Széljegyzetek

Valaki egyszer azt mondta, hogy amikor megtudta, hogy súlyos betegséggel diagnosztizálták, az olyan volt, mintha belépett volna egy szobába, ahová senki más nem tudta követni. Milyen találó megfogalmazás ez!

Amikor történnek velünk rossz dolgok, akkor a belőlük származó szenvedés egy jelentős részét az okozza, hogy úgy érezzük: egyedül vagyunk, egyedül maradtunk vele. Egyedül kell szembenéznünk az egésszel. Mások nem érthetik meg, amiben vagyunk – sőt, ha felfedjük a szenvedésünket, azzal csak kiszolgáltatjuk magunkat további rossz dolgoknak. Így aztán inkább senyvedünk és szégyenkezünk a saját kis poklunkban, elmarva magunk mellől mindenkit.

Pedig a szoba ajtaja nincs zárva. Emberek milliói mentek át azon a szenvedésen, amin te most keresztülmész. És amikor rádöbbensz, hogy az, amit egyedileg neked tervezett személyes pokolnak hittél, valójában egyetemesen emberi – az megvilágosí­tó élmény.

„Azt hiszed, a fájdalmad és a szí­ved szomorúsága előzmények nélkül áll a világ történetében, de aztán elkezdesz olvasni,” í­rja James Baldwin. „A könyvek taní­tották meg, hogy pontosan azok a dolgok, amik a leginkább kí­noztak, pont azok kapcsoltak össze leginkább az összes emberrel, aki él és aki valaha élt.”

A belső poklaink első blikkre annyira különbözőnek tűnnek. És mégis, közelebbről nézve milyen hasonlóak.

(notes to myself)

A múltkori posztom tudatosan volt provokatí­v: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség.

Ki a függő?

Az emberek többségének arról, hogy „függő”, még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége – pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül í­rom azt, hogy „függőséggel küzdő ember”: ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy „függők”.

Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat.

Mi okoz függőséget?

Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb – hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő „csak” iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint „azok”, a „narkósok”. A fűszí­vók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet.

Hogyan ismerszik meg a függőség?

Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami „csak” pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az „csak” a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés í­géretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől.

Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeserí­ti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusí­tás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt „addikt”, „alkesz”, „drogos” stb. képhez hasonlí­tgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy „rossz ember”. Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod.

Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segí­t abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szí­vással stb. – de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krí­zisnek egy megnyilvánulása.

Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt í­rja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog – és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb.

kép: Melankólia, György Albert szobra

„Az igazság erő nélkül keveset ér!” – virí­t a most felújí­tott csepeli gimnázium falán a nép Bölcs Vezérétől származó idézet. Az ifjúság okulására. Egy gyorsan fasizálódó rendszer arrogáns ars poeticája. Egy olyan igazság-utáni orwelli világra készí­ti az ifjúságot, ahol a Hatalom minden – az igazság semmi. A kompetenciánál fontosabb a lojalitás, a szolidaritásnál a húsosfazékhoz való közelség, az igazságnál többet ér az ezernyi csatornán át harsogott silány hazugság.

Ha már Orwell, akkor én ezt az idézetet ajánlanám az ifjúság figyelmébe: „A megtévesztés korában az igazság kimondása forradalmi tett.” És egy másikat Martin Luther Kingtől: „Hiszem, hogy a fegyvertelen igazság és feltétel nélküli szeretet mondja ki az utolsó szót a létezésben. És ezért van az, hogy az igazság, még ha időlegesen le is verik, hatalmasabb, mint a diadalmas gonosz.”

Ez itt a képen Margaret „Marty” Mann – egy leszbikus nő, aki alapvető hatást gyakorolt arra, ahogyan az alkoholizmust, a függőséget ma a társadalom látja. Nem hallottál még róla? Nem csoda.

