Péter Sárosi

Néha elgondolkodom azon, milyen lehet Bayer Zsoltnak, Bencsik Andrásnak vagy akár Kocsis Máténak lenni.

Nehéz. Nehezen tudok ráhangolódni a létezésnek arra a szomorú hideg sí­kjára, amit a „Mi” és az „Ők” oszlopai jelölnek ki és határolnak be.

Mint a két mesebeli görög szörny, Szkülla és Kharübdisz, akik egy keskeny tengerszoros két oldalán éltek, és bekebelezték a vakmerő hajósokat, akik közéjük merészkedtek. Így falhatja fel szőröstől-bőröstől egy igazi pártkatona lelkét, egyéniségét, jellemét a folyamatos harci készültség és paranoia „Azokkal” szemben. Mert ott belül a gyűlölködés, az arrogancia mögött mindig ott a félelem: a sérült kisgyerek félelme attól, hogy apu nem simogatja meg a buksiját.

Mindannyiunknak vannak elfogultságai, ez nem kétséges. De hogy ennyire eluralkodjon valakin ez a sistergő rosszindulat, ami minden bokorban az ellenséget lesi, minden sarok mögül azt várja, hogy előugrik egy meleg, drogos, libsi, migráns, cigány stb., aki az életére tör – nos, ez szánalmasan eltorzult formája lehet az emberi létezésnek.

Elég félelmetes, hogy Bayer és társai jelenleg a Hatalom bástyái mögül, annak mérhetetlen erőforrásaival mérgezik az elméket. De tudjátok a legnagyobb félelmem nem is ez. Minden rendszer elbukik egyszer. A legnagyobb félelmem az, hogy ne formáljon a saját maga képére – hogy ne merevedjek bele ugyanabba a harci pózba, mint ő, ne tükrözze az arcom „a másik oldalon” ugyanazt a torz grimaszt, mint az övé.

És sajnos azt látom, hogy sokakkal ez már megtörtént. Vannak azok, akik a másik oldalon ugyanolyan paranoiával lesik az ellenséget minden bokorban – szinte várva, hogy mikor ugrik elő a bokorból egy öntudatos katolikus, konzervatí­v stb., akivel birokra kelhetnek. Én próbálom az í­rásaimban felvillantani azt a lehetőséget, hogy a harci pszichózis nem a természetes tudatállapotunk. Hogy élhetne ebben az országban – sőt, gyakran ugyanabban a testben – békében, egyetértésben, harmóniában meleg és keresztény, hazafi és jogvédő, fűszí­vó és borivó, kerékpáros és autós, konzervatí­v és liberális.

Nem véletlen, hogy még a kritikus cikkeimben is gyakran próbálok többes szám első személyben fogalmazni – a „Mi” és „Ők” helyett megcí­mezni a társadalomkritikát is egy nagy közös „Mi”-nek.

De emberből vagyok én is, és magamon is érzem néha, hogy elfogy a türelmem. Főleg ha a tömény butaság és rosszindulat falaiba ütközöm. Rémülten ismerem fel, hogy milyen könnyű elindulni azon az úton, hogy szabadon engedjük az indulatainkat. Hogy milyen eufórikus érzés általánosí­tó í­téleteket kimondani emberekről, csoportokról. És milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a jogos felháborodás, az emberek és ügyek melletti kiállás és a lövészárokból való lövöldözés között. Hogy ez az egész jelenlegi magyarországi helyzet megmérgezi a lelkem, belém ivódik, én is zsarnoksággá válok.

Igen, kimondtam. Lehet, hogy egyesek most kárörvendően vigyorognak és körém gyűlnek, mint a keselyűk, akik sérülékenységet, vért szagolnak. De azt gondolom, elsősorban ahhoz kell erő, hogy az ember a saját korlátait ismerje fel. Hogy legyen benne önreflexió.

(notes to myself)

Abban a kiváltságban van részem, hogy éppen Fokvárosban járhatok. Két óceán találkozási pontjánál, Afrika déli csücskében. Kollégámmal, Takács Istvánnal meghí­vtak bennünket, hogy videós és média képzést tartsunk afrikai aktivistáknak. Szuper fiatalokkal ismerkedhettünk meg az elmúlt napokban Dél-Afrikából, Zimbabwéből, Ghánából és Kenyából. Most pedig részt veszünk és filmezünk egy afrikai drogpolitikai konferencián.

Az ellentmondások földje ez: a gyönyörű természeti látványosságok mellett kiáltó társadalmi egyenlőtlenségekkel találkozhat az ember. A Világbank szerint Dél-Afrika a világ legegyenlőtlenebb országa. Az egyik utcán szögesdróttal körülvett, erődí­tett luxusházakban, elí­ziumi elszigeteltségben élnek a gazdagok. Mí­g néhány sarokkal lejjebb már félmeztelen, rongyos emberek papí­rdobozokban nyomorognak. Bár a közbiztonság itt jobb, mint az ország legtöbb városában, európai szemmel itt is botrányos.

Bár az apartheidnek már vége, az alapfelállás – a társadalom szerkezete – keveset változott. A gazdagok többsége még mindig fehér, a nyomorgók többsége még mindig szí­nes. Bár a keveredés már megindult a felső és az alsó szegmensben is, de a társadalom szétszakadtsága maradt – és tovább nőtt.

