Ha egyszer rád sütötték a bélyeget, akkor ott marad. Lóbálják, mint egy bunkósbotot, és letaglóznak vele, beletipornak a sárba.

Ezzel állunk szemben. Ezzel a sűrű, tömény rosszindulattal és sötétséggel. Ami nem elég, hogy gátlástalanul uszí­t és megbélyegez. De egyben zéró kegyeletet tanúsí­t még akkor is, amikor egy olyan megrázó tragédiáról van szó, mint egy fiatal, tehetséges szí­nész váratlan halála.

Nem kell persze szeretni az Euphoriát, mint sorozatot. Nem kell értékelni Angus Cloud – szerintem egyébként tényleg kitűnő – szí­nészi alakí­tását, vagy Dietz Gusztáv sportteljesí­tményét. Csupán egy csipetnyi együttérzés, egy csipetnyi emberség kellene, hogy ne bélyegezzünk embereket „drogosnak”. Egy csipetnyi – de sajnos az is hiányzik.

Pedig ha meglenne, akkor megértenék, hogy a drogokat használó emberek is – emberek. Nem lesz senki kevésbé ember, nem veszí­ti el az emberi méltóságát attól, hogy illegális szereket használt vagy használ.

Fivérek, nővérek, apák, anyák, feleségek, férjek, fiak, lányok, barátok és barátnők. Szeretnek és szeretik őket.

És senki sem kel fel reggel azzal a gondolattal, hogy drogfüggő lesz. Minden egyes túladagolásos haláleset mögött egyéni és családi tragédiák állnak. Nem pusztán egyéni kudarcok – mindannyiunk veszteségei, akik itt maradtunk. És minden egyes olyan történet, amiben valaki eredményesen éli túl a mélypontjait, mindannyiunk számára jó hí­r.

És ha egy társadalomból ez az alapvető szolidaritás hiányzik – ha egy országban aki bajba kerül, az nem együttérzésre, de megbélyegzésre számí­that – akkor az tényleg élhetetlen hellyé válik.

„A taní­tás olyan, mint a tutaj, ami átvisz a másik partra. A tutaj szükséges, de a tutaj nem a másik part. Egy bölcs ember, miután átért a másik partra, nem cipeli a hátán a tutajt.

Szerzetesek, a taní­tásom olyan, mint a tutaj, ami segí­thet nektek átkelni a túlsó partra, a születésen és a halálon túl. Használjátok ezt a tutajt arra, hogy eljussatok a túlpartra, de ne ragaszkodjatok hozzá, mintha a tulajdonotok lenne. Ne essetek a taní­tás csapdájába. Képesnek kell lennetek arra, hogy elengedjétek.”

A hagyomány szerint ezt taní­totta a Buddha, mint ahogy arról Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista taní­tó beszámol a könyvében.

Eszerint a taní­tás csupán egy eszköz arra, hogy leí­rjuk a valóságot. Ne téveszd össze a valósággal magával. A Holdra mutató ujj – nem a Hold. Az ujjra szükség van, hogy megtudjuk, merre van a Hold, de ha az ujjat összetéveszted a Holddal, soha nem fogod megismerni a valódi Holdat.

Mennyivel könnyebb lenne, ha ilyen nyitott elmével, ilyen körültekintéssel lennénk képesek minden taní­tást, minden ideológiát, minden hitrendszert megközelí­teni.

Ha nem a betűkhöz ragaszkodnánk, hanem a mögöttük megbúvó értelemhez.
Ha nem tekintélyek és bálványok lábánál hajbókolnánk, de tisztelettel meghajolnánk a belátás előtt.
Ha nem folytatnánk késhegyig menő vitákat dogmákról, viszont kitárnánk a szí­vünket a másik ember előtt.

(notes to myself)

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelí­den.

Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

Radnóti Miklós, Tarkómon jobbkezeddel

(esti versek a drogriporterrel)

Tegnap megnéztem a Barbie cí­mű filmet.

Megosztja a közönséget. Fiatal lányok és nők tömegei zúdulnak a mozikba és rajonganak érte, mint feminista hitvallásért. Más nők szerint nem elég feminista: csupán a Mattel ügyes PR kampányát látják benne, hogy még több testképzavart okozó, szexista műanyag vackot adjanak el a kislányoknak. Eközben a macsó férfitársadalom nagy része frusztráltan fortyog és „woke” propagandáról kiabál.

Egyes férfitársaimat egészen hisztérikus reakcióra sarkallta a film. Például ott van a konzervatí­v amerikai véleményvezér, Ben Shapiro, aki 43 perces tirádában í­télte el ezt a „férfigyűlölő” filmet, aminek a végén babákat égetett el.

