Széljegyzetek

A diszkókban razziázva kellene besorozni a „kitágult pupillával” bulizó „szexuálisan érett csődöröket” az Orosz Ortodox Egyház főpapja, Andrij Tkacsev szerint. Szerinte „disznóság” olyankor „vétkezni”, amikor a társaid a kezüket-lábukat veszí­tik el. A razziáknak olyan gyógyí­tó hatása lenne, hogy idővel rá sem ismernének az országra, teszi hozzá.

Ácsi, Főpap Elvtárs Atya! Tegyük fel, hogy a keresztény erkölcs szerint vétek beekizve bulizni hajnalig egy moszkvai klubban, miközben emberek kezüket-lábukat veszí­tik el a fronton. De a disznóságot nem a táncolók követik el – hanem azok, akik fiatal férfiak tömegeit vezénylik a vágóhí­dra egy hódí­tó háborúban. Hogy ott kezüket, lábukat, életüket veszí­tsék el és gyilkoljanak. Ez az igazi disznóság – és ez az igazi történelmi bűn!

És még ennél is nagyobb disznóság az, hogy mindehhez a magát Krisztus egyházának tartó gyülekezet nemhogy áldását adja, de véressszájú háborús uszí­tást folytat. Lehet szőrszálhasogató teológiai vitákat folytatni arról, hogy vajon a kémiai tudatmódosí­tás önmagában bűn-e, ha igen, mikor az. De arról sok vitát nem kell folytatni, hogy a tömeggyilkosság, a népirtás összefér-e a krisztusi elvekkel – nem fér. Pont.

És az országra az lenne gyógyí­tó hatással, ha az agresszor befejezné a háborút, és hazavinné a fiatalokat, hogy ott azt tegyék, amit egy békés országban tenniük kell: táncoljanak, szeressenek és élvezzék az életet ahelyett, hogy gyilkolnak. Dicsértessék!

Vannak leckék, amiket az ember megtanul a meditálásból.

Például azt, hogy milyen piszok nehéz is jelen lenni és figyelni a lélegzetedet. Egyszerűnek tűnik, és mégis: egy a folyamatos tevékenység lázában égő, mindig hasznosnak lenni akaró, a puritán munkaetikába szocializálódott ember számára nincs is nehezebb, mint jelen lenni a mostban.

Az egó küzd, mint valami fuldokló a hullámok között, hogy felszí­nen maradjon, és megtartsa a kontrollt. Elkalandozik a múltba. A jelenbe. Fontos vagy élvezetes teendőket vizionál, amiket meg kellett volna tenni – vagy majd meg kell tenni.

Előhúzza a szégyent, mint a bűvész a nyulat a kalapból: a szégyent a semmittevés miatt. Retteg attól, hogy semmi nincs a napirenden: hogy ha nem kapunk visszajelzést másoktól, akkor nem is élünk. Egészen hajmeresztő trükkökhöz folyamodik, csak hogy folytathassa a tüsténkedő fontoskodó aggodalmaskodását. Hogy kitöltse az elme vetí­tővásznát képekkel, érzésekkel, gondolatokkal.

És aztán pukk: a buborék kipukkan. Az egó trükkje kifullad. Gyengéden visszatereled a figyelmed a lélegzethez.

És ott van egy másik lecke: hogy milyen könnyen megtagadjuk magunktól azt, amit egy barátunknak habozás nélkül megadunk. Azt, hogy odaülünk mellé és kedvesen, vigasztalóan jelen vagyunk vele, anélkül, hogy í­télkeznénk.

Magunkkal szemben olyan könnyen vagyunk hiperkritikusak – olyan könnyen használunk bántó szavakat, amiket hibázó, bajban lévő barátunknak eszünk ágában sem lenne mondani. Olyan nehéz a kedvességet és együttérzést befelé irányí­tani – és nem éreztetni magunkkal folytonosan azt, hogy nem vagyunk elég jók.

Aztán ott van az, hogy mennyire megszállottan csak azzal vagyunk elfoglalva, ami probléma, ami baj, ami szenvedés. Ellenben nehezen tudjuk tudatosí­tani azt, hogy milyen csodálatos, amikor nincs jelen probléma, amikor éppen nincs szenvedés.

Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista taní­tó ezt í­gy fogalmazta meg: „Amikor fáj a fogunk, akkor tudjuk, hogy milyen csodálatos lenne, ha nem fájna a fogunk. Ellenben amikor nem fáj a fogunk, akkor sem vagyunk boldogok. Pedig a nem-fogfájás nagyon csodálatos.”

Bosszankodunk és rázzuk az öklünket az égre, mert tele vagyunk gondokkal. Hasonlí­tgatjuk magunkat másokhoz. Sajnáljuk magunkat. Újrajátszuk a konfliktusok drámáit, jól megmondjuk a fejünkben, amit kellett volna. Idealizálunk elképzelt, sosem volt múltat – sóvárgunk sosem lesz jövők iránt.

És közben elmulasztunk hálát adni, hogy milyen csodálatos is emberként létezni, most, ebben a pillanatban, ezzel a lélegzetvétellel.

(notes to myself)

Bár amatőrként rendszeresen sportolok (futok, túrázok), sosem voltam sportrajongó.

Őszintén megmondom, hogy láttam volna ezer jobb helyét annak a 70 milliárd forintnyi közpénznek, amit a magyar állam az atlétikai vb-re fordí­tott. És a pénz kérdését félretéve: ezer más, égető társadalmi probléma kezelésére összpontosí­thatna jelenleg a magyar állam ahelyett, hogy giga-sportrendezvényeket szervez. Olyan ügyekre, ahol a szakemberek rendszeres vészcsengő-kongatásait is süket közönnyel fogadják a döntéshozók. Közegészségügy. Oktatás. Szociális ellátás. Drogpolitika. Csak hogy néhányat emlí­tsek.

Ez a kép viszont áttörte az ingerküszöbömet: az atlétikai vb-n két sportolónő úgy döntött, hogy megosztja egymással az aranyérmet.

Amiért aztán az Internet sportrajongó népétől jól megkapták a magukét. Egyesek gyávasággal vádolták meg őket, és szégyennek nevezték, hogy nem küzdöttek a végsőkig.

Számomra viszont éppen az ilyen kommentelők testesí­tik meg mindazt, amiért nem kedvelem a média által fogyasztási termékké silányí­tott professzionális sportot. Mert a pénz és elismerés hajszolása, a versengés- és teljesí­tmény-kényszer, a cirkusz és kenyér nekem túl sok benne. Mí­g a két sportolónő szép emberi gesztusa mindazt megtestesí­ti számomra, ami gyakran hiányzik belőle. Nagylelkűség. Józan lemondás. Az együttműködés öröme.

Néha elgondolkodom, hogy milyen lenne, ha gyermekkorban többen találkozhatnának í­gy először a sporttal. Nem úgy, ahogy például én találkoztam kölyökként, amikor edzésre jártam. Ami arról szól szólt, hogy az ember egy versenyistállóban érzi magát, ahol küzdeni kell az életben maradásért, különben lenyomják és megszégyení­tik. Ahol tombol a bullying. Hanem mondjuk szólhatna arról, hogy az ember egy támogató közösségben érzi magát. Ahol a teljesí­tményétől függetlenül is elfogadják és értékelik azt, hogy fejlődni akar. És ahol a sikert nem csak egymással szemben lehet elérni, hanem együttműködve is.

Talán lehetne nagyon sok embernek más a viszonya a sporthoz – találhatnánk sokkal többen sokkal több örömet a testmozgásban. Felmerül bennem, hogy akár a giga-sportrendezvényeknél és stadion-épí­tései projekteknél többet érne, ha többet foglalkoznánk azzal, hogy Kovács Robika és Szabó Gizike az áltisiben valóban megszeresse a sportot. Örömet találjon benne. Még akkor is, ha nincsenek kiemelkedő képességei.

Persze én, államunk és pártunk bölcs vezetőivel szemben, nem értek a sporthoz. Ők biztos jobban tudják…

kép: https://www.instagram.com/p/CwXXLt0s_Tu/?utm_source=ig_embed&utm_campaign=loading

– És akkor ti tényleg boldogok vagytok? – tettem fel a kérdést félig viccesen finn barátaimnak, akikkel a minap Helsinki egyik éttermében ültünk az asztal mellett.

A drogterületen dolgozó kutatók, szociális munkások, civilek és kormányzati tisztviselők, akikkel éppen arról beszélgettünk, hogy a finnek a globális felméréseken rendre a világ legboldogabb emberei között szerepelnek.

