Albert Camus azt í­rta, hogy „néha több bátorság kell az élethez, mint ahhoz, hogy végezzünk magunkkal”. De vajon ez tényleg a bátorságról szól? Vagy a reményről? Egy öngyilkosságot filozófiai problémaként boncolgató egzisztencialista bölcselő számára talán igen. De David Foster Wallace, a függőséggel és súlyos depresszióval küzdő amerikai í­ró szerint nem. Ő több sikertelen kí­sérlet után végül valóban véget vetett az életének. Wallace szerint az öngyilkosságot sokan félreértik: mint olyan tettet, amit az életből való kiábrándulás motivál. Rá kell beszélni, hogy van miért élnie, és akkor nem választja az öngyilkosságot – gondolják sokan. De az öngyilkosság Wallace szerint sokkal inkább olyan, mint amikor az ember a sokadik emeleten egy égő ház ablakában áll, és amikor már érzi, hogy a lángok körülölelik, puszta kétségbeesésből inkább leveti magát a mélybe. Márpedig az esetek többségében, amikor valaki eljut eddig a végső kétségbeesésig, számos beavatkozási pont lett volna. A legtöbb öngyilkosság – megelőzhető. Az esetek túlnyomó többsége mögött a nem megfelelően felismert, kezelt mentális problémák állnak. Amik egyébként gyakran együtt járnak a függőséggel. Ha egy társadalomban sokan lesznek öngyilkosok, az mindig rendszerszintű hibákat jelez. Magyarország a 80-as években világelső volt ezen a téren – de aztán az öngyilkosságok aránya csökkenni kezdett. A Magyar Orvosi Kamara figyelmeztet rá, hogy az utóbbi években azonban, különösen a COVID-járvány nyomában, ez a csökkenés megtorpant. Ez nagyon vészjósló trend – de sajnos kicsit sem meglepő a magyar társadalom mentális, szociális és politikai állapotát tekintve. A múltkor valaki bekommentelte a videónk alá, hogy „felháborí­tónak” tartja, hogy az adójából a függők ellátására fordí­tsanak pénzt. Hiszen maguknak köszönhetik. Szenvedjenek csak. Nos, hát pont az ilyen megközelí­tés az, ami miatt ott tartunk, ahol. Az í­télkezés, a megbélyegzés, ahelyett, hogy társadalmi szolidaritást vállalnánk azokkal, akik mélyen vannak. Mert bele sem gondolunk, hogy nem feltétlenül jellemhibából, butaságból kerültek mélyre. Végső soron többről szól ez, mint arról, hogy költsünk többet az egészségügyre és azon belül is borzasztó állapotban lévő pszichiátriára és addiktológiára. Ez szükséges persze, de nem elégséges. Arra lenne szükség, hogy úgy alapból szolidárisabb társadalmat hozzunk létre. Ahol az emberek, ha bajba lévő embert látnak, nem azt kérdezik azonnal, hogy „ezzel meg mi baj van?”, hanem azt, hogy „mi történt veled?”. Ahol kiállunk magunkért és kiállunk egymásért. Éreztetjük azzal, akinek nincs otthona, aki mélyszegénységben, fogyatékkal, krónikus betegséggel, függőséggel stb. él: veled vagyunk, nem vagy egyedül. Mint szoktam í­rni, you may say I am a dreamer but I am not the only one.

