Péter Sárosi

Több ismerősömtől hallottam azt, hogy „neki nem való a meditáció”, mert nem tud nyugton maradni, és nem képes „megtisztí­tani az elméjét” a zavaró gondolatoktól, érzésektől.

John Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stressz-csökkentés (MBSR) módszerét kidolgozó orvosprofesszor/meditációs oktató egy interjúban elmagyarázta, hogy ez a gyakori ellenérv egy félreértésen alapul. A meditációnak nem célja, hogy „megtisztí­tsa” az elmét a „zavaró gondolatoktól és érzésektől”. Sokkal inkább arra taní­t, hogy megtanuljunk együtt élni a „zavaró” gondolatainkkal és érzéseinkkel: megfigyeljük őket a tudatosság fényénél.

Mi több, ha a meditáció közben egyáltalán nem jönnek elő zavaró gondolatok és érzések, az egy elszalasztott lehetőség. Vajon az MBSR módszer miért éppen napi 45 perces meditációt í­r elő heti 6 napban? Kabat-Zinn szerint azért, mert a 45 perc már elég hosszú idő ahhoz, hogy a meditáció során a gyakorló számára előjöjjenek negatí­v érzések.

Unalom. Szorongás. Düh. Szomorúság.

Mert a mindfulness terápiás haszna nem abból áll, hogy egyfajta kellemes ellazultságot okoz és a „zavaró” érzéseket besöpri a szőnyeg alá. Pont ellenkezőleg: arra készteti a meditálót, hogy tudatosan megélje ezeket. Anélkül, hogy teljesen átengedné az irányí­tást nekik.

Amikor Kabat-Zinnt egyszer Oprah megkérdezte, hogy szerinte van-e élet a halál után, ő azt felelte, hogy nem tudja, és nem is ez a kérdés foglalkoztatja igazán. Hanem az, hogy vajon van-e élet a halál előtt? Mert amit mi életnek nevezünk, az gyakran egy automatizált folyamat, amiben egy robotpilóta irányí­t mindent, amit teszünk.

Végső soron Kabat-Zinn szerint a legfontosabb a motivációd: vajon miért akarsz meditálni? Egyszerűen csak arra vágysz, hogy a nap végén kellemesen relaxáld magad valamivel, és úgy kezeled a meditációt, mint egy nyugtató pirulát? Vagy pedig tudatában vagy annak, hogy az életedből valami hiányzik? Hogy elveszí­tettél valami fontosat? Hogy az életedet tudatosabban, teljes szí­vvel akarod élni?

Egy kisebbfajta szakmai vitát szült egy magyar pszichológus azon nyilatkozata egy interjúban, miszerint a saját élmény szerepét „túldimenzionálják” – kivéve az addiktológia területét. Ahol szerinte „igazán hiteles, addiktológiával foglalkozó szakember csak egykori függőből lehet.” „Tegyük fel, én, a belvárosi elkényeztetett úrilány, azt mondom egy heroinistának, hogy figyelj, szokjál már le: kinevet és otthagy,” teszi hozzá.

Erre egy másik szakember reagált a közösségi médián, aki szerint nem a saját élmény teszi a jó segí­tőt – és „a felépülés nem az a Himalája, ahova a szakma egyetlen szereplője is kitűzhetné a zászlaját.” Hiszen maga a felépülés egy nagyon összetett folyamat, amit jó esetben sokféle szakember sokféle szempontból támogathat. Ezenkí­vül „végletesen leegyszerűsí­tő felsebzett vénájú, beesett arcú heroin-függőkre redukálni az addiktológiai célcsoportot.”

Ez a vita nagyon érdekes kérdéseket vet fel, amelyek egyaránt foglalkoztatják a laikus közvéleményt, a segí­tő szakembereket, a politikai döntéshozókat és az érintetteket. Nem csak nálunk, de nemzetközi szinten is. Ezért én is reflektálok rá pár bekezdésben.