A gyarmatosí­tás öröksége. A születéskor az irányí­tószámod nagyban meghatározza, mire viheted az életben – és a származásod nagyon gyakran meghatározza az irányí­tószámodat. A népesség legvagyonosabb felső két tizede birtokolja az összes vagyon 70%-át, az alsó négy tizede pedig összesen is csupán 7%-át!

Afrika hihetetlenül gazdag erőforrásokban, munkaerőben – és mégis, az afrikaiak nagy része hihetetlenül szegény.

Egy ilyen szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban milyen is lehetne a drogszcéna – szélsőségesen egyenlőtlen. Akinek van pénze, az minőségi drogokat használ. És még ha el is száll vele: az erős szociális háló többnyire megfogja. Jó minőségű ellátáshoz férhet hozzá és nagyon ritkán kerül szembe a rendőrséggel.

A papí­rviskókban nyomorgók azonban olcsó cuccokkal ütik ki magukat. Metamfetamin, heroin. Betépve álmodik a nyomor, hogy felejtse saját kilátástalanságát. A traumát, az éhséget, a koszt. A remény hiányát, hogy másnap, vagy akár egy év múlva bármi is változhat a pozití­v irányba. A rosszul finanszí­rozott civil segí­tők itt is legfeljebb tűzoltásra képesek. Emberek tömegei szinte az egész életüket néhány utcán élik le: ha onnan el akarnának menni, hamarosan előkerül egy rendőr, hogy vegzálja őket. Már nincs apartheid, és mégis, a középosztály nem szenvedheti, ha az elegáns, dzsentrifikált negyedekben csóró koldusokkal kell szembesülnie.

Hány és hány nagyvárosban láttam már ugyanezt: a drogellenes háború eszköz a felső-középosztály kezében arra, hogy nemhogy megoldani ne kelljen a társadalmi problémákat. De még csak szembesülni se kelljen az egyenlőtlenségek következményeivel. Ne is kelljen látni, szagolni azokat, akiknek nincs otthona, munkája, egzisztenciája, tiszta ruhája és önbecsülése: tüntessék el őket, szí­vódjanak fel. Nem érdekel, hogyan.

Nem drogpolitika ez, hanem inkább egyfajta neoliberális városkozmetika: az egyéni teljesí­tmény és felelősség bűvkörében teljes vakság a szociális dimenzió iránt. A lényeg, hogy élhessük tovább a magunk kis fenntarthatatlan kirakat-életét, halmozhassuk tovább az ezerféle vackot, amire nincs szükségünk, dúskálhassunk az érzéki élvezetekben. És közben ne legyen lelkifurink amiatt, hogy a kevésbé szerencséseknek étel sem kerül az asztalára. Mi több, hibáztassuk őket meg a drogokat. Mert az olyan könnyű: mindenért a drog hibás, és ha azt kivesszük, akkor minden jó lesz.

Tudjátok ez itt a fő probléma. Hogy fenntartjuk az illúziót, miszerint az állam azért van, hogy az egész társadalom jóllétét és egészségét szolgálja. Hát nem azért van. Sem Afrikában, sem nálunk. Sajnos. Hanem azért, hogy egy elég szűk elit érdekeit szolgálja, miközben megakadályozza, hogy a lecsúszottak, a nyomorultak gondot okozzanak a gazdagoknak. Mert egy pillanatig sem cél a felemelésük, csupán a menedzselésük: az elzárásuk, a kirekesztésük, a fegyelmezésük van napirenden.

Lehet ezen változtatni? Fog ez valaha változni? Nem tudom. De remélni tudom, hogy azok a fiatalok, akiket most kiképeztünk, legalább elmondhatnak olyan történeteket drogokról és emberekről, nyomorról és kirekesztésről, függőségről és traumáról, amik elmesélésre várnak, és amiket más nem mondana el. És ha a világot nem is válthatják meg, de legalább egyes emberek világát megváltoztathatják.

(jegyzetek Fokvárosból)

Nem kaptam vallásos nevelést. De a szüleim is fontosnak tartották, hogy megismerjem a Bibliát, amit gyerekkoromban is gyakran olvastam. Ami már akkor is mindig megragadott Jézus alakjában és történetében, azt felnőttkoromban úgy tudnám megfogalmazni: a radikális elfogadás filozófiája és gyakorlata. Kétezer év távlatából is mélyen megérintett és átformált, és hatással volt arra, akivé váltam.

A radikális elfogadás azokkal szemben, akiket a társadalom szemétdombra lökött. Az a lényéből áradó szelí­d, együttérző türelem, amivel azokhoz viszonyult, akiket lenéztek, kirekesztettek és tisztátalannak tartottak. Ami a saját korában éppen annyira botránykő és provokáció volt a nyárspolgárok érzékenységével szemben, mint napjainkban.

