Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Mircea Eliade, a román összehasonlító valláskutató írja le a Kozmikus Hegy szimbólumát, ami nagyon sok nép mitológiájában megtalálható. A hegy csúcsa nem csak a legmagasabb pont, az ég és a föld találkozása – de egyben mindig a világ középpontja, az idők kezdete, a születés helye is. A hegyek megmászása a saját gyökereinkhez, az Eredethez való visszatérést is jelképezi.
Platón óta sokan leírták, hogy minden valódi tudás egyben emlékezés is valamire, amit elfelejtettünk. Ami lent van, az elfelejti azt, ami fent van. És valóban, fizikai értelemben is: a nagyvárosok nyüzsgő...
Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunk embere nem képes méltósággal öregedni. Nem csoda. Az egész fogyasztói kultúra az ifjúság – a fiatal testek – kultuszában ég. A hírességek, celebek, filmszínészek úgy akarnak kinézni 60 évesen, mint 25 évesen. Agyonplasztikázott arcok, mesterségesen felpumpált ajkak. Természetellenes diétákkal tinédzser-karcsúra fogyasztott testek. Már akinek van rá pénze ugye.
Belőlem ez nem vált ki heveny utálatot, mint sok emberből, inkább szánalmat. Ez a görcsös ragaszkodás az élethez, az elmúlástól való rettegés – annyira emberi. Ott van...
„Mások hibája jól látszik, magunké alig látható.
Az ember mások hibáit mint a pelyvát teríti szét,
a sajátjait elrejti, mint rossz dobást ügyes csaló.
Ki más hibáit firtatja, mások fölött ítélkezik,
csak nő az indulat benne, a megnyugvástól távol áll.”
Dhammapada
(esti versek a drogriporterrel)
Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) című dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról.
Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és víz után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült...
A minap egy komment kapcsán elgondolkodtam: vajon elég szociális érzékenységet mutatnak a posztjaim? Vajon nem váltam-e túlságosan is önelégülten okoskodóvá a magam középosztálybeli hátterével, miközben azok az emberek, akik drogproblémákkal küzdenek Magyarországon, gyakran jóval kevésbé kedvező körülmények között élnek. Mert hiába írom meg például, hogy a függőség egy illúziókból szőtt selyemgubó, amit az ember maga köré sző – de vajon ez a selyemgubó nem teljesen természetes védekezőmechanizmusa-e valakinek, aki mélyszegénységben él? Vagy esetleg bántalmazó kapcsolatban? Vagy...
Milyen érdekes, hogy az ember minden békét és szeretetet hirdető világvallásból képes kirekesztő, az elnyomást legitimáló ideológiát gyártani. Az együttérző, nagylelkű Istenből képes egy kicsinyes, bosszúálló és könyörtelen figurát faragni. Aki szűkmarkúan bánik a kegyelemmel és szűkkeblűen bánik a szeretettel. Aki kizárólag egyetlen nép, etnikum, törzs, egyház, felekezet stb. – a kiválasztottak – tagjai számára nyilatkoztatta ki magát, és kizárólag számukra tartogat üdvözülést. A többiek meg, akik szerencsétlenségükre más kultúrákba, törzsbe, vallásba születtek: ők mind...
„Gyakorta tragikus látvány, hogy milyen átlátszó módon rontja el valaki a maga és mások életét, mert a világért sem képes belátni, hogy őbelőle ered az egész tragédia, és hogy újra meg újra ő maga táplálja és tartja fenn azt,” írja Carl Gustav Jung pszichológus. „A tudata persze nem így tesz, mert jajgat és kesereg a hűtlen világon, mely egyre inkább eltávolodik tőle. Holott egy tudattalan tényező az, ami a világot és önmagát eltakaró illúziók hálóját szövi. A fonadék pedig voltaképpen egy gubót alkot, s a szubjektum végül ennek a foglya lesz.”
Valóban, hányan...
Néha tényleg elgondolkodom, hogy mi is az, ami még Magyarországon tart. Mert könnyű lenne elintézni a mostani sötétség-hullámot azzal, hogy rossz a kormány – de sajnos ennél jóval mélyebbre nyúlnak a problémák gyökerei, politikai szekértáborokon is átnyúlva. Olyan mélyre, ahová az ember már kelletlenül ás le: a kollektív tudattalan pöcegödreibe, ahol az elmúlt 100 évben annyi traumatikus üledék, guanó rakódott le, amit még nézni is tereh – nemhogy kitakarítani.
Olyan szintű frusztráció, gyanakvás, arrogancia, indulat és félelem gyűlt itt össze az elmékben, hogy...
Lehet, hogy egyeseknek az a benyomása támadt a legutóbbi vicces poszt alapján, hogy a házastársam egy „házisárkány” – vagy én vagyok egy lusta here. Egyik sem fedi a valóságot. Úgy gondolom, hogy az átlag magyar férfihoz képest kimondottan aktív szerepet vállalok a házimunkában. Mondjuk ez nem mond sokat, mert alacsonyan van a léc. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáljuk arányosan megosztani a terheket, fele-fele. Nincs olyan, hogy valami csak „női munka”.
Viszont van valami, amiért érdemes erről a viccelődésen kívül többet is írni. Ha úgy...