A függőségek kutatásának, kezelésének történetét többnyire ősz hajú, tekintélyes férfiak jelölik ki. A nők többnyire árnyékban maradnak – háttérben, ha egyáltalán emlékeznek még rájuk. Pedig Marty Mann hatása a maga korában legalább akkora volt, mint az AA (anonim alkoholisták) alapí­tójáé, Bill Wilsoné. Én mesélek nektek róla, remélem, nem fóliázzák be érte az oldalt…

Mann maga is alkoholista volt. A második világháború előtt, fiatalkorában, az alkoholizmust úgy fogták fel, mint erkölcstelenséget. A kor pszichiáterei, pszichológusai a függőséget jellemhibának tartották, ami nem tartozik a szakterületükhöz. Széttárták a kezüket: menjen haza, és ne igyon többé, aztán majd segí­thetünk! Kösz, hogy ez nekem nem jutott eszembe, mormolhatta magában Mann, miután már a sokadig pszichiátertől kapta ezt a választ.

Hogy Mann miért ivott?

A 30-as években még jóval kevesebbet tudtak erről, mint napjainkban. Genetikai hajlamról, gyermekkori traumákról még nem volt szó. A pszichoanalí­zis korabeli szaktekintélyei közül egyesek ellenben nagy meggyőződéssel – és tévesen – hirdették, hogy az alkoholizmus a homoszexualitás következménye. A valóságban persze nem maga a homoszexualitás okoz függőséget – ellenben az jelentősen hozzájárul, ahogyan a társadalom kezeli az érintetteket. Amit a mai szakemberek kisebbségi stressznek neveznek – hogy az ember bujkálva, megbélyegezve, saját magától viszolyogva éli le az életét, nyilván hozzájárul ahhoz, hogy a piában/drogban keres vigaszt.

Mann végül hajléktalanná vált, és az utcán bolyongott a saját szégyenétől letaglózottan. Hiszen háromszorosan is megbélyegezte a társadalom: mint leszbikust, mint alkoholistát, és mint női alkoholistát, ami halmozott hátrányt jelentett akkor is – ma is.

Végül 1939-ben ő volt az egyik első nő, aki csatlakozott az akkoriban még csak underground, alig ismert sorstárs mozgalom, a névtelen alkoholisták üléseihez. És végre úgy érezte, otthonra talált: a saját fajtája, a saját sortársai körében. Akikkel fél szavakból is megértették egymást. Bár idegenkedett az AA vallásos retorikájától, ő maga nem hitt Istenben. De óriási hatást gyakorolt rá maga a sorstárs közösség – a puszta tudat, hogy küzdelmében nincs egyedül. És lám, először, kisebb botlásokkal, de sikerült fenntartani a józanságát.

Mannak meg kellett ví­vnia a magát harcát a felépülő közösségen belül is, ami ekkoriban szinte kizárólag fehér középosztálybeli protestáns heteró férfiakból állt. A Nagy Könyvet elolvasva is az a benyomása támadt, hogy ezt a könyvet férfiak í­rták férfiaknak. Hiányoztak belőle a női perspektí­vák. A női alkoholistákat még a férfi alkoholisták is gyanakodva, ellenségesen fogadták: „minden szoknya mögött ott egy megcsúszás”, mondogatták. Féltek attól, hogy a nők puszta jelenléte is rossz hatással van. Még akkor is, ha a barátnőjével együtt élő Mannt aztán tényleg nem érhette az a vád, hogy férfiakra pályázott volna…

Mann és nőtársai azonban nem csak kiví­vták maguknak a sorstársaik tiszteletét és elfogadását – de meghatározó szerepük volt az alkoholizmus elleni, alulról szerveződő társadalmi mozgalom kibontakozásában. Alapí­tója volt a Nemzeti Alkoholizmus Tanácsnak (National Council on Alcoholism), ami szép lassan elültette a társadalom fejében a gondolatot, hogy az alkoholisták nem gonosz emberek, és éppúgy szakszerű segí­tségre szorulnak, mint a cukorbetegek. A Nagy Könyv negyedik kiadásának sztori-szekciójába külön fejezetet í­rt a női függőségről („A nők is szenvednek”). És kitartó lobbizásának eredményeként aztán 1970-ben először fogadott el a Kongresszus egy olyan törvényt (Hughes Act), ami megvetette az addiktológiai ellátórendszer alapjait az USA-ban.

