Kisgyerek: Anya, ott táncol egy hercegnő, milyen szép a ruhája! Anya: Igen, tényleg szép, ugye? Ő egy drag queen. Kisgyerek: Mi az, hogy drag queen? Anya: Olyan ember, aki szeret szí­nes, különleges női ruhákba öltözni, énekelni és táncolni. Kisgyerek: Akkor ő most fiú vagy lány? Anya: Lehet fiú is, vagy lány is. Kisgyerek: Akkor vannak fiúk is, akik hercegnőnek öltöznek? Anya: Persze, vannak. Kisgyerek: Aha. Kaphatok fagyit? Hát ennyi  Semmi olyan, amit egy egészséges szülő-gyermek kommunikációval ne lehetne elmagyarázni. Zéró ártalommal. Ellenben itt van pár dolog, amitől tényleg félteni lehet a gyermeket: – családon belüli erőszak – elhanyagolás – érzelmileg elérhetetlen szülők – tartós szegénység – szenvedélybeteg szülők – iskolai bántalmazás (bullying) – erőszakos, pornográf tartalmak a médiában – digitális függőség – gyűlöletpropaganda – korszerű drogprevenció/szexedukáció hiánya – túlterhelt gyermekpszichiátriák

Lázár János műemlékké nyilvání­totta az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia cí­mmel regényt í­rt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állí­tott. Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben. Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolí­tani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolí­tják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállí­tott Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz. Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisí­tanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorí­tó rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszí­nén nem. De több is van ebben. A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasí­tása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején í­rt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze. Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvání­tott művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: í­rtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.

Az idősebb olvasóknak bizonyára megvan még a régi vicc a Jereváni Rádióról, ami leközölte, hogy Moszkvában Volgákat osztogatnak. Ami mindössze annyiban tért el a valóságtól, hogy nem Moszkvában, hanem Tbilisziben, nem Volgákat, hanem Moszkvicsokat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Nos, ez a helyzet a kormány által gründolt úgynevezett Drogkutató Intézettel is (ami természetesen pont addig fog létezni, amíg a kormányzati pénzcsap is létezik: reméljük, nem sokáig). A múltkor már bemutattam, hogy ferdítették el az európai ifjúsági felmérés adatait a droghasználatról. Egy újabb posztjukban éppen nem kisebb személyiség üzenetét ferdítik el, mint a Katolikus Egyház feje: XIV. Leó pápa. A képen felül láthatjátok, hogyan számolt be a Catholic News Agency a pápa beszédéről, amit a drogellenes világnapon (június 26.) tett. Kiemelve, hogy a drogfogyasztókkal szembeni zéró-tolerancia helyett a kormányoknak inkább a drogkereskedőkre kellene összpontosítania. A pápa külön említette, hogy a drogháború örve alatt nem szabad megtölteni a börtönöket szegénységben élő droghasználókkal, akik az elosztási lánc utolsó láncszemei. Ezenkívül még felhívta a figyelmet arra is, hogy amire szükség van, az a „gyógyító, találkozási és tanulási helyek megsokszorozása: olyan pasztorális utak és szociális politikák, amelyek az utcán kezdődnek, és soha senkiről nem mondanak le.” A jereváni drogkutatók azonban mindezt nem haboztak úgy visszaadni, mintha a pápa „megerősítené” a kormány zéró-tolerancián alapuló szigorú drogszabályozását, ami az addiktológiai ellátórendszer és prevenció leépítésével párosul. Ismét lebuktatok, srácok, hazudni csúnya dolog! Ha Te viszont fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ebben a témában, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – minket magántámogatók tartanak el, nem a kormányzati pénzcsap!

Kisgyerek: Anya, ott táncol egy hercegnő, milyen szép a ruhája! Anya: Igen, tényleg szép, ugye? Ő egy drag queen. Kisgyerek: Mi az, hogy drag queen? Anya: Olyan ember, aki szeret színes, különleges női ruhákba öltözni, énekelni és táncolni. Kisgyerek: Akkor ő most fiú vagy lány? Anya: Lehet fiú is, vagy lány is. Kisgyerek: Akkor vannak fiúk is, akik hercegnőnek öltöznek? Anya: Persze, vannak. Kisgyerek: Aha. Kaphatok fagyit? Hát ennyi ‍♂️ Semmi olyan, amit egy egészséges szülő-gyermek kommunikációval ne lehetne elmagyarázni. Zéró ártalommal. Ellenben itt van pár dolog, amitől tényleg félteni lehet a gyermeket: – családon belüli erőszak – elhanyagolás – érzelmileg elérhetetlen szülők – tartós szegénység – szenvedélybeteg szülők – iskolai bántalmazás (bullying) – erőszakos, pornográf tartalmak a médiában – digitális függőség – gyűlöletpropaganda – korszerű drogprevenció/szexedukáció hiánya – túlterhelt gyermekpszichiátriák

