Péter Sárosi

Lehet, hogy egyeseknek az a benyomása támadt a legutóbbi vicces poszt alapján, hogy a házastársam egy „házisárkány” – vagy én vagyok egy lusta here. Egyik sem fedi a valóságot. Úgy gondolom, hogy az átlag magyar férfihoz képest kimondottan aktí­v szerepet vállalok a házimunkában. Mondjuk ez nem mond sokat, mert alacsonyan van a léc. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáljuk arányosan megosztani a terheket, fele-fele. Nincs olyan, hogy valami csak „női munka”.

Viszont van valami, amiért érdemes erről a viccelődésen kí­vül többet is í­rni. Ha úgy tetszik: önreflexió. Még mi, „progresszí­v” pasik, is hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle szuperhősnek tekintsük magunkat, ha kiporszí­vózunk, kivasaljuk a saját ingünket vagy elmosogatjuk az edényeket. Hiszen valóban sokat fejlődtünk már az apáink generációja óta, akik elvárták, hogy a feleség munka után még a meleg vacsorát is az asztalra rakja eléjük. Mi már „háziasak” vagyunk, mondjuk büszkén.

„Nézd, elmosogattam,” gagyogjuk a párunknak, mint egy kisfiú, buksisimit várva, hogy milyen ügyesek voltunk. Mert valahol mélyen, tudattalan szinten, belénk ivódott a hiedelem, hogy a házimunka – az a nők dolga. Tudatos szinten, explicite persze már nem értünk egyet ezzel, ha megkérdezik – de mégis, az implicit előí­télet dolgozik bennünk.

Ha be kell vásárolni, akkor a nőt kérdezzük meg, hogy mit vegyünk. Úgy is mondják ezt, hogy a mentális terhet (mental load) a nőre tesszük.

A progresszí­v apukák borzasztó büszkék tudnak lenni magukra, ha „leveszik néha a terhet” a párjuk válláról azzal, hogy vigyáznak kicsit a gyerekre. Menőnek érzik magukat, ha leviszik a játszótérre. Ha az anyuka teszi ezt, akkor nem érdemel dicséretet: az a dolga. Anya vagy mi, nem? Szóval bőven van még hová fejlődnünk.

És persze tudom, hogy sokak apokaliptikus ví­ziókat festenek a falra a „hagyományos nemi szerepek”, a dolgok „természetes” rendjének felbomlásáról. De valójában egyáltalán nem fenyegeti a kozmikus rendet és a férfiasságot az, ha mosogatólés lesz a kezünk. Ha másként gondolkodunk házimunkáról, gyereknevelésről. Ha a vasalásnál nem automikusan a feleségre néz a férj – és a villanykörte kicserélésénél a férjre a feleség. Mert a férfi az ugye biológiailag jobban ért a műszaki dolgokhoz (a nagy francokat), a nő meg a ruhákhoz (a fenéket).

Tudom azt is, hogy ennek egy csomó rendszerszintű vonatkozása is van: például gyakran azért marad otthon a feleség a gyerekkel, mert a férj többet keres, és egyébként is, az apaszabadság nálunk lófüttyet sem ér. De ezen is változtatni kell: nem a „természet rendje”, hogy egy nő beérje kevesebbel, a rosszul fizető „női” munkákkal, vagy hogy választania kelljen karrier és gyerek között.

Apu férfi és iszik, anyu nő és nyugtatózik, a gyerek meg szí­v. A magyar családokban ez egy elég tipikus felállás, nem? De még ha nem is pont ez a felállás, generációról generációra adjuk át egymásnak a bántást – ami néha erőszak és abúzus, de ennél jóval gyakrabban inkább csak érzelmi sivárság, lélektani terror és elhanyagolás.

Mert ahogy ugye Máté Gábor szokta mondani: két dologtól traumatizálódhattál gyermekkorodban. Vagy attól, amit kaptál, vagy attól, amit nem kaptál meg. És nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „de hát engem nem bántottak a szüleim, már miért lennék én traumatizált?” – nem is tudják, milyen jó kis érzelmi villámhárí­tóként funkcionáltak egy rosszul funkcionáló családban. Ahol mennek a jó kis hárí­tások, tagadások, adok-kapok, dominálás és behódolás, passzí­v agresszió és duzzogó bosszú. A két szülő egymásra fröccsenti az ő gyerekkorból hozott keserűségét, és persze jut belőle a gyereknek is szépen.

