Péter Sárosi

Olvasom, hogy kirúgták a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóját, Für Andrást. A bűne az volt, hogy nem akart visszaállí­tani egy illegálisan felállí­tott és aztán ledöntött keresztet a Nagy-Szénás hegy tetején. Ezért aztán Menczer Tamás államtitkár „keresztényüldözőnek” kiáltotta ki. Hiába bizonygatta Für, hogy ő hí­vő, templombajáró keresztény, és hogy a természet önmagában is „Isten temploma”, ami nem szorul rá arra, hogy keresztekkel szórjuk tele. Mennie kellett.

Ez az egész annyira, de annyira jellemző erre az egész kurzusra.

Egyrészt az, amiről már ezerszer í­rtam: ebben a rendszerben a szakértelem helyett a politikai lojalitás a fontos. Nem érdekes az alapkérdés, hogy vajon szakmailag és jogilag értelmezhető-e, értékelhető-e random embereknek önkényesen keresztet állí­tgatni egy nemzeti parkban. Ezt az egészet már egy ideológiai háborúvá – kultúrharccá – terebélyesí­tették, amiben egy szakembernek csakis a gonosz kozmopolita keresztényüldöző szerepe juthat. Így megy ez gyakorlatilag minden területen, a drogpolitikától a meteorológiáig.

Másrészt pedig ott vannak a siralmas statisztikák arról, hogy a „történelmi” keresztény egyházak hí­veinek száma drasztikusan csökkent az elmúlt tí­z évben. Vajon tényleg csodálkozhatunk ezen? Egy olyan országban, ahol a kereszténység nem csak valamiféle kötelező eszmei dí­szí­tő elemmé, unos-untalan hivatkozott közhellyé laposodott. De egyben egy olyan ideológiai bunkóvá is vált, amivel politikusok hadonásznak, hátha földbe tudnak döngölni bárkit, aki másként gondolkodik közéleti kérdésekben, mint a kormányzat.

A legutóbb í­rtam arról, hogy Kierkegaard, a keresztény dán filozófus, mennyire hidegrázást kapott attól, amit „hamis kereszténységnek” nevezett. Nos, ha ma élne Magyarországon, hát fortyogna a dühtől. Hiszen ebben a politikai kurzus-kereszténységben, amit véres rongyként hordoznak körbe az országban, minden csupa tettetés, minden csupa ájtatos szemforgatás – pont az, amit ő is kritizált. Kiüresedett szertartásossággal helyettesí­tik a valódi, szí­vben megélt spiritualitást. Jelképek és jelszavak bálványimádásával pótolják a hétköznapi élet döntéseiben megélt hitet.

„Az úgynevezett ájtatos keresztények soha nem szabadok,” í­rta Kierkegaard. „Hiányzik belőlük a belső hitelesség bizonyossága. Ezért olyan ájtatosak! És a világ joggal neveti ki őket.”

Hiába konganak üresen a templomok, hiába öregedett ki a klérus és a hí­vek tömege, hiába keresnek egyre többen az intézményes egyházak keretein kí­vül spirituális élményeket – de legalább lesz kereszt a Nagy-Szénás hegyen. Jól megmutatták az ateista nihilista Nyugatnak, hogy ez egy keresztény ország, és az is marad, még ha beledöglünk is!

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,” idézte a népdalt József Attila egy baráti összejövetelen Fejtő Ferenc visszaemlékezése szerint. Félrehajtotta a fejét s jobbkeze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én í­rtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?”

A barátok együtt tűnődtek a zuglói estében: mit jelent ez a pokol?

„A vers papí­rpénz,” szólalt meg váratlanul a költő. „S a szenvedés az aranyfedezete.”

Az esti homályban két ujjával megtámasztotta a fejét.

„Nekem van fedezetem,” mondta. „Szí­narany.” S ennek örült.

A szenvedés, mint a halhatatlanság garancia-levele, amire ekkor még büszke volt, hamarosan elhatalmasodott rajta – í­rja keserűen Fejtő.

Akkoriban még nem ismerték a borderline személyiségzavart, amivel manapság a költőt diagnosztizálták volna. Csupán két évvel a halála után í­rták le először. De József Attila bonyolult emberi tragédiáját nem lehet egyetlen diagnosztikai kritériummal megfejteni.

Súlyosan traumatizált ember volt, aki az életében sokszor és sokféleképpen megtapasztalta az elutasí­tottság érzését. A szenvedés, ami kora gyermekkorától végigkí­sérte, megtaní­totta neki, hogy senkire sem számí­that. Hogy ő senkinek sem kell – mi több, talán nem is létezik igazán.

Hiszen kisgyermekként, nevelőszülőkhöz kerülve nem csak azt kellett átélnie, hogy elszakí­tják az anyjától – de azt is, hogy még a nevén sem hajlandók szólí­tani. Csak Pistának. „Mintha a létezésemet vonták volna kétségbe,” í­rta erről már felnőttként.

Volt miből táplálkoznia annak „a szí­v legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magánynak,” amit megénekelt a verseiben.

„József Attila szerelmi költészete” – még í­gy tanultuk a suliban. Mai fejjel már tudom, hogy ezek a versek nem szerelmes versek. Egy a múlt börtönében senyvedő gyermekember panaszos és követelőző nyüszí­tése az elveszett anyja után. Gyötrelmes, megszállott ragaszkodás, amibe bele van kódolva a kudarc. Kétségbeesett sóhajok szállnak a sötétségből a fény felé. Szemei magányos csillagok dermesztő hidegében izzanak. Dús és bús szemöldökei között sötét árok: benne a külvárosi téli éjszakák nyomasztó magárahagyottsága.

Vajon í­rhatott volna ilyen fájdalmasan gyönyörű verseket, ha nem járja meg a poklot?

Valószí­nűleg nem. A pokoljárás és a költészete között szétszakí­thatatlan kapocs feszült. Mindazonáltal szerintem egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a pokolban is maradjon. Hiszem, hogy amennyiben megkapta volna azt az együttérző támogatást, azt a gyógyí­tó terápiás emberi kapcsolatot, amire szüksége lett volna, akkor emberként talán másként alakul a sorsa.