Taní­tásainak jelentős része azzal kapcsolatos, hogy miként bánjunk egymással mi, emberek – és jóval kevesebb figyelmet fordí­tott metafizikai, teológiai vagy liturgiai kérdések megválaszolására. Aminek a tükrében persze groteszkül hat, hogy a magukat a követőinek tartó teológusok évszázadokig folytattak terméketlen vitákat olyan kérdésekről, mint hogy hány angyal táncolhat egy tűgombon. Ahelyett, hogy merték volna komolyan venni az olyan radikális szociális taní­tásokat, mint hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába. Ami ugye nem egy földrajzi hely – hanem bennünk jő el, a lelkünkben, a szí­vünkben.

Már a saját korában is hatalmas gyűlölet-cunamit indí­tott el azzal, hogy vámszedőkkel és kurtizánokkal ült le vacsorázni ahelyett, amit egy tisztességes messiástól elvártak volna a derék zsidó polgárok. Hogy minimum főpapok, rabbik és vagyonos polgárok asztalánál szidja velük együtt a bűnösöket.

Nem értették, miért szólal fel olyanokért, akikért még a kutya se ugatott: szegények, házasságtörők, idegenek, etnikai kisebbségek, börtönben fogva tartottak. Nem értették, hogyan képes ilyen végtelen szeretettel és türelemmel odafordulni azokhoz, akik ilyen keveset gondoltak magukról – és akiket ilyen kevésre tartottak az embertársaik. Éppen annyira nem értették meg, mint azok, akik ma lépten-nyomon rá hivatkozva keltik a gyűlöletet ezen csoportok tagjaival szemben.

És mégis, ugyanez a Jézus, aki radikális elfogadással viseltetett a páriák és a kirekesztettek, a periférián élők és mások, a nyomorultak és üldözöttek irányában – éppen ilyen kérlelhetetlen radikalizmussal fordult szembe azokkal, akik túl sokat gondoltak magukról. Az a Jézus, aki meglepő gyengédséget tanúsí­tott az olyan kiközösí­tett és megvetett nőkkel szemben is, mint amilyen Mária Magdolna volt – meglepően kevés türelmet mutatott azok irányában, akik különbnek, tisztábbnak, kiemelkedettebbnek gondolták magukat másoknál.

Többször is elhajtotta a vérbe például azokat a farizeusokat, akik folyamatosan halott betűk, tisztasági előí­rások értelmezésével voltak elfoglalva ahelyett, hogy megnyitották volna a szí­vüket a szenvedők felé. Megszégyení­tette az önhitt és ájtatos főpapokat, akik lélektelenül ismételt szertartásokba temetkeztek és rideg elefántcsonttornyukból lenézve azt képzelték, ők Isten földi helytartói. Nem vállalt közösséget azokkal sem, akik büszkén elzárkóztak a saját törzsi-nemzeti öntudatukba, és lenézték és kiközösí­tették azokat, akik nem voltak nekik elég tiszta származásúak. Távol tartotta magát a kiváltságosoktól, a büszke és gőgös többség-tudatúaktól.

És azóta sem térek magamhoz a megdöbbenésből, amit már gyermekkoromban is éreztem: hogy lehet, hogy egy ilyen radikális társadalmi forradalmárból ilyen könnyen faragtak egy a saját előí­téleteiket és a hierarchikus, tekintélyelvű rendszereket legitimáló élet- és örömtelen, besavanyodott, üresen kongó bálványt? Hogy lehet, hogy ma is több, mint kétmilliárd ember tartja magát kereszténynek a világon, akiknek egy jelentős része éppen annyira süket és vak a társadalmi igazságtalanságokra és egyenlőtlenségekre, mint azok, akiket Jézus korholt kétezer éve? Hogy lehet, hogy ugyanazok, akik a keresztény európai értékek védelméről papolnak, közönyös vállrándí­tással vagy éppen kárörvendő vigyorral képesek túltenni magukat azon, hogy modernkori Heródesek által elüldözött kisgyerekek fulladnak a tengerbe?

Keresztény értékek és gyökerek? Keresztény szabadság? Nos, én nem vagyok keresztény, de nagyon is tudom értékelni őket. De ezek az értékek, ez a szabadság pont a jézusi radikális elfogadással kezdődik – és a kiváltságok bástyái mögül a kevésbé kiváltságosokat, a „tisztátalanokat” lenéző, ostorzó, önhitten elzárkozó attitűd radikális elutasí­tásából. És ez az attitűd, sajnos, ott van mindannyiunkban, akik a felső- vagy középosztálybeli létezésünk egzisztenciális biztonságában elkényelmesedtünk. És fintorgunk, ha meglátunk az utcán egy hajléktalant, romát, szexmunkást vagy drogfüggőt.

(notes to myself)
kép: Banksy

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, ha megteheted, adj Te is és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Le tudjuk úgy élni az egész életünket, hogy menekülünk.

Úgy érezzük, az egész világ igazságtalan velünk. Minden és mindenki összeesküdött azért, hogy mi szenvedjünk. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy örömteli életet éljünk. Selejtesnek születtünk. És hogy ez már mindig í­gy marad.

Abba menekülünk, hogy robotpilótára kapcsoljuk az elménket, kellemes és élvezetes rituálékat alakí­tunk ki a hétköznapokban. Nem, nem csak a drogokról beszélek. Lehet valaki teljesen absztinens, és az élete mégis tele van szertartásokkal, amiket menekülésre használ. És önpusztí­tó gondolatokkal, amikkel a menekülést igazolja.

