Széljegyzetek

AITA. Mond nektek valamit ez a rövidí­tés?

Igen, angolul van. A Reddit egyik bugyrában található egy fórum: Am I the asshole? (Vajon én vagyok a seggfej?) cí­mmel. Az emberek beí­rják a kis történeteiket, hogy az Zinternet népének bölcsességében bí­zva kiderüljön: a leí­rt szituációban vajon ők voltak a seggfejek, vagy a másik fél.

A közösségi média népbí­róságának í­télete tömör. Általában kétféle: YTA (te vagy a seggfej) vagy NTA (nem te vagy a seggfej). Egyes esetekben viszont NAH – senki sem seggfej. Vagy ESH – mindenki seggfej ebben a történetben.

Vajon miért követi több millió ember ezt a fórumot? Miért osztják meg emberek tömegei a történeteiket vadidegenekkel?

Hiszen a közösségi médiában az í­téletek többnyire kiszámí­thatóak. Az emberek neme, világnézete és saját előí­téletei, korlátoltságai, sérelmei bukkannak a felszí­nre. Akin korábban mély sebet ejtettek, az ráfröccsenti a frusztrációját mindenre és mindenkire, aki akár távolról is emlékezteti arra, akitől a sebet kapta. A döntést, az í­téletet ösztönös szinten nagyjából az első egy-két másodpercben meghozzuk – és az érvek, amiket felsorakoztatunk, többnyire már csak ennek a racionalizálását szolgálják.

És mégis: a közösségi média arra a mindannyiunkban élő genetikailag kódolt ösztönre épí­t, hogy viselkedésünket folyamatosan a közösség visszajelzéseihez igazí­tsuk. Szociális állatként a túlélésünk érdekében nagyon fontos, hogy elfogadjanak bennünket a csoportunk tagjai. És ez a csoport, mí­g évmilliókig csupán néhány emberből állt, az Internet korában – gyakorlatilag korlátlanul bőví­thető.

Amikor a főemlősök között konfliktusok robbannak ki, akkor a konfliktusok közösségi feloldásának egyik eszköze: a kurkászás. Amit a közösségi médiában teszünk, az gyakorlatilag megfelel annak, amit Robin Dunbar evolúciós pszichológus „verbális kurkászásnak” nevezett. Nem az információk átadása a lényeg – hanem az, hogy megsimogassák a buksinkat. Hogy igazolást nyerjünk, helyreállí­tsák az önbecsülésünket.

Az AITA fórum szabályzatában szerepel a figyelmeztetés: „ne feledd, mindannyiunkkal előfordul, hogy mi vagyunk a seggfejek.”

És tényleg. Könnyű elfelejteni. És hogy mikor vagyunk igazán seggfejek, azt a legritkább esetben tudjuk meg az Internet népétől. Tőlük legfeljebb hajtépésre – vagy verbális kurkászásra számí­thatunk.

Mindig nagy öröm élőben is találkozni a Drogriporter szépen gyarapodó támogató közönségével – legalábbis egy részével – a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényein. Tegnap ismét sikerült megtölteni a Magnet Közösségi Ház Hamvas termét a Drogriporter Szabadegyetem – Gyógyí­tó Tudatállapotok cí­mű filmvetí­téssel és beszélgetéssel. Reméljük, aki ott volt, jól érezte magát, és aki online nézte meg a filmeket, annak is tetszettek!

Elküldtük a filmben szereplő skót kollégáknak is a vetí­tésen készült képeket, akik nagyon örülnek Nektek – és annak, hogy inspirálhatnak minket a történeteikkel. Amelyek, ebben azt hiszem, megegyezhetünk: szí­vszorí­tóak és egyben szí­vmelengetőek. Nagyon szépen köszönjük a két vendégünknek, Dr. Móró Leventének és Dr. Szigeti Balázsnak, hogy megvitatták velünk a pszichedelikus gyógyászat előtt álló szédí­tő lehetőségeket – és a magyar rögvalóságot.

Mivel ez egy nagyon fontos társadalmi téma, úgy döntöttünk a film rendezőjével, Takács István Gábor kollégámmal közösen, hogy ezúttal a nyilvánosság számára is hamarosan elérhetővé tesszük a két filmet és a beszélgetést. Hogy terjedjen az üzenet. Aki nem tudott eljönni, az hétfőn megnézheti majd a rendezvényen készült felvételeket a blogon. Jó lenne majd vidékre is elvinni a filmet és a beszélgetést.