Nem válaszoltak azonnal. Megfigyeltem, hogy gyakran van ez í­gy a finnekkel: megfontolják, hogy mit felelnek. A legtöbb nem az a fecsegős fajta. Talán ez is jellemző vonása a kultúrájuknak: és talán ennek is köze van a lelki elégedettséghez.

– Persze nehéz meghatározni, hogy kinek mit is jelent a boldogság – kezdett bele egyikük óvatosan – De a finnekre jellemző a bizalom, egymás iránt. És a közintézmények iránt is. Hogy azok a közjót szolgálják. És ez a bizalom elvezet az élettel való egyfajta elégedettséghez.

A bizalom a kulcsszó. És pont ez a fajta bizalom az, ami annyira hiányzik itthon nálunk, Magyarországon – tettem hozzá csak magamban. A bizalom, hogy az intézmények azért vannak, hogy minket szolgáljanak. A bizalom abban, hogy a felebarátom nem vetélytárs, akit le kell könyökölnöm, hanem polgártárs, akivel együtt kell működnöm. És hogy az előrevezető út a boldogsághoz nem a kiskapuk keresése, a kiváltságok halmozása, hanem kölcsönös segí­tség, mint egyfajta természeti törvény (copyright Kropotkin).

Persze én csak egy rövid látogatást tettem Helsinkiben egy EU-s kutatási projekt keretében, de a benyomások, amiket begyűjtöttem, mind ezt támasztották alá. Egyáltalán nem akarom idealizálni a finn társadalmat: bőven tapasztaltam a problémákat is.

Például a saját szakterületemen, a drogpolitikában is. A finn törvények még mindig kriminalizálják a szerhasználatot, és a civil szakemberek nagy frusztrációjára az állam ott is vonakodik elrugaszkodni a zéró-tolerancia álláspontjáról. Nemrég finn civilek egy köztéri akcióval hí­vták fel a figyelmet a fővárosban elharapódzó drogtúladagolásokra (lásd a Drogriporter angol nyelvű beszámolóját: https://drogriporter.hu/en/police-demolished-illegal-drug-consumption-room-in-helsinki/). Felépí­tettek egy sátrat, hogy mutassák: lehetne felügyelt, higiénikus környezetet biztosí­tani a szerhasználók számára, hogy ne az utcán fogyasszanak. A rendőrség azonban lebontotta a sátrat és az új jobboldali kormány hallani sem akar a felügyelt droghasználó szobákról, amik pedig Nyugat-Európában már bizonyí­tottak a túladagolások visszaszorí­tásában.

A rendszer egyáltalán nem tökéletes, ezernyi sebtől vérzik ott is: és sajnos a politikai populizmus ott is élősködik ezeken a problémákon. Próbálja kikezdeni a társadalmi szolidaritást.

Mégis, azt csak a hülye nem látja (sajnos egyes magyar politikusok ide tartoznak), hogy a finn társadalom és állam ezerszer jobban fel van vértezve ahhoz, hogy szembenézzen a 21. század kihí­vásaival, mint a magyar. És ez nem csak a pénzen múlik, hanem a mentalitáson.

Például amikor a fókuszcsoportos kutatás során az átláthatóságról és elszámoltathatóságról kérdeztem, egy szemernyi kétely nélkül mindenki megegyezett abban, hogy Finnországban a szervezetek, intézmények szabálykövetően és átláthatóan működnek, a közjó érdekében. Civil és állam egyaránt. Még ha nem is értenek mindenben egyet, teljes a kölcsönös bizalom. Nem csinálnak közellenséget vagy bűnbakot a kritikus civilekből. A politikus nem nyúlja le a közpénzt a haveroknak, a hivatalokban a kompetencia és nem a politikai lojalitás számí­t.

És ez a mentalitás, ez a bizalom, ez a szolidaritás már gyermekkorban kezdődik.

Azzal a gyermekvédelmi és oktatási rendszerrel, aminek az egész világon csodájára járnak. Amiről a Finn Nemzeti Múzeumban is a nemzeti kultúra és történelem egyik legfontosabb értékeként számolnak be. És ismét: ez az oktatási rendszer sem tökéletes. De mégis, alapvetően a hozzáállás az, ami gyökeresen más.

A mi poroszos, „állj be a sorba különben lemaradsz”, „aki nem lép egyszerre nem kap rétest estére” hozzáállásunkkal szemben náluk olyan értékeken van a hangsúly, mint a kreativitás. Az együttműködés. A természet-közeli életmód. A nyitottság a mássággal szemben. És ezekre az értékekre lehet alapozni egy társadalom jövőjét.

