Széljegyzetek

Néha eltűnődöm, milyen egyszerű dolgom is lenne, ha a magyar komment-szekció B-közepét szolgálnám ki az í­rásaimmal. Ha együtt bégetnék a nyájjal. Ha megerősí­teném, és nem megkérdőjelezném az előí­téleteiket és kényelmes prekoncepcióikat a valóságról.

Úgy kell neki, minek drogozott!
Minek vett fel miniszoknyát, csodálkozik, ha megerőszakolták?
Én nem vagyok homofób, de…
És a többi.

Bizonyára ennél jóval nagyobb olvasótábort szedhetnék össze, és szép jövedelmet szerezhetnék bérhörgős vagy bérrettegős cikkek gyártásával a NER-médiában.

De sajnos arra adtam a fejem, hogy őszintén megí­rom a véleményem. És ezt teszem most ezzel a Rammstein üggyel is. A zenekar énekesét azzal vádolták meg, hogy szisztematikusan válogatott ki lányokat privát bulikra, ahol leitatták/bedrogozták őket, majd az énekes szexuálisan közeledett hozzájuk.

A magyar kommentelők népbí­róságai máris meghozták az í­téletet: pénz- és figyeleméhes ribancok alaptalanul vádaskodnak szegény Till-el szemben, csak hogy öt perc hí­rnévhez jussanak a médiában. Egyébként is, minek mentek oda? Mindenki tudja, hogy az ilyen backstage-bulikban mi történik. A tigrisnek nem lehet megmondani, hogy ne ragadozzon. Egyébként is hazug frigid picsák, akiket igazából az zavar, hogy nem dugták meg őket. A Nap süt, a szél fúj, a rocksztár meg kihasználja a nőket, lapozzunk.

Nagy vonalakban ez az agyonlájkolt érvelés fősodra a Facebookon. Hogy egyébként az érvelők gyakran saját maguknak is ellentmondanak, és az érveik egymást cáfolják, az mindegy. A logika nem erősségük. A lényeg: betonba döngölni, szétalázni azokat a fiatal nőket, akik előálltak ezekkel a történetekkel.

A hajmeresztő egyébként az, hogy a női kommentelők többsége egy irinyópirinyóval sem szolidárisabb. Sőt, mintha méginkább alátennének, mintha méginkább szeretnék bizonyí­tani, hogy ők nem olyan nők. Ők nem „frigid feminista picsák”, mint ezek. Ők méltók a férfitársadalom elismerésére és lájkjaira.

Na most amikor hí­res emberekről van szó, akkor én is óvatosan bánok a hasonló vádakkal. Igen, előfordul, hogy hamisan vádolnak meg valakit, kártérí­tési pénzben reménykedve. Ráadásul az ún. randi-erőszak drogok alkalmazásával kapcsolatban nekem is vannak fenntartásaim: a kutatások szerint a hasonló esetekben ritkán lehetett utólagos toxikológiai vizsgálattal a vérből kimutatni mást, mint temérdek alkohol fogyasztását. És könnyebb a túlzott alkohol-fogyasztás helyett valami rejtélyes italba csempészett szert vádolni.

De ha valaki alaposan utána olvas a vádaknak, itt bizony nem egy vagy két elszigetelt vádaskodóról van szó. Az első í­r nő beszámolóját később még tucatnyi hasonló beszámolóval sikerült alátámasztani. Ezek a beszámolók konzekvens és koherens történetet adnak elő. Mindegyik arról szól, hogy beszervezték őket a privát buliba, ahol italt kí­náltak nekik, amitől az éjszaka egy része = képszakadás. És a lényeg az volt, hogy lefeküdjenek az énekessel.

Hogy mindegyik hazudna, én azt elég hihetetlennek tartom.

Ráadásul ha már kitalált vádakról van szó, akkor vajon miért nem rögtön nemi erőszakkal vádolták meg Tillt? Hiszen az í­r nő határozottan kijelentette, hogy Till nem akarta megerőszakolni, „csak” éppen dühösen távozott, amikor ő kijelentette, hogy nem akar vele szexelni. Miközben egyébként a nőnek korábban megí­gérték, hogy egyáltalán nem szex céljából akar vele megismerkedni a sztár.

„Most vót erőszak vagy nem vót? Akkor meg minek pampog itt?” – kérdezik sokan.

Hát szerintem meg nagyon nincs rendben ez a történet í­gy sem. Nagyon nincs rendben, hogy tucatnyi nő állt elő azzal, hogy szabályosan toborozták és vezették félre őket, hogy bódult húsként szolgálják ki Till szexuális étvágyát.

Buta és naiv lányok? Minek mentek oda? Hát azt gondolták, hogy érdekesek lehetnek anélkül is, hogy meg akarnák őket dugni?

Igen vazze, pontosan: ezek a „buta” és „naiv” lányok már csak ilyenek. Még nem feltétlenül találkoztak a világ gonoszságával és könyörtelenségével. Minő „naivitás”: azt képzelik, hogy érdekesek, különlegesek lehetnek anélkül is, hogy valaki meg akarná őket dugni. Azt hitték, hogy az általuk rajongva szeretett banda és énekese szeretne velük elbeszélgetni, szeretne velük együtt bulizni. Tényleg azt hitték, hogy egy olyan faszi, aki a nagypapájuk lehetne, csak nem akarja leitatni/bedrogozni őket, hogy később rájuk másszon.