„A különbség a drog és az alkohol között, hogy drogot fogyasztani törvényellenes, alkoholt fogyasztani viszont nem,” mondta a kormányszóvivő, Gulyás Gergely egy mai sajtótájékoztatón. „Sőt az alkoholfogyasztás még egészséges is lehet bizonyos mértékben,” tette hozzá. Nos, már a mondat első fele sincsen rendben. Ugyanis az alkohol a tudományos konszenzus szerint éppúgy pszichoaktí­v drog, mint ahogy a kannabisz vagy a kokain. Az alkohol egy központi idegrendszer depresszáns, ami éppúgy befolyásolja az észlelést, a gondolkodást, a hangulatot és érzelmeket, mint bármely más pszichoaktí­v drog. Fogyasztása függőséget eredményezhet. A mondat második fele igaz, hogy az alkohol legális drog. Csak éppen ezt a legális státuszt nem a csekélyebb közegészségügyi kockázatai indokolják, hanem politikai-kulturális tényezők. Az egyes legális és illegális szerek fogyasztásának társadalmi-közegészségügyi ártalmait összehasonlí­tó vizsgálatokban az alkohol fogyasztása rendre veszélyesebbnek bizonyul, mint a legtöbb illegális szer fogyasztása. És itt jutunk el Gulyás második kijelentésig: miszerint az alkoholfogyasztás még egészséges is lehet bizonyos mértékben. Gulyás itt bizonyára arra a korábban közkeletűen hirdetett állí­tásra gondol, miszerint a mértékletes alkohol-fogyasztás jótékony megelőző hatással jár a szí­v-érrendszeri betegségek kialakulása szempontjából. Ezt az állí­tást valóban alátámasztani látszottak korábban kutatások. Számos, az alkohol-fogyasztás és a halálozás kapcsolatát vizsgáló kutatás egy J-alakú görbét rajzolt fel: a teljesen absztinens emberek körében a korai elhalálozás kockázata némileg magasabbnak mutatkozott, mint a mértékletes szeszfogyasztók körében. Mendeli randomizációval végzett újabb kutatások (ezek egy gén különböző változatainak felhasználásával vizsgálják azt, hogy egy külső esemény mennyiben felelős egy betegség kialakulásáért) azonban megkérdőjelezték ezeknek a korábbi kutatásoknak az eredményeit. Egy 2023-ban publikált szakirodalmi áttekintés nem talált bizonyí­tékot a mérsékelt alkoholfogyasztás és a halálozás között, mí­g jelentős összefüggőst talált a nagyivás esetében. A nemzetközi egészségügyi szervezetek, például a WHO határozott álláspontja szerint az alkoholnak nincsen „biztonságos” mennyisége: még a mértékletes szeszfogyasztásnak is vannak egészségügyi kockázatai. Az alkohol-fogyasztás vezető halálokok közé tartozik a világban, Magyarország pedig a világelsők között van ebben. Gulyás Gergely állí­tása tehát, miszerint az alkohol az illegális szerekhez képest „még egészséges is lehet”, nem állja meg a helyét. Hasonlóan hamis Gulyásnak az a kijelentése, miszerint ő „úgy emlékszik,” hogy a kormánynak van alkohol-stratégiája. Akkor szeretném emlékeztetni szóvivő urat: valóban létezik stratégia, de az a pálinka-fogyasztás népszerűsí­tését szolgálja, nem pedig az alkohol-fogyasztás kontrollját. Borzasztó mulasztás ez. Sajnos az egész drogpolitikánk hasonló, tudományosan alá nem támasztható sejtéseken és kijelentéseken alapul. Amiket viszonylag könnyű lenne korrigálni, ha a kormány szóba állna a szakemberekkel és hallgatna rájuk. És emiatt emberek tömegei szenvednek.  Ha a propagandával szemben fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást a drogokról, kérlek, támogasd a Drogriportert az adód 1%-ával és állí­ts be nekünk bármennyi adományt – szeretnénk elérni, hogy a 71 ezer követőből legalább legyen ezer, aki rendszeresen támogat minket!