Beszéltem a hajléktalan emberek ellátásával foglalkozó szakemberrel is, aki elmondta, hogy a finn modell lényege, hogy minél gyorsabban és könnyebben olcsó lakhatást teremtsenek az utcán élő embereknek. Nem pedig az, hogy konzerválják a leszakadottságukat valami tömegszállón. És Helsinkiben, Európában egyedülálló módon, ezzel szinte (bár nem teljesen, hiszen például drogfüggők még élnek az utcán) megszüntették a hajléktalanságot.

Munka után este, az asztal mellett, a finn kollégák hitetlenkedve hallgatták a sztorijaimat arról az országról, ahol a miniszterelnök falubeli gázszerelő haverja közbeszerzésekből néhány év alatt az ország leggazdagabb emberévé válhat. Ahol nincs külön oktatási minisztérium és a pedagógusokkal úgy bánnak, mint a finnek a kutyájukkal sem. Ahol civilként közellenség vagyok és ahol a meleg-gyanús irodalmat befóliázzák a könyvesboltban.

„Hogy lehet í­gy élni?” – olvastam ki a szemükből a kérdést. Tényleg: hogy?

Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/

A cikk a blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/08/27/finnorszagi-utinaplo

kép: saját, Helsinki

Nem elég, hogy L.L. Junior (rapper) kiposztolta az Instára, amint százzal repeszt a Petőfi hí­don egy másik autó után. De amikor a rendőrség eljárást indí­tott még neki állt feljebb. Idézem:

„Széttárom a kezem azelőtt, miért nem indí­t a rendőrség eljárást azok ellen, akik folyamatosan marihuánafogyasztásról posztolnak. Azt nem értem. Én nem veszélyeztettem senkit, vállalom a felelősséget és a következményeket.”

Nos, kedves Junior, ha nem érted, akkor én elmagyarázom neked szépen.

Egyrészt bizonyára emlékszel, hogy néhány hete Budapest egyik hí­dján ugyanilyen önjelölt belvárosi autóversenyző a száguldozás közben kisodródott és halálra gázolt egy szabályosan közlekedő kerékpárost. Valószí­nűleg ő is azt gondolta, hogy ő nem veszélyeztet senkit, egészen addig, amí­g meg nem csúszott a kocsija.

A száguldozás már csak ilyen: veszélyes. Nem csak rád, hanem másokra is. Nem véletlen, hogy tilos: ez egy teljesen értelmes és igazságos szabály. Életeket véd meg. Pár héttel egy ilyen tragédia után belvárosi hidas száguldozásról posztolgatni nem csak illegális, és szörnyű üzenete van: de borzasztó nagy érzéketlenség is. Főleg azokkal szemben, akik a kerékpárost gyászolják.

Na most a fűszí­vásba, bár lehetnek ártalmai, soha senki sem halt bele. És ha a száguldozás helyett mondjuk elszí­vtál volna egy spanglit, hát azzal önmagában senki másnak nem ártottál volna. És pont ezért a fűszí­vók büntetése, a gyorshajtás büntetésével szemben, sem nem értelmes, sem nem igazságos (amí­g nem ülnek például betépve volán mögé). Amit egyre több ország ismer fel Európában is. Még ha neked nem is szimpatikus, hogy esetleg valaki nem csinál titkot abból, hogy szí­v (egyébként még ha nem is büntetném, de nem tartom jó ötletnek, ha valaki azzal menőzik a neten, hogy füvet szí­v, se azt, ha alkohollal csinálja).

Így hát ha engem kérdezel (persze nem kérdezel, ez csak szónoki fordulat), akkor magadból csinálsz hülyét, hogy ebbe az egészbe belekeverted a fűszí­vást. A kettő teljesen más erkölcsi megí­télés alá esik – még egy lapon sem lehet emlí­teni ezeket. Ahelyett, hogy a fűszí­vókra próbálod átterelni a figyelmet, inkább csak simán vállald a felelősséget azért, amit csináltál. És főleg: legközelebb inkább mással menőzz a haverok előtt!

Bár zenerajongó vagyok, nem értek különösebben a zenéhez. Mindig csodálattal töltött el, amikor egy szimfonikus zenekar megszólal, és a rengeteg hangszer és zenész kifinomult együttműködésének eredményeként megszólal valami csodálatos összhangzat. Ami nem egyszerűen harmóniát tükröz, de egyben valahol nagyon mélyen, a szí­v ismeretlen régióiban, megpendí­t egy már szinte elfelejtett húrt. Pont úgy, ahogy kell.

Vajon hogyan lehetséges ez? Mik ennek a műhelytitkai? Na ehhez nem értek. Rejtély, mint ahogy egy számomra ismeretlen bűvésztrükknek is csak az eredményét látom és ámulok. De azzal tisztában vagyok persze, hogy mindezt az élményt, amit átélek, nagy munka előzte meg. Egészen onnan, hogy egy zeneszerző elméjében megszületett a darab, odáig, hogy a zenekar hangol az előadás előtt.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy valahol í­gy működünk mi is, emberek. Egyének és közösségek. Ha jól működünk: akkor képesek vagyunk megszólaltatni az összhangzatot. Ehhez viszont sok előzetes hangolásra van szükségünk. Jól kell ismernünk azokat a hangszereket, amelyeken játszunk: az érzéseinket és a gondolatainkat, a képességeinket és a gyengeségeinket, a lehetőségeinket és a határainkat. És itt az „ismerni” nem pusztán információt jelent: hanem meghitt, bensőséges kapcsolatot, testtel és lélekkel. Autentikusságot: hitelességet.

Ha nem í­gy történik, akkor ami megszólal, az nem összhangzat lesz, hanem rosszhangzat – avagy görög szóval, kakofónia. A gond az, hogy az ember nem légüres térben van. És az a környezet, ami körülveszi, az a közösség, amibe beleszületik, gyakran már eleve rosszul van felhangolva. Úgy játszik, mint egy csumarészeg kocsmazenekar. És ehhez a kakofóniához kell alkalmazkodni a túlélés és az elfogadottság érdekében.

Alkalmazkodni egy szabálytalan, akadozó, szeszélyes életritmushoz: olyan felnőttekhez, akiket érzelmi-indulati túlfeszí­tettség aurája leng körül. Akik folyamatos konfliktusokba kerülnek egymással és ezt másokon vezetik le. Akik vagy nincsenek jelen, vagy még ha fizikailag jelen is vannak, érzelmileg akkor sem hozzáférhetőek. És maga a társadalom, az állam is a kakofónia állapotában van. Az egyes rendszerek, csoportok egymás ellen, és nem együtt működnek. Nem a közjóhoz hangolják a tevékenységeiket, hanem önző, kirekesztő csoportérdekekhez.

Így hát az ember nem képes megtalálni és megszólaltatni a saját összhangzatát. Ha sikeres akar lenni ebben a nagy kakofóniában, akkor magának is hamis dallamokat kell játszania. Amelyekben ő sem hisz. Cinikussá válik. Meghasonul és megtagadja még a létezését is az összhangzatnak. A hitelességet humbugnak tartja: hiszen az életben azzal juthatsz csak előre, ha ügyesen manipulálod magad és másokat. Árnyékéletet épí­t fel, amelyben persze kitombolja magát, de ezt gondosan eltitkolja, gyakran még saját magának is hazudva.

Nem érti, hogy a hitelesség nem azt jelenti, hogy az ember átadja magát állati ösztönöknek és indulatoknak, és megtagadja az emberi együttélés szabályait. Hanem azt, hogy megpróbál ráhangolódni azokra a megtagadott szükségleteire, amelyek emberré teszik. És megpróbál ráhangolódni más emberi lényekre, anélkül, hogy eszközként használná őket – szinkronba kerülni velük. Átérezni a lelkük titkos rezdüléseit és merni engedni, hogy ők is átérezzék az övét.

Ez bizony nem könnyű. A hitelesség nem azt jelenti, hogy elengedjük a gyeplőt. Sokkal inkább olyan, mint egy hangszer újrahangolása. Önvizsgálattal történik. Nem hermetikus elszigeteltségben, hanem az emberi kapcsolatainkba, közösségeinkbe ágyazva. Ha egy hang hamisan szólal meg, hát próbálkozunk tovább. Figyelünk a másik ember visszajelzéseire – és a saját lelkünk és testünk reakcióira. Vajon tisztább lett a hang? Túl mély? Esetleg túl magas?

