Curtis után immár Dopeman is önjelölt drogpreventor lett – a sajtó szerint „drogprevenciós előadásokat is tart”. Igazán remek! Ugye Magyarországon, a 10 millió ví­russzakértő országában mindenki is ért a focihoz és a drogprevencióhoz. Vajon ki lesz a következő, Győzike vagyÁkos? Csak éppen pont azokat nem engedik be az iskolákba, akik értenek is hozzá: a 2021-es homofób törvény ugyanis kitiltotta a szexedukációval és drogprevencióval foglalkozó civil szervezeteket az iskolákból. Dopeman a lányának azt mondja, hogy ha „eléd raknak valami port”, és beleszippantasz, akkor 50% esélyed van, hogy meghalsz. Mit mondjak, ha ez a drogedukáció lényege, akkor ez nagyon sok sebtől vérzik. Először is, ha valaki azt se tudja, mi az a por, amit elé raknak, és mit sem tud az adagolásáról, a fogyasztás lehetséges hatásairól és kockázatairól, akkor az önmagában veszélyforrás. Gondoljunk bele, hogy valaki elé raknak egy üveg italt, amiről azt se tudja, hogy sör vagy pálinka: megigya az egész üveggel, vagy csak egy kupicával? Az bizony veszélyes. Ha nem tudjuk belőle a helyes mértéket, akkor még a ví­z is halálos méreggé válhat! Viszont tegyük fel, hogy az illető nem légüres térben használ, hanem tudja, mit raknak elé (azért az esetek nagy részében erről van szó). Tegyük fel, hogy mondjuk kokaint. És tudja azt is, hogy a kokainból mennyi egy átlagos fogyasztói adag. Ebben az esetben is ilyen magas a halálozás kockázata? Egyáltalán nem. És ezt tudja jól Dopeman is: ha 50%-os lenne a halálozási arány, akkor már rég halott lenne. De vajon mekkora a valós kockázat? Nem könnyű kiszámí­tani, mivel olyan sok ismeretlen van: a drog tisztasága, a fogyasztó testi-lelki állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting). Mindenesetre a nagy számok, statisztikák alapján lehet bizonyos becsléseket tenni. A The Norm Chronicles cí­mű könyv szerzői, David Spiegelhalter és Michael Blastland mikromortokban (1 a 1 millióhoz esély a halálra) fejezik ki az egyszeri, akut halálkockázatot különféle tevékenységeknél – köztük a drogfogyasztásnál is. Ezt egy adag kokain orrba szippantásánál kb. 2-4 mikromortra becslik. Magyarul 1 millió esetből körülbelül átlagosan 2-4 haláleset fordul elő. Ez nem 50%, hanem 0,0002-0,0004%. Összehasonlí­tásként: egy skydive ugrásnál a halálozás kockázata ennek négyszerese, tehát 8 mikromort. A sí­elésnél 0,7 mikromort. Ha ejtőernyővel ugrasz ki, akkor ugrásonként 10 mikromort. Ha valaki 400 kilométert vezet az autójával, akkor a kockázat 1 mikromort. Ha valaki befekszik egy altatós műtétre, akkor a halálozás kockázata 5 mikromort. A 8 ezer fölötti hegycsúcsok megmászásánál pedig 12 ezer mikromort. A kokain tehát nem veszélytelen: különösen a fekete piac körülményei között, különösen, ha a fogyasztó elveszti a mértéket, vagy keveri más szerekkel. De egyébként az emberek egy csomó olyan (legális) tevékenységet folytatnak, amelyeknél a halálozás kockázata hasonló, vagy jóval nagyobb, mint a kokain-fogyasztásé. Azzal riogatni a fiatalokat, hogy ha kokainozol, akkor az „orosz rulett”, és hogy meghalsz – nem csak egyszerűen aránytévesztés, de káros. Azért káros, mert az, aki ennek ellenére is kipróbálja a kokaint, elég hamar rá fog jönni, hogy a halálozás kockázatát erősen eltúlozták. És akkor gondolhatja azt is, hogy egyébként minden más hazugság volt, amit a kokain ártalmairól hallott. Pedig nem: a kokain bizony, különösen hosszú távon, rendszeresen fogyasztva, súlyos testi-lelki problémákhoz vezethet. Különösen azoknál, akik egyébként más szempontból is veszélyeztettek: mert bizonyos alapvető fizikai, érzelmi szükségleteik kielégí­tetlenek. És nem érzik jól magukat a bőrükben. Szóval ezért is lenne fontos, hogy dilettáns riogatás helyett szakszerű drogprevenciós programok kerüljenek be az iskolákba, olyan képzett szakemberektől, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És itt most nem csak arról beszélek, hogy tisztában vannak az egyes szerek fogyasztásának kockázataival. Hanem arról is, hogy elsajátí­tsák annak a módszertanát, hogy miként lehet fiatalokkal interaktí­v módon, eredményesen dolgozni felmerült problémákon, kérdéseken. Hát többek között a szakmai szervezetekkel mi éppen ezért fogalmaztuk meg a Szakmai minimumpontokat, többek között arról is, mi működik a drogprevencióban (belinkelem a hozzászólásba). Reméljük, egyszer még eljön egy olyan időszak Magyarországon, amikor a döntéshozók is komolyan veszik ezt! Addig is, az iskoláknak, pedagógusoknak azt javaslom, hogy ne influencereket, rendőröket hí­vjanak az iskolákba, hanem olyan szakembereket, akiknek le tudják ellenőrizni a szakmai hitelességét.

