Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

szept 12, 2024
Péter Sárosi

Régebben volt olyan gusztustalan szokás, hogy a fekete szerepeket feketére pingált arcú fehér színészek játszották el. És persze rájátszottak, hogy minél majomszerűbbnek, minél primitívebbnek mutassák be a feketéket, a fehér közönség nagy mulatságára. Nem csoda, hogy ennek a terhes öröksége mind a mai napig él, és azóta is ingerült reakciót vált ki, ha egy fehér feketéket utánoz. Még egy szót is kitaláltak erre: cultural appropriation. Ami a gyarmatosítás és a rabszolgaság történelmi kontextusában érthető meg igazán.

Ugyanez megfigyelhető volt más kisebbségeknél is. Például az idősebbek bizonyára emlékeznek a Szomszédok című magyar sorozatból Oli Úrra, akit Bajor Imre játszott el. Egy olyan meleg karakter volt, aki minden sztereotípikus jellemvonását magába foglalta annak, ahogy a többségi társadalom a melegekről gondolkodott. A hasonló karakterek szerintem borzasztó károsak voltak: egyrészt erősítették az előítéleteket, másrészt pedig önutálatot gerjesztettek azokban a fiatalokban, akik a saját nemükhöz vonzódtak.

Én nagyon örülök annak, hogy ma már egyre kevesebb sztereotípiával lehet találkozni a TV sorozatokban, filmekben, ami a különféle kisebbségeket illeti. Egyre több hús-vér karaktert játszanak nők, színesek, melegek, transzok. Olyan fontos szerepmodelleket nyújtanak, amiket korábban csak fehér heteró férfiakra osztottak: az aktív hős, és nem csak a passzív megmentésre szoruló áldozat, vagy a jellegtelen másodhegedűs. Szerepeket, amelyekkel egy hasonló cipőben járó, önmagát éppen felfedező fiatal sorstársuk tud azonosulni. És ez fontos: akár életmentő lehet.

Nem tartozom azok közé, akik zsigerből hőbörögnek azon, hogy fontos szerepeket, amiket korábban csak fehérek kaptak meg, most színes színészek játszanak el. Például megírtam korábban, hogy a Kis Hableány esetében nem zavart, hogy a szerepet ezúttal színes nő kapta meg. Hiszen Andersen egy Európától távoli óceánra álmodta meg a meséjét, és nem írt semmit arról, hogy milyen színű a szereplőinek a bőre. Ez szerintem belefér a kánonba. Andersen egyébként is egy rejtőzködő meleg volt, aki egy férfi iránti szerelmét írta meg a történetben. Egyébként ugyanazok, aki jellemzően hőbörögnek azon, ha egy korábban fehérként elképzelt történelmi figurát fekete színész játszik el, semmi de semmi kifogást nem találnak abban, amikor Jézust, a közel-keleti zsidót, hófehér bőrű kék szemű színész játsza el. Kettős mérce!

De bevallom, vannak olyan jelenségek a nyugati filmiparban, amik, mindezekkel együtt, már engem is zavarnak. És nem gondolom, hogy ellenérzéseim oka a rasszizmus lenne. Mi is zavar?

Egyrészt azt lehet érezni az elmúlt években, hogy van egy egyre izzadtságszagúbb törekvés, hogy a fontos szerepeket színesek, nők és LMBTQ emberek kapják meg. Éppúgy, ahogy régen kiváltságnak és előnynek számított egy aktív főhősi szerepnél, ha valaki fehér heteró fiú/férfi, manapság ez egyre inkább hátránnyá válik. Én tényleg teljes szívemmel a nők jogai, az LMBTQ jogok stb. mellett állok, de néha tényleg nem lehet már szemforgatás nélkül fogadni, hogy érezhető: a karakterek bőrének színe, neme, szexuális orientációja gyakran nagyobb súllyal esik latba, mint az, hogy mennyire tehetséges színészek, illetve hogy mennyire jó, izgalmas a forgatókönyv, a sztori, mennyire koherens az egész történet.

És itt jön a másik probléma. Az, hogy gyakran olyan szerepeket is kiosztanak színes színészeknek, ahol az nyilvánvalóan sebeket üt az egész történet, illetve az azt magába foglaló (elképzelt vagy valós) világ koherenciájában. Persze lehet mondani, hogy miért ne lehetne újraálmodni olyan világokat, amelyek eleve képzelt világok: fantasy világokat például és meséket. De a valódi rajongók számára még az olyan világoknak is megvan a kánoni rendje, mint amilyen Tolkien vagy G.R.R. Martins elképzelt világai. Azok gyakran a nordikus, germán mitológiában gyökereznek. És éppen olyan idegen mondjuk egy germán mitológiai figurát fekete színésszel eljátszatni, mintha egy afrikai mítosz főhősét próbálnánk fehér színésszel eljátszatni.