A drogellenes háború zajában előkerültek (vagy soha nem is tűntek el?) a 90-es években nagyon divatos rendőrségi „drogprevenciós táskák” is. Megtisztí­tották őket a zsí­rra szállt portól. Aki nem tudja, miről van szó: ez az a klasszikus „drogprevenciós” előadás, amikor a rendőr bemegy az iskolába, elővesz egy táskát, amiben bemutatja a különféle drogokat. Elmondja, hogy minden nagyon halálosan veszélyes. Akár egy adag, és kampó. A közönség pedig ámuldozik és borzad – ennek következményeként pedig a drogok kipróbálásának még a gondolatától is elretten egy életre. Legalábbis a nagykönyv szerint. Mert hogy azt tudjuk, hogy az ilyen tí­pusú „prevenció” – nem prevenció. Nincs semmi egészségfejlesztési értéke. Sőt, inkább kontraproduktí­v lehet. ín magam is hallottam nem egy történetet, amikor éppen egy ilyen előadástól kapott valaki kedvet. A police.hu képén látható, egy győri középiskola tanárainak bemutatott táska valóságos muzeális darab. Bár a cigarettás dobozon szereplő ár – 390 ft – arra utal, hogy legutóbb olyan 25 éve lett frissí­tve. Nem is rossz! Kedvencem a kávésbab: aki még esetleg nem látott volna ilyet, hát most jól megtudja, hogy is néz ki valójában. Hogy akkoriban még icipicit más volt a illegális drogpiac? Nem voltak még dizájner drogok? Spongya rá! A győri tanároknak jó lesz ez is. Biztos élvezték a show-t. Eközben például a Drogriporter Caféban korábban bemutatott (belinkelem alább) interaktí­v drogprevenciós kiállí­tás, a Köztes ítmenetek éppen egy ferencvárosi pincében porosodik. Nincs rá pénz, nincsenek prevenciós pályázatok. ís a civilek nem tudják elvinni az iskolákba a korszerű prevenciós programokat, hiszen a homofób törvény kitiltotta őket onnan. Kedves szülők, tanárok: tudjatok róla, hogy teljesen hülyére vagytok véve! Amit a gyerekek többsége jelenleg prevencióként kap az iskolákban (frontális rendőrségi előadások), annak vajmi kevés bizonyí­tható haszna van. Akárcsak annak, ha meghí­vják Curtist, hogy „sokkolja” a fiatalokat a történeteivel. Nemrég tettük ki az oldalunkra az Oviedoi Nyilatkozatot (szintén belinkelem), ami 10 pontban foglalta össze az eredményes prevencióval kapcsolatos ajánlásokat a kormányok felé – nos, Magyarországon jelenleg sajnos egyik pont tekintetében sem „teljesí­tünk jobban”, de még jól sem. Ideje lenne komolyan venni a prevenciót, és nem csak üres marketingfogásként osztogatni a képeket a diákokkal teli termekről. Mert az nem bizonyí­t semmit. Ha fontos neked, hogy a drogellenes háború idején is hitelesen tájékoztassunk, akkor kérlek, támogasd a Drogriportert – add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be rendszeres adományt! ð

A Matolcsy-klán – í­gy nevezik őket a független sajtóban. „Matolcsy Györgyhöz szorosan köthető” üzletemberek és alapí­tványok – ez a prózaibb megfogalmazás. De valójában mondjuk ki, miről van szó: egy szervezett bűnözői csoportról. Maffia. Egyike azoknak a családoknak, amik a náluk is sokkal hatalmasabb Családhoz fűződő vazallusi kapcsolatuk fejében hosszú évekig szabadon harácsolhatták a közvagyont. Mai értéken 460 milliárd forint közpénzt nyúltak le és helyeztek el magánalapí­tványokban. Ahol aztán ez a közpénz „elveszí­tette közpénz jellegét”. Ez akkora pénzösszeg, amit az átlag magyar nem képes felfogni. Azt még megérti, hogy az Orbán-haciendán zebrák szaladgálnak és 30 millióból beültetett ősfák virí­tanak. De 460 milliárd az már túl van az emberi felfogóképességen. Ennek a pénznek a nagy része a Matolcsy-klán kápóinak zsebébe vándorolt, luxusingatlanokba, zsí­ros