A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek: 1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is! 2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg! A kíváncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott. Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen írtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kísérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesítő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség… Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leírta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hívott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya. Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen tanító „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem ítélkezés, kíváncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme. Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kíváncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégítése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül. Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?” Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét. (note to myself)

Bódis Pali rendkívül felkészült, magasan képzett hegymászó oktató és erdőmérnök volt. Ő volt a hegyivezetőm, amikor vagy 10 éve megmásztuk a 3666 méter magas Grossvenedigert Tirolban. Sokat tanultam tőle a hegyekről, a gleccserekről, az erdőkről. Rendszeresen nyomon követtem a munkásságát a WWF Hungary erdőszakértőjeként. Ahogy fáradhatatlanul küzdöttek a magyar erdők pusztítása, a tarvágások, az elavult erődgazdálkodás ellen. A maguk területén éppúgy próbáltak egy idehaza még sokak által ellenállással fogadott paradigma-váltást tető alá hozni, mint én a saját területemen. Hogy az erdőkre ne úgy tekintsünk, mint pusztán kiaknázandó gazdasági erőforrásra. Hanem úgy, mint egy olyan nagy ökológiai rendszer fontos alkotóelemére, aminek mi magunk is részei vagyunk. Többször kikértem a véleményét hegymászással kapcsolatos ügyekben is. Hozzá képest amatőr turista voltam persze: de mindig készséggel, kedvesen, tárgyilagosan válaszolt. Nem tartozott azok közé, akik felelőtlenek lettek volna vagy túlzott kockázatot vállaltak – sőt. „A cinkes helyzetek nagy részét alapszabályok betartásával elkerülheted,” mondta nekem pár éve. „Van még 20 százalék, amin helyi döntésekkel tudsz segíteni. És egy jó 10-15%, amin sehogy.” Sajnos van olyan is, hogy sehogy. Néhány napja értesültem róla, hogy tragikus baleset következtében elhunyt a Dachsteinen. Felesége és három kisgyermeke most támogatásra szorul: aki tudja, kérlek támogassa őket! ❤ Erdészcsillag Alapítvány bankszámlaszám: 11701004-20206442 OTP Bank Közlemény: Bódis Pál családjának (Fotó: Magyar Hegymászó Oktatói Kollégium)

A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek: 1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is! 2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg! A kí­váncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott. Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen í­rtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kí­sérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesí­tő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség… Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leí­rta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hí­vott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya. Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen taní­tó „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem í­télkezés, kí­váncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme. Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kí­váncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégí­tése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül. Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?” Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét. (note to myself)

