Az emberek meglepően hasonlóan írják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krízisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most. Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt – a lelked súlytalan. De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik. Ahogy Rilke írja: „És minden reggel újra kezdődnek a dolgok, mintha még nem történt volna semmi. Csak a szívünk emlékezik.” Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mögötte pedig mindig is ott van valami más – egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszíti a súlyát és az értelmét. „Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszínén lebeg,” mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus. Ez a gondolat vigaszt nyújt. Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosító, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amíg a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer. Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segít a túlélésben – de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis írja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr. Meg kell szelídítenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség. „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” (note to myself)

Gyerekek, a NER nyelvújító leleményének nincsenek határai… Laci elmehetne forgatókönyvírónak „A tudatrablók támadása” című scifi-horror filmhez: „Amikor a tinédzserek elszívták az első spanglit a parkban, naivul azt hitték, hogy egy idétlen röhögcséléssel tarkított este elé néznek. De arra nem számítottak, hogy baljós, sokkoló felfedezés vár rájuk: jönnek a tudatrablók, akiknek a létezését is el akarták titkolni előlük a libsik…” A Chatgpt-t megkérdeztem, hogy találkozott-e már a „tudatrabló” kifejezéssel. Hát nem. És ezt a megjegyzést találta fűzni hozzá: „Ez a retorika démonizáló jellegű, és nem tükrözi a modern tudományos megközelítést a szerhasználatról, amely szerint a droghasználat komplex társadalmi, pszichológiai és egészségügyi jelenség, nem pedig pusztán ‘önkéntes önmegsemmisítés’ vagy ‘tudatrablás’. Persze ha Karcsi bácsi éppen colstok részegre issza magát a restiben pálinkával és a világát se tudja, az nem tudatrablás. Az nemzeti identitás! ‍♂️

Amikor az én generációm – X – először találkozott az illegális drogokkal a 90-es években, ez az egész téma teljesen tabu volt. Persze sok szempontból még ma is az. Ha a hivatalos állami hozzáállást nézzük. De nekünk itt Kelet-Európában annak idején még az előző nemzedékektől sem igazán volt mit tanulnunk. Hiszen ők csak annyit tudtak erről a témáról, ami a Vasfüggöny mögé beszivárgott a Kádár-rendszerben: torz és részleges féligazságokat. Élő tapasztalatok nélkül. Nem volt még Internet, vagy ami volt, gyermekcipőben járt. Első élményeink tétova tapogatózások voltak. Haveroktól ellesett trükkökből, a folklór ködén át, saját hibáinkból tanulva kellett elválasztani a tényeket és a mítoszokat. A ma felnövekvő generációkkal azonban már másként van. Egyre többször hallok olyan történeteket, különösen így nyáron, fesztivál-szezonban, hogy egy éppen felnőttkorba lépő fiatal nem a haverokkal, hanem éppen a szüleivel próbálja ki először a füvet, az ecstasy-t vagy az LSD-t. Persze ezektől a történetektől a hivatalosságok valószínűleg agybajt kapnak. Hogy teheti egy szülő, hogy „kábítószert” ad a gyerekének? Micsoda felelőtlenség! Bizonyára vannak felelőtlen szülők is. Tudjuk azt is, hogy az alkoholista/függő szülők gyermekei is nagyobb eséllyel válnak függővé. Átadják a transzgenerációs traumákat, az egészségtelen megküzdési stratégiákat. Azt is tudjuk, hogy minél hamarabb próbál ki valaki szereket, annál nagyobb valószínűséggel lesznek komoly problémái a szerhasználattal később. Egy bizonyos érettség, életkor alatt bizony felelőtlenség túlzottan engedékenynek lenni. De én most azokról a szülőkről beszélek, akikre rosszindulattal sem tudnám rásütni, hogy függők, vagy hogy felelőtlenek. Éppenhogy nagyon is rendezett életet élnek és a szívükön viselik a gyerekeik sorsát. A legjobbat akarják neki. Bár nagy tapasztalataik vannak tudatmódosító szerekkel, és tudják, hogy nem ártalmatlanok, egyben azzal is tisztában vannak, hogy ha egy fiatal ki akarja próbálni – legfeljebb késleltetni tudják a kipróbálást, de megakadályozni nem. Különösen – és ezt itt hangsúlyozom – ha már 18 körüli, felnőttkorba lépő fiatalokról van szó. Éppen a saját tapasztalataikból indulnak ki: milyen jó is lett volna, ha valaki olyan vezeti be őket ebbe a világba anno, akiben megbíznak. Milyen jó lett volna, ha látnak maguk előtt olyan mintákat, hogy lehet ezekkel a szerekkel felelősen, tudatosan élni – és nem visszaélni velük. Márpedig ezek a szülők, akikről beszélek, maguk is így használnak szereket. Kikapcsolódásra, önmegismerésre, szocializációra, örömszerzésre – alkalomhoz kötötten, romboló függőség nélkül. „Inkább velem használjon először, mint valami ki tudja mennyire megbízhatatlan idegenekkel,” mondta nekem egy felnőttkorba lépő lány apukája. Aki egyébként saját bevallása szerint élete egyik legjelentőségteljesebb élményét élte át, amikor a lányával MDMA-zott egy fesztiválon. „Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és megtudtuk, hogy miben van a másik.” Tény az, hogy felnőtt már egy olyan generáció, akiknek a szülei nem csak TV-ből vagy fiatalkori sztorikból ismerik a drogokat, de felnőttkoruk nagy részében kisebb vagy nagyobb rendszerességgel, alkalomszerűen maguk is használtak illegális szereket. És ez az új generáció már teljesen másként szocializálódik bele mondjuk a füvezésbe vagy a partidrogozásba. A társadalom, az állam viszont még mindig a szemellenzős zéró-tolerancia álláspontján van ebben a kérdésben. Így a generációközi tapasztalatok átadásával sem foglalkozunk őszintén: vajon mik legyenek a szabályok? Vajon hogyan tudják az idősebb generációk úgy átadni a tapasztalataikat, hogy közben se ne démonizáljanak képmutatóan, de ne is normalizáljanak felelőtlen droghasználati mintákat? Mik az etikai bukkanók? Honnan tudhatod, hogy kész van rá? Ezek a kérdések bizony ma nagyon sok szülőt kínoznak, és ezek a szülők szinte semmi támogatást nem kapnak a megválaszolásukhoz a buta egybites propagandán kívül. Ez baj.