Egyrészt a saját élménynek, a megélt tapasztalatoknak (lived experience) a szakirodalom által is egyre jobban felismert és elismert szerepe van az ellátórendszerben és azon kí­vül is. (Egyébként nem csak az addiktológia területén.) Egyre többen gondolják úgy, hogy egy olyan szervezet, ami például marginalizált csoportoknak nyújt szolgáltatásokat, nem működhet anélkül, hogy ne vonná be értelmes módon az érintetteket a szolgáltatások kialakí­tásába és lebonyolí­tásába. A semmit rólunk nélkülünk elv alapján.

Ez jelentheti azt, hogy segí­ti az érintett közösségek megszervezését, hogy azok képesek legyenek visszajelzéseket adni a szolgáltatóknak és artikulálni az érdekeiket. És jelentheti azt is, hogy a szervezet önkéntes és fizetett munkatársként is alkalmaz sorstárs segí­tőt – aki saját tapasztalattal (is) rendelkezik. Sajnos ezen a téren bizony Magyarországon az ellátórendszernek jelentős lemaradásai vannak.

Másrészt viszont a saját élmény sem nem elégséges, sem nem szükséges feltétele annak, hogy valakiből jó segí­tő szakember váljon. Akár függőségről, akár depresszióról vagy ADHD-ról van szó, ebben nincs különbség. Lehet valaki kitűnő segí­tő, aki soha életében nem fogyasztott semmilyen illegális drogot, ha megfelelő képzettséggel és empátiás készséggel rendelkezik. Én magam is ismerek ilyet, nem is egyet. Mí­g lehet valaki rossz segí­tő attól, hogy rendelkezik saját tapasztalattal, ha például nem ismeri a segí­tő szakma alapvető szakmai és etikai elveit.

Hallottam már szónokolni frissen diplomázott szakembert a drogfüggőségről, aki felmondta a tankönyvet. Amiről beszélt, az számomra fájdalmasan üresen kongott – iskolakönyv-szagú igazságokat szajkózott, amiről nyilvánvalóan nem sok fogalma volt. De ennek az ellenszere szerintem nem feltétlenül a saját élmény. Egy jó szakember egyik megkülönböztető jegye számomra nem csak az, hogy mennyire képes a katedráról kinyilatkoztatni dolgokat: hanem mennyire képes nyitottan és empatikusan odafigyelni és meghallgatni az érintetteket.

A saját élmény sem mágikus formula – és nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a saját élmény alkalmazható a másik ember élményére. Találkoztam olyan saját élménnyel rendelkező segí­tővel is, aki borzasztóan egyoldalúan és dogmatikusan próbálta a saját felépülésének narratí­váját és receptjét leerőltetni mindenki másnak a torkán. Ráadásul a drogpiac jelenleg olyan szinten változatos és komplex, hogy attól, hogy az egyik szegmenséről rendelkezel saját élménnyel, a másikkal kapcsolatban éppen olyan laikus maradsz, mint bárki más. Egy gyógyszerfüggő saját élménye például a partidrog szcénával, esetleg a chemszexel kapcsolatban meglehetősen korlátozott jelentőséggel bí­rhat.

Az a nagy helyzet – és ez szerintem a kulcs – hogy el kellene felejteni úgy gondolkodni a függőséggel küzdő emberekről, mint egy nagy homogén „drogos” masszáról. Emberekről beszélünk, akiket gyakran éppen úgy egy világ választhat el egymástól, szociális státusz, nem, szexuális orientáció, életkor, kultúra, világnézet, a függőség tárgya, kontextusa, funkciója stb. szempontjából, mint ahogy két depressziós vagy két ADHD-s embert is elválaszthat. El kellene felejteni a sztereotí­piákat, és el kellene ismerni azt is, hogy a függőségből való felépülésnek, és a támogatásnak is nagyon sokféle útja létezhet.

Johaku no bi – az üres tér szépsége.