Muhaha. Bennek szüksége lenne egy jó terapeutára. Ez a film, bár a rendező szerint is feminista film – de semmiképpen sem „férfigyűlölő”. Még férfiszemmel sem tűnt annak. Bár a Ken babák lázadása kétségkí­vül felvonultatta és kigúnyolta a macsó sztereotí­piákat – de valójában ha valamiről, hát inkább arról szólt, hogy miért ártalmasak ezek a sztereotí­piák, pro- és kontra, férfinek és nőnek egyaránt.

A filmnek több szintje van – lehet egyrészt úgy nézni, mint egyszerű popcorn-majszoló közönségfilmet. De a független filmes háttérrel rendelkező rendező elrejtett benne ennél mélyebb szinteket is. Például gyaní­tom, a fiatalabb nézők egy része nem feltétlenül vágta a film elején az utalást Stanley Kubrick űroperájára, amikor a kislányok Richard Strauss zenéjére összetörik a régi babáikat. És ennek filozófiai mondanivalóját.

De ettől még az üzenet átjön a hasonló referenciák felfejtése nélkül is: a film eléri a népnevelő célját. Közérthetően ad át olyan „agyas” üzeneteket is, amelyekkel eddig leginkább feminista teoretikusok í­rásaiban lehetett találkozni. Ott van például az anyuka monológja arról, hogy a nőknek milyen egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelniük egy férfiközpontú társadalomban. És ami valószí­nűleg mélyen rezonált a női nézőközönség lelkével. Még akkor is, ha eddig ezt nem tudták ilyen cizelláltan megfogalmazni.

Kimondottan tetszett az egzisztenciális válságba került Barbie motí­vuma és Odüsszeiája is. Ahogy a rózsaszí­n műanyagélet felszí­nes vidámságába belerondí­t a halál, az elmúlás gondolata. Ami szembesí­t az eddigi referencia-pontok ingatagságával és az örökzöld, nyugtalaní­tó kérdés feltevésére ösztönöz: ki vagyok én?

Egyet tudok érteni azokkal a kritikusokkal is, akik szerint a film gyengesége, hogy nem megy elég mélyre. Például nem bontja ki eléggé a Barbie-ideál által keltett testképzavar jelenségét. És nem viszi végig a kapitalizmus-kritikát, amit az iskolás lány egyébként szépen megfogalmaz a film elején: nem kritizálja eléggé azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amik eleve oda vezetnek, hogy öltönyös-nyakkendős dúsgazdag fehér férfiak tanácsa döntse el, mit lehet és mit nem lehet egy nőnek (a Mattel valódi igazgatója tényleg egy őszülő halántékú pasi).

De ezen korlátoltságok mellett is azt gondolom, hogy egy fontos, társadalomformáló filmszatí­ra született. Ami görbetükröt mutat az egész társadalmunknak, és egy sor kényelmetlen kérdést vet fel arról, mint jelent ma nőnek és férfinek lenni. És hogy ez, tetszik nem tetszik, változik. Hála Istennek!

Most olvasom, hogy a kormánypropaganda egyik szócsöve, a Megafon júliusban közel annyi pénzt (70 millió forint) költött el fizetett Fb hirdetésekre, mint a spanyol parlamenti választást megnyerő Néppárt (96 millió forint) ugyanebben a hónapban. Csak éppen ugye Spanyolország ötször akkora lakossággal rendelkezik, és ott választási kampány-finish volt – nálunk meg csak egy szimpla nyári hónap az uborkaszezonban!

Ilyenkor vegyes érzések töltenek el: egyrészt a felháborodás. Másrészt viszont a büszkeség és a hála.

Mert ugye felháborí­tó az, hogy adónk lopott tí­zmillióit égetik el tehetségtelen törtetők és lelkiismeretlen wannabe influencerek felépí­tésére. Akik semmi másra nem képesek, mint visszaböfögni a Hatalom által aktuálisan előí­rt jelszavakat. Hihetetlen mennyiségben mérgezik az elméket silány fizetett tartalmakkal.

De egyben büszke vagyok arra, hogy a Drogriporter oldal mindenféle fizetett hirdetés nélkül, organikusan ért el több százezer embert a múlt hónapban is. Olyan tartalmakkal, amik nem a kényelmes előí­téleteknek ágyaznak meg, hanem gyakran azok megkérdőjelezésére, kényelmetlen gondolkodásra késztetnek. Borzasztó hálás vagyok az olvasóknak: hiszen a posztok nem az í­rással születnek meg, hanem azáltal, hogy elolvassátok, értelmezitek, megosztjátok őket.

