Széljegyzetek

„Magyarországon továbbra is lesújtóak a tinédzserkori gyermekszülés statisztikái. Itthon ezer tinédzser lány közül évente körülbelül tizenhétnek születik gyermeke, miközben az uniós átlag hét körüli,” nyilatkozta a demográfus szakember. Ezen terhességek döntő többsége abortusszal végződik.

És amikor arra kerül szó, hogy mik ennek az okai?

Egyesek biztos rögtön rávágnák: a származás. Mert a romák azok „ilyenek”. A kultúrájukban van, hogy sokat szülnek. Csak a pénzért. Hát nem.

A szakember ezt cáfolja: a roma lányok túlnyomó többsége ma már nem tinédzserként szül. A kutatások szerint ami igazán fontos szerepet játszik, az nem a származás, hanem: „alacsonyabb társadalmi státusz.” „Alacsony iskolai végzettség.” „Rossz anyagi helyzet.” „Leszakadó térségek.”

És amikor erről olvasok, akkor megint déjí vu érzésem van. Ezernyi társadalmi problémánk gyökerei nyúlnak ide: a nyomorba. Herbál-függőség. Gyermekbántalmazás. Hajléktalanság. Utcai kéregetés. Túlélési prostitúció.

Problémák, amelyekre az állam már évtizedek óta csak tűzoltás jelleggel, tüneti kezeléssel, szőnyeg alá söpréssel válaszol. Gyakran olyan módon, hogy magukat az érintetteket bélyegzi meg, őket teszi meg bűnbaknak. És gyakran a mélyszegénységből fakadó élethelyzeteket összemossa a származással, a kultúrával összefüggő szokásokkal. Mintha arról lenne szó, hogy egyes emberek genetikailag, vagy akár kulturálisan, összeférhetetlenek, deviánsak lennének.

Magyarul őket kell megfegyelmezni, megregulázni, és majd akkor, csak akkor, esetleg, részesülhetnek a társadalmi javakból és lehetőségekből, amelyekből most kizárták őket.

Az intézeteink, akár börtönökről, akár pszichiátriai intézetekről van szó, tele vannak azokkal, akik a margóra születtek. A nyomorba, ami, Móricz szavaival, már nem ösztönöz felemelkedésre, mint a tisztes szegénység, csupán pusztí­t, mint a szennyes árví­z.

És mindaddig, amí­g marad a leszakadást konzerváló, a leszakadók fölött morálisan í­télkező, a leszakadók egyéni viselkedésére, annak „javí­tására” összpontosí­tó, őket „szeretetteljesen szegregáló”, paternalista „gondoskodáspolitikai” megközelí­tés – addig nem lesz itt komoly változás.

Harcolni akarunk valami ellen? Akkor harcoljunk a nyomor és kirekesztés ellen.

Aki ismeri a Buddha életének történetét, az rögtön rájön arra, hogy ez a szobor még a megvilágosodása előtti állapotában ábrázolja a Buddhát. Abban az időszakban, amikor már elhagyta a palotát, ahol ifjú éveit apja jóvoltából teljes elszigeteltségben és gondtalanságban töltötte. Beállt az erdei remeték közé, és abban reménykedett, hogy a teljes önmegtagadás, a test sanyargatása (aszketizmus) fogja a számára elhozni a megvilágosodást.

Tévedett.

A test megtagadása éppen olyan tévútnak bizonyult, mint az érzéki élvezetekben való teljes elmerülés. Végül rádöbbent arra, hogy a szenvedéseinek az oka nem a test szükségleteinek kielégí­tésében rejlik. Hanem a sóvárgásban, amellyel kényszeresen ragaszkodott a múlandó dolgokhoz és ezekhez kötötte a boldogságát.

A legenda szerint a folyó partján hallotta, ahogy valaki lanton játszik, és megértette, hogy a húr nem lehet se túl feszes, se túl laza ahhoz, hogy harmonikus dallamot adjon ki. Így jutott el a középút taní­tásához: a két szélsőség, az önsanyargatás és az érzékiség, az aszketizmus és a hedonizmus között meg kell találni a mértékletességet.

Azt hiszem, soha a világtörténelem során nem volt még olyan nehéz megtalálni a Közép Utat, mint éppen a 21. századi fogyasztói társadalmakban. Nap mint nap ezernyi ingerrel bombáznak bennünket, hogy felkeltsék a sóvárgásunkat olyan dolgok iránt, amikre úgy istenigazából egyáltalán nincs szükségünk a boldogsághoz. Figyelmünket folyamatosan megosztják, elterelik. A vágyainkat és a valós szükségleteinket széles szakadék választja el. Mi több, gyakran éppen a saját vágyaink kielégí­tése, amitől szabadságot remélünk, válik eszközzé arra, hogy kontrolláljanak bennünket. És ami a Buddha számára több ezer éve még középút volt – az a mai ember számára már önsanyargatásnak tűnik.