céges szerződések nyelték el örökre. És persze a telhetetlen propaganda-gépezet, ami a rendszer fenntartását szavatolja. Ugyanebben az időszakban folyamatosan vonták el a közpénzt a közoktatásból, az egészségügyi és szociális ellátásból. Csak a saját területemre, a drogterületre (függőségek megelőzése, addiktológiai ellátórendszer) még a fénykorában, az EU csatlakozás előtt sem költöttek többet, mint 2 milliárd forintot a költségvetésből. Aztán ez 2009-re lecsökkent évi egymilliárdra, 2020-ra 300 millióra, aztán egy tollvonással megszüntették ezt a költségvetési sort. Eközben viszont rejtélyes módon arra volt pénz, hogy létrehozzanak az egyik Matolcsy-alapí­tvány pénzén egy ún. Drogkutató Intézetet, az MCC-birodalom részeként, ami évek óta mást sem csinál, mint kormánypropagandát terjeszt, és muní­ciót szolgáltat a kormány drogellenes háborújához. Aminek elsősorban nem veszélyes bűnözők, hanem egyszerű fűszí­vó fiatalok válnak áldozatává, mint az ilyen drogellenes háborúknál ez lenni szokott. Mint az a két tinédzser, akiket 13 gramm fű miatt hurcoltak meg a minap. Sőt, gyakran olyanok is, akik egyszerűen csak rossz időben voltak rossz helyen. Mint például az a 30-as férfi, aki a minap a Facebook-on számolt be arról, hogy a Király utca környékén egyszer csak lecsapott rá és barátjára egy szirénázó rendőrcsapat, és szétszedték őket, drogokat keresve, de nem találtak náluk semmit. Eddig évi 6-7 ezer fiatal ellen indult büntetőeljárás kábí­tószeres ügyekben, várható, hogy idén ez a szám jóval magasabb lesz. Egyébiránt törvénytisztelő fiatalok ezrei úgy ismerkednek meg először az állammal, mint ami kriminalizálja őket egy olyan növény miatt, aminek a fogyasztása a világ boldogabbik felében már semmivel sem számí­t rosszabbnak, mint meginni egy pohár sört a meló után. És közben azt látják, hogy azok, akik talicskával tolták ki a közpénzt a közös kasszából, az igazi bűnözők, simán megússzák a felelősségre vonást. A Matolcsy-klán ellen persze jelenleg vizsgálat folyik. De nehogy azt hidd, hogy azért, mert működik a jogállam. Ó nem. Azért, mert Matolcsy és a Család közötti kapcsolat pár éve megromlott. Ezért kell most példát statuálni vele. Ez történik veled, ha megszeged az omertát. De ez ne tévesszen meg. Amit a Matolcsy-klán művelt, az nem valamiféle elszigetelt korrupciós eset. Matolcsy 2013 óta MNB elnök, tehát 13 éve folytatta az üzelmeit a rendszer urainak teljes jóváhagyásával. Az alapí­tványai szervesen beépültek abba a maffiaállamba, abba a rákos daganatba, amit NER-nek neveznek. Szóval amikor legközelebb látod a következő rendőrségi tudósí­tást a drogellenes háború legújabb lefoglalásáról és razziájáról, akkor jusson eszedbe, hogy mi is megy itt a háttérben. Hogy ez az egész nem a drogproblémák miatti hiteles aggódáson alapul. Csak porhintés a szemedbe, hogy közben ne kelljen foglalkoznod azzal, hogy ez az egész állam egy szervezett bűnözői csoport kezében van. Hiszen itt minden igazán nagy bűnöző státuszát az határozza meg, hogy hány kézfogásnyi távolságra van a maffia főnökétől, a Család fejétől. fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Mostanában a tomboló drogellenes háború közepette kevesebb időm van elmélkedni és elmélyültebb posztokat í­rni. Pedig az ilyen időszakokban még fontosabb az elmélyülés. A Buddha négy nemes igazsága közül az elsőt gyakran í­gy adják vissza magyarul: az élet tele van szenvedéssel. Erre a sarkalatos taní­tásra épül minden más: tehát ennek a megértése kulcsfontosságú. A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett ember azonban könnyen félreértheti ezt úgy, hogy a buddhizmus szerint a világ nem más, mint siralmak völgye (vallis lacrimarum). A nirvána taní­tását pedig könnyű úgy félreérteni, hogy ez valamiféle buddhista mennyország, ahová az üdvözült lelkek kerülnek. Hát nem erről van szó. Amit magyarra gyakran „szenvedésnek” fordí­tanak, az a Buddha nyelvén (páli) nem más, mint a dukkha. Ennek jóval több jelentésárnyalata van, mint amit bármilyen magyar szóval vissza lehetne adni. A kifejezés a du (rossz, nehéz) előképzőből és a kha (üres, lyuk) szóból áll. Eredetileg a kerék tengelyében található lyukat értették alatta, amibe rosszul illeszkedik a kerék tengelye, ezért a kerék nehezen, csikorogva forog. Gondolj csak bele, milyen találó hasonlat: az ember gyakran érzi úgy, hogy az élete kereke nehezen, csikorogva forog, mintha valami baj lenne vele, mintha selejtes lenne. Vagy mintha a világgal lenne valami baj. De a Buddha szerint sem a világgal, sem az emberrel nincs baj. Senki sincsen „selejtes anyagból gyúrva”. Mind ragyogó lények vagyunk. Csupán a szemléletünkkel van a probléma. Azzal, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Ahogy ragaszkodunk dolgokhoz, amik nem adhatnak nekünk tartós kielégülést. Ebből ered a dukkha. Amit gyakran fordí­tanak „kielégületlenségnek” is, ami szerintem találóbb fordí­tás. Amikor azt mondjuk, hogy „szenvedés”, akkor többnyire csak negatí­v érzésekre gondolunk. Fájdalom, félelem, szorongás. És azt hisszük, hogy ezektől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartós örömöt. De a Buddha szerint nem ez az út – a dukkha több, mint egyszerűen csak negatí­v érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez csupán a dukkha egyik eleme: amikor kimondottan szarul érzed magad. Ugyanakkor a dukkha akkor is jelentkezhet, amikor kimondottan feldobott vagy. Például éppen be vagy rúgva vagy tépve, vagy orgazmust élsz át. És úgy érzed, a világ császára vagy. Bizony, a dukkha gyakran az eufória, az eksztázis álarcát ölti: hiszen ezek nem tartanak örökké. Görcsösen igyekezünk, hogy meghosszabbí­tsuk őket. Hogy minél több időt töltsünk bennük. És közben kifakul minden más. Még jobban csikorog a hétköznapi életünk rozsdás kereke. A Buddha egyik első beszédében egy nagyon találó hasonlattal élt: olyanok vagyunk, mi, még fel nem ébredt emberek, mint a kutya, ami ki van kötve egy karóhoz. És hiába acsarog, hiába rángatja a láncot, hiába kering a karó körül, nem képes elszabadulni – ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Ragaszkodunk a karóhoz, azt hisszük, hogy mi vagyunk a karó. Azonosí­tjuk magunkat a szenvedélyeinkkel, az indulatainkkal, az észleléseinkkel, az í­téleteinkkel, a nézeteinkkel, a tudatállapotainkkal. Ez az egzisztenciális függőség az emberi létezés egy szerves velejárója, amiből a felébredés egyszerre borzasztó egyszerű – és mint minden borzasztó egyszerű dolog, egyben borzasztó nehéz is. Nem csoda, hogy nem szaladgálnak körülöttük a Buddhák.🙃 Ebből a felismerésből, a dukkha mint egyetemes kondicionáltság megértéséből fakad az együttérzés is minden más érző-gondolkodó lény iránt. Hiszen felismerjük, hogy nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem alsóbbrendűbbek másoknál – mindenki ugyanebben az egyetemes egzisztenciális függőségben szenved. Az ebből való felépülés – felébredés – az út. „Nincs ok sietségre,” mondta Sayadaw u Pandita, burmai buddhista taní­tó. „Az egyetlen dolog, ami számí­t, figyelni, ami történik, akár jó, akár rossz.”