Szintén az átestünk a ló másik oldalára tipikus példája nekem a Disney készülő új Hófehérke filmje.

Ebben Hófehérkét egy barna bőrű (egyébként nagyon szép) kolumbiai színésznő játssza. A hét törpét kicserélték „hét mágikus teremtményre”, hogy ne sértsék meg az alacsony növésű emberek érzékenységét. A hét teremtmény közül csak egyiknek alacsony a növése – a többieket magas felnőtt színészek alakítják. Természetesen van köztük színes és van köztük nő (és gondolom LMBTQ) teremtmény is. De ez még nem minden: a hírek szerint a mese főhősnője nem fog arról álmodozni, hogy megmenti egy herceg. Hanem arról, hogy erős női vezető legyen.

Jaj. Gondolom a Gonosz Mostohát is kicserélik majd valamire, nehogy megbántsa valakinek az érzékenységét…

Ezzel az egész PC-Fehérke és a Hét Teremtmény didaktikus tanmesével csak egy nagy gond van: semmi köze Hófehérke és a hét törpe meséjéhez. Hiszen annak a mesének a főhőse egy olyan lány, akinek „a bőre fehér volt, mint a hó, a haja meg fekete, mint az ében”. Ezenkívül a törpék a germán folklórból származó apró mágikus lények, akiket hagyományosan apró növésű szakállas fehér férfiakként ábrázoltak. És végül Hófehérkét csak a délceg herceg menti meg a mesében, akárhogy is csűrjük-csavarjuk.

Szóval ha ezeket mind kukázzuk, akkor vajon mi marad a Hófehérkéből? Ha ennyire sértőnek tartják az eredeti mesét, akkor vajon miért nem írnak egy teljesen új mesét?

Na most én megértek sok mindent. Például azt, hogy a világ lakosságának a nagy része nem fehér bőrű, és ők is szeretnének olyan Disney-mesehősöket, akikkel tudnak azonosulni. És szerencsére már vannak is ilyen mesék. Az Európán kívüli világ folklórja legalább annyira gazdag, bőséges tárházát adja a lehetséges történeteknek és hősöknek. Legyen színesebb a világ – egyetértek, szuper! De az mondjuk jó lenne, ha nem klasszikus európai mesék megerőszakolásán keresztül próbálnák színesebbé tenni a világot. Szerintem.


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Egy ősi buddhista írás (szútra) szerint a Buddha egy ízben megkérdezte egy tanítványát: „Mennyi ideig tart az emberi élet?”

„Néhány napig,” felelte az. „Nem értetted meg az Utat,” rázta meg a fejét a Buddha.

Megkérdezte ugyanezt egy másik tanítványtól is, aki ezt felelte: „Egy étkezésnyi időig.” De a Buddha csak rázta a fejét: „Te sem értetted meg az Utat.”

Ekkor egy harmadik tanítványt kérdezett, aki így válaszolt: „Egy lélegzetvételnyi ideig.” A Buddha bólintott: „Te megértetted az Utat.”

Micsoda hülyeség ez, hiszen nem halunk meg egyetlen lélegzetvétel után – jegyezheted meg magadban bosszúsan. Hiszen én ugyanaz vagyok ma, mint aki tegnap voltam, és aki holnap leszek!

De biztos vagy ebben? Miért vagy olyan biztos abban, hogy amiről azt hiszed, hogy az állandó, a saját lényeged, az éned magja, amiről azt hiszed, Te vagy – az nem pusztán csak egy kép, amit az elméd állít elő? Ami szétfoszlik minden pillanatban – minden lélegzetvétellel – csak hogy a következő pillanatban, a következő lélegzetvétellel újrateremtsd, más formában. Miért vagy biztos abban, hogy ugyanaz vagy, aki 10 éve voltál – vagy akár aki tegnap, vagy akár egy másodperce voltál?

A legfontosabb kérdés az Úton mindig ez: „ki vagyok én?” A legnagyobb felismerésekre ennek a kutatása vezet.

Ebből a nézőpontból a meditáció több, mint egyszerűen csak elmélyedt figyelem és szemlélődés – ha a lélegzeted figyeled, akkor megfigyelheted azt is, milyen illékony, milyen változékony az a valami, amit a legbelsőbb lényegednek hiszel. Milyen üres az, amiről azt hitted, hogy szilárd és tömör és lényegi. Amit énnek hívsz.

Minden belégzéssel keletkezel.

Minden kilégzéssel elmúlsz.

És a két lélegzetvételed között ott az örökkévalóság.

Ahogy Pema Chödrön mondja, „te vagy az ég, minden más csak az időjárás.”

