Péter Sárosi

„Az ember nem élhet az élet délutánján az élet reggelének programja szerint; hiszen ami nagyszerű volt reggel, estére már elveszí­theti fontosságát, és ami reggel igaz volt, az estére hazugsággá válhat,” idézi Carl Gustav Jung pszichológust Richard Rohr ferences szerzetes, aki a minap töltötte be 80. életévét.

Rohr egyike a kortárs katolikus gondolkodás egyik legnagyszerűbb és legszabadabb szellemeinek – még azoknak is érdemes rá odafigyelni, akik egyébként (joggal) gyanakvással viseltetnek az egyház mint intézményrendszer iránt.

Rohr szerint az életnek két fele van: és nem feltétlenül az életkortól függ, hogy melyikben vagyunk éppen. Hogy befelé vagy kifelé ballagunk az életben, ahogy Pilinszky fogalmazott. Sokkal inkább egyfajta spirituális ráébredéstől az életünk korlátozottságára – és egyben végtelenségére.

Életünk reggelén az köti le a figyelmünket, hogy Valakivé váljunk. Hogy valaki mássé, mint akik vagyunk. Ahogy Jung találóan megjegyezi: a világ kérdezi, hogy kik vagyunk, és mi nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést – ezért a világ válaszolja meg helyettünk.

A reggel igazságai nem hazugságok – csak éppen korlátozott igazságok.

Életünk estéjén viszont már nem a Valakivé válás projektjében utazunk. Rájövünk, hogy nem tudunk örökre berendezkedni ebben az életben. És hogy a ragaszkodásunk ehhez a rögeszméhez boldogtalanná tesz bennünket. Az esti igazság: a világ megismerésénél fontosabb önmagunk megismerése.

„Aki meg is ismeri a mindenséget, ha önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved,” mondja Jézus az apokrif Tamás Evangéliumában.

Felismerjük, hogy átutazók vagyunk – az egónk tiltakozása ellenére is.

„Az emberi ego bármit inkább választ, mint a zuhanást, a változást, a halált. Az ego azon részed, ami a status quo-t imádja – még akkor is, ha nem működik. Ragaszkodik múlthoz, jelenhez, és retteg a jövőtől,” í­rja Rohr.

Rájövünk, hogy az Út, amiről azt hittük, hogy egyenesen előre, felfelé vezet, és az úton egyre jobban birtokoljuk, ellenőrizzük majd a világot – valójában befelé vezet a leginkább. Befelé zuhanunk, a valódi önmagunkba.

„Nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe,” í­rta Pilinszky, mintegy megelőlegezve Rohr egyik könyvének esszenciáját.

Boldog születésnapot, Richard Rohr, hálás vagyok, hogy utat mutatsz nekünk!

Elgondolkodtam ma, hogy mi is az a kovász, ami összetartja a hosszútávú párkapcsolatokat. „A szerelem” – válaszolhatják sokan. De a szerelem, amennyiben egy érzésként, egy intenzí­v vonzalomként fogjuk fel – kevés ehhez. Láthattunk már elég Szenvedélyes Szerelmet szétforgácsolódni a hétköznapok szürkeségében és taposómalmában.

Mí­g eljut odáig a kapcsolat, hogy egyik fél sem tételez már fel jószándékot a másikról, és minden apró félreértés hatalmas konfliktusokat triggerel. Mindkét fél a saját sértettségét dagasztja, ezek gyökere pedig többnyire a gyermekkorba nyúlik – végül valójában egyik fél sem a jelenre reagál. Hanem két, a múltból itt ragadt megalázott, sérült, magára hagyott kisfiú/kislány fröcsköli egymásra a fájdalmát.

Többre van szükség.

Tudni kell meghallgatni a másikat. Tudni kell minőségi időt, figyelmet adni. Tudni kell elengedni a személyes sértettségünket. Érzelmileg hozzáférhetőnek lenni, amikor szüksége van ránk. És távolságot, teret adni, amikor nincs. Bonyolult egyensúly. Ezt persze időről-időre elszúrjuk. Soha nem lehetünk tökéletesek.

De ami a legfontosabb: képes vagy-e még hosszú évek múltán is kedvességet adni a társadnak, minden különösebb ok, alkalom nélkül? Kedvesen szólni hozzá. Megdicsérni valami semmiségért. Meglepni valamivel, csak hogy mosolyt csalj az arcára. Megsimogatni, megölelni.

