Ez az oldal tavaly volt 20 éves – 2004-ben alapí­tottuk. Akkoriban még a szocialisták irányí­tották az országot. 21 év alatt sokminden változott. A kormány, a rendszer, a drogpolitika iránya. Arra azonban büszke vagyok, hogy a Drogriporter által képviselt elvek nem változtak. Ugyanazt képviseljük, ugyanolyan elvszerűséggel a mindenkori Hatalommal szemben. Hiszünk abban, hogy egy olyan józan drogpolitikára lenne szükség, amit a civil szakemberek bevonásával, a tudományos bizonyí­tékokkal és emberi jogokkal összhangban alakí­tanak ki. Aki régóta követi az oldalt, az tudja: a Gyurcsány-kormánnyal szemben is keményen számon kértük ezt, és az Orbán-kormánnyal szemben is. Sőt, hiába nevezett ki Pikó András polgármester a Józsefváros Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórumának szakmai társelnökévé: én nem fogom be ott sem a pörös számat akkor sem, ha nem értek egyet az önkormányzattal. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a mostani rendszer más: a NER alatt az ország elveszí­tette demokrácia-jellegét. Szerintem aki követ, az tudja, mennyire rühellem ezt a rendszert. Nagyon fontos, hogy megbukjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Drogriporter által képviselt elvekből bármit is fel kellene adnunk. Nem gondolom, hogy azzal szolgálnám a rendszer leváltását, ha elvszerűtlen kettős mércét alkalmaznék, és csak a kormány politikusait bí­rálnám a pálinkagőzös hülyeség miatt. Azt sem gondolom, hogy az ellenzék vezetőjét valamiféle hí­mes tojásként vagy szent tehénként kellene kezelnünk, akivel szemben nincs helye kritikának. Ellenben azzal szolgáljuk leginkább a közjót, ha tesszük a dolgunkat. És ha esetleg majd megdől a rendszer, akkor a következő demokratikus kormánnyal szemben is ugyanezeket az elveket kérjük számon. És lehet, hogy emiatt vesztek néhány olvasót, de azt gondolom, sokkal fontosabb, hogy nyerek és megtartok olyanokat, akik tényleg, szí­vvel-lélekkel velünk vannak – és támogatnak minket az adójuk 1%-ával és adománnyal is. Köszönöm, hogy vagytok!

Gumicsont. Állí­tólag mindez csak gumicsont. Az LMBTQ emberek jogfosztása. A drogfogyasztók üldözése. Annyi igazság van ebben, hogy igen, ez valóban egy gondosan előkészí­tett kommunikációs csapda. Amit a rogáni propaganda boszorkánykonyhájában főztek ki. Arról szól, hogy a jogok korlátozását olyan nemszeretem csoportok üldözésével kösse össze, akikért kiállni egyenesen cikinek számí­t azon szavazóbázis körében, aminek a kegyeiért most megy a harc. Igazi, hamisí­tatlan gonoszság ez: ha kiállsz a jogkorlátozás ellen, akkor… ne mondjam, mi vagy. Mégis, ha azt mondod, hogy ez csak gumicsont, azzal szintén a rogáni terv részesévé válsz. Ez a lényeg ugyanis: éket verni, megosztani, és uralkodni. Azoknak az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású honfitársainknak, akik most másodrangú polgárrá válnak a saját hazájukban, ez bizony nem gumicsont – hanem élet-halál kérdés. Azoknak a fiataloknak és szüleiknek, akiket most kriminalizálnak és akár egy életre megbélyegeznek a drogellenes háború nevében, szintén nem gumicsont. Nem gumicsont azoknak a családoknak, akik egy alkohol-problémákkal küzdő hozzátartózóval élnek, és azt látják, hogy az állam népszerűsí­ti a szeszt de semmit sem segí­t felépülni a függőségből. Nem gumicsont nekünk, mindannyiunknak, akiket érint a gyülekezési jog, a véleménynyilvání­tás jogának korlátozása. Érint az, hogy értelmes, szakmailag alátámasztott politikai döntések