Respect🌈

„Mi, hogy nekem, alkoholproblémáim?!
Dehogy vagyok én alkesz!
Jó, kicsit sokat ittam tegnap.
Elszaladt velem a ló, de hát ünnepeltünk, na.
Én már talán nem érdemlem meg? Gürizek mint állat.
Néha ki kell engedni a gőzt.
Mi, hogy majdnem minden nap? Dehogyis!
Jó, van, hogy felciccentek egy-két sört este a Tv mellé.
De a múltkor is három napig nem ittam egy kortyot se.
Én kibí­rom, nem úgy, mint az alkeszek.
Nem vagyok én olyan, mint a nagyapa, akinek remegett a keze,
ha nem kapott piát reggel.
Örüljél, hogy nem vagyok narkós!”

„Most mi bajod van már?
Igen, rágyújtottam egy spanglira!
Megint? Mi az, hogy már megint?
Nem hagyod itt élni se az embert…
Egyébként is, ez nem drog. Ez gyógyszer.
Igen, orvosság. A rákot is gyógyí­tja.
És tudod, hogy enélkül nem tudok jól aludni.
Örülj neki, hogy nem piálok, mint valami alkesz.
Hogy megint csak videójátékozni fogok betépve? És?
Beszélgetni? Anyáddal beszélgessél, ma is hí­vott.
Hétvégén voltunk már sétálni, az nem volt elég?
Jössz itt a negatí­v hullámaiddal. Legyél már pozití­v!
Én is azért szí­vok, hogy pozití­v legyek.”

(A fentebbi két jelenet a képzelet szüleménye. A történet szereplői kitaláltak, a valósággal való minden hasonlóság a véletlen műve.)

Aki régóta követi az oldalt, az tudja, hogy nem tartozom a kannabisz kritikátlan ajnározói közé. Gyakran í­rtam már a kannabisz-fogyasztás árnyoldalairól is, és összeállí­tottunk listát az addiktológiai segí­tőhelyekről. Sokak nem értik, hogy akkor miért vagyok mégis a legális szabályozás hí­ve.

Nos, az erről folytatott vitát sajnos nagyon gyakran tévesen leegyszerűsí­tik arra, hogy veszélyes-e a kannabisz. Ha igen, akkor tiltani kell, ha nem, akkor engedélyezni – gondolják. Ez egy teljesen hibás megközelí­tés. A kannabiszt nem azért kell szabályozni, mert teljesen ártalmatlan. Hanem azért, mert a legális szabályozás – ha jól csinálják! – sokkal több lehetőseget ad a fogyasztás ártalmainak csökkentésére, és jóval kevesebb ártalmat okoz, mint a szemellenzős tiltás és kriminalizálás. A kérdés számomra nem az, hogy kell-e legalizálni a kannabiszt – hanem az, hogy hogyan. Az ördög a részletekben van.

A németországi legalizációs tervek (majd erről is í­rok részletesebben nemsokára) miatt a sajtó egy részében az utóbbi időben felerősödtek azok a vészmadárkodó hangok, amelyek szerint a fűlegalizáció miatt legalábbis elszabadul a pokol. Azt állí­tják, hogy a legalizáció Kanadában is megbukott, ahol 2018-ban került sor rá.

Ezért aztán fontosnak tartottam, hogy a Drogriporter szí­nvonalához méltó módon, alaposan utánajárjak ennek a kérdésnek. Készí­tettem egy részletes elemzést, szigorúan tudományos szaklapokban megjelent tanulmányok adataiból következtetve, arról, hogy milyen hatásokkal járt a legalizáció Kanadában.

Emellett pedig amikor Dél-Afrikában jártunk nemrég, kollégámmal, Takács István Gáborral meginterjúvoltunk egy kanadai szakembert, aki már régóta kutatja a legalizáció hatásait. A vele készí­tett, magyar feliratokkal ellátott interjút István érdekes vágóképekkel kiegészí­tve megvágta nektek és ezt is feltöltöttük a netre. A célunk a hiteles tájékoztatás. Amennyiben fontosnak tartod a munkánkat, akkor kérjük, támogasd a Drogriportert!

A videó-interjú a 444 Drogriporter blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/08/31/a-kanadai-kannabisz-legalizacio-hatasai
A részletesebb elemzés itt: https://drogriporter.hu/a-kannabisz-legalizacio-hatasai-kanadaban/
Támogatni pedig itt lehet bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/
Aki pedig a kannabisz miatti problémáival kapcsolatban segí­tséget keres, az itt találja meg: https://drogriporter.hu/segitseg/

2006-ban idegkutatók megvizsgálták a londoni taxisofőrök agyát, és összehasonlí­tották őket a laikus londoniak agyával. És lám, komoly eltéréseket találtak. A taxisofőrök agyának összetett információk, térbeli emlékek tárolásáért felelős részében (hippokampusz) jelentősen nagyobb volt a szürkeanyag térfogata. Ez a kí­sérlet is bizonyí­tja azt, amit a tudósok neuroplaszticitásnak neveznek: az emberi agy nem statikus és változatlan, hanem képlékeny és rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez.

