Pénteken a kollégámmal, Takács István Gáborral meginterjúvoltuk Rick Doblint, a Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies (MAPS) igazgatóját. Rick 1986-ban, tehát majdnem 40 éve alapította a MAPS-et, hogy a pszichedelikus szerek gyógyászati használatának szabályozásááért lobbizzon. Akkoriban a szövetségi drogellenes ügynökség (DEA) éppen betiltotta az MDMA nevű szert. Ami a 80-as évek elején a pszichoterapeuták körében nagyon ígéretes szernek számított, a traumák feldolgozásában. Az MDMA ugyanakkor kiszabadult a terápiás szobákból és elterjedt a diszkókban is, mint ecstasy – a diszkódrog. Ezért a DEA betiltotta, anélkül, hogy a terápiás alkalmazására lehetőséget adott volna. Sok víz lefolyt azóta a Dunán: az MDMA azóta már eljutott a klinikai vizsgálatok utolsó fázisáig, és rendkívül eredményes és biztonságos szernek bizonyult a poszt-traumatikus stressz (PTSD) kezelésében. Sajnos azonban az utolsó lépésnél jött a gond: a szövetségi gyógyszerhivatal (FDA) tavaly úgy döntött, hogy nem engedélyezi a gyógyszerré nyilvánítását. Ennek okai összetettek, erről írtam anno, majd belinkelem. Sokat elmond, hogy az MDMA-nál jóval veszélyesebb ketamin simán átment előtte… Az interjúban arról kérdeztem Ricket, hogy miként magyarázza a kudarcot, és hogy vajon mit tesznek azért, hogy az MDMA gyógyszerré váljon. Hiszen a kezelési igény óriási: mintegy félmilliárd ember él PTSD-vel a világon, és minden tízből körülbelül három-négy esetben nem működik a hagyományos beszélgetős terápia, sem a hagyományos gyógyszerek. Az MDMA-val kombinált pszichoterápia azonban pont ezeknél az embereknél bizonyult nagyon eredményesnek. Rick a 80-as évek óta fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a pszichedelikus szerek elnyerjék a méltó helyüket a társadalmunkban. Mint gyógyszerek, és mint az elme felfedezésének eszközei – jó kezekben, jó szabályozással. Szerinte az igazi innováció nem egyszerűen a szerekben rejlik, hanem abban, hogy ezeket a szereket a pszichoterápiával kombinálva használják. Csupán 1-2 alkalommal, és nem kell őket rendszeresen szedni. De pont ezért nem is jelentenek olyan vonzerőt a gyógyszercégek számára, amelyek inkább abban érdekeltek, hogy huzamos ideig szedendő gyógyszereket dobjanak a piacra. Ami magyarázza, hogy miért halad olyan nehezen ezeknek a szereknek a gyógyszerré nyilvánítása. Ezt az interjút is hamarosan megtekinthetitek a Drogriporteren – kérlek, támogassátok a munkánkat! ❤

Tegnap Szigeti Balázzsal megmásztuk a 4287 méter magas Mount Bierstadt nevű hegyet itt Coloradoban, a Sziklás-Hegységben. A túra maga, gyakorlott túrázóknak, nem különösebben technikás – azonban mivel nagy magasságban kell sokat mászni, bizony a végén már kapkodtam a levegőt. A látvány, ami a csúcson fogadott, olyan gyönyörű volt, hogy megérte a légszomj. Colorado állam ezen részét eredetileg az Ute törzsek lakták, akik nyári vadászterületként használták ezt a területet. Mielőtt kegyetlenül elűzték őket a fehér telepesek és az amerikai hadsereg. Az Uték sokkal harmonikusabban éltek együtt a természettel, számos hegyet szent helyként tiszteltek. Hiszen a hegy – magaslat – számukra a szellemi beavatás helye volt, ahol az ősök, a szellemek jelen vannak, és kommunikálni lehet velük. Fennmaradt egy szerintem nagyon szép és tanulságos Ute mese a fiúról, aki felmászott egy hegyre, mert látni akart, mint a sas. Megosztom veletek! ❤ Egyszer egy fiatal fiú a hegyek között