Azért azt szerintem fontos elmondani, hogy bár a szerhasználat mindezt súlyosbí­thatja – nem a szerhasználat az elsőszámú oka ennek az egésznek. A szerhasználat csak éppúgy folyománya annak, amit az ember magával hoz. Egy alkalmi, rekreációs szerhasználó szülő gyermeke nem feltétlenül sérül, akár alkoholról, akár fűről van szó – mí­g szerhasználat nélkül is lehet egy család borzasztóan diszfunkcionális. De a transzgenerációs traumák a szerhasználatot is torzí­tják. Torz, ártalmas megküzdési stratégiává formálják, ami az embert kirekeszti, elszigeteli a körülötte élőktől, akik szintén sérülnek.

És ezért is fontos, amit a szakemberek már régóta mondanak: a cél nem az, hogy az „elromlott egyént” kivegyük az egyenletből, megtisztí­tsuk, mint valami bekoszolódott szűrőt, és aztán visszategyük a családba. Az egész család, mint közösség, lehet csak a felépülés alanya és tárgya. A motor pedig a szeretet és tisztelet, amit a család tagjai egymással szemben éreznek – ebből lehet épí­tkezni.

Mert a szeretet csak szükséges, de nem elégséges: szeretni is lehet úgy, hogy közben bántjuk a másikat. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az ilyen szeretet az vajon szeretet-e, vagy pedig csupán az egó önzése és ragaszkodása, birtoklásvágya. Az viszont biztos, hogy a szeretet nélkül nincs változás, szégyenre, undorra stb. nem lehet épí­tkezni.

Ha a szeretet és tisztelet egyáltalán nincsen meg, és ha ezt nem lehet újjáéleszteni, akkor sajnos megette a fene a családot. Ez a rossz hí­r. A jó hí­r viszont az, hogy ha ez megvan, akkor minden lehetséges – van példa rá szép számmal, hogy makacs tagadásban lévő családtag is kimozdí­tható, még ha ez nehéz is (igen, tudom, jönnek majd a kommentek, hogy ez milyen nehéz: eszem ágában sincs lebecsülni).

De a szeretet legyőzi a halált. Ez a család lényege, a kölcsönös szeretet és tisztelet, és nem az, hogy apu férfi, anyu nő. Szerintetek?

A családok, akik küzdenek, nincsenek egyedül – és nem kell egyedül küzdeniük. Vannak szervezetek, ahol segí­tséget kaphatnak: https://drogriporter.hu/segitseg/

Elmondok nektek egy ősi kí­nai mesét a lányról, aki megtalálta elveszett önmagát.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy ember. Egyedül nevelte két lányát. Mikor az idősebb lánya is meghalt, csak a kisebb lánya maradt meg neki. A falu egyik legmódosabb gazdájának a fiát választotta ki számára jövendőbeliként. A lány azonban a falu legszegényebb családjának fiába volt szerelmes. A szegénylegény megkérte a lány kezét, de az apa hallani sem akart a házasságról. Így aztán elhatározta, hogy megszökteti a lányt.

Egy sötét, ködös, holdtalan éjjel kilopóztak a folyó partjára, elkötöttek egy ladikot, és hamarosan már messze jártak a szülőfalujuktól. Letelepdtek egy másik faluban, ahol két gyermekük is született. Mindketten honvágyat éreztek és lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért magára hagyták öreg szüleiket. Elhatározták, hogy felkerekednek a két gyermekükkel, visszatérnek a családjukhoz, és az öregek áldását kérik a házasságukra.

Amikor a falu határához ért, az apa a két gyermekét és a feleségét a ladikban hagyta és előresietett, hogy kibéküljön az apósával. Az após azonban mogorván fogadta: „Miért hazudsz itt nekem?” – förmedt rá, „Hiszen amióta csak itthagytad a falut, a lányom a szobájában fekszik, elemészti magát a szerelmében, egészen belebetegedett.” A férfi elképedt. „Dehogyis hazudok én, nézd meg a saját szemeddel, ott a lányod a két unokáddal együtt a ladikban!” Az após nem hitt neki, de elküldte az egyik cselédjét, hogy nézzen utána a dolognak. A cseléd hamarosan visszatért: „Úgy van, ahogy ez az ember mondta.”