Az elképzelés arról, hogy az üresen hagyott terek, felületek szépséget rejtenek magukban, nagyon fontos szerepet tölt be a japán művészetben.

A japán tusfestők például úgy vélik, hogy a festményeiken az üresen hagyott felületek éppen olyan – ha nem fontosabb – szerepet töltenek be, mint a lefestett felületek. Ike no Taiga, a hí­res japán festőművész szerint „éppen azok az üres felületek azok a papí­ron, amiket nagyon nehéz megalkotni.” A japán elmét gyönyörködteti az üresség.

A nyugati elmét ezzel szemben eltölti az ürességtől való irtózás (görögül: kenofóbia, latinul: horror vacui).

Már Arisztotelész is azt taní­totta, hogy a természet is visszariad az ürességtől, ezért nem képzelhető el a térnek olyan szelete, amit ne töltene be legalábbi valamiféle éteri anyag. Ezt az elképzelést aztán a kora modern korban Toricelli és más természettudósok kí­sérleti alapon cáfolták: kiderült, hogy igenis létezik vákum. Mégis, az ürességtől való irtózás megmaradt. Megjelenik még a nyugati képzőművészetben is, ahol gyakran inkább túlburjánzó ornamentikus dí­szí­tőelemekkel fedtek be felületeket, hogy ne kelljen őket üresen hagyni.

Vajon hogy lehet, hogy az üresség ennyire más érzelmeket és asszociációkat vált ki Keleten és Nyugaton?

Mi Nyugaton azért irtózunk az ürességtől, mert az egész kultúránk a tevékenységre, a vállalkozásra, a Haladás eszméjére épül: az európai civilizáció haladása pedig nem más, mint az üres terek betöltése. Gondoljunk csak a térképekre, amelyeken a terra incognita – ismeretlen terület – jelzéssel ellátott fehér foltok évszázadokig arra ingerelték az európai felfedezőket és hódí­tókat, hogy betöltsék, kitöltsék, ellenőrizzék és birtokba vegyék azokat. A nyugati életformánk a tér és az idő folyamatos kitöltésének igyekezetére épül: arra, hogy minden teret beépí­tsünk, hogy a napjaink minél több percét kitöltsük valami tevékenységgel.

Ami üres: az a tétlenség, az a tespedés. Az a semmi, a nihil. Ott születik a gonosz. Rettegünk tőle. Valójában attól rettegünk, hogy egyedül maradunk önmagunkkal a csendben, és olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk.

Az üresség Keleten, a Tao és a Buddha követőinek útmutatásai nyomán, nem a pokol tornáca, inkább menedék – ahová az ember szí­vesen húzódik el a világ zaja elől.

Lao-ce szerint egy edény agyagból készül, de az üresség a közepén az, ami befogadja, amit tárolni akarunk benne. Épí­thetünk házat fából, de a házon belüli tér az, amiben otthon lehetünk és ami élhetővé teszi azt.

A Buddha azt taní­totta, hogy minden, ami keletkezik, az elmúlik, és semmi, ami keletkezik – még az emberi lények sem – tartalmaznak állandó és örökkévaló lényeget. Ilyen értelemben „üresek” tehát, nem olyan értelemben, hogy nem léteznek. És ilyen értelemben mi is „üresek” vagyunk, hiszen nem rendelkezünk egy olyan énnel, ami minden körülmények között megőrizné állandóságát.

Az ürességnek (szanszkritul: súnjata) ez a tudata a Buddha követője számára nem a megsemmisülés rettenetét hordozza, hanem megnyugvást okoz. Hiszen emlékeztet arra, hogy a szenvedés sem állandó. És hogy a dolgok szeparációjának illúzióját hordozó kozmikus kulisszák mögött valójában minden jelenség összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. Nincs értelme tehát a saját szeparáltságunk tudatában terjeszkedni, növekedni és birtokolni.