És főként: képes vagy-e hálásnak lenni ugyanezért – hálásnak lenni a puszta jelenlétéért?

(notes to myself)

Vajon valaha is meg lehet igazán ismerni egy másik embert?

„Amit a másik emberről tudunk, az csak az emléke azoknak a pillanatoknak, amikor ismertük őket, és azóta változhattak,” í­rja T. S. Eliot.

Azt hiszed, ismersz valakit, és akár még hosszú évek múltán is meg tud lepni valamivel. Kellemesen vagy kellemetlenül.

Beskatulyáztál valakit, jó vagy rossz szerepbe – aztán rácáfol a skatulyára. Vannak emberek, akikből a nehézségek kihozzák a legrosszabbat – de vannak, akikből a legjobbat.

Ugyanaz az ember reggel tehet valami önzetlen jótéteményt – és este elkövethet egy önző gonosztettet. Ahogy Tolsztoj is megí­rta: az ember ritkán jó vagy rossz. Inkább olyan, mint a folyó. Hol sebes és mély a folyása, tiszta a vize, hol sekélyes és lomha a folyása, és koszos a vize.

Vajon megismerhetsz-e valaha igazán egy embert? Nem tudom. De vajon egyáltalán megismerheted-e igazán önmagadat?

Mindannyian más emberek vagyunk, minden egyes pillanatban újrateremtjük magunkat. Hiába ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy van egy állandó és szilárd énünk: valójában minél jobban próbáljuk megragadni a maga különállóságában és egyediségében, annál inkább kicsúszik a kezünkből.

És mégis: valami van az illúziók fátyla mögött, túl azokon a történeteken, amiket magunkról és másokról mondunk, túl a magunkra és másokra aggatott maszkokon, szerepeken, identitásokon. Valami, ami összeköt bennünket. Egy közös tudat ví­ztükre, egy közös valóság óceánja. Amiben látod saját magadat megcsillanni néha, röpke pillanatokig, amí­g fellebben a függöny – egy másik ember szemében.

(notes to myself)
Kép: Laura Makabrescu

„Az emberek nem tettetik magukat depressziósnak – boldognak tettetik magukat.”

Milyen igaz. Hányszor látjuk magunk körül a mosolygó depresszió megannyi jelét. Milyen sokan voltunk már ott. Amikor a sekélyes és mérgező pozitivitás álarcában járkáltunk.

A felszí­n mosolygása mögött pedig ott üvölt némán a fájdalom, mint Munch festményének sikolya. A fájdalom, amitől rettegünk – amit nem akarunk, nem tudunk megélni.

Még magunkkal is nagyon jól el tudjuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezernyi trükköt alkalmaz erre az elménk: álvalóságokat épí­tünk fel netflix sorozatokból, bódí­tó szerek generálta mesterséges mennyországokból.

Szinte hősnek tekintjük magunkat, ha eltemetjük a fájdalmat munkába, közösségi médiába, nyugtatókba és rosszul működő emberi kapcsolatok végtelen játszmáiba. Ki mibe.

Periodikusan ismétlődően pedig, amikor a hétköznapi életünket elviselhetetlenül nyomorúságosnak és klausztrofóbnak érezzük, hirtelen felindulásból nyaralások, bulizás, drogok, szex orgiáiba fojtjuk. Ki-ki vérmérséklete szerint. Csak hogy még érezzük, hogy élünk – hogy még kellünk erre a világra. Ami után persze még nyomorultabbul érezzük magunkat. Mindegy, csak ne kelljen szembesülni a fájdalommal ott a középpontban.

Ócska kabarészí­nházként játszuk el újra és újra ugyanazoknak a melodrámáknak az önsajnálatból és önutálatból szőtt felvonásait. Keserű szarkazmust és humort emelve magunk elé, mint védőpajzsot.

És amikor az összes trükkünk elfogyott, ott álunk, mint egy megszégyenült, kiöregedett bűvész a szí­npadon a reflektorfényben. Pőrén, megfosztva illúzióinktól. És akkor, leginkább akkor van szükségünk arra, hogy legyen körülöttünk valaki, aki nem kárörvendéssel, nem hibáztatással és í­télkezően – hanem szeretettel és együttérzően a vállunkra teszi a kezét: „Jó ember vagy. Szerethető vagy.”