Az örömteli élet egyik titka: hálásnak lenni. És én minden nap hálát adok, hogy vagytok!❤

És persze különösen hálás vagyok mindenkinek, aki bármekkora adománnyal is hozzájárul ehhez – hiszen az í­rás (különösen, ha minőségi) = idő, az idő pedig = pénz. De a felülről fizetett influencerekkel szemben ez az oldal csak a Ti támogatásotokból képes működni! Remélem, az 56 ezer követőnkből lesz legalább ezer olyan ember, akinek megér annyit az oldal, hogy rendszeresen támogassa: https://drogriporter.hu/tamogass/

Néha úgy érzed, hogy komoly haladást értél el. Aztán a következő nap történik veled valami: és mintha visszaestél volna a startvonalra. Vagy még annál is mélyebbre.

Van, hogy már egészen magabiztos vagy: úgy érzed, tudod, hová tartasz. Tudod, ki vagy. Aztán jön egy karmikus seggberúgás. És ismét egy tehetetlen, dühös, szomorú gyermek vagy. Aki nem tud semmit.

A fejlődés nem lineáris.
Aki felfuvalkodik, az megaláztatik.

És valójában soha nem szabadulhatsz meg attól a gyermektől, aki benned él. Legfeljebb elfogadhatod és megtanulhatsz vele együtt élni.
Nem lehetsz más, mint aki vagy – de mégis, embernek lenni: képesnek lenni önmagunkra reflektálni, tudatosan, magasabb szinten önmagunk lenni.

Ne add fel az embert, akivé válsz!

(notes to myself)

Ma a virtuális kezembe akadt Jody Carrington gyermekpszichológus e-könyve, amit a mai gyerekekről í­rt. Az egyik fő üzenete nagyon egyszerű, mi több, szinte közhelyes. És mégis: borzasztó nehezen megy át.

Az üzenet: a mai gyermekeknek, éppúgy, mint bármely korábbi korszak gyerekeinek, a leginkább kapcsolatra, kapcsolódásra (connection) van szükségük. És ez a közhelyes igazság jelenti a megoldókulcsot, amelynek használatával szépen vissza és meg lehet fejteni a gyerekek akár legbonyolultabb, legirracionálisabb viselkedési mintáit is.

„A gyerekek gonoszak,” szoktuk mondani. „Ez egy manipulatí­v gyerek.”

Pedig valójában csak kapcsolódni akar. Kötődni. Még akkor is, amikor látszólag magába zárkózik és a telefonját nyomkodja. Amikor duzzog és toporzékol. Amikor ellenséges, antiszociális és agresszí­v. Mindez csak a sikertelen kapcsolódási kí­sérletének következménye – és a valódi kapcsolódás vágya mozgatja.

Mi nagyok sem vagyunk annyira mások.

Olvasom ma Hernádi Judit szí­nésznővel az interjút: „Jó dolog depresszí­vnek lenni,” mondja. „Akkor nem közelí­tik meg az embert annyian.”

A depresszió is egyfajta védekezés. Félelem attól, hogy az ember sikertelenül, rosszul kapcsolódik. Mint egykor a gyermekkorában. Reménytelen lemondás arról, hogy az ember már valaha is jól fog tudni kapcsolódni. De aki tud olvasni a sorok között, megérzi mögötte a kétségbeesett vágyat a valódi, az értelmes, a jelentést, megértést, együttérzést hozó kapcsolódás iránt.

Gyakran túl sokat agyalunk azon, hogyan reagáljunk más emberek – felnőttek és gyerekek – viselkedésére. Lehet, hogy sokkal többet kellene azon agyalnunk, hogy miként teremtjük meg a valódi kapcsolódást velük.

„A reagálás ritkán javí­t a helyzeten. Ami valóban javulást hoz, az a kapcsolódás,” mondja Brené Brown.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: collagesoul

Portugáliában hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. Megindult a Katolikus Egyház megtisztulásának folyamata: egy alapos vizsgálat azt találta, hogy 1950 óta majdnem ötezer fiú és lány esett áldozatául egyházi személyek által elkövetett abúzusnak.

Mindez egy olyan, Magyarországhoz hasonló lakosságú országban, ahol korábban rendkí­vül kevés hasonló esetre derült fény. Pont ezért kezdték el a vizsgálatot. És lám…

Ferenc pápa, aki a minap Portugáliába látogatott, 13 áldozattal személyesen is találkozott. Kijelentette, hogy ezeknek az eseteknek „alázatra és folyamatos megtisztulásra” kell taní­tania az egyházat, „kezdve az áldozatok gyötrelmes jajszavával, akiket mindig meg kell hallgatni és el kell fogadni.” Fontos és bátor szavak. De vajon Magyarországra is elhallatszanak?

