A múltkor kitettem egy posztot arról, hogy az életünk ebben a mi magasan fejlett technikai civilizációnkban és fogyasztói társadalmunkban éppen olyan, mint egy fogságban tartott állaté az állatkertben. Kényelmes, de egyben rendkívül korlátozott. Még akkor is, ha mi azt hisszük, hogy rendkívüli szabadságot élvezünk.

Egyáltalán nem dicsekedhetem azzal, hogy amiről itt írok, az egy hű de eredeti gondolat lenne: előttem sokan megfogalmazták már ezt. Például ott van Máté Gábor új könyve, ahol ő ezt a jelenséget „mérgező kultúraként” azonosítja. Viszont a hozzászólásokból ítélve nem sikerült mindenkinek maradéktalanul megértenie, hogy miről is beszélek.

Egyesek szerint talán azt kritizáltam, hogy sok ember unalmas és középszerű életet él, amiben nincsenek igazán ízes, különleges élmények. És hogy az igazi szabadság az, hogy el tudjuk kerülni a rossz, a fájdalmas élményeket, miközben mindent meg tudunk tenni, minden vágyunkat ki tudjuk elégíteni, amit csak akarunk. De én ezzel nem értek egyet.

A jó élet jóval több, mint élményvadászat és élménygyűjtés. Nem attól lesz jó egy élet, hogy van egy bakancslistád, és arról minél több pontot ki tudsz pipálni: ez is megvolt, ez is megvolt. Láttam a Niagarát, megmásztam az Everestet, lefeküdtem 50 jó nővel/pasival, doktoráltam, kiadták a könyveimet, millióan osztották meg a posztomat, aranyérmet szereztem: akkor én most már biztos nagyon jó életet élek. Hát nem biztos.

A probléma az, hogy sokan az elme folyamatos szórakoztatását összetévesztik a boldog élettel. Azt tartják az élet netovábbjának, ha soha nem unatkoznak, ha soha nem szomorúak, ha mindig vidámak, ha nincsenek kielégítetlen vágyaik, ha megkapnak mindent, amit akarnak. És persze mivel szociális lények vagyunk: ha folyamatos pozitív visszajelzést kapnak másoktól, hogy menők.

Ezt nevezhetjük a boldogság hedonista, avagy gyönyörelvű megközelítésének. És itt nem kell feltétlenül csak és kizárólag a testi örömökre gondolni, mint az evés, ivás, szex, kütyük és ruhák. De gondolhatunk olyan élményekre is, amik látszólag „magasabb rendűek” – utazás, sport, karrier, közéleti siker, spirituális élmények stb. – amik esetében a mechanizmus mégis ugyanaz. A lényeg, hogy attól tesszük függővé a boldogságunkat, hogy valamit (jó élményeket) birtokoljunk, kontrolláljunk, megszerezzünk, megtartsunk – és valamit (rossz élményeket) pedig elkerüljünk.

Az így felfogott hedonista boldogság nem más, mint egy egyszerű algebra: ha az életedben sikerült maximalizálnod a kellemes élményeket, míg minimalizálnod a kellemetlen élményeket, akkor boldog vagy.

Van azonban a boldogságnak egy ennél jóval érettebb és átgondoltabb formája. Amit az emberiség kiváló elméi saját kárukon tanultak meg, és hirdetnek már sok ezer év óta. Keleten és Nyugaton egyaránt. Az ókori görög filozófusok nyomán ezt a boldogságot nevezhetjük eudaimonikus boldogságnak. A lényege, hogy a jó élet – egyfajta tartós elégedettséget takar.

Ez az élettel való elégedettség nem feltétlenül függ attól, hogy pillanatnyilag sikerül-e élvezetet átélnünk vagy elkerülni minden fájdalmas élményt. Hanem egyfajta képességet jelent arra, hogy szembenézzünk vele, bármit is hoz az élet. Képességet arra, hogy megízleljük az örömteli élményeket, de egyben ne ragaszkodjunk hozzájuk görcsösen, amennyiben véget érnek. És képességet arra, hogy ne törjenek meg minket a negatív élmények. Megéljük őket szőnyeg alá söprés vagy teljes kétségbeesés nélkül.