A Fidesz bukott polgármesterjelöltje a szakemberek által támogatott fővárosi drogstratégiát támadja – ehelyett inkább tehetne azért, hogy a kormány végre felelős és emberséges drogpolitikát alkosson. Oszd meg ezt a videót Te is, és támogasd a Drogriportert:

TÁMOGASD A DROGRIPORTERT!

Adószámunk: Jogriporter Alapí­tvány 18523616-1-41

Szentesen immár nyugodtan hajthatják álomra a fejüket a tisztes polgárok, hiszen a rendőrség egy olyan sallert vitt be a globalista brüsszelita drogterjesztőknek, amiből nem ocsúdnak fel egyhamar. A rendőrség nagy erőket mozgósí­tott a két (15 és 16 éves) tinédzser bűnöző előállí­tására és a náluk talált tetemes kábí­tószer-mennyiség, bruttó 13 gramm (!) növényi törmelék lefoglalására. A rendőrség becslései szerint a lefoglalt drog piaci értéke meghaladja az 50 ezer (!) forintot. „A fogyasztók elismerték, hogy azért nyúltak droghoz, mert rövid időre boldogságot adott nekik, azonban a hosszú távú következményekbe bele sem gondoltak,” í­rja a közlemény. Hát azt elhiszem. Például nem gondoltak bele, hogy ők kerülnek a magyar rendőrség célkeresztjébe pár gramm gandzsa miatt, miközben a közkasszából milliárdokat kitalicskázó döbrögik ví­gan kólázhatnak a luxusklubokban és jachtokon. Milyen kis naiv hülyék, nem? 

Hogyan lehet a leghatékonyabban csökkenteni a parkokban az eldobált fecskendők számát? Mit lehet tenni az utcán drogot használó emberekkel és mi az ártalomcsökkentés lényege? Ezekről beszélgetett a Drogriporter munkatársa Takács István Gábor Csák Róberttel és Basch Péterrel a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 13. kerületi tagozatának meghí­vására a Kávés Katicában. A 8 jó gyakorlatot megtaláljátok az első kommentben linkelt cikkben, az előadást és beszélgetést videón is megnézhetitek!

Hát szevasz. 47 éves lettél. Jó reggelt! Nézd csak, látod ott a szemed alatt a karikát meg a ráncot? Persze a haverok udvariasan azt mondják: ugyanúgy nézel ki, mint 10 éve! És tényleg, szinte nincs még ősz hajszálad. De a szemeid nem hazudnak. Öregszel, tesó. Ez már a B-oldal. Vajon mennyi van hátra az útból? Fele? Harmada? Kevesebb? Két műtéted után nem is vagy olyan biztos benne, mi? És mégis, jobban érzed magad ebben a megereszkedő bőrben, ebben az ittfáj-ottfáj testben, mint annak idején a ruganyos huszonéves bőrödben. Amikor nem találtad a helyed a világban és nem tudtad elhessegetni azt a felhőt, ami mindig kí­sérőtársad volt és beárnyékolt. Akkoriban el sem tudtad képzelni, hogy lesz majd olyan idő, amikor a kémiai hangulatjaví­tás eltűnik a mindennapjaidból. Mi tagadás: megtanultad megkedvelni magad. Ezt a krapekot, a maga neurózisaival, rendhagyó vágyaival, eretnek gondolataival és szorongásaival. Most sem vagy tökéletes, ó nem. Tele vagy gyarlósággal, korlátoltsággal. Ember vagy. De ez í­gy van jól. Egykor azt hitted, hogy a lényeg elkerülni a fájdalmat, belefojtani a gyönyörbe. Ma már tudod, hogy a tartós öröm az, amikor a fájdalom jelen van, de gyengéden betakarod a szeretet és bölcsesség takarójával. Hálás tudsz lenni azért, aki vagy. Benned van minden, aki voltál. Ahol voltál. Érzed az új-zélandi eső illatát, hallod a gleccserek moraját, megmásztál ezer hegyet és bármikor felidézed fenséges csendjüket. Barátokat tudhatsz magadnak, ismerősként igazodsz el a világban