A súnjata szó töve, a svi ige annyit jelent: felfúvódni. Bármekkorára fújjuk fel magunkat, valójában üresek maradunk. Bármekkorára is nő egy hullám, előbb-utóbb elenyészik: és csak az óceán marad. Bármekkorára fúvódik fel egy viharfelleg, előbb-utóbb elpárolog: és csak az ég marad. A hullámnak nincs oka ellenőrizni az óceánt, a felhőnek az eget – hiszen eleve abból keletkezett, annak része.

Ahogy Nágárdzsuna, a buddhista filozófus mondta: „A dolgok a létezésüket s természetüket kölcsönös egymásra utaltságukból nyerik és önmagukban semmik.” Ennek az ürességnek a felismerése nem vezet nihilizmushoz. Éppen ellenkezőleg: a teljesség, a megvilágosodás í­géretével terhes.

(notes to myself)

kép: Hasegawa Tōhaku

Korábban nem értettem igazán, mit is jelent az a szó, hogy „akadálymentesí­tés.” Mármint értettem az eszemmel – de nem éltem meg (ami mindig más megértés). Egészen addig, amí­g nem kezdtük el mi is babával (tömeg)közlekedni. És mivel a babahordozó eddig még nem vált be hosszú távon, egyelőre csak babakocsival.

És babakocsival könnyen rémálommá válhat ugyanaz az útszakasz, amit egyébként játszi könnyedséggel teszel meg minden nap. Elég néhány lépcső. Bunkón parkoló autó. Aluljáró. És a többi.

Ma reggel például a MÁV kórházba vittük rutin vizsgálatra a picit. Az alacsonypadlós troliról kiderült, hogy hiába alacsonypadlós – attól még elég nagy szintkülönbség volt és a babakocsival leszállni kétemberes mutatványnak bizonyult. A kórház bejáratánál örömmel láttuk, hogy van akadálymentesí­tett bejárat – de hamar lehervadt a mosoly az arcunkról. Mert a rámpa végén egy lakattal bezárt kaput találtunk. Irány vissza a lépcsőhöz, cipelni fel a kocsiban a gyereket. Még szerencse, hogy ketten jöttünk el – gondoltam magamban.

És akkor én még ugye sportos kondiban lévő férfiként nem is panaszkodhatok: felkapom a babakocsit a hónom alá oszt jónapot. De mi van az egyedülálló anyukákkal, idősekkel, a mozgásában korlátozottakkal?

Azért azt is el kell mondani, hogy az elmúlt években tök sokat fejlődött a főváros közlekedése ebből a szempontból. Óriási előrelépés, hogy a metrófelújí­tás részeként egy csomó állomást akadálymentesí­tettek. Szerencsére már a múlté az a tapló hozzáállás, amivel a korábbi főpolgármester rendre lesöpörte az asztalról a mozgáskorlátozottak panaszait („Az ő utasszámuk ezrelékben sem fejezhető ki”, Tarlós).

De még sokat kell fejlődnünk. Nem csak a fizikai – de a szociális akadályok (előí­téletek) leküzdése terén is.

Én mindenesetre másként nézek már azokra a polgártársainkra, akik bármilyen okból is, de nehezebben tudnak közlekedni. Egyfajta hősökként, akiknek minden nap fizikai és pszichés akadályokat kell leküzdeniük pusztán azért, hogy eljussanak A-ból B-be. Figyeljünk oda rájuk, segí­tsünk nekik, ahol tudunk! És épí­tsünk egy olyan társadalmat, aminek mindenki az egyenjogú tagjának érezheti magát.

fotó: Bankó Gábor

Ha már tegnap kritizáltam az apaságot reklámozó plakát-kampányt, akkor úgy illik, hogy arról is beszéljek, én milyen pozití­v kommunikációt tartanék megfelelőnek az apasággal kapcsolatban. Ez a fotó a Svéd Apák kampány részeként készült, amelynek keretében olyan apukákat mutatnak be, akik úgy döntöttek: legalább hat hónapra, vagy többre, otthon maradnak a gyerekükkel.

