Sokan azt hiszik, hogy a konfliktusok hiánya egyenlő a jólléttel. „Ha nem kerülök konfliktusba másokkal, akkor biztos jól nyomom” – gondolják magukban. Valójában ez nincs í­gy. A konfliktuskerülés gyakran éppen az elakadás jele az életedben. És van olyan, amikor éppen az jelzi a gyarapodásodat, hogy mersz konfliktust vállalni. Ami persze rövid távon feszültséget és stresszt jelent, viszont ez szükséges ahhoz, hogy hosszú távon önazonos maradj. Avagy ahogy Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja mondta: kongruens légy. Tehát az érzéseid, a gondolataid, a viselkedésed összhangban legyenek egymással. Mert ha ez nincs meg, az folyamatos feszültséget jelent, megbetegí­thet és időzí­tett bombaként lappang. Én alapvetően hajlamos vagyok konfliktus-kerülésre. Ami bizonyára következik abból, ahogyan emberként fejlődtem a születésem óta. Szeretem, ha mindenkinek a kedvére tudok tenni. Ez látszólag jó tulajdonság – de valójában sérülékennyé tesz. Gyakran a jóllétemet függővé teszem más emberek visszajelzéseitől. A konfliktus-kerülés kényelmes. Bele lehet süppedni, mint egy karosszékbe. Függőséget okoz és más függőségeket fűt. Halogatást, hazudozást, álságosságot gerjeszt. Könnyű azt hinni, hogy ha nincs konfliktus, az jó jel. De ha túl sokat bujkálsz az élet elől kanapékon, emojik, ál-mosolyok mögött, az nem felszabadí­t, hanem inkább bekorlátoz és bezár. A konfliktus önmagában nem rossz – van egészséges és egészségtelen konfliktus. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre. A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás. A konfliktus-kerülő embernek nincsenek szilárd határai. Márpedig ha nem húzod meg a határokat magad körül, ha nem jelölöd ki világosan, mit lehet veled megtenni és mit nem – azzal bántod magadat, és másoknak is tálcán kí­nálod, hogy bántsanak. És aztán ha már nem tudod elkerülni a konfliktust, akkor egy ponton felrobbansz, és az nagy eséllyel válik egészségtelen konfliktussá. Beismerni, hogy nem vagy tökéletes, vannak fogyatékosságaid, vállalni a sérülékenységed – mindig bátorságot jelent. Ez az első lépés. És az, hogy elfogadd magad, kamuzás, önostorzás vagy önfényezés nélkül. Amilyen vagy. Innen lehet csak elindulni. Kényelmetlen? Az. „Választhatjuk a bátorságot vagy a kényelmet, de nem mindkettőt egyszerre,” í­rja Brené Brown. (note to myself) kép: Edvard Munch

„Mit jelent valójában a drogellenes háború? És miért nem oldja meg a problémát, ami ellen indították? Mire lenne szükség ahhoz, hogy visszaszoruljon a droghasználat és emberi életeket lehessen megmenteni? Ezekről is beszélgettem Sárosi Péterrel, a Drogriporter szerkesztőjével, aki nagy hibának tartja, hogy Magyarországnak évek óta nincs drogstratégiája.” Köszönöm az interjút Rácz Laura Rebekának – link a hozzászólásban! fotó: Farbaky Tamás

„A kábítószer azokban a csoportokban végez óriási pusztítást, amely csoportok egyébként az elmúlt időszakban, évtizedben tettek, tehettek lépéseket azért, hogy kikapaszkodjanak a peremről,” jelentette ki Horváth László drogellenes biztos. Magyarul Horváth szerint a mélyszegénységben élők egyéni felelőtlenségük miatt nem képesek kikapaszkodni a helyzetükből. Horváth logikája szerint a zéró-tolerancián alapuló szigor egyéni választás elé állítja a fogyasztókat és terjesztőket, és elriasztja őket a további drogozástól. Hiszen ilyen súlyos következmények mérleglésével majd arra jutnak, hogy drogozni nem kifizetődő. A valóságban azonban éppen a dizájner drogok által leginkább sújtott kistelepüléseken mélyszegénységben élő szerhasználók azok, akiknél a legkevésbé működhet a zéró-tolerancia ezen logikája. Erre enged következtetni az a Rácz József professzor és munkatársai által nemrég publikált tanulmány, ami vidéki szegregátumokban vizsgálta a szerhasználat és a kirekesztés, mélyszegénység összefüggéseit. A részletes összefoglalónkat a blogon olvashatjátok, belinkelem a hozzászólásba!