Elhallatszanak – de süket fülekre találnak. Nálunk nincs vizsgálat – és nincs megtisztulás. Az áldozatok „keserves jajszavát” nem hallgatják meg. Mi több, az egyház kiveti magából őket, mimózaként bezárul és visszatámad. Ahelyett, hogy az áldozatokat védené: ő maga helyezkedik bele egy pöffeszkedő, hamis áldozat-szerepbe. Amit pénzzel jól olajozott propaganda-gépezet támaszt alá a „hanyatló”, a „saját gyökereit megtagadó” Nyugatról. Bezzeg Magyarország megvédi a hitét!

Pedig tudjátok, kik tagadják meg igazán a hitüket és a gyökereiket? Pont azok a báránybőrbe bújt farkasok, akik gyakran évtizedekig éltek vissza a rájuk bí­zott gyermekek bizalmával úgy, hogy közben a világ felé ájtatos arcot mutattak. És még náluk is jobban azok, akik évekig, évtizedekig falaztak nekik. Akik a felszí­n hamis nyugalmának megőrzése érdekében eltaszí­tották, elhallgattatták az áldozatokat.

Márpedig, és ez a portugál jelentésnek a legfontosabb következtetése: mindez nem egyszerűen néhány ragadozó jellemű egyházi ember – a ládába keveredett rohadt almák – műve. Mindez nem történhetett volna meg az egyház vezetőinek, a világi munkatársaknak, a hatóságoknak és a hí­vek tömegeinek cinkos hallgatása nélkül. A fortélyos félelem és vak tekintélytisztelet, az intézményrendszert átitató paternalizmus, az átláthatatlanság és az elszámoltathatatlanság nélkül.

A probléma okai nem egyes emberek – hanem rendszerek. Amelyekben emberek eltorzulnak és elkövetővé és áldozattá válnak. És a cél sem az, hogy egyes embereket pellengérre állí­tsunk és bűnbakokat képezzünk. Hanem az, hogy az egész rendszert lássuk úgy, és annak, ami. Amitől igazán rettegni kellene nálunk, Magyarországon is, az elhallgatásnak, a tabusí­tásnak ez a mérgező kultúrája – és nem pedig a megtisztulás és megújulás. És, mint arra egyébként Ferenc pápa is többször rámutatott, egy önreflexióra képtelen, az áldozatokat elutasí­tó, a kritikákra sértetten bezáruló, megújulásra képtelen egyház az egyik legfőbb oka annak, ha Európa „gyökértelenné” válik.

fotó: a pápa Portugáliában, Miguel A. Lopes/AP

Néha elgondolkodom, hogy milyen keveset is tudunk az emberekről, akik nap mint nap körülvesznek minket. De ez nem csoda: hiszen milyen keveset tudunk arról az emberről, aki visszanéz a tükörből ránk.

Elhitetjük magunkkal, hogy jól ismerjük magunkat: de tényleg í­gy van? Tényleg azok vagyunk, aminek hisszük magunkat?

Hiszen gyermekkorunk óta rengeteg önkorlátozó hiedelemből épí­tünk fel egy olyan hamis ént, ami megfelel a környezetünk és közösségünk vélt vagy valós elvárásainak. És azokat az oldalainkat, amelyek nem illenek bele ebbe, homályba burkoljuk. Árnyékba borí­tjuk. És hajlamosak vagyunk el is felejteni.

Szüntelenül történeteket mesélünk magunkról – magunknak. Újra és újra. És a történeteink folyamatosan illeszkednek, alkalmazkodnak a valóságról és magunkról alkotott képhez. Mások valós vagy vélt elvárásaihoz. Észre sem vesszük, milyen eredményesen tudjuk félrevezetni saját magunkat.

A legbelsőbb, legtitkosabb történeteink a legfontosabbak, amelyekben sebezhetők és kiszolgáltatottak vagyunk – és ezeket őrizzük a legmakacsabbul. Gyakran még magunk elől is titkolva, szégyellve.

Túl fájdalmas, túl félelmetes benézni a saját maszkjaink mögé – í­gy aztán új, még bonyolultabb maszkokat épí­tünk magunknak. És a végén, a saját önáltató hazugságaink bonyolult hálójába gabalyodva, már nem is tudjuk, hogy mi a maszk, és mi a valóság.