A svéd rendszerben ugyanis a GYES összesen 480 nap – de csak akkor, ha ebből legalább 60 napot az apuka vesz ki. A fotókiállí­tás olyan apákról készült, akik – a svéd férfiak többségével ellentétben – kivették ezt a 60 napot, vagy többet.

Az én í­zlésemnek és világnézetemnek például egy ilyen kampány felel meg: ami nem úgy akarja eladni az apaságot, hogy közben konzerválja a kőkemény macho elavult és patriarchális sztereotí­piáit. Hanem úgy mutatja be az apaságot, amilyen a való életben.

Számomra nincs értelme annak a kérdésnek, hogy ez a porszí­vóval felszerelkezett, gyerekét a hátán cipelő „szuperhős” most „férfias” vagy „nőies” – de mindenesetre nagyon pozití­v üzenetet képvisel az apasággal kapcsolatban.

Én még az elején járok az útnak, de azt már megtanultam, hogy az apaság ritkán ideális – ezzel szemben gyakran rumlis, kaotikus és stresszes. Tele van konfliktusokkal, gyerekkel, anyuval, anyóssal, kinek vérmérséklete és adottságai szerint. Tele van lemondással és kompromisszumokkal. De egyben mégis tartogat katartikusan épí­tő pillanatokat, olyan összetartozást és kötődést, ami az apa számára mindennél értékesebbé teszi.

És ne tagadjuk azt sem: az apaság nem való mindenkinek. Amikor valaki csak valamiféle társadalmi vagy párkapcsolati elvárásból lesz szülő, annak többnyire a gyerek issza meg a levét. Gyereket csinálni majdnem mindenki tud – viszont az apaság nem erről szól. Hanem arról a gondoskodó jelenlétről, érzelmi elérhetőségről, arról a figyelemről, amivel az apa jelen van a gyermeke életében – és amivel kiérdemli azt a szót, hogy Apa.

És az apaság: változik.

Apának lenni most, a 21. században nem ugyanazt jelenti – szerencsére – mint akár 20 vagy 30 éve. Apaságról nem lehet úgy beszélni ma, hogy egyben ne beszélnénk a nemi esélyegyenlőségről is. Hogy ne kérdőjelezzük meg azt, amit évszázadokig „nőies” munkának és „férfias” munkának tekintettek – azokat a sztereotí­piákat, amik bebetonozták az alá-fölérendeltséget a nemek között. Az apa egyre kevésbé az, aki leginkább családfenntartóként van jelen a családban és nem vesz részt a házimunka és gyermeknevelés piszkosan és banálisan szürke, hétköznapi tevékenységeiben. Az apa a házimunkában és a gyermeknevelésben nem asszisztens – hanem egyenlő partner.

Hát valahogy í­gy, felebarátaim.

Ha tetszett ez az í­rás, oszd meg!

kép: Johan Bí¤vman, fotók hús-vér apukákról még: https://www.johanbavman.se/swedish-dads/

„Az emberiség egyik fele nem érti meg, amiben a másik fele örömét leli,” í­rta Jane Austen, a Büszkeség és balí­télet í­rónője.

Mert mi emberek annyira más dolgokban találunk örömet – és ami az egyik embernek örömforrás, az a másik embernek vagy kí­nszenvedés, vagy egyszerűen csak balgaság.

Gondoljunk csak a focirajongókra: nem egyszer voltam szemtanúja, hogy ismerőseim eufórikus és eksztatikus állapotba kerülnek egy meccs eseményeitől. Sőt, akár ölre is mennének egymással csak azért, mert másként értelmezik azt. És én minden alkalommal szenvtelen döbbentséggel figyeltem ezt. Számomra egy focimeccs nem tartogat különösebb izgalmakat.