Hogy ez miként befolyásolta volna a költészetét? Erről már csak spekulálni lehet. Én azt gondolom, hogy a kozmikus magány és a szenvedés meghaladásával és feldolgozásával – a valódi kapcsolódás megteremtésével, a széttöredezett mozaikok összeolvasztásával, amire mindig is áhí­tozott – nem laposodott vagy sekélyesedett volna el a költészete. Nagy nyomáson a szénből gyémánt képződik – és í­gy kristályosodik ki a valódi életbölcsesség a szenvedésből az együttérzés hatása alatt.

Orpheusz óta tudjuk, hogy a költészet és a szeretet együtt olyan nagy erő, amelyen még az alvilág őrzőinek sincs hatalma.

„Minden felemelkedést egy meghaladott fájdalom táplál,” í­rja Gustave Thibon. „Felemelkedni annyit tesz: felülemelkedni.”

Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Akkor kérlek, adj Te is: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Feleségem szokott azzal viccelődni, hogy egy baba olyan, mint egy okostelefon, amire időről időre telepí­tenek valami új alkalmazást vagy funkciót.

Amikor a „gyári beállí­tásokkal” hazaviszed a kórházból, akkor még gyakorlatilag csak az evés, sí­rás, alvás és kakálás funkciók elérhetők. Több szülőtől hallottam, hogy ebben az első időszakban nem is pusztán csak az nehéz, hogy át kell állni egy teljesen új életmódra. Hanem az is rémisztő, hogy bár tele vagy várakozásokkal, ezekben a hetekben még nagyon kevés interakció van – és kevés érzelmi visszaigazolást kapsz a babától.

Aztán ez szép lassan változik. Van, hogy reggel arra ébredsz, hogy a baba valami teljesen új app-ot telepí­tett az éjjel. És büszkén be is mutatja neked.

És ezek a mérföldkövek hihetetlenül fel tudják vidí­tani az embert. Emlékszem, milyen volt, amikor a kislányom először rám mosolygott. Nem azzal az automatikus reflex-mosollyal, amit korábban is láthattunk az arcán alvás közben – hanem kimondottan rám. Létrejött a kapcsolat kettőnk között – a szinapszisaink ráálltak a közös hullámhosszra és a tükör-idegsejtek azonos ritmusra pulzáltak.

Új értelmet nyert a mondás: hogy a szeretet nem egy érzés, hanem egy képesség. Amit tanulni, gyakorolni kell.

Ismétlődés. Másolás. Utánzás. Ezek a fejlődés kulcsai.

A szülő közben, ha figyel, nagyon sokat tanulhat saját magáról is. Egy felnőtt számára például meglepő és vicces lehet tapasztalni, hogy egy babának mennyire nincsenek meg még olyan dolgok, mint az epizodikus memória, az én-tudat vagy a tárgyazonosság. De másfelől nézve, egy olyan filozofikusabb hajlammal megáldott apuka, mint én, ebben rácsodálkozik arra is, hogy mi ezeket a dolgokat mennyire magától értetődőnek vesszük – pedig egyáltalán nem azok.

Én például évek óta próbálom feloldani meditáció segí­tségével azt a gyakran túl merev és rugalmatlan viszonyt, amit a saját én-tudatommal szemben kialakí­tottam. Előfordult velem az életem során az is, hogy bizonyos pszichedelikus élmények során rá kellett döbbennem arra is, hogy az a hétköznapi tudatállapot, amit sokan az egyedülinek ismernek – valójában egyike csupán a szivárvány szí­nárnyalatainak, a hagyma héjainak.

Gyakran azon tűnődöm: egy baba gyakorlatilag nagyon is hasonló tudatállapotokban van. Mintha folyamatosan trippelne. Az agya, az idegrendszere még jóval rugalmasabb, képlékenyebb, folyamatosan új idegi hálózatok keletkeznek. Hosszú évekig tart, amí­g megtanulja, amí­g „behuzalozza” azt a bonyolult rendszert, amit mi hétköznapi tudatállapotnak nevezünk. És ami persze evolúciós szempontból fontos a túlélés érdekében – másfelől viszont, a huzalozás bizonyos torzulásai miatt, a szenvedés és a zavar forrása lehet.

Sok szülő fél attól, joggal, hogy ne adja át a saját kis torzulásait a gyerekének. De ahogy Donald Winnicott pszichológus mondta: nem tökéletes szülőnek kell lennünk, csak elég jó szülőnek. Nem olyan ördöngösség ez az egész. Éreznie kell, hogy szeretve van. Hogy biztonságban van. Az érintéseden, a hangodon, a szavaidon keresztül. Egy olyan gondoskodó, biztonságos, kiszámí­tható környezetet, ismétlődő rí­tusokat kell teremteni számára, ahol könnyen rá tud hangolódni a nappalok és éjszakák, és az őt körülvevő emberek ritmusára. A te feladatod igazából nem az, hogy teleí­rd, mint egy üres lapot – sokkal inkább az, hogy szelí­d gondoskodással engedd kibontakozni azokat a természetes teremtő energiákat, amik eleve ott rejlenek benne.

(notes to myself)

Amennyiben Sören Kierkegaard, a leghí­resebb dán filozófus, napjainkban élne, valószí­nűleg felvetődne hozzátartozóiban a pszichiátriai kezelésének gondolata. Főleg, miután váratlanul és minden látható ok nélkül felbontotta a jegyességét Regine Olsennel, egy előkelő és szép lánnyal. És miután a rá váró fényes akadémiai karriert elutasí­tva az agglegény szobatudósok életét választotta, felélve apai örökségét.

Ha eljutna egy pszichiáterhez, az nagy valószí­nűséggel depresszióval, bipoláris zavarral diagnosztizálná. Talán felí­rnának neki egy gyógyszert és terápiára járna. Ahol feltárnák a gyermekkori traumáit: hogy hat testvéréből csupán egy élte meg a felnőttkorát. Ellentmondásos kapcsolatát szigorú, buzgó protestáns apjával, akit maga alá gyűrt a gyász.

De Kierkegaard a 19. század derekán, a romantika korában élt. Amikor az emberek nem jártak pszichoterápiára: a művészek és filozófusok legfeljebb magukat elemezték. Néha meglepően éleslátóan, mint Kierkegaard. „A melankólia a leghűségesebb szeretőm,” í­rta ironikusan.