Igazából az van, hogy félünk egymástól. A jobboldaliak félnek, hogy a baloldaliak rájuk szabadítanak valami woke diktatúrát, ahol már azért is lefejelnek, ha nem találod el pontosan, hogy az 2SLGBTQQIP2SAA betűkombinációból mi mit jelet. A baloldaliak félnek, hogy a jobboldaliak megint benáculnak, bevagoníroznak és táborba hurcolnak mindenkit, aki egy kicsit is eltér a Heteró Keresztény Hazafias Alattvaló normatívától. Az ateisták félnek, hogy a vallásosak megint inkvizítorosdit játszanak, letagadják az iskolában az evolúciót és betiltják a tudományt. A vallásosak félnek, hogy az ateisták megint a templomba („négy fal közé”) szorítják be a vallást, megszégyenítik a hívőket és büntetik azt is, ha valaki megvallja a hitét. A hazafiak félnek attól, hogy elveszik tőlük a nemzeti identitásukat és mindenkit feloldanak valamiféle hamis, jellegtelen, kozmopolita műanyag-identitás trutymójában. Az internacionalisták félnek, hogy bezárkózunk a nemzeti hagyományok lövészárkába és csak puffogtatunk onnan, a saját önelégültségünkben dagonyázva. A feministák félnek, hogy a jövő valamiféle patriarchális Handmaid’s Tale rémálomba fordul és mindent elvesz, amiért az elmúlt évszázadokban küzdöttek. A feministáktól idegenkedő férfiak pedig attól tartanak, hogy egy olyan világ jön, ahol már azért is szégyellniük kell magukat, hogy valami lóg a lábuk között. Ahogy már Bibó megírta, talán a boldogabb nyugati országokban is jelen van ez a félelem. De nem válik hisztériává. Kontroll alatt marad. De mi, nyomorúságos kis kelet-európaiak, gyakorlatilag folyamatosan félünk. És félelmünk egzisztenciális félelem. Rettegés a megsemmisüléstől. Horror vacui. Félünk attól, hogy eltörlik az identitásunkat, a kultúránkat. A csoportot, amihez tartozunk. Az értékeket, amikben hiszünk. És félünk attól, hogy minket is megsemmisítenek. Erkölcsileg és fizikailag is. A félelmünk a saját transzgenerációs traumáinkból, és persze a történelem sötét fejezeteiből táplálkozik. Irányítja a szavainkat, a tetteinket. Ezért aztán számunkra minden konfliktus egyben egzisztenciális konfliktus is. Minden harc a végső harc. Minden választás a végső. Csak végletekben tudunk gondolkodni. Márpedig ez teljesen eltorzítja a saját erkölcsi karakterünket is. A szekértábor-logika szerint mérjük mindennek az értékét: a másikban meglátjuk az apró hibát is, a mi kutyánk kölykének meg a halálos bűnt is elnézzük. Én azt gondolom, hogy ha más alapokra akarjuk építeni a jövőt, mint eddig, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a félelemmel. Nem úgy, hogy megtagadjuk és együtt énekeljük a kumbáját. Hogy letagadjuk a különbségeink létezését. Az ilyen, szlogenek szintjén maradó kibékítés fakadhat ugyan nemes szándékból, de a felszínen marad, és előbb-utóbb újra felüti fejét a félelem. És addig csak félelem-vezérelt politikai rendszerek tudnak létrejönni, akár balra, akár jobbra leng ki éppen az inga. Egyéni és kollektív munkát kell végeznünk a félelmünkkel. Meg kell ismernünk a saját félelmünket – át kell ölelnünk azt, aki bennünk fél, de nem szabad engednünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Megfelelő platformokat kell teremteni ahhoz, hogy odafordulhassunk a másikhoz és megérthessük, honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán. A közösségi média komment-szekciója nem alkalmas erre. A közösségért való egzisztenciális félelem az a döntő tényező, ami köztünk és a valódi demokrácia között áll – írta Bibó. Kezdeni kell vele valamit. Ez a feladatunk, nem kevés. kép: Franciso Goya

Ne zavarjon meg senkit a Főni zagyválása a Pride-ról. Lehetett rá számítani, hogy a Karmelitában ki kell találni valamit, hogy ezt a zakót is sikernek adják el. Ha az ember a II. világháború végén a német és magyar hadibeszámolókat olvasta, folyton arról hallhatott, hogy a szövetségesek előrenyomulása csupán része a mestertervnek, ami Hitler hadvezetői géniuszából pattant elő. „Rugalmas elszakadás.” Jól bedőltek neki a szovjetek, höhö, belesétáltak a csapdába! „Arcvonalrövidítés.” Hehe, hülye amcsik, ezt beszoptátok! Egyébként is, már készül a „csodafegyver”. A nyelvújító talánynak, a valóság egyik napról a másikra történő kreatív újrakeretezésének nem volt határa. Most sincsen. Hónapokig arról harsogott a propaganda, hogy a Pride nem lesz többé. Nem lehet, mert veszélyes a gyerekekre. Erre most kiderül, hogy valójában mindvégig az volt a mesterterv, hogy LEGYEN Pride? És akkor mi van a gyerekekkel? Ők már le vannak szarva? Az mondjuk már szinte szóra sem érdemes, az ocsmány orwelli propaganda legalja, hogy egy játszótérnél maszturbáló szatírt is összekötöttek a Pride-al, akinek aztán az ég világon semmi köze sem volt a felvonuláshoz. Mutatja, mennyire eszköztelenek. Annak pedig kimondottan örülhetünk, hogy nem más, mint maga a Főni mondta ki: ilyen lenne Magyarország, ha nem ők kormányoznának. Igen, pontosan ilyen. Szabadon lélegezne, gyűlölet és kirekesztés nélkül. Pánikolj csak nyugodtan, Főni! Biztos félelmetes látni, ahogy szabad emberek erőt mutatnak. Ahogy a hatalom, mint futóhomok szóródik ki a kezedből – minél jobban szorítod, annál jobban.