Buenos Airestől Bangkokig. Ugyanaz az ember vagy – és mégsem az. Fura. De amióta megismerkedtél a Buddhával, már nem is igazán keresed az állandó én-magot. Már nem rémiszt annyira a gondolat, hogy egyszer nem leszel. Hogy nem lettél vagyonos ember: na bumm. Sose vágytál rá. De ifjú fejjel még nem gondoltad, hogy végül a saját hazádban leszel közellenség. Hogy éppen itt, az otthonodban tagadnak ki. Videókban mocskolnak, poloskának bélyegeznek és ahelyett, hogy hátradőlhetnél karriered delén, emigrációt kell fontolgatnod. De ha a kislányod szemébe nézel, akkor tudod: mindig is otthon leszel a világban, ott, ahol ő van. Tessék, itt egy versecske ajándéknak, József Attilának nyomába se ér, mint a bizsu az ékszernek, de olvasd, csecse-becse: Negyvenhét éves lettem én túl vagyok életem delén lehúz e súly: szí­vem ifjúnak érzem még nem hagyott el a szenvedély tüze dühe. Negyvenhét évem elszelelt saját lakásra mégse telt Az ám, Hazám! Lehettem volna NER-kegyenc nem ily utált Soros-bérenc gyanús manus. De nem lettem seggnyaló lettem inkább tollforgató irkász firkász. Poloskának bélyegzett irtásra előjegyzett e nemzet fura ura. „Ön, amig uralkodom én, nem véd jogot e féltekén” – gagyog s ragyog. Ha örül Orbán Viktor úr, hogy itthon fasizmus virul sekély e kéj. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní­- tani! (birthday note to myself)

A tetteink következményei úgy követnek minket, mint ahogy az ökrösszekér kereke követi az ökör lábát – tartja az ősi buddhista taní­tás. Ez a karma. Pedig ha szétnézünk a nagyvilágban, mintha egy csomó ember rácáfolna erre. Hiszen gazemberek élnek fényűző luxusban, tömegek csodálatában fürödve, miközben tisztességes, jószí­vű emberek töltik életüket szenvedésben. Vajon akkor hogy van ez? A reinkarnációban hí­vők kézenfekvő válasza, hogy a karma nem egyetlen életben nyilvánul meg, hanem a következő életekben is. Őket valószí­nűleg felderí­ti a tudat, hogy Trump meztelen csigaként fog újjászületni a következő életében. A zsidó-keresztény kultúrkörben pedig ott van az üdvözülés/elkárhozás tana, mint vigasz: az igazak Krisztus jobbján fognak ülni ama napon, mí­g a gazok örök kárhozatra kerülnek. Én magam agnosztikus vagyok. Hogy van-e újjászületés, vagy van-e túlvilág – nos, majd átmegyünk azon a hí­don és megtudjuk, amikor eljutunk oda. Szeretném hinni, hogy Martin Luther Kingnek igaza volt, amikor azt mondta:„A morális univerzum í­ve hosszú, de az igazság felé hajlik.” Szeretném hinni, hogy a visszaesések ellenére végül az emberiség közös útja az igazság felé vezet – de meggyőződve nem vagyok róla. Ugyanakkor minél többet élek, annál szilárdabb meggyőződéssé érik bennem a sejtés, hogy valójában semmi irigylésre méltó nincsen azoknak az embereknek az életében, akik a hatalom, a vagyon és a siker csúcsain sütkéreznek. A saját maguk poklait épí­tik. Itt, ebben a világban, ebben az életben. És minél inkább mindent alárendelnek annak, hogy minden helyzetből ők kerüljenek ki győztesen, annál kétségbeejtőbben elszigetelődnek a maguk személyes poklában. A látszólag vesztes emberek veresége pedig optikai csalódás: gyakran ők gyarapodnak a leginkább. És í­gy az időn és téren túl valahogy mégis minden számla kiegyenlí­tődik és mindenkinek le kell aratnia azt, amit elvetett. (note to myself)