Az igazság az, hogy a legnagyobb szenvedést mindig azzal okozzuk magunknak, amikor menekülünk a fájdalom elől. Vagy ha ragaszkodunk az élvezethez.

Az eudaimonikus boldogság gyakorlója számára valaminek az értékét nem feltétlenül az adja meg, hogy mennyire élvezetes és gyönyörteljes, vagy mennyire fájdalmas és nyugtalanító élmény. Próbálja mindennek az értékét és hasznosságát mérlegre tenni, egyfajta fenntarthatósági elemzésnek alávetni, és megállapítani, hogy vajon az adott cselekedet, reakció mennyire járul hozzá hosszú távon az ember gyarapodásához és kiteljesedéséhez. Így tehát bizonyos körülmények között választja inkább a fájdalmasat, az unalmasat, a félelmeteset stb., mert tartós jelentést talál benne.

A hedonikus szabadság az, hogy megtehetsz bármit, amire vágysz, és nem kényszeríthet rá senki, hogy átélj bármilyen rossz élményt. Az eudaiomonikus szabadság viszont az, hogy megszabadulsz a saját elméd béklyóitól és a görcsös kényszertől, hogy az élmények kontrolljához kösd az élettel való elégedettségedet. A hedonikus szabadság excentrikus, centrifugális: folyamatosan egyre többet, egyre mást akar. Az eudaimonikus szabadság egy centripetális önismereti ösvény, ami egyre beljebb vezet saját magunkba.

Hát valahogy így.

„Neki milyen lelkesen meséltél róla, amikor meg én kérdeztem, hogy mi volt, szűkszavúan válaszoltál!”

Ismerős ez nektek? Aki hosszú távú párkapcsolatban él, annak valószínűleg igen. Az egyik fél lelkesen, szenvedélyesen mesél egy harmadiknak. A másik ezt hallja, és rosszul esik neki.

Vajon miért fáj annyira, amikor azt látjuk, hogy a másik sokkal lelkesebben mesél egy harmadiknak? Könnyű lenne rávágni, hogy féltékenység. De valójában ennél többről van szó. Nem feltétlenül gondolod, hogy a partnered akar valamit attól az illetőtől – egyszerűen az fáj neked, hogy valami olyan drága kincset ad neki, amiből neked kevesebb jut: az osztatlan figyelmét. Amiről Simone Weil, a 20. század egyik meghatározó gondolkodója, azt mondta: a legritkább és legtisztábba formája a nagylelkűségnek.

Kutatások is igazolják, hogy egy kapcsolat első időszakában az emberek jóval bőkezűbben bánnak a figyelemmel: a másik minden rezdülését árgus szemekkel követik: „vajon bejövök neki?” Rá akarunk hangolódni az érzelmeire. Tetszeni akarunk. Pedálozunk. Aztán jönnek az együtt töltött hétköznapok. És, ha bár a szeretet nem feltétlenül szűnik meg, de elkényelmesedünk. Már nem szorongunk annyira attól, hogy megfeleljünk. Révben érezzük magunkat. Különösen ránk, férfiakra jellemző ez a kontraszt. És ez az ellustulás.

És amikor a párunk azt látja, hogy valakinek lelkesen mesélünk valamiről, akkor ez emlékezteti valamire. Emlékezteti arra, akik a kapcsolatunk korai fázisában voltunk – és emlékezteti arra, amikor neki meséltünk ilyen csillogó szemmel.

A kapcsolatok egyik nagy zsákutcája, ha eltévesztjük szem elől azt az eredendő kíváncsiságot, amivel a másik emberhez viszonyulunk. Azt hisszük, hogy már mindent megtanultunk a másikról. Tudjuk, hogyan fog reagálni. Kiismertük már. Nem tud meglepetéseket okozni. És gyakran ez áll a kapcsolatok romlása mögött is: amikor az emberek már csak legyintenek, és lemondanak arról, hogy megmagyarázzák a másiknak. Már nem hisznek benne, hogy érdemes közölni, elmondani, kommunikálni.