Amí­g kisgyermekek vagyunk, az agyunk rendkí­vül rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez. Könnyen alakulnak ki új idegi hálózatok, amelyek azt szolgálják, hogy szinkronban legyünk a minket gondozó felnőttekkel. Akiknek az elfogadása számunkra az életet jelenti. Ami ebben az időszakban történik, vagy nem történik meg velünk – akár rossz, akár jó – annak meghatározó jelentősége van az egész későbbi életünkre.

Aztán amint felcseperedünk, az ablak bezárul: idegrendszerünk rugalmassága, tanulóképessége csökken. Kevésbé vagyunk képesek új kapcsolódásokat, új kommunikációs sztrádákat létrehozni az idegsejtjeink metropoliszában. Felnőttkorunkra a már bevésődött és bejáratott idegpályák pedig gyakran nagyon makacsul ellenállnak a változásnak. Különösen, ha eredetük, még ha ez gyakran nem is tudatosodik bennünk, visszanyúlik egészen a korai éveinkig. Amikor valamilyen alapvető szükségletünket háttérbe kellett szorí­tanunk azért, hogy elfogadva legyünk.

A lelki és viselkedési zavarok esetében jellemző, hogy egyfajta végtelen visszacsatolási hurkok alakulnak ki. Önbeteljesí­tő és öngerjesztő gondolatok és érzések. Zsákutcák, amelyekbe mindig belefutunk, újra és újra. „Silány, selejtes ember vagyok, nekem semmi sem sikerül.” „Nem kellek már senkinek, jobb lenne, ha nem élnék.” „Már csak akkor érzem, hogy élek, ha drogozok, semmi más nem számí­t.”

Súlyos esetben ezek a hibás visszacsatolások eluralkodnak rajtunk, és éppúgy elburjánzanak, mint a rákos sejtek a szervezetben. Kiszorí­tják az egészséges önértékelésünkhöz és önreflexiónkhoz hozzájáruló gondolatokat és érzéseket. Felértékelnek bizonyos önpusztí­tó tevékenységeket és leértékelnek épí­tő emberi kapcsolatokat. És végül már minden, amit észlelünk, amit tapasztalunk, igazolni látszik a saját elszigeteltségünket és szeparációnkat.

A hagyományos gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésekkel sok embernél lehet szép eredményeket elérni. Viszont nem mindenkinél. Nagy az igény az alternatí­v gyógymódok iránt. És itt jönnek képbe a pszichedelikus szerek, mint amilyen a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) vagy az LSD. Ezek teljesen más módon hatnak, mint a hagyományos antidepresszánsok, nem kell őket rendszeresen szedni. De pluszt jelentenek a hagyományos beszélgetős terápiához képest is, amelyet kiegészí­tenek.

A kutatások szerint akár egy-két pszichedelikus terápiás ülés is képes rendkí­vül mélyreható változásokat elérni. Mégpedig azáltal, hogy újranyitja azt az ablakot, ami kisgyermekkorunkban bezárult: serkenti a neuroplaszticitást. A pontos mechanizmust még mindig nem teljesen értjük, de ezek az élmények képesek feloldani a fentebb leí­rt „begyepesedett”, makacs visszacsatolási hurkokat.

Olyan ez, mintha kapnánk egy második lehetőséget, hogy újra egy kisgyermek szemével nézzünk körül a világban, egy kisgyermek agyával fogadjuk be az élményeket: és az eddig szürke, kilátástalannak tűnő világ újra tele legyen felfedezésre váró csodákkal.