(note to myself)


szept 12, 2024
Péter Sárosi

„Nem, nem akarok a 20-as éveim végén gyereket szülni, és ez minden, csak nem önzőség,” írja Ollé Réka a Glamour című női lapban (belinkelem a hozzászólásban). Az ilyen lapokat persze nem olvassák el a demográfiai forradalom vezérei, akik többnyire őszhajú öltönyös alfahímek. Bár előszeretettel matatnak az emberek hálószobájában, megszabva, hogy kinek hogyan kellene élni a magánéletét, de abban már nem jeleskednek, amikor oda kéne figyelni, meg kellene hallgatni, hogy mit gondolnak az érintettek: maguk a fiatal nők.

Pedig szerintem érdemes. Nekünk, pasiknak is. Még akkor is, ha egyébként történetesen nem értünk velük egyet. Mert a helyzet az, kedves szüléspárti politikusok, hogy hiába a sokféle „családvédő” és „születéspárti” intézkedés, nem születik több magyar gyerek. És mégiscsak ők – a fiatal nők – fogják meghozni a végső döntést arról, hogy hány magyar születik.

Persze egyetlen véleményt nem lehet túláltalánosítani – de vannak ebben a véleménycikkben is érdekes tanulságok. Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon sok fiatal nő osztozik abban az ellenérzésben, amit az uralkodó kormányzati retorika vált ki a szerzőből. Miszerint egy nőnek a fő „princípiuma” az anyaság, és kötelessége huszonévesen gyereket szülni a hazának. Ha nem teszi, akkor önző karrierista picsa. Szerintem ezen érdemes túllendülni, nem visz előre.

Nem arról van szó, hogy a „mai” fiatalok többsége egyáltalán nem akar gyereket (persze van egy ilyen kisebbség is). A többség egyszerűen úgy gondolkodik, hogy ráérek még arra. Előbb szeretném megalapozni saját magamat: egyrészt egzisztenciálisan (ami manapság, ha nem rakják a feneked alá a szülők a lakást és a kocsit, sokkal nehezebb, mint 40, vagy akár 20 éve). De nem csak az anyagiakról szól ez. Szeretném élvezni az életet – ami nem feltétlenül hedonizmus, de tapasztalatokat gyűjteni, megismerni saját magamat, mielőtt belevágok a családépítésbe.

Ebben a Z-generáció markánsan eltér. És nem mondanám, hogy ez feltétlenül önzés és rossz dolog: hiszen például az én szüleim generációja, a boomerek, szögesen az ellentétét tették, mint a zoomerek. Beleugrottak egy házasságba, minél hamarabb gyerek. És sajnos ezeknek a házasságoknak a többsége tönkrement, a családok jelentős része diszfunkcionálissá vált, és a mi generációink gyerekei itták meg a levét.

Szóval önmagában egyáltalán nem baj, hogy a nők később vállalnak gyereket, megfontoltabban, érettebben, nagyobb önismerettel. A gond ugye az, hogy a biológiai vekker közben bizony ketyeg. Egy viszonylag szűk ablakperiódus az, amikor egy nő már megalapozta az életét, kapcsolatát, és még nem csökkentek az esélyei a várandósságra. Mert sajnos a 30-as évek második felétől már exponenciálisan csökken az esélye annak, hogy egy nő gyereket szülhet. És az embernek attól is a szíve szakad meg, amikor látja azokat a párokat, akik már mindent meg tudnának adni a gyereknek, és szívük minden vágya a gyerek – de nem akar összejönni. Hosszú évekig próbálkoznak. Én jártam ebben a cipőben. Nekünk végül sikerült, de legalább annyian vannak azok a párok, akiknek nem.

Korunk egyik nagy dilemmája ez. Nem állítom, hogy tudom a megoldást rá. Az viszont biztos, hogy ha egyedül a fiatal nőkre rakjuk rá az erkölcsi terhet, az nem visz előre. Végső soron azt gondolom, hogy sokkal fontosabb a születések puszta számánál az, hogy azok a gyerekek, akik végül megszületnek, biztonságba, szeretetbe és gondoskodásba érkezzenek erre a világra. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Dr. Gladys McGarey egy amerikai orvos, aki idén töltötte be a 103. életévét.

McGarey a holisztikus gyógyászat híve: ami az ember testét, lelkét és szellemét egységként kezeli. A II. világháború idején lépett először orvosi szolgálatba, amikor a betegséget kizárólag biológiai jelenségnek tartották, és ez a szemlélet még szokatlannak számított. Olyannyira, hogy a főnöke többször pszichiáterhez küldte, hátha nem épelméjű. Ő azonban kitartott az elképzelései mellett, és 1973-ban ő alapította meg férjével az Amerikai Holisztikus Gyógyászati Egyesületet (AHMA). Hat gyermeket nevelt fel, és mind a mai napig aktív életet él, praktizáló orvosoknak segít tanácsadóként.