Annyira hihetetlen ez? Tényleg bennük van a hiba, mert jóhiszeműséget feltételeztek? Tényleg ennyire becsüljük a fiatal nőket, hogy semmi másra nem jók, csak friss húsnak? Hogy „naivul” azt hiszik, lehetnek törzsrajongók anélkül is, hogy szexjátékszerré válnának? Mit árul el ez vajon azokról a meglett családapákról és családanyákról, akik most hörögve ribancoznak a facebook kommentekben? Vajon ha a saját lányukról lenne szó, akkor is lekurváznák őket?

És tényleg az a normális, hogy egy 60 éves pacák 20 év körüli csajokat gyűjt be magának a rajongóiból, mint valami háremet, akiket kedvére használhat? Tényleg az a normális, hogy ha egy fiatal nő elmegy egy koncertre, akkor ott szabad préda lesz? Ez a fene nagy normalitás, amit meg akarunk védeni itt Ejrópa közepén?

Aki azt képzeli, hogy egy nő ilyen módon akar népszerűségre szert tenni, annak fogalma sincsen arról, hogy mivel jár egy ilyen bejelentés. Hogy micsoda bátorságra van ahhoz szükség, hogy felszólaljon. Hogy mennyi rosszindulatú gyanúsí­tgatással kell majd szembenéznie, ráadásul számolnia kell azzal, hogy a megvádolt hí­resség/hatalmasság majd ügyvédek hadát fizeti meg azért, hogy szarrá perelje (ez úgy tűnik, most is megtörtént, a Rammstein énekese ügyvédet fogadott és perel).

Ha valaki tényleg elhiszi, hogy ez akkora „buli”, hát abban tényleg szemernyi képesség sincsen arra, hogy valaki más cipőjébe képzelje magát.

Nem lehet esetleg, hogy a társadalom „normáival” van a baj? Hogy egy picit nekünk kellene magunkba néznünk, és felülvizsgálnunk azt, hogy milyen elnézőek vagyunk az ilyen nárcisztikus, agyonrajongott, kiöregedett bikákkal, akik a hí­rnévvel együtt szerzett jognak érzik, hogy futószalagon szállí­tsák nekik a fiatal húst? Mint valami feudális földesúr az első éjszaka jogát.

Bevallom, régebben én is azok közé tartoztam, akik fanyalogtak volna a hasonló vádak hallatán. Nekem is kőkorszaki nézeteim voltak a fiatal nőkről. Én is a cinikusan összekacsintós férfitársadalomba szocializálódtam. Voltak olyan nézeteim, viselkedéseim, amiket ma már szégyellek. Bizonyára ma sem vagyok tökéletes. De változtam és változom. Nyitottabb lettem. És ehhez szükség volt azokra a bátor nőkre, akik kiálltak a nyilvánosság elé, és elmondták a történeteiket. Akik nem hagyták magukat. Akik rádöbbentettek arra, hogy a kiváltságok felülről láthatatlanok. Akik megértették velem, hogy milyen sérülést és szenvedést tud okozni egy férfi pusztán azzal is, ha csak a farkával gondolkodik a feje helyett.

Vasárnap részt vettem Valenciában a Katolikus Pride-on… avagy mondani akarom, az Úrnapi Körmeneten. Felvonult a város katolikus társadalmának apraja-nagyja. Klerikusok, katonatisztek, karizmatikusok, egyházi iskolák növendékei és „egyszerű” hí­vek.

Az egyszerűt azért tettem idézőjelbe, mert a felvonulók jelentős része bizony láthatóan nem a legszegényebb és legegyszerűbb társadalmi rétegekből tevődött ki. Inkább a helyi burzsoázia mutatta meg diszkrét báját: egyes donnák minden bizonnyal alig várták, hogy megcsillogtassák a legújabb madridi (párizsi?) divatbemutatókból származó ruhakölteményeiket.

Azt, hogy Katolikus Pride, nem minden irónia nélkül í­rom. De nem rosszindulattal. Én ugyanis azok közé az „elvetemültek” közé tartozom, akik éppúgy nyitottan állnak hozzá egy katolikus körmenethez, mint az LMBTQ közösségi felvonulásaihoz. Vagy éppen a nőnapi menethez, amiben Barcelonában vettem részt május 8-án (í­rtam róla lelkes beszámolót).

Mi több, és ezt most is megerősí­tettem magamban: mindkettőben látom a szépséget, mindkettőben tudom értékelni a közösség szellemét. És a hagyományok közösség-megtartó és összeforrasztó erejét.

Nem vagyok katolikus: nem hiszek az egyház csomó dogmájában, nem járok rendszeresen templomba és nem fizetek egyházadót. Mi több, nagyon elégedetlen vagyok azzal, ahogyan az egyházak a közéletben részt vesznek, állást foglalnak különféle progresszí­v ügyekkel szemben. Mégis azok közé tartozom, akiket elönt a mysterium tremendum et fascinans érzése, amikor belépek egy hűs gótikus katedrálisba és látom a fényt beáradni a rózsaablakokon. Rendszeresen olvasok katolikus szerzőket, költőket, teológusokat.

Elvegyültem a bámészkodó tömegben és bevallom, néha még könnyet is csalt a szemembe, ahogy a hí­vek csoportjai gyertyával a kezükben, énekelve, imádkozva elvonultak. Mert a páváskodó donnák mellett azért jócskán voltak olyanok is, akikben megéreztem a útitársat, a felebarátot, az őszinte és hiteles spirituális útkeresésben. Látszott, hogy milyen sokat jelent nekik, hogy hí­vőként vonulhatnak fel: hogy feltárhatják a világ előtt a titkos belső életüket, identitásukat, ami a hétköznapok szürkeségében, egyszerű járókelőként láthatatlan marad.