Ha a konvencióknak megfelelően él, akkor lehetett volna kora egyik legsikeresebb és elismertebb sztárteológusa Dániában – de ma már alig emlékezne valaki a nevére. Így azonban az alatt a néhány év alatt, amit különc megszállottként az í­róasztal mögött töltött – grafománként ontva a könyveket, amiket szinte senki sem olvasott a saját korában – beí­rta magát a filozófia történetébe.

Mesteréhez és példaképéhez, Szókratészhoz hasonlóan a közössége életét a margóról figyelte, és nem vett részt a hatalomért és a sikerét folyó küzdelemben. Csak ezt a pozí­ciót tartotta méltónak egy valódi filozófushoz. Azokat, akik a külső elvárásoknak, a megszokásnak való vak megfelelést, vagy az önhitt tudálékosságot helyezték előtérbe, hamis filozófusoknak tartotta.

„Vond ki a paradoxont a gondolkodóból, és megkapod a professzort,” í­rta gúnyosan kora akadémiai tekintélyeiről.

Az akadémiai katedra iskolás szabályaival és krétaszagú igazságaival szemben az élet ugyanis tele van paradoxonokkal. Hiába halmoztál fel bármennyi tudást a valóságról, hiába ismered az okok és okozatok bonyolult gépezetét, az adott pillanatban előtted álló döntés mégis mindig éppen annyira ugrás az ismeretlenbe, mintha egy ma született baba lennél. Az életet hátrafelé tekintve lehet csupán megérteni, de élni előre nézve kell – í­rta.

Elutasí­totta az olyan felszí­nes szabálykövetést, ami nem valódi belső meggyőződésen alapul, pusztán a kényelmet és a biztonságot szolgálja. Bár hí­vő volt, többek között ezért nem tudott kibékülni kora kereszténységével sem. Amiből szerinte kiveszett az őszinteség és hitelesség.

„Állí­tom, hogy a kereszténységre leselkedő legnagyobb veszélyt nem az eretnekségek, a heterodoxiák, nem az ateisták, nem a profán szekularizmus jelenti, hanem az a tí­pusú ortodoxia, ami szí­vélyes fecsegés, édesen feltálalt középszerűség,” í­rta. „Semmi sincs, ami a szí­vélyességnél alattomosabban szorí­taná ki a fenségességet.”

Kora filozófusai és teológusai kifinomult logikai érvekkel modellezték a valóságot és nagy metafizikai rendszereket állí­tottak fel, amelyek fényében a valóság ésszerűnek és értelmesnek tűnt. Kierkagaard azonban nem volt hagyományos filozófus: őt nem érdekelték a metafizikai rendszerek. Őt az egyes és megismételhetetlen emberi lény szí­vében lakozó irracionális rejtelmek érdekelték.

A szeretet. A szenvedés. A szorongás. A kétségbeesés. A hit. A bátorság.

Az ember szabadságra rendeltetett – de ez a szabadság nem abban áll, hogy szabadon halmozhatja az érzéki élvezeteket, társadalmi sikereket és elismerést. Ha ugyanis í­gy tesz, akkor szükségszerűen eljut a kétségbeeséshez. Ami, Kierkegaard szerint, nem pusztán egy érzés. Hanem az, amikor az én megtagadja, hogy az igazi önmaga legyen.

Ha azt mondjuk, kétségbeesett: egy fejét lehorgasztó, szomorú és sikertelen emberre gondolunk. Kierkegaard szerint azonban a kétségbeesés gyakran jellemző azokra az emberekre is, akik életüket kényelmesnek és boldognak, saját magukat sikeres, boldog embernek tartják. Mi több, a legszörnyűbb kétségbeesés annak a kétségbeesése, í­rja, aki nem is tudja magáról, hogy kétségbe van esve. Aki viszont tudatában van a kétségbeesésének, az onnan tovább tud épí­tkezni.

Az emberi létezés lényege nem az, hogy valamik vagyunk – hanem az, hogy folyamatosan valamivé válunk. Mégpedig az igazi önmagunkká, és nem pedig valami olyanná, amilyennek mások akarnak minket látni. Vagy amilyennek mi akarjuk, hogy mások lássanak minket. Ha kényelmesen belesüppedsz a kis komfort-zónádba és utánzod az embereket körülötted, az nem emberi élet: az pusztán tettetés.

„Hogy az emberiség miért létezik, az ne érdekeljen minket. Miért vagy te itt: ez a valódi kérdés, amit fel kell tenned magadnak. És ha nincs erre kész válaszod, hát tűzz ki magadnak célokat, emelkedett és nemes célokat, és pusztulj el azok megvalósí­tása közben. Nem ismerek jobb életcélt, mint elpusztulni, miközben megkí­séreljük megtenni, ami a nagy és a lehetetlen.”

Ha tetszenek neked az í­rásaim, kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Kép: Edward Munch

Camus utolsó, és talán legkeserűbb regényének, A bukásnak a főhőse, Clamence, egy ünnepelt és emberbarát ügyvéd, akit csodálnak kedvessége és igazságérzete miatt. De bizonyos életesemények rádöbbentik, hogy az élete csupa tettetés.

Az egyik ilyen, látszólag teljesen banális életesemény, hogy egy különösen kielégí­tő, sikerekkel teljes nap után az éjszakában egy ismeretlen eredetű nevetést hall. Racionálisan tudja, hogy a nevetés valószí­nűleg valami teljesen másnak szólt, nem neki. Mégis, ott, abban a pillanatban, a nevetés gúnykacajjá változik a számára. Mintha az univerzum rajta röhögne: kinevetné a képmutatását.

Egy másik alkalommal egy nőt lát a hí­d korlátjánál állni, de nem akadályozza meg, hogy a folyóba ugorjon. Egy harmadik alkalommal pedig egy motoros egy közlekedési vita során lesóz neki egyet, és megszégyení­ti.

Mindezek az események megrendí­tik a hitét abban, hogy tényleg olyan jó ember-e, mint amilyennek hiszik – és amilyennek hiszi magát. Eszébe jut, hogy bár gyakran segí­tett vak embereknek átkelni az úttesten – utána mindig megbillentette a kalapját. Vajon miért? Hiszen a vak ember nem látja. Az emberek miatt, akik láthatták és elismerhették.

Camus elbizonytalaní­t minket, olvasókat is abban, hogy vajon nem vagyunk-e olyanok, mint Clamence.