(gondolatok Máté Gábor cikke kapcsán: https://drogriporter.444.hu/2023/03/18/mate-gabor-harry-hercegrol-traumarol-es-terapiarol)

Máté Gábor, a kanadai orvos és í­ró megrendí­tő í­rása azokról a gondolatokról, amiket a Harry herceggel folytatott nyilvános beszélgetése indí­tott el benne félelemről, fájdalomról és gyógyulásról. Publicisztikáját magyar fordí­tásban, az ő személyes engedélyével utánközöljük.

„Mielőtt megkezdtem a terápiát, mintha egy buborékban éltem volna,” mondta nekem Harry, Sussex Hercege, mielőtt elkezdtük a nemrég online, élőben közvetí­tett beszélgetésünket.

A buborékból való kitörés egy olyan metafora, ami a felszabadulás érzését hordozza, meghí­vást egy gazdagabb és hitelesebb életre. Ugyanakkor van egy félelmetes oldala is: még ha el is zár minket a valóságtól, ez a pszichés buborék egyben egy biztonságos kapszulát is jelent számunkra ahhoz, hogy elkerüljük a gyász és fájdalom egész tárházát, amit az élet számunkra tartogat.

A bennünk rejlő érzésektől való rettegés sok embert megakadályoz abban, hogy a saját traumájával szembesüljön. Félnek attól, hogy egy terápiás folyamat során egy olyan érzelmi vihar szabadulhat el, amit aztán képtelenek lesznek kezelni. Ha úgy tetszik, attól félnek, hogy kiszabadul a félelem szelleme a palackból, amit soha nem lehet többé visszatuszkolni oda.

Én magam is szembesültem ezzel a problémával a saját életemben.

A negyvenes éveim közepén, mint képzett és keresett orvos, elmondhattam magamról, hogy a társadalmi elvárások szempontjból az életem egy sikertörténet. Megbecsült, elkötelezett és jelentésteli munkát végeztem. Biztos egzisztenciával rendelkeztem. Családapaként gyermeket neveltem. De belül? Íme egy naplórészlet azokból az évekből: „Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónapban minden egyes hétvégémet enervált, passzí­v, demoralizált állapotban töltöttem…”

Ekkor, a depresszió szorí­tásában, fordultam először a terápia felé. A kifinomult megküzdési mechanizmusok, amelyekkel saját magam elől menekültem, egyre kevésbé működtek. Nem működött már a saját fontosságom tudata, amit mások rólam alkotott pozití­v értékeléséből merí­tettem. Sem az, hogy a házasságomból próbáltam kivonni azt az önbecsülést és elfogadást, amit saját magamtól megtagadtam. És nem működtek az addiktí­v viselkedésmódok sem, amelyekkel a saját belső kényelmetlenségem elől menekültem. Magyarul az önvizsgálat nélküli életből fakadó fájdalom végül súlyosabbnak bizonyult, mint a félelem attól, ami az öntudatosabbá válás során a felszí­nre kerülhet.

A legtöbb ember, akivel találkoztam, a gyötrelem miatt döntött a terápia mellett. Sokan csupán akkor kezdjük el keresni az igazságot, amikor már rájöttünk, hogy nem keresni jóval többe kerül. Aiszkhüllosz, a görög drámaí­ró pontosan ezt fogalmazta meg és adta a kórus szájába: „[Zeusz] mindenekfölött okos, bölcsességre ő vezet, embereknek ily szabályt ad: ki szenved, az tanul.” (ford. Devecseri Gábor)

Az ember rájön, hogy az életét uraló érzelmi és viselkedésminták szenvedést szülnek, eredjenek akár megvalósí­tatlan célokból, párkapcsolati nehézségekből, elidegenedésből vagy a hiteles önbecsülés hiányából. Esetleg jelenjenek meg testi-lelki betegségekben. Valójában az, amit betegségnek hí­vunk, gyakran ébresztőóraként működik, vészjelzést ad, hogy rossz irányba tartunk.

De vajon honnan erednek a rosszul működő érzelmi és viselkedésmintáink? A traumából. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Sem pedig azt, hogy mást hibáztatunk a gondjainkért. Én legalábbis sem saját magamra, sem másokra nem tekintek í­gy. Éppen ellenkezőleg, a trauma felismerésében megerősí­tést találhatunk. Ahogy a trauma elismert szakértője, Bessel van der Kolk pszichiáter mondta nekem egyszer, „amí­g valaki nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva annak, ahogyan az agya át van huzalozva. De amint tudatosí­tod, hogy van választásod, élhetsz is ezekkel a választásokkal.”