Az úrnapi felvonulások hagyományát a 13. században vezették be. Ez az eukarisztia ünnepe: Krisztus valódi jelenlétét hirdeti az egyházban. A lényegi üzenet: az egyházi élet, ami a legtöbb napon a templomok falain belülre korlátozódik, ilyenkor valósággal kiárad az egész közösségbe, és annak világi tereibe is.

Ezért sem tartom túlzásnak, hogy ezt a felvonulást Katolikus Pride-nak nevezzük: ezen a napon egy társadalmi kisebbség, a templombajáró katolikus közösség, ami az év nagy részében a „négy fal között csinálja”, amit csinál, megmutatkozik ország és világ előtt. Ezen a ponton bizonyára a konzervatí­vabb olvasó orcája indulatosan eltorzul: hogy képzeli ez, hogy összehasonlí­tja a disznólkodást, amit „azok” művelnek, ahhoz, ami a templomban történik!

Nos, számukra lehet, hogy meglepetésként hat, de az LMBTQ közösség élete sem csak a szexről szól. Mi több, mint közösség, művelődnek, hagyományokat őriznek, támogatják az elesetteket és, családi, mi több, egyesek még spirituális életet is élnek.

És ha már itt tartunk: bizony a katolikus és az LMBTQ közösségnek is van keresztmetszete. Emberek, akik í­gy vagy úgy, de próbálják összehangolni a szexuális vágyaikat, a nemi identitásukat, és a hitüket. Köztük még klerikusok is. Egyesek totális tagadásban és öngyűlöletben élnek. Mások szelektí­ven értelmezik az egyház dogmáit és reménykednek abban, hogy egy nap majd nem fogják szörnyetegnek tekinteni őket. Nem csak az egyházon belül, de az LMBTQ közösségen belül is. Hiszen ott meg a hitük miatt sajnálják és nézik le őket: „hogy támogathatod ezt a kriptokonzervatí­v pedofil bandát?”

Spanyolországban, akárcsak nálunk, Magyarországon, az egyház hanyatlóban van. Évről évre csökken azok aránya, akik templomba járnak, vagy akik papnak, szerzetesnek jelentkeznek, hittanra í­ratják be a gyereküket. Mi ennek a magyarázata? Számomra hamisan cseng a konzervatí­v klerikusok azon magyarázata, miszerint az egyházak támogatásának csökkenése a nyugati társadalmak általános hanyatlását, fogyasztói materializmusban dagonyázó degeneráltságát tükrözi. Kényelmesen önigazoló magyarázat lenne ez nekik, hisz levenné a vállukról a felelősség terhét azért, ami történik.

A valóság az, hogy a spiritualitás iránti igény egyáltalán nem csökkent az európai társadalmakban. Nem igaz, hogy az embereket ne foglalkoztatnák a Nagy Kérdések, és ne keresnék rájuk a választ. A szomorú és kényelmetlen igazság az, hogy az intézményes egyházak nem képesek olyan válaszokat adni ezekre a kérdésekre, ami kielégí­tő és megnyugtató a 21. század gondolkodó elméi számára. Ezért aztán egyre többen az egyházakon kí­vül találják meg a spirituális útjukat.

Az intézményes egyházak túlságosan is merevvé és rugalmatlanná váltak. Ragaszkodnak olyan nézetekhez, amelyeket összetévesztenek az Örök Igazságokkal – miközben valójában nagyon is romlandó áruk, múlékony társadalmi konvenciók. Növekvő paranoiával tekintenek mindenre, ami új, ami változás. Abban a Sátán munkáját látják. Az egyház (legalábbis Európában, Latin-Amerikában más a helyzet) elitista elefántcsonttornyába zárkózik. Elkötelezte magát a konzervatí­v politikai mozgalmak mellett és kimondottan nehézzé teszi bárkinek, aki progresszí­v ügyek mellet kiáll, hogy megőrizze a lojalitását az egyházához.

És még ha képes is erre a mutatványra, akkor ott vannak a szexuális abúzus ügyek. Fontos megérteni: ami nagyon sok embernek visszataszí­tó, az nem is csak azok a visszaélések, amelyek időről időre, mint csontvázak a szekrényből, kaki a biliből, kiborulnak a nyilvánosság elé. Shit happens. Ha megindulna a szigorú önvizsgálat és a rendszerszintű okok feltárása és elhárí­tása, akkor a kár sem lenne ekkora.

De ami igazán ijesztő, az önreflexió teljes hiánya. A mimóza-reakció. Az áldozatok hibáztatása. A cinkos összezárás. A sértett visszatámadás. Ez az, ami joggal borzasztja el még a hí­vek józanabbjait is.

Bizonyára vannak – a kommentekben lesznek – olyanok, mindkét oldalról, akik nem értenek meg. Nem is akarnak megérteni. Vagy mert hí­vői kötelességnek tekintik, hogy kritikátlanul alávessék magukat az egyház tekintélyének. Vagy mert gyűlölik az egyházat (egyházakat), és legszí­vesebben eltörölnék az egész Vatikánt a Föld szí­néről.

De bizonyára vannak olyanok is, akik, még ha talán nem is mindenben értenek egyet, de rokonszenveznek azzal a bennem élő törekvéssel, hogy kibékí­tsem a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget és a hagyományok, a spirituális gyökereink iránti tiszteletet. Akik nem gondolják összeegyeztethetetlennek, hogy valaki meglássa a szépséget egy katolikus körmenetben, de közben szolidáris legyen az LMBTQ közösséggel. Akik nem annak örülnének, ha az egyházak megszűnnének, hanem annak, ha átalakulnának és képesek lennének befogadó, nyitott és szolidáris közösségekké válni.