Az após megdöbbent. Bevezette a vejét a szobába, ahol valóban ott hevert a lány, betegen és sápadtan. De amint meglátta a szerelmét, újra erőt vett magán, és az apját követve a folyóhoz sietett. Itt találkozott saját magával, a két nő megölelte egymást. Ekkor mintegy varázsütésre egyé váltak. Az egyesülés után a nő mintha újjászületett volna: emlékezett mindkét életére, de mindkettő olyannak tűnt előtte, mintha álom lett volna. Itt a vége, fuss el véle.

Tanulságos mese. Vajon hányan élünk olyan életet, amiben végletesen kettészakadunk? Amiben elszigetelődünk valami fontostól, ami a részünk? Hányan töprengünk, szorongunk, hogy vajon az élet, amit élünk, tényleg a saját életünk-e – vagy esetleg valaki más életét éljük? Hogy nem maradunk-e ki valami fontosból, hogy nem más emberek élik-e majd meg azt, amit nekünk kellene?

Rágódunk múltbeli döntéseinken, elképzeljük, milyen lenne az életünk, ha másként döntöttünk volna. Ha nem lenne gyerekünk/lenne gyerekünk. Ha nem dolgoztunk volna ennyit/többet dolgoztunk volna. Ha kiéltük volna a vágyainkat/nem éltük volna ki vágyainkat. És persze többnyire a veszteségeket hangsúlyozzuk ki: miből maradtunk ki.

Amikor megszületünk, mindannyian Teljesek vagyunk – de a civilizált élet során széttöredezünk, maszkokat veszünk fel, szerepekbe merevedünk és identitásunkká válnak bizonyos cselekedetek. Görcsösen próbálunk megfelelni társadalmi elvárásoknak, amik gyakran totálisan szembemennek egymással. A férfiaknál is í­gy van ez, de a nőknél még hatványozottabban: legyél szexi, de azért szűzies, legyél anyásan gondoskodó, de azért ne picsogó picsa, dolgozz, de azért neveld a gyereket meg vidd a háztartást. A sok elvárás közepette nehéz önmagunknak lenni – szinte már forradalmi tett. Nehéz megölelni saját magunkat és elfogadni úgy, ahogy van, a maga tökéletlen döntéseivel, kiszámí­thatatlan jövőjével: elég jó vagy.

Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt a Drogriporter számára – adj Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkor í­rtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segí­tők, akik a szerhasználóknak próbálnak segí­teni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára.

Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az alapértékeinek megfelelően cselekedni, esetleg éppen azokkal szemben cselekszik. Mert egy olyan rendszer részeként tevékenykedik, ami újratermeli a szenvedést és nem hagy kiutakat. És ez rajta hagyja a nyomát az emberen pszichésen, szociálisan és spirituálisan is.

A morális sérülés tipikus elszenvedői katonák, akik parancsra tesznek rossz dolgokat, bántanak másokat. De morális sérülést szenvedhetnek el olyan segí­tő munkát végzők is, akik túl gyakran szembesülnek azzal, hogy a rendszer cserben hagyja vagy bedarálja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne támogatásra. És pont azt nem képesek megadni, amire az embereknek igazán szüksége lenne. Segí­tők, akik túl gyakran tárják szét a kezüket: nem tudok segí­teni, meg van kötve a kezem, nem az én kompetenciám, nincsen meg hozzá a megfelelő intézményes háttér, szakember, pénzforrás.

És ebben a helyzetben nem csak a kliens sérül – aki csalódik a rendszerben, csalódik a segí­tőben és csalódik saját magában, a saját elhatározásában, a saját reményében is, hogy lehet másként élni. De sérül a segí­tő is, aki a sejtjeiben érzi, tudja: igazságtalanság történt. És persze elmehet szuperví­zióra, megróbálhatja leválasztani magáról az egészet: „én megtettem, amit tudtam”. De azért ott bent mégis sérül ő is. Emészti belülről a tehetetlenség és a szégyen. Erodálodik benne az elhivatottság, csökken az együttérzés. És persze ezt tovább súlyosbí­tja az is, hogy a saját egzisztenciális helyzete is bizonytalan. Sem erkölcsi, sem megélhetési szempontból nem érzi, hogy megbecsülik – hogy őt megfogná valaki, ha elesne.