Elnézed a hangyát, amint látszólag céltalan köreit futja. Meg-meg áll. Csápjait előre nyújtja. Visszafordul. Megindul nagy lendülettel. Majd tétovázva megáll újra. Éles kanyart vesz. Vajon nem ilyennek tűnünk mi is egy nálunk jóval nagyobb távlatokban gondolkodó, intellektuálisan ezerszer összetettebb lény számára? Vaksi kis vágyvezérelt hangyáknak. Nyüzsgünk a mi kis hangyabolyainkban. Nyüzsgésünk szervezett káosz. Futjuk a köreinket. Fontoskodunk. Gyűjtünk dolgokat, amiket aztán elfelejtünk. Célokat követünk, aztán feladjuk őket más célokért. Próbálunk hinni abban, hogy ez a mi kis univerzumunk egy racionális, kiszámí­tható hely. Ahol lehet számí­tani a stabilitásra. Ahol a sors igazságos és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Négyszögesí­tjük a kört. Egy szigorú fehér szakállas bácsit képzelünk el, aki égi trónusán megí­téli, méricskéli minden egyes tettünket. Sokan aztán kiábrándulnak ezen hitükből, cinikussá válnak és legyintenek: úgysincs értelme semminek, jelentéktelen porszemek vagyunk. Hangyák, akiket bármikor eltaposhatnak egy kaotikus világegyetemben. Ha van is Isten, hát az gonosz. De mi van, ha a világ mögött megbúvó transzcendens erő nem racionális ősz hajú bí­ró? Mi van, ha valójában játékos kisgyermek? Mi van, ha ez a gyermek mindvégig játszani akar velünk? Mi van, ha a feladatunk nem az, hogy valami mennyei hivatal rólunk vezetett aktájába kedvező jelentés kerüljön? Hanem az, hogy valahogy ráérezzünk ennek a játéknak a ritmusára, amit a gyermek játszik velünk. Hogy ráhangolódjunk az ő nyitott, játékos elme-hullámhosszára. „Az idő játszadozó gyermek, kockázik; a gyermeké a királyság,” í­rta rejtélyes töredékeiben Herakleitosz. (note to myself)

Elnézed a hangyát, amint látszólag céltalan köreit futja. Meg-meg áll. Csápjait előre nyújtja. Visszafordul. Megindul nagy lendülettel. Majd tétovázva megáll újra. Éles kanyart vesz. Vajon nem ilyennek tűnünk mi is egy nálunk jóval nagyobb távlatokban gondolkodó, intellektuálisan ezerszer összetettebb lény számára? Vaksi kis vágyvezérelt hangyáknak. Nyüzsgünk a mi kis hangyabolyainkban. Nyüzsgésünk szervezett káosz. Futjuk a köreinket. Fontoskodunk. Gyűjtünk dolgokat, amiket aztán elfelejtünk. Célokat követünk, aztán feladjuk őket más célokért. Próbálunk hinni abban, hogy ez a mi kis univerzumunk egy racionális, kiszámítható hely. Ahol lehet számítani a stabilitásra. Ahol a sors igazságos és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Négyszögesítjük a kört. Egy szigorú fehér szakállas bácsit képzelünk el, aki égi trónusán megítéli, méricskéli minden egyes tettünket. Sokan aztán kiábrándulnak ezen hitükből, cinikussá válnak és legyintenek: úgysincs értelme semminek, jelentéktelen porszemek vagyunk. Hangyák, akiket bármikor eltaposhatnak egy kaotikus világegyetemben. Ha van is Isten, hát az gonosz. De mi van, ha a világ mögött megbúvó transzcendens erő nem racionális ősz