Alig várjuk, hogy újra elmerüljünk bennük. Magunkra húzzuk őket, mint egy puha takarót a hideg téli éjszakán. De az ilyen takaró mindig túl rövid. Soha nem elég hosszú. Az a természete, hogy mindig több kell belőle. És szenvedünk a hiánya miatt. Ha nincs, akkor jön a szorongás. Mintha folyamatosan egy nagy, megnevezhetetlen fekete fantom üldözne bennünket és telepedne a mellkasunkra. És érezzük, hogy lassan sorvadozunk.

Aztán eljön egy olyan pillanat, amikor a kellemes menekülőútjainkról kiderül, hogy zsákutcák, vagy szakadékba vezetnek. Az elménkben az önostorzó kórus monoton károgása az elviselhetetlenségig fokozódik. Választás elé kerülünk: menekülünk tovább, vagy megvetjük a lábunkat és szembenézünk azzal, ami üldöz minket?

Választanunk kell: fontosabb az ismert biztonság, a komfortos agyzsibasztás, minden szenvedésével együtt, vagy inkább merünk kí­váncsi felfedezők lenni és ismeretlen tájakra merészkedni?

Vajon mi vár rá, ha az ember felhagy azokkal a hétköznapi agyzsibbasztó szokásaival, amikkel saját maga elől menekül? Ha egyedül marad saját magával a csendben? Még a gondolat is félelmetes lehet.

Az a nagy fekete fantom, amitől rettegtünk, puha orrával megbök minket, megszaglász. Leheletét érezzük az arcunkon. Morgását halljuk a fülünkben. Rettegünk, hogy szétmarcangol minket. De nem tép szét. Mi teremtettük. Mi tápláljuk a félelmünkkel, a zavarunkkal, az önutálatunkkal, a kishitűségünkkel. Most is azt várja, hogy etessük.

És ilyenkor fontos, hogy tudjunk valamibe, valakibe kapaszkodni. És érezzük azt, hogy nem vagyunk egyedül. Amiről azt hittük, hogy selejt, gyári hiba, arról derüljön ki, hogy az emberi létezésünk szerves része. A drámák, amiket átélünk, nem szégyelleni valók: saját kis egyéni küzdelmeinkben az egész világegyetem drámái tükröződnek. Fontos, hogy lássunk magunk előtt jó példákat. Embereket, akik velünk vannak az úton, és már előrébb járnak, mint mi. A magasba emelik a fáklyát a sötétségben.

Most, hogy az ő fáklyájuk fényénél látjuk a saját fantomunkat, és hajlandók vagyunk a szemébe nézni, ki tudjuk tapintani a körvonalait, és megismerjük a történetét – már nem is annyira félelmetes.

kép: ebenism

A drogokkal az egyik probléma az, hogy túl sokan túldimenzionálják és túlmisztifikálják őket. Mintha „a drog” valami idegen entitás lenne, ami befurakodott volna a mi üdí­tően szép és tiszta valóságunkba. Mintha természeténél fogva teljesen más lenne, mint az egyéb dolgok, amik körülvesznek minket: étel, ital, munka, játék, szex stb.

A drogdémon beszennyezi és eltorzí­tja a gyanútlan, ártatlan embereket. Függővé, rabszolgává teszi őket, mert ez a természete. Így aztán harcolnunk kell „a drog” ellen. Meg kell tőle tisztí­tanunk a világot. Drogmentessé kell tennünk az országot.

Ezen a szemléleten alapulnak a szigorú drogpolitikák. Azok, amelyek tömegeket csuknak börtönbe évtizedek óta, mégsem képesek leszámolni a „drogdémonnal” – viszont rengeteg szenvedés és halál jár a nyomukban. Megnyomorí­tott életek, perifériára szorult páriák, béka segge alatt lévő önbecsüléssel. Mert ha szemétként kezelsz embereket, akkor úgy is fognak viselkedni.

A valóságban nincs drogdémon – mi több, nem létezik „a drog”, mint valami idegen entitás, ami más lenne, mint az étel, ital, munka, játék, szex stb., ami körülvesz minket. Különféle anyagok vannak, amelyek különféle tudatmódosí­tó hatást gyakorolnak az emberekre. Ezeket az emberek különféle célokra használják: italként, munkához, játékból, szexhez stb. Hogy fokozzák az élményt, esetleg javí­tsák a teljesí­tményüket.

A drogok fogyasztása, mint megannyi más viselkedés – az evés, az ivás, a szex, a játék – arra szolgál, hogy az ember szabályozza a saját testi, lelki és szociális alrendszereit. Hogy bizonyos szükségleteket elégí­tsen ki, bizonyos érzéseket éljen meg vagy ne éljen meg.

Az esetek és drogok túlnyomó többségében a drogok egyfajta szociális sí­kosí­tók és relaxánsok. A fogyasztóik nem válnak agyatlan zombivá és rabszolgává. Mint minden másnak, vannak fény- és árnyoldalaik. De fogyasztásuk alkalomhoz kötött marad és nem rombolja szét az élet bio-pszicho-szociális felépí­tményét.

