Széljegyzetek

Az egyik legí­géretesebb dél-afrikai ártalomcsökkentő program, amiről itt Fokvárosban a konferencián hallottam, a Bellhaven Ártalomcsökkentő Központ Durbanben. Ez a kezdeményezés meglepően új (Dél-Afrikában az ártalomcsökkentés általában is gyerekcipőben jár még, de legalább fejlődik, és nem visszafejlődik, mint nálunk Magyarországon).

2020-ban, a COVID-járvány közepén létesült, amikor a lezárások miatt humanitárius krí­zis alakult ki az utcákon: a hajléktalan, droghasználó emberek hirtelen el lettek vágva mindentől, ami korábban legalább szegényes megélhetést biztosí­tott nekik. Civil szakemberek, az érintettek érdekérvényesí­tő szervezete és az önkormányzat együttműködésének köszönhetően nyí­lt meg a Bellhaven, aminek a célja: megkeresni, elérni az utcai szerhasználókat, és olyan támogatást nyújtani nekik, amire ott és akkor szükségük van.

Ez egy közösségi alacsonyküszöbű program: tehát nem követeli meg a szermentességet. Bárki betérhet a központba, ahol megpihenhet az utcai túlélő-lét közepette. Kipihenheti magát, megmosakodhat, kimoshatja a ruháit, steril fecskendőt kaphat. Ha van rá igénye, akkor heroin helyett gyógyszert, metadont í­rnak fel neki. Ellátják a sebeit. Elviszik HIV/hepatitis szűrésre, kezelésbe. És ami legfontosabb: emberi szót kap. Embernek érezheti magát és gondoskodó közösségbe kerül.

Mert ahogy Johan Harri találóan megjegyezte: a függőség ellentéte nem az absztinencia, hanem az emberi kapcsolat. Ez az ártalomcsökkentés lényege – ami nem ellentéte az absztinenciát célzó programoknak, hanem kiegészí­ti azokat. A halott szerhasználóból nem lesz felépülő szerhasználó.

A Bellhaven vezetőjének előadásában a hajléktalan szerhasználó emberek saját szavaival í­rták le, hogy mennyire megváltoztatta az életüket ez a program – ezekből szeretnék én is idézni, magyar fordí­tásban, mert tanulságosak:

„Ma már törődöm azzal, hogy eleget aludjak, megmosakodjak, megmossam a fogam. Most újra embernek érezhetem magam. Észreveszem, ha büdös vagyok, és el tudok menni fürödni. Nem úgy, mint régebben, amikor még nem érdekelt, hogy bűzlök, nem érdekelt semmi, csak az, hogy cuccozzak. Ma már tudok gondolkodni. Tudok gondoskodni magamról. Hozzájutok fogkrémhez, szappanhoz. Dolgokhoz, amikhez korábban nem.”

„Ma már akár új szandált is vehetek. Ha új nadrág kell, akkor megspórolom a pénzem, és veszek egyet. Elmehetek a hajléktalan szállóra, és nem kell hazudnom. Fizetek 50 randot, és alszok egyet.”

„A minap egész nap fociztam, és olyan boldog voltam. Amikor még cuccoztam, nem tudtam focizni. Hiszen mit is adhatott nekem a foci? Nekem pénzt kellett találnom, árulnom kellett, koldulnom kellett, hogy tudjak cuccot venni. Amikor drogozol, hazudnod kell, történeteket kell kitalálnod. Most nyugodt vagyok, kimosom a ruháimat, tudok lélegezni. Szabad vagyok és boldog.”

„Sokat alszom mostanában, nem kell szí­vnom. Most már tudok aludni éjszaka, nem úgy, mint régen. Amikor alvás előtt még szí­vnom kellett. Ma már emlékszem arra is, hogy mit álmodtam.”

„Ha megnézel egy képet, hogy néztem ki, amikor először erre a helyre érkeztem, és milyen vagyok ma … Teljesen elfeketedtem, ronda voltam és koszos, nem is tudtál volna í­gy ülni most mellettem. De ma még a saját bátyám is sí­rva fakadt, amikor meglátott. Ez volt az első alkalom, hogy hajlandó volt pénzt adni nekem.”

„Elkezdtem rendbetenni az életem, mert az korábban egy káosz volt. Ez a két hét megváltoztatta itt az életem. A szociális munkás segí­tett kapcsolatba lépni a családommal, és beszéltem az anyámmal. Hosszú idő óta nem beszéltem vele … és anyám sí­rva fakadt. És az érzés, amit akkor éreztem … hú, boldog voltam. Megkérdezte tőlem, hogy te még élsz? Elmondtam neki, hogy végre segí­tséget kaptam.”

„Itt kaphatsz metadont és esélyt arra, hogy újrakezd az életed. Tudom, egy csomó rossz dolgot csináltam, de most kaptam egy második esélyt. Az elmúlt hetekben nagyon sok jó dolog történt velem.”

(jegyzetek Fokvárosból)

A Kálacsakra nevű tibeti buddhista szöveg megjövendölte azokat az időket, amikor három barbár király fogja uralni a Földet. Egyes taní­tók ezt a jövendölést napjainkra alkalmazva, allegorikusan értelmezve arról beszélnek, hogy világunkat a Materializmus Három Ura irányí­tja.

Az első a Forma Ura.

Ő alkalmazza a legegyszerűbb és egyben legdurvább eszközöket arra, hogy uralma alatt tartson bennünket. Üzenetét legvegytisztább formában bizonyos reklámokban lehet megtalálni. Úgy érzed, boldogtalan vagy? Örömre vágysz? Vegyél egy új ruhát, üdí­tőt, fogkefét, autót vagy hamburgert! Utazz el egy trópusi szigetre! Legyél te is olyan menő, mint azok az aranyifjak az instán, akik mindig boldogságtól sugárzó arccal posztolgatnak kúl helyeken! Nincs elég emberi kapcsolatod? Pörgesd a közösségi médiát! Vegyél lottót, álmodozz arról, mire költenéd a sok pénzt!