Lázár János műemlékké nyilvánította az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia címmel regényt írt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állított. Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben. Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolítani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolítják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállított Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz. Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisítanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorító rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszínén nem. De több is van ebben. A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasítása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején írt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze. Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvánított művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: írtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.

Feljelentették Pankotai Lilit csak azért, mert részt vett a Pride felvonuláson. A rendőrség eljárást indított. Azt az alattomos-feljelentős-házmesterországos kutya mindenit! Hát tudjátok mit? Akkor jelentsük fel mindannyian magunkat, itt és most: mind a több százezer ember, akik kint voltunk az utcán szombaton. Tessék, nem kell itt kamera-felvételeket böngészni, pupákok, ha annyira akartok, lehet eljárást indítani, vadásszatok le mindannyiunkat, folytassatok le 3-400 ezer eljárást! A rendszer csak a saját bukását sietteti vele. Én ezennel megteszem itt: lehet ellenem szabálysértési eljárást indítani. Ami, megjegyzem, teljesen jogszerűtlen lenne, hiszen még csak fel sem szólított a rendőrség, hogy hagyjam el a helyszínt. De a lényeg nem is ez a jogászkodás: hanem az, hogy nem félünk. Elég volt! Nem akarunk egy alattomos-settenkedő-sunnyogó rendőrállamban élni – csak szabad országban, ahol kiállunk egymásért!

Érdekes, hogy milyen nagy felhajtás lett akörül, hogy női ruhába öltözött előadók (drag queens) léptek fel a Pride színpadán. Ráadásul nem átallottak még nemzeti szimbólumokat is bevenni az előadásukba. Hőbörög a miniszterelnök, perel az 12847 vármegye mozgalom. Nos, hogy az előadás kinek tetszett, és kinek nem, az egy dolog. De ez a műfelháborodás igazán szánalmas. Tényleg olyan új dolog ez, srácok? Nézzük meg, hogy a friss Kossuth-díjas népnemzeti előadóművészek, akik úton-útfélen támogatják a kormány hadjáratát a „normalitásért”, vajon anno milyen szerkóban léptek fel! Ja, tudom, az más. Fiatalok voltak, kellett a pénz…

Ursula Le Guin írónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesíthető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés. És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki. Mindenki tudja, hogy ott van. Általában nyolc-tíz éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni. A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk. Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten. Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszínes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégítsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sírását. És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget. Egy Omelaszt építünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mítosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégítened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klímaváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia. Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasítják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon. Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik. kép: Andrew DeGraff