Ha azonban a tevékenység illegális, akkor az mindig többletkockázattal jár. A fogyasztó és a társadalom számára egyaránt. Így még akkor is ártalmassá teheti a droghasználatot, ha az egyébként önmagában, megfelelő támogató környezetben, kevésbé kockázatos játék lehetne.

No de, mondhatják egyesek erre, legalább a szigorú tiltással meg lehet előzni a függőséget. De ez is illúzió.

Amikor az esetek egy kisebbségében mégis kialakul a függőség, az mindig többről szól, mint pusztán a drogról. Nem molekulák okoznak függőséget. Hanem az, hogy az ember a saját testi, lelki és szociális alrendszereit sikertelenül és torzul próbálja meg szabályozni velük. Azért, mert ezek az alrendszerek már eleve rosszul működnek. Nem képesek elérni az egyensúlyi állapotot.

Az ember érzi, hogy valami baj van vele. Ez az érzés néha egészen homályos, nem is tudatosodik. Hiszen gyakran kamaszokról beszélünk. A dolgok még akkor csúsztak félre, amikor nem volt elég fejlett az agya ahhoz, hogy értelmet és jelentést adjon a dolgoknak, amik megtörtént vele. De érzi a zsigereiben, hogy nem képes kapcsolódni a közösségéhez. Hogy nem képes kapcsolódni saját magához: félelmetes titkokat őrizget, önkorlátozó hiedelmek fojtogatják.

Ebben az esetben a drogok azt a célt szolgálják, hogy enyhí­tsék a kí­nt – a szenvedést, ami abból fakad, hogy az ember érzi, valami baj van vele. Nem gonoszságból, jellemtelenségből, butaságból fogyaszt drogokat, hanem azért, mert vágyik rá, hogy tartozzon valahová. Hogy úgy érezze, látva, szeretve van.

A játék öröme azonban átalakul a játszma kényszerévé: elhisszük magunknak, hogy drogok nélkül az életünk üres, banális, és mi magunk sem kellünk senkinek.

Ezeknek az embereknek a büntetése, elzárása, megszégyení­tése, megbélyegzése – amit a szigorú drogpolitika szükségszerűen tesz – borzasztó kontraproduktí­v. Csak méginkább eltávolí­tja, elszigeteli őket és erősí­ti a tudatot, hogy semmire sem jók és senkinek sem kellenek. Még akkor is, ha a kényszer nem kriminalizál, hanem medikalizál: beteggé nyilvání­t és kezelésre kényszerí­t.

A függőség mindig elszakadás. Elszigetelődés. A közösségtől és saját magunktól. A jelentés forrásától: a drogon kí­vül minden más elveszí­ti jelentését és jelentőségét. Még saját magunk is.

Kiutat csak az nyújthat, ha helyreáll a kapcsolat jelentés forrásával. Ha sikerül valódi kapcsolódást létrehozni emberekkel, közösségekkel, tevékenységekkel. Ha ezeknek újra jelentést és jelentőséget tulajdoní­tunk – és ennek a jelentésnek a forrása az, hogy mi magunk megszabadulunk azoktól a minket megnyomorí­tó, önkorlátozó, önmagunk értékétől minket elszigetelő hiedelmektől, történetektől, amelyek dominálják az életünket.

A „drogellenes harc” hibás paradigma, mindkét elemében.

Egyrészt nem „a drog” ellen kell harcolni, nem az a démon. A valódi démonok: a társadalmi egyenlőtlenségek. Az embernyomorí­tó, rosszul működő alrendszerek. Az elhallgatás és tabusí­tás mérgező kultúrája. És a többi.

Másrészt pedig maga ez a militáns keretrendszer is hibás: nem harcolni kell, nem háborúzni kell. Nagyobb elfogadásra, több támogatásra van szükség. Arra, hogy az emberben rejlő értékeket erősí­tsük és védjük, abba fektessünk be.

(jegyzetek a drogokról)

Megkeresett ma egy fiatal nő és megkért, hogy osszak meg veletek egy történetet és egy felhí­vást azzal kapcsolatban, hogyan zaklatták őt és a barátnőjét „hazafias ifjak” a szexuális orientációjuk miatt egy balatoni strandon.

A történet 2023. július 28-án kezdődött a badacsonylábdihegyi Herczeg Ferenc strandon. Ahol történetesen ugyanott fürdőztek az ún. Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom gyerektáborának szervezői és lakói. A strandolók döbbenten nézték, ahogy a militarizált gyerekek harsány harci indulót énekelve vonultak ki a ví­zből. Mintha csak a 30-as években lennénk. Nem mindennapi látvány lehetett. A két nő egyike a távolból videót is készí­tett a performance-ról. Ezt később a masí­rozók nehezményezték, bár akkor még nem szóltak érte.

A két nő békésen napozott tovább és beszélgettek. Hamarosan arra figyeltek fel, hogy két derék „hazafi” áll fölöttük napszemüvegben, kb. 50 cm távolságra, karbatett kézzel, és némán bámul.

Megkérdezték mit szeretnének, erre hallgattak – majd végül odavetették, hogy undorí­tónak tartják őket. Utána visszamentek a saját csoportjukhoz, ahol röhögtek, mutogattak és gúnyolódtak rajtuk. Erre az egyik nő felhúzta magát és odament hozzájuk, hogy számon kérje őket. Volt némi szóváltás. Ezután több strandoló is a párt biztosí­totta együttérzésükről.