Igazából az van, hogy félünk egymástól. A jobboldaliak félnek, hogy a baloldaliak rájuk szabadí­tanak valami woke diktatúrát, ahol már azért is lefejelnek, ha nem találod el pontosan, hogy az 2SLGBTQQIP2SAA betűkombinációból mi mit jelet. A baloldaliak félnek, hogy a jobboldaliak megint benáculnak, bevagoní­roznak és táborba hurcolnak mindenkit, aki egy kicsit is eltér a Heteró Keresztény Hazafias Alattvaló normatí­vától. Az ateisták félnek, hogy a vallásosak megint inkvizí­torosdit játszanak, letagadják az iskolában az evolúciót és betiltják a tudományt. A vallásosak félnek, hogy az ateisták megint a templomba („négy fal közé”) szorí­tják be a vallást, megszégyení­tik a hí­vőket és büntetik azt is, ha valaki megvallja a hitét. A hazafiak félnek attól, hogy elveszik tőlük a nemzeti identitásukat és mindenkit feloldanak valamiféle hamis, jellegtelen, kozmopolita műanyag-identitás trutymójában. Az internacionalisták félnek, hogy bezárkózunk a nemzeti hagyományok lövészárkába és csak puffogtatunk onnan, a saját önelégültségünkben dagonyázva. A feministák félnek, hogy a jövő valamiféle patriarchális Handmaid’s Tale rémálomba fordul és mindent elvesz, amiért az elmúlt évszázadokban küzdöttek. A feministáktól idegenkedő férfiak pedig attól tartanak, hogy egy olyan világ jön, ahol már azért is szégyellniük kell magukat, hogy valami lóg a lábuk között. Ahogy már Bibó megí­rta, talán a boldogabb nyugati országokban is jelen van ez a félelem. De nem válik hisztériává. Kontroll alatt marad. De mi, nyomorúságos kis kelet-európaiak, gyakorlatilag folyamatosan félünk. És félelmünk egzisztenciális félelem. Rettegés a megsemmisüléstől. Horror vacui. Félünk attól, hogy eltörlik az identitásunkat, a kultúránkat. A csoportot, amihez tartozunk. Az értékeket, amikben hiszünk. És félünk attól, hogy minket is megsemmisí­tenek. Erkölcsileg és fizikailag is. A félelmünk a saját transzgenerációs traumáinkból, és persze a történelem sötét fejezeteiből táplálkozik. Irányí­tja a szavainkat, a tetteinket. Ezért aztán számunkra minden konfliktus egyben egzisztenciális konfliktus is. Minden harc a végső harc. Minden választás a végső. Csak végletekben tudunk gondolkodni. Márpedig ez teljesen eltorzí­tja a saját erkölcsi karakterünket is. A szekértábor-logika szerint mérjük mindennek az értékét: a másikban meglátjuk az apró hibát is, a mi kutyánk kölykének meg a halálos bűnt is elnézzük. Én azt gondolom, hogy ha más alapokra akarjuk épí­teni a jövőt, mint eddig, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a félelemmel. Nem úgy, hogy megtagadjuk és együtt énekeljük a kumbáját. Hogy letagadjuk a különbségeink létezését. Az ilyen, szlogenek szintjén maradó kibékí­tés fakadhat ugyan nemes szándékból, de a felszí­nen marad, és előbb-utóbb újra felüti fejét a félelem. És addig csak félelem-vezérelt politikai rendszerek tudnak létrejönni, akár balra, akár jobbra leng ki éppen az inga. Egyéni és kollektí­v munkát kell végeznünk a félelmünkkel. Meg kell ismernünk a saját félelmünket – át kell ölelnünk azt, aki bennünk fél, de nem szabad engednünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Megfelelő platformokat kell teremteni ahhoz, hogy odafordulhassunk a másikhoz és megérthessük, honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán. A közösségi média komment-szekciója nem alkalmas erre. A közösségért való egzisztenciális félelem az a döntő tényező, ami köztünk és a valódi demokrácia között áll – í­rta Bibó. Kezdeni kell vele valamit. Ez a feladatunk, nem kevés. kép: Franciso Goya