Curtis után immár Dopeman is önjelölt drogpreventor lett – a sajtó szerint „drogprevenciós előadásokat is tart”. Igazán remek! Ugye Magyarországon, a 10 millió vírusszakértő országában mindenki is ért a focihoz és a drogprevencióhoz. Vajon ki lesz a következő, Győzike vagy Ákos? Csak éppen pont azokat nem engedik be az iskolákba, akik értenek is hozzá: a 2021-es homofób törvény ugyanis kitiltotta a szexedukációval és drogprevencióval foglalkozó civil szervezeteket az iskolákból. Dopeman a lányának azt mondja, hogy ha „eléd raknak valami port”, és beleszippantasz, akkor 50% esélyed van, hogy meghalsz. Mit mondjak, ha ez a drogedukáció lényege, akkor ez nagyon sok sebtől vérzik. Először is, ha valaki azt se tudja, mi az a por, amit elé raknak, és mit sem tud az adagolásáról, a fogyasztás lehetséges hatásairól és kockázatairól, akkor az önmagában veszélyforrás. Gondoljunk bele, hogy valaki elé raknak egy üveg italt, amiről azt se tudja, hogy sör vagy pálinka: megigya az egész üveggel, vagy csak egy kupicával? Az bizony veszélyes. Ha nem tudjuk belőle a helyes mértéket, akkor még a víz is halálos méreggé válhat! Viszont tegyük fel, hogy az illető nem légüres térben használ, hanem tudja, mit raknak elé (azért az esetek nagy részében erről van szó). Tegyük fel, hogy mondjuk kokaint. És tudja azt is, hogy a kokainból mennyi egy átlagos fogyasztói adag. Ebben az esetben is ilyen magas a halálozás kockázata? Egyáltalán nem. És ezt tudja jól Dopeman is: ha 50%-os lenne a halálozási arány, akkor már rég halott lenne. De vajon mekkora a valós kockázat? Nem könnyű kiszámítani, mivel olyan sok ismeretlen van: a drog tisztasága, a fogyasztó testi-lelki állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting). Mindenesetre a nagy számok, statisztikák alapján lehet bizonyos becsléseket tenni. A The Norm Chronicles című könyv szerzői, David Spiegelhalter és Michael Blastland mikromortokban (1 a 1 millióhoz esély a halálra) fejezik ki az egyszeri, akut halálkockázatot különféle tevékenységeknél – köztük a drogfogyasztásnál is. Ezt egy adag kokain orrba szippantásánál kb. 2-4 mikromortra becslik. Magyarul 1 millió esetből körülbelül átlagosan 2-4 haláleset fordul elő. Ez nem 50%, hanem 0,0002-0,0004%. Összehasonlításként: egy skydive ugrásnál a halálozás kockázata ennek négyszerese, tehát 8 mikromort. A síelésnél 0,7 mikromort. Ha ejtőernyővel ugrasz ki, akkor ugrásonként 10 mikromort. Ha valaki 400 kilométert vezet az autójával, akkor a kockázat 1 mikromort. Ha valaki befekszik egy altatós műtétre, akkor a halálozás kockázata 5 mikromort. A 8 ezer fölötti hegycsúcsok megmászásánál pedig 12 ezer mikromort. A kokain tehát nem veszélytelen: különösen a fekete piac körülményei között, különösen, ha a fogyasztó elveszti a mértéket, vagy keveri más szerekkel. De egyébként az emberek egy csomó olyan (legális) tevékenységet folytatnak, amelyeknél a halálozás kockázata hasonló, vagy jóval nagyobb, mint a kokain-fogyasztásé. Azzal riogatni a fiatalokat, hogy ha kokainozol, akkor az „orosz rulett”, és hogy meghalsz – nem csak egyszerűen aránytévesztés, de káros. Azért káros, mert az, aki ennek ellenére is kipróbálja a kokaint, elég hamar rá fog jönni, hogy a halálozás kockázatát erősen eltúlozták. És akkor gondolhatja azt is, hogy egyébként minden más hazugság volt, amit a kokain ártalmairól hallott. Pedig nem: a kokain bizony, különösen hosszú távon, rendszeresen fogyasztva, súlyos testi-lelki problémákhoz vezethet. Különösen azoknál, akik egyébként más szempontból is veszélyeztettek: mert bizonyos alapvető fizikai, érzelmi szükségleteik kielégítetlenek. És nem érzik jól magukat a bőrükben. Szóval ezért is lenne fontos, hogy dilettáns riogatás helyett szakszerű drogprevenciós programok kerüljenek be az iskolákba, olyan képzett szakemberektől, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És itt most nem csak arról beszélek, hogy tisztában vannak az egyes szerek fogyasztásának kockázataival. Hanem arról is, hogy elsajátítsák annak a módszertanát, hogy miként lehet fiatalokkal interaktív módon, eredményesen dolgozni felmerült problémákon, kérdéseken. Hát többek között a szakmai szervezetekkel mi éppen ezért fogalmaztuk meg a Szakmai minimumpontokat, többek között arról is, mi működik a drogprevencióban (belinkelem a hozzászólásba). Reméljük, egyszer még eljön egy olyan időszak Magyarországon, amikor a döntéshozók is komolyan veszik ezt! Addig is, az iskoláknak, pedagógusoknak azt javaslom, hogy ne influencereket, rendőröket hívjanak az iskolákba, hanem olyan szakembereket, akiknek le tudják ellenőrizni a szakmai hitelességét.

Ursula Le Guin í­rónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesí­thető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés. És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki. Mindenki tudja, hogy ott van.Általában nyolc-tí­z éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni. A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk. Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten. Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszí­nes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégí­tsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sí­rását. És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget. Egy Omelaszt épí­tünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mí­tosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégí­tened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klí­maváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia. Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasí­tják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon. Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik. kép: Andrew DeGraff