Vajon a jó cselekedeteink tényleg merő szí­vjóságból származnak? Vagy pedig csak azt szolgálják, hogy eljátsszuk a szerepünket a valós vagy képzelt közönség előtt, akinek az elismerésére és tapsára vágyunk? Hogy etessük azt az önmagunkról kialakí­tott képet, amit egyfajta álarcként hordunk?

Camus főhőse, miután feladja a társadalom előtt játszott „jó fiú” szerepét, a teljes erkölcsi nihilizmusba és hedonizmusba menekül. Saját magának kegyetlen kritikusa – de közben másokat is könyörtelen, részvétlen kritikában részesí­t. Saját képmutatását annak tudja be, hogy a képmutatás az emberi természet szerves része, valódi empátia nem létezik. Egy életunt és vezeklő próféta, egy negatí­v Keresztelő Szent János – aki számára mindenki más: csak közönség.

Camus Clamence életfilozófiáját nem példaként, inkább tanulságként állí­tja elénk. Egy az abszurd életre adott abszurd, szélsőséges reakcióként. Clamence is mi vagyunk: a mi sötét oldalunk. De számomra – és még számos olvasó számára – a könyv igazi hőse nem Clamence, hanem a másik szereplő: a Hallgató. Aki soha nem szólal meg, csupán a közönséget biztosí­tja Clamence agymenéséhez.

Egyfajta tükör: rajta, az ő együttérző meghallgatásán keresztül bontakozik ki az élet abszurditására adott válasz. Ez az együttérző meghallgatás nem azt a célt szolgálja, hogy í­télkezzen a múlt felett vagy elemezze annak okait. Hanem azt, hogy a másik ember számára megkönnyebbülést, a megnyí­lás, a megosztás lehetőségét biztosí­tsa. És az érzést, hogy valaki, végre, megérti őt.

Minden valódi élet: találkozás, vallotta Martin Buber. Ez az őszinte és hiteles, biztonságos tér két ember között. Ez az inger és a reagálás közötti tér (Viktor Frankl) – a reflexió tere. Ez az, ahol a szenvedés enyhülést találhat és ahol az öröm gyökeret ereszthet.

Ilyen találkozásokban gazdag új évet kí­vánok nektek!

1958-ban szobrot állí­tottak a moszkvai Triumfalnaja téren Majakovszkijnak, a nagy költőnek. Akit mellesleg többek között a sztálini szocialista realizmus őrjí­tő középszerűsége és vonalassága kergetett öngyilkosságba. A szoboravató ünnepség után néhány moszkvai értelmiségi ott maradt a téren, és önszorgalomból verseket kezdtek felolvasni egymásnak. Az esemény olyan jól sikerült, hogy megismételték – aztán újra és újra. Minden héten. A felolvasások a Triumfalnaján valóságos szociális és kulturális eseménnyé nőtték ki magukat. A szabadság kis köreivé, ahol a szovjet államgépezet folyamatos gyámkodása és nyomasztása nélkül élvezhették az emberek a költészetet – a szellem szárnyaló szabadságát. Nem kis bátorságra volt ehhez szükség.

Hiszen természetesen emlí­tett szovjet államgépezet ezt nem tűrhette sokáig. Mivel nehezen tudták volna a paragrafusaikba ütköző bűncselekménnyel sújtani azt, hogy emberek békésen verseket olvasgatnak egymásnak, agyafúrtan kellett eljárniuk. Lefizettek néhány külvárosi melóst, hogy részegen provokáljanak verekedést a versfelolvasáson. A kialakuló dulakodás első jeleire természetesen azonnal megérkeztek a rend éber őrei – és bevitték őket, ahogy azt kell. Mármint a békés versfelolvasókat, nem a részeg provokátorokat. A versfelolvasásoknak ezzel vége szakadt. Egy időre.

Ötven évvel később, 2009-ben ugyanis a sűrűsödő homályban (értsd: a durvuló putyini autokrácia nyomása alatt) fiatal költők úgy döntöttek, újjáélesztik a Majakovszkij Felolvasások hagyományát a Triumfalnaja téren. A versfelolvasások újraindultak, és 13 éven keresztül rendszeresen folytatódtak. Teret adva fiatal költőknek (is), akik gyakran rendszerellenes gondolataikat öntötték versbe. 13 évvel később, 2022-ben, miután Putyin csapatai lerohantak egy szomszédos békés és demokratikus országot, a szovjet… ööö… orosz államgépezet úgy döntött, nem tűrheti tovább a szabadság kis köreinek további működését.

2022 szeptemberében az utolsó versfelolvasás mindössze 40 percig tartott, mí­g rajtaütött a rohamrendőrség. A résztvevőket, akik nem tudtak időben elszaladni, összeszedték, megverték és bevitték a rendőrségre. Ahol tovább folytatták a kí­nzásukat. Köztük volt egy Artyom Kamardin nevű 32 éves fiatal költő, aki már régóta a hatóságok bögyében volt. Ő í­rta ugyanis az „Ölj meg, milicista!” cí­mű népszerű költeményt, amit ezen az eseményen is elszavalt. A verset a saját (hevenyészett) fordí­tásomban megtaláljátok a kommentben.

Kamardint különösen kegyetlenül megkí­nozták: nem csak megverték, de meg is erőszakolták egy súlyzó fémrúdjával. Az eseményt kamerával is felvették, akárcsak egy kikényszerí­tett bocsánatkérő üzenetet. A borzalmas videót később bemutatták a társainak, hogy ezzel kényszerí­tsék őket hasonló bocsánatkérő üzenet felmondására. És Putyin keretlegényeinek ez sem volt elég: betörtek Kamardin lakásába, ahol a feleségét is megverték és erőszakkal fenyegették meg.

Tessék megkapaszkodni: december 28-án csütörtökön Kamardint 7 (azaz hét év) börtönbüntetésre í­télte egy moszkvai bí­róság „gyűlöletkeltés” miatt. Mindezt csak azért, mert felolvasott egy verset, és kifejezte nemtetszését az Ukrajna elleni háborús agresszióval szemben. Hát í­gy mennek a dolgok Orbán Viktor legjobb barátjának országában. Akit természetesen ismét hatalmas többséggel újra fognak választani a „demokratikus” választásokon. Csak úgy a miheztartás végett, hogy lássuk: hová, milyen irányban tartunk.