A trauma szó szerint sebet jelent – az eredeti görög szó jelentése ez. Gyógyulatlan érzelmi sebek ezek, amelyek károsí­tják képességünket, hogy eredményesen kerüljünk kölcsönhatásba a világgal. Nyers formában a trauma olyan reakciókat indí­that be, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz, ami a múltban történt velünk, mintsem a jelenhez. Egyfajta kemény, rugalmatlan és élettelen var képződik a seb felszí­nén, ami érzéketlenné tesz bennünket.

Ha elfogadjuk, hogy sérültek vagyunk, az lehetőséget – és felelősséget – kí­nál nekünk a gyógyulásra. És képesek vagyunk a gyógyulásra, amennyiben megfelelő támogatást, kalauzolást és jóindulatot kapunk. Tudatosság nélkül a tudattalan sérüléseink irányí­tják az életünket – és az, ahogyan próbálunk hozzájuk igazodni. Sok szempontból úgy élünk, mint valami báb, amit egy láthatatlan bábjátékos irányí­t a tudatalattiból. „Amí­g a tudattalant tudatossá nem teszed, addig irányí­tani fogja az életetedet és ezt sorsnak fogod hí­vni,” í­rta Carl Jung, a modern pszichológia egyik atyja.

Vajon mire tehetünk szert a tudatosí­tás által? Először is, az önkorlátozó hiedelmektől való szabadságra. Ez az a buborék, amit át kell törnünk. Sok ember fejében ott van egy belső hang, ami mindig bí­rálja és mindig í­télkezik fölötte. Egy hang, ami mindig szégyent kelt benne, amikor csak megszólal. Amí­g nem értjük meg ennek a hangnak a traumatikus eredetét, addig uralni fogja a valóságról alkotott képünket, és szétrombolja az önbecsülésünket. Ha megértjük az eredetét, akkor közös nevezőre juthatunk, mi több, békét köthetünk vele. Hiszen az érzelmi sérülésünkhöz való alkalmazkodásunk hangja ez.

A kisgyermekek természetüktől fogva nárcisztikusak. Nem patológikus vagy pejoratí­v értelemben, hanem abban, hogy mindent a lelkükre vesznek. Minden róluk szól, segí­tség és megértés nélkül. Nem csak egyszerűen magukba szí­vják a szüleik szenvedését, de egyben saját magukat hibáztatják érte. Ez történik például a házassági konfliktusok esetén – a szülők szándékaitól függetlenül. (Az embernek akár egy királyi család is az eszébe juthat erről.) A kisgyerek a saját hibájának tudja be, ha abuzálják vagy szigorúan megbüntetik. Esetleg nem annak látják, aki, és nem kap megértést. És az önostorzó í­télkezés az egyik következménye ennek.

A hiedelem, hogy valami baj van velünk, könnyebben elviselhető számukra, mint az a tudat, hogy a szüleink esetleg nem képesek elfogadni vagy látni bennünket. Hiszen ha az én „hibám”, akkor talán változtathatok rajta, és rendbehozhatom. Így akár egy munkamániás orvossá válhatok felnőttként, hogy bebizonyí­tsam az értékemet a világnak, továbbadva a traumámat a gyermekeimnek.

Az egyik legjobb érv amellett, hogy terápiára járjunk, nem más, mint hogy meg akarjuk törni a traumák generációról generációra való átadásának láncát. A trauma senkinek sem a hibája, mint ahogy azt Mark Volynn bestseller könyvének cí­me is megfogalmazza: „Nem veled kezdődött” (It didn’t start with you). Ugyanakkor veled érhet véget, amennyiben saját tudatosságodat fejleszted. „Mint apa, óriási felelősséget érzek aziránt, hogy felnőtt emberként ne adjam át a saját gyermekkoromban szerzett traumáimat és a negatí­v élményeimet a saját gyerekeimnek – és ez az én munkám,” jelentette ki nekem Harry. „Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi viselkedésemet, létezésemben tudatossá teszem a reakcióimat mindkét gyermekek irányában.”