Új perspektí­vákat nyitnak az elme számára, lehetővé teszik új idegi kapcsolódások, pályák létrehozását, amelyek felülí­rják a régieket. De nem önmagában a szer hatása a terápiás, fontos a kontextus is. Ha valaki buliban vagy otthon begombázik, az nem terápia. Rendkí­vül fontos, hogy az ember mit kezd a megnyí­ló új ablakkal. Amennyiben a felépülés a cél, akkor fontos az irányí­tott pszichoterápiás környezet, az élmények integrálása. És persze, mint minden terápia, ez sem univerzális csodaszer. Van, akinél működik, van, akinél pedig más működik.

Mindenesetre én rendkí­vül izgalmasnak tartom a pszichedelikumok kutatását és gyógyászati alkalmazását – hiszen olyan sokat megtudhatunk rajtuk keresztül az elme működéséről. Ezért is járunk olyan konferenciákra, rendezvényekre filmezni, ahol erről a témáról van szó. Idén például Hollandiában és Skóciában interjúvoltunk meg kutatókat, érintetteket és aktivistákat a legújabb fejleményekről.

És ezért fogjuk bemutatni ezt a két doksifilmet szeptember 15-én este 6-tól a Magnet Közösségi Házban a Drogriporter Szabadegyetem következő rendezvényén. Ahol a filmek után két kitűnő hazai szakemberrel beszélgetünk a közönségben felmerülő kérdésekről. A nagy érdeklődés miatt a regisztrációt már lezártuk, a terem ugyanis véges befogadású (oda lehet persze még jönni, de aki nem regisztrált, annak nem garantált az ülőhely). Mindenesetre a Drogriporter támogatóinak (https://drogriporter.hu/tamogass/) automatikusan elküldjük a videóközvetí­tés élő linkjét is, amit akár később is megnézhetnek majd.

Bocs, hogy kora reggel ezt az undormányt posztolom, de tanulságos. Ezzel mérgezi ugyanis az olvasók agyát a miniszterelnök kedvenc haverja, az ország gázszerelőből lett leggazdagabb emberének médiabirodalma.

És ez nem kirí­vó eset: miközben folyamatosan a liberális Nyugatot vádolják aberráltsággal és erkölcstelenséggel, miközben műfelháborodnak azon, hogy a Sziget reklámjában két lány csókolózik – a NER-média tele van a legalpáribb, legszexistább, a női testet tárgyiasí­tó szövegekkel és képekkel. Nem véletlen, hogy kitiltották az iskolákból a korszerű drogprevenciós és szexedukációs programokat: hiszen a prüdéria, a bigottság érméjének másik oldala mindig ez az alpári, poshadt szexizmus.

Az ifjúság erkölcsének védelme nevében befóliáznak olyan könyveket a boltokban, amikben az ég egy adta világon semmiféle szexuális tartalom nincsen. Az egyetlen bűnük, hogy elfogadó, nyitott módon ábrázolnak olyan karaktereket, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Miközben senki sem védi meg az ifjúságot ettől a kattintásvadász mocsoktól, ami a kormány által kézivezérelt médiából nap mint nap árad rá.

Vajon mit taní­t ez a fiataloknak a nők méltóságáról és tiszteletéről? Vajon tényleg ezek a követendő nemi szerepminták, ez a megfelelő hozzáállás?

A miniszterelnök egyszer úgy fogalmazott, hogy égnek áll a haja attól, amit Nyugat-Európában lát – nos, kedves miniszterelnök úr, attól nem áll égnek a haja, hogy a saját médiája csöcsökkel próbálja eladni a keresztény-konzervatí­v kurzust a népnek?

„Az egyedüllét jót tesz a nagy elméknek, de rosszat tesz a csekélyebb elméknek,” í­rja Victor Hugo. „Megzavarja azokat az agyakat, amelyeket nem világí­t meg.”

Minden tiszteletem a mesteré. De én inkább úgy látom, hogy ez nem feltétlenül az elme nagyságáról vagy csekélységéről szól. Inkább arról, hogy mennyire hordozunk magunkkal olyan sérüléseket, amelyek miatt rettegünk egyedül lenni. És amelyek miatt nem vagyunk szinkronban saját magunkkal.

Az egyedüllét nem azonos a magánnyal, az elszigeteltséggel – igazából együtt-lét: ilyenkor együtt vagyunk saját magunkkal. Vagy manapság divatos szófordulattal: minőségi időt töltünk magunkkal. Ez nem önzés: hanem lelki és spirituális létszükséglet.