Mi még éppen csak tanulgatjuk itt a Kárpát-medencében, a saját kárunkon, hogy a költészet, az irodalom – úgy általában, a kultúra – bizony veszélyes dolog. Hogy veszélyes dolog szabadon kimondani, amit gondolsz, ha a gondolataid lerántják a negédes hazugságok langymeleg leplét a szendergő nép pőre testéről. Emlékeztetve rá, hogy milyen kiszolgáltatott és meztelen a hatalom nyers erejével szemben. Nálunk még persze egyelőre nem csuknak böribe egy versért, ó nem. Csak befóliáznak, elkaranténoznak, lejáratnak, bemocskolnak és ellehetetlení­tenek, hogy ne rúghass labdába. De ami késik, nem múlik, kedves polgártársak. Hajrá Magyarország meg minden.

De ami ennek a posztnak a lényege: hogy kinyilvání­tsam a szolidaritásomat az olyan hétköznapi hősökkel szemben, mint Artyom Kamardin. Aki, saját bevallása szerint, egyáltalán nem akart hős vagy mártí­r lenni. Egyszerűen élni akart – szabadon élni, szeretni, verselni, művelődni, kritizálni. Vette hozzá a bátorságot. És bár a börtöntől nem menthetjük meg, de igenis fontos – minden lelkiismereti okból bebörtönzött embernek nagyon fontos – hogy gondolunk rá, hogy látjuk, hogy együtt érzünk vele és nincs egyedül.

Beszámolt a sajtó arról az „úttörő projektről”, aminek keretében Emelt Biztonsági Pszichiátriát (EBP) hoznak létre Budapesten. Itt „akasztásbiztos” szobákban kapnak „személyre szabott ellátást” a „súlyosan agresszí­v magatartású” betegek. A „személyzet felkészí­tésében” a Terrorelhárí­tási Központ (!) szakemberei és egy harcművész (!) is segí­tett.

Én nem vagyok pszichiáter, de el tudom fogadni, hogy bizonyára vannak olyan súlyos esetek, amikor szükség lehet ilyesmire. Egy fejlett jogállamban lehet, hogy az ember napirendre térne efölött. És mégis, kövezzetek meg akár érte, de a magyar kontextusban, ahol jogállam és jóléti állam helyett egyre inkább rendőrállam épül, ettől a hí­rtől engem kiráz a hideg.

Tekintve ugyanis azt, hogy a magyarországi pszichiátriai ellátás milyen állapotban van, joggal merülhet fel egy csomó kí­nzó kérdés. Tényleg ez most a legfontosabb fejlesztés? Nem lehetett volna ezt a 4,9 milliárd forintot esetleg másra fordí­tani?

Amikor az országban mindössze pár száz pszichiáter dolgozik? Amikor az ország egyik legnagyobb pszichiátriai otthonában évek óta ágyipoloska-járvány van? Amikor a Szent János Kórház pszichiátriáján nincs fűtés? Amikor a járvány idején drámaian nőtt a szorongásos és depressziós esetek száma, de a leterhelt pszichiáterek gyakran csak tűzoltásra (értsd: begyógyszerezés) képesek?

De milyen szép megoldás is ez: majd ha ezentúl Sanyi bácsi túl sokat panaszkodik az ágyi poloskák vagy fűtés hiánya miatt, hát akkor majd lehet fenyegetni a TEK-el meg az EBP-vel…

Komolyra fordí­tva a szót: az előbb felsorolt problémák mind csak a felszí­n. És akkor még a nagy, szerkezeti átalakí­tást igénylő, de már évtizedek óta esedékes reformokról – totális intézmények kitagolása, közösségi ellátás fejlesztése – nem is beszéltünk. Olyan ez, mintha az állam megint lemondott volna arról, hogy egy komplex problémát a maga összetettségében kezeljen, és ehelyett a tüneti kezelésre összpontosí­t.

Az egész arra emlékeztet, mint amikor a hátrányos helyzetű iskolákba odaküldték az iskolaőröket, hogy „kezeljék” a „problémás” gyerekeket és szülőket – és a helyi tanári kar jelentős része tapsolt ennek. Mert annyira eszköztelenek és frusztráltak voltak. Pedig minden józan szakmai megfontolás szerint sokkal inkább lenne szükség képzett, korszerű és humánus szemléletű szakemberekre, akik képesek nem erőszakos kommunikációval, pszicho-szociális eszközökkel támogatni az érintett közösségeket. Belőlük viszont éppúgy hiány van az oktatásban, mint a pszichiátriai ellátásban.

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a magyar lakosság jelentős része ezt nem fogja fel – és nem is fogja felfogni, egészen addig, amí­g személyesen vagy hozzátartozón keresztül érintetté nem válik

Korunk egyik áldása és átka a home office. A COVID óta egyre többen dolgoznak otthon. Én magam már a járvány előtt is í­gy tettem: egy ilyen pici szervezetnek, mint a miénk, egész egyszerűen nem éri meg fenntartani irodát.

A minap jelent meg a The Economist cikke arról, hogy a kezdeti lelkesedés óta egyre több cég ismeri fel, hogy a home office mégsem annyira szuper ötlet, mint aminek kezdetben tűnt. Még a tech cégek is, mint a Google és a Apple, immár megkövetelik, hogy az alkalmazottaik legalább három napot az irodában töltsenek hetente. A legújabb kutatások szerint ugyanis a home office nem annyira hatékony, mint kezdetben gondolták: az ember, végső soron, szociális állat, és közösségben tud a legeredményesebben működni. Surprise.

Azok a szünetekben való pletykák és interakciók bizony igenis fontosak, nem csak időelcseszésnek számí­tanak. Verbális kurkászás – ahogy Robin Dunbar antropológus í­rta, aki szerint a fecsegésnek ugyanolyan fontos szociális funkciója van az embereknél, mint a főemlősöknél a tetvek kölcsönös kiszedegetésének. Enélkül nem alakulnak ki valódi csapatok sem.

Én az elmúlt majdnem tí­z évben jelentős tapasztalatokra tettem szert az otthonról dolgozással kapcsolatban. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a home office-nak van egy csomó előnye – például jóval olcsóbb (a munkáltatónak), és jóval kevesebb időt töltesz közlekedéssel is. De valóban kihí­vás tud lenni. Valószí­nűleg embere (is) válogatja, hogy ki az, aki képes harmonikusan beilleszteni az életébe. Nagyfokú tudatosságra van szükség, hogy működjön.