El tudom képzelni, hogy ezeknek a focirajongó ismerőseimnek egy jelentős része unottan az óráját nézné, ha beülne egy olyan szí­ndarabra vagy filmre, amit én lenyűgözőnek találok. Esetleg ha el kellene olvasnia egy olyan cikket, könyvet, ami engem egészen felvillanyoz.

Vagy ott a szexualitás: vannak, akik oda vannak a vékony, fiatal szépségekért, mások megőrülnek az érettebb vagy testesebb emberekért. Vannak, akiket izgat az alá-fölé rendeltség a szexben, és vannak, akik ettől undorodnak.

Ezeket a különbségeket a társadalom úgy-ahogy elfogadja. Személy szerint persze vannak preferenciáink. De nem akarjuk kollektí­ven előí­rni, hogy ki miben találjon szexuális örömet – esetleg azt, hogy meccs-nézéssel vagy szí­nházba-járással töltse el a szabadidejét.

Többnyire elfogadjuk, hogy ezek a különbségek természetesek: hogy különböző dolgokban találunk örömet. Legalábbis azokat nem akarjuk tiltani. Amí­g felnőtt emberek tájékozott beleegyezésével történnek, másik/harmadik félnek okozott ártalom nélkül. A különbözőségek nélkül nem léteznének identitások sem. De vannak kivételek.

Ha például kémiai tudatmódosí­tó szerekre terelődik a szó, akkor ez a tolerancia azonnal eltűnik. Emberek hirtelen mintha egy egészen más morális univerzumba helyeznék el saját magukat pusztán azért, mert az egyik szer fogyasztását preferálják a másikkal szemben. A borivó erkölcsi magas lóról, szigorúan elí­télő tekintettel néz le a fűszí­vóra. „Drogos” – gügyögi megvetően, és rátartian felszegi az orrát.

Tudományra hivatkozik és jellemre. Közben persze el sem gondolkodik azon, hogy ezen (elő)í­téletét valójában egyik sem támasztja alá. Nem gondolkodik el azon, hogy véleményének valójában semmi köze ahhoz, hogy az egyik szer hatásaiban a másik szer hatásaihoz képest milyen tudományosan igazolható különbségek vannak. Vagy hogy az egyik szer használójának a jellemében milyen valós különbségek vannak a másikéhoz képest.

Ellenben a véleménye gyakorlatilag egy kényelmes és eklektikus konstruktum. Egy tákolmány, amit a média szenzációhajhász cikkeiből, hollywood-i filmekből, különféle fél- és félre-informált véleményvezérek unalomig szajkózott közhelyeiből szerzett felszí­nes benyomások táplálnak. És a gond az, hogy gyakran a médiában nyilatkozó szakemberek is ugyanazon közhelyeket szajkózzák – mert tudják, hogy ezt várják el tőlük. És ezzel lehetnek népszerűek.

És gond az is, hogy ez az erkölcsi magasabbrendűség, ez a megbélyegző attitűd olyan elnyomó politikáknak és gyakorlatoknak ágyaz meg, amelyek a társadalom margójára taszí­tják azokat az embereket, akiket beleraknak a „deviáns” skatulyába.

Sokan mondják, hogy a drogpolitika egy marginális ügy. Vannak jóval fontosabb ügyek. Lehet, hogy í­gy van, bár nehéz a társadalmi ügyeket – emberi tragédiákat – rangsorolni és kvantifikálni.

Azt viszont határozottan gondolom, hogy egy társadalom – egy állam – fejlettségének egyik legfontosabb tesztje, hogy miként bánik azokkal a polgáraival, akiket a lakosság többsége deviánsnak bélyegez.

Civilizáltságunk egyik lakmusz-tesztje ez. Mert könnyű szabadságról szónokolni akkor, amikor egy kulturálisan, világnézetileg, értékrendszer és életmód tekintetében homogén, konformista tömeggel állunk szemben. De a szabadság igazi próbája mindig az, hogyan viszonyulunk azokhoz, akik másként élnek – akik másban találják meg az örömet.