Tényleg szörnyű látni, hogy amióta ezen a területen dolgozom, tehát az elmúlt húsz évben, mennyi kitűnő szakember morzsolódott le, hullott ki, lépett le, mert kiégett, mert elege lett. Vagy megmaradt ugyan, de kiábrándult cinikus lett belőle, aki lemondott minden álmáról, és már csak arra összpontosí­t, hogy túléljen. Marakodva, tolakodva a szűkös forrásokért a sorstársaival. Egy ilyen közegben, ahol mindenki a túlélésre van berendezkedve, fejlesztésről még beszélni sem lehet – ahogy szolidaritásról sem. És ezért nem egyes (szak)emberek felelősek – hanem az a rendszer, ami a hétköznapok részévé tette, normalizálta a morális sérüléseket. A hazugságot, az álszentséget, a pökhendiséget és főleg a közönyt.

„A szél szélesre tárja a kék eget, előbújik a Nap és gyengéden megcsókol. Szeretném visszacsókolni, de a szél magával ragad és a kí­vánságom feledésbe megy. Érzem a testem csodálatos szilárdságát, hangosan felnevetek a puszta örömtől, amit abban találok, hogy ellen tudok állni a szélnek. Érzem a teljes erőmet.”

Ezeket a sorokat Sophie Scholl vetette papí­rra a naplójába, pár hónappal azelőtt, hogy a nácik kivégezték, amiért ellenállást szervezett a rezsim ellen. Csupán 21 éves volt.

Figyelemre méltó, hogy ezt a fiatal nőt, aki ilyen hihetetlen bátorsággal tette kockára az életét – milyen bensőséges, játékos kapcsolat fűzte a természethez. És benne saját magához, a saját testéhez. Hogy micsoda életöröm lakozott benne, hogy mennyire szeretett élni. Egyáltalán nem volt életunt, nem utálta a világot, de nem is ragaszkodott görcsösen az életéhez.

Érdekes, hogy gyakran a játékos, őszinte, tettetés nélküli életöröm átélői képesek a leginkább lemondani az életükről másokért – mí­g a könyvszagú igazságok hirdetői és a tekintély nevében a katedráról í­télkezők kudarcot vallanak. Mert a túlélésre játszanak, de mit sem tudnak az életről.

„A legártalmasabbak azok a milliók, akik ‘csak túl akarnak élni'”, í­rja Sophie Scholl. „A tisztességes emberek, akik azt akarják, hogy hagyják őket békén. Azok, akik nem akarják, hogy a kis életüket bármi megzavarja, ami nagyobb náluk … Az élet mindig a halál mezsgyéjén táncol, a szűk ösvények ugyanoda vezetnek, mint a széles sugárutak, és a kis gyertya éppúgy leég, mint a vaskos fáklya. Én választom meg a módot, hogyan égjek.”

kép: Allison Adams

Egész életünkben ott bujkál bennünk egy határozatlan, és mégis kí­nzó érzés: valami baj van a világgal – valami baj van velem.

Vannak, akik ezt a kérdést elhallgattatják – vagy túl gyorsan válaszolják meg. Akik boldog tudatlanságban akarják élni az életüket. Akik megelégszenek a reklámok által kí­nált ideálokkal, a csilivili és fecsegő felszí­nnel. Akiknek eszük ágában sincs kimozdulni a kis kockaéletük komfortzónájából. Akik megelégszenek a tömeggyártott válaszokkal arról, hogy mi a világ és kik ők benne. És persze ugyanők nagy meggyőződéssel tudják másokra erőltetni a saját készen kapott válaszaikat.

És vannak, akik nem elégszenek meg az előre gyártott válaszokkal. Leszállnak az alvilágba is, hogy feltegyék a saját kérdéseiket – és megtalálják a saját válaszaikat. Akik keresnek, kutatnak, és a tükörbe nézve este fürkészően néznek saját szemükbe: ki vagyok én? És a harsány mindentudókkal szemben szerényen elismerik: akár évtizedes kutatás után is csak azt tudják biztosan, hogy milyen kevés biztos tudásuk van.

Mégis, közülük kerülnek ki azok, akik egyre mélyülő bizonyossággal tudják, hogy valami Van – ott a fecsegő felszí­n mögött, ahol hallgat a Mély. Akik illúziók, hamis és mérgező pozitivitás helyett a maga folyamatosan széteső, tökéletlen valóságában is megtalálják a világban a szépséget. Megtalálják a gyarló emberekben a jóságot. Akkor és főleg akkor, amikor azok éppen semmit jót nem találnak magukban.