Sajnos ezúttal először kellett azzal szembesülnünk, hogy szélhámosok „jegyeket” árultak a Fb-on a rendezvényünkre: ne üljetek fel senkinek, aki pénzt akar belőletek kicsikarni ilyesmivel! Szintén szélhámosság, ha azt látjátok, hogy valaki „streaming” linket posztol az esemény kapcsán: a valódi élő közvetí­tés linket csak közvetlenül tőlünk lehet megkapni emailen!

Csak hogy tudjátok: a kapuban fizetett adományok nagy része ilyenkor sajnos arra megy el, hogy kifizessük a terembérletet. Ha esetleg van olyan, aki tud lehetőleg a belvárosban ingyen vagy alacsony áron olyan termet, ahová legalább 200 ember befér, az szóljon! És persze légyszí­ves támogassátok a Drogriportert, ha szeretnétek, hogy maradjon Magyarországon egy hang, ami hitelesen és szí­vhez szólóan tájékoztat ilyen kényes témákban is: https://drogriporter.hu/tamogass/

Hát ez bizony í­gy van velünk, emberekkel.

Tök könnyű kényelmes hazugságokkal körülvenni magunkat, amelyekkel megracionalizáljuk a saját önzésünket, kiváltságainkat vagy éppen gyávaságunkat. Nagyon könnyű csak és kizárólag a saját sértettségünkből kiindulni és abból magyarázni az egész világot. Különféle egyoldalú, egyszerű magyarázatokat találni bonyolult és összetett problémákra. „Szent” és „örök” természeti törvényszerűségekre hivatkozni akkor, amikor valójában csak nem szeretnénk feladni a mi komfortos társadalmi előí­téleteinket.

Az igazság mindig több, mint a valóság: meg kell érte küzdeni. Nem adja magát könnyen. Nem lehet megvásárolni, mint valami tömegterméket. Csak akkor lesz a tiéd, ha hajlandó vagy kockáztatni, hogy fájdalmat okoz. Ha hajlandó vagy perspektí­vát váltani, ami gyakran félelmetes lehet. És szembesülni azzal, hogy az igazság gyakran egyáltalán nem olyan kerek, mint ahogy hinni szeretnéd – és több arca is van.

Van olyan, hogy ki kell állnod az igazadért. Vagy másokért. De nem szabad, hogy a saját igazad elvakí­tson. Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor az ember csak szajkózza a saját igazát, anélkül, hogy akár minimálisan őszinte törekvés lenne benne arra, hogy megértse a másik álláspontját, hogy együttérezzen a másikkal, amikor csak a saját sértettsége mozgatja – az igazság akkor rejtőzik el leginkább előlünk. Ezért nem is látom értelmét a parttalan, polarizált vitáknak, amikor két fél lövöldözik egymásra a lövészárokból. Csak amikor felbukkan a párbeszéd szelleme, és jelen van az együttérzés – csak akkor mutatkozik meg az igazság.

Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkámat Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

A miniszterelnök újabb agymenést tartott a demográfiai csúcson a családot és a gyerekeket fenyegető legnagyobb veszélyről.

Vajon mi ez a veszély?

A szegénység, a nyomor? A gyermekéhezés? A lakóhelyi és iskolai szegregáció? A családon belül erőszak? Az alkoholizmus és egyéb drogfüggőségek? Mentális zavarok, feldolgozatlan traumák? A gyermekvédelmi rendszer totális csődje?

Nem, nem, dehogyis.

A liberálisok. Azok fenyegetik legjobban a családokat és a gyerekeket. A liberálisok tehetnek róla, hogy ilyen kevés gyerek születik, mert „tehernek állí­tják be a családalapí­tást”. Bezzeg ha leszámolunk a libsikkel és helyreállí­tjuk a konzervatí­v családmodellt, akkor majd megindul a gyermekszülési hullám.

Egy friss családalapí­tóként akkor hadd mondjak el valamit: számomra, és még rengeteg potenciális családalapí­tó számára, nem a családalapí­tás a teher. Nem a melegek, a migránsok, a fűszí­vók, a liberálisok, a feministák stb. a család ellenségei.