A zen buddhisták ezt a hozzáállást úgy írják le, hogy a „szakértő elme”. És ezzel szemben azt szorgalmazzák, hogy az ember próbáljon „kezdő elmével” tekinteni a valóságra. Egy másik ember mindig felfedezendő titok marad. Az egyik zen gyakorlat szerint a legfontosabb kérdés, amit egy bizonyos helyzetben feltehetsz: „mi az, amit eddig nem észleltem korábban?” Lehet ezt gyakorolni egy buszmegállóban is, amit minden nap látunk. Egy dugóban, ahol minden nap állunk. Egy emberrel, akivel minden nap beszélünk.

Szuzuki Roshi, egy japán zen szerzetes mondta, hogy „a kezdő elme számára rengeteg lehetőség tárul fel, a szakértő elme számára azonban csak kevés.” Ebből a szempontból a jó kapcsolat egyik titka, hogy sosem tekintheted magad a másik szakértőjének.

Egy kormánypárti oldal (amit nem reklámozok) interjút közölt egy Erica Komisar nevű pszichológussal, akit az anyaságról szóló könyve miatt hívtak meg az MCC Feszt nevű kormányközeli rendezvényre. A könyve is megérne egy külön misét: a fő állítása az, hogy az anyáknak az első három évben teljesen a gyereknevelésre kell összpontosítaniuk. A könyv erős kritikákat váltott ki Amerikában, ugyanis sok dolgozó anyuka úgy értelmezte, Komisar ezzel a kiváltságos nők pozíciójából osztja az észt azoknak az anyáknak, akik nem tehetik meg, hogy három évre megszakítsák az életüket. Ebből már valószínűleg számotokra is nyilvánvaló, hogy miként lett az egyébként magát liberálisként definiáló momfluencer pszichológusból a konzervatívok egyik üdvöskéje – és miként került ő az MCC hazai rendezvényére. A könyve is megérne egy külön misét, de alapvetően most nem ezért hoztam fel ezt az interjút – hanem azért, mert drogtémában olyan nagy sületlenségeket nyilatkozott, amiket nem lehet szó nélkül hagyni.

Idézem részletesebben is, amit mondott, aztán reagálok rá.

„A kutatások szerint a marihuánában lévő THC skizofréniát és pszichotikus reakciókat vált ki. Így Amerikában a mentális betegségek miatti sürgősségi látogatások 80 százaléka a marihuánával kapcsolatos deperszonalizáció és pszichotikus események miatt történik.És nem marihuánafüggőkről beszélek. Ezek olyan gyerekek, akik csak kipróbálták a marihuánát. A THC egy hallucinogén. Rengeteg hívást kapok hetente családterapeutaként szülőktől, hogy a fiuk kórházba került, mert marihuánát szívott, majd le akart ugrani a tetőről. Már csak ha kipróbálják is a marihuánát, elszakadtak a valóságtól, üveglapon keresztül látják a világot, nem tudják, mi valódi és mi nem. És ez nem múlik el. Ezért aztán vonat elé ugranak, vagy kiugranak az ablakokon, esetleg túladagolják vagy lelövik magukat, mert nem tudnak élni ezzel a szörnyű, pszichotikus érzéssel. Ez nem olyan, mint egy sör. Ez mérgező.”

Jaj.

Kezdjük azzal, hogy a kannabisz-fogyasztás és a mentális zavarok közötti kapcsolat már régóta vitatott témája a drogkutatásoknak. Erről már írtam sokat a Drogriporter oldalon. Dióhéjban: tény, hogy van statisztikai összefüggés a kettő között – de ez, mint a tudomány világában általában, nem jelent bizonyítékot az ok-okozati kapcsolat meglétére. Sokkal valószínűbb, hogy a kannabisz-fogyasztás az egyike azoknak a környezeti tényezőknek, amelyek az egyébként mentális zavarokra, szkizofréniára genetikailag hajlamos egyének esetében felszínre hozhatják, siettethetik a pszichózis kialakulását. Kérdéses az is, hogy vajon az eleve mentális zavarokra hajlamos egyének mennyire használják öngyógyszerezésre, tünetenyhítésre az ilyen szereket. Mindenesetre annak, akinek a családjában előfordult bármilyen mentális betegség, nem tanácsos kannabiszt fogyasztania.