Ezzel a képpel fogadták a szegedi Szent József Jezsuita Templomban a híveket tegnap. Jelképes és szívet melengető üzenet ez. Azért ilyenkor elgondolkodom, hogy milyen görcsösen, milyen befeszülve próbálják sokan „védeni” a keresztény kultúrát, vallást, mint valami törékeny procelánvázát, mindentől ami más, ami új. Pedig lehet, hogy ez az egész nem valami törékeny régiség, amit vitrin mögé kell zárni, hogy ott porosodjon. Lehet, hogy a sok izzadtságszagú befeszüléssel, a sok ellenséges védekező pózzal szemben elég lenne egy kis rugalmasság, nyitottság és elfogadás. Lehet, hogy egyszerűen csak vissza kellene térni a gyökerekhez: egy bizonyos názáreti ácsmester fiának szelleméhez, aki kinyitotta és nem bezárta azokat a bizonyos ajtókat. És akkor most az egyház sem ott tartana, ahol.

Tegnap számomra a legüdítőbb látvány a Pride-on nem is csak a fiatalok voltak – rájuk az ember fel van készülve. Hanem az idősebbek. Akik közül sokan, első pride-ozók, láthatólag a kezdeti idegenkedésükön lettek úrrá. Hiszen kilépni a komfort-zónából, menetelni a tűző napon ebben a betiltott zene-bonás színes kavalkádban olyanok közt, akikről annyi rosszat hallottak már a tévében és rádióban – nos, kell hozzá kurázsi. De aztán elnézve az arcokat láttam, hogy megvan ez a civil kurázsi – nyitottságot láttam, kíváncsiságot, szolidaritást és a közösség, az együvétartozás élményét. Reményt. Voltak az idős felvonulók közt veterán tüntetők is, mint a képen látható Kőszeg Ferenc, a rendszerváltó értelmiség legendás tagja. Aki már a késő Kádár-rendszer titkosrendőreivel is packázott – és még ma is ott van benne a pajkos lázadás szelleme. Ki nem hagyta vona. És rajtuk, a nagy öregeken keresztül velünk volt a magyar történelem: 56 és 89 szelleme. Az 1960-as években Victor Turner antropológus vezette be a communitas (közösség) fogalmát annak a jelenségnek a leírására, amikor emberek hirtelen kikerülnek a megszokott társadalmi szerepeikből, alá-fölé rendeltségeikből. És átélnek valami olyan frenetikus együvé tartozást, amit a hétköznapokban már-már elfelejtettek. Az élményt, hogy összetartozunk. Mi, melegek és heterók, balosok és jobbosok, fehérek és barnák, férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mások és mégis egyenlők. Szabad magyarok – szabad európaiak. És tudjátok mit? Ez az, amitől a Hatalom annyira retteg. Ezért akarja betiltani a Pride-ot, ezért razziázna a fesztiválokon, ezért veri szét a civil szervezeteket: mert ezek mind-mind a szabadság kis körei, amiket nem tarthat az ellenőrzése alatt. Ahol átélhetjük a communitas élményét. És ezt kell nekünk megvédeni. Respect minden felvonulónak, fiatalnak és idősnek, az utóbbinak kétszeresen, aki végigjárta ezt a közös zarándoklatot a szabadságért! Éljen a magyar szabadság, éljen a Pride! ️‍

Azért ha már öngól, akkor ne feledkezzünk meg a 64 vármegyénként egy tüntető se jött össze mozgalom becses tagjairól sem! Akik a „This is Sparta!” (Ez Spárta!) transzparenssel voltak képesek kiállni a Pride elől lezárni a hidat. ‍♂️ Spárta ugyanis az ókori Hellászban az azonos nemű kapcsolatok tiszteletéről volt híres, ahogy Xenophón is írja A lakedaimóniaiak állama (2.12) című művében: „Ha valaki fiúszerelembe esik, azt nem tartják szégyennek, hanem épp ellenkezőleg, ha a szeretett ifjú kiváló jellemű, az egész város tisztelettel tekint rájuk.” Ti viszont most köznevetség tárgyává váltatok, pancserek! Now