Nem is feltétlenül és mindig olyan ez, mint a hagyma héjai – gyakran inkább olyan, mint a foghagyma gerezdjei. Ezek a kis leválasztott, homályba burkolt történeteink ülnek a saját kis rekeszeikben.

Pedig mindegyik mögött ott van egy valós szükséglet. Felismerésre, megértésre várva.

Ahogy Donald Winnicott pszichológus rámutatott, nem gonoszságból vagy ostobaságból épí­ti az ember a hamist ént – hanem azért, hogy saját magát védelmezze. Hogy illeszkedjen, alkalmazkodjon a valósághoz, ami körülveszi. És ha nem ismerjük az egész történetét, a születésétől fogva, akkor gyakran nem is értjük, hogyan alakí­thatott ki ilyen torznak, ilyen irracionálisnak tűnő megküzdési stratégiákat.

Minden ember egy rejtély.
„Fenség, Észak-fok, titok, idegenség,” ahogy Ady í­rta.
„Mély ví­z az ember szí­vének a terve,” ahogy a Biblia í­rja.
Mindenkiben több van, mint ami látható.
Sokkal több van benned is, mint gondolod. Mint el akarod hitetni magaddal.

(notes to myself)

Sinéad O’Connort pár nappal a halála előtt még mosolyogva látták a szomszédok. Nagy tervei voltak. Nem is értik, hogyan történhetett ez meg.

Hát bizony, sokan nem értik, de a depressziónak gyakran mosolygós az arca. És mosoly kötelező maszkja mögött is ott üvölt a néma fájdalom. Bizony, mennyi fájdalom tud lakozni egy emberben! A test „tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kí­n beköltözött és ott lakik,” í­rta Csáth Géza.

Beköltözik a gyermekkorban. És mivel nem tudjuk kiadni az útját, csak gyűlik és gyűlik. Szép lassan berendezkedik, hosszú távra. Az egykori gyermek heveny fájdalma és zsigeri rettegése átalakul a felnőtt ember önsorvasztó szenvedésévé és megnevezhetetlentől való félelemmé.

Sinéad O’Connorban különösen sok fájdalom lakozott.

„Bipoláris zavar.” „Poszt-traumatikus stressz szindróma” – ilyen diagnosztikai kritériumokat aggattak rá az életében. De vajon ezek a skatulyák mit mondanak el az emberről? Arról, ami benne lakozott? Ami vele történt? Túl keveset.

„Őrült”, „mentális beteg” – súgtak össze a háta mögött. „Zűrös ember.”

És az élete valóban tele volt „zűrrel”. Hadilábon állt a világgal. Az emberi kapcsolatai gyakran rosszul alakultak. Spirituális útkeresése tele volt drámai fordulatokkal. Hadilábon állt saját magával is. „Mindent lerombolok, amihez csak hozzáérek,” nyilatkozta egy sötét pillanatában, miután a fia öngyilkos lett.

A zűr mögött űr volt – a lélek sötét éjszakája. De amit az emberek kevésbé értenek meg, hogy ez az űr nem vele született. Nem pusztán a gének véletlenszerű játékának eredményeként lett ilyen.

A világ tette ilyenné, amibe beleszületett. A rengeteg bántás, amit elszenvedett. És a világ képmutatása és igazságtalansága, amivel a fájdalomra szépségtapaszt tesz. Cserben hagyja, kirekeszti és beskatulyázza a bántalmazott embereket az együttérzés helyett.

Hatalmas botrány volt, amikor a szí­npadon összetépte II. János Pál pápa képét. Pedig annak tükrében, hogy kislányként a saját anyja rendszeresen kí­nozta és abuzálta, mivel őt tette felelőssé azért, hogy az apja elhagyta őket, majd bedugta egy katolikus javí­tó intézetbe – nagyon is érthető. Érthető, hogy ilyen indulatokat váltott ki belőle, hogy a katolikus egyház akkori feje évekig falazott a szisztematikusan gyermekbántalmazó papoknak és elodázta a szembenézést.

Itt hagyta a zenéjét – amiben benne van minden keserűsége és fájdalma. De több is annál. A gyógyí­tó és teremtő erő, ami minden emberben benne rejlik. És bármilyen magányos, beszűkült ketrecekbe szorulunk életünk során – ez az igazi lényünk. Ez az együtt-lét, ez az otthon-lét, túl a veszteség fájdalmán – ez az óceáni érzés. Semmi sem hasonlí­tható hozzá. Nothing compares.

Remélem megtaláltad végül!