A hatás annál erősebb, minél fiatalabb korban, és minél nagyobb rendszerességgel/dózisban használja a fiatal a kannabiszt – tehát többségében egyáltalán nem egyszer-kétszer spanglit kipróbáló tinikről van szó, mint az interjú állítja. Ha a statisztikákat nézzük, akkor az összes kannabisz-fogyasztónak csupán egy törpe kisebbsége esetében létezik ez a kockázat: nincs arról szó, hogy egyébként egészséges fiatalok tömegeit tenné „elmebeteggé” a kannabisz, mint az interjú sugallja. Abban az időszakban, amikor a kannabisz fogyasztása jelentősen nőtt a népesség körében, a szkizofrénia előfordulása nem nőtt – pedig ha lenne ilyen direkt kapcsolat, akkor annak látszania kellene. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy önmagában a kannabisz, mértékkel fogyasztva, bármilyen káros hatással lenne a mentális egészségre.

Aztán ott van a kijelentés, hogy „a mentális betegségek miatti sürgősségi látogatások 80 százaléka” marihuánával kapcsolatos Amerikában. Nonszensz, nem tudom, honnan vette ezt a számot. Megnéztem a CDC statisztikákat, amelyek szerint mintegy 5,8 millió olyan sürgősségi látogatás volt az USA-ban 2021-ben, ahol az elsődleges diagnózis valamilyen mentális vagy viselkedési zavarral volt kapcsolatban. Ha az interjú által említett 80%-os arányt komolyan vesszük, ez azt jelentené, hogy mintegy 4,7 millió esetben (!) vettek igénybe sürgősségi ellátást olyan emberek, akiknek kannabisszal kapcsolatos pszichés problémája volt. A valóságban azonban a CDC statisztikái szerint a „kannabisszal kapcsolatos zavarok” kategória az összes mentális zavarral kapcsolatos sürgősségi ellátásnak mindössze 0,1%-át tette ki 2021-ben. (Forrás: National Hospital Ambulatory Medical Care Survey: 2021 Emergency Department Summary Tables, https://www.cdc.gov/…/2021-nhamcs-ed-web-tables-508.pdf) És ugye az ilyen esetek többségében sem maradandó károsodásról van szó, hanem jellemzően arról, hogy a tapasztalatlan fogyasztó nem tudta jól belőni az ehető kannabisz dózist, és átmenetileg nagyon rosszul lett ettől.

Aki régóta követi az oldalt, az tudja, hogy nem tartozom a kannabiszt kritikátlanul ajnározók közé. Nyilvánvalóan léteznek valós kockázatai, főleg ha egy 14 év körül gyerekről beszélünk, akinek még fejlődik az idegrendszere és nem képes helyén kezelni ezt a dolgot. Azonban amikor arról olvasok, hogy a kannabisz „mérgező”, és hogy a fogyasztásától „a vonat elé ugranak az emberek” – akkor felmegy bennem a pumpa. Micsoda baromság! Ezekkel az elrettentő célzattal terjesztett hajmeresztő kijelentésekkel nem is csak önmagában az a baj, hogy teljesen megalapozatlanok. És hogy teljesen eltorzítják és leegyszerűsítik a mentális egészség és a szerhasználat közötti nagyon komplex kapcsolatrendszert. Hanem az a baj velük, hogy bumeráng-hatást váltanak ki azoknál, akiknek egyébként a leginkább szükségük lenne a kannabisz kockázataival kapcsolatos megalapozott információkra: a fogyasztóknál. Akik azt gondolhatják, hogy ha pszichológus szakemberek ennyire nagy hülyeségeket képesek a nyilvánosság előtt mondani a fűszívásról, akkor vajon mennyire lehet egyáltalán megbízni bármilyen, a kannabisz kockázataival kapcsolatos tájékoztatásban? Vajon mennyire bízzanak ők meg egy szakemberben, ha tényleg pszichés problémákkal szeretnének hozzá fordulni?