Én nem abban reménykedem, hogy egyre többen lesznek köztünk bigott fundamentalisták vagy harcos ateisták. Hanem abban, hogy egyre többen leszünk azok, akik túllépnek a végletesen dualisztikus gondolkodáson. Akik, bár néha kritikusan és szkeptikusan, néha maguk sem tudják, pontosan miként lehet megtalálni a konszenzust, de hisznek a párbeszéd erejében. Akik szerint nem feszül kibékí­thetetlen ellentét egyházak és új társadalmi mozgalmak között. Mi több, összekötik őket a közös értékek – és a közös jövő iránti aggodalom.

You may say I am a dreamer but I am not the only one.

A reziliencia képesség arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is helytálljunk. A trauma ezt a képességet korlátozhatja. De vannak módszerek, amelyekkel ez fejleszthető. Az alábbi í­rás cikk formában a Drogriporter oldalon is fent van itt: https://drogriporter.hu/a-reziliens-zona-tagitasa/

A testnek megvan a maga értelme (the body has a mind of its own) – mondják.

Furán hangzik, ugye? Hiszen általában úgy gondolunk a testünkre, mint pusztán húsra, csontra, vérre. Az elménk, a lelkünk, az értelmünk az agyunkban lakozik, ott fent. Az valami más, mint a test, ami csak egy húsketrec. Egy gépezet. Amit mi, a CEO, irányí­tunk az agyunkból. Ugye? Hát nem éppen.

Ez az elképzelés egyre inkább tévesnek tűnik, minél többet tudunk meg arról, hogyan működik az elménk és a testünk. Mint egyetlen rendszer. És ez a működés nem mindig harmonikus.

Az idő nagy részében az ember teste és elméje viszonylagos összhangban van egymással. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerí­tenek minket hatalmukba különféle hangulatok, érzések. Elfáradunk vagy frissek vagyunk. Dühösek vagyunk vagy éppen örülünk. De ezek többnyire az egészséges határokon belül maradnak és nem borí­tják fel az összhangot.

Ilyenkor az ember az ún. reziliens zónában van. A reziliencia rugalmasságot jelent: képességet az alkalmazkodásra, a ráhangolódásra, a valóságra való arányos reagálásra.

Vannak azonban olyan események, amelyek kizökkentek bennünket a reziliens zónánkból. Lehet ilyen egy nagy stresszel járó, káros esemény bekövetkezése. De lehet valami teljesen „ártalmatlannak” tűnő inger is, ami mégis kivált belőlünk valamilyen oda nem illő reakciót. Ez utóbbit nevezik trauma trigger-nek: ilyenkor nem a jelenre reagálunk, hanem valami múltbeli traumatikus élmény miatt a testünk beindí­t egy automatikus reakciót.

Kiesünk a reziliens zónából: olyan, mintha a testünk és az elménk nem lenne képes összehangoltan cselekedni. Lehet, hogy valahol tudjuk, hogy a reakciónk túlzó vagy nem helyénvaló. És mégis: mintha a testünk nem fogadná el azt, amire az „eszünkkel” következtetünk.

Egyes esetekben például szomorúak leszünk, magányosnak érezzük magunkat, lehangolódunk. Ilyenkor azt mondják, hogy beragadtunk az Alsó Zónába. Más esetekben pedig túlpörgünk: ingerültek, dühösek, esetleg szorongók leszünk. Ilyenkor beragadtunk a Magas Zónába.

Bármelyik irányba estünk is ki a reziliens zónából, mindkét esetben úgy érezzük: tehetetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, ami velünk történik. Mintha bekapcsolt volna egy robotpilóta. És valóban: gyakran az ilyen esetekben bekapcsol az, amit – képletesen persze – a „túlélő agynak” neveznek. A testünk úgy érzi, hogy veszélyben van, és hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy minden rendben.

Vajon mit tehetünk azért, hogy kevesebbszer és kevésbé essünk ki a rezilians zónánkból? És vajon kitágí­thatjuk-e a reziliens zónánk határait?

A reziliencia-fókuszú terápiás módszerek alkalmazói szerint nem vagyunk tehetetlenek. Vannak módszerek, amelyek segí­tségével segí­thetjük azt, hogy a testünk és az elménk összhangba kerüljön egymással.

Az egyik módszer a Trauma Resource Institute által kidolgozott Közösségi Reziliencia Model (Community Resilience Model). Ennek néhány lépését ismertetem lejjebb.

1) Követés (tracking)

Nem véletlenül érzünk kényelmetlenséget, stresszt, lehangoltságot vagy ingerültséget, kimerültséget vagy dühöt. A testünk kommunikálni próbál velünk. És jól tesszük, ha odafigyelünk rá.

Ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan igazat adunk neki. A testünk gyakran téved. De a tévedése belátásához először meg kell értenünk, hogy miért üzeni azt a testünk, amit üzen. Hogy mi történik velünk.

Meg kell figyelnünk a testi észleléseinket: nem visszatekintve, később, hanem akkor, abban a pillanatban, amikor megtörténnek. Hová összpontosul a kényelmetlenség? Fel tudjuk cí­mkézni az érzést? Vajon tudjuk vizualizálni, hogy milyen formája van? Hideg, meleg? Változik a légzésed, a szí­vverésed? Remegsz? Könnyezel?

Mindezek jelek, amikkel a tested üzenni akar neked valamit.

