Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
„Mások hibája jól látszik, magunké alig látható.
Az ember mások hibáit mint a pelyvát teríti szét,
a sajátjait elrejti, mint rossz dobást ügyes csaló.
Ki más hibáit firtatja, mások fölött ítélkezik,
csak nő az indulat benne, a megnyugvástól távol áll.”
Dhammapada
(esti versek a drogriporterrel)
Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) című dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról.
Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és víz után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült...
A minap egy komment kapcsán elgondolkodtam: vajon elég szociális érzékenységet mutatnak a posztjaim? Vajon nem váltam-e túlságosan is önelégülten okoskodóvá a magam középosztálybeli hátterével, miközben azok az emberek, akik drogproblémákkal küzdenek Magyarországon, gyakran jóval kevésbé kedvező körülmények között élnek. Mert hiába írom meg például, hogy a függőség egy illúziókból szőtt selyemgubó, amit az ember maga köré sző – de vajon ez a selyemgubó nem teljesen természetes védekezőmechanizmusa-e valakinek, aki mélyszegénységben él? Vagy esetleg bántalmazó kapcsolatban? Vagy...
Milyen érdekes, hogy az ember minden békét és szeretetet hirdető világvallásból képes kirekesztő, az elnyomást legitimáló ideológiát gyártani. Az együttérző, nagylelkű Istenből képes egy kicsinyes, bosszúálló és könyörtelen figurát faragni. Aki szűkmarkúan bánik a kegyelemmel és szűkkeblűen bánik a szeretettel. Aki kizárólag egyetlen nép, etnikum, törzs, egyház, felekezet stb. – a kiválasztottak – tagjai számára nyilatkoztatta ki magát, és kizárólag számukra tartogat üdvözülést. A többiek meg, akik szerencsétlenségükre más kultúrákba, törzsbe, vallásba születtek: ők mind...
„Gyakorta tragikus látvány, hogy milyen átlátszó módon rontja el valaki a maga és mások életét, mert a világért sem képes belátni, hogy őbelőle ered az egész tragédia, és hogy újra meg újra ő maga táplálja és tartja fenn azt,” írja Carl Gustav Jung pszichológus. „A tudata persze nem így tesz, mert jajgat és kesereg a hűtlen világon, mely egyre inkább eltávolodik tőle. Holott egy tudattalan tényező az, ami a világot és önmagát eltakaró illúziók hálóját szövi. A fonadék pedig voltaképpen egy gubót alkot, s a szubjektum végül ennek a foglya lesz.”
Valóban, hányan...
Néha tényleg elgondolkodom, hogy mi is az, ami még Magyarországon tart. Mert könnyű lenne elintézni a mostani sötétség-hullámot azzal, hogy rossz a kormány – de sajnos ennél jóval mélyebbre nyúlnak a problémák gyökerei, politikai szekértáborokon is átnyúlva. Olyan mélyre, ahová az ember már kelletlenül ás le: a kollektív tudattalan pöcegödreibe, ahol az elmúlt 100 évben annyi traumatikus üledék, guanó rakódott le, amit még nézni is tereh – nemhogy kitakarítani.
Olyan szintű frusztráció, gyanakvás, arrogancia, indulat és félelem gyűlt itt össze az elmékben, hogy...
Lehet, hogy egyeseknek az a benyomása támadt a legutóbbi vicces poszt alapján, hogy a házastársam egy „házisárkány” – vagy én vagyok egy lusta here. Egyik sem fedi a valóságot. Úgy gondolom, hogy az átlag magyar férfihoz képest kimondottan aktív szerepet vállalok a házimunkában. Mondjuk ez nem mond sokat, mert alacsonyan van a léc. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáljuk arányosan megosztani a terheket, fele-fele. Nincs olyan, hogy valami csak „női munka”.
Viszont van valami, amiért érdemes erről a viccelődésen kívül többet is írni. Ha úgy...
Apu férfi és iszik, anyu nő és nyugtatózik, a gyerek meg szív. A magyar családokban ez egy elég tipikus felállás, nem? De még ha nem is pont ez a felállás, generációról generációra adjuk át egymásnak a bántást – ami néha erőszak és abúzus, de ennél jóval gyakrabban inkább csak érzelmi sivárság, lélektani terror és elhanyagolás.
Mert ahogy ugye Máté Gábor szokta mondani: két dologtól traumatizálódhattál gyermekkorodban. Vagy attól, amit kaptál, vagy attól, amit nem kaptál meg. És nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „de hát engem nem bántottak a szüleim, már miért lennék én...
Elmondok nektek egy ősi kínai mesét a lányról, aki megtalálta elveszett önmagát.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy ember. Egyedül nevelte két lányát. Mikor az idősebb lánya is meghalt, csak a kisebb lánya maradt meg neki. A falu egyik legmódosabb gazdájának a fiát választotta ki számára jövendőbeliként. A lány azonban a falu legszegényebb családjának fiába volt szerelmes. A szegénylegény megkérte a lány kezét, de az apa hallani sem akart a házasságról. Így aztán elhatározta, hogy megszökteti a lányt.
Egy sötét, ködös, holdtalan éjjel kilopóztak a folyó partjára,...
A múltkor írtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segítők, akik a szerhasználóknak próbálnak segíteni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára.
Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az...