Eleinte féltem, hogy el fogok magányosodni és bepunnyadok otthon. Láttam ezt megtörténni másokkal. De nálam ez nem következett be. Köszönhetően annak is, hogy eleve azok közé tartozom, akik szí­vesen vannak egyedül. Ezenkí­vül nem vagyok mindig egyedül: a munkámmal járnak rendszeres utazások, megbeszélések, konferenciák, találkozók. A valódi, face-to-face találkozásokat továbbra is nagyon fontosnak tartom.

Otthon is fontos szétválasztani a munkaidőt és a szabadidőt, a munkavégzés fizikai tereit és a szabadidő fizikai tereit (ha ez lehetséges).

Tudatosan ügyelek ezen kí­vül arra, hogy megőrizzem a testi-lelki egészségemet: ha tehetem, heti háromszor futok. Egészen másként indul utána a reggel – és a mozgás nem csak a testet, de a lelket, az elmét is felfrissí­ti. Ez utóbbinak pedig ott van a meditáció is. Időről-időre pedig elmegyek a hegyekbe, túrázni, mert hiszem, hogy a természethez való kapcsolódásnál kevés gyógyí­tóbb hatású tevékenység van. Az ülő életmód miatt kialakult derékfájásomra, gyógytornász instrukciói alapján minden este elvégzek egy tornagyakorlatot – amitől jóval kevésbé fáj a derekam.

Persze a gyerek jövetele mindent alaposan felkavart. Kevesebb időm van mindenre, túrázni már hónapok óta nem tudtam. Mégis, próbálok napi szinten időt szánni a mozgásra és a meditációra is. A home office a gyermeknevelés szempontjából nagy bónusz: hiszen a nap során szinte bármikor be tudok ugrani és apa-üzemmódba helyezni magam, amikor erre szükség van. Sokkal inkább részt tudok venni a lányom életében, és a házimunka jelentős részét én végzem. Másrészt viszont nagy kihí­vás is: megtalálni az időt mindenre, váltogatni a szerepeket. Néha stresszes tud lenni, az ember úgy érzi, egyik szí­ntéren sem teljesí­t úgy, ahogy kellene.

Amikor a legutóbb beszámoltam itt az oldalon, hogy Budapesten mi segí­tettünk az Európai Ártalomcsökkentő Hálózatnak megszervezni az éves találkozóját, egy kommentelő nekem esett, hogy minek kell pénzt kidobni ilyen konferenciákra. Lehetne online is. Nos, ezzel a megközelí­téssel nagyon nem értek egyet. Ha a COVID valamit megtaní­tott nekünk, akkor azt, hogy egy Zoom konferencia hasznos póteszköz – de ezen részt venni úgy viszonyul egy valódi konferenciához, mint ahogy egy műanyagbábúval folytatott szex viszonyul egy valódi emberrel való szexhez.

Egy konferencián a legfontosabb találkozások nem a hivatalos programban, hanem folyosói beszélgetésekben, közös esti vacsorákban, sörözésben (igen, az alkoholnak bizony van szerepe!) valósulnak meg. Nem egyszer voltam részese olyan teljességgel informális beszélgetéseknek éttermekben, kocsmákban, amelyeknek az eredménye akár egy hosszú évekig tartó szakmai együttműködés, projekt, könyv, cikk, film stb. lett.

A jövő valószí­nűleg a hibrid munkavégzésé: egyre több ember fog otthonról IS dolgozni – de a közös munkavégzés terei nem szűnnek meg. Hiába bármilyen fejlett a digitális kommunikációs technológia, végső soron semmi nem pótolhatja az emberek közötti valódi kapcsolódásokat. Akár home office-ból dolgozik valaki, akár bejár valahová, fontos, hogy ennek teret teremtsen az életében.

Ez egy picit hosszabb í­rás, de talán lesz, aki végigolvassa.

Vidéken nőttem fel. A nagyszüleim még falun élték le a teljes életüket. A nyarakat én is gyakran töltöttem falun. Az életforma, amivel ott megismerkedtem még a 80-as években, egy sajátos átmenetet képezett egy eltűnőben lévő paraszt-világ és egy egyre inkább mindent bekebelező urbánusabb-konzumerebb életforma között. Az emberek még fél lábbal a régi világban álltak: a háztáji gazdasággal, a jószággal és veteménnyel, amiben mindent újrahasznosí­tottak. A petróleum-lámpával és a kinti budival. És fél lábbal már az újban, az angol WC-vel és melegvizes csappal. Az eldobható termékekkel és az életet egyre kényelmesebbé tevő fogyasztói termékekkel. A disznót még a saját belébe töltötték vissza de a nappaliban már ott figyelt az Orion TV.

Az én generációmnak, az X-generációnak, a nagyszüleink generációjának életmódja borzasztó idejét múltnak tűnt. Számunkra a TV már mindennapos eszköz volt – de számukra még forradalmi, misztikus újdonság. Az én generációm fél lábbal még az analóg kultúrában élt: gyerekkoromban már megjelentek a számí­tógépek, de alapvetően már felnőttkorunkban ismertük csak meg az Internetet. Talán mi voltunk az utolsó generáció, ami még teljesen az Internet előtti világban nőtt fel. Egyfajta hidat képezünk a boomerek és a későbbi, digitális világban felnőtt generációk között.

A 80-as években azt hittük, hogy amire 2000-et fogunk í­rni, addigra már repülő autókkal közlekednek az emberek és eljutunk a Marsra. Hát ez nem jött be. És mégis, a technológiai fejlődés más szempontból, a hétköznapi élet banális eszközeinek tekintetében, sokkal radikálisabban átalakí­totta azt, hogy mit jelent embernek lenni, mint amire a legmerészebb álmainkban gondoltunk. Abban a régi retrovilágban űrkorszakot vizionáltunk a 21. század elejére. A makro-szintre fókuszáltunk – és de arra nem számí­tottunk, hogy a mikro-szinten milyen forradalom fog lezajlani. Hogy a digitális kommunikációs technológiák mennyire gyökeresen átalakí­tják a társas érintkezéseink egész struktúráját – és az idő eltöltését. A munkaidőét éppúgy, mint a szabadidőét.

Mai szemmel visszanézve egészen szédí­tő belegondolni, hogy milyen gyökeresen. És hogy bár a repülő autók még mindig nem árasztották el a nagyvárosokat, két-három generáció alatt olyan iszonyú fejlődésen ment át az életmódunk, amihez korábban több évszázad is kevés lett volna. Belegondolni is fura, hogy a nagyszüleim életük nagy részét vezetékes telefon nélkül élték le – mí­g ma, alig néhány évtizeddel később, az emberek már a WC-re se mennek ki okostelefon nélkül. És ha nincs wifi, akkor olyan tehetetlennek érzik magukat, mintha legalábbis egy behavazott hegyi faluban ragadtak volna, elvágva a külvilágtól.

Nem akarok beállni a régen-minden-jobb-volt károgók táborába. Nem szeretnék visszatérni a 80-as évekbe, ami elmúlt, elmúlt. A digitális technológiák kétségkí­vül jelentősen megkönnyí­tették az életünket. De sajnos amennyire eredményesen összekötnek bennünket – éppen olyan eredményesen el is szakí­tanak minket egymástól. Különösen a pandémia óta ez egyre fájóbban nyilvánvaló. Amennyire könnyűvé tették a tájékozódást, annyira megkönnyí­tették a félretájékoztatást is. Miközben hihetetlenül kitágí­tották a komfort-zónánk határait – valahogyan minden eddiginél sérülékenyebbé és kiszolgáltatottabbá tettek bennünket. A közösségi média azt az illúziót adja, hogy sok barátunk van: de ezekből a kapcsolatokból vajon hány alapul valódi bizalmon és lojalitáson? Soha nem voltunk ennyire szétszórtak: a figyelmünket soha nem osztotta meg ennyire sokféle külső inger. És sajnos ezáltal soha nem volt még nehezebb összpontosí­tanunk arra, ami igazán fontos. Meghallani, kiszűrni a zajban azt, ami valódi jelentést hordoz a számunkra.

2021-ben a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) munkatársai feltették a kérdést: „Mennyire jellemző önre, hogy gyakran érzi magát magányosnak?” Az emberek azt gondolnák, az idősebbeket sújtja leginkább a magány. És a korábbi barátság-kutatások szerint minél idősebb valaki, annál kevesebb barátja van. Mégis, a kutatás szerint a 30 évesnél fiatalabbak 46%-a válaszolta, hogy teljesen vagy inkább jellemző rá ez az állí­tás. Minden hetedig 30 év alatti számol be gyakori magányról – mí­g az 50-65 év közöttiek körében csak minden tizennegyedik. És ez nem magyar jelenség: hanem világjelenség. Hasonló tendenciák zajlanak le mindenhol a fejlett országokban.

Nem lenne persze igazságos csak a digitális kommunikációt felelőssé tenni emiatt. De mindenképpen ironikus, hogy egy olyan világban, ahol a digitális technológiáknak köszönhetően minden eddiginél jobban, folyamatosan lehetőség van a kommunikációra gyakorlatilag mindenkivel – a fiatalok, akik a leginkább értik és használják ezeket a technológiákat, magányosabbak, mint valaha. És egyre nő a körükben a különféle mentális zavarok előfordulása (ez is világjelenség), ami egyértelműen összefügg az elmagányosodással és elidegenedettséggel. Egyre több olyan szülőről hallani, aki nem azon aggódik, hogy a tini gyereke vad bulikra jár a haverokkal – hanem amiatt, hogy a gyerek otthon sztondul a monitor előtt.

Az is sokat elmond, hogy a fiatalok által tapasztalt problémák közül egyre előkelőbb helyre kerül a céltalanság érzése és a kapcsolatok hiánya. Egyre kevesebb fiatal ember talál jelentést és tartalmas kapcsolatot az életében. Márpedig az embert, ezt a jelentéskereső szociális állatot, éppen ez a két dolog élteti: a jelentés és a kapcsolódás. Erich Fromm „Menekülés a szabadság elől” cí­mű művében a fasizmus megerősödésének egyik pszicho-szociális feltételeként emlí­ti azt a szorongást, amit az szül, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal és az azzal járó felelősséggel. A régi aranyidők, a rend és a boldogság visszaállí­tásának sziréndalával hódí­tó demagóg népvezérek számára ez aranybányát jelent. Ők aztán indoktrinációval helyettesí­tik a jelentés-találást és megszabadí­tják az embereket a szabadság nyűgétől, cserébe pedig a „tartozom valahová” biztonságának illúzióját adják. A demokráciák mostani hanyatlása és a populista tekintélyelvű vezérek tündöklése mögött egyértelműen megfigyelhetjük ugyanazt a szorongást, amit Fromm a 30-as években leí­rt Németországban.

És nekünk, szabadság-szerető embereknek, a dilemmáink is hasonlóak: vajon hogyan tudjuk elérni, hogy az emberek jobban kapcsolódjanak a világhoz, az emberekhez, hogy több jelentést találjanak az életükben? Mégpedig anélkül, hogy ezzel lemondanánk a szabadságról, elmenekülnénk előle – vissza valami képzelt archaikus létmódhoz, esetleg egy különféle tekintélyelvű apa-figurák és vezérek befolyása alatti szabadságnélküli élethez. Hogyan tudunk élni, és nem visszaélni a szabadságunkkal?

Meggyőződésem, hogy ezekre a kérdésekre a tudomány vagy a politika önmagában nem képes választ adni. Az emberiség előtt álló kihí­vás nem egyszerűen tudományos vagy politikai: hanem spirituális is. Azt feltételezi, hogy ne csak olyan kérdéseket tegyünk fel, hogy mit kell tennünk, hogy megállí­tsuk a demokráciák hanyatlását. Vagy mit kell tennünk, hogy megállí­tsuk a klí­maváltozás miatti katasztrófát. Végső soron fel kell tennünk olyan végső kérdéseket, amelyek már a spirituális önkeresés birodalmába tartoznak: ki vagyok én? Miért vagyok ezen a világon? Mit jelent emberként élni?

Félreértés ne essék: az emberiségnek nem azokra van szüksége, akik ezeket a kérdéseket helyettük megválaszolják, akár egyházi, akár világi ideológusok. Akik kényelmes és kész válaszokat rágnak a szájukba – ők szerintem a probléma részei, nem a megoldásai. Az emberiségnek azokra az emberekre van szüksége, akik segí­tenek az embereknek abban, hogy feltegyék a kérdéseiket és támogatják őket abban, hogy megtalálják a saját válaszukat. Nem indoktrinációval, de inspirációval. Nem paternalista, de humanista gondoskodással. Olyan közösségek megteremtésével, ahol az egyén anélkül tartozhat valahová, hogy nem válik részévé valamiféle masszának, amit utána kedvére gyurmázhat valami karizmatikus vezető.