Vajon mi a titka annak, hogy valaki ilyen idősen is ennyire energikus maradjon? Nos, Dr. McGarey elárulja ezt a titkot a tavaly megjelent könyvében, aminek a címe: „A jól megélt élet” (The Well-Lived Life). Aki arra számítana, hogy különféle tanácsokat ad majd arról, hogy mit együnk, milyen sportot végezzünk vagy milyen dolgokat szerezzünk meg a boldogsághoz, hát csalódnia kell. Bár nagyban különbözünk abban, hogy ki milyen lehetőségeket, képességeket kapott az élettől, de valójában szerinte az örömteli élet kulcsa nem kis részben abban van, hogy mit kezdünk azzal, ami adatott. A jóval és a rosszal. Ehhez ad 6 tippet az olvasónak.

1. Okkal vagy ezen a világon – találd meg, ami éltet

Ha hosszú és elégedett életre vágysz, akkor keresd meg, hogy mi az, amiben igazán ki tudsz teljesedni – mi az, mi egyfajta üzemanyagként (juice) folyamatosan lendületbe hoz. Számára ez a gyógyítás. „Mindannyian azért vagyunk itt, hogy kapcsolatba lépjünk a saját egyedi adottságainkkal,” írja. „Ez az, ami mozgásba hozza bennünk a vágyat, hogy éljünk. És itt most nem is a megvalósításon van a hangsúly szükségszerűen. A keresés sokkal többet számít.”

2. Az élet folyamatosan mozgásban van

Mindannyian átéltük már egyszer-kétszer, hogy úgy érezzük, megrekedtünk az életünkben. Letaglóz minket a félelem vagy a fájdalom, amit valami rossz dolog váltott ki – és bénultan nézzük, hogyan megy el mellettünk az élet. Ilyen krízis előfordulhat fiatalon és idősen is – McGarey 70 éves volt, amikor a férje 46 éves házasság után bejelentette, elválik tőle. De mégis talpra tudott állni és újrateremtette az életét. Amikor megrekedünk, akkor valójában nem az élet áll meg – hanem mi fagyunk le, mert próbáljuk megállítani az életet. Megakadásunk oka, hogy rettegünk a fájdalomtól, és görcsösen próbáljuk elkerülni – pedig az utunk valójában nem a fájdalommal szemben, hanem a fájdalmon keresztül vezet. Az élet örökké mozgásban van – és akkor élünk örömteli életet, ha együtt mozgunk vele.

3. A szeretet a leghatalmasabb gyógyszer

A szeretet az, ami az életet passzív állapotból (életben vagy) aktív folyamattá (igazi élés) teszi, írja. Az életenergiánkat csak szeretet segítségével aktiválhatjuk. A szeretet mindent átalakít, amihez csak hozzáér. A munkából így lesz kínszenvedés helyett örömforrás, a nevetésből gúnyolódás helyett vidámság. A félelem blokkolja a szeretetet, ugyanakkor a szeretet a félelem ellenszere. Az utóbbi mindig erősebb, hiszen ahogy a testünk lélegzésre van teremtve, éppúgy szeretetre születtünk.

4. Soha nem vagy igazán egyedül

„Az élet kötődésből ered és kötődést teremt,” írja. A közösséghez való kapcsolódásunk felerősíti az egyéni életerőnket. Ehhez viszont az kell, hogy olyan közösséget találjunk, amihez valóban képesek vagyunk kapcsolódni – és ami elfogad bennünket. „Rettenetesen könnyű elkeseredni és feladni dolgokat, ha teljesen olyan emberek vesznek körül, akik nem értenek meg,” írja. A megfelelő kötődéshez fontos az is, hogy meghúzzuk az egészséges határainkat: ne engedjük, hogy bántsanak. És fontos az is, hogy megtanuljunk valóban meghallgatni másokat – aki ezt a művészetet elsajátítja, az soha nem lesz igazán egyedül és találhat kapcsolatokat, mondja.

5. Mindenben tanítást találhatsz

Mindenben, ami velünk történik az életben, van valami tanítás. És ha így tekintjük, ami történik velünk, akár jó, akár rossz, azzal sok szenvedést megspórolunk. Ez nem holmi mérgező pozitivitás, ami mindenben csak a jót akarja meglátni, figyelmeztet. Épp ellenkezőleg, a rossz dolgokat sem kell szőnyeg alá söpörni. Orvostársai közül sokan nevetségesnek tartják, de szerinte minden betegségnek is van valamiféle üzenete, amit meg kell fejtenünk és értenünk. És ha igazán megértjük a tanítást, akkor képesek leszünk félelem helyett kíváncsisággal fordulni a világ felé, és hálásnak lenni azért, ami van.