Mind szakemberként megtanultam, mind személyesen is megéltem, hogy az önismeret megvilágí­thatja az életben előttünk álló akadályokat. A korral együtt nem csak öregedhetünk, de képesek vagyunk érzelmileg érettebbé is válni. És ahogy ezt tesszük, sok tehertől megszabadulhatunk. „Annyira idősebb voltam fiatalon/és annyira fiatalabb vagyok most,” énekelte Bob Dylan. Bizonyára nem azt értette ez alatt, hogy idősebb korára fiatalabbá vagy éretlenebbé vált. Hanem azt, hogy nagyobb belátást, a spontenaitásra való nagyobb képességet, nagyobb játékosságot és a gyarapodásra való képességet szerzett.

Az ember képes arra, hogy hiteles önértékelésre tegyen szert, ami nem mások elvárásain és elismerésén alapul, hanem a hiteles ön-elfogadáson. A hibákkal és mindennel együtt. Ez persze egyfajta szomorúsággal is együttjárhat. Hiszen el kell engednünk azt, akiről azt képzeltük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak a világ akarta, hogy azzá váljunk.

Senki sem hozhatja meg a döntést a másik ember helyett a terápiával kapcsolatban. És sajnos nagyon sok ember még akkor sem képes rá, ha szeretne, hiszen nem engedheti meg magának. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor az egészségügyi ellátórendszerek még elismerték a pszichológiai ellátás fontosságát és biztosí­tották az ahhoz való hozzáférést. Az elfoglalt szakemberek gyakran még akkor sem képesek segí­teni, ha egyébként belátják a szükségességét és elismerik a fontosságát.

Szinte adottnak tekintjük, hogy az őszinte önvizsgálat felszí­nre hozhatja az elfojtott fájdalmat. Mégis, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon melyik fájdalommal szeretnénk inkább együttélni? A tudattalan életünkben rejlő fájdalommal, ami a saját sérülésünk elől való menekülésből fakad? Vagy az igazság megismerésének felszabadí­tó fájdalmával, ami szétszakí­tja a buborékot, ami elzárt minket és korlátozta a lehetőségeinket?

Azoknak, akik még mindig rettegnek az önvizsgálattól, a tanácsom a következő. Már túl vagy a legrosszabb részén. Amikor először szembesültél ezzel az agóniával, akkor még túl fiatal voltál, túl kiszolgáltatott és tehetetlen. Bizton bí­zhatsz abban, hogy ez soha nem fog előfordulni többé. Amitől félsz, az nem a jövő, hanem a múlt. És ezúttal kérhetsz segí­tséget.

Az eredeti cikk: https://www.thestar.com/life/2023/03/15/gabor-mat-discussed-trauma-and-therapy-with-prince-harry-heres-why-he-says-most-of-us-dont-seek-help.html

Ha fontosnak tartod, hogy Máté Gábor szemlélete idehaza is meggyökeresedjen a traumákkal, függőségekkel és gyógyulással kapcsolatban, akkor kérünk, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

Idrisz Shah afgán szúfi taní­tótól származik a történet a dervisről, aki olyan bölcs volt és olyan nagy közszeretetnek örvendett, hogy ahányszor csak leült a kedvelt kávéházában (a kávéivás szokásának elterjesztésében szerepet játszottak a vándor dervisek), rögtön taní­tványok és rajongók gyűltek köré. Bár alázatos és szelí­d lélek volt, aki nem kiáltotta ki magát valami speciális embernek, ez még inkább hozzájárult népszerűségéhez az útkeresők körében. A dervist az élet különféle kérdéseiről kérdezték.

A leggyakoribb kérdés, amit kapott: „Miként váltál ilyen szent emberré, és hogyan tudnánk eljutni mi is odáig?” Erre a kérdésre mindig egyszerűen csak annyit felelt. „Amit tudok, az mind benne van a Koránban.” Egyszer aztán egy meglehetősen arrogáns emberrel találkozott, aki kihí­vást intézett vele szemben. „Nos, akkor mi is van a Koránban?” – kérdezte gúnyosan. A dervis kedvesen nézett rá. „A Koránban két préselt virág van és egy levél a barátomtól, Abdullahtól” – felelte, a hallgatóság elképedésére.