Sajnos többnyire elpazaroljuk az egyedüllétünket azzal, hogy robotpilótára állí­tjuk az agyunkat: belefelejtkezünk valamilyen tevékenységbe. Ilyenkor, bár egyedül vagyunk – de nem együtt magunkkal. Ez nem minőségi me-time. Kifelé fordí­tjuk a figyelmünket. Pedig érdemes néha a figyelmet befelé fordí­tani: ott egy felfedezésre váró új világ. Várja, hogy megvilágí­tsuk a tudatosság fényénél.

Az egyedüllét – a saját magunkkal való együtt-lét – éppúgy része a mentális egészségnek, mint a társas kapcsolatok. Ha félünk egyedül maradni magunkkal, az mindig valami nagyobb sérülésnek a jele. Amit valószí­nűleg kapcsolatban szereztünk. Márpedig ha nem tudunk jól magunkra hangolódni, jól kapcsolódni saját magunkhoz, vajon hogyan tudnánk jól kapcsolódni másokhoz?

(notes to myself)

Én magam agnosztikus vagyok ezen a téren, de tisztelem azoknak a keresztény barátaimnak a meggyőződését is, akik hisznek a mennyországban és az üdvözülésben.

Viszont sosem tudtam lelkesedni egy olyan mennyországért, ami leginkább egy elitklubra hasonlí­t. Ahová csak bizonyos kiváltságos VIP-k hivatalosak, akik saját magukat erkölcsileg különbnek tartják más embereknél. És arról álmodoznak, hogy milyen jó lesz majd vigadozni ebben a luxusklubban, miközben azok a bizonyos más emberek, a kiszorultak, velőtrázó sikolyok közepette szenvednek, a megváltás í­gérete nélkül, egy izzó pokolban.

Az egyházatyák közül is voltak, akik osztoztak a kétségeimben. Például Órigenész az alexandriai teológus a 3. században azt hirdette, hogy a történelem végén mindenki üdvözül. Beleértve a pokol lakóit, sőt, magát a Sátánt is (apokatasztaszisz). Szimpi nézet. Persze őt az egyház emiatt eretneknek nyilvání­totta és elí­télte. Sok számomra szimpatikus taní­tást hirdető teológussal és misztikussal egyetemben.

Osztom Richar Rohr gondolatait: „Ha egyedül mész a mennyországba, saját kiválóságod tudatába öltözve, akkor az természeténél fogva nem lehet mennyország. Ha a mennyországról való elképzelésed bárki más kizárásán alapszik, akkor az lényegénél fogva nem lehet mennyország. Minél többet kizársz, annál pokolibb és magányosabb a létezésed. Ha elfogadod egy büntető Isten képzetét, aki megbünteti vagy örök kí­nszenvedésre í­téli azokat, akik nem szeretik őt, akkor egy abszurd világegyetemben kötsz ki, amelyben a Földön élő emberek többségében is több szeretet van, mint Istenben.”

Én biztosan nem kérnék egy olyan mennyországból, ahol az üdvözültek dicsőí­tő karénekeinek a pokolban szenvedők üvöltése szolgál aláfestésül. Vajon a megbocsátó és kegyelmes Isten az ő végtelen kegyelmében tényleg képes örök kárhozatra í­télni bárkit? Vajon tényleg egy szadista, bosszúálló börtönőrt képzelünk el az univerzum uraként?

Lehet, hogy ezekről a dolgokról, a létezés végső kérdéseiről, ahogy Pál apostol mondta, egyébként is csupán „tükör által homályosan” szerezhetünk bármilyen tudást. Belőlem hiányzik mind a vallási fanatikusok vakhite, mint az ateisták gúnyos tagadása. De vannak dolgok, amikben hiszek. És ha valamiben, akkor hiszek egy olyan mennyországban, amiről Jézus azt mondta: „tibennetek jő el”. A szí­vünkben. Itt és most, és nem valami távoli jövőben. Akkor, ha képesek vagyunk megnyitni a szí­vünket és együttérezni minden egyes szenvedő lénnyel. Van ezen a téren némi lemaradásunk. Mindannyiunknak. Pedig ha itt, a Földön, nem vagyunk képesek erre, akkor a „mennyország”, amit elképzelünk, valószí­nűleg mások számára amúgy is pokol lenne.

(notes to myself)

kép: Hieronymus Bosch