Sokan azt remélik, hogy visszaforgathatják a történelem kerekét a múltba. Egy régi, egyszerűbb élethez. Ezért megtagadnának szinte mindent, amit a modern technikai civilizáció és a felvilágosodás hozott a számunkra. Szerintem nincs visszaút. Olyan ez, mint egy rossz trip: csak úgy tudsz belőle kimászni, ha keresztülvergődsz rajta, visszafordulni nem lehet.

Meg kell találnunk a mi Középső Utunkat itt a 21. században. Egyéni és kollektí­v, társadalmi szinten egyaránt. A túlfogyasztás, a korlátlan növekedés és a visszafejlődés és pangás szélsőségei között a mértékletes, fenntartható fejlődés útját. A szemellenzős tilalmak és a korlátlan szabadkereskedelem között az okos szabályozást. Az agresszí­v nacionalizmus és a gyökértelen kozmopolitizmus között a befogadó patriotizmust. A bigott vallási fanatizmus és a cinikus materializmus között egy érett, nyitott spiritualitást.

(notes to myself)

Egy sor online hí­rportálon végigszaladt a hí­r, hogy Sebestyén Balázs a szülői értekezleten szembesült azzal, hogy a 13-14 éves gyerekek isznak. Ez megdöbbentette a műsorvezetőt, mert „ő se volt szent kamaszként”, de „azért 13-14 évesen még nem nagyon piázgattál, osztálykiránduláson nem piáztál.” Műsorvezetőtársa hozzáteszi, hogy „nagyon sok budapesti iskolából halljuk azt, hogy rendszeres napi probléma a dohányzás 7.-ben és 8.-ban, rendesen van saját cigarettája és már a szünetben is csinálja.”

Máris kész a morális pánik: ezek a mai fiatalok! Ezek már isznak mint a gödény! Bezzeg a mi időnkben…

A hí­rt leközlő média oldalak közül egy sem vette a fáradtságot, hogy esetleg utánanézzen a tudományosan alátámasztott statisztikáknak: vajon tényleg egyre korábban és egyre durvábban piálnak és dohányoznak a tizenévesek?

Pedig ott van például a 16 éves középiskolások körében készí­tett ESPAD vizsgálat, amelyet 1995 és 2019 között hétszer vettek fel. És ebből egyértelműen kiderül, hogy mind az első lerészegedés, mind a nagyivás megjelenésének életkora kitolódott – tehát későbbi életkorban kezdenek el a fiatalok inni, mint korábban. Ezenkí­vül jóval kevesebb tini dohányzik rendszeresen, mint akár a 90-es években, akár a 2000-es években.

Szóval a „mi időnkben” (Balázshoz hasonlóan én is a 90-es években voltam kamasz) bizony átlagosan fiatalabban részegedtek le a tinik, és többet is dohányoztak. Szerintem elég sokan vagyunk ebből a korosztályból, akik tudnánk erről mesélni…

Ez persze nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátradőlhetünk. Sajnos európai összehasonlí­tásban is igen magas a rendszeresen lerészegedő tizenévesek aránya Magyarországon. Az ESPAD vizsgálatban megkérdezett fiatalok negyede az elmúlt hónapban is volt részeg – százból huszonegy 16 éves vallotta be Magyarországon, hogy már lerészegedett. Ennél csak a dán tinédzserek isznak többet az EU-ban. És a trendek 2015 óta romlottak.

Szóval bizony jó dolog, ha a szülői értekezleteken szó van erről. És a tanár jól tette, amikor felkérte a szülőket, hogy beszéljenek a gyerekkel arról, hogy mit kell csinálni, kit kell hí­vni, hogyan kell stabilan oldalt fektetni a havert, ha az nem tud már magáról. Ez a pragmatikus, ártalomcsökkentő megközelí­tés bizony nagyon indokolt, mert életeket menthet. És jó lenne, ha az iskolákba eljutnának a korszerű prevenciós programok.

Tegnap este a Klubrádióban megkérdeztek arról, hogy mit gondolok az új „heroin elleni vakcináról”, amit éppen most kí­sérleteznek ki az USA-ban. Egy olyan oltásról van szó, ami aktiválja az immunrendszert, és megakadályozza, hogy a vérből a heroin (és az annál ötvenszer potensebb fentanil) az agyba jusson, ergo meggátolja a túladagolást is. Vajon megoldást jelenthet ez a vakcina a heroin és fentanil elleni harcban?

