Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Máté Gábor mondott egyszer valamit, ami elgondolkodtatott. Mégpedig azt, hogy „mindig aggódom a szuperkedves emberekért”.
Erre nem számítottam. De hát a szuperkedves emberekkel mi baj lehet? Hiszen mindig is inkább a morcos embergyűlölőkkel van a baj, nem? Azokkal, akik NEM kedvesek másokkal. Ideálnak tartottam a szuperkedvességet, még akkor is, ha egyébként én néha morcos és bunkó is voltam (vagy esetleg zárkózottságomat annak értékelték).
Gábor szerint nagyon sok olyan ember, akivel az orvosi praxisa során találkozott, és akit rákkal diagnosztizáltak, a szuperkedves...
Több üzenetet kaptam már nőktől (igen, csak nőktől), akik sokat szenvednek egy olyan társsal való kapcsolatban, aki rendszeresen különféle szerekkel üti ki magát. De esze ágában sincs felismerni, hogy bármi gond lenne ezzel.
Ezeket a nőket többnyire nem feltétlenül az zavarja, hogy a társuk néha-néha drogokat fogyaszt. Ezen még túltennék magukat. A probléma az, hogy a társuk – valójában nem Társ. Nem érzelmileg hozzáférhető. Nem lehet rá számítani. Nem két ember érett, felnőtt kapcsolatáról van szó. Inkább olyan, mintha egy gyereket kaptak volna (gyakran a valódi gyerekeik...
Ram Dass írja valahol, hogy mindig köztes állapotban vagyunk. Valami után, valami előtt. Örülünk vagy bánkódunk, hogy valami már megtörtént, vagy valami véget ért. Várjuk azt, ami még nem történt meg, és egyben félünk tőle.
Még azokban a pillanatokban is, amikre életünk végén esetleg úgy emlékezünk vissza, mint életünk legemlékezetesebb pillanataira – még azokban is tele vagyunk elvágyódással vagy szorongással.
Azt gondoljuk, hogy a létünk esszenciája valahol rajtunk kívül van – a múltban, a jövőben, a mennyországban, a pokolban. Már megtörtént, vagy még nem történt...
Múlt héten egy külföldi konferencián járva találkoztam egy kedves izlandi ismerősömmel, Svala-val, aki pszichológus és egy ottani ártalomcsökkentő programot vezet. Főleg utcán élő, hajléktalan szerhasználóknak nyújtanak pragmatikus, humánus támogatást, hogy rendbetegyék az életüket. Jól elbeszélgettünk, sokat mesélt az ottani helyzetről, ami tök érdekes volt: hiszen a médiából a skandináv társadalmak árnyoldalairól keveset lehet hallani.
A sajtóban időről-időre felbukkannak cikkek az ún. izlandi modellel kapcsolatba. Ezek szerint Izlandon sikerült „megoldani” a...
„Sajnálom, de magának köszönheti,” hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó.
Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások.
Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyítjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét.
Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová...
Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos feldolgozni a traumáinkat ahhoz, hogy felépüljünk függőségből, depresszióból vagy más lelki nyavalyából. Arról kevesebb szó esik, hogy néz ki az őszinte megbánás és jóvátétel, ha mi bántottunk másokat.
Mivel társadalmunkban a bántást generációkon át adjuk át egymásnak (transzgenerációs trauma), ezért nagyon ritka, hogy valaki kizárólag bántás áldozata vagy kizárólag elkövetője lenne. Jelenkori sérüléseink gyökerei gyakran egyfajta láncot képeznek a múltba és visszavezethetők még a születésünk előtt, az elődeink által elkövetett vagy elszenvedett...
Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos feldolgozni a traumáinkat ahhoz, hogy felépüljünk függőségből, depresszióból vagy más lelki nyavalyából. Arról kevesebb szó esik, hogy néz ki az őszinte megbánás és jóvátétel, ha mi bántottunk másokat.
Történt az Úr 2023. évében Floridában, hogy egy iskola igazgatónője elhatározta, beszél a tanulóknak a reneszánsz művészetről. És ha már reneszánsz, akkor megmutatja nekik Michalangelo egyik mesterművét, a Dávid szobrot. Eddig nem gondolnád, hogy ebből bármi baj származhatna, ugye? Nos, nemhogy baj származott, de egyenesen lemondásra kényszerítették. Ugyanis egy felháborodott levél érkezett három szülőtől, akik fejeket követeltek, amiért az ő csemetéiknek „pornográf” képeket mutogatnak az ő előzetes értesítésük és engedélyük nélkül.
Az egészet el lehetne könyvelni...
„Van egy Zen történet az emberről, aki egy lovon vágtat. Odakiált neki egy másik ember: ‘Hová vágtatsz?’ És a lovas visszakiabál neki: ‘Nem tudom, kérdezd a lovat!’ Azt hiszem, ez a mi emberi létállapotunk. Egy csomó lovat megülünk anélkül, hogy irányítanánk őket.”
Thich Nhat Hanh
A minap egy pedagógus ismerősöm mesélte, egyes szülők milyen ellenségesen viseltetnek bármi olyan foglalkozás iránt, ami a különféle másságokkal szembeni nyitottságot próbálja átadni a diákoknak. És milyen nehéz dolga van a pedagógusnak a mai politikai klímában, amikor az ilyen érzékenyítő tevékenységet nem csak nem támogatják, de egyenesen démonizálják. Amikor a szexualitásról leginkább papokat, a drogokról leginkább rendőröket engednek beszélni az iskolákban. A civil szervezeteket meg egyenesen a patás ördögnek tekintik.
Mert a szülőkbe is azt a képet sulykolják bele – ezt...