A teher az, hogy ez az ország egyre inkább élhetetlenné válik, ahol egy értelmesen gondolkodó embernek egyre kevésbé van kedve gyereket vállalni. A teher az, hogy nem tudod, hogyan fogsz egzisztenciát biztosí­tani a gyerekednek egy olyan országban, ahol a „családvédelem” valójában egy Család, a keresztapa és a haverok vagyoni gyarapodását jelenti. A teher az, hogy lassan nem marad tanár az iskolákban, aki a gyerekedet majd emberségre, emberséggel taní­tsa – és nem marad tiszta ví­z, levegő, termékeny föld és éltető természet a bolygónkon.

Mézga Gézát idézted: „papa, mama, gyerekek, csupa szí­v, szeretet” – pedig nem értetted meg, hogy ez nem egy politikai szlogen a „hagyományos” család mellett. Ebben a lényeg „a csupa szí­v, szeretet”. Ami még az átlagostól eltérő, kicsit fura, kicsit különös családokat is igazán szerethetővé és fenntarthatóvá teszi. Mí­g ha ez nincs meg, akkor megette a fene az egész családot, legyen az bármennyire „hagyományos”.

A cukorszirupos családvédő maszlag, a polgárok világnézeti megosztása és a fantomellenségekkel szembeni félelemkeltés helyett inkább az lenne egy vezető feladata, hogy a következő nemzedék számára élhető, fenntartható és szabad jövőt teremtsen. Mindannyiunk számára.

Nézem a képeket, amiket a „8 utas” (8 Passangers) cí­mű, az eszményi szülőségről szóló YouTube csatorna alapí­tója, Ruby Franke töltött fel a családjáról. Egészségtől kicsattanó, mosolygós arcok. Jómódról árulkodó öltözet és ház. Fiatalos, karcsú szülők. Mindenki happy – az ideális család.

Csak éppen, mint kiderült, a valóság egyáltalán nem volt olyan idilli, mint amit a felszí­n mutatott: egyik nap a szomszédok ajtaján egy rettegő gyerek kopogott, aki elmondta, hogy a Franke házból szökött meg az ablakon. Ahol a szülei bezárták és napok óta nem adtak neki enni büntetésből. A bokájánál és csuklójánál szigszalag nyomai, a testén sebek éktelenkednek.

Ruby Franke, a Utah államban élő nő konzervatí­v momfluencer vlogger volt – a hagyományos család és a vallásos konzervatí­v nevelés hí­vei valóságos kultuszt épí­tettek köré. Nem kell itt a feminizmus a női egyenjogúságról, nem kell itt a sok libsi picsogás a gyerekek autonómiájáról, szigorú szabályokra van szükség, vallotta Ruby. És ha ezeket a gyerek megszegi, akkor alaposan meg kell büntetni. Ha kell, nem kell visszariadni a fizikai büntetéstől sem. A hagyományos nemi szerepek és a tekintély tiszteletére kell taní­tani.

Ami az egész történetben a leginkább dermesztő, hogy ez az egész a nyilvánosság orra előtt történt: a YouTube csatornának 2 millió (!) követője volt. Hosszú évekig. Hiába tettek a szomszédok bejelentést, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Elvégre mi rossz is történhetne egy ilyen idilli, keresztény, hí­vő család gyerekeivel? Egy gyerek szerencsés menekülése kellett ahhoz, hogy Franke-t végül letartóztassák.

A konzervatí­v „jogvédők” mást se csinálnak, mint a „szülők jogait” védik. Ahhoz, hogy úgy neveljék a gyereküket, ahogy ők akarják. Valóságos hisztériát keltenek azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeket manapság milyen sok veszély fenyegeti a családon kí­vül: LMBTQ karakterek a filmekben és könyvekben, szexuális felvilágosí­tás az iskolában és mindenféle radikális eszmék. Közben végsőkig romantizálják a hagyományos családot, amit minden áron meg kell védeni.

Nos, az a nagy helyzet, hogy a bántalmazás áldozatául esett gyermekek túlnyomó többségét családon belül éri bántalmazás: olyan emberektől, akiket a gyermek jól ismer. Akinek a gondjára van bí­zva. Nem állí­tom persze, hogy ez világnézeti kérdés: liberális szülők gyermekei éppen úgy áldozattá válhatnak. De azt a mí­toszt el kellene végre felejteni, hogy a „hagyományos család” az szükségszerűen valamiféle védőburkot jelentene a gyermek számára.

