Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Azt hittem, már kevés dolog döbbenthet meg Magyarországon. Mondjuk amikor azt látom a képen, hogy augusztus 20-án a Beatrice makói koncertjén Nagy Ferót egy gurulós raklapon keresztre feszítik, arany sportcipőben – na, azért az még mindig meredek. Nincs nekem semmi bajom a keresztény szimbolikával, de ez leginkább annak a teljes lejáratása és giccsparádéba fullasztása.
Én nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de az én jó érzésemet ez ezerszer jobban megbotránkoztatja és felkavarja, mint az, hogy Ozorán a tóparton meztelen fiatalok táncoltak. És ezerszer inkább elviselném, hogy a...
Úgy látom, van itt egy nagy félreértés, amit ideje helyre rakni (több is van, de ez most kerül sorra).
Több olvasó ugyanis félreérti azt, amikor arról írok, hogy „fogadjuk el magunkat”. Olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor ezt olvassák, akkor azt hiszik, hogy egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazást – a franciák úgy mondják, carte blanche – akarok adni az önzésre. Nyálas szentimentális közhelyekkel biztatom az embereket, hogy engedjék szabadjára az egójukat: nyugodtan bunkózzanak, nyugodtan bántsák magukat és egymást.
Mi sem áll távolabb a valóságtól.
...
A Tilos Rádió Hajnali Hasadás című műsorában tegnap egy nagyon izgalmas beszélgetést folytattunk Kemenesi Gábor virológussal. Szóba került, hogy miért rossz, hogy a magyar állam elsősorban még mindig arra a kémiai szúnyogirtásra ad pénzt, amiről már mindenki a szakmában elmondta, hogy semmi értelme. Mert költséges és ráadásul még eredménytelen is. Egyedül egy szűk üzleti körnek jó, akik évek óta bezsebelik a pályázati pénzeket – hiszen a pályázatok rájuk vannak kiírva.
Szerintem ez a probléma nagyon sokunknak ismerős nagyon sok szakterületről. Az állam olyan rendszerekbe –...
A hegy nem kér bocsánatot a helyért, amit elfoglal.
A szél nem szégyelli magát, amiért fúj.
A Napot nem érdekli, mit gondolnak mások, amiért süt.
A virág nem szorong, hogy nem fog tetszeni, ha kinyílik.
Csak az emberben van meg a képesség arra, hogy saját gondolataival, reflexióival bonyolult hálót szőjön saját maga köré. Az elme hálóját, amibe jobban belegabalyodik, mint a légy a pók hálójába. Ezt a hálót hiszi normálisnak. De, ahogy mondani szokás, ami a póknak normális, az a légynek káosz. A háló „normalitása” megbénítja. Eltávolítja, elidegeníti attól, aminek...
Megkérdezte itt valaki, hogy vajon a könyvek fóliázásáról alkotott véleményemet akkor is fenn fogom-e tartani, amikor már a kezemben tartom a gyermekem és látom felnőni.
Természetesen jós nem vagyok, és a szülői hivatás bizonyára egy csomó eddig ismeretlen kihívás elé fog állítani. Felkavarja az életemet, fenekestül, nincs felőle kétségem.
Vannak azonban dolgok, amikben biztos vagyok.
Biztos vagyok abban, hogy nem tartom „abnormalitásnak” vagy „betegségnek”, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Azt sem, ha más lesz a nemi identitása, mint amit a...
Sokan azt gondolják, hogy „ezek a mai fiatalok” (Z-generáció, avagy Zoomerek) sokkal felelőtlenebbek és „agyatlanabbak”, mint „mi voltunk” (boomerek, X-gen, milleniálok). Okostelefon-nyomogató zombiknak láttatják őket, akiket nem érdekel a világ. Különféle divathullámokon lovagolnak, könnyen áldozatául eshetnek például a nemiséggel, szexualitással kapcsolatos divatoknak. Mamahotelben laknak és képtelenek az önálló felnőtt életre. Mértéktelenül és felelőtlenül drogoznak és szexelnek.
Én nem osztom ezt a véleményt. Bizonyos szempontból ma fiatalnak...
Egy turista tengerparti sétája közben figyelmes lett arra, hogy a dagály ezrével vetette partra a tengeri csillagokat. Amelyek most ott haldoklottak a homokban.
Egyszer csak észrevett egy öregembert, aki tengeri csillagról tengeri csillagra járt. Egyenként visszadobta a vízbe a lényeket. A turista számára értelmetlen, sziszifuszi küzdelemnek tűnt, amit csinált. Hiszen csak a töredékét volt képes megmenteni a partra vetett állatoknak.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte az öregtől – Hiszen minden állatra, amit megment, még száz jut, ami elpusztul. Visszadobni néhányat...
A mi 21. századi európai kultúránk egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az intimitással. Aminek semmi köze a puszta érzékiséghez és testiséghez – sokkal inkább a lélek meztelenségéhez, feltárulkozásához.
Napjaink borzasztó szabad, laza és kúl embere, aki nap mint nap néz olyan filmeket, ahol emberek hullanak, mint a legyek, aki unott ásítással nyugtázza a legdurvább horror- és pornó-filmeket, zavartan elpirul és pislog, ha valódi intimitással találkozik.
Büszkén képes viccet csinálni mindenből és mindenkiből, és ezt erénynek veszi. Pedig a magára...
Tegnap Fokváros közelében autóval elhaladtunk egy golfpálya mellett. A remekül karbantartott, üdezöld pázsittal borított, virágágyásokkal tarkított hatalmas mezőn alig egy-két gazdag fehér ember ügyködött a golflabdával. A pályát szögesdrótos kerítés vette körbe – a kerítés és az autópálya közötti keskeny sávban pedig rozzant viskók. Papír- és műanyaghulladékból összetákolva. A viskók között, a koszban, a nekik adatott szűkös térben, rongyokba öltözött fekete gyerekek játszottak.
Micsoda kontraszt. Azt hiszem, ez a kép mindörökre beleégett a retinámba Dél-Afrikáról. Ugyanúgy...
Szembejött a Facebook-on a „Sadhguru magyarul” oldal, amit fizetett hirdetésekkel alaposan felpumpáltak. Nem először találkoztam Sadhguru nevével. Nemrég egy interjút hallgattam meg vele egy podcastban. Teljesen nyitottan, előítéletektől mentesen kezdtem el hallgatni, mivel korábban semmit nem tudtam róla. De már az elejétől fogva olyan érzésem alakult ki, hogy ezzel a pacákkal valami nagyon nincs rendben. Bár azt állította, hogy megvilágosodott, az egész lényéből, stílusából, válaszaiból valami mérhetetlen arrogancia áradt. Rögtön beindultak a „spiritual...