Az érzéseinket, a testi észleléseinket, még ha negatí­vak is, nem hessegetjük el. Leülünk melléjük, és átöleljük őket. Hagyjuk, hogy megtörténjenek. De nem merülünk el bennük és nem reagálunk rájuk agyatlanul. Felfedezzük az impulzus és a reagálás közötti pillanat, egy eddig ismeretlen régió fontosságát. Finomhangolás ez is. Segí­thet benne a meditáció, a pszichoterápia, a szemlélődés a természetben, a közösségi tevékenységek, amelyek ráhangolódást igényelnek másokra. És ami fontos: adni időt magunknak. Türelmesek lenni, ha hibázunk. Nem eltespedni, de nem is túl görcsösen igyekezni.

Ahogy a Buddha taní­totta: a lant akkor ad ki megfelelő hangot, ha a húrját se nem túl szorosra, se nem túl lazára húzzák. Hasonlóképpen lehet harmóniát előcsalogatni az emberi lélekből is.

(notes to myself)

Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Sok időt fordí­tok arra, hogy szellemi táplálékkal szolgáljak Neked. Ha teheted, kérlek, adományoddal támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Azt hittem, már kevés dolog döbbenthet meg Magyarországon. Mondjuk amikor azt látom a képen, hogy augusztus 20-án a Beatrice makói koncertjén Nagy Ferót egy gurulós raklapon keresztre feszí­tik, arany sportcipőben – na, azért az még mindig meredek. Nincs nekem semmi bajom a keresztény szimbolikával, de ez leginkább annak a teljes lejáratása és giccsparádéba fullasztása.

Én nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de az én jó érzésemet ez ezerszer jobban megbotránkoztatja és felkavarja, mint az, hogy Ozorán a tóparton meztelen fiatalok táncoltak. És ezerszer inkább elviselném, hogy a gyerekem meztelenül táncoló néniket és bácsikat lásson, mintsem a nemzet csótányának stilizált és rituális kivégzését.

Vagy ott van a debreceni virágkarnevál, ahol a honvédség egy őrületes giccsparádéval vonult fel, mindenféle bizarr szí­nekben pompázó állatokkal, meg terepszí­nű kommandóssal. Ott már egyenesen eltakarnám a gyerek szemét. Mindig is felfordult a gyomrom attól, ha az erőszaknak még kultuszt is épí­tenek, különösen, ha ilyen édeskés cukormázzal vonják be a militarista propagandát.

Néha elgondolkodom azon, milyen abszurd is ez: azon keltik a hisztériát, hogy több ezer fiatal pár napon keresztül békésen táncol és jól érzi magát a természetben. Eközben árad körülöttünk minden csatornán a teljesen agymérgező őrület és parasztvakí­tás, és sokan észre se veszik, mi történik.

Persze majd biztos megmondják, hogy bennem van a hiba

Úgy látom, van itt egy nagy félreértés, amit ideje helyre rakni (több is van, de ez most kerül sorra).

Több olvasó ugyanis félreérti azt, amikor arról í­rok, hogy „fogadjuk el magunkat”. Olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor ezt olvassák, akkor azt hiszik, hogy egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazást – a franciák úgy mondják, carte blanche – akarok adni az önzésre. Nyálas szentimentális közhelyekkel biztatom az embereket, hogy engedjék szabadjára az egójukat: nyugodtan bunkózzanak, nyugodtan bántsák magukat és egymást.

Mi sem áll távolabb a valóságtól.

Összetévesztik ugyanis az önmagunkkal való együttérzést a puszta önző pozití­v gondolkodással. Amit egyes menedzser-kurzusok oktatói taní­tanak: állj a tükör elé, és széles, magabiztos vigyorral mondjad magadnak, hogy te vagy a legnagyobb király. Na ki a legfaszább gyerek? Én! Ki a győztes? Én! Ki fogja lenyomni a sok lúzert? Én!

A saját magunknak szóló üzenet, amiről én beszélek, az inkább í­gy hangzik: tudom, hogy gyarló, tökéletlen emberi lény vagyok. Bukdácsolok az úton, hibázok, tele vagyok kétséggel és szorongással. De tudom azt is, hogy alapvetően jó és értékes ember vagyok. Aki megérdemli a szeretetet és a tiszteletet.

Mennyire másként hangzik, nemde?