6. Használd vadul az energiádat

Ha az előző 5 tanácsot megfogadja valaki, akkor gyakorlatilag kifogyhatatlan életenergia-forráshoz jut hozzá az ember. A „használd vadul” (use wildly) alatt azt érti, hogy meg kell találnunk magunkban a saját vad, természetes, ösztönös bölcsességünket, ami útba igazít, hogy mire érdemes a figyelmünket, energiánkat fordítani, és mire nem. Nem érdemes olyan dolgokra fordítani az energiáinkat, amik nem hoznak tartós boldogságot – azokra a dolgokra, amiknek a halmozása, birtoklása valójában csak a saját belső félelmünket próbálja ellensúlyozni sikertelenül (vajon elég vagyok?). Például mit teszel, amikor pihensz, amikor kikapcsolódsz: tényleg azt csinálod, ami építő, feltöltő hatással van rád?

Köszönjük az életbölcsességet, Dr. McGarey! ❤🙏


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Elment Alain Delon. A színészlegenda. A huszadik század férfiikonja. Megértem, hogy halála sok embert lesújtott – amolyan „egy korszak vége” érzést kelt. Sokan nem is Delont, hanem a régmúlt gyermekkorukat, fiatalságukat siratják. Ezzel nincs gond.

Viszont ahogy lenni szokott, ez a haláleset sem múlhat el a szokásos kultúrharc nélkül. Egyesek a huszadik század makulátlan férfilegendáját, egyfajta „anti-woke” ikont tisztelnek benne. Mások pedig kritizálják, amiért életében bántalmazó férj és apa volt, és szélsőjobboldali nézeteket vallott.

Bayer Zsolt nem fukarkodik a jelzőkkel, amikor a kritikusokat kell aposztrofálni. „a senkik, a nullák, a nyomorultak, a betegek, a torzak, az undorítóak, a természetellenesek és ocsmányak,” írja. (Töröld meg a szádat, Zsolti!) Csakhogy Delon ellen a legsúlyosabb vádakat nem „woke” aktivisták hozták fel. De még csak nem is a #MeToo mozgalomhoz csatlakozó színésznők. Hanem a két fia. Akik egyaránt családon belüli erőszakkal vádolták. Az egyikük konkrétan azzal, hogy eltörte az anyja nyolc bordáját (!), az orrát pedig kétszer (!). Lehet persze erre azt mondani, hogy biztos hazudnak. De azért ezek nagyon súlyos vádak, amiket gyerekek nem szoktak csak úgy kitalálni, ex has.

Delon egyébként – nem meglepő – traumatizált gyerek volt maga is. A szülei házassága tönkrement, a válás után nevelőszülőkhöz került. Később bentlakásos katolikus iskolákba járt. Nem éppen felhőtlen gyermekkor. Talán az a jegesen kék tekintet, amibe oly sok nő szeretett bele, sokkal több fájdalmat takart, mint sokan gondolnák.

Én személy szerint egyáltalán nem sajnálnám, ha a Delon által képviselt férfiideál vele együtt szállna a sírba. Az a hideg, szenvtelen macsó, akit gyakran játszott: az archetipikus playboy, aki erőszakkal intézi el a konfliktusait, aki nem fejezi ki az érzelmeit. A szívtipró, aki a nőkben meghódítandó vadat, trófeát lát. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával (cigibrandet is neveztek el róla).

Viszont Delon kudarca, mint bántalmazó társ, apa, nem jelenti azt, hogy akkor kukába kellene dobni az egész színészi teljesítményét. Nem értek egyet azokkal, akik 2019-ben petícióztak, hogy Delon ne kapjon elismerést Cannes-ban. Kicsinyesnek és szűklátókörűnek tartom azt a hozzáállást, ami teljes cancel-re ítél mindenkit, akinek valami csúnyaságot ásnak elő a múltjából, vagy aki politikailag nem progresszív.

Néha nehéz szétválasztani egy ember művészi, színészi teljesítményét attól, hogy egyébként hogyan viselkedett az embertársaival a szerepein kívül. Vagy hogy egyébként, generációjának jelentős részéhez hasonlóan, milyen dinoszauruszként gondolkodott bizonyos kérdésekben: nőkről, melegekről, bevándorlókról. Ezeket a dolgokat nem kell elhallgatni – de szerintem nem legitmáljuk ezeket automatikusan, ha elismerjük, hogy Delon valóban maradandóan hozzájárult a filmkultúrához.

A világ már csak ilyen: nem fekete-fehér, hanem bonyolult és összetett. Akárcsak az emberek lelke és jelleme. Az ember mérlegre helyez, elemez és megkülönböztet. Próbál megérteni, mielőtt ítélkezik. Használja a fejét és szívét.


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Máté Gábor nagy hatással volt a gondolkodásomra. Ma is azt gondolom, hogy úttörő szerepet játszott, játszik abban, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenkori viselkedésünk zavarainak a hátterében olyan megküzdési stratégiák állnak, amelyek visszavezethetők a korai gyermekkorunkra. Vagy még annál is korábbra (transzgenerációs traumák).