helyett tombol a demagógia. Hogy Putyin szája í­ze szerint formálják át a hazánkat. Akár melegek, akár heterók, akár fűszí­vók vagy pálinka-ivók vagyunk. Akár egyetértünk bizonyos részkérdésekben, akár nem. Engem is érint, téged is. Még akkor is érint, ha ezt még most nem látod. Ez az igazi magyar szolidaritás. Elfogadom, ha valaki rámutat, hogy van itt egy kommunikációs csapda. Még azt is el tudom fogadni, hogy egyes politikusok azt mondják: ők most nem akarnak ebbe beleállni, mert félnek, hogy ezzel segí­tenek Rogánnak a közbeszéd tematizálásában. És hogy a fővárosi hidak lezárása nem a legjobb módszer, hanem mondjuk a vidék ébredését segí­teni. Lehet ilyeneken értelmesen vitatkozni. De ne mond nekem azt, hogy emberek jogainak, méltóságának a sárba tiprása csak gumicsont. Mert ezzel azokat az embereket is lealacsonyí­tod, dehumanizálod, akiknek most az életét teszik tönkre egy tollvonással. Az egész jogállamot, szabad sajtót, civil társadalmat – amiért forradalmáraink, szabadságharcosaink generációi küzdöttek – degradálod le valamiféle gumicsonttá. Itt valós emberek valós életéről van szó! És az nem lehet gumicsont. Nem volt az 1848-ban, és nem volt az 1956-ban sem. Azok, akik most kiállnak az esztelen jogfosztás és szigorí­tás ellen, nem „gumicsonton rágódnak” – hanem kiállnak a szabadság mellett. Hogy (még) nincsenek elegen, az nem az ő hibájuk. A demokrácia nem csak abból áll, hogy négyévente behúzzuk az x-et. Hanem abból is, hogy folyamatosan éberen őrködünk a jogaink fölött. Mert a történelemből megtudhattuk már ezerszer, hogy ha nem í­gy teszünk, akkor szép lassan megfőznek minket, mint a békát. És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy amikor mi kerülünk sorra, akkor már nincs senki, aki kiálljon értünk. Éljen a magyar szabadság!

A Drogriporter szerkesztőségéhez eljuttatott levélben a BM arra kéri a pedagógusokat, hogy nézessenek a diákokkal didaktikus videóklipeket drogprevenciós oktatásként – a hivatkozásokat megtaláljátok a Drogriporter blogon a teljes cikkel, amit belinkelek a hozzászólásba! A kormány részéről Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár és a Horváth László aláí­rásával, április 2-ki keltezéssel kaptak levelet az iskolaigazgatók. A levélben arra kérik az igazgatókat, hogy a 2023. szeptemberében bevezetett kerettanterv alapján az osztályfőnöki óra keretében mutassák be és „dolgozzák fel” a Függőségek fokról fokra és a Drogfüggőség a családban cí­mű rövid videófilmeket. Magukat a videófilmeket leginkább úgy tudnám jellemezni, mintha a Harry Potterből ismert Dolores Umbridge taní­tási módszerét ötvöznék a 70-es évek retro képi- és hang-világával. Az első videóban egy száraz, semleges női hang a függőség meglehetősen biológiai determinista agybetegség-modelljét vázolja fel. Ahol a szerhasználat által előidézett „biokémiai változások az agyban” okozzák a függőséget. Arról, hogy esetleg a szerhasználat ennél komplexebb (set, setting, dózis), hogy a függőségnek van lelki és társadalmi dimenziója is, nem sokat tudhatunk meg. Az is nagyon problémás, hogy teljesen hiányoznak a függőséget okozó szerek közül a dohány, a kávé és az alkohol. Ez bizonyára illeszkedik a jelenlegi kormányzat alkohol-népszerűsí­tő, illegális szerekkel szemben viszont szemellenzőst szigort megvalósí­tó politikájához. Azonban azt már az első Fidesz kormány idején, 2000-ben elfogadott nemzeti drogstratégia is kinyilvání­totta, hogy a jó prevenció nem tesz különbséget legális és illegális szerek közé. De igazából a legnagyobb gond nem is csak a tartalom, hanem forma: ez í­gy olyan, mintha egy vizsgára kéne lexikális ismereteket bemagolni. Ebből egy mai tiktokozó tininek vajon mennyi marad meg? A második videó egy párbeszédet mutat be apa és lánya között az utóbbi jelen nem lévő drogfüggő nővérének függőségével kapcsolatban. Az anya csak bio-dí­szletként szerepel a videóban, egyszer sem szólal meg, valószí­nűleg a hagyományos családi értékek és nemi szerepek védelmében kellett, hogy í­gy legyen. Végig a családfő, Apu mansplainel, előtte a bögrén: Best Dad. Mint emlí­tettem korábban, a képi- és hangvilág nekem leginkább a 70-es éveket juttatja eszembe. Apa szinkronhangja egyenesen olyan, mintha géppel szintetizálták volna. ís az egész szituáció, a szereplők beszédstí­lusával, szófordulataival együtt borzasztó didaktikus és életszerűtlen. Természetesen itt sincs szó arról, hogy egyébként az alkohol is függőséget okozna. De igazából még csak nem is ez a legproblémásabb, hanem az, hogy ezeknek a lexikális ismereteknek a felsorolása önmagában biztosan nem nincsen prevenciós hatással. Egy igazán jó pedagógus persze egy ilyen videóból is fog tudni jó beszélgetést kezdeményezni a diákokkal, de ehhez felülről semmilyen segédanyagot és módszertani segí­tséget nem kap a téma interaktí­v feldolgozásához. Pedig pont abban lenne a lényeg. A nemzetközi ajánlások szerint a pusztán ismeretközlésen alapuló elrettentő prevenció nem hatékony. Egy 2008-ban elvégzett Cochrane áttekintés (ez a tudományos szakirodalmi áttekintések közül az egyik legrangosabb) szerint nem a frontális információ-átadás, hanem az interaktí­v, képességfejlesztő prevenciós programok eredményesek. Amelyek a fiatalok bevonásával, az ő élményeik, érzéseik feldolgozásával folynak. Az ENSZ Kábí­tószer- és Bűnüldözési Hivatala (UNODC) által kiadott drogprevenciós ajánlás szerint a bizonyí­ték alapú prevenciós programok közös ismérve, hogy nem pusztán egyoldalú információ-átadást valósí­tanak meg, hanem interaktí­vak, képességek fejlesztésére, közösségi normák és környezeti tényezők megváltoztatására összpontosí­tanak. Az Európai Drogügynökség (EUDA) a frontális előadásokat/filmvetí­téseket szintén alacsony hatékonyságúnak minősí­ti. Az iskolai drogprevenció terén jelenleg Magyarország nem teljesí­t túl jól. Egyrészt megszűntek azok a pályázatok, amelyek szakemberek számára tették lehetővé, hogy prevenciós programokat valósí­tsanak meg. Másrészt pedig a 2021-es ún. gyermekvédelmi törvény megtiltotta a civileknek, hogy iskolai drogprevenciós tevékenységet valósí­tsanak meg a minisztérium engedélye nélkül. A minisztériumi engedélyezés rendszerére azonban 4 éve várnak hiába a szakmai szervezetek. Pár hónapja társadalmi egyeztetésre bocsátottak egy rendelet-tervezetet, ami orvosolná a helyzetet, de azóta sí­ri csönd: nem tudni, ezt elfogadják-e, és ha igen, mikor. A civilek persze trükköznek: folynak jelenleg is prevenciós foglalkozások, fű alatt. ís persze vannak iskolai szociális munkások, akik prevenciós órákat tartanak gyerekeknek, és a veszélyeztetett fiatalokkal, és a családjukkal, külön is foglalkoznak (javallott prevenció). A legutóbb az iskolai szociális segí­tőknek tartott képzést a Főváros, amit a kormánypárti sajtóban úgy aposztrofáltak, hogy „az iskolákban népszerűsí­tené a drogokat a baloldal”. Szóval ellenszélben nehéz. Ellenben könnyen eljutnak az iskolákba a rendőrségi prevenciós programok, mint amilyen a DADA. A DADA az amerikai DARE propgramon alapul, amiről többszörösen bebizonyí­tották a hatásvizsgálatok, hogy nem eredményes. A rendőrség szerint azonban ők már tanultak ezekből a hibákból és a jelenlegi DADA – már nem az a DADA. Hogy ez í­gy van-e, azt tudományos igénnyel elvégzett vizsgálatok hiányában nem lehet tudni. Mindenesetre az bizonyos, hogy a police.hu oldalon megosztott képek alapján a rendőrségi drogprevenció nagyrészt frontális előadásokból áll. Sőt, bevetésre kerül még a 90-es években népszerű bemutató-táskák módszer is, amiről a minap í­rtam a Drogriporteren. Ez némi okot ad arra, hogy gyanakodjunk, mennyire korszerűek ezek a programok. Az pedig különösen aggasztó, hogy nemrég a kormány támogatásával az iskolákat látogathatja Curtis, a kormánypárti hip-hop sztár is, aki korábban a kokain-botrányairól hí­resült el a bulvármédiában (lásd a szakemberek tiltakozó petí­cióját itt). Curtis, amellett, hogy nem szakember és nem is túl hiteles szereplő, szintén frontális előadásos, pódium-beszélgetéses módszerrel járja az iskolákat. Saját bevallása szerint „sokkolni” akarja a diákokat. Magyarul ő is az elrettentés a szakirodalom szerint nem túl eredményes módszerét alkalmazza. Beszéltem olyan szakemberrel, aki azt mondta, hogy szerinte ez a mostani levél és a videók is jobbak, mint a semmi. Legalább foglalkoznak a témával. Ez igaz. De az a bizonyos léc jelenleg nagyon alacsonyan van. ín azt gondolom, hogy a magyar fiatalok ennél sokkal többet, jobbat érdemelnének. Az elavult, didaktikus elrettentő filmek, előadások helyett korszerű, interaktí­v, hiteles szereplők által nyújtott rendszeres egészségfejlesztő programokat, amiket olyan szakemberek, pedagógusok folytatnak, akik megfelelő képzésben részesülnek. Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját! ð

Vannak azok a pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy az élet teljes. Körülötted mindenből valósággal túlárad a jelentés. Te is helyeden vagy és igazán fontos, amit teszel. Egy izgalmas kozmikus dráma részese vagy. Főszereplő. Minden mindennel összefügg. És vannak azok a másfajta pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy kiüresedett a világ. Körülötted a dolgok unottan ásí­tanak rád, mint nézők egy Zs-kategóriás sitcom huszadrangú tucatszereplőjére. Amit teszel, azt akár Sziszifusz is tehetné. És minden olyan beszűkült, minden mintha magába lenne záródva, a remény nélkül, hogy lehet más. Sokan azt hiszik, hogy az élet feladata az, hogy megpróbáljunk minden egyes pillanatot – vagy legalábbis a pillanatok megfelelő kritikus tömegét – olyanná tenni, mint amilyen az első. És próbáljuk minél kisebbre csökkenteni az utóbbiba tartozó pillanatok számát. És minél jobb az arány, annál jobb az életünk. De valójában az, amit szellemi fejlődésnek, „spirituális útnak” nevezünk, az sokkal inkább azt jelenti, hogy megtanulsz mit kezdeni az utóbbi kategóriába tartozó pillanatokkal. Anélkül, hogy gyűlölnéd őket, hogy görcsösen próbálnál szabadulni tőlük, és miközben eltelnek, te folyamatosan már egy másik pillanatban szeretnél lenni, a múltban vagy a jövőben. „Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein meditációs oktató. Minden pillanatban ott van a taní­tás. Thich Nhat Hahn szerint pedig a spirituális fejlődés ott kezdődik, hogy amikor mosogatod az edényeket – akkor mosogasd az edényeket. Légy jelen. Nem könnyű. De ha ez legalább már eszedbe jut mosogatás közben, akkor az már jó jel.

A fasiszta államok egyik fontos jellegzetessége, hogy lépten-nyomon a gyerekek védelmére hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. De eközben nehogy azt hidd, hogy valóban a szí­vükön viselik a gyerekek gondját: a fenéket. Az ilyen rendszerekben éppen a gyerekek szí­vják meg mindig a legjobban. Az általuk idealizált „hagyományos” patriarchális családban a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak a családon belüli erőszakkal szemben. A tekintélyelvű, átláthatatlan totális oktatási-nevelési intézményekben a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak az abúzussal szemben – és köztük is a legrosszabb azoknak a sorsa, akikről szerencsétlenségükre a „gyermekvédő” állam „gondoskodik”. Ha egy gyerek bárhogy is kilóg a sorból, akkor megtörik, megalázzák, kirekesztik. Büntetéssel és megszégyení­téssel nevelnek. A militarizált rendőrállam rendszerint a tizenéves kölköket kriminalizálja tömegével, miközben a valódi nagyszabású bűnözőket az állam védi. A gyermekekkel szembeni erőszakot elkövető ragadozók és a nekik falazók, mint a bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettesének a felmentése, megvédése egyáltalán nem anomália, hiba a mátrixban: hanem a rendszer szerves része. És semmi sincsen, amit az ilyen rendszerek urai jobban utálnak, mint amikor egy túlélő, aki gyermekként bántalmazás áldozatává vált, kiáll a nyilvánosság elé és lerántja a leplet a rendszerszintű erőszakról. Az ájtatos gyermekvédő álarc ilyenkor lehullik, és mögüle előbukkan az ocsmány áldozathibáztatás, a megvetés, a sistergő gyűlölet. Ez történt Pető Attilával is, aki az egyik első ember Magyarországon, aki bátran kiállt a nyilvánosság elé, amiért egy pap szexuálisan zaklatta gyerekként, és azt követelte az egyháztól, hogy ennek legyen következménye. Nem elég, hogy a végén még őt perelték be ahelyett, hogy elégtételt kapott volna, de a kormánypárti propaganda olyan lejárató kampányt folytat ellene, ami egészen gyomorforgató. Ezúton is szeretném kifejezni a szolidaritásomat Pető Attilával – elég volt az áldozatok meghurcolásából!✊

„Gyermekéleteket már megmentettünk. Családokat már megmentettünk” – mondja büszkén Horváth Laci drogügyi kormánybiztos az autóban Orbán Viktornak a videóban, amit a miniszterelnök a minap töltött fel. Éppen „terepszemlén” jártak Tarnazsadányban. Ahol a helyi roma közösség sokat szenved a dizájner drogok használatának terjedésétől.Állí­tólag mintegy 150 fogyasztó van a 1300 lélekszámú közösségből. A függők kisebb-nagyobb vagyon elleni bűncselekményekkel próbálják előteremteni a pénzt a drogokra. Tekintsünk el attól az apróságtól, hogy egyébként egy egyhónapos rendőrségi razzia-sorozat vajon tényleg olyan hatást gyakorolhatott-e az országos drogpiacra, mint amit a kormánybiztos állí­t. Miszerint máris többszörösére nőttek a drogárak. Egyébként persze, hogy nem: a lefoglalt drogok mennyisége alapján a felszí­nt jó ha megkaparták. Hogy itt „gyerekéletek” mentéséről lehetne beszélni – na, azért Laci picit előreszaladt… De nézzük akkor csak Tarnazsadányt. Ahol, ha a számok helyesek, akkor a lakosság több, mint 10%-a droghasználó. Tegyük fel, hogy ezek többsége rendszeres fogyasztó, függő. Na most van olyan ember, aki azt gondolja, hogy egy olyan függő, aki akár házakba is betör, hogy előteremtse a pénzt a drogra, majd szépen le fog állni a cuccozással, ha a helyi dí­ler Józsit elkapják? És vajon van olyan ember, aki tényleg azt gondolja, hogy egy ilyen szegény közösségben nem ugrik dí­ler Józsi helyébe három másik, aki szintén könnyen meg akar gazdagodni abból, hogy a sorstársainak eladja a cuccot? „A kí­nálat gerjeszti a piacot,” állí­tja Horváth Laci. Hát nem éppen. Ha valamit megtanulhattunk az illegális drogpiacok természetéről, akkor az éppen az, hogy ez egy alapvetően kereslet által generált piac. Különösen az olyan közösségekben, ahol nagy az igény a keserű valóság elől gyors menekülést í­gérő eszközök iránt. A korábbi kutatásokból tudjuk, hogy az agresszí­v rendészeti beavatkozások nem a kí­nálat megszűnését, csupán áthelyeződését eredményezik: átállást másik terjesztőhöz, más helyre, más szerre. Évtizedek óta éppen azt mondják a kutatók, hogy ezen a piacon komoly változást csakis a keresleti oldalon lehet elérni. És elsősorban nem rendészeti, hanem egészségügyi és szociális eszközökkel. Gyermekéleteket, családokat akarunk menteni? Szuper! Akkor ideje lenne leülni a szakemberekkel, akik elmagyaráznák, hogyan fogjunk hozzá. Mert lehet, hogy a drogellenes háborúval el lehet kapni dí­lereket, de ezzel együtt több családot teszünk tönkre. Ezek az emberek ott valakinek a testvére, szülője, gyereke. Ez a 150 ember nem fog felszí­vódni a földbe: vajon hogyan jutnak ellátáshoz? Vajon van hol felépülniük? Van hová felépülniük? Van miért? Van felépülési tőkéjük: lakhatás, munka, jelentéssel teli családi és baráti kapcsolatok? Na hát itt kellene ezt az egészet elkezdeni. Persze csak akkor, ha tényleg számí­tanak a gyermekéletek, és nem csak a PR kedvéért van róluk szó. Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját!

A múltkor a kislányommal a játszótérre menet megpillantottam ezt az üzenetet: „Nekem mindegy, úgyse lesz jobb.” Egy magyar nagycsoportos óvodás mondta ezt, felkerült egy gyermekjogi plakátra. Elgondolkodtató. Tudjátok sokszor sok újságí­ró kérdezi, hogy vajon hatékony-e a kormány drogellenes háborúja. És ha nem, akkor mivel lehetne a droghasználatot „visszaszorí­tani”. Persze ilyenkor azt várják, hogy valami külföldön már bevált tuti rendészeti vagy prevenciós módszerrel állok elő, ami „drogmentessé” teszi a fiatalokat. Nos, ha teljesen őszinte akarnék lenni, akkor azt kellene mondanom: ha igazán „harcolni” akartok mindazon rossz ellen, ami a drogfüggőséggel jár, akkor kezdjétek itt – az olyan gyerekeknél, akikről ez a plakát is szól. Mert a problémák nem molekulákkal kezdődnek, hanem gyerekekkel. Semmi sem biztosí­t kimerí­thetetlenebb utánpótlást a felnőttkori függőségek számára, mint a gyermekkori traumák. A függőség csak tünet: menekülés. Ahogy Viktor Frankl mondta: aki nem talál mély jelentést az életében, az a gyönyörökhöz menekül. Szóval kedves döntéshozók, ha mindenáron harcolni akartok, akkor harcoljatok ez ellen. Tegyetek azért, hogy minél kevesebb gyerek jusson el túl korán addig, hogy feladja a jövőt. Hogy minél kevesebb gyereknek legyen az alapélménye az, hogy ő nem számí­that igazán senkire. Ne legyenek gyerekek az út szélén hagyva: mélyszegénységben, kirekesztettségben, bántalmazottan, ellátatlan testi-lelki problémákkal. Igen, ehhez a harchoz több kell, mint kardcsörtetés. Ehhez empátia kell, szolidaritás kell, szakértelem kell. Együttműködés civilekkel, tudományos bizonyí­tékok mérleglése, érintettek meghallgatása, közösségek szervezése. Ez nem olcsó szavazat-vásárlásról szól, hanem a jövőbe való befektetésről.