Szóval nagyon fontos hiteles, őszinte tájékoztatás ezen a téren. Ha Te is fontosnak tartod, akkor támogasd az oldalt, link a hozzászólásban!

Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az olvasmányainkból és a filmélményeinkből a kiképzőőrmester figurája. Aki az első pillanattól pokollá teszi az újoncok életét, folyamatosan bombázza őket saját maguk értéktelenségéről szóló üzenetekkel. Szorongást kelt és szégyent, hogy az újonc azt érezze: ő csupán egy jelentéktelen csavar a nagy gépezetben, akinek az egyetlen dolga, hogy a saját szükségleteit háttérbe szorítva, érzelmeit elfojtva szolgálja azt.

Ha van igazi megtestesülése annak, amit mérgező férfiasságnak (toxic masculinity) neveznek, hát akkor egy kiképzőőrmester az. Ha fáj valami, ha szomorú vagy, ha félsz: ezek mind illegitim érzelmek. Kifejezed őket? Ne legyél már ribanc! „Suck it up, be a man!”

Akik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítását szorgalmazzák, elhiszik azt, hogy az ilyen típusú „neveléstől” lesz egy fiúból – igazi férfi. Elhiszik azt, hogy ez a szisztematikus megalázás és megszégyenítés valamilyen titokzatos módon jobb emberré tesz bennünket. Vannak szülők, akik direkt ilyen táborokba adják be a gyereküket, hogy majd ott „embert faragnak belőled”. És persze még mindig vannak pedagógusok – és nem csak tesitanárok – akik szerint a gyerekek megszégyenítése szükséges nevelési eszköz.

Pedig nem. Valójában lehet, hogy a hadsereg szempontjából jobb alapanyaggá teszi az újoncokat a megszégyenítés. Olyanokká, akik gondolkodás nélkül teljesítik a parancsot. De nem leszünk ettől jobb emberek – sőt, valójában borzasztó káros lelki megterhelést jelent. Különösen azokra, akik eleve már kora gyermekkoruk óta hurcolják magukkal a traumáikat, amik abból fakadtak, hogy egész kicsiként meg kellett tanulniuk elfojtani, háttérbe szorítani a saját, nagyon is emberi szükségleteiket arra, hogy szeressék, észrevegyék, értékeljék őket.

Nem csoda, hogy a hadsereg melegágya a pszichés és viselkedési zavaroknak. Beleértve a kiképzőőrmestereket is: egy 856 amerikai kiképzőőrmestert vizsgáló kutatás például azt találta, hogy jelentős részük maga is borzasztóan kiég, depressziós, szorongó, álmatlansággal küzd és iszik.

Én voltam az utolsó generáció, akit még behívtak sorkatonai szolgálatra – de én a polgári szolgálatot választottam. Kimaradt a kiképzőőrmester. Ugyanakkor a gyermekkorom nekem is bővelkedett az olyan felnőttekben/tanárokban/edzőkben, akik minden áron el akarták velem hitetni: hogy senki vagyok. És hittek benne, hogy ettől jobb ember leszek. Sajnos ezek a felnőttek gyakran egész életünkre velünk maradnak. A részünkké válnak. Egyfajta védekezési mechanizmussá: magunkévá tesszük, elébe szaladunk a megalázásnak.

Ott bent nagyon sokunkban lakik egy belső kiképzőőrmester. Alig várja, hogy ítélkezzen, a tekintély hangján, gúnyosan. Van, akiben olyan hangosan kiabál, hogy az teljesen elhallgattat minden más hangot. Valósággal megbénít. És ha félelmetesnek látjuk, az csak élteti. Igazából nem ellenség: te teremtetted, azzal a céllal, hogy védelmezzen, de a fejedre nőtt. Köszönd meg neki a szolgálatait: talán ideje, hogy pihenjen. Ideje nyugdíjazni.