Megvan, ki felelős azért, hogy „az árnyékban élő” fiatalok drogoznak! Laci megtalálta a választ. Talán elolvasta Rácz professzorék lektorált szaklapban megjelent tanulmányát (belinkelem a hozzászólásba) és azonosította a rendszerszintű okokat? A kirekesztést, a strukturális deprivációt és az örökölt tehetetlenséget, az ezekből fakadó jelenorientált létezési módot? Esetleg ezen rendszerszintű problémák mögött megnevezte a politikai felelősöket? Á dehogy, te csacsi! A zenészek. Na azok aztán bajban vannak. Ők tehetnek mindenről. Hencegnek a „fényben”, ezért drogozik a magyar fiatal. Tényleg mint a Tanú című filmben, amikor Pelikán uszodás fiaskója után internálják a jegyszedőt, mert kiderül, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Mondjuk tegyük félre, hogy eleve mennyire visszás a saját tehetségükből sikeres zenészeket fikázni amiatt, hogy „hencegnek” a luxussal. Egy olyan országban, ahol lopott közpénzből meggazdagodott milliárdosok és „saját lábon” álló csemetéik rendszeresen villantják a hihetetlen luxust. De akkor politikusként esetleg nem kéne azzal foglalkozni, hogy vajon miért is élnek fiatalok tömegei „árnyékban”? Hogy vajon a rendőrpara mellé esetleg adunk-e nekik mondjuk valódi mobilitást serkentő közoktatást, szociális ellátást és kultúrát? Adunk-e kivezető utakat a függőségből, korszerű megelőzéssel és ellátórendszerrel? Nem lehet, hogy esetleg ezekkel is kellene foglalkozni? És aztán, ha már ezekről gondoskodtunk, de csak aztán, el lehet diskurálni a tömegkultúra előadóművészeinek a felelősségéről is. Ami kétségkívül van. Csak hát ugye mondjuk az „árnyék” szerepe picit fontosabb az „árnyékban lévő” fiatal soktényezős nyomorúságában, mint a csalóka „fényé”, amit az árnyékban lévő előtt felvillantanak…