Először is, a probléma valós. Az Egyesült Államokban a túladagolásos halálesetek száma olyan hihetetlenül magasra kúszott az elmúlt években, ami sokkolja a társadalmat. Gondoljunk bele: az egész vietnámi háborúban 58 ezer ember halt meg összesen, most pedig egyetlen évben meghal 100 ezer ember drogtúladagolásban! Ebből mintegy 70 ezren a fentanil nevű szupererős opoiod túladagolásába.

Egy ilyen vakcina akár segí­thet azoknak, akik már felépülésben vannak, és önként adatják be maguknak, a visszaesést megelőzendő. A helyettesí­tő gyógyszerek, például a metadon hatását a vakcina nem gátolja meg. Ugyanakkor számos etikai kérdést is felvet a használata. Vajon nem fogják-e például rákényszerí­teni az embereket a használatára? Egy hasonló elven működő kokain-vakcina kí­sérletben előfordult, hogy a sóvárgás hatására a függők extrém mennyiségű drog használatával próbálták ellensúlyozni annak hatásait.

Amióta ezzel a témával foglalkozom, újra és újra felbukkan valamiféle „csodafegyver” í­gérete, amitől az emberek azt remélik, hogy ezzel majd meg lehet nyerni a drogellenes háborút. Ezek a remények rendre illúziónak bizonyultak. Mert ez a „járvány” – nem olyan, mint egy influenza-járvány. Egy ví­russal szemben lehet immunissá tenni az embereket, de a függőség olyan értelemben nem betegség, mint egy ví­rusfertőzés.

A függőség egy bio-pszicho-szociális zavar: nem csupán fiziológiai oka van, és nem lehet pusztán a test szintjén megelőzni vagy kezelni. Nem tudod az embereket immunissá tenni egy vakcinával a sóvárgás ellen, ami a szenvedésből ered. Mert a függőség mindig sikertelen válasz a szenvedés csillapí­tására. És ez a szenvedés, aminek a gyökerei többnyire mélyen visszanyúlnak a gyermekkorunkba, megtalálja magának az utat, módot arra, hogy rövid távon enyhülést í­gérő, de hosszú távon kényszeres és önpusztí­tó tevékenységekbe hajszoljon minket.

A történelemből tudjuk, hogy amikor a drogfüggők nem fértek hozzá egy bizonyos szerhez, hát akkor kerestek helyette mást. Amikor 2001-ben hiány volt heroinból, a heroinfüggők jelentős része átnyergelt a kokain injektálására. Amikor 2010-ben Magyarországon megdrágult a heroin és speed, a fogyasztók egy jelentős része átnyergelt a dizájner drogok használatára. Az illegális drogpiac rendkí­vül rugalmas: mert nem a kí­nálat, hanem a kereslet az, ami fenntartja és hizlalja.

A nagy helyzet az, hogy a csodavárás és a pofonegyszerű megoldások keresése helyett szembe kellene nézni azzal az ezernyi kí­nzó problémával, ami a függőségek elharapózása mögött áll. Nem véletlen, hogy a függőség éppen azok körében terjed a leggyorsabban, akik a legjobban szenvednek. Szenvednek azért, mert szegénységük, származásuk vagy valami más okból a társadalom margójára szorultak. Mert gyermekkorukból olyan sebeket cipelnek a lelkükben, amelyek megbéní­tják őket. Vagy mert egyszerűen nem találnak értelmes célt és jelentést egy látszólag teljesen kaotikus és könyörtelen világban.

Tudjuk, mit kellene tenni, és mégsem tesszük. Támogató közösségeket és szakszerű ellátást biztosí­tani azoknak, akik le akarnak állni. Életben tartani ártalomcsökkentő programokkal, akik nem képesek vagy akarnak leállni. Otthont, egzisztenciát teremteni azoknak, akik céltalanul és kilátástalanul tengetik az életüket egyik napról a másikra. Ezernyi kutatás bizonyí­tja, hogy ez működik. Nem kellene csodára várni.

Az ember azt hiheti, hogy amikor eléri a fiatal felnőttkort, akkor már kész ember. Lezárul a fejlődése. Onnan már legfeljebb visszafejlődik, ha eléri az időskort. Mindenhonnan a fiatalság kultusza köszön vissza ránk: a reklámokból, a filmekből és a munkahirdetésekből is. Így hát ha 25 vagy, az sokkal jobbnak számí­t, mintha 35 lennél. És ha 35 vagy, az sokkal jobb, mintha 45 vagy 55 lennél. Szinte divat azon keseregni, hogy az ember már nem huszonéves – és mindent elkövetni, hogy úgy nézzünk ki, mintha még huszonévesek lennénk.