Egy egész életét akváriumban töltő tengeri hal álmainak netovábbja valószínűleg az lenne, hogy többször etessék, vagy hogy legyen az akváriumában több növény és színes kő.

De nincs fogalma arról, hogy milyen az óceán végtelen kék térségein rajban úszni.

Egy oroszlán, ami egész életét állatkertben töltötte, valószínűleg arról álmodik, hogy kibővítsék a ketrecét, több húst kapjon és többször párosodhasson.

De nem képes felfogni azt, hogy milyen a szavanna hatalmas mezőit járni a falkájával, vad után kutatva.

Sokszor úgy érzem, mi, emberek is ilyen korlátozott álmokkal és vágyakkal rendelkezünk abban a materiális javak és társadalmi szerepek által kijelölt komfortos kis kocka-világunkban, amibe beleszülettünk.

Ha megkérdezel valakit, hogy mire vágyik, mit fog felelni? Új autó? Nagy ház? Szexi nő/pasi? Hírnév? Vagyon? Hatalom? Ezek mind olyan szűklátókörű vágyak, mint amikor az aranyhal arról álmodik, hogy az akváriumába tegyenek bele egy új csilivi díszt.

Szabadság? Tényleg az a szabadság az ember számára, hogy korlátlanul kielégítheti banális vágyait? Hogy kiemelkedhet a többi közül és csodálják? Hogy hatalmat kaphat, uralkodhat, mint a kiskakas a maga kis szemétdombján?

A valódi szabadság máshol kezdődik. Elménk szűkös, sekély pocsolyában tapicskol ahelyett, hogy felfedezné a tudatosság végtelen óceánját. A barlang falán gyönyörködünk az árnyjátékban, miközben odafent az ég fényes és tágas kékje vár ránk.

(note to myself)

Jack Kornfield, a népszerű buddhista meditációs oktató írja, hogy a buddhizmus kezdetektől összefonódott a fákkal és az erdővel. Hiszen a Buddha nem csak egy fa alatt született, egy fa alatt világosodott meg, és egy fa alatt távozott el az élők sorából – de szinte az egész életét fák alatt sétálva, tanítva, meditálva töltötte el.

Milyen sokat is tudunk tanulni a fáktól, mi, emberek – teszi hozzá Kornfield. Szén-dioxidot szívnak be és éltető oxigént lélegeznek ki. Az embernek – mint együtérző lénynek – hasonlóképpen kell belélegezni a szenvedést és kilélegezni a kedvességet, megértést (a buddhisták ezt metta meditációnak nevezik).

Maga az ülő meditáció is hasonlóvá tesz bennünket a fákhoz: gyökereinket – a tudatos figyelmet – a földbe, a testbe, a lélegzetbe eresztjük és szilárdan megvetjük a lábunkat a mindennapok szorongásai, reményei és tervei közepette, a jelenben. Miközben érzelmeink és gondolataink lombjai a szélben hajladoznak.

Fölöttünk felhők vonulnak. Eső esik, majd kisüt a Nap. Felszárítja az esőt. Körülöttünk minden változik, minden keletkezik, minden elmúlik. Minket is arra csábít, hogy vele változzunk – vagy meneküljünk a változás elől. Akárcsak Mára, a kísértő, a démonok atyja, aki a Buddhát próbálta kizökkenteni a meditációjából.

De mi fák vagyunk – csendben ülünk. Gyökereinkkel a földbe kapaszkodva, lombjainkkal a fény felé nyújtózva. Az idők néma tanúiként. Nem harcolunk a keletkező és elmúló, változó időjárással. De nem is adjuk meg magunkat neki, nem hagyjuk megtéveszteni magunkat általa. Ha ideje van, akkor buja leveleket növesztünk és illatos virágokat. De ha lejár az idő, akkor elhullajtjuk virágjainkat és lombjainkat. Nem ragaszkodunk egyetlen levélhez sem.