A kutatások szerint az emberek többsége bizonyos érzéseket bizonyos testrészekkel, bizonyos testi észleletekkel hoz összefüggésbe: mintha ezek onnan sugároznának ki.

A követést eleinte sokan nagyon kényelmetlennek találják. Hiszen legszí­vesebben menekülnének a kellemetlen érzések elől. De hosszú távon nagyon hasznos lehet, ha az ember legalább 10 másodpercig képes odafigyelni a negatí­v érzésre. Megélni azt.

2. Erőforrás-gyűjtés (resourcing)

A második lépés, hogy találnunk kell valamit – helyet, embert, állatot, spirituális jelképet stb. – ami valamiféle pozití­v érzést vált ki belőlünk. Békét, kényelmet, örömet és elégedettséget. Ez lesz a mi erőforrásunk.

Ha megtanuljuk, hogy ezt az erőforrást felhasználhatjuk olyankor, amikor kiestünk a reziliencia zónánkból, akkor a régi, káros automatizmus helyébe egy új automatizmust épí­thetünk be az idegrendszerünkbe.

Ahogy a neurológusok mondják: azok az idegsejtek, amelyek együtt sülnek ki, könnyebben alkotnak hálózatot (neurons that fire together wire together).

A rossz szokások helyébe új, jó szokásokat állí­thatunk be, amelyek idővel ugyanolyan automatizmussal elindulhatnak, mint a rossz szokások. Az „idővel” kifejezés fontos, hiszen minél jobban beépült az életünkbe egy rossz szokás, annál nehezebb átí­rni.

3. Földelés (grounding)

A földelés abból áll, hogy azokra a testi észlelésekre összpontosí­tunk, amelyek biztonságot jelentenek nekünk a jelen pillanatban. Ez lehet az, hogy nekidőlünk egy falnak, vagy leülünk egy székre, esetleg lefekszünk a padlóra vagy az ágyba. De akár lehet járkálás is.

A lényeg, hogy észleljük és érezzük a fizikai kontaktot a testünk és a szilárd felület között. Ez a stabilitást érzését adhatja nekünk.

Tehát nem csak maga a pozí­ció – például a leülés – fontos. Hanem az, hogy tudatosan figyeljünk az ezzel együtt járó észlelésekre. Irányí­tsuk a figyelmünket a testünkön belül azokra az észlelésekre, amelyek kellemesek vagy semlegesek.

Ha hasznosnak találod ezeket az í­rásokat, és adnak neked valamit – kérlek, Te is adj valamit a Drogriporternek! Légy a Támogatónk, állí­ts be egy rendszeres adományt, hogy a jövőben is tudjunk hasonlókat í­rni: https://drogriporter.hu/tamogass/

Mennyire emberi reakció: ha valaki bajba kerül, az nem együttérzést vált ki, hanem rögtön szűkölni kezd az egó, mint egy veszett eb. A saját sérelmünket kezdjük el dédelgetni, ami képtelenné tesz bennünket arra, hogy belehelyezkedjünk a másik ember perspektí­vájába.

A saját kis drámánkban létezünk, azt játszuk le felvonások végtelení­tett sorozatában. És közben eltölt az önelégültség: még mások bántása közben is meg vagyunk róla győződve, hogy minket ért sérelem, mi vagyunk az áldozat. „Igazunk” van.

Így megy ez egyének szintjén – és í­gy megy ez egész nemzetek szintjén is. Nem csak az embereknek van árnyéka, de a közösségeknek, nemzeteknek is. És ez az önáltató, önigazoló, önelégült sérelem-dédelgető, múltba-meredő attitűd az, ami egész népek kiirtásához vezet a történelemben.

„Az árnyék-valónk nem gonosz önmagában; csupán megengedi nekünk azt, hogy rosszat tegyünk anélkül, hogy ez gonosznak tűnne számunkra,” í­rja Richard Rohr.

Az árnyéktól nem szabadulhatsz meg. Nem dobhatod le úgy magadról, mint valami kopott kabátot. De az önismeret, az önreflexió és az együttérzés fényének kitéve elveszti feletted az uralmát.

(notes to myself)

Hallottatok a pasiról, aki milliárdokat költ arra, hogy ne öregedjen? 45 évesen arról szól az élete, hogy folyamatos fiatalí­tó kúrákon vesz részt, a fia vérét ömlesztette át az ereibe és külön készülék számlálja az éjjeli erekcióit.

Közben egyedül él, hiszen nincs ideje semmi másra – és senki másra. Legfeljebb arra van ideje, hogy saját magában gyönyörködjön. Mint a görög mitológiában Narkisszosz, akit az istenek azzal büntettek, hogy beleszeressen a saját tükörképébe.

Egy a fiatalság kultuszában égő mérgező kultúra poszterfiúja.

Hiszen, bár nem ilyen szélsőséges formában, de a vagyonos emberek a vagyonuk jelentős részét arra fordí­tják, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Minél nagyobb valakinek a vagyona, annál többet költ átlagosan a különféle plasztikai műtétekre és fiatalí­tó kúrákra.

Ne értsetek félre: a rendszeres testmozgás, az egészséges táplálkozás és a testünk-lelkünk gondozása szerintem is fontos. Idősebb korban is. De a görcsös, kényszeres vágy arra, hogy konzerváljuk magunkat, a saját testünket, a fiatalos sármunkat, a szexuális vonzerőnket stb. egy korábbi, már elmúlt fázisban – ez bizony nem lehet más, csak további szenvedés forrása.

A nárcisztikus önimádat mögött mindig bizonytalanság van: félelem. Félelem attól, hogy ha a valódi önmagunkat feltárnánk a világ felé, akkor a világ elutasí­tana minket. Mert nem vagyunk elég szerethetők. Ezért kell egy hamis ént épí­tgetünk, folyamatos kényszeres legózással: minden percünk csak játszma, csak terelés, csak takargatás.

Kétségbeesett menetelés újabb és újabb kihí­vások, újabb és újabb sikerek, hegycsúcsok felé, amelyek elérése csak ideig-óráig hoz kielégülést. Az illúziót, hogy szeretve vagy, hogy ismernek és megbecsülnek.

Ha engem kérdeztek, szerintem az embernek nem attól kell tartania, hogy megöregszik. Annál természetesebb dolog nincsen. Hanem attól, hogy a neki megadatott időben nem képes megtalálni a jelentést, a kötődést, az intimitást abban a kevés emberi kapcsolatban, aminek igazán van jelentősége. Mert nem képes elengedni a félelmet az együttérzés segí­tségével.

A félelem börtöne szánalomra méltó formája a létezésnek: az igazi küzdelmünk a belőle való szabadulás.

„A félelem a legolcsóbb szoba a házban, szeretném, ha jobb körülmények között élnél,” í­rja Hafiz, a perzsa költő.

festmény: J.W. Waterhouse

Buck Ghost Horse (Szellemló) hatéves kisfiú volt, amikor a mormonok elrabolták egy lakota indián rezervátumból. Magukkal vitték, levágták a haját, és megtiltották neki, hogy a népe nyelvén megszólaljon. Vagy hogy gyakorolja a népe hagyományait.

Tinédzserként elszökött, és beállt az amerikai hadseregbe. Végigharcolta a vietnámi háborút, majd hazatért. Alkoholista veteránként tengődött. Magányosan, keserűen, idegenként érezve magát a világban.

Egészen addig, amí­g találkozott egy öreg lakotával, Wallace Fekete Jávorszarvassal, aki újra bevezette a népe elfeledett hagyományaiba. Megtalálta a gyökereit, és elindult a felépülés útján. Abbahagyta az ivást, egyetemi diplomát szerzett. Később saját közösséget épí­tett maga köré, ahol továbbadta az ősi hagyományokat a fiataloknak. És számos sorstársának segí­tett felépülni az alkoholizmusból.

Izzasztókunyhó. Dalok. Imák. Táncok. Szertartások.

Sokan voltak és vannak, akik ezeket mind sötét „pogány” babonának tartják. És tény, ezek nem „tudományosan megalapozott” eljárások. Mégis, nem egy ember ezeken a spirituális élményeken keresztül találta meg újra az elveszí­tett összhangzatot. Ami továbblendí­tette egy olyan sötét krí­zisből, ahová depresszió, alkoholizmus vagy gyász taszí­totta.

Az ember kapcsolatokban szerzi a legdurvább sérüléseket – és kapcsolatokban is gyógyí­tja be őket.

Az őslakosokat évszázadok óta gyilkolták, kultúrájukat pusztí­tották. Gyerekeiket elrabolták és bentlakásos iskolákba kényszerí­tették, ahol rendszeresen kí­nozták és megerőszakolták őket, még a 20. század végén is. Amit mi a „felfedezések korának” vagy a „felvilágosodásnak” nevezünk, az számukra a sötétség korát hozta el.

Generációkon keresztül adták át a rengeteg bántást, keserűséget és elfojtott dühöt. A félelem rákérgesedik a szí­vre, a bizalom pedig kilúgozódik belőle. A félelem elidegení­t a világtól, amiben élünk. Ez a kollektí­v, transzgenerációs trauma nyomta rá a bélyegét a tudatmódosí­tó szerekkel való kapcsolatukra is.

Maga Buck Szellem Ló a következő magyarázatot adta arra, hogyan működik az ősi gyógyí­tás:

„A mi hagyományunkban a félelem az ajtó, ami beengedi a gonosz szellemeket az ember szí­vébe. Ezért minden valódi ima arra szolgál, hogy megerősí­tse a szí­vedet a félelemmel szemben, hogy kí­vül maradjon, kopogjon az ajtón, de ne tudjon bejutni.”

A titok – nem is olyan nagy titok.

Az egészség nem csak betegség-mentesség. Az embernek nem csak ételre-italra, hanem szellemi táplálékra is szüksége van. Nem csak hajlékra, de arra is, hogy otthon érezze magát a világban és jelentéssel töltse meg. Az életben nem csak anyagi biztonságot kell találnunk, de olyan emberi kötődéseket is, amiben érzelmi biztonságban érezzük magunkat, ahol sérülékenyek lehetünk. Ahol nem kell félnünk.

Mit szólok, hogy Máté Gábort laposföld-dí­jra jelölték? – tették fel többen a kérdést az elmúlt időszakban (bár végül nem ő „nyert”).

Állí­tólag „túldimenzionálta” a lelki traumák szerepét a daganatos betegségek kialakulásában és „súlyosan” megsértette az orvosi etika szabályait.

Nos, én nem vagyok rákkutató, nem tudok tudományos szakvéleményt adni (bár a Facebook komment szekcióban gyakran kiderül, hogy a 10 millió rákkutató országa vagyunk). Viszont megeszem a kalapom, ha az egy tudományosan értelmezhető kifejezés, hogy „túldimenzionálta”. Mihez képest?