Pedig 45 évesen az én élettapasztalatom az, hogy a „felnőtt életben”, még ha a testmagasságunk vagy az agytérfogatunk már nem is nő tovább, de lelkileg, intellektuálisan folyamatosan fejlődünk. És nem is feltétlenül rossz irányban. Persze, a test szintjén az ember megérzi, hogy már nem 20 éves. Különösen, ha nem vigyázott az egészségére.

De a lélek és a szellem szintjén folyamatosan új fázisokba lép az életünk. Bizonyos szempontból sokkal jobban érzem magamat most, mint 20 éve. Sokkal inkább egyben vagyok – sokkal teljesebbnek érzem az életemet.

Persze ez nem szükségszerű, de optimális esetben a korral jár némi életbölcsesség is. Olyan képességekre tehetünk szert, amikre korábban nem. Megváltozik a látószöge bizonyos dolgoknak. Például nem aggódunk már annyira olyan dolgokon, mint amik korábban álmatlan éjszakákat okoztak nekünk. Perspektí­vát váltunk. Például meg tudjuk különböztetni a hamisat a valóditól, az értékest a értéktelentől. Az emberi kapcsolataink elmélyülhetnek: a kevesebb, de jobb minőségű kapcsolatok irányába.

Új kihí­vásokkal szembesülhetünk: új dilemmák, új küldetések foglalják el a figyelmünk horizontját. Erik Erikson pszichológus szerint az élet 8 szakaszból áll. Ebből a fiatal felnőttkor (18-40) az intimitás és izoláció fázisa: az embert az foglalkoztatja, hogy képes-e meghitt, elmélyült emberi kapcsolatokat kiépí­teni, vagy pedig magányos marad. Hogy ebben mennyire lesz sikeres, persze abban jelentős szerepet játszik az, hogy vajon mit hoz magával a gyermekkorából. Milyen mintákat, szerepeket, traumákat. Van, aki egész életére beleragad ebbe a dilemmába.

Erikson szerint a következő fázis (40-65) dilemmája: generativitás vagy stagnálás. Magyarul vajon hagyunk-e maradandó nyomot magunk után? Vajon sikerül-e átadnunk azt, amit szereztünk, a következő generációknak? Hogyan tudunk hasznos tagjai lenni ennek a társadalomnak? Azt hiszem, én is ebben a fázisban vagyok jelenleg. És csak remélni tudom, hogy amikor majd eljutok a következő eriksoni fázisba, amit az integritás vs kétségbeesés ellentétpár határoz meg, akkor majd elmondhatom: elég jó életem volt. Mert tökéletességre nem, viszont arra törekedhetünk, hogy elégedetten, efogadással és hálával, ne pedig tele keserűséggel és sértettséggel tekintsünk vissza mindarra, amit kaptunk az élettől.

(notes to myself)

Szerencsére ma már sokat olvashatunk arról, milyen fontos, hogy az apák kivegyék a részüket a gyermekük felneveléséből. Ne csak „segí­tőként” legyenek ott, aki időről-időre leveszi a terhet anyu válláról. Jó zsaruként a rossz zsaru mellett, aki amolyan jófej „haver”, aki megenged dolgokat, amiket anyu nem. Fontos, hogy ők is tudatosan jelen legyenek – tudatos, osztatlan figyelmet szenteljenek a gyermeküknek. Egyetértek azokkal, akik ezt szorgalmazzák.

Nekem is fontos volt, hogy az apám jelen volt az életemben: és mind a mai napig kedves emlékeim azok a közös programok, kirándulások és beszélgetések, amiket apámmal folytattam. Ott volt, amikor szükségem volt rá – egzisztenciális és érzelmi biztonságot nyújtott, és ebből a szempontból máris jóval kiváltságosabb vagyok sok más embernél.

De amikor az apasággal kapcsolatos í­rásokat olvasom, gyakran érzem azt, hogy sokan túlmisztifikálják és félremagyarázzák az apák szerepét. És úgy általában azt, hogy mit jelent férfinek lenni. „Apátlanul, a férfilét rejtelmeibe beavatatlanul felnövő nemzedék” – és hasonló hangzatos, misztikus kijelentésekkel gyakran találkozom. Nem akarok senkit megsérteni, de megmondom őszintén, nekem ezek a szólamok üresen konganak.

Mert arra utalnak, mintha a férfilétnek lenne valami titokzatos spirituális esszenciája, lényege, ami megkülönbözteti a női létezéstől. És amibe egyfajta rituális beavatást kell nyerni ahhoz, hogy teljes értékű életet tudjunk élni. És aminek az elmaradása esetén különféle testi és lelki nyavalyák fognak bennünket kí­nozni. Például függőség, depresszió. Gyökértelenül lézengünk a széles világban, nem találva benne a helyünket.