hajú bíró? Mi van, ha valójában játékos kisgyermek? Mi van, ha ez a gyermek mindvégig játszani akar velünk? Mi van, ha a feladatunk nem az, hogy valami mennyei hivatal rólunk vezetett aktájába kedvező jelentés kerüljön? Hanem az, hogy valahogy ráérezzünk ennek a játéknak a ritmusára, amit a gyermek játszik velünk. Hogy ráhangolódjunk az ő nyitott, játékos elme-hullámhosszára. „Az idő játszadozó gyermek, kockázik; a gyermeké a királyság,” írta rejtélyes töredékeiben Herakleitosz. (note to myself)

Hogy mennyire nyári uborkaszezon van, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a kormánysajtó hihetetlenül bagatell hülyeségekre tud rácuppanni. Ilyen például az, hogy Raskó György agrárközgazdász kiposztolta a facebook-oldalára, hogy Bécsben látott egy kannabisz-termékeket áruló boltot. Erre most az egész kormánypárti sajtó azon csámcsog, hogy a Tisza legalizálni akarja füvet. Vajúdtak a hegyek és egeret szültek! Egy egyszerű Fb-poszttól eljutottunk oda, hogy a kormánypropaganda a Tisza állítólagos fűlegalizációs programjáról posztol – sőt, még Horváth Laci drogbiztosnak is akad ideje bokros teendői közepette arra, hogy a Tisza brüsszeli legalizációs tervéről nyilatkozzon. Na most, elárulnék pár szépséghibát ezzel a logikai bakugrással kapcsolatban: 1) Raskó Györgynek hivatalosan semmi pozíciója nincsen a Tiszában, egyszerű külső támogató, agrárközgazdászként tanácsadó. Az, hogy ő mit oszt meg a privát közösségi média felületén, még merészen értelmezve sem minősül hivatalos pártprogramnak. 2) Raskó ráadásul a posztjában nem írt semmit hazai legalizációról, nem foglalt állást (fogalmam sincs, mit gondol róla): egyszerűen rácsodálkozott, hogy nahát, Bécsben még ilyen is van – gondolom a kontraszt kedvéért feltételezve, hogy Budapesten nincsen. 3) De Raskó egyébként ebben téved. Hasonló boltért nem kell Bécsbe menni, elég elmenni a budapesti belvárosba. Az általa kiposztolt bécsi bolt ugyanis NEM árul pszichoaktív kannabiszt. Csupán a kender növényből készült olyan élelmiszer, szépségipari stb. termékeket, amelyeknek alacsony a pszichoaktív (tehát a betépésért felelős) hatóanyagtartalma (THC). Ellenben magas a nem pszichoaktív hatóanyagtartalma (CBD). És ilyen termékeket áruló boltok vannak nálunk is dögivel. Szóval kedves propagandisták és bérrettegők: öngólt lőttetek már megint, hiszen amit Bécsben kritizáltok, az már régen van Magyarországon is! ‍♂️ Ja és még egy 4. pont: egyébként remélem a jövőben egyre több olyan tökös, gerinces politikus lesz Magyarországon is, aki kimondja a véleményét az ilyen „kényes” ügyekben is, mint a fű legális szabályozása. Mert rájönnek arra, hogy bár lehet, hogy a társadalom jelentős része még nem ért egyet, de a) a kormánypropaganda így is, úgy is rájuk aggatja majd a legalizátorságot, és b) amit viszont (Kovács Gergő 12. kerületi sikere is mutatja) az emberek értékelnek, az a következetesség, nyíltság, bátorság.