élt az Ute nép egyik táborában. Erős volt, gyors volt, jó vadász volt – de szeme gyenge volt. Homályosan látott, és ezért gyakran elvétette a célt. A többiek kinevették, a lányok elfordultak tőle. A fiú bánkódott. Egy nap elhatározta, hogy felmegy a legmagasabb hegycsúcsra, és ott szellemi látomást kér a sas szellemétől, aki a legélesebb látású az ég madarai közül. Felmászott napokon át, hóban, szélben, éhesen, szomjasan. Végül, amikor már majdnem összeesett, egy magas szirten leült, becsukta a szemét, és így szólt: – Ó, nagy sas! Taníts meg engem látni! Látni tisztán – nemcsak a világban, hanem a lelkekben is. A szél felerősödött, és egy nagy sas szállt le mellé. A sas nem beszélt, de a fiú érezte a gondolatait, mintha a fejében szólt volna: – A látás nem a szemmel kezdődik. A látás a csenddel kezdődik. Amíg a fejed tele van zajjal, nem láthatsz semmit igazán. A fiú nem válaszolt. Csak csendben ült. A sas így folytatta: – Maradj itt három napig. Ne egyél, ne igyál, csak nézz. Nézz befelé. Ha kibírod, új szemeket kapsz. A fiú ott maradt. Három nap és három éjjel nem evett, nem ivott, nem beszélt, csak figyelt: a sziklák repedéseit, a felhők változását, a saját lélegzetét. A harmadik hajnalon a nap úgy emelkedett, hogy fénye átragyogott a felhőkön, és elérte a fiú szemét. És akkor valami megváltozott: minden színes lett, éles, ragyogó. Minden mozgásnak értelme lett. A fiú látott – nemcsak a szemével, hanem a szívével is. A sas újra megjelent, és ennyit mondott: – Most már tudod: a látás belülről fakad. Most menj, és taníts másokat is látni. A fiú visszatért a táborba. Többé nem nevették ki – nem a szeme miatt, hanem mert valami sugárzott belőle, amit mások is megéreztek.

Tegnap lezárult a Pszichedelikus Tudomány 2025, a világ legnagyobb pszichedelikus kutatásokkal foglalkozó konferenciája. A záróülésen sok ezer ember előtt tudósok, segítő szakemberek, őslakos tanítók, közösségi aktivisták mutatták be, mennyire sokszínű is ez a terület. Megidéztük a legendás vegyész házaspár, Alexander és Ann Shulgin szellemét, akik többek között az MDMA nevű szert újra felfedezték az emberiség számára. És hogy milyen kicsi a világ: a több ezer ember között pont egy olyan nő mellé sikerült leülnöm, akiről kiderült, hogy szlovákai magyar pszichológus, és Prágában foglalkozik pszichedelikus pszichoterápiával. Mert ott ugye lehet: nemrég a parlament alsó háza elfogadta a varázsgomba hatóanyagával, a pszilocibinnel folytatott terápia legálissá tételét. Rengeteg tudással, de nem is csak tudással: bölcsességgel gazdagabban térhet haza erről a konferenciáról a résztvevő. És egyben egy adag reménnyel gazdagabban. Mert akárhogy is kapálóznak ellene odahaza a farizeusok, az élet, a tudás előbb-utóbb utat tör magának. ❤

Timothy Leary neve bizonyára ismerősen cseng mindazoknak, akik egy picit is beleásták magukat az LSD kultúrtörténetébe. Ő volt a Harvard Egyetem renegát professzora, aki a 60-as években Richard Alperttel (aki később Ram Dass néven vált hindu tanítóvá) tudományos kísérleteket végeztek az LSD-vel. Amíg ki nem rúgták őket. Nos, ez itt a képen nem más, mint Zach Leary, Timothy fia. Éppen dedikálta a könyvét itt a tegnap lezárult Pszchedelikus Tudomány 2025 konferencián Denverben, én is kértem tőle egy dedikált példányt. Ráadásul megkért minket, hogy vegyük fel a könyvbemutató beszédét is – majd kirakjuk azt is a Drogriporterre. Hihetetlen gyermekkora lehetett: személyesen