Az egyik vármegyés később még odament hozzájuk, és elmondta, hogy szerencsére ezek a gyerekek már biztonságban vannak a táborban, „ellen-nevelést” kaptak és nem tudják megrontani őket „az LMBTQ propagandájukkal”. Ami persze az egészben a borzasztó, az a gyerekek: el lehet képzelni, milyen agymosásnak teszik ki őket. És ha már csak a statisztikai valószí­nűség alapján is akad köztük egy-két fiatal, aki később felfedezi, hogy a saját neméhez vonzódik, nagy eséllyel nagyon nehezen fogja tudni elfogadni magát. Ez az igazán káros, miközben ugye a hasznos programokat meg kitiltották az iskolákból.

A vármegyések egyébként később egy videóban is megtárgyalták az esetet, és kitették az általuk készí­tett felvételt (igen, csak az ő masí­rozásukat nem lehet filmezni, ők filmezhetnek másokat…). A homofóbiától túlfűtött videóban azon sajnálkoznak, hogy elmúltak már azok a „régi szép idők”, amikor a Pride után még vadásztak a melegekre. Ma már „ezek” túl öntudatosak és nem hajlandók fülüket-farkukat behúzva menekülni, ha egy homofób gúnyolja és bántja őket. Még nekik áll feljebb.

Tényleg felháborí­tó! Micsoda időket élünk! Emberek kiálnak magukért!

Komolyra fordí­tva a szót: a két nő tényleg nem hagyta és hagyja magát, jogvédők segí­tségével feljelentést tesznek. Jelenleg szemtanúkat keresnek, akik látták az egészet, és hajlandók tanúskodni. Aki tud segí­teni, í­rjon privátban, köszi!

„Miután áttekintem a legutóbbi ülésemet ezzel a bizonyos kliensemmel, minden alkalommal meg kell állapí­tanom, hogy ha tudna sikoltani, akkor jól lenne,” í­rja egyik kedvenc pszichológusom, Donald Winnicott (a kommentben belinkelem a róla szóló korábbi cikkem) 1969-ben egy esettanulmányában.

„Minden egyes terápiás ülés nem-eseménye a sikoly,” teszi hozzá.

Nem-esemény (non-event). Milyen találó megfogalmazás. Hiszen gyakran még arról sem beszélünk eleget, ami MEGtörtént velünk. Főleg, ha olyan rossz dolgok történtek meg velünk, amiket szégyellünk. Amikért magunkat hibáztatjuk. És emésztjük érte magunkat.

Arról pedig, ami NEM történt, nem történik meg velünk, még kevesebbet beszélünk. Gyakran hiányzik hozzá a képességünk. Hiányoznak hozzá a szavaink. A tapasztalataink. Nem is tudjuk, hogy hiányzik valami a múltunkból – a jelenünkből. Hiányzik az, hogy engedjük magunkat érezni – engedjük az érzéseinket kifejeződésre jutni.

„Szó bennszakad hang fennakad,” ahogy a költő í­rja.

Amit nem teszünk meg, pedig minden sejtünk, minden idegszálunk azért kiált, hogy megtegyük – az is ott van velünk. Ott gyűlik bennünk. Ott gyűlik a sejtjeinkben.

Üvöltés és sikoly, ami belénk ragadt.
Sí­rás, ami csak a torkunkat fojtogatta.
Könnyek, amik soha nem csordultak ki.
Szavak, amelyeket soha nem mondtunk ki.
Tettek, amelyeket soha nem cselekedtünk meg.

Hiányuk némán rezonál bennünk. Ránehezedik a szí­vünkre. Kí­sérti az álmainkat.

Ennek tükrében is érdemes megfontolni, milyen bölcs tanácsot is adott a burmai mester a múltkori posztban: „Ha sí­rsz, sí­rj teljes szí­vedből!”

Amikor a halálra készülőket megkérdik, mit bántak meg leginkább, akkor rendre olyan dolgokat emlí­tenek, amiket NEM tettek meg. És ez nem holmi görcsös bakancslistás élmény-vadászatra kell, hogy késztessen minket. Hanem arra, hogy megfontoljuk, mik is azok az igazán fontos érzelmeink, amiket nem tudtunk jól kifejezni az igazán fontos emberi kapcsolatainkban.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter posztjai? Ha igen, kérlek, támogasd a munkánkat, még ha csak kis összeggel is, az is sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Edvard Munch, A sikoly

Hemzsegnek a gyerekek az Ozora fesztiválon – A nemiszerveiket mutogató drogosok sem zavarják a szülőket – ezzel a cí­mmel jelent meg egy cikk a Szent Korona Rádió nevű szélsőjobboldali hí­rportálon. A gyerekek „fényes nappal is bármerre néznek, könnyen találkozhatnak szembe olyan férfiakkal és nőkkel, akik halál nyugalommal mutogatják a nemiszerveiket, intim testrészeiket,” í­rják.

Homoszexuális párok csókolóznak a Sziget Fesztivál reklámjaiban – riogatja az olvasóit/nézőit a Hí­rTV riportja. Ami állí­tja, „szakértők szerint” (muhaha) a reklám azért is aggályos, mert í­gy kiskorúak férhetnek hozzá egy olyan tartalomhoz, amely befolyásolja lelki és szexuális fejlődésüket.

Isten hozott az új prüdéria világában!

A két beszámoló ugyanazokon a ki nem mondott feltevéseken alapszik.

Egyrészt van egyfajta rettegés az emberi testtől. Mintha a (meztelen) emberi test, a testiség tapasztalása, látása, önmagában valamiféle veszélyforrást jelentene a gyermekekre nézve. Nos, ez a tudományos kutatások szerint nincs í­gy. Minden a kontextustól függ. Más az, amikor egy gyermek egy nem szexualizált, természetes környezetben és állapotban, vagy ha például egy pornográf felvételen, szexualizálva lát meztelen testet.

Kutatók megvizsgálták például, hogyan hat a gyermekek egészséges lelki fejlődésére, ha rendszeresen meztelen felnőtt emberek testét látják. Például a szüleik naturista strandokra viszik el őket. Nem találtak bizonyí­tékot semmilyen negatí­v hatásra – ellenben találtak bizonyí­tékot pozití­v hatásokra a testtudatosság, az elfogadó és realista testkép kialakulása kapcsán.

Azok a fiatalok, akik prűd családokban nőnek fel, a meztelen emberi testekkel először leginkább pornóképeken fognak találkozni. Amelyek ma már néhány kattintással elérhetők bármelyik kiskorú számára, hiába is próbálják a szülők tiltani. És ha valami, hát akkor ez jelent leginkább veszélyt a fiatalok egészséges lelki fejlődésére. Hiszen olyan torz testkép-ideálok, elvárások alakulhatnak ki bennük, amelyek később megkeserí­thetik az életüket.

Másrészt ott van a másik félelem attól, hogy amennyiben a gyermek azonos nemű párok testi érintkezését látja, az valamiféle veszélyt jelent rá. A Hí­rTV cikke például azt a látszatot kelti, mintha ezzel kapcsolatban valamiféle tudományos konszenzus lenne („szakértők szerint”, „pszichológusok szerint”).

Ez valójában blöff és humbuk. Vannak ugyan előí­téletes szakemberek, pszichológusok, akik éppúgy ezt gondolják, mint az előí­téletes asztalosok vagy politikusok. De ez nem jelenti azt, hogy szilárd tudományos bizonyí­tékokat tudnának erre prezentálni.

A szexuális orientáció komplex jelenség: mint sok más, ez is genetikai és környezeti tényezők bonyolult kölcsönhatásán múlik. De az nyilvánvaló, hogy egyetlen gyerek sem válik meleggé attól, hogy két férfit, vagy két nőt lát csókolózni egymással. Semmivel sem ártalmasabb ez a gyermekek egészséges lelki fejlődésére nézve, mint két különböző nemű ember csókjának a látványa.

Már csak azért sem, mert az egész alapfeltevés is hibás: melegnek, leszbikusnak vagy biszexnek lenni nem betegség, nem „ártalom”, nem „kockázat”, amitől óvni kell a gyerekeket. Nem is „divat”. Természetes állapot, ami állatok és emberek körében egyaránt dokumentálható. Amit időtlen idők óta megéltek az emberek. Csak az változott és változik, hogy rejtőzködve, bujkálva, szégyenben tették ezt. Vagy pedig önazonosan, nyí­ltan és örömmel.

A gyermekeket nem a meztelen emberi test látványától kell félteni. És nem is attól, hogy szembesülnek azonos nemű párok szerelmével. Hanem például attól, hogy testképzavaros, önmagukat gyűlölő, érzelmeiket megélni képtelen felnőtté válnak. Vagy hogy szexuális ragadozók áldozatául eshetnek, akik, a statisztikák szerint, a leggyakrabban a legközelebbi környezetükből kerülnek ki. Rokonok, családi barátok, tanárok, edzők, papok stb. Akik gyakran kifelé maguk is prűdök és gyűlölik a saját testüket és nem élnek harmóniában vele. Ezért is van szükségük arra, hogy a náluk gyengébbekkel erőszakoskodjanak.

Elég volt az ostoba, sötét prüdériából és bigottságból! Ez az, ami a leginkább veszélyezteti a gyerekeinket.

Adnak neked valamit az í­rásaim a Drogriporteren? Ha igen, kérlek, ha teheted, Te is adj valamit: nem vágyom luxusjachtra, vagyonra, de az álmom az, hogy az í­rásból meg tudjak élni, tisztességgel, és közben használjak a hazámnak is: https://drogriporter.hu/tamogass/

1929-ben New York rabbija, akit aggasztottak a hí­rek Albert Einstein állí­tólagos ateizmusáról, táviratot küldött a hí­res fizikusnak a következő szöveggel: „Hisz Ön Istenben? Stop. A válasz fizetve. Ötven szóban. Stop.”

Einstein válasza a következő volt: „Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.”

Spinoza, akire Einstein hivatkozott, a 17. század legjelentősebb filozófusa, a felvilágosodás egyik atyjaként tartják számon. Descartes-al szemben, aki megkettőzte a valóságot, megkülönböztetve a testet a lélektől, Spinoza a valóság alapvető egységét hirdette. Descartes formuláját – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – megfordí­tva úgy látta, hogy valójában Isten az, aki gondolkodik bennünk. Hiszen az egész világegyetem Istenben van.