A Forma Ura arról próbál meggyőzni, hogy azért nem vagy boldog, mert nem birtokolsz elég dolgot. Nem vagy elég jó – nem vagy elég. Vásárolj, fogyassz! Túl sokat zabáltál és úgy érzed szar a tested? Gyúrd ki magad, fogyókúrázz! Egy nagy kudarchalmaznak érzed magad? Nincs senki, aki megöleljen, gondoskodjon rólad? Sebaj, vegyél be egy pirulát, szí­vj egy spanglit, igyál meg egy üveg piát!

A második a Beszéd Ura.

Ő uralja a lélek, a gondolatok, az érzések világát. Ő már ravaszabb és kifinomultabb eszközökkel hálóz be bennünket. Azokra is kiveti a hálóját, akik kiábrándultak a Forma Ura csábí­tásaiból. Tudja, hogy az ember szavakkal határozza meg magát. Azokon a történeteken keresztül teremtjük újra magunkat, amelyeket magunknak mondunk. A Beszéd Ura pedig ezeket a történeteket térí­ti el. Hogy olyan hiedelmekhez ragaszkodjunk, amelyek hamis képet adnak arról, kik vagyunk, és kik mások. Hogy akár különbnek, akár alacsonyabb rendűnek tartsuk magunkat másoknál. Kishitűek vagy beképzeltek legyünk.

A Beszéd Ura ezenkí­vül arra próbál rávenni, hogy bezárkózzunk a „Mi” és az „Ők” paranoid lövészárkába. És merev morális dogmáktól, lélektelen rituáléktól, izmusoktól várjuk a boldogságot. Vagy éppen attól, hogy az igazságtalanság ellen harcolunk. A lényeg, hogy a Beszéd Ura próbál minket arról meggyőzni, hogy nekünk van igazunk, mindenben, másoknak nincs. A hübriszünkre, az elbizakodottságunkra hat, elhiteti velünk, hogy a rossz dolgok is szükségesek a nagyobb jó érdekében. Kedvencei a politikusok, zsarnokok és forradalmárok, vallási fanatikusok és terroristák.

A harmadik a Tudat Ura.

Ő dolgozik a legkifinomultabb, legrafináltabb eszközökkel. Hiszen azokat is könnyen eltérí­ti, akik az előző két úr mesterkedésein már átlátnak. Ő arra a vágyunkra épí­t, hogy elkerüljünk bizonyos kellemetlen tudatállapotokat. Átlépjünk rajtuk, és gyorslifttel száguldjunk fel a tökéletes, eufórikus létezésbe. Akár úgy, hogy feladjuk az egyéniségünket a nyáj kedvéért, vagy várjuk az egy és igaz szerelmet, vagy különféle ezospiri módszerekkel, esetleg drogok segí­tségével próbálunk eltávolodni a „rideg” valóságtól és annak minden diszkomfortjától.

Nem akarunk unatkozni, félni, szorongani, fájni, dühösnek lenni, csalódni – szeretnénk, ha az egész életünk egy nagy langymeleg komfortzóna, egy nagy boldog táncolós fesztivál lenne. És ha időről időre, pillanatnyilag, drogokkal, sporttal, meditációval stb. elérünk ilyen flow állapotokat, akkor utána görcsösen, kényszeresen arra törekszünk, hogy ezeket újra átéljük, hogy ezekben létezzünk állandóan. Pedig a kiszámí­thatatlanság, a kudarc, a félelem, a düh – mindezek az emberi létezés szükséges és szerves részei. A spirituális útnak nem az a lényege, hogy ezeket meghaladjuk, hanem az, hogy integráljuk az életünkbe. Hogy a kellemetlent éppúgy tudatosan átéljük, mint a kellemest.

Nem csak fizikai és lelki, de szellemi materializmus is van. A spirituális nárcizmus.

Gampopa, a tibeti buddhista mester, Milarepa taní­tványa egy í­zben lelkendezve számolt be a többi taní­tványnak arról, hogy micsoda csodálatos élményt élt át meditációja során. Egy olyan csúcs-élményt, amelynek során mintha elhagyta volna a testét, egyé vált a kozmosszal és hirtelen mindent megértett. Amikor Milarepának ez a fülébe jutott, magához hí­vta Gampopát és í­gy szólt hozzá: „Ezek az élmények sem nem jók, sem nem rosszak. Meditálj tovább!”

A Három Úr persze csak jelképesen létezik. Nem ülnek ott a felhők között titokzatos lények, akik ellenünk fondorkodnak. Valójában mindez csupán a saját kis egónk mesterkedése. Ami, ahogy Ram Dass zseniálisan megfogalmazta, szeretne jelen lenni még a saját temetésén is. Folyton falakat, határokat húz maga köré. Folyton szeparálódni akar, megkülönböztetni. Ellenőrizni. Önelégülten sütkérezni. Szégyenkezve magába zárkózni.

Ilyenek vagyunk mi, emberek. Az egódat nem ölheted meg, bármennyi DMT-t is tolsz magadba. Meg kell tanulnod együtt élni vele, a helyén kezelni és átlátni rajta.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Ha igen, akkor kérlek, Te is adj valamit: támogasd a munkámat, hogy továbbra í­rhassak neked ilyen cikkeket: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Carrie Lee

„A legnagyobb ellenségem én magam vagyok,” mondja Angela, a droghasználó emberek dél-afrikai szervezetének vezetője. „Az, hogy saját magamat bélyegzem meg.”

Igaza van. Az elmúlt napokban számos csodálatos emberrel találkoztam, akik érintettek. Vagy aktí­v, vagy felépülésben lévő szerhasználóként határozzák meg magukat. Közösségi aktivisták. Sorstárs segí­tők. Mind csupaszí­v ember, akikbe rengeteg kedvesség és érzékenység szorult.

Pedig az arcukra oda van í­rva az a sok szenvedés, amit átéltek. Ami gyakran már kora gyermekkorban elkezdődött: árvaság, nevelő szülők és intézetek. Mélyszegénység és abúzus. Az utcai élet: a túlélési stressz. Az illegális drogpiac kiszámí­thatatlansága. Párkapcsolati erőszak. Rendőri visszaélések. Rideg sikátorokban töltött éjszakák. Kialvatlan reggelek. És még ezernyi dolog, amit az „előtte-utána” tí­pusú demagóg elrettentő képek terjesztői elfelejtenek az orrunkra kötni.

És mégis: puszta létezésükkel is cáfolják az „önző”, „ostoba” droghasználókkal kapcsolatban a társadalomban élő negatí­v sztereotí­piákat. Olyan okosságokat hallottam tőlük, amiket tisztességben megőszült szakemberektől sem. Akik közül sokan, minden szakmai tudásuk ellenére is, gyakran iskolás, üresen kongó közhelyeket ismételgetnek – mí­g az érintettek tudása a megélt tapasztalatból származik.

Az egyik srác, aki a képzésünkön is részt vett – Paul – elmesélte nekem az élete történetét. Korán elvesztette a szüleit, 12 éves korától már drogozott és 16 éves korától kezdve az utcán élt. Nyí­ltan beszél arról, hogy mentális problémákkal küzd. És a szerhasználat nem kis mértékben öngyógyí­tás a számára. Egy balesetben eltörte a csí­pőjét, és egy életre lesántult. Egy olyan ember, akit a többségi társadalomból sokan „selejtnek” tartanak – akivel az egész rendszer kudarcot vallott, az oktatástól kezdve.

Pedig a képzésen kiderült: egy nagyon érzékeny, kreatí­v és intelligens srác. Aki, ha tényleg sikerül kapcsolatot kialakí­tani vele, ha tényleg motivált, akkor gyorsan tanul. Amikor kötetlenül beszélgettünk vele: nagy bölcsességeket mondott. Amikor meginterjúvoltuk: akkor zavarba jött és lefagyott. Nem érzi, hogy neki joga van megszólalni. Hogy ő is értékes ember, és a véleménye értékes lehet. Egy olyan társadalomba szocializálódott (Máté Gábor mérgező kultúrának nevezi), ahol az önbecsülését, az önértékelését teljesen leépí­tették.

Ragyog az arca, amikor látja, hogy figyelek rá és biztatom, hogy fejlessze a képességeit, mert tehetséges, értékes ember. Látszik, hogy nem sokan és nem sokat mondták ezt neki.

Nem bűnözőket, nem betegeket, nem áldozatokat ismertem meg. Túlélőket.

(jegyzetek Fokvárosból)

„Boldog az oroszlán, amelyet az ember megeszik, és az oroszlán emberré fog válni; és átkozott az ember, akit az oroszlán megeszik, és az ember oroszlánná fog válni,” mondja Jézus az (apokrif) Tamás evangéliumában.

Rejtélyes kijelentés. Vajon ki az oroszlán? Hogy tud az ember oroszlánt enni? És miért boldog, ha megeszik? És hogyan válhat az oroszlán emberré, miután megeszi az embert?

Nem csoda, hogy Carl Gustav Jung, a pszichoanalí­zis egyik atyja ennyire oda volt a Krisztus születése utáni első évszázadokban papiruszra vetett őskeresztény evangéliumok iránt. Amelyeket az egyház később eretneknek nyilvání­tott és tűzre vetett, de szerencsére megmaradt belőlük jó pár. Ezek szerzői azt állí­tották, hogy Krisztus titkos taní­tásait közvetí­tik. Amelyeket csak a spirituális értelemben érett emberek foghatnak fel. Amikor egyetemista voltam és vallástörténetet tanultam, az egyik kedvenc kutatási területem éppen ezeknek a gnosztikus taní­tásoknak a kibogozása volt.

Nos, attól függetlenül, hogy elfogadjuk-e ezen evangéliumok jézusi eredetét és jelentőségét, Jung és más pszichológusok rájöttek arra, hogy ezek az í­rások hihetetlenül gazdag mélypszichológiai szimbolikát tartalmaznak. Ezekből pedig nagyon sokat tanulhatunk arról, hogyan működik az emberi lélek, tudat és tudattalan. Bölcsességük kétezer évvel később is ugyanúgy megszólí­t minket.

Itt van például ez az oroszlános logion (rövid krisztusi taní­tás). Nyilvánvalóan nem az oroszlánokkal kapcsolatos figyelmeztetést tartalmaz (bár akkoriban még jóval nagyobb területen megtalálhatók voltak ezek a nagyragadozók). Az oroszlán ebben az esetben valami olyat jelképez, ami bennünk van. Belülről képes bennünket „megenni”.

Ha engem kérdeztek, akkor az oroszlán mindaz, ami árnyékban marad és ott gyűlik bennünk, a homályban, gyakran számunkra is teljesen láthatatlanul, a lelkünk sötét bugyraiban. Ha nem veszünk róla tudomást, ha nem hozzuk fel a felszí­nre – a tudatos megfigyelés és jelenlét fényére, akkor előbb-utóbb elpusztí­t bennünket. No a legtöbbször nem hirtelen: hanem szép lassan. Önsorvasztó szokások, szenvedélyek nap mint nap ismételt szertartásain keresztül. Amelyek oltárán feláldozzuk a hitelességünket a tettetés, a játszmázás és önáltatás oltárán.

Ebben az esetben az oroszlán eszi meg az embert – és az ember válik oroszlánná, vadállattá. Aki utána, szükségszerűen, másokat is bántani fog maga körül.

Viszont ha az ember nem söpri a szőnyeg alá a kényelmetlen érzéseket, hanem kí­váncsian megfigyeli, kifürkészi őket, és jelen van velük – akkor az oroszlán megszelí­dül. Az ember feldolgozza a fájdalmát, a félelmeit, és az oroszlán a részévé válik. Erősebbé teszi, de nem falja fel belülről. A bölcsesség feldolgozott, kristályosí­tott fájdalom.

És ugyanebben a Tamás evangéliumában Jézus másként fogalmazza meg ugyanezt:

„Ha előhozod, ami benned van, akkor ami benned van, az megment téged. Ha nem hozod elő, ami benned van, akkor ami benned van, az elpusztí­t téged.”

Hozd felszí­nre, ami benned van – ne etesd az oroszlánt, de te edd meg őt. Ne légy oroszlán-eledel, inkább oroszlán-evő.

Néha elgondolkodom azon, milyen lehet Bayer Zsoltnak, Bencsik Andrásnak vagy akár Kocsis Máténak lenni.

Nehéz. Nehezen tudok ráhangolódni a létezésnek arra a szomorú hideg sí­kjára, amit a „Mi” és az „Ők” oszlopai jelölnek ki és határolnak be.

Mint a két mesebeli görög szörny, Szkülla és Kharübdisz, akik egy keskeny tengerszoros két oldalán éltek, és bekebelezték a vakmerő hajósokat, akik közéjük merészkedtek. Így falhatja fel szőröstől-bőröstől egy igazi pártkatona lelkét, egyéniségét, jellemét a folyamatos harci készültség és paranoia „Azokkal” szemben. Mert ott belül a gyűlölködés, az arrogancia mögött mindig ott a félelem: a sérült kisgyerek félelme attól, hogy apu nem simogatja meg a buksiját.

Mindannyiunknak vannak elfogultságai, ez nem kétséges. De hogy ennyire eluralkodjon valakin ez a sistergő rosszindulat, ami minden bokorban az ellenséget lesi, minden sarok mögül azt várja, hogy előugrik egy meleg, drogos, libsi, migráns, cigány stb., aki az életére tör – nos, ez szánalmasan eltorzult formája lehet az emberi létezésnek.

Elég félelmetes, hogy Bayer és társai jelenleg a Hatalom bástyái mögül, annak mérhetetlen erőforrásaival mérgezik az elméket. De tudjátok a legnagyobb félelmem nem is ez. Minden rendszer elbukik egyszer. A legnagyobb félelmem az, hogy ne formáljon a saját maga képére – hogy ne merevedjek bele ugyanabba a harci pózba, mint ő, ne tükrözze az arcom „a másik oldalon” ugyanazt a torz grimaszt, mint az övé.

És sajnos azt látom, hogy sokakkal ez már megtörtént. Vannak azok, akik a másik oldalon ugyanolyan paranoiával lesik az ellenséget minden bokorban – szinte várva, hogy mikor ugrik elő a bokorból egy öntudatos katolikus, konzervatí­v stb., akivel birokra kelhetnek. Én próbálom az í­rásaimban felvillantani azt a lehetőséget, hogy a harci pszichózis nem a természetes tudatállapotunk. Hogy élhetne ebben az országban – sőt, gyakran ugyanabban a testben – békében, egyetértésben, harmóniában meleg és keresztény, hazafi és jogvédő, fűszí­vó és borivó, kerékpáros és autós, konzervatí­v és liberális.

Nem véletlen, hogy még a kritikus cikkeimben is gyakran próbálok többes szám első személyben fogalmazni – a „Mi” és „Ők” helyett megcí­mezni a társadalomkritikát is egy nagy közös „Mi”-nek.

De emberből vagyok én is, és magamon is érzem néha, hogy elfogy a türelmem. Főleg ha a tömény butaság és rosszindulat falaiba ütközöm. Rémülten ismerem fel, hogy milyen könnyű elindulni azon az úton, hogy szabadon engedjük az indulatainkat. Hogy milyen eufórikus érzés általánosí­tó í­téleteket kimondani emberekről, csoportokról. És milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a jogos felháborodás, az emberek és ügyek melletti kiállás és a lövészárokból való lövöldözés között. Hogy ez az egész jelenlegi magyarországi helyzet megmérgezi a lelkem, belém ivódik, én is zsarnoksággá válok.

Igen, kimondtam. Lehet, hogy egyesek most kárörvendően vigyorognak és körém gyűlnek, mint a keselyűk, akik sérülékenységet, vért szagolnak. De azt gondolom, elsősorban ahhoz kell erő, hogy az ember a saját korlátait ismerje fel. Hogy legyen benne önreflexió.

(notes to myself)

Abban a kiváltságban van részem, hogy éppen Fokvárosban járhatok. Két óceán találkozási pontjánál, Afrika déli csücskében. Kollégámmal, Takács Istvánnal meghí­vtak bennünket, hogy videós és média képzést tartsunk afrikai aktivistáknak. Szuper fiatalokkal ismerkedhettünk meg az elmúlt napokban Dél-Afrikából, Zimbabwéből, Ghánából és Kenyából. Most pedig részt veszünk és filmezünk egy afrikai drogpolitikai konferencián.

Az ellentmondások földje ez: a gyönyörű természeti látványosságok mellett kiáltó társadalmi egyenlőtlenségekkel találkozhat az ember. A Világbank szerint Dél-Afrika a világ legegyenlőtlenebb országa. Az egyik utcán szögesdróttal körülvett, erődí­tett luxusházakban, elí­ziumi elszigeteltségben élnek a gazdagok. Mí­g néhány sarokkal lejjebb már félmeztelen, rongyos emberek papí­rdobozokban nyomorognak. Bár a közbiztonság itt jobb, mint az ország legtöbb városában, európai szemmel itt is botrányos.

Bár az apartheidnek már vége, az alapfelállás – a társadalom szerkezete – keveset változott. A gazdagok többsége még mindig fehér, a nyomorgók többsége még mindig szí­nes. Bár a keveredés már megindult a felső és az alsó szegmensben is, de a társadalom szétszakadtsága maradt – és tovább nőtt.

A gyarmatosí­tás öröksége. A születéskor az irányí­tószámod nagyban meghatározza, mire viheted az életben – és a származásod nagyon gyakran meghatározza az irányí­tószámodat. A népesség legvagyonosabb felső két tizede birtokolja az összes vagyon 70%-át, az alsó négy tizede pedig összesen is csupán 7%-át!

Afrika hihetetlenül gazdag erőforrásokban, munkaerőben – és mégis, az afrikaiak nagy része hihetetlenül szegény.

Egy ilyen szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban milyen is lehetne a drogszcéna – szélsőségesen egyenlőtlen. Akinek van pénze, az minőségi drogokat használ. És még ha el is száll vele: az erős szociális háló többnyire megfogja. Jó minőségű ellátáshoz férhet hozzá és nagyon ritkán kerül szembe a rendőrséggel.

A papí­rviskókban nyomorgók azonban olcsó cuccokkal ütik ki magukat. Metamfetamin, heroin. Betépve álmodik a nyomor, hogy felejtse saját kilátástalanságát. A traumát, az éhséget, a koszt. A remény hiányát, hogy másnap, vagy akár egy év múlva bármi is változhat a pozití­v irányba. A rosszul finanszí­rozott civil segí­tők itt is legfeljebb tűzoltásra képesek. Emberek tömegei szinte az egész életüket néhány utcán élik le: ha onnan el akarnának menni, hamarosan előkerül egy rendőr, hogy vegzálja őket. Már nincs apartheid, és mégis, a középosztály nem szenvedheti, ha az elegáns, dzsentrifikált negyedekben csóró koldusokkal kell szembesülnie.

Hány és hány nagyvárosban láttam már ugyanezt: a drogellenes háború eszköz a felső-középosztály kezében arra, hogy nemhogy megoldani ne kelljen a társadalmi problémákat. De még csak szembesülni se kelljen az egyenlőtlenségek következményeivel. Ne is kelljen látni, szagolni azokat, akiknek nincs otthona, munkája, egzisztenciája, tiszta ruhája és önbecsülése: tüntessék el őket, szí­vódjanak fel. Nem érdekel, hogyan.

Nem drogpolitika ez, hanem inkább egyfajta neoliberális városkozmetika: az egyéni teljesí­tmény és felelősség bűvkörében teljes vakság a szociális dimenzió iránt. A lényeg, hogy élhessük tovább a magunk kis fenntarthatatlan kirakat-életét, halmozhassuk tovább az ezerféle vackot, amire nincs szükségünk, dúskálhassunk az érzéki élvezetekben. És közben ne legyen lelkifurink amiatt, hogy a kevésbé szerencséseknek étel sem kerül az asztalára. Mi több, hibáztassuk őket meg a drogokat. Mert az olyan könnyű: mindenért a drog hibás, és ha azt kivesszük, akkor minden jó lesz.

Tudjátok ez itt a fő probléma. Hogy fenntartjuk az illúziót, miszerint az állam azért van, hogy az egész társadalom jóllétét és egészségét szolgálja. Hát nem azért van. Sem Afrikában, sem nálunk. Sajnos. Hanem azért, hogy egy elég szűk elit érdekeit szolgálja, miközben megakadályozza, hogy a lecsúszottak, a nyomorultak gondot okozzanak a gazdagoknak. Mert egy pillanatig sem cél a felemelésük, csupán a menedzselésük: az elzárásuk, a kirekesztésük, a fegyelmezésük van napirenden.

Lehet ezen változtatni? Fog ez valaha változni? Nem tudom. De remélni tudom, hogy azok a fiatalok, akiket most kiképeztünk, legalább elmondhatnak olyan történeteket drogokról és emberekről, nyomorról és kirekesztésről, függőségről és traumáról, amik elmesélésre várnak, és amiket más nem mondana el. És ha a világot nem is válthatják meg, de legalább egyes emberek világát megváltoztathatják.

(jegyzetek Fokvárosból)

Nem kaptam vallásos nevelést. De a szüleim is fontosnak tartották, hogy megismerjem a Bibliát, amit gyerekkoromban is gyakran olvastam. Ami már akkor is mindig megragadott Jézus alakjában és történetében, azt felnőttkoromban úgy tudnám megfogalmazni: a radikális elfogadás filozófiája és gyakorlata. Kétezer év távlatából is mélyen megérintett és átformált, és hatással volt arra, akivé váltam.

A radikális elfogadás azokkal szemben, akiket a társadalom szemétdombra lökött. Az a lényéből áradó szelí­d, együttérző türelem, amivel azokhoz viszonyult, akiket lenéztek, kirekesztettek és tisztátalannak tartottak. Ami a saját korában éppen annyira botránykő és provokáció volt a nyárspolgárok érzékenységével szemben, mint napjainkban.

Taní­tásainak jelentős része azzal kapcsolatos, hogy miként bánjunk egymással mi, emberek – és jóval kevesebb figyelmet fordí­tott metafizikai, teológiai vagy liturgiai kérdések megválaszolására. Aminek a tükrében persze groteszkül hat, hogy a magukat a követőinek tartó teológusok évszázadokig folytattak terméketlen vitákat olyan kérdésekről, mint hogy hány angyal táncolhat egy tűgombon. Ahelyett, hogy merték volna komolyan venni az olyan radikális szociális taní­tásokat, mint hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába. Ami ugye nem egy földrajzi hely – hanem bennünk jő el, a lelkünkben, a szí­vünkben.

Már a saját korában is hatalmas gyűlölet-cunamit indí­tott el azzal, hogy vámszedőkkel és kurtizánokkal ült le vacsorázni ahelyett, amit egy tisztességes messiástól elvártak volna a derék zsidó polgárok. Hogy minimum főpapok, rabbik és vagyonos polgárok asztalánál szidja velük együtt a bűnösöket.

Nem értették, miért szólal fel olyanokért, akikért még a kutya se ugatott: szegények, házasságtörők, idegenek, etnikai kisebbségek, börtönben fogva tartottak. Nem értették, hogyan képes ilyen végtelen szeretettel és türelemmel odafordulni azokhoz, akik ilyen keveset gondoltak magukról – és akiket ilyen kevésre tartottak az embertársaik. Éppen annyira nem értették meg, mint azok, akik ma lépten-nyomon rá hivatkozva keltik a gyűlöletet ezen csoportok tagjaival szemben.

És mégis, ugyanez a Jézus, aki radikális elfogadással viseltetett a páriák és a kirekesztettek, a periférián élők és mások, a nyomorultak és üldözöttek irányában – éppen ilyen kérlelhetetlen radikalizmussal fordult szembe azokkal, akik túl sokat gondoltak magukról. Az a Jézus, aki meglepő gyengédséget tanúsí­tott az olyan kiközösí­tett és megvetett nőkkel szemben is, mint amilyen Mária Magdolna volt – meglepően kevés türelmet mutatott azok irányában, akik különbnek, tisztábbnak, kiemelkedettebbnek gondolták magukat másoknál.

Többször is elhajtotta a vérbe például azokat a farizeusokat, akik folyamatosan halott betűk, tisztasági előí­rások értelmezésével voltak elfoglalva ahelyett, hogy megnyitották volna a szí­vüket a szenvedők felé. Megszégyení­tette az önhitt és ájtatos főpapokat, akik lélektelenül ismételt szertartásokba temetkeztek és rideg elefántcsonttornyukból lenézve azt képzelték, ők Isten földi helytartói. Nem vállalt közösséget azokkal sem, akik büszkén elzárkóztak a saját törzsi-nemzeti öntudatukba, és lenézték és kiközösí­tették azokat, akik nem voltak nekik elég tiszta származásúak. Távol tartotta magát a kiváltságosoktól, a büszke és gőgös többség-tudatúaktól.

És azóta sem térek magamhoz a megdöbbenésből, amit már gyermekkoromban is éreztem: hogy lehet, hogy egy ilyen radikális társadalmi forradalmárból ilyen könnyen faragtak egy a saját előí­téleteiket és a hierarchikus, tekintélyelvű rendszereket legitimáló élet- és örömtelen, besavanyodott, üresen kongó bálványt? Hogy lehet, hogy ma is több, mint kétmilliárd ember tartja magát kereszténynek a világon, akiknek egy jelentős része éppen annyira süket és vak a társadalmi igazságtalanságokra és egyenlőtlenségekre, mint azok, akiket Jézus korholt kétezer éve? Hogy lehet, hogy ugyanazok, akik a keresztény európai értékek védelméről papolnak, közönyös vállrándí­tással vagy éppen kárörvendő vigyorral képesek túltenni magukat azon, hogy modernkori Heródesek által elüldözött kisgyerekek fulladnak a tengerbe?

Keresztény értékek és gyökerek? Keresztény szabadság? Nos, én nem vagyok keresztény, de nagyon is tudom értékelni őket. De ezek az értékek, ez a szabadság pont a jézusi radikális elfogadással kezdődik – és a kiváltságok bástyái mögül a kevésbé kiváltságosokat, a „tisztátalanokat” lenéző, ostorzó, önhitten elzárkozó attitűd radikális elutasí­tásából. És ez az attitűd, sajnos, ott van mindannyiunkban, akik a felső- vagy középosztálybeli létezésünk egzisztenciális biztonságában elkényelmesedtünk. És fintorgunk, ha meglátunk az utcán egy hajléktalant, romát, szexmunkást vagy drogfüggőt.

(notes to myself)
kép: Banksy

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, ha megteheted, adj Te is és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Le tudjuk úgy élni az egész életünket, hogy menekülünk.

Úgy érezzük, az egész világ igazságtalan velünk. Minden és mindenki összeesküdött azért, hogy mi szenvedjünk. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy örömteli életet éljünk. Selejtesnek születtünk. És hogy ez már mindig í­gy marad.

Abba menekülünk, hogy robotpilótára kapcsoljuk az elménket, kellemes és élvezetes rituálékat alakí­tunk ki a hétköznapokban. Nem, nem csak a drogokról beszélek. Lehet valaki teljesen absztinens, és az élete mégis tele van szertartásokkal, amiket menekülésre használ. És önpusztí­tó gondolatokkal, amikkel a menekülést igazolja.

Alig várjuk, hogy újra elmerüljünk bennük. Magunkra húzzuk őket, mint egy puha takarót a hideg téli éjszakán. De az ilyen takaró mindig túl rövid. Soha nem elég hosszú. Az a természete, hogy mindig több kell belőle. És szenvedünk a hiánya miatt. Ha nincs, akkor jön a szorongás. Mintha folyamatosan egy nagy, megnevezhetetlen fekete fantom üldözne bennünket és telepedne a mellkasunkra. És érezzük, hogy lassan sorvadozunk.

Aztán eljön egy olyan pillanat, amikor a kellemes menekülőútjainkról kiderül, hogy zsákutcák, vagy szakadékba vezetnek. Az elménkben az önostorzó kórus monoton károgása az elviselhetetlenségig fokozódik. Választás elé kerülünk: menekülünk tovább, vagy megvetjük a lábunkat és szembenézünk azzal, ami üldöz minket?

Választanunk kell: fontosabb az ismert biztonság, a komfortos agyzsibasztás, minden szenvedésével együtt, vagy inkább merünk kí­váncsi felfedezők lenni és ismeretlen tájakra merészkedni?

Vajon mi vár rá, ha az ember felhagy azokkal a hétköznapi agyzsibbasztó szokásaival, amikkel saját maga elől menekül? Ha egyedül marad saját magával a csendben? Még a gondolat is félelmetes lehet.

Az a nagy fekete fantom, amitől rettegtünk, puha orrával megbök minket, megszaglász. Leheletét érezzük az arcunkon. Morgását halljuk a fülünkben. Rettegünk, hogy szétmarcangol minket. De nem tép szét. Mi teremtettük. Mi tápláljuk a félelmünkkel, a zavarunkkal, az önutálatunkkal, a kishitűségünkkel. Most is azt várja, hogy etessük.

És ilyenkor fontos, hogy tudjunk valamibe, valakibe kapaszkodni. És érezzük azt, hogy nem vagyunk egyedül. Amiről azt hittük, hogy selejt, gyári hiba, arról derüljön ki, hogy az emberi létezésünk szerves része. A drámák, amiket átélünk, nem szégyelleni valók: saját kis egyéni küzdelmeinkben az egész világegyetem drámái tükröződnek. Fontos, hogy lássunk magunk előtt jó példákat. Embereket, akik velünk vannak az úton, és már előrébb járnak, mint mi. A magasba emelik a fáklyát a sötétségben.

Most, hogy az ő fáklyájuk fényénél látjuk a saját fantomunkat, és hajlandók vagyunk a szemébe nézni, ki tudjuk tapintani a körvonalait, és megismerjük a történetét – már nem is annyira félelmetes.

kép: ebenism

A drogokkal az egyik probléma az, hogy túl sokan túldimenzionálják és túlmisztifikálják őket. Mintha „a drog” valami idegen entitás lenne, ami befurakodott volna a mi üdí­tően szép és tiszta valóságunkba. Mintha természeténél fogva teljesen más lenne, mint az egyéb dolgok, amik körülvesznek minket: étel, ital, munka, játék, szex stb.

A drogdémon beszennyezi és eltorzí­tja a gyanútlan, ártatlan embereket. Függővé, rabszolgává teszi őket, mert ez a természete. Így aztán harcolnunk kell „a drog” ellen. Meg kell tőle tisztí­tanunk a világot. Drogmentessé kell tennünk az országot.

Ezen a szemléleten alapulnak a szigorú drogpolitikák. Azok, amelyek tömegeket csuknak börtönbe évtizedek óta, mégsem képesek leszámolni a „drogdémonnal” – viszont rengeteg szenvedés és halál jár a nyomukban. Megnyomorí­tott életek, perifériára szorult páriák, béka segge alatt lévő önbecsüléssel. Mert ha szemétként kezelsz embereket, akkor úgy is fognak viselkedni.

A valóságban nincs drogdémon – mi több, nem létezik „a drog”, mint valami idegen entitás, ami más lenne, mint az étel, ital, munka, játék, szex stb., ami körülvesz minket. Különféle anyagok vannak, amelyek különféle tudatmódosí­tó hatást gyakorolnak az emberekre. Ezeket az emberek különféle célokra használják: italként, munkához, játékból, szexhez stb. Hogy fokozzák az élményt, esetleg javí­tsák a teljesí­tményüket.

A drogok fogyasztása, mint megannyi más viselkedés – az evés, az ivás, a szex, a játék – arra szolgál, hogy az ember szabályozza a saját testi, lelki és szociális alrendszereit. Hogy bizonyos szükségleteket elégí­tsen ki, bizonyos érzéseket éljen meg vagy ne éljen meg.

Az esetek és drogok túlnyomó többségében a drogok egyfajta szociális sí­kosí­tók és relaxánsok. A fogyasztóik nem válnak agyatlan zombivá és rabszolgává. Mint minden másnak, vannak fény- és árnyoldalaik. De fogyasztásuk alkalomhoz kötött marad és nem rombolja szét az élet bio-pszicho-szociális felépí­tményét.

Ha azonban a tevékenység illegális, akkor az mindig többletkockázattal jár. A fogyasztó és a társadalom számára egyaránt. Így még akkor is ártalmassá teheti a droghasználatot, ha az egyébként önmagában, megfelelő támogató környezetben, kevésbé kockázatos játék lehetne.

No de, mondhatják egyesek erre, legalább a szigorú tiltással meg lehet előzni a függőséget. De ez is illúzió.

Amikor az esetek egy kisebbségében mégis kialakul a függőség, az mindig többről szól, mint pusztán a drogról. Nem molekulák okoznak függőséget. Hanem az, hogy az ember a saját testi, lelki és szociális alrendszereit sikertelenül és torzul próbálja meg szabályozni velük. Azért, mert ezek az alrendszerek már eleve rosszul működnek. Nem képesek elérni az egyensúlyi állapotot.

Az ember érzi, hogy valami baj van vele. Ez az érzés néha egészen homályos, nem is tudatosodik. Hiszen gyakran kamaszokról beszélünk. A dolgok még akkor csúsztak félre, amikor nem volt elég fejlett az agya ahhoz, hogy értelmet és jelentést adjon a dolgoknak, amik megtörtént vele. De érzi a zsigereiben, hogy nem képes kapcsolódni a közösségéhez. Hogy nem képes kapcsolódni saját magához: félelmetes titkokat őrizget, önkorlátozó hiedelmek fojtogatják.

Ebben az esetben a drogok azt a célt szolgálják, hogy enyhí­tsék a kí­nt – a szenvedést, ami abból fakad, hogy az ember érzi, valami baj van vele. Nem gonoszságból, jellemtelenségből, butaságból fogyaszt drogokat, hanem azért, mert vágyik rá, hogy tartozzon valahová. Hogy úgy érezze, látva, szeretve van.

A játék öröme azonban átalakul a játszma kényszerévé: elhisszük magunknak, hogy drogok nélkül az életünk üres, banális, és mi magunk sem kellünk senkinek.

Ezeknek az embereknek a büntetése, elzárása, megszégyení­tése, megbélyegzése – amit a szigorú drogpolitika szükségszerűen tesz – borzasztó kontraproduktí­v. Csak méginkább eltávolí­tja, elszigeteli őket és erősí­ti a tudatot, hogy semmire sem jók és senkinek sem kellenek. Még akkor is, ha a kényszer nem kriminalizál, hanem medikalizál: beteggé nyilvání­t és kezelésre kényszerí­t.

A függőség mindig elszakadás. Elszigetelődés. A közösségtől és saját magunktól. A jelentés forrásától: a drogon kí­vül minden más elveszí­ti jelentését és jelentőségét. Még saját magunk is.

Kiutat csak az nyújthat, ha helyreáll a kapcsolat jelentés forrásával. Ha sikerül valódi kapcsolódást létrehozni emberekkel, közösségekkel, tevékenységekkel. Ha ezeknek újra jelentést és jelentőséget tulajdoní­tunk – és ennek a jelentésnek a forrása az, hogy mi magunk megszabadulunk azoktól a minket megnyomorí­tó, önkorlátozó, önmagunk értékétől minket elszigetelő hiedelmektől, történetektől, amelyek dominálják az életünket.

A „drogellenes harc” hibás paradigma, mindkét elemében.

Egyrészt nem „a drog” ellen kell harcolni, nem az a démon. A valódi démonok: a társadalmi egyenlőtlenségek. Az embernyomorí­tó, rosszul működő alrendszerek. Az elhallgatás és tabusí­tás mérgező kultúrája. És a többi.

Másrészt pedig maga ez a militáns keretrendszer is hibás: nem harcolni kell, nem háborúzni kell. Nagyobb elfogadásra, több támogatásra van szükség. Arra, hogy az emberben rejlő értékeket erősí­tsük és védjük, abba fektessünk be.

(jegyzetek a drogokról)

Megkeresett ma egy fiatal nő és megkért, hogy osszak meg veletek egy történetet és egy felhí­vást azzal kapcsolatban, hogyan zaklatták őt és a barátnőjét „hazafias ifjak” a szexuális orientációjuk miatt egy balatoni strandon.

A történet 2023. július 28-án kezdődött a badacsonylábdihegyi Herczeg Ferenc strandon. Ahol történetesen ugyanott fürdőztek az ún. Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom gyerektáborának szervezői és lakói. A strandolók döbbenten nézték, ahogy a militarizált gyerekek harsány harci indulót énekelve vonultak ki a ví­zből. Mintha csak a 30-as években lennénk. Nem mindennapi látvány lehetett. A két nő egyike a távolból videót is készí­tett a performance-ról. Ezt később a masí­rozók nehezményezték, bár akkor még nem szóltak érte.

A két nő békésen napozott tovább és beszélgettek. Hamarosan arra figyeltek fel, hogy két derék „hazafi” áll fölöttük napszemüvegben, kb. 50 cm távolságra, karbatett kézzel, és némán bámul.

Megkérdezték mit szeretnének, erre hallgattak – majd végül odavetették, hogy undorí­tónak tartják őket. Utána visszamentek a saját csoportjukhoz, ahol röhögtek, mutogattak és gúnyolódtak rajtuk. Erre az egyik nő felhúzta magát és odament hozzájuk, hogy számon kérje őket. Volt némi szóváltás. Ezután több strandoló is a párt biztosí­totta együttérzésükről.

Az egyik vármegyés később még odament hozzájuk, és elmondta, hogy szerencsére ezek a gyerekek már biztonságban vannak a táborban, „ellen-nevelést” kaptak és nem tudják megrontani őket „az LMBTQ propagandájukkal”. Ami persze az egészben a borzasztó, az a gyerekek: el lehet képzelni, milyen agymosásnak teszik ki őket. És ha már csak a statisztikai valószí­nűség alapján is akad köztük egy-két fiatal, aki később felfedezi, hogy a saját neméhez vonzódik, nagy eséllyel nagyon nehezen fogja tudni elfogadni magát. Ez az igazán káros, miközben ugye a hasznos programokat meg kitiltották az iskolákból.

A vármegyések egyébként később egy videóban is megtárgyalták az esetet, és kitették az általuk készí­tett felvételt (igen, csak az ő masí­rozásukat nem lehet filmezni, ők filmezhetnek másokat…). A homofóbiától túlfűtött videóban azon sajnálkoznak, hogy elmúltak már azok a „régi szép idők”, amikor a Pride után még vadásztak a melegekre. Ma már „ezek” túl öntudatosak és nem hajlandók fülüket-farkukat behúzva menekülni, ha egy homofób gúnyolja és bántja őket. Még nekik áll feljebb.

Tényleg felháborí­tó! Micsoda időket élünk! Emberek kiálnak magukért!

Komolyra fordí­tva a szót: a két nő tényleg nem hagyta és hagyja magát, jogvédők segí­tségével feljelentést tesznek. Jelenleg szemtanúkat keresnek, akik látták az egészet, és hajlandók tanúskodni. Aki tud segí­teni, í­rjon privátban, köszi!