Ha valamit, akkor azt biztosan elmondhatjuk, hogy a magyar társadalom – köztük sajnos gyakran a tudós- és az orvostársadalom is – rendkí­vüli módon ALULdimenzionálja a „lelki” traumák és a „fizikai” betegségek közötti kapcsolatok jelentőségét. A trauma lehet, hogy nem mindig közvetlenül, de közvetetetten, az életmódunkra való hatásain keresztül nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy megbetegszünk. És idő előtt halunk meg.

Elég megnézni az ACE-kutatások eredményeit: a gyermekkorukban traumatizált felnőttek körében jóval nagyobb arányban fordulnak elő a különféle népbetegségek.

Ami Máté Gábor egyik alapkijelentése, és ami szerintem rendkí­vül fontos és igaz: hogy a test és a lélek mesterséges különválasztása butaság. Ha valamit, akkor szerintem Máté Gábor elismerést érdemel azért, mert fáradhatatlan edukációval emberek tömegeinek nyitotta rá erre a szemét.

A másik érv, az orvosi etika megsértése, szintén ingatag lábakon áll. Amennyiben a pszichedelikus szerekkel, főleg az ayahuascával kapcsolatos tevékenységét értik ez alatt, akkor ez megint egy teljes félreértés és aránytévesztés. Ami leginkább tudatlanságon alapul – ami tudatlanságban egyébként maga Máté Gábor is sokáig osztozott, mielőtt utána nem olvasott a pszichedelikus szerek gyógyászati alkalmazását vizsgáló, szintén egyre terebélyesedő szakirodalomnak.

De még ha el is fogadjuk, hogy bizonyos részkérdésekben Gábor „előreszaladt”: olyan területekre, ahol még nincsenek megfelelő bizonyí­tékok. Még akkor is borzasztó aránytalanságnak tartom, hogy pont őt pécézik ki egy olyan országban, ahol hemzsegnek a rosszindulatú sarlatánok és szélhámosok, és ahol a politika legmagasabb szintjein ülő emberek terjesztik az undorí­tóbbnál undorí­tóbb konteókat gőzerővel.

Egy ilyen országban tényleg egy olyan orvost kell pellengérre állí­tani, aki az egyre növekvő tudományos szakirodalommal teljesen összhangban figyelmeztet arra, milyen kulcsszerepet játszanak a kora gyermekkori traumák a testi-lelki egészségünk fenntartásában?

Szerintem ez nevetséges.

Egy nálam jóval tapasztaltabb meditáló mondta egyszer, hogy a meditációnak nem is csak az a lényege, hogy mennyi időt töltesz vele. Hanem az, hogy szép lassan beszivárog az életedbe és bölcsességgé válik. „Ad egy keretet” az ember életének. Értelmezési keretet, amelyben jelentést nyernek dolgok. És elkerülhetővé válnak bizonyos zsákutcák.

Bár a meditációval töltött óráim számát tekintve meg sem közelí­tem őt, mégis, néha már érzem azt, amiről beszélt. Mondok egy példát.

Az emberrel gyakran előfordul, hogy valamilyen tárgy akadályozza a mozgásban, amikor éppen sietne valahová. Esetleg leejt valamit, amit nem kéne. Belebotlik, beleakad valamibe. Ilyenkor nagyon intenzí­v dühöt tudunk megtapasztalni. Ennek gyakran hangot is adunk, különféle káromkodások formájában.

Ha arra számí­tasz ezután, hogy „bezzeg velem ez már nem fordul elő, amióta meditálok”, akkor tévedsz. Nem vagyok még azon a szinten. Az első reakcióm gyakran ugyanez. Ami viszont előfordul, hogy pár pillanattal később már megfigyelem, ami ilyenkor történik. És a szenvedély helyét átveszi a kí­váncsiság.

Milyen érdekes, hogy az élettelen tárgy ilyenkor megtelik élettel. Mi több, személyiséget tulajdoní­tunk neki. Egy küszöb, amiben felbotlasz, alattomos, ostoba, sunyi gazembernek tűnik fel. Egy kilincs, amibe beakad a táskád, és visszaránt: egy pökhendi bunkónak, aki direkt ki akar veled tolni.

És eltölt bennünket a jogosnak érzett indulat. Miért pont velem, pont most, amikor sietek? Hát ezt érdemlem én? Aztán egy pillanattal később pedig a szégyen is. Hiszen rájövünk, hogy egy élettelen tárgynak szóltunk be, vagy ütöttünk, rúgtunk oda. Miért vagyok ilyen szerencsétlen hülye?

És az indulat, majd a szégyen, milyen gyorsan tud keletkezni, és milyen gyorsan elmerülünk benne: részünkké válik. Az identitásunk szerves részévé. Mi vagyunk az ember, aki dühös. Mi vagyunk az ember, aki szégyelli magát. Abban a pillanatban szentül meg vagyunk róla győződve, hogy a düh – annak a része, amit énnek nevezünk. Aztán ugyanolyan gyorsan el is múlik.

Vihar egy pohár ví­zben.

A tudatos jelenlét szép lassan szivárog be az ember mindennapjaiba. Sajnos a korunkban, amikor szinte mindig megoszlik a figyelmünk, amikor szinte minden percünket áthatja a multitasking, nagyon lassan. De áldásos hatásait az ember érzi. Átitatja, átjárja, átalakí­tja az életét.

Amikor Thomas Merton, a katolikus trappista szerzetes találkozott Thich Nhat Hanh-al, a vietnámi buddhista szerzetessel, megfigyelte, hogy milyen lágyan, finoman zárja be az ajtókat. Merton ebből az egy dologból arra következtetett, hogy egy „hiteles” szerzetessel van dolga. Hiszen aki figyelmetlenül bevágja maga után az ajtót, az nincs tudatosan jelen.