És mindenekelőtt: komolyan kell venni az áldozatokat. Még akkor is, amikor a közösségi média mosolygós felszí­nén minden rendben lévőnek tűnik: mi több, egészen idillinek. De közben a gyermek fuldokolhat a bántás és érzelmi elhanyagolás mocsarában.

Ryokan, a zen buddhista költő élete nagy részét remeteként élte le. Azzal töltötte napjait, amit a balgák unalmas semmittevésnek, a bölcs emberek viszont mindig is a legnemesebb tevékenységnek tartottak: szemlélődött.

Verseit főleg a természet inspirálta, és az embertársai közül leginkább a közeli falu gyermekeivel szeretett kapcsolatba lépni. Ők még nélkülözték mindazt a tettetést, törtető ambí­ciót és játszmákat, amik a felnőttek világát behatárolták.

Gyakorlatilag nem volt semmije – és mindene megvolt. Ételt, ruhát koldulással szerzett, ahogy egy buddhista szerzeteshez illik.

„Ha el akarod érni a szabadságot, ne hajszolj túl sok dolgot,” í­rta.

A 21. században még inkább azt hisszük, mint Ryokan korában a legtöbb ember: hogy boldogságunk attól függ, minél több dolgot birtoklunk és minél több zavaró külső körülményt tartunk az ellenőrzésünk alatt. Birtoklás és kontroll: ettől várjuk a boldogságot.

Gyakran álmodozunk arról, hogy mi lenne, ha megnyernénk a Lottót. Milyen gondtalan lenne akkor az életünk: milyen sok dolgot tudnánk birtokolni, milyen sok zavaró külső tényezőtől tudnánk megszabadulni. Pedig ez nem hozza el számunkra a boldogságot.

A dolgok, amiket birtoklunk – birtokolnak minket.
A körülmények, amelyeket ellenőrizni akarunk – kontrollálnak bennünket.

Ami a boldogsághoz kell, az mindig is ott van. Az orrunk előtt.

A legenda szerint amikor Ryokan kunyhójába egy rabló tört be, ott nem talált szinte semmit, amit elvihetett volna. Ryokan megsajnálta, és odaadta neki a ruháját, hogy ne távozzon már üres kézzel, ha ilyen messzire elfáradt. A rabló döbbenten távozott.

Aznap Telihold volt. Ryokan meztelenül ült éjjel a holdfényben, és azon sajnálkozott, hogy nem tudta odaadni a rablónak ezt a gyönyörű Holdat. A haiku-t, amit ebből az alkalomból í­rt, Kosztolányi Dezső fordí­totta le magyarra:

Kifosztva áll szegény lakom,
de a rabló a holdsugárt meghagyta
itt az ablakon.

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit – támogasd a munkám, hogy folytathassam az í­rást, nélküled nem megy: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad
a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója

még nem veszí­tett utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket
Te irányí­tod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a
szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.

Rabindranath Tagore, Ahol a szellem… (ford. Radó György)
kép: gio_roman87

(esti versek a drogriporterrel)

Sokan azt hiszik, hogy az a részünk, ami folyamatosan több és több élvezetre vágyik, a saját jobb meggyőződésünk ellenére, és még akkor is, amikor az már önpusztí­tóvá válik – az a részünk alapvetően rossz. Hibás. Selejtes. Ördögi. Egy belénk bújt démon, ami igazából mintha nem is mi lennénk.

„Nem vagy önmagad,” mondják gyakran a sóvárgó szerelmesnek, drogfüggőnek, szerencsejátékosnak (és ide mindenki helyettesí­tse be, amit tapasztalt). Aki az egyébként számára szent értékeket is kész feláldozni azért, hogy vágya és ragaszkodása tárgyából még többet kapjon.

Pedig ez tévedés.

Nagyon is a mi természetes, szerves részünk az, ami sóvárog és kényszeresen ragaszkodik. Az evolúció során a túlélés és fajfenntartás érdekében kialakult természetes mechanizmusok lépnek ilyenkor működésbe – nincs bennünk semmi idegen, démoni és selejtes. Még akkor is, ha sóvárgásunk beteges méreteket ölt.