Eljött a pillanat, amikor Mára, a nagy kísértő, már kijátszotta minden kártyáját, az érzéki gyönyörök kísértésétől egészen a nyers megfélemlítésig. De semmi sem működött. „The mind of the Great Being was not moved,” ahogy Joseph Campbell fogalmazta meg. Ekkor Mára elővette legveszélyesebb fegyverét: a kétséget. Vajon értékes vagy? Elég jó vagy? Vajon milyen jogon törekszel te egyáltalán arra, hogy értelmet és jelentést találj az életedben?

Erre a Buddha szelíden megérintette a földet jobb kezével: Földanya, tégy bizonyságot, hogy kapcsolódom hozzád, teljes joggal ülök itt, és keresem a megvilágosodást. És a Föld bizonyságot tett a Buddháról. Mára eltakarodott démonhadseregével és kétségeivel együtt – és a pirkadat hírnöke, az esthajnalcsillag már csak a Buddhát találta ott, a felébredettet, csendben ülve, a fügefa alatt.

Iskolásként intenzíven úsztam, egy vidéki sportklub könnyűbúvár szakosztályában. A vége felé már heti öt edzésünk volt, kemény távokkal. Azóta is nagyon szeretek úszni. De az viszonylag hamar kiderült, hogy nem tekinthetek nagy jövő elé a profi úszósportban. Hiába igyekeztem, hiába gyakoroltam: voltak olyanok, akik nálam kevesebb erőfeszítéssel is simán lehagytak.

Én még iskolásként abbahagytam a versenyszerű sportolást és azóta csak a magam örömére úszok. Talán azok közül, akikkel együtt kezdtem el úszni gyerekként, lett egy-két profi sportoló is. Vajon mi különböztetett meg minket? Kizárólag a szorgalom és kitartás? Lehet, hogy ez is szerepet játszott, de kétlem, hogy ez volt a fő ok. Én tényleg nagyon igyekeztem. Az igazság az, hogy másként voltak összerakva, mint én.

Ha megnézzük a sikeres profi úszókat, akkor vannak bizonyos genetikailag örökölt tulajdonságaik, amelyek különösen jól kamatoztathatók az úszásban. Ilyen a karjaik széles fesztávja, a hosszú és karcsú törzsük, a nagy tüdőkapacitásuk és a rövid lábaik. Ezek a tulajdonságok persze nem jelentenek automatikus belépőjegyet az olimpiára: ó nem. Ahhoz rengeteg edzésen, gyakorláson, véren és verejtéken át vezet az út. Azonban azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy jelentős genetikai előnyt biztosítanak számukra a sportban.

És akkor vannak az olyan emberek, mint Phelps. Akik az előbb említetteken kívül még olyan különlegesen jó adottságokkal is rendelkeznek, ami párját ritkítja. Neki például a váll-, térd- és boka-izületei atipikusnak számítanak és olyan erőt és lendületet kölcsönöznek a mozdulatainak, ami a úszás során szinte már „szuperemberré” teszi (ún. hipermobilitás).

Vajon akkor fair dolog Phelps-et olyan emberekkel együtt indítani, akik nem rendelkeznek hasonló genetikai előnyökkel? Vajon kevesebbet ért-e Phelps teljesítménye azért, mert ilyen „beépített” előnyökkel rendelkezik? Vajon tényleg annyira más ez, mint amikor teszem azt egy nő szervezete egy genetikai adottság miatt természetesen több tesztoszteront termel, mint az átlag?

Kényelmetlen kérdések – bevallom, nincsenek megnyugtató válaszaim. Többek között pont az ilyen kérdéseim miatt nem vagyok sportrajongó, attól függetlenül, hogy szeretek sportolni.

Mert a versenysport már csak ilyen: az elképzeléseink arról, hogy mi a „fair”, erősen kétségesek lesznek, ha egy picit alaposabban megvizsgáljuk, hogy az általunk ünnepelt versenyzők vajon milyen különleges adottságokkal rendelkeznek, mit hoznak magukkal otthonról.

Mégis, egyes sportolók genetikai különbözőségét ünnepeljük és csodáljuk, más sportolókét pedig elítéljük és csalásnak tartjuk. Talán lehet ebben a káoszban rendet tenni és világos szabályokat alkotni, hogy mi számít „fair”-nek, és mi nem. Ezt nem tudom. De egy valamiben biztos vagyok. Abban, hogy a legtöbb ember elképzeléseinek semmi köze a tudományosan megalapozott igazság-érzethez. Sokkal több köze van a saját előítéleteihez.