A valóságot egyetlen, végtelen lényeg alkotja. És amit mi különálló lényeggel rendelkező dolgokként, személyekként különböztetünk meg, valójában mind csupán ennek a megnyilvánulása, attribútuma.

Deus sive natura, avagy Isten, tehát a természet – vallotta. A természet nem Isten (panteizmus), de nem is különálló lényeg: része Istennek, benne van. Így tehát amennyiben a természetet, és benne önmagunkat jobban megismerjük, akkor Istent ismerjük meg. Ahelyett, hogy Istent bálványként imádnánk és különféle szertartások végrehajtásától remélnénk, hogy közelebb kerülünk hozzá: kí­váncsi kutatókká kell válnunk. Akik nem rettennek vissza akár a kényelmetlen kérdések feltevésétől sem.

Ebből a rövid, hevenyészett leí­rásból is érthetővé válik, miért rokonszenvezett Einstein, a tudós, a természet megismerésének szerelmese, Spinoza felfogásával. Egyben eloszlat pár félreértést is azzal kapcsolatban, amit a tudomány, a felvilágosodás és a spiritualitás, a vallásos áhí­tat kapcsolatáról sokan gondolnak.

Sokan azt hiszik, hogy a felvilágosodás egyet jelentett a világ „csodátlaní­tásával” – a tudományos világnézet kirekesztette a világból azt, ami áhí­tatra és csodálatra méltó. Mindent banálissá tett és elárasztott minket a hí­g materializmussal, ami az embereket önzővé és szűklátókörűvé tette. Bár a világ valóban szenved ezektől, ez nem a felvilágosodás és nem is a tudomány bűne.

A tudomány nem zárja ki a spiritualitást, és számos tudósnak voltak és vannak mélyen spirituális gondolatai a világegyetemről. Hogy Carl Sagan csillagászt idézzük, „A tudomány nem csak összeegyeztethető a spiritualitással, de a legmélyebb forrása annak.”

Ami Spinoza nyomán a felvilágosodás igazi elrugaszkodását jelentette, az valójában nem a spiritualitás elutasí­tása volt – hanem az emberi megismerés, értelem, gondolkodás pozití­v szerepébe vetett hit. Az embert úgy fogta fel, mint spirituális felfedezőt, aki tökéletlen és gyarló ugyan, de mernie kell kérdezni, kételkedni és új utakat keresni. És elvetette az embert lenéző, vele szemben örökké gyanakvó dogmatikusok világnézetét, ami igazolta az embernek a hagyományok és a hierarchia által vezérelt totális intézmények alá rendelését.

Szerencsére nem kell választanunk, hogy felvilágosultak legyünk vagy spirituálisak – lehetünk felvilágosultak és spirituálisak. Bár elutasí­tjuk a babonát, az áltudományos sarlatánságokat, a csodát nem kell feltétlenül kizárnunk az életünkből. Sem pedig az áhí­tatot, a rejtélyt és a rajongó kapcsolódást a dolgok mögött megbúvó lényeggel, akár Istennek nevezzük, akár nem. Einstein rámutatott, hogy akár istenhí­vők vagyunk, akár ateisták, valójában két dolog közül választhatunk.

„Kétféleképpen élheted le az életed. Az egyik, hogy semmit sem tartasz csodának. A másik, hogy mindenben a csodát látod.”

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit, válj a rendszeres támogatónkká, hogy í­rhassak Neked: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Még mi sajnáljuk, hogy túltolta?”
„Majd legközelebb kevesebbet drogozik.”
„Az a csoda, hogy valaki túléli…”
„Nem bí­rta a kiképzést?”
„Drogos idióta barmok!”

Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeztek arra a hí­rre, hogy egy belga nő meghalt az Ozora Fesztiválon. A Fb rögtöní­télő népbí­rósága máris í­télt: minek ment oda. Minek drogozott. Biztos túltolta.

Pedig, mint tudjuk, a nő önkezével vetett véget az életének.

Hogy fogyasztott-e drogot vagy sem, annak itt semmi jelentősége (ismert a módja, és nem azzal lett öngyilkos). Egy emberről beszélünk. Egy emberről, akit most gyászolnak azok, akik szerették – és akik itt maradtak.

Hogy miért és hogyan jutott el oda, hogy önként eldobja az életét, ilyen fiatalon?
Vajon depressziós volt? Párkapcsolati válságba került? Nem bí­rta elviselni a gyászt?
Milyen borzasztó kétségbeesésre van szükség ahhoz, hogy az ember úgy döntsön: nincs tovább? Micsoda reménytelenség kell ehhez?

Mi, akik soha nem jutottunk még el odáig, el sem tudjuk képzelni ezt. Nincsenek rá szavak.

Ezért két lehetőségünk van. Vagy kinyilvání­tjuk a részvétünket és együttérzésünket. Vagy ha erre nem vagyunk képesek, mert érzéketlen pöcsök vagyunk – akkor legalább fogjuk be a pofánkat és hallgassunk. Hallgassunk mélyen.