Ha tetszenek a cikkek a Drogriporteren, kérlek, oszd meg, és légy a támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Lesley Oldaker

Kedves férfitársak, meg lettünk szólí­tva!
Férfi legyen a talpán, aki ettől a plakáttól nem kap azonnal kedvet ahhoz, hogy legalábbis hármasikreket csináljon.
Az apaság már csak ilyen: pózolunk a kamerának a tökéletesen kigyúrt, bronzbarna és izmos felsőtestünkhöz ölelve a kisdedet, miután fekvenyomtunk vele a konditeremben, menőzve a haverok előtt.
Ne hidd el a „liberális propagandát” arról, hogy egy apuka bizony néha ki sem látszik a kakis pelusokból és mindenféle „nőies” házimunkát kell végeznie.
Apának lenni menő. Szexi. Férfias.

Most az iróniát félretéve (nehogy megint letiltson a fb): apának lenni valóban csodálatos.

De tényleg azt gondoljuk, hogy ilyen imázs-formáló dezodor-reklám-szerű plakátokkal lehet rávenni valakit, hogy gyereke legyen? És ami számomra még kényelmetlenebb kérdés: vajon a célcsoport – akit ez a plakát tud rávenni arra, hogy apa legyen – valóban alkalmas arra, hogy apa legyen? És nem lenne esetleg fontosabb arra fókuszálni, ami nincs: hogy aki apának adja a fejét, az megfelelő tájékozottsággal, támogatással és képességekkel rendelkezzen, mire eljut odáig? ” De biztos én vagyok az értetlen…

„Don’t worry be happy” – ezt a Bob McFerrin slágert dúdolgatta, fütyülgette a fél ország 1988-ban.

Ne aggódj, légy boldog!

Sokáig az ilyen „pozití­v” üzeneteket nagyon hasznosnak tartottam. Ne gyere a negatí­v hullámaiddal, legyél pozití­v, nézd a dolgok napos oldalát, az aggódás nem segí­t – és a többi. Csak másként kell nézned a dolgokra, és akkor rájössz, hogy minden szép és jó. Ne foglalkozz a negatí­v érzéseiddel, dobd ki őket a kukába, helyükre pakolj pozití­v érzéseket.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne… Sajnos azóta rá kellett jönnöm, hogy a hasonló tanácsok gyakran mérgezővé válhatnak. Nem mintha az aggodalmaskodás, a szorongás jó dolog lenne. Rengeteg szenvedést okozunk vele saját magunknak.

Az Evangéliumban többször szerepel: „ne aggodalmaskodjatok” mindenféle földi dolog miatt. A görög szövegben az aggódni = merimnao. A merizo (szétválaszt) és a núsz (elme) szavakból ered és azt jelenti: megosztani az elmét. Az aggodalmaskodó elme megosztott elme: nem képes jelen lenni, mert meg van osztva múlt és jövő között.

Aggodalmaskodni mélységesen emberi dolog. Egészséges határok között nincs vele baj. Ha túlterjeszkedik, ha eluralkodik rajtunk az aggodalom, az viszont gond. De nem lehet csak úgy lesöpörni, esetleg felporszí­vózni, mint porcicákat a padlóról. Be lehet persze söpörni a szőnyeg alá – de ott felgyülemlik és előbb-utóbb valamilyen betegségben manifesztálódik. Tartós megoldás csak az lehet, hogy meg kell vizsgálni, hogy miből, honnan ered. Mert gyakran a hétköznapi aggódásaink láncait visszafejtve eljuthatunk olyan traumákig, amik a gyermekkorunkban keletkeztek. És ahhoz, hogy megvizsgáld, először meg kell élned az érzést. Bármennyire is kellemetlen.

Viszont nem kell, hogy ezt egyedül tedd.