Amikor én azt í­rom, fogadd el önmagad, akkor nem arra gondolok, hogy nyugodj bele abba, hogy szenvedsz és másoknak is szenvedést okozol. Nem a tespedést ösztönzöm, az ego fékevesztett uralmát ünneplem. Hanem azt, hogy fedezzük fel azt, akik a születésünk óta épí­tgetett maszkok mögött vagyunk. Sokan vannak, akik szerint nincs ott semmi – én nem értek velük egyet. Ott van csak igazán valaki, aki várja, hogy felfedezd.

Ami az egót illeti, ahhoz szerintem az egészséges hozzáállás sokkal inkább olyan, mint a szülőnek a gyerekéhez való hozzáállása. Önzőségeivel és éretlenségeivel együtt is szerető figyelemmel követed a lépéseit. Felsegí­ted, ha elesik. Nem engeded, hogy kirohanjon az útra, vagy hogy követ dobjon a tesójára. De nem tagadod ki, ha hibázik. Neveled.

A Tilos Rádió Hajnali Hasadás cí­mű műsorában tegnap egy nagyon izgalmas beszélgetést folytattunk Kemenesi Gábor virológussal. Szóba került, hogy miért rossz, hogy a magyar állam elsősorban még mindig arra a kémiai szúnyogirtásra ad pénzt, amiről már mindenki a szakmában elmondta, hogy semmi értelme. Mert költséges és ráadásul még eredménytelen is. Egyedül egy szűk üzleti körnek jó, akik évek óta bezsebelik a pályázati pénzeket – hiszen a pályázatok rájuk vannak kií­rva.

Szerintem ez a probléma nagyon sokunknak ismerős nagyon sok szakterületről. Az állam olyan rendszerekbe – lyukas hordókba – tölti a pénzt, amelyekről már régóta tudjuk, hogy teljesen értelmetlenek. Például a drogterületen kevés szó esik arról, milyen sokba kerül nekünk a büntetőjogi szigor fenntartása, vagy a teljesen kontraproduktí­v elrettentő prevenció. Ez igazából legfeljebb egy szűk rétegnek jó, akik ebből élnek. És a politikusoknak, akik olcsó szavazatvásárlásra használják ezt.

Eközben évek, sőt, évtizedek óta tudjuk, hogy mi működne: ott vannak a nemzetközi jó gyakorlatok. Az EU és az ENSZ ajánlásai, sztenderdjei, stratégiái. Vannak eredményes, bizonyí­tékokkal alátámasztható, korszerű ártalomcsökkentő módszerek, megelőző programok. Ezek viszont vagy nem léteznek, vagy támogatás hiányában sorvadoznak nálunk.

És a probléma gyakran az, hogy szemléletváltásra van szükség: a szúnyogmentes világ éppen annyira utópia, mint a drogmentes világ. A szúnyogok itt voltak már 130 millió éve is, jóval az ember előtt. Megvan a helyük és szerepük az ökoszisztémában. Nem minden szúnyogfaj ártalmas, és a teljes kémiai kiirtás helyett biológiai gyérí­tésre – az ártalmak csökkentésére van szükség. Ismerős?

Aki olvassa a Drogriportert, annak bizonyára. Mert hogy a drogpolitikában is hasonló szemléletváltásra lenne szükség. A drogmentes társadalom káros utópiájának hajszolása helyett fel kellene ismerni, hogy a droghasználat – civilizációs konstans. Teljesen kiirtani nem lehet, és nem is minden drog, nem is minden droghasználati mód szükségszerűen rossz és káros. Egy olyan drogpolitikára lenne szükség, ami differenciál, és ami arra törekszik, hogy az ártalmakat csökkentse.

Kemenesi Gáborral beszélgettünk arról is, hogy milyen fontos az, amit tudománykommunikációnak neveznek: hogy közérthetően, fogyaszthatóan elmagyarázzuk a zembereknek, hogy miért van szükség változásra az élet egy csomó területén. Hogy miért rossz az, ha száz éven belül kihal a rovarfajok 60%-a. Miért fenntarthatlan a jelenlegi életformánk és hogyan kellene megváltoztatni. Hogy a tévhitek és vad konteók tengerében el lehessen igazodni, hogy mik is az emberiséget fenyegető valódi problémák.

És, ezt már én teszem most hozzá, azt is éppúgy el kell magyarázni, miért lenne szükség a szociális területen kevesebb városkozmetikázó rendészetre vagy karitatí­v lózungra, és több a problémákat rendszer-szinten kezelő szakértelemre. Hogy a különféle „deviánsnak” bélyegzett, hátrányos helyzetű csoportokban nem a közellenséget kellene látni. Nem a problémát. Hanem a probléma megoldását, a megoldás kulcsát.