Az ún. trauma-informált megközelítés egy sor területen, például a pszichoterápiában, a szociális munkában, az orvoslásban és az oktatásban egy új, humánus és holisztikus látásmód elsajátításával jár. Olyan szempontokat hoz be, amelyek eddig hiányoztak. Leszámolt azzal a szemlélettel, ami még mindig uralja a gyógyászatot, és amit biológiai redukcionizmusnak lehet nevezni. Ami mindent próbál genetikai faktorokra és biokémiai folyamatokra leegyszerűsíteni, és eközben nem veszi figyelembe azt az utat, amit az emberi lény, mint test és lélek egysége, bejárt a születésétől fogva – és amit a családja, a közössége bejár már századok, ezredek óta.

A függőség is ilyen jelenség. A függőségeket sokáig genetikailag öröklődő agybetegségként fogták fel (és fogják még ma is fel sokan). Máté Gábor viszont rámutatott arra, hogy a gének legfeljebb érzékenyebbé tehetnek bennünket a függőségre. De a függőség kialakulásához kell az a szenvedés is, ami a gyermekkorunkban kielégítetlenül maradt alapvető érzelmi szükségleteinkben gyökerezik. És ennek csillapítására használjuk a drogokat vagy különféle gyönyörkeltő viselkedéseket. És ha a függőséget így fogjuk fel, az hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az egyéni felelősség túlhangsúlyozásától eljussunk a rosszul működő közösségek, társadalmak problémáihoz.

Vannak ugyanakkor kétségeim azzal kapcsolatban, hogy ez a trauma-fókuszú megközelítés vajon kiterjeszthető-e mindenre – és vajon nem vezet-e éppúgy egyfajta – ezúttal pszichológiai – redukcionizmushoz, mint a biológiai redukcionizmus. Vannak olyan területek, ahol Gábor szintén egyértelműnek és meghatározónak látja a traumák és a jelenkori betegség közötti ok-okozati kapcsolat létezését – viszont az elérhető tudományos bizonyítékok szerint ez a kapcsolat gyenge vagy kétséges. Ilyen például az ADHD. Vagy ilyen például a rák.

Nincs itt persze szó egyfajta polarizált kérdésről: vagy gének, vagy traumák. Nature or nurture. Nem kell ahhoz természettudósnak lenni, hogy az ember tájékozódjon arról, hogy a 21. században már másként gondolkodunk genetikáról, mint régen. A gének már nem jelentenek a sorsot kizárólagosan meghatározó, determináló tényezőt. Tudjuk, hogy a gének hatása legtöbbször a környezeti tényezők által befolyásoltan nyilvánul meg.

Talán így van ez traumákkal és génekkel is: egyik sem egymástól független és különálló jelenség, egyik sem az ősok, a „mozdulatlan mozgató” (copyright Arisztotelész), hanem sokkal inkább egymással ezer szálon összefüggő, egymást kölcsönösen befolyásoló, egymásra visszaható bonyolult rendszerekről van szó. Én legalábbis jelenleg így fogom fel.

Ami nagyon fontos, hogy miként határozzuk meg magunkat mi, emberek. Többek vagyunk a testünknél – de többek vagyunk a gondolatainknál és az érzelmeinknél is. A kettő hermetikus elkülönítése a legnagyobb illúzió. Azt, hogy a sejtjeinkben milyen kémiai folyamatok játszódnak le, nagyban befolyásolja, hogy milyen gondolatok és érzelmek uralják a lelkünket. És fordítva is.

A döntéseink, a viselkedésünk nagyban meghatározzák az egészségünket és a betegségeinket. A viselkedésünket pedig nagyban meghatározza az, hogy mi történt, vagy mi nem történt velünk a születésünk óta. Hogy hová születtünk, mi az irányítószámunk. Genetikailag örökölt tulajdonságaink kibontakozását, megnyilvánulását meghatározza, mennyire elfogadó vagy kirekesztő környezetben, közösségben élünk. Meghatározza az, hogy mennyire vagyunk képesek más emberi lényekhez biztonságosan kapcsolódni.

Valahol ez a holisztikus megközelítés az, ami legjobban hiányzik.


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Van értelme az egésznek?

Ez a kérdés újra és újra átjárja a lelkünket.

Azoknak, akik az életútjuk javarészét már maguk mögött tudják. És azoknak is, akik még úgy néznek az életre, mint ami még előttük áll.

Időről időre nekifeszülünk a kérdésnek, majd elernyedünk. Lelkesedünk, elcsüggedünk. Töprengünk, vállat vonunk.

Mi, emberek, jelentéskereső lények vagyunk. Átjár bennünket a vágy, hogy nálunknál valami nagyobbnak legyünk a részei. Sóvárgunk arra, hogy jelet hagyjunk magunk után. És keressük az egyedi zárat, amibe kulcsként pontosan beleilleszkedünk.

Válaszokat persze találunk dögivel a kérdésünkre. Az előttünk járó generációk százai mind próbálták megtalálni a saját válaszaikat. Ránk hagyták őket. Vannak köztük olyan válaszok, amik megnyugtatóan hangzanak. Mások röhejesnek. És vannak, amik egészen fellelkesítenek bennünket. Legalábbis egy ideig.

De végül rájövünk, hogy az előre megrágott válaszok kényelmet adhatnak ugyan, de tartós nyugalmat és elégedettséget nem. Az olyan válaszokért meg kell dolgoznunk. Nincs rövidebb út, nincs expressz lift.

Mi, emberek, nem csak jelentéskereső, de jelentésadó lények is vagyunk.

Végső soron nem nekünk kell faggatnunk az életet, hogy mi az értelme, mondja Viktor Frankl pszichológus. Hanem az élet kérdez minket, minden egyes pillanatban – és nekünk magunknak kell értelmet adnunk neki. És minden ember csupán azért felelős, hogy a saját életének jelentést adjon.


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Gyakori és közkeletű tévhit: „én nem vagyok jó meditáló, mert a gondolataim folyamatosan elkalandoznak”.

Persze, hogy elkalandoznak. Ilyen az elme természete.

De miközben ítélkezel saját magad fölött, ne felejts el valami fontosat: ha megfigyelted, hogy az elméd elkalandozik, akkor a meditációd egyáltalán nem volt hiábavaló. Hiszen a meditáció egyik lényegi eleme pont az, hogy megfigyeld az elméd működését.

Megfigyeled, hogyan keletkeznek és múlnak el észleletek, gondolatok, érzések.

Ha módszeresen és kitartóan teszed, akkor tanulsz belőle. És gyarapodsz e tudás által.

(note to myself)


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Egy új divatos kifejezés visszhangzik szerte az európaiak által lakott világban: woke.

Mint az ilyen trendi szavakkal lenni szokott, sokkal többen használják, mint ahányan értik, hogy mit jelent. Késhegyig menő vitákat folytatnak róla, hatalmas indulatokat kavar, és rengeteg különféle mozgalmat és nézetet skatulyáznak be alá. Amelyeknek, tegyük hozzá, gyakran semmi közük egymáshoz. Koherenciát és következetességet hiába is keresnénk.

Ha a szó eredeti jelentését nézzük, nincs benne semmi rossz. Annyit jelent: felébredett. Vajon miért vált ki ekkora indulatot egy alapvetően pozitív jelentésű szó? Azért, mert a sajátos európai-amerikai politikai kontextusban azokra alkalmazzák, akik különféle társadalmi igazságosságért folyó küzdelmekben vesznek részt. Különösen a nemiséggel, szexualitással és a származással kapcsolatos ügyekben.

De önmagában nem az teszi a woke-ot, hogy milyen ügyeket támogat, vagy milyen nézeteket képvisel. Ennél többről van szó. Pejoratív jelzőként használják és bizonyos negatív tulajdonságokkal ruházzák fel: a szemellenzős, a fanatikus, a türelmetlen szinonimája. És van némi generációs éle is a dolognak: főleg idősebbek alkalmazzák lekezelően progresszív gondolkodású fiatalokra, milleniálokra és a Z-generáció tagjaira.

Szóval ha valaki azt mondja, „woke”, akkor a legtöbb embernek egy huszonéves nem genderkonform módon öltöző fiatal képe ugrik be, aki az utcán szivárványos zászló alatt vonul black lives matter pólóban, TV-sorozatok cancelolásáért petíciózik, és mindenkit türelmetlenül kioszt, aki nem használja rá a megfelelő névmást (they/them). Ez a fantomellenség van most ördögként a falra festve oly sok országban – és a woke-ellenesség egy olyan ideológiai hívószóvá vált, amivel szavazatok millióit lehet mobilizálni.

Nem állítom azt, hogy azok a jelenségek, amelyeket gyakran a woke kategóriájába sorolnak, mind kitalációk lennének. Azt sem, hogy ne lennének olyan jelenségek a nyugati egyetemeken, kultúrában, „haladó” politikában, amelyek engem ne zavarnának. Bizony a türelmetlenség, a frusztráció, a fanatikus csőlátás éppúgy jellemző a magukat borzasztóan progresszívnek tartó emberekre, mint azokra, akiket olyan megvetően tudnak retrográdnak bélyegezni. Szóval van helye a kritikának.