(note to myself)

– Ez itt a káka. Vizes, mocsaras területeken élő, hengeres, csomó nélküli, levéltelen szárú növény.

– Milyen szép, zöld és egyenes!

– Ugye?

– Igen. Bár ha sokáig nézem, a szememet hunyorítva a napfényben, akkor ott az a levél mintha kicsit kunkorodna.

– Mi van?

– Igen, most már határozottan látom, csomó van rajta.

– Csomó? A kákán?

– Igen. Hunyoríts csak kicsit te is, fordíts el a fejedet 40 fokban balra!

– Aha… várj… megvan. Tényleg, nahát, ott a csomó.

– Mondtam én.

– Még szerencse, hogy észrevettük.

– Még szerencse, hogy vannak ilyen emberek, mint mi, akik észreveszik!

– Igen, gondolj bele, ha senki sem találna csomót a kákán!

– Fú, bele se merek gondolni. Milyen szar lenne a világ tesó…

Csináltam már életemben pár olyan munkát fiatalkoromban, ami fárasztó volt – konzervgyárban álltam futószalag mellett, mosogattam étteremben és lapátoltam a szart menekülttáborban. Dolgoztam könyvtárban is, amiről hamar kiderült, nem az én világom: én inkább olvasni szerettem (volna) a könyveket, nem pedig segíteni az olvasóknak, hol találják meg, amit keresnek. Az elmúlt években szerencsés voltam, hogy olyan szellemi munkát végzek, ami egyben érdekel is. Filmezés, cikkírás, rendezvények szervezése.

Az utóbbi időben többször előfordult, hogy huzamosabb ideig egyedül maradtam a 9 hónapos kislányommal. Egy ízben úgy, hogy beteg volt. És azt kell mondjam, újra megerősítést nyert bennem: otthon lenni gyerekkel az egyik legkeményebb és egyben legfontosabb meló a világon. Utólag persze nosztalgiává szelídül és bearanyozódik az emlék, és olyan nagy bölcsességeket osztanak meg az emberek, hogy „élvezd ki minden percét” stb. És persze tényleg nagyon sokat ad, nem cserélnéd el semmiért. De amíg valaki benne van, nap mint nap, és ha elég jól akarja csinálni, amit csinál – az bizony kihívás. Egy új emberi lényt szeretettel kalauzolni ebben a számára nagy és idegen világban – kevés fontosabb és elismerésre méltóbb dolgot tudok elképzelni, ami mindannyiunk közös jövőjét formálja.

Szóval csak szeretném megemelni a virtuális kalapomat minden szülő (főleg anyukák ugye) előtt, aki full time otthon van a pici gyerekével: big respect!

„Ha fiatalon nem vagy liberális, nincs szíved, ha idősebb korodra nem leszel konzervatív, nincs agyad,” tartja egy gyakran tévesen Churchillnek tulajdonított mondás.

Bár ez a mondás kétségkívül komfortos önigazolást ad az idős konzervatívoknak, akik a liberalizmust az „agyatlansággal” azonosítják, erősen vitatható az igazságtartalma.

Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy akár liberális vagy fiatalon, akár konzervatív, akár változnak a nézeteid valamilyen irányba idővel, akár nem – amennyiben helyén van a szíved és az agyad, akkor a korral együtt jár három dolog.

Először is, elmélyültebb és érettebb gondolkodás.

Másodszor, több intellektuális alázat.

Harmadszor, nagyobb hitelesség.

Egyre többször nézel be a fecsegő felszín mögé, ahol hallgat a mély.

Egyre inkább felismered a határaidat és képes vagy őszintén szembenézni vele, ha hibáztál.

Egyre kevésbé függsz mások elvárásaitól és bátrabban állsz ki az igazadért.

De az élet soha nem válik befejezetté: bármikor kiírhatnád az életedre, hogy „in progress”.