Manapság már egy másik szlogent tetoválnék a karomra (ha kedvelném a tetoválásokat):

Never worry alone! / Soha ne aggódj egyedül!

Ez a szlogen Robert Waldinger pszichiátertől származik, akiről már í­rtam korábban posztot: ő készí­tette a világ leghosszabb boldogság-kutatását. Ami azzal az eredménnyel járt, hogy az emberi élet boldogságát minden más tényezőnél jobban befolyásolja az, hogy milyen minőségű emberi kapcsolatokat ápolunk. Hogy képesek vagyunk-e tartozni valahová, és nem csak elvegyülni a tömegben.

Mi, férfiak, különösen hajlamosak vagyunk arra – hiszen erre vagyunk szocializálva – hogy mindent magunkba fojtsunk. Majd mi megoldjuk, nem kell itt picsogni meg panaszkodni! Egyfajta rosszul felfogott sztoikus higgadtsággal próbálunk mindent belerakni egy fiókba – ha nem sikerül, akkor meg szégyelljük magunkat.

Meg kell tanulnunk megosztani az érzéseinket.

Én is megosztom veletek az aggodalmamat. Sajnos a Facebook a legutóbbi versfordí­tásom miatt igazságtalanul azzal büntetett, hogy lejjebb nyomta az oldal elérhetőségét és láthatóságát. Nem tagadom, ezen sokat aggódom. Túl sok munkát raktam bele ebbe az oldalba ahhoz, hogy agyatlan algoritmusokon, figyelmetlen adminokon bukjon el. Próbálok fellebbezni. Te is tudsz segí­teni – kérlek, ha tetszik egy poszt a Drogriporteren, oszd meg, hogy minél többen lássák, és légy a rendszeres támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Holly Warburton

Nagy ellenállásba ütközött a Vatikán azon állásfoglalása, miszerint a katolikus papok megáldhatják az azonos nemű párokat. Magyarországon egyenesen a püspöki konferencia sietett elhatárolódni tőle és kimondottan a végrehajtása ellen foglalt állást.

Valahol annyira szánalmas ez: az egyház falra festett ördögökkel hadakozik, miközben Európában mindenhol rohamosan fogy a hí­vek száma. Ahelyett, hogy arra összpontosí­tanának, hogyan tudnak megszólí­tani új, eddig háttérbe szorí­tott csoportokat – inkább mintha azzal lennének elfoglalva, hogy minél keskenyebbre legyen csukva az a bizonyos jelképes ajtó.

James Martin jezsuita pap, Ferenc pápa egyik tanácsadója fogalmazta meg a legjobban azt, amit én is érzek ezzel kapcsolatban: hogy mennyire rossz oldalon ülik meg a lovat a konzervatí­v klerikusok (cikk a kommentben). Miközben az egyház azon vitázik, hogy a papok megáldhatják-e az azonos nemű párokat, elveszik a vitából az, hogy az azonos nemű párok milyen nagy áldást jelentenek az egyházra.

„Engem kétségkí­vül megáldottak,” í­rja.

És számos példát hoz fel a saját életéből és közösségéből olyan meleg, leszbikus párokra, akik annak ellenére is aktí­v és lelkes résztvevői a helyi katolikus közösségnek, hogy az egyház nem látja őket szí­vesen a megélt szexuális orientációjuk miatt. Lehet itt szőrszálhasogató teológiai vitákat tartani a homoszexualitás megí­téléséről, de tényleg ez a legnagyobb fenyegetés az erkölcsökre, miközben az egyház gond nélkül megáld olyan intézményeket, politikusokat, amik, akik, az elnyomás, a kizsákmányolás, a nagyüzemi lopás és az erőszak letéteményesei?

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Krisztus a mai világban is sokkal szí­vesebben és sokkal nagyobb türelemmel ülne oda azok asztalához, akiket bűnösként, deviánsként kirekesztenek – mintsem betenné a lábát a pöffeszkedő hatalmasságok és méltóságok palotáiba.