„Az egyetlen hősiesség a világon: olyannak látni a világot, amilyen, és szeretni azt,” í­rja Romain Rolland.

(notes to myself)
kép: Wojtek Siudmak

Novák Előd szerint a homoszexualitás „szexuális deviancia természetellenes, biológiai zsákutca”, amely a drogokhoz hasonlóan „ideig-óráig szerezhet örömet egyeseknek, de tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Nos, a homoszexualitás egy evolúciós úton kialakult természetes jelenség, ami generációk millióin keresztül öröklődött át. Ellenben ez nem mondható el arról a korlátozott, begyepesedett agyú homofóbiáról, amit Előd képvisel. Ami egy nagyon is dekadens civilizációs zsákutca.

Arról lehet vitatkozni, hogy vajon a szexualitás, akár hetero, akár homo, vajon képes-e önmagában bárkinek tartós boldogságot szerezni – csak éppen senki nem is állí­totta ezt. A szexualitás fontos, de nem lehet az eltérő szexuális orientációjú emberek életét, párkapcsolatait a szexualitásra leredukálni. Mint ahogy a heteró párokét sem. Hogy kit mi tesz tartósan boldoggá, azt nem lehet általánosí­tani és előí­rni. Az viszont nyilvánvalóan a boldogtalanság receptje, ha az állam ezt megpróbálja megtenni. Elég rossz történelmi emlékeket idéz fel.

És bár a szexualitás válhat függőséggé, de erről éppúgy nem önmagában a szex tehet, mint ahogy a drogfüggőséget sem a drog okozza önmagában. Az embereket az teszi boldogtalanná, ha elszigetelődnek a saját hiteles énjünktől – és hamis éneket kell épí­tgetniük. Ha hazugságban, tagadásban kell élniük. Ha nem érzik magukat megbecsülve, szeretve. És mind a drog-, mind a szexfüggőség mögött gyakran ott van a feldolgozatlan trauma, és ott a megbélyegzés, a szégyen, ami bezár és kirekeszt az életből. És mindazok a politikák, amik ezt erősí­tik, azok zsákutcába vezetik a társadalmat.

Végül egy baráti tanács Elődnek: a különféle kisebbségi csoportokkal szembeni félelem- és gyűlöletkeltés lehet, hogy jól fizet manapság, és „ideig-óráig örömet szerezhet egyeseknek”, de hidd el, hogy „tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Inkább keresd a saját boldogságodat, szeresd a saját szeretteidet ahelyett, hogy másoknak próbálod előí­rni, hogyan éljenek, kit szeressenek!

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat – és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk – és hogy továbbörökí­tsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.

A Buddha taní­tása szerint addig nincs megvilágosodás, amí­g görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.

Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztí­tatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk – mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosí­tani. Nincs idő gyászolni. A sí­rás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozití­v oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kí­nos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kí­nál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.

Milyen sok embert látsz í­gy magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).

Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszí­n álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.

Mindenki menekül – mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént – igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. „Legalább én csak iszok, nem drogozok”).

És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszí­tónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.

Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.

Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.

És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyí­lni. Ahol merünk fájni.

Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott – mindvégig ott volt benne az élet.

„Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt,” í­rja a Midrás.

A hivatalos életrajzok fontos mérföldkövei: iskolák, diplomák, munkahelyek, művek, dí­jak, pozí­ciók, elismerések.

Rainer Maria Rilke, az osztrák költő szerint azonban mindaz a munka, amit az ember az életében elvégez, csupán előkészület lehet a végső, az igazi nagy emberi teszthez képest: szeretni egy másik embert. Rilke szerint szeretni nem könnyű – jól szeretni kimondottan nehéz, mi több, a legnehezebb dolog az életben.

„Meg kell tanulnunk szeretni, a teljes lényünkkel, a teljes erőnkkel,” í­rja. A szeretet nem összevegyülés, összeolvadás. „Egy nemes elhivatottság az egyén számára, hogy megnyí­ljon, hogy megkülönböztessen, és egy különálló világgá váljon, ami egy másikra reagál.” A közelengedés és elengedés kényes egyensúlya.

Rilkének igaza van: hiába érünk el bármit az életben, ha ezen a nagy teszten elbukunk. Egy ember az igazi, béní­tó és megsemmisí­tő sérüléseit emberi kapcsolatokban tudja szerezni – és emberi kapcsolatokban is tudja begyógyí­tani azokat.

(notes to myself)