Ma 90 éves Tenzin Gyatso. Akit a világ úgy ismer, hogy a 14. Dalai Láma. Ő a tibeti buddhizmus legismertebb és legtekintélyesebb vallási vezetője. Sokan a Katolikus Egyház fejéhez, a pápához hasonlí­tják. De a hasonlat nem pontos. Hiszen mí­g a pápa egy hierarchikus, központosí­tott egyházi intézményrendszer abszolút vezetője, addig a Dalai Láma csupán egy spirituális vezető, centralizált egyház nélkül. Számomra ő sokkal több, mint vallási vezető. Hanem valaki, aki különös módon képes hidat épí­teni a világok közé. Ezt a képet választottam, hogy felköszöntsem a szülinapján. Mert ez olyan szerepében mutatja be, ami számomra különösen rokonszenvessé teszi: a tudomány és vallás közötti párbeszéd előmozdí­tójaként. A kép 1987-ben készült, Francisco Varela chilei neurobiológus kutató társaságában. Ez volt az első azon találkozók sorában, amelyet amerikai tudósok és tibeti buddhista taní­tók kezdeményeztek, hogy kölcsönösen hozzájáruljanak a valóságról alkotott ismereteink bőví­téséhez. És amely találkozók végül a Mind & Life Institute nevű kutatóintézet megalakulásához vezettek. Aminek a célja, hogy a tudat megismerésének a buddhista szerzetesek által évezredek óta gyakorolt módszereit a modern tudomány módszereivel kutassák. „Amikor először beszéltem a Dalai Lámával a tudomány és a meditáció párbeszédéről, azt mondta: ‘Kezdjük el. Ne csak beszéljünk róla. Kí­sérletezzünk!’ – És í­gy is tettünk,” számolt be Varela később. Ez a párbeszéd egyben mindkettejük számára önismereti utazás is volt a saját komfortzónájukon kí­vül. Varela maga is meditált buddhista taní­tók felügyelete mellett. A tudósokat pedig valósággal elbűvölte az a nyitottság, amit a Dalai Láma a tudományos megismeréssel kapcsolatban mutatott. „Ha a tudományos kutatások egyértelműen bebizonyí­tják, hogy amit a buddhizmus a tudatról taní­t, az téves, örömmel fogadom a tudomány igazságát,” jelentette ki. „Mert akkor eggyel közelebb kerülünk a valósághoz.” A Dalai Láma a buddhizmust sem a nyugati értelemben felfogott vallásként értelmezi, ami dogmatikus igazságokon alapszik, amiket pusztán vakhittel kellene elfogadni. Hanem az empirikus (tapasztalati) megismerés filozófiájának és gyakorlati módszertanának. Akkor is, ha ez a módszertan egyébként nem azonos a nyugati tudományos módszertannal. A kettő nem ellentétes, hanem kiegészí­ti egymást. Ráadásul a buddhizmus és a tudomány közötti párbeszéd az elmúlt évtizedekben rendkí­vül gyümölcsözőnek bizonyult. Ha csak olyan kutatók munkásságára gondolunk, mint Jon Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stresszcsökkentés (MBSR) kialakí­tója. És persze maga Varela, aki a neurofenomenológia fogalmát bevezette. Vagy Daniel Goleman és Richard Davidson neurológiai kutatásaira, amelyek az érzelmi rugalmasság és a neuroplaszticitás kapcsán bőví­tették a tudásunkat. Paul Ekman, aki az együttérzés biológiai alapjaival foglalkozik. És a sort még lehetne folytatni. A Dalai Lámára egyébként nem éppen jellemző a hittérí­tői buzgalom. Számomra az egyik legszimpatikusabb mondása: „Ne azért használd, amit a buddhizmustól tanultál, hogy jobb buddhista legyél – hanem hogy jobb legyél, bárki is vagy.” Az is nagyon elgondolkodtató, amit arra kérdésre válaszolt, hogy vajon mi lepi meg legjobban az emberiséggel kapcsolatban. „Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy helyreállí­tsa az egészségét. És annyira aggódik a jövő miatt, hogy nem él a jelenben. Így nem él sem a jelenben, sem a jövőben.Úgy él, mintha soha nem halna meg, aztán úgy hal meg, hogy soha igazán nem is élt.” Azt gondolom, hogy ő az egyik olyan spirituális vezető, aki pusztán a személyiségéből áradó derű, nyitottság, együttérzés révén is fényesen világí­tó fáklya ebben a gyakran sötét és kaotikus világban. Ahogy egy tibeti szertartás során énekelt dal (tenshug) mondja: „Maradjon szilárd a legfőbb taní­tó lótuszlába ezen a világon, minden érző lény javára.” Boldog szülinapot, Tenzin Gyatso!