Amit viszont nagyon nem szeretek, amikor a woke szót egyfajta ideológiai bunkóként lengetik, amivel mindent agyon lehet csapni, ami egy kicsit is kitekintést nyújtana a magyar ugar fojtogató dudváinak árnyékából. Amikor egyesek a woke-ellenesség örve alatt próbálják legitimálni az egyáltalán nem szalonképes zsigeri indulataikat nőkkel és mindenféle kisebbségekkel szemben. Amikor egy kényelmes gyűjtőszóként használják a woke kifejezést, amibe mindent bele lehet suvasztani, ami csak nem tetszik, de amivel szemben túl lusták valódi érveket felhozni.

Na ez egyáltalán nem visz előre.

(note to myself)


szept 12, 2024
Péter Sárosi

Sokan talán csodálják az olyan, a megvalósult amerikai álmot élő techmilliárdosokat, mint Elon Musk. Én nem tartozom közéjük. Bennem olyan érzetet keltenek, mint egy magát felnőttnek tettető frusztrált kamaszfiú, aki tele van kisebbrendűségi komplexussal.

Nem mintha a tehetségük, a kreativitásuk ne lenne csodálatra méltó. De a bennük feszülő irdatlan bizonyítási vágyat rendre vissza lehet vezetni egy olyan gyermekkorra, amiben szinte mindig ők húzták a rövidebbet. Biztosan ők voltak azok a különcök az iskolában, akiket kigúnyoltak a lányok, és akiket megaláztak a fiúk. Ettől a múlttól próbálnak azóta is görcsösen megszabadulni.

Itt van például Elon Musk. Nem kell mélyre ásni az életrajzában, hogy az ember felfedezze: kisfiúként általános kísérőtársa volt a megalázás és a szégyen. Nem elég, hogy a szülei válása után a szigorú apjával maradt, akivel hideg és rossz volt a kapcsolata. De még az iskolában is bántotta a többi fiú. Ő volt az a lúzer, akivel a legtöbb durva, megalázó viccet eljátszották. És gyakran fizikailag is megverték.

Egy ízben annyira megverték, hogy kórházba került. Visszaemlékezése szerint az apja ezután még őt szidta le ahelyett, hogy együtt érzett volna vele – és ez örökre mély sebet ütött benne.

Ha a mai Elon Musk kommunikációját olvasod, akkor szinte ordít belőle a vágy, hogy bizonyítson, hogy elismerjék, hogy csodálják. Hogy az éretlen trollkodásait is milliók lájkolják. Ahogyan reagál a kritikára vagy bármi olyan fejleményre, amit megalázónak érez: néhol visszafojtott, máshol szabadjára engedett agresszióval. Ott a folyamatos kényszer, hogy versengjen, hogy megmérettesse magát, hogy valamilyen ellenfelet megalázzon, földbe döngöljön. Ettől érzi igazán valakinek magát.

Az sem valószínű, hogy különösebben képes lenne egy másik emberrel az intimitásra (ez alatt nem a szexualitást értem, hanem azt, hogy képes legyen sérülékenynek mutatkozni valakinek a társaságában). Bár saját bevallása szerint mindennél jobban retteg attól, hogy egyedül keljen aludnia, a kapcsolatai/házasságai rendre véget érnek néhány éves együttlét után.

Mindezt nem azért írom le, mert lenézném vagy gyűlölném Muskot. Mindannyian cipeljük a magunk keresztjét, karmáját, vagy nevezd bárminek: nincs alapunk másokon gúnyolódni. A gond szerintem az, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nem azok az emberek válhatnak sikeressé, akik feldolgozzák a traumáikat – hanem azok, akik ezt a belső ürességet és meghasonlottságot átfordítják egy telhetetlen hatalom- és elismerésvággyá.

Nagyon szomorú látni azokat az embereket, akik olyan rossz megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek önpusztítóvá válnak. Például a függőséget. De szerintem ennél sokkal félelmetesebb és veszélyesebb jelenség az, amikor az embert a traumában gyökerező megküzdési stratégiái a társadalmi elismerés csúcsaira emelik fel. Ahol emberek millióinak a sorsát képesek aztán befolyásolni.

Mint Elon Musk, aki az elmúlt időszakban egyre ijesztőbb jeleit mutatja annak, hogy végleg elhagyja a józan ítélőképessége. A világ egyik legnépszerűbb közösségi média platformját az álhírek, konteók és szélsőséges nézetek keltetőjévé alakítja át. És természetesen megtalálja ebben a partnereit: olyan embereket, akikkel egyaránt egy óvodás érzelmi szintjén állnak, mint például Trump.

Az igazán rémisztő nem Elon Musk, Trump vagy Orbán. Számomra az igazán ijesztő az, hogy milyen sokan osztoznak azokban a frusztrációkban, félelmekben, amiknek a manipulálásához mesterien értenek. Milyen sokan bedőlnek a sziréndalaiknak. Ijesztő számomra a rendszer, ami úgy van összerakva, hogy ilyen emberek ilyen mérhetetlen vagyonra és hatalomra tegyenek szert.

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©