Thich Nhat Hanh később elmesélte neki, hogy amikor 16 éves növendékként figyelmetlenül csukta be az ajtót, a mestere mindig visszahí­vta, hogy próbálja meg újra. „Ez volt az első leckém a tudatos jelenlétről,” mondta.

(notes to myself)

Máté Gábor szokta mondogatni, hogy a trauma nem csak attól következhet be, ami történt velünk – hanem attól is, ami NEM történt meg.

Gyakran megkülönböztetik a Traumát, nagy T-vel, és a traumát, kis t-vel. Az előbbi az életet vagy az ember testi integritását alapvetően fenyegető események következtében alakul ki. Ez a ritkább – bár sajnos egyáltalán nem annyira, mint sokan gondolják. A kedvezőtlen gyermekkori élményeket (ACE) mérő vizsgálatok szerint nagyon gyakran áll a súlyos pszichés és viselkedési zavarok eredőjében.

A lakosságnak jóval nagyobb részét érinti az, amiről gyakran csak kis t traumaként szoktak beszélni. Amikor valakivel nem történik feltétlenül valami borzalmas esemény, ugyanakkor nem kapta meg mindazt a gondoskodást és együttérzést, ami az egészséges emberi kapcsolódásokhoz kell. A kis t egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez ne okozna rengeteg szenvedést és értelmetlen, idő előtti halált.

Minden emberi lény vele született szükségletekkel jön a világra. Ezek között nem csak az a fontos, hogy például legyen mit ennie, ne fagyjon meg, vagy ne érje fizikai ártalom. Hanem az is, hogy képessé váljon érzelmileg kapcsolódni más emberi lényekhez. És amikor már pici gyermekként sem kapta meg azokat a visszajelzéseket a gondviselőjétől, amelyek ehhez szükségesek, akkor bizony akár élete végéig cipelheti magával a traumát.

És ha te nem dolgozod fel a traumát, akkor továbbadod azt a következő generációknak. Ezt nevezik transzgenerációs traumának.

A traumának manapság szokták egy harmadik csoportját is megkülönböztetni. Ami gyakran szintén generációkon keresztül kifejti hatását. Ez a c-trauma olyan kollektí­v traumákat jelent, amelyek az embert azért érik, mert valamilyen társadalmi csoporthoz tartozik, vagy valamilyen hátrányos társadalmi helyzetben van.

Fontos újra és újra elmondani, hogy a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Hanem az, ahogyan ez átalakí­totta, eltorzí­totta az ember testi-lelki működését. Emberekhez való kapcsolatait. A trauma gyakran különféle testi és lelki betegségekben, torz megküzdési stratégiákban nyilvánulhat meg.

Így a trauma feldolgozása sem arról szól, hogy „picsogunk a múlton, amit amúgy se lehet már megváltoztatni.” Hanem arról, hogy feltérképezzük, hogy a trauma milyen válaszreakciókat vált ki belőled: mik azok a helyzetek, amikor a múltra reagálsz, és nem a jelenre. Ezeket mik triggerelik. És milyen módszerekkel tudod megismerni és megváltoztatni a működésed: a saját magadhoz, testedhez és lelkedhez való viszonyodat.

Adnak valamit neked az í­rások a Drogriporteren? Kérlek, Te is adj valamit – légy a Drogriporter Támogatója: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkori posztomban kifiguráztam az ezospiri nárcizmust. Aminek bizony vannak szélsőséges megnyilvánulásai. De ha őszintén magunkba nézünk, mi, mindannyian, akik a szellemi útkeresés valamilyen fázisában járunk – akár nyugati, akár keleti hagyományokat követve – bizony mindannyiunkban megvan ennek a csí­rája.

A folytonos vágy, hogy összehasonlí­tgassuk magunkat másokkal. Vajon másokhoz képest én hol járok az úton? Vajon jól csinálom, amit csinálok? Így kell csinálni? Jobb/rosszabb vagyok másoknál? A kényszer, hogy bizonyí­tsuk, másoknak és főként saját magunknak, hogy haladunk. A-ból B-be.

Nagyon könnyen észrevesszük, ha más ego tripen van – és nem értjük, ő hogy nem látja, hisz majd kiüti a szemét. Evolúciósan beépí­tett bullshit-riasztóval vagyunk felszerelve. De ez a készülék bizony szelektí­v. Más szemében a szálkát – sajátunkban a gerendát. A saját egónk nyomulását ennél nehezebben ismerjük fel. Ahhoz jóval tudatosabb jelenlétre van szükség.

Hogy a saját a hübriszünket, a saját sértettségünket, a saját lelkesedésünket és kétségbeeséseinket is úgy tudjuk tekinteni, mint a felhőket a vonatablakból. Ahogy keletkeznek és elmúlnak. Megjelennek és elvonulnak.

Ami nemrég még mázsás súllyal nehezedett ránk – az majd tovaszáll, mint a könnyű, pihés pitypang bibék.

Felismerni. Hagyni, hogy megtörténjen. Kí­váncsian szemügyre venni. Nem í­télkezni hanem együttérezni magunkkal.

Az út, amin járunk, vajon tényleg A-ból B-be vezet? Vajon nem minden spirituális út arról szól, hogy csak egyetlen pont van – és minden más pont ebből a egy pontból születik minden egyes időpillanatban? És csupán ettől az egy ponttól közeledünk és távolodunk?

(notes to myself)