Az ősi í­rásokból az ember sokat tanulhat. De ha amit tanult, papí­rszagú igazság marad, nem ér semmit. A szí­nes, í­zes, illatos igazságok – a Megélt Igazságok – gyakran különös formát öltenek: megnyilvánulhatnak egy virág szirmán keresztül, amit az elme különös jelentéssel ruház fel, amin keresztül valami fontos megértéshez jut el. Az ember a legsúlyosabb sérüléseket az emberi kapcsolatokban szerzi – és az emberi kapcsolatokon keresztül szerzi a legfontosabb kinyilatkozásokat, gyógyí­tó élményeket is. „A betű öl, a szellem éltet,” í­rta Órigenész, az alexandriai keresztény platonista bölcs.

(notes to myself)

Ma abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy meginterjúvolhattuk Angela Constance-t, a Skót Drogügyi Minisztert (a képen balról a második) az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának ülésén.

Bizony: Skóciának ilyen is van. Külön minisztert neveztek ki a drogügyek koordinálására két éve. Méghozzá nem üres kézzel: 50 millió fontos (!) költségvetéssel (21 milliárd forint). Nálunk még egészségügyi meg szociálisügyi miniszter sincsen. 40 ember dolgozik csak a skót drogkoorniáción, pedig Skócia nem is független ország, csak az Egyesült Királyság része.

A másik hölgy a miniszter mellett Alison Crocket, régi ismerős, aki ugyenebben a minisztériumban dolgozik az egyik részleg vezetőjeként, aminek a feladata: a holisztikus szemlélet és gyakorlat megteremtése. Magyarul azért felel, hogy a szerhasználattal összefüggő problémák, mint a lakhatás, a fertőzések, a függőségek, a nemi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség stb., ne külön-külön, hanem együtt, közös szemléletben legyenek kezelve. Összeköti azokat a pontokat, amelyek a legtöbb ország töredezett ellátórendszerében elszigetelten működnek egymással. Szerintem zseniális megközelí­tés.

Hogy miért veszik ilyen komolyan a skótok a drogpolitikát? 2013 után meredeken emelkedni kezdett a drogtúladagolásos halálesetek aránya. A kormány felismerte, hogy ez főleg nem rendészeti kérdés, és szigorkodással csak rontani lehet a helyzeten. Ezért az elmúlt években elkezdtek komolyan befektetni az emberi életek javí­tásába – az emberekbe. Az absztinenciát célzó programok mellett elkezdték fejleszteni az ártalomcsökkentést is, hamarosan valószí­nűleg megnyí­lhatnak az első felügyelt drogfogyasztói helyiségek (ha Westminster nem görget akadályokat).

Frissí­tő élmény egy olyan kormánypolitikussal beszélni, aki nem csak tisztában van a droghelyzettel az országában, és nem csak tudja, hogy mit kell tenni – de tényleg mindent elkövet azért, hogy a lehetséges keretek között meg is tegye, amit kell. És rendelkezik ehhez a megfelelő pénzkerettel és felhatalmazással. Sokat tanulhatnánk erről idehaza.

Villámjelentés Bécsől, az ENSZ Kábí­tószerügyi Bizottságának (CND) idei üléséről, amelyen a Drogriporter csapata is részt vesz, mint filmesek. Az elmúlt évtizedekben volt szerencsém nyomon követni a változozást, és a narratí­va jelentősen változóban van. Amikor először voltam itt, a fő narratí­va ez volt: a gonosz drogok rengeteg kárt okoznak az emberiségnek, meg kell szabadulnunk tőlük, minden áron drogmentessé kell tennünk a világot. Ma viszont a narratí­va inkább ebbe az irányba mozdul: rengeteg ember küzd szerhasználattal kapcsolatos problémákkal a világon, de nagyon kevesen jutnak segí­tséghez, próbáljuk jobban támogatni ezeket az embereket a felépülésben és az ártalmak csökkentésében. Korábban a bűnüldözésen volt a hangsúly, ma már sokkal inkább fejlesztésen, egészségügyi és szociális beavatkozásokon. Egyre több ország lép ki abból a prohibicionista paradigmából, ami a 60-as évek, az ENSZ egyezmények óta uralja a drogpolitikát – de közben a világ lakosságának nagy része még mindig olyan országokban él, ahol az elsőszámú válasz: a büntetés. A változás lassú – azoknak, akik elvesztettek valakit drogtúladagolásban, vagy akinek hozzátartozóját hosszú időre lecsukták, csigalassú. De van változás.