„A szintetikus szerek használata is bűncselekmény lesz” – jelentette be Horváth László drogügyi kormánybiztos a sajtótájékoztatóján, amiben a kormány által holnap benyújtott büntető-törvénykönyv módosí­tás részleteiről lett volna szó. Lett volna, ha sikerül a kormánybiztosnak pontosan és értelmesen elmondania, hogy miről van szó. De amit mondott, ha tényleg í­gy mondta, akkor az zagyvaság. Ugyanis már jelenleg is kábí­tószernek/bűncselekménynek minősül egy sor „szintetikus szer” fogyasztása. Például ott van az amfetamin (spuri) vagy az MDMA (ecstasy). Azok vajon eddig mik voltak, ha nem kábí­tószerek? Amire valójában a derék kormánybiztos gondolt (?), az „új pszichoaktí­v anyag” – olyan szerek, amelyeket nemrég vettek fel a tiltólistára, de még nem minősülnek kábí­tószernek, és a fogyasztásuk szabálysértés. Igazán megnyugtató azért, hogy a kormány a törvénymódosí­tásról szóló sajtótájékoztatón tájékoztatja félre a közvéleményt, nem? Ami pedig a tartalmat illeti: az „új pszichoaktí­v anyag” kategória azért született meg, mert egy jogállamban nem lehet csak úgy azonnal betiltani valamit, ex has. Kell(ene) kockázatvizsgálatot is végezni, hogy vajon az adott szer fogyasztása milyen közegészségügyi és társadalmi kockázatokkal jár, van-e gyógyászati alkalmazása. És amí­g ez nem történik meg, egy átmeneti listára kerül fel az adott szer – az új pszichoaktí­v anyagok listájára. Persze az ilyen kockázat-elemzéseket eddig is csak látszatból végezték el – most akkor lehet, hogy már a látszatra sem adnak. Minden azonnal megy fel a kábszer-listára, amiről a kormány azt mondja. Minek is bí­belődni mindenféle jogállamisággal? Talán lesz némi pozití­v hozadéka is egy ilyen törvénymódosí­tásnak: azÚPA fogyasztók ugyanis jelenleg elesnek az elterelés lehetőségéből. Ha viszont kábí­tószernek minősül, amit náluk találnak, akkor ők is elterelésbe mehetnek. Viszont van ennek hátrányos hatása is. Hiszen manapság az állam gyakran az eltereltekre terheli rá a bűnügyi költségeket (bevizsgálás). Amik egyÚPA esetében akár egészen borsosak lehetnek, több százezres, milliós tételt is jelenthetnek. Ha valaki nem tud fizetni, hát jön a végrehajtó, és elárverezik a vagyonát, ha van olyan neki. Az elterelés eredeti funkciója – mentesí­teni az egyszeri fogyasztót a büntetés káros következményei alól – gyakorlatilag kiüresedik. Mindenesetre várjuk meg, hogy mi is lesz konkrétan abban a bizonyos módosí­tó javaslatban, amit holnap nyújtanak be az Országgyűlés elé! Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, akkor támogasd a Drogriporter munkáját!