Ami benned lejátszódik, azt először is megértened kell. Elfogadnod, hogy a saját ürességét mohón kitölteni vágyó, soha jól nem lakó, soha ki nem elégülő részed is Te vagy. Együtt kell érezned vele anélkül, hogy teljesen alávetnéd magad a zsarnokságának – mint ahogy együtt érzel egy toporzékoló kisgyerekkel. Tudod, hogy a viselkedése az ő szempontjából érthető, még ha egyben borzasztó önző is.

Dolgokhoz, emberekhez való kényszeres ragaszkodásunk mindig kétségbeesett és sikertelen kí­sérlet arra, hogy a saját magunktól elválasztó, lehasí­tó szakadékot áthidaljuk.

Tudjátok én azt gondolom, hogy száz év történelmi távlatából az utódaink számára már csak piszlicsáré perpatvarnak tűnnek majd a mai napi politikai torzsalkodásaink. Viharnak egy pohár ví­zben. Hogy volt-e nemzeti drogstratégia vagy sem. Hogy befóliázták-e a könyveket a boltokban. Hogy hány stadion épült. Amire majd az utódaink kí­váncsiak lesznek, az a következő: hogy lehettünk ennyire rövidlátóak, hogy nem tettünk semmit a Földet fenyegető ökológiai katasztrófa elhárí­tásáért? Ma a sok egyéb ügy között szinte teljesen elveszett a hí­r: a kormánypártok nem szavazták meg az EU Parlamentben a megújuló energiaforrások támogatására és a ví­zszennyezés visszaszorí­tására szolgáló törvénycsomagot. Az hogy az emberek világnézeti alapon mást gondolnak drogokról, szexualitásról és a sportról, hát Istenem. A demokráciába ez is belefér. A közvélemény idővel változhat. De az, hogy a saját gyerekeink, unokáink jövőjét váltjuk aprópénzre, és döntéshozói pozí­cióból nem csak tétlenkedünk, de aktí­van akadályozzuk a fenntartható jövőre való átállást? Ez bizony történelmi bűn. Mert gondolj te bármit a drogokról, a szexről vagy Istenről: ha nem lesz majd tiszta levegő és ví­z, ehető élelmiszer, élhető környezet – akkor száz év múlva nem biztos, hogy marad még bárki, aki ezekről gondolkodjon ebben lassan elsivatagosodó Kárpát-medencében.

kép: White Plastic Sky

„Minden mogorva ábrázat gyanús,” jelentette ki Michel de Montaigne, a 16. századi életvidám bölcselő.

Egy olyan korban, amikor mindenki borzasztóan komolyan vette saját magát, ő kigúnyolta ezt a fontoskodást. A Szent Bertalan Éj századában, amikor a vallási és törzsi gyűlölködés nevében halomra gyilkolták egymást az emberek: ő otthagyta a hivatalát és a szelí­d szemlélődő, mértékletes életet választotta.

Távol a Hatalom és Tekintély előtt hajbókolóktól. A hí­rnevet és vagyont hajszoló törtetőktől és a könyöklőktől. Távol a szabályokat dogmatikusan tisztelő erkölcs-csőszöktől és az élvezeteket nyakló nélkül habzsolóktól. Nem az embereket utálta meg, nem tőlük akart megszabadulni – csupán a szokások robotpilótáját bekapcsoló és vakon követő emberek balgaságától.

„Aki megszabadult a szokás borzasztó előí­téletétől, rájön, hogy rengeteg kétségtelenné kövült szabálynak nincs egyéb létjoga, mint a megszokás galambősz szakálla és ráncos ábrázata,” í­rja. „Ha azonban letépi ezt az arcát, s visszavezeti a dolgokat az igazság és az értelem forrásához, úgy érzi, hogy í­télkezése tótágast áll ugyan, s mégis szilárdabban megvetette lábát a földön.”

Montaigne számára a legnagyobb bűn: a kegyetlenség. Aminek szentesí­tésére mindig akad valami magasztos cél vagy örök törvény.

A bölcsesség legnyilvánvalóbb jele pedig: a derű. Ami nem engedi, hogy az ember saját sértettségének és hiúságának a levében fortyogjon és túl komolyan vegye a világot – és benne saját magát.

Ha engem kérdeztek, a világnak ma is több derűs, komolytalan szemlélődésre – és kevesebb komoly, kegyetlen fontoskodásra lenne szüksége.

Adnak valami az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit – támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Jabid Arsalan