Megvan, ki felelős azért, hogy „az árnyékban élő” fiatalok drogoznak! Laci megtalálta a választ. Talán elolvasta Rácz professzorék lektorált szaklapban megjelent tanulmányát (belinkelem a hozzászólásba) és azonosí­totta a rendszerszintű okokat? A kirekesztést, a strukturális deprivációt és az örökölt tehetetlenséget, az ezekből fakadó jelenorientált létezési módot? Esetleg ezen rendszerszintű problémák mögött megnevezte a politikai felelősöket? Á dehogy, te csacsi! A zenészek. Na azok aztán bajban vannak. Ők tehetnek mindenről. Hencegnek a „fényben”, ezért drogozik a magyar fiatal. Tényleg mint a Tanú cí­mű filmben, amikor Pelikán uszodás fiaskója után internálják a jegyszedőt, mert kiderül, hogy az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Mondjuk tegyük félre, hogy eleve mennyire visszás a saját tehetségükből sikeres zenészeket fikázni amiatt, hogy „hencegnek” a luxussal. Egy olyan országban, ahol lopott közpénzből meggazdagodott milliárdosok és „saját lábon” álló csemetéik rendszeresen villantják a hihetetlen luxust. De akkor politikusként esetleg nem kéne azzal foglalkozni, hogy vajon miért is élnek fiatalok tömegei „árnyékban”? Hogy vajon a rendőrpara mellé esetleg adunk-e nekik mondjuk valódi mobilitást serkentő közoktatást, szociális ellátást és kultúrát? Adunk-e kivezető utakat a függőségből, korszerű megelőzéssel és ellátórendszerrel? Nem lehet, hogy esetleg ezekkel is kellene foglalkozni? És aztán, ha már ezekről gondoskodtunk, de csak aztán, el lehet diskurálni a tömegkultúra előadóművészeinek a felelősségéről is. Ami kétségkí­vül van. Csak hát ugye mondjuk az „árnyék” szerepe picit fontosabb az „árnyékban lévő” fiatal soktényezős nyomorúságában, mint a csalóka „fényé”, amit az árnyékban lévő előtt felvillantanak…

Tényleg, azért ez már felháborító, hogy nem hagyják az embert ebben az országban nyugodtan élvezni a lopott vagyont a luxushaciendán, még fotózgatnak is itt mindenféle újságírók, oktvetetlenkednek itt mindenféle jogvédők. Ez már tényleg tűrhetetlen, hát a lófnak is van vége, mit képzelnek ezek? Már a zebráit se etetheti meg az ember anélkül, hogy ne kattogna a gép. A végén majd még el is kell számolni a közpénzzel? Hát hová jutna ez az ország, ha ezt hagynánk??

Orbán Viktor tényként közölte, hogy agyonvertek egy kárpátaljai magyar férfit az ukrán hadseregben. A rokonokkal szemben az ukrán hatóságok mást állítanak – reméljük, kiderül az igazság. A részvét nyilvánítása szép emberi gesztus mindenesetre. Ugyanakkor szeretném felhívni Orbán úr figyelmét, hogy nem is olyan régen egy másik magyart is agyonvertek a rokonai szerint – méghozzá itt, nálunk, Magyarországon. Magyar rendőrök, a miniszterelnök által indított drogellenes háborúban. Érdekes módon miniszterelnök úr abban az ügyben nem érezte úgy, hogy meg kell szólalnia, vagy részvétet kell nyilvánítania a rokonok felé. Vajon az egyik magyar élete többet ér, mint a másiké? A „drogosért” nem kár? Az ő rokonai nem érdemelelnek részvétet?

Kiadták a kilövési parancsot Azahriah-ra. Sorra jelennek meg a gyalázó cikkek, amik azt próbálják elhitetni az olvasókkal, hogy a zenész „öngyilkosságra és droghasználatra biztatja a fiatalokat.” Milyen érdekes, nem? Mármint az, hogy korábban fel sem tűnt nekik, hogy bármi gond lenne a zenéjével. Mr. „a fűszívás ördöggel cimborálás” Orbán például tavaly valamiért még rongyosra hallgatta a Rampapampam számot. Gondolom fel sem tűnt neki, hogy a „roll a canna-cannabis, raggaman/Karikába fújjuk a füstöt” miről is szól. Csak rázta rá a seggét eszetlenül. Van ilyen na. Mi is azt énekeltük gyerekkorunkban, hogy levelet kaptam life meg ásót visz a Laci. Na de most, valamiért véletlenül éppen akkor, amikor a zenész beszólt párszor a kormánynak – feltűnt nekik, hogy milyen veszélyes is ez az ifjúságra. Muhaha. Hát próbálkozni lehet. De nem tudom, feltűnt-e, srácok, hogy ez a srác háromszor töltötte meg a Puskás Arénát – vajon mivel akarjátok aláásni, néhány dühös Horváth Laci poszttal? Good luck! Szerintem egyébként csak azt érik el ezzel, hogy esetleg az idősebb generációból is többen fogják meghallgatni, akik egyébként nem is kedvelik. Tudjátok, a Pride-al is ez volt: addig-addig tiltották, hogy még a konzi boomer nagyik is kimentek vonulni. Én például most hallgattam meg először a Rampapapam című slágert – ezt már elértétek srácok, gratulálok! Rajongó nem lettem. De ha így folytatjátok, akkor eskü néha rá fogom rakni a spoti playlistre.