„Sárosi Péter civil jogi aktivista az írja egy elemzésében, hogy nem a tiltással kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy miért drogoznak az emberek,” írja a kormánypárti Demokrata cikke. „Illetve azzal, hogy a kormány miért nem gátolja az alkohol árusítását is, és mi az oka annak, hogy amíg tiltott zónában tartja a marihuána kereskedelmét, addig támogatja, méghozzá programszerűen a kiskocsmák működését, összesen 2,5 milliárd forinttal.” Na, gondoltam érdeklődve, mire idáig eljutottam. Akkor végre valami épkézláb érvet is hallhatok végre, amivel ezeket az anomáliákat alá tudják támasztani kormányoldalról! De csalódnom kellett. A cikk komoly érvek felsorakoztatása helyett a képen is látható paragrafussal zárul. Szóval hülyék vagytok ti, kedves ballibsi olvasók, nem pazaroljuk itt rátok a digitális tintát, úgyse értitek ti ezt. Amiről a leginkább Virág elvtárs jut eszembe a Tanúban, aki így förmed rá a tényekhez makacsul ragaszkodó Pelikánra: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”

Ma 90 éves Tenzin Gyatso. Akit a világ úgy ismer, hogy a 14. Dalai Láma. Ő a tibeti buddhizmus legismertebb és legtekintélyesebb vallási vezetője. Sokan a Katolikus Egyház fejéhez, a pápához hasonlítják. De a hasonlat nem pontos. Hiszen míg a pápa egy hierarchikus, központosított egyházi intézményrendszer abszolút vezetője, addig a Dalai Láma csupán egy spirituális vezető, centralizált egyház nélkül. Számomra ő sokkal több, mint vallási vezető. Hanem valaki, aki különös módon képes hidat építeni a világok közé. Ezt a képet választottam, hogy felköszöntsem a szülinapján. Mert ez olyan szerepében mutatja be, ami számomra különösen rokonszenvessé teszi: a tudomány és vallás közötti párbeszéd előmozdítójaként. A kép 1987-ben készült, Francisco Varela chilei neurobiológus kutató társaságában. Ez volt az első azon találkozók sorában, amelyet amerikai tudósok és tibeti buddhista tanítók kezdeményeztek, hogy kölcsönösen hozzájáruljanak a valóságról alkotott ismereteink bővítéséhez. És amely találkozók végül a Mind & Life Institute nevű kutatóintézet megalakulásához vezettek. Aminek a célja, hogy a tudat megismerésének a buddhista szerzetesek által évezredek óta gyakorolt módszereit a modern tudomány módszereivel kutassák. „Amikor először beszéltem a Dalai Lámával a tudomány és a meditáció párbeszédéről, azt mondta: ‘Kezdjük el. Ne csak beszéljünk róla. Kísérletezzünk!’ – És így is tettünk,” számolt be Varela később. Ez a párbeszéd egyben mindkettejük számára önismereti utazás is volt a saját komfortzónájukon kívül. Varela maga is meditált buddhista tanítók felügyelete mellett. A tudósokat pedig valósággal elbűvölte az a nyitottság, amit a Dalai Láma a tudományos megismeréssel kapcsolatban mutatott. „Ha a tudományos kutatások egyértelműen bebizonyítják, hogy amit a buddhizmus a tudatról tanít, az téves, örömmel fogadom a tudomány igazságát,” jelentette ki. „Mert akkor eggyel közelebb kerülünk a valósághoz.” A Dalai Láma a buddhizmust sem a nyugati értelemben felfogott vallásként értelmezi, ami dogmatikus igazságokon alapszik, amiket pusztán vakhittel kellene elfogadni. Hanem az empirikus (tapasztalati) megismerés filozófiájának és gyakorlati módszertanának. Akkor is, ha ez a módszertan egyébként nem azonos a nyugati tudományos módszertannal. A kettő nem ellentétes, hanem kiegészíti egymást. Ráadásul a buddhizmus és a tudomány közötti párbeszéd az elmúlt évtizedekben rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Ha csak olyan kutatók munkásságára gondolunk, mint Jon Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stresszcsökkentés (MBSR) kialakítója. És persze maga Varela, aki a neurofenomenológia fogalmát bevezette. Vagy Daniel Goleman és Richard Davidson neurológiai kutatásaira, amelyek az érzelmi rugalmasság és a neuroplaszticitás kapcsán bővítették a tudásunkat. Paul Ekman, aki az együttérzés biológiai alapjaival foglalkozik. És a sort még lehetne folytatni. A Dalai Lámára egyébként nem éppen jellemző a hittérítői buzgalom. Számomra az egyik legszimpatikusabb mondása: „Ne azért használd, amit a buddhizmustól tanultál, hogy jobb buddhista legyél – hanem hogy jobb legyél, bárki is vagy.” Az is nagyon elgondolkodtató, amit arra kérdésre válaszolt, hogy vajon mi lepi meg legjobban az emberiséggel kapcsolatban. „Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy helyreállítsa az egészségét. És annyira aggódik a jövő miatt, hogy nem él a jelenben. Így nem él sem a jelenben, sem a jövőben. Úgy él, mintha soha nem halna meg, aztán úgy hal meg, hogy soha igazán nem is élt.” Azt gondolom, hogy ő az egyik olyan spirituális vezető, aki pusztán a személyiségéből áradó derű, nyitottság, együttérzés révén is fényesen világító fáklya ebben a gyakran sötét és kaotikus világban. Ahogy egy tibeti szertartás során énekelt dal (tenshug) mondja: „Maradjon szilárd a legfőbb tanító lótuszlába ezen a világon, minden érző lény javára.” Boldog szülinapot, Tenzin Gyatso!

Az idősebb olvasóknak bizonyára megvan még a régi vicc a Jereváni Rádióról, ami leközölte, hogy Moszkvában Volgákat osztogatnak. Ami mindössze annyiban tért el a valóságtól, hogy nem Moszkvában, hanem Tbilisziben, nem Volgákat, hanem Moszkvicsokat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Nos, ez a helyzet a kormány által gründolt úgynevezett Drogkutató Intézettel is (ami természetesen pont addig fog létezni, amí­g a kormányzati pénzcsap is létezik: reméljük, nem sokáig). A múltkor már bemutattam, hogy ferdí­tették el az európai ifjúsági felmérés adatait a droghasználatról. Egy újabb posztjukban éppen nem kisebb személyiség üzenetét ferdí­tik el, mint a Katolikus Egyház feje: XIV. Leó pápa. A képen felül láthatjátok, hogyan számolt be a Catholic News Agency a pápa beszédéről, amit a drogellenes világnapon (június 26.) tett. Kiemelve, hogy a drogfogyasztókkal szembeni zéró-tolerancia helyett a kormányoknak inkább a drogkereskedőkre kellene összpontosí­tania. A pápa külön emlí­tette, hogy a drogháború örve alatt nem szabad megtölteni a börtönöket szegénységben élő droghasználókkal, akik az elosztási lánc utolsó láncszemei. Ezenkí­vül még felhí­vta a figyelmet arra is, hogy amire szükség van, az a„gyógyí­tó, találkozási és tanulási helyek megsokszorozása: olyan pasztorális utak és szociális politikák, amelyek az utcán kezdődnek, és soha senkiről nem mondanak le.” A jereváni drogkutatók azonban mindezt nem haboztak úgy visszaadni, mintha a pápa „megerősí­tené” a kormány zéró-tolerancián alapuló szigorú drogszabályozását, ami az addiktológiai ellátórendszer és prevenció leépí­tésével párosul. Ismét lebuktatok, srácok, hazudni csúnya dolog! Ha Te viszont fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ebben a témában, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – minket magántámogatók tartanak el, nem a kormányzati pénzcsap!