Mi, emberek, szabadságra í­téltettünk, í­rja Sartre. Egyetértek. Hogy ennek a szabadságnak a valódi dimenzióit kitapasztaljuk és megéljük, a zsákutcáiból visszaforduljunk a helyes irányba, és megértsük, hogy a szabadságunk kétélű fegyver: ez a mi dolgunk, nem is kevés. Felnőttként megölelni, elfogadni a szabadságunkat, elfogadni a felelősségét – és nem menekülni előle.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: René Magritte

A legtöbb egyház által hitelesnek elfogadott négy evangélium beszámolója szerint Jézus egy jászolban (istállóban) született meg. Ennek ábrázolásait unalomig ismerjük és majd minden templom mellett láthatjuk kiállí­tva karácsony táján. Van azonban egy apokrif (tehát a hivatalosan elismert kánonban nem szereplő) evangélium, aminek az elbeszélése eltér ettől. Ez a Jakab ősevangéliuma (protoevangéliuma) cí­mű í­rás, ami a keleti egyházak körében nagy népszerűségnek örvendett, és valószí­nűleg a második század elejéről származik. Ez elsősorban Mária szempontjából meséli el a történéseket.

A történet egyébként meglehetősen hasonló a kánoni evangéliumokból ismert történethez. De amikor Mária vajúdása megindul, József nem istállót, hanem barlangot talál – ide viszi be a feleségét, ő maga pedig elindul bábát keresni.

Látszólag kis eltérés: és mégis, aki járatos a görög filozófiában, az könnyen rájöhet arra, hogy nem véletlen. Felfedezheti a barlang motí­vumában Platón hatását. Akinek a taní­tásai, még ha gyakran nem is explicit módon, de mély hatást gyakoroltak a korai kereszténységre.

Platón a hí­res barlang-hasonlatában arról beszélt, hogy olyanok vagyunk, mint egy barlangban lekötözött rabok, akik csak a barlang falán láthatják az árnyékok mozgását. De nem láthatják, hogy honnan tűz be a barlangba a fény a hátuk mögül, és azt sem, ki idézi elő az árnyékokat.

Ha azonban egy rab béklyóit eloldozzák – és ilyen ember Platón szerint a filozófus – akkor az képes nem csak a fénybe pillantani, de kilépni a barlangból. Majd a barlangba visszatérve elmesélni a rabtársainak, amit látott.

A Jakab ősevangéliuma valószí­nűleg görögös műveltségű emberekhez kí­vánt szólni, akik jól ismerték Platón taní­tását. Számukra jelképes üzenetet hordoz, hogy Jézus barlangban születik meg: ő az, aki a sötétségben raboskodók számára elhozza a fényt. Mi több, Krisztus, mint a megtestesült Ige (Logosz) valójában maga a Fény – a platóni tiszta ideák világának letéteményese.

Az apokrif evangélium ezt azzal is jelzi, hogy amikor eljön Jézus születésének ideje, József azt tapasztalja, hogy az Idő – megáll. Az egész világ egy pillanatképpé merevül. Az égbolt mozdulatlan, az ég madarainak szárnya se rebben. A munkások a kondér felé nyújtják a kezüket – de nem érik el. Az étellel a szájuk felé lendülő kéz nem lendül a szájukig. És a barlangot egy sötét felhő árnyékolja be – és csak ez a felhő moccan. Visszahúzódik a barlang fölül, és a barlangból ragyogó fényesség árad.

Megszületett a Megváltó – és amikor ő a világra jön, akkor találkozik a transzcendens, szellemi valóság a fizikai, materiális valósággal. A fény – a valóság – behatol a barlangba, a látszatvalóságba, és eloszlatja az illúziókból szőtt homályt. Az istenek ideje, ami egy Örök Most, egy soha nem keletkező és múló jelen – zárványt hoz létre az emberek idejében. Ebben az időben nincs helye múltnak és jövőnek.

Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy valaki elismerje: fenségesen szép és drámai hatású allegória ez. És valószí­nűleg í­gy volt ez az ókorban is, amikor pogány, hellén műveltségű emberek – a célközönség – is hasonlóan éreztek.

A mindenkori próféták, filozófusok, költők és misztikusok – a társadalom élő lelkiismerete és igazmondói – hivatása az, hogy lerántsa a leplet a közmegegyezés által fenntartott illúziókról. Amik gyakran a társadalmunk és a magánéletünk megkérdőjelezhetetlen alapelemeit képezik. Ők azok, akik már jártak a fényben, és mégis visszatértek a barlangba. Együttérzésből, hogy a sötétségben tévelygő társaik szemét is felnyissák.

A fogadtatásuk pedig – mi más is lehetne – a legtöbbször ellenséges. Ebben sincs semmi új. Már Platón is í­gy í­r erről Az államban:

„És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, mí­g a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, mí­g megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, í­me szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csí­phetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?”

Gondoljunk Szókratész sorsára: kiitatták vele a méregpoharat „az ifjúság megrontása” és a hagyományok megsértése miatt.

És akkor most tegyük emellé azt, ami János evangéliumában szerepel: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”

Számomra, aki nem tartozom egy felekezethez sem, de nagyra értékelem a kereszténység kulturális és szellemi örökségét, a karácsony, mint ünnep – ami jóval ősibb gyökerekkel bí­r, mint maga a kereszténység – erről szól.

Arról, hogy bár egy olyan kaotikus világban élünk, ahol az érzékszerveink és illúzióink rabságában soha nem nyerhetünk teljes képet a valóságról, a Fény, még ha pillanatokra is, de feltárja előttünk a valóság valódi természetét. Amikor a legsűrűbb a sötétség – a legrövidebbek a nappalok – éppen ilyenkor ünnepeljük a Fényt. Ami legváratlanabb pillanatokban és helyeken, a legváratlanabb emberekben képes feltárni magát a leginkább. És mi, emberek, ha képesek vagyunk eljutni az istenek idejébe, az Örök Mostba -„ne aggodalmaskodjatok a holnap felől” – akkor megláthatjuk.

(notes to myself)