Orbán Ráhel New Yorkba költözik családostul. Ahol „önállóságot, rugalmasságot, nyitottságot” tanulhatnak majd a gyermekei, írja. Egyem a száját! Csupa olyan dolgot tanulhatnak, amit idehaza nem igazán. Apu sokat tett azért, hogy így legyen. Hogy rugalmatlan, zárt gondolkodású alattvalókat képezzünk önálló, rugalmas, nyitott polgárok helyett. Hogy a hazai közoktatás jelentős része a leszakadást és ne a mobilitást szolgálja. Sőt, hogy szinte tanár se maradjon már benne. No de persze a NER-elit gyermekeire nem vonatkozik az, ami egy zsákfalu szegregált osztályának tanulóira. Ők tanulhatnak külföldön – és persze nem a Moszkvai Állami Egyetemen, hanem az otthon egyébként megvetett és szidott Nyugat elitiskoláiban, elitegyetemein. Pont, mint valami átlagos afrikai vagy közép-ázsiai diktatúra elitjének a gyermekei. És persze ha megbukik a rezsim, akkor se kell aggódni: közben szépen kimentik és fehérre mossák az otthon ebül szerzett vagyont. Régi recept ez. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy miniszterelnök úr, aki rendszeresen azon retteg, nehogy hozzánk is beköszöntsön a nyugati apokalipszis, vajon hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy unokái egy olyan város utcáin fognak lófrálni, ahol legális fűboltok vannak és a szivárványcsaládok látványa mindennapos? Ő, aki hónapok óta azt harsogja, hogy még egy évben egyszer, a Pride látványától is tartós mentális károsodást szenvednek a gyerekek? Ő, aki évek óta arról papol, hogy füvet szívni ördöggel cimborálás? Aki minket, civileket rögtön idegen ügynöknek bélyegez meg, amikor a nyugati világban működő megoldásokat próbálunk meghonosítani a közjó érdekében? Hát így. A császár meztelen.

Sokan azt hiszik, hogy a konfliktusok hiánya egyenlő a jólléttel. „Ha nem kerülök konfliktusba másokkal, akkor biztos jól nyomom” – gondolják magukban. Valójában ez nincs így. A konfliktuskerülés gyakran éppen az elakadás jele az életedben. És van olyan, amikor éppen az jelzi a gyarapodásodat, hogy mersz konfliktust vállalni. Ami persze rövid távon feszültséget és stresszt jelent, viszont ez szükséges ahhoz, hogy hosszú távon önazonos maradj. Avagy ahogy Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja mondta: kongruens légy. Tehát az érzéseid, a gondolataid, a viselkedésed összhangban legyenek egymással. Mert ha ez nincs meg, az folyamatos feszültséget jelent, megbetegíthet és időzített bombaként lappang. Én alapvetően hajlamos vagyok konfliktus-kerülésre. Ami bizonyára következik abból, ahogyan emberként fejlődtem a születésem óta. Szeretem, ha mindenkinek a kedvére tudok tenni. Ez látszólag jó tulajdonság – de valójában sérülékennyé tesz. Gyakran a jóllétemet függővé teszem más emberek visszajelzéseitől. A konfliktus-kerülés kényelmes. Bele lehet süppedni, mint egy karosszékbe. Függőséget okoz és más függőségeket fűt. Halogatást, hazudozást, álságosságot gerjeszt. Könnyű azt hinni, hogy ha nincs konfliktus, az jó jel. De ha túl sokat bujkálsz az élet elől kanapékon, emojik, ál-mosolyok mögött, az nem felszabadít, hanem inkább bekorlátoz és bezár. A konfliktus önmagában nem rossz – van egészséges és egészségtelen konfliktus. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre. A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás. A konfliktus-kerülő embernek nincsenek szilárd határai. Márpedig ha nem húzod meg a határokat magad körül, ha nem jelölöd ki világosan, mit lehet veled megtenni és mit nem – azzal bántod magadat, és másoknak is tálcán kínálod, hogy bántsanak. És aztán ha már nem tudod elkerülni a konfliktust, akkor egy ponton felrobbansz, és az nagy eséllyel válik egészségtelen konfliktussá. Beismerni, hogy nem vagy tökéletes, vannak fogyatékosságaid, vállalni a sérülékenységed – mindig bátorságot jelent. Ez az első lépés. És az, hogy elfogadd magad, kamuzás, önostorzás vagy önfényezés nélkül. Amilyen vagy. Innen lehet csak elindulni. Kényelmetlen? Az. „Választhatjuk a bátorságot vagy a kényelmet, de nem mindkettőt egyszerre,” írja Brené Brown. (note to myself) kép: Edvard Munch