Valahol ez lenne a közmédia legfontosabb feladata, felelőssége is a 21. században. Ez lenne a valódi közszolgálat. Ehhez képest elszomorí­tó, hogy jelenleg Magyarországon az államilag támogatott média nagy része vagy azzal van elfoglalva, hogy klikkvadász bulvár-tartalmakat gyártson, vagy azzal, hogy politikai megrendelésre gyűlöletet keltsen és álproblémákon pörögjön. Vagy a kettő kombinációja. És az ilyen beszélgetések – a közszolgálat – pedig gyakran a perifériára szorulnak, mint amilyen a Tilos Rádió. Ahol önkéntes és ingyenes alapon csinálunk műsort.

A műsort meghallgathatjátok a Tilos Archí­vumban, a beszélgetés 58:45-kor kezdődik: https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20230822-070156-090011.mp3

A hegy nem kér bocsánatot a helyért, amit elfoglal.
A szél nem szégyelli magát, amiért fúj.
A Napot nem érdekli, mit gondolnak mások, amiért süt.
A virág nem szorong, hogy nem fog tetszeni, ha kinyí­lik.

Csak az emberben van meg a képesség arra, hogy saját gondolataival, reflexióival bonyolult hálót szőjön saját maga köré. Az elme hálóját, amibe jobban belegabalyodik, mint a légy a pók hálójába. Ezt a hálót hiszi normálisnak. De, ahogy mondani szokás, ami a póknak normális, az a légynek káosz. A háló „normalitása” megbéní­tja. Eltávolí­tja, elidegení­ti attól, aminek olyan természetesnek kellene lennie, mint ahogy a ví­z folyik a forrásból. Ahogy a napraforgó fordul a Nap felé.

„Mit fognak gondolni rólam?”
„Ez lehetetlen, nem sikerülhet.”
„Kicsi vagyok és jelentéktelen.”
„Úgysincs értelme semminek.”
„Nem lát és hall senki.”
„Senki vagyok. Selejtes.”

És mégis, ugyanaz a képesség, ami skatulyákba zár, előí­téletek rácsai mögé börtönöz, a szégyen falaival vesz körül – ugyanaz a képesség tesz minket emberré. A képesség, hogy tudatosan reflektáljunk a valóságra és jelentést adjunk neki. Nem a képességgel van a baj. Hanem azzal, hogy olyan környezetbe, közegbe, közösségbe kerülünk, ahol a normális – abnormális. Mert nem találjuk meg a jelentést. És a legbelsőbb szükségleteink kielégí­tetlenek maradnak. Kielégülés után kutatva torz viselkedéseket eredményeznek. Mint amilyen például az, hogy hajszoljuk a gyönyört.

Ahogy Viktor Frankl mondta: az ember, aki nem találja meg a mélyen átélt jelentést az életben, az gyönyörrel térí­ti el magát.

Nagyon sok bátorságra és kí­váncsiságra, nagyon sok támogatásra és együttérzésre van szükség ahhoz, hogy valaki kimásszon a saját elméje által szőtt hálókból. Több kell, mint az egyes ember akaratereje: megfelelő gondoskodó környezet és közösség, egzisztenciális biztonság, megfelelő képességek és tapasztalati tudás nélkül csak vergődik az ember a ragacsos hálóban.

Ha engem kérdeztek, az igazi felépülés, akár mentális betegségekről, akár problémás viselkedésekről, függőségekről van szó, nem a puszta menedzselhetőség és „tünetmentesség”. Hanem az, ha az ember megtanul úgy járni – engedik úgy járni – ezen a Földön, mint akinek minden joga megvan arra, hogy szilárdan megvesse a lábát, és azt mondja: otthon vagyok.

Nem kell bocsánatot kérnem azért, hogy lélegzek.
Nem kell szégyellnem magam azért, mert érzek.
Nem béní­t meg az, hogy mit fognak mások gondolni.
Nem ver bilincsbe a szorongás, hogy nem vagyok értékes.

A Föld polgára vagyok. Teljes joggal létezem és része vagyok a nagy egésznek. Jelentést találok az életemben.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, Te is adj valamit, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Luca Bernelli