Nos, biológiai értelemben, a biológiai nem szempontjából bizonyára vannak a férfilétnek különböző biológiai, pszichés jellemzői. Ezt csak a hülye tagadná. De ezeknek a biológiai különbségeknek a jelentőségét többnyire messze túlbecsülik. És gyakran az évszázadok során beidegződött, kényelmes társadalmi konvenciókat és kiváltságokat dimenzionálnak túl úgy, mintha örök természeti törvényszerűségek lennének.

Például, hogy a fiús az kék, a lányos az rózsaszí­n. Ha lány, akkor baba, ha fiú, akkor kisautó. Ha lány, akkor habos-csipkés-fodros, ha fiú, akkor komoly letisztult formák. Ha lány, akkor hosszú haj, ha fiú, akkor rövid haj. Ha lány, akkor varrni és főzni, ha fiú, akkor barkácsolni és kertet ásni. Ha lány, akkor családi tűzhely, ha fiú, akkor karrier. A lány szelí­d és passzí­v, a fiú vad és aktí­v.

És még folytathatnám azokat a begyepesedett sztereotí­piákat, amelyekről mind azt képzeljük, hogy a világ „normális” menetéhez, Isten által í­gy teremtett rendjéhez szervesen tartozó különbségekről van szó. Amelyekbe be kell avatni a gyereket, különben nem lesz teljesértékű férfi vagy nő. És ha nem avatnák be őket ezekbe a nemi szerepekbe, akkor eljőne az világvége, mint ahogy azt a Jelenések könyve megí­rta: a Nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér.

Hát nem jő el a világvége. Tudom, ezerszer elmondták a suliban, hogy háttal nem kezdünk mondatot: és láss csudát, mégis azzal kezdtem, és ettől se jött el az önkényes nyelvőrzők apokalipszise! Mint ahogy nem lakott jól az a bizonyos éhező etióp gyerek sem, akinek a táplálása Etuska taní­tó néni szerint valamilyen misztikus módon attól függött, hogy én megeszem-e a tökfőzeléket a suli menzáján.

Elárulok nektek egy nagy titkot: szerintem a férfilétnek nincsen titokzatos spirituális esszenciája. És egy kisgyermeknek sincsen szüksége a férfilétbe való titokzatos apai beavatásra. Ahhoz, hogy egy kisgyermek elégedett, boldog felnőtté váljon, nem arra van szüksége, hogy maga előtt lássa a „férfi szerepmintákat” az apjától.

Mi több, és ez már egyenesen szentségtörésként fog hatni a jelenlegi „családvédő” kurzusban: a gyereknek nincs feltétlenül szüksége apára sem – ha a szót a „férfi szülő” értelemben használjuk. Igen, férfi szülő nélkül is teljes, boldog és egészséges életet élhet egy gyermek. Lehet elővenni a köveket és megkövezni érte, hogy kimondtam.

Persze lehet mondani, hogy mit pofázok én itt, véleménye mindenkinek van, mint ánusza. Ettől még a vélemény nem lesz igaz. Sokan hivatkoznak mindenféle vizsgálatra, ami azt mutatja, hogy az apa nélkül, egyedülálló anya mellett felnövő gyermekek körében ennyivel és ennyivel magasabb a lelki sérültek, börtönben fogva tartottak, a drogfüggők stb. aránya. Én ezeket a kutatásokat nem is vonom kétségbe. Az értelmezésük az, ami problémás. Ugyanis férfiközpontú világunkban ezernyi hátrányt szenved el az a gyermek, akit egyedülálló anya nevel fel.

Egy gyermekét egyedül nevelő szülőnek egzisztencális és lelki szempontból is borzasztó nehéz dolga van: nem csoda, ha nem jut annyi ideje és figyelme a gyermekére. És nem csoda, ha ő maga is nagyobb eséllyel szenved szociális, érzelmi és mentális problémáktól. Ugyanakkor arra is vannak kutatások, hogy a boldog, elégedett szülők gyermekei a nem hagyományos családokban is éppen akkora eséllyel válhatnak boldog és elégedett felnőtté.

Ahogyan például az Amerikai Pszichológusok Szövetsége (APA) fogalmaz: a szakirodalomban meglehetős konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy nem a család szerkezete, a szülők neme, szexuális orientációja az, ami számí­t, hanem a gyermeknevelés és a családi kapcsolatok minősége (APA RESOLUTION on Sexual Orientation, Gender Identity, Parents and their Children. 2020, 2.)

Amire a vonatkozó tudományos kutatások szerint a gyermeknek igazán szüksége van, az nem az, hogy egy férfi és egy nő heteroszexuális monogám kapcsolatán alapuló nukleáris családban nőjön fel. Nincs szüksége arra, hogy apa férfi, anya nő legyen. Ellenben arra nagyon is van szüksége, hogy olyan elmélyült, hiteles és biztonságos kötődést alakí­thasson ki legalább egy felnőttel, ami egész életére szól. És ennek a fájó hiánya, ennek a torzulása az, amiben a későbbi ezernyi mentális és viselkedési zavar gyökerezik.

Ahogy azt Uri Bronfenbrenner (1917-2005), a gyermekpszichológia világhí­rű professzora megfogalmazta: „Minden gyermeknek szüksége van legalább egy felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.”

Avagy, tudományosabban megfogalmazva, „Ahhoz, hogy intellektuális, érzelmi, társadalmi és erkölcsi értelemben fejlődni tudjon, minden gyermeknek szüksége van rendszeres, tartós, kölcsönös, komplex tevékenységre egy vagy több olyan felnőttel, akihez a gyermek erős, kölcsönösen irracionális, érzelmi kötődést alakí­t ki, és aki elkötelezett a gyermek jólléte, fejlődése iránt, kedvező esetben egy egész életre.” (Bronfenbrenner, U. (1991). What do families do? Institute for American Values, Winter/Spring, 2.)

Tehát az apa szerepe nem az, hogy valamiféle rituális beavatást nyújtson a gyermekének a férfilét misztériumába. Például azáltal, hogy megtaní­tja a gyereket mindenféle férfiasnak tartott dolgokra, például pecázni vagy célba lőni. Mindezeket persze megtaní­thatja a gyerekének, akár lány, akár fiú. De az igazán fontos az, hogy rendszeresen jelen legyen a gyermeke életében, hogy érzelmileg elérhető legyen a gyermeke számára és tudatos figyelmet nyújtson neki. Mert, ahogy arra Simone Weil is rámutatott, a figyelmet folyamatosan megosztó világunkban nincsen nagyobb kincs az osztatlan figyelemnél.

Adnak neked valamit a Drogriporteren megjelenő í­rások? Ha igen, kérlek, fontold meg Te is, hogy ha teheted, támogasd az í­rásaimat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Lázár miniszter szerint „semmi keresnivalója a városvezetésben annak, aki szerint két férfi nevelhet egy gyereket és két férfire rá lehet bí­zni egy csecsemőt.” Szerinte ez „veszélyes.”

Nos, miniszter úr, az egyáltalán nem veszélyes, ha két férfi vagy két nő nevel fel egy gyermeket. Mert a tudományos kutatások szerint egy gyermeknek olyan szülőre van szüksége, aki mellett biztonságban van és aki megfelelő figyelmet, gondoskodást nyújt neki. És ehhez képest baromira másodlagos, hogy a szülőnek mi a neme, házassági státusza, szexuális orientációja. És hogy a család, amiben felnő, az nukleáris, mozaik- vagy szivárvány stb. család.

Ellenben tudja mi az, ami viszont veszélyes a gyerekeink jövőjére?

Az, hogy rengeteg sérült, bántalmazott gyermek él teljesen diszfunkcionális családban, amelyek jelentős része hagyományos nukleáris család. Hogy annyi gyermek nő fel család nélkül, intézményekben. És hogy annyi boldogtalan, frusztrált, mentálisan zavart, alkoholista, magányos stb. felnőtt él köztünk, akiknek nem adatott meg a szerető, gondoskodó család. És hogy ezek az emberek, családok vajmi kevés támogatást kapnak az államtól.

És az is veszélyes, amikor egy ország egyik vezetője nem csak egy olyan kormányzó emlékét akarja tisztára mosni, aki több százezer zsidó honfitársunkat szolgáltatta ki a náci gyilkosoknak. De ezen felül még homofób baromságokat is beszél. És neki nem hogy a város, de az ország vezetésében sincs semmi keresnivalója. Menjen el inkább krumplit kapálni!

(Utóirat: őszintén? Már én is unom, hogy ahelyett, hogy értelmesebb témákról í­rhatnék, folyamatosan ilyen idiótákat kell helyretennem. De megteszem, ha kell, százszor is. A 30-as években láthattuk, hogy mi történik, amikor nem teszik őket helyre.)

Sokkoló. Ez a legjobb jelző arra a videóra, ami az Átlátszó jóvoltából kiszivárgott a Belügyminisztérium irányí­tása alá tartozó szentgotthárdi pszichiátriai betegek otthonából. A videón az látható, amint egy ott „ellátott”, ágyban fekvő embert valósággal ellepnek az ágyi poloskák. Hemzsegnek a takaróján, a kezén. Borzasztó még nézni is.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az itt élő mintegy 600 lakó sajnos emberhez méltatlan körülmények között kényszerül élni. Nem csak a poloskák miatt, de amiatt is, hogy a fertőzés miatt senki sem hagyhatja el az intézményt. Be vannak zárva a poloskákkal.

Sokan most mentegetik a menthetetlent: hogy milyen könnyen bekerülhet a poloska, és milyen nehéz kiirtani őket, ha egyszer megtelepedtek. És hogy milyen kitartó munkát végeznek az ott dolgozók. De könyörgöm: egy ilyen súlyos fertőzés nem egyik pillanatról a másikra alakulhat ki! Évek óta tart ez az áldatlan helyzet – hosszú évek óta! Többszörösen is jelentették a döntéshozóknak, jelentett az ombudsman. És többszörösen elmulasztották, hogy megtegyék a megfelelő intézkedéseket.

Állatorvosi lova annak, hogy hol tart jelenleg Magyarországon a pszichiátriai és szociális ellátórendszer. Egyrészt a pszichiáterek már évek óta kongatják a vészharangokat, hogy mind finanszí­rozásban, mind szakember-ellátottságban, mind intézményes háttérben krí­zisben van a szakma. A nagy stadionépí­tési lázban sajnos a hangjuk érdektelenségbe fulladt. Önmagában az, hogy ez az intézmény még ebben a formában létezik, az is rendszerhiba. Hiszen a nemzetközi jó gyakorlatok szerint az ilyen totális, nagy létszámú intézményeket nem államosí­tani kellett volna – hanem már rég meg kellett volna szüntetni, és a lakókat kisebb közösségekben elhelyezni (kitagolás).

De többről szól ez, mint a poloskák vagy a pszichiátriai otthonok. Ennél jóval mélyebb válság áll mögötte, az egész közéletünket rothasztó krónikus erkölcsi betegség. Az elhallgatás, a titkolózás, a fortélyos félelem, a kéz kezet mos, az apátia és kiégettség, az őrjí­tő intézményes tehetetlenség és agyonhallgatás kultúrája.

Más, normálisan működő országokban a nyilvánosság erejével lehet változást elérni: fejek hullanának, kormányok kerülnének válságba. Magyarországon viszont mindennek az ég világon semmi következménye nincsen. Minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Egy ország, ami hisztérikusan retteg az újtól, a mástól, fanyalogva fikázza a „hanyatló Nyugatot” – nagy belenyugvással tűri, hogy a saját honfitársai olyan embertelen körülmények között tengessék a napjaikat, amik még a szub-szaharai Afrikában is kirí­vónak számí­tanának.

Szégyellheti magát mindenki, akinek ebben a helyzetben bármilyen felelőssége van. A döntéshozók, a politika csúcsragadozói, akiket csak a saját hatalmuk érdekel. A szolgálatukban álló propagandisták, akik álproblémákkal etetik a népet, miközben a valódi problémákat elhallgatják. Azok a szakemberek, akik a hallgatásukkal asszisztálnak ehhez az embertelen helyzethez. És szégyellhetjük magunkat mindannyian mi is, kedves honfitársak, hogy hagytuk, hogy ez az ország ebek harmincadjára jusson. Mindannyiunk kudarca, még ha nem is egyenlő felelősség terhel minket érte – hogy poloskák martalékává vált egy nemzet szellemi immunrendszere, védekezőképessége és lelkiismerete.

„Rossz apa az, aki nem pelenkáz?” – kérdezi tőlünk a kispapáknak szóló tájékoztató füzet, amit a védőnő osztogatott. A válasz: „óvva intünk minden párt attól, hogy úgy gondolja, attól lesz valaki jó apa, ha az anyához hasonlóan gondoskodik közös gyermekükről. Egész egyszerűen attól, hogy valaki apaként is pelenkázza a gyermekét, önmagában nem lesz jobb apa.”

A füzet szerint továbbá a jó apuka a pelenkázás helyett inkább „felismeri, hogy az anyának mikor van szüksége egy kis pihenésre, és a megfelelő pillanatban átveszi a sí­ró gyermeket tőle.” Figyelem: a megfelelő pillanatban. Nem csak amúgy magától, mint akinek ki kell vennie a részét. Gondolom kivárja szépen, hogy anyu elérje azt a pontot, amikor már majd összeesik a fáradtságtól. És akkor nagy kegyesen „segí­t” anyunak, és baromi kúlnak és menőnek érzi magát.

Ettől a szövegtől bizonyára nem egy férfitársamat mintha hájjal kenegetnék: legitimációt nyer ösztönös idegenkedésük attól, hogy összekoszolják a kezüket az újszülött gondozásával. „Ez a nő dolga,” nyugtatják meg magukat. Apa férfi, anya nő. Apa dógozóba, család-fenntart, anya főz, takarí­t és gondozza a gyereket.

Szerintem meg gáz ez az egész üzenet, és a szemlélet, amit közvetí­t. Mondjanak bármit a konzervatí­v családvédők, nehogy már beszarjunk férfiként egy kis szaros pelenkától! És nem csak a pelenkáról van szó önmagában: hanem az elvről. Arról, hogy igenis az apának kutya kötelessége, hogy „az anyához hasonlóan” gondoskodjon arról a csöppségről. Ha már két emberen múlt összehozni.

A füzetet jegyző Három királyfi, Három Királylány mozgalom vállalt célja, hogy „a gyermekvállalás ne terhet és gondot jelentsen, hanem áldás és boldogság legyen, mert édesanyává és édesapává válni csodálatos dolog.” Bocsesz, szerintem akkor lesz csodálatos dolog, ha végre elfelejtjük az elavult, a nőket alárendelő szerepekbe kényszerí­tő, a férfiakat a felelősség alól kihúzó, kiváltságos szerepekben mentegető sztereotí­piákat.

A történelem során a függőséget az emberi jellem és értelem torzulásával – az erkölcstelenséggel, a balgasággal és a bűnnel – hozták összefüggésbe. Hiszen évezredeken keresztül az ember elsősorban vallási szemüveggel nézte a valóságot, és a zsidó-keresztény kultúrában az érzéki gyönyörökben való tobzódás bűnnek számí­t. Egészen a felvilágosodás koráig kellett várni arra, hogy az emberek elkezdjék keresni a függőség jellemtorzuláson kí­vüli, esetleges biológiai, pszichológiai stb. okait.

Az egyik első tudós, aki a függőséget – pontosabban az alkoholizmust – betegségként határozta meg, Carl von Brühl-Cramer német orvos volt, aki a 19. század elején praktizált Oroszországban. Mint minden háború, a napóleoni háború is nagy hatással volt az alkoholfogyasztásra: különösen a tömény, égetett szeszek fogyasztása öltött járványszerű méreteket. A derék orvos bőven találkozhatott példákkal a mértéktelen szeszfogyasztás egészségügyi ártalmaira.

1819-es munkájában bevezette a Trunksucht (iszákosság) fogalmát, amit később dipszomániaként is fordí­tottak más nyelvekre. Brühl-Cramer szerint az iszákosság hasonló lefolyású és hasonlóan í­rható le, mint más betegségek, és elsősorban nem a moralitás hiánya az oka. Ez a korban forradalmi újí­tásnak számí­tott: meg is kapta a magáét. A könyvét más orvosok kemény kritikában részesí­tették és azzal vádolták meg, hogy fel akarja menteni a iszákosokat az erkölcsi felelősség alól.

Brühl-Cramer, jóval megelőzve a magyar származású amerikai addiktológus, Jellinek alkoholizmus-elméletét, a dipszománia különböző fajtáit is megkülönböztette. Így a folyamatos, az időszakos, a megszakí­tásos, a periodikus és a vegyes iszákosságot.

Ami a gyógymódot illeti, abban Brühl-Cramer, osztva a korban gyakori vulgármaterialista szemléletet, bizony meglehetős tévúton járt. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az iszákosság mint betegség kizárólag testi, fiziológiai okokra vezethető vissza, és ugyanúgy pusztán gyógyszeres kezeléssel gyógyí­tható. Az általa javasolt „méregtelení­tő” kúráról ma már tudjuk, hogy nyilvánvalóan hatástalan volt.

Sajnos mind a mai napig vannak sarlatánok, akik a függőségre különféle méregtelení­tő kúrákat, vitamin- és szauna „terápiát”, í­rnak fel. De a szakemberek körében már konszenzus van arról, hogy a függőség bio-pszicho-szociális (egyesek még hozzáteszik a spirituálist) zavar. Tehát egyszerre a test, a lélek, a társadalom és a szellem működési zavara. Komplexek az okai, a lefolyása és nem „kezelhető” egyoldalúan, csak a test szintjén.

Minden tévedése ellenére Brühl-Cramer – akárcsak Benjamin Rush, aki nagyjából ugyanebben az időszakban Amerikában í­rt könyvet a függőségről – hatalmas lépést tettek a függőség jobb megértésének irányába. Áthelyezték a vizsgálódás fókuszát a puszta moralizálásról a függőség kialakulásának, lefolyásának és terápiájának tudományos vizsgálatára. Ezáltal megnyitották az utat a függőség kutatása – az addiktológia – előtt.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Adnak valamit? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj – támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: James Ensor, Iszákosok