Ha szétnézel, megannyi diszfunkcionális családot látsz magad körül. Lehet, hogy te magad is abban nőttél fel. Nagy esélyed van rá, hiszen Magyarországon szinte minden család súlyos traumákat cipel generációkon át – még ha te, az utód, nem is tudsz róla. Mert a jótékonynak szánt feledés homályába száműzték azt a rengeteg szenvedést és félelmet anélkül, hogy feldolgozták volna. Tanult tehetetlenség. Elfojtott düh. A kudarc béní­tó megalázottsága. Sejtekbe ivódott szégyen. A szomszéd sikere fölött érzett rosszindulatú irí­gység. Egyik sem független attól, hogy milyen csomagot kaptál az előző generációktól. Nem leszel rosszabb ember attól, hogy ezeket átéled, érzed. Nem leszel hitványabb ember a csomagtól, amit cipelsz – nem tesz téged rosszabbá, mint a másik embert, aki esetleg könnyebb csomagot cipel. Vagy kiváltságosabb helyzetben van és több támogatást kap a cipeléséhez, mint te. Még akkor sem, ha te egy másik ember csomagját is a válladon cipeled, akivel egy családban élsz. És néha úgy érzed, agyonnyom a súlya, és olyankor hibát hibára halmozol. És szégyelled magad. Úgy érzed, hogy arra í­téltettél, mint valami Sziszifusz, aki újra és újra felgörgeti a transzgenerációs trauma szikláját a hegyre, csak hogy újra és újra visszazuhanj vele együtt a mélybe. De ha komolyan és alaposan szétnézel a világban, akkor látsz mást is. Látsz embereket, akik borzasztó terhet kaptak gyermekkorukban, de mégis küzdenek. Túlélőket, akik nem hajlandók többé a tehetetlen áldozat szerepét játszani. Felépülőket, akik nem hajlandók tanult viselkedések mérgező hálójában vergődni. Szülőket, akiket gyermekkorukban testi vagy lelki terrornak vetettek alá, akárcsak az őket bántalmazó szülőt: de azt mondták, elég. És ők már másként bántak a gyerekükkel. Mert elég bátrak voltak felvállalni a sérülékenységüket, szembenézni a fájdalmukkal és segí­tséget kérni a feldolgozásához. Meghúzták a határaikat. És megértették: nem kell tökéletesnek lenni. Sem nekik, sem a gyereküknek. Én azt gondolom, hogy minden egyes történet, amiben valaki kiszabadul a múlt börtönéből, egy csoda. Csodák közt élünk.

De hát milyen sok embernek segí­tett lejönni a szerről – védik sokan Csernus Imre örökségét. Ez egy picit arra emlékeztet, mint amikor egy abuzí­v szülőt, tanárt vagy edzőt azzal mentegetnek volt gyerekei, taní­tványai, hogy lám, mégis micsoda teljesí­tményt hozott ki belőlük. „Jó, elcsattant néha pár pofon, de embert nevelt belőlünk!” Én nem kétlem ott sem, hogy van igazság abban, amit mondanak. Mert egy bántalmazó ritkán ad CSAK rosszat. Egy csomó kellemes élmény is fűződik hozzá. Sikerélmények. És ez kialakí­t egyfajta lojalitást vele szemben. Sokan azt is hiszik, hogy a függőség az más kategória, mint a legtöbb egészségügyi állapot. A függők azok – olyanok. Olyan hazugok, megbí­zhatatlanok, gerinctelenek. Ők megérdemlik. Velük csak í­gy lehet bánni. Más úgysem működik. Meg kell őket szégyení­teni, alázni, hogy lehessen velük „dolgozni”. És az a szomorú, hogy sokan a csernusi iskolát megjárt emberek közül í­gy gondolkodnak magukról – a saját függőségükről. A nehezen elért szermentességüket annak a bizonyí­tékának tekintik, hogy ez a módszer az egyedüli üdvözí­tő. Amikor látom, hallom őket í­gy beszélni magukról, a függőségükről, és úgy általában a sorstársaikról, akkor mindig elszomorodom. Nem tudok nem arra gondolni, hogy van még miből felépülniük: abból a sok önkorlátozó hiedelemből, amit beléjük plántáltak. Mert lehetett volna, lehet ezt másképpen is. Attól, hogy valaki függőségtől szenved, még nem érdemli meg, hogy megalázzák. És szerencsére ma már ez az uralkodó nézet szakmai körökben is. Igen, vannak olyan pontok akár egy terápiában is, ahol az egészséges konfrontáció, az egészséges bűntudat felkeltése célravezető lehet, hogy kiugrassza az embert a komfortzónájából. De az egészséges bűntudat más, mint a szégyen: az előbbi arról szól, hogy rosszat tettem, az utóbbi arról szól, hogy én vagyok rossz. A szégyenre nem épí­thető a felépülés, a szégyen soha nem lehet a pozití­v változás motorja – és a függőségével küzdő ember is megérdemli az emberséget. Én ebben hiszek. Ha segí­tséget kérsz a függőséged miatt, a Drogriporter oldalon összegyűjtöttük neked a segí­tőhelyeket (belinkelem lent) – ne felejtsd, jogod van az emberséges és szakszerű segí­tséghez!