ismerte a 60-as évek legendáit, Ken Kesey, Allan Ginsberg, Jack Kerouac és a többi. Zach eleinte egyáltalán nem akart apja nyomdokaiba lépni, digitális marketinggel foglalkozott. Azonban 10 éve az élete vakvágányra futott. Mentora, apja barátja és kollégája, Ram Dass hatására elmélyült a spiritualitásban és újra érdeklődni kezdett a pszichedelikumok iránt. Könyvéről majd beszámolok, miután elolvastam. Szereztem egy másik trófeát is: egy a neves cseh pszichiáter, a transzperszonális pszichológia atyja, Stanislav Grof által dedikált könyvet. Az ő 90. szülinapjára összeállított kötetről van szó, amiben neves szakemberek írták az egyes fejezeteket, hogy tisztelegjenek Grof munkássága előtt. A könyvnek gyönyörű borítója van, ami az újjászülető főnixet ábrázolja. A szimbólum ebben az esetben utal arra is, hogy a pszichedelikus kutatások, amelyeknek az egyik úttörője Grof volt, és amelyeket a 70-es években betiltottak – most újjászülettek hamvukból. Bár a konferencia lezárult, de rengeteg anyagot felvettünk, sok embert meginterjúvoltunk, szóval a következő napokban majd még kiteszek pár ilyen rövid kis színeset. Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, ha Te is fontosnak tartod, hogy Magyarországra is eljussanak ezek a hírek! ❤

„Egy mélyérzésű, keresztény, hazafias, már-már meghatóan jó ember figurája bomlik ki előttünk…” Miután elolvastam Válasz Online oknyomozó cikkét a nemrég lecsukott Juhász Péter Pál javítóintézet-igazgató tündökléséről és bukásáról, olyan zaklatott lettem, hogy legszívesebben asztalokat tudtam volna borogatni. Legszívesebben beleüvölteném a NER vezetőinek a pofájába: MILYEN ORSZÁG EZ? Mivé tettétek magyar hazánkat? Milyen ország az, ahol majdnem 25 évig büntetlenül bántalmazhatja a gondozására bízott gyerekeket egy ilyen ragadozó? Milyen ország az, ahol 13 éves kislányokat visz ki napi szinten az intézetből, hogy megerőszakolják őket, és szinte senki se pisszen? Milyen ország az, ahol az igazgató egy volt neveltjével nyíltan kapcsolatot kezdhet, és bántalmazó társnak veszi maga mellé, miközben ennek az egész intézet falaz? Milyen ország az, ahol mindenki látja és tűri, hogy a strici igazgató és párja elképesztő luxusban él, miközben a gyermekvédelmi rendszer rohad? Milyen ország az, ahol a munkatársak vészjelzései ellenére a vizsgálatokat, eljárásokat még azelőtt leállítják felülről, mielőtt elindulhatnának? Milyen ország az, ahol a lelkiismeretesebb kollégát egy gyermekpszichológus (!) lepisszegi azzal, hogy „el akarod veszíteni a munkádat”? Milyen ország az, ahol a rendőrt telefonon megfenyegetik, hogy azonnal hagyja abba a nyomozást, és azonnal otthagyja a panaszt tevő munkatársakat? És főleg: milyen ország az, ahol ezek után ezt a ragadozót a „gyermekvédő” NER nem csak teleaggatja mindenféle díjjal és plecsnivel, hanem egyenesen telehaknizza a keresztény-konzervatív sajtót a képmutató ájtatosságával? Milyen ország az, amire ezután nem szakad rá az ég? MILYEN ORSZÁG EZ?????????????? Felfoghatatlan. Gyomorforgató. Hánynom kell mindenkitől, aki ennek az egésznek a része volt, akár még csak a passzív, cinkos hallgatásával és asszisztálásával is. Hánynom kell magunktól is, hogy hagyjuk ezt. Cserben hagytuk ezeket a gyerekeket. Mi, mindannyian. A pokolban fognak égni mind, akik ezzé tették ezt az országot. A pokolban fogunk égni mind, akik hagytuk, hogy ez az egész gyermekeket ipari módon meggyalázó rezsim egy napig is fennmaradhat.

Ha próbálom elképzelni, hogy milyen volt az életem a gyerek születése előtt, akkor már meg kell erőltetnem az emlékezetemet és a képzelőerőmet. Tisztára olyan, mintha másik időszámí­tás kezdődött volna. Pedig még csak 20 hónapja. Nem csak az időbeosztásunk, a napi rutin az, ami gyökeresen megváltozott. Hogy finoman fogalmazzak, nincs idő unatkozásra. Néha még minőségi „me time”-ra is alig. De ez a kis jövevény valahogy átí­rta belülről azt, aki vagyok. Apa vagyok. Nem csak azért, mert ő úgy hí­v. De már magamra is úgy gondolok. Vajon hogyan leszünk jó apák? Mi teszi a jó apát? Sokan azt mondják, hogy a jó apa az, aki erős férfi szerepet mutat a gyerekeinek. Mert anélkül eltorzul a fejlődésük. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem nem a férfi szerep hiánya az, ami árt a gyereknek – hanem úgy általában, az apa, mint ember hiánya. Ha nincsen jelen a gyereke életében. Elismerés és köszönet ezen a napon minden apukának, aki jelen van a gyereke életében. Aki kapcsolódik a gyerekéhez. Aki tényleg odafigyel a gyerekére. Aki érzelmileg elérhető. Akire számí­that. Ez bizony nem kevés. Boldog apák napját!

A trauma egy görög eredetű szó, ami sebet jelent. Az orvosi szaknyelvben mind a mai napig ezt is jelenti: fizikai sérülés, seb. Koponyatrauma. Agyi trauma. Mellkasi trauma. Szúrásos trauma. És a többi. De a szónak ugye van egy másik, pszichológiai jelentése is. És ebből a szempontból a fizikai sérülésekkel való összehasonlí­tás félrevezető lehet. Mert a lelki sérülések, sebek, teljesen más természetűek, mint a fizikai sérülések. Nem csak arra gondolok, hogy a fizikai sérülések láthatóak, a lelki sebek azonban láthatatlanok. És ezért gyakran rejtve maradnak, akár évtizedekig is. Hanem maga a sérülés természete is más. A lelki traumát nem egyszerűen egy rossz dolog okozza, ami megtörtént velünk. Például az, hogy valakivel nagyon rossz dolog történik, még nem szükségszerűen fogja traumatizálni. Ahhoz kell valami más is: az, hogy átformálja a saját magáról alkotott képét. Ez többnyire akkor következik be, amikor a rossz élményhez kapcsolódik a tehetetlenség, hogy nem tehetünk ellene. Hogy nem számí­thatunk ebben másik ember együttérző támogatására – hogy egyedül vagyunk. Mert nem érdemeljük meg, meg értéktelenek, selejtesek vagyunk. Ahogy James Hollis, a jungiánus pszichológus í­rja, „a trauma nemcsak seb, hanem történet. Egy olyan történet, amely elhiteti velünk, hogy kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint amilyenek valójában.” Magyarul a trauma eltérí­ti azt a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak. Megváltoztatja azt a módot, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan reflektálunk saját magunkra. A trauma nem csak megbéní­t, hanem elhiteti velünk, hogy nem is érdemlünk mozgást. A törött csont előbb-utóbb beforr, a seb begyógyul. De a „lelki seb”, a trauma – az átí­rt történetünk – arra í­tél bennünket, hogy újra és újra eljátsszuk. Mint egy megakadt lemezjátszó, újra és újra ugyanaz a nóta. Már megint bántalmazó partnert választasz. Már megint képtelen vagy tartós kapcsolatra. Már megint nem tudod kontrollálni a szenvedélyeidet. Képtelen vagy kiszabadulni a munkahelyről, ahol kihasználnak. Mindig az emberek elismerésére sóvárogsz de soha nem elégedsz meg vele. És még sorolhatnánk. Eljátszod ugyanazokat a halálosan unt gyenge szí­nészi szerepeket ugyanabban a béna Zs-kategóriás darabban. Legalábbis addig, amí­g nem kezded el tudatosí­tani ezeket az újrajátszásokat, ezeket az önbeteljesí­tő, önpusztí­tó mintákat. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadod a torz történeteket, amikkel bántod magadat. Hanem megismered, honnan erednek. És együtt érzel saját magaddal – elfogadod magad, szégyen nélkül. Bátorság új történetet í­rni magadról: ez az igazi gyógyulás. „Mindaddig, amí­g nem értjük meg a történeteket, amelyek kí­sértenek minket, azok élnek helyettünk,” mondja Hollis. (note to myself) kép: Oscar Larocca

Azt hiszem, kevés buddhista fogalom van, amit jobban félreértettem fiatalon, mint a nirvána fogalmát. És ehhez persze hozzájárult mindaz, ahogyan a populáris kultúrában át lett gyúrva, el lett torzí­tva ez a fogalom. Tinédzserként rajongtam például a Nirvánáért – a grunge bandáért. God bless them, de sajnos ez a névválasztás sok zavart okozott, és szerintem nem csak az én fejemben. Ha meghallom ezt a szót, akkor máris beindul a fejemben a Come as you are gitár riffje. Beúsznak az elmosódott, ví­zalatti képek Kurt Cobainről, aki szinte a föld fölött lebeg valamiféle különös extázisban, a valóságon kí­vül. És valahogy í­gy képzeltem el a nirvánát is: egy olyan buddhista paradicsomként, ahol az ember egy nagy, elnyújtott orgazmusban lebeg valamiféle anyaméhben, a világon kí­vül. Tévedtem. Valójában a nirvána nem orgazmus, nem is paradicsom. Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „megvilágosodás” – de ez is félre tud vinni minket. Mert valamiféle tökéletes és gyönyörteli állapotra utal, egyfajta felsőbbrendűségre, kiválasztottságra. Ha görcsösen keresel valamiféle megvilágosodás-élményt, akkor valójában még mindig a saját egódat boostolod. Talán jobb szó rá az, hogy „felszabadulás” – a Buddha is használta (vimutti). Felszabadulás a szenvedés jármából, a szenvedés elengedése. A nirvána ugyanis, demisztifikálva, egyszerűen ennyit jelent. Szó szerint a páli kifejezés, amit a Buddha használt (nibbána) annyit tesz, mint „a tűz kioltása”. Joseph Goldstein meditációs oktató szerint a nirvána egyszerűen csak: nem-függőség (non-addiction). Gondolj egy mókusra, aki folyamatosan a kis mókuskerekében szaladgál. Szenvedélyesen sóvárog arra, hogy célba érjen, de valójában nem halad sehová, és ez szenvedéssel tölti el. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy valójában ő maga a rab és a rabtartó egyben. Kilép a mókuskerékből. Vajon ez a mókus akkor most magasabbrendű lénnyé vált a többinél? Nem gondolom. Egyszerűen csak felismerte a szenvedése természetét és elengedte a szenvedést. Hát ennyi. Persze mint minden, ami nagyon egyszerű, ez is egyben borzasztó nehéz számunkra. Érdekes egybeeseés, hogy gyakran éppen a bonyolult dolgok a legkönnyebbek. Micsoda kifinomult, cizellált hazugságokkal vagyunk például képesek félrevezetni saját magunkat csak azért, hogy fenntartsuk az illúziót: a választott mókuskerekünk (diszfunkcionális kapcsolat, drog, harag, gyűlölet, szex stb.) visz valahová. Eközben milyen nehezen fogadjuk el azt az egyébként pofonegyszerű tényt, hogy valójában éppen mi vagyunk azok, akik a legtöbbet ártunk saját magunknak. Mert tele vagyunk sérelmekkel, titkokkal, félelmekkel és szégyennel. Tökéletesek akarunk lenni, tökéletesnek akarunk látszani. Játszuk a játszmáinkat. Csiszolgatjuk a saját magunkról alkotott történeteinket. Én is, te is, mindenki. Hogy mi vár ránk az út végén? Nem tudom. Én is az utam elején járok. De azt már tudom, hogy merre vezet az út: a több (ön)reflektivitás és kevesebb reaktivitás felé. (note to myself)

Kétféle módon értelmezheted azt, ami a lelked mélyén kavarog. És ami olyan pillanatokban kerül a tudatosság felszí­nére, mint amilyen egy különösen megragadó álom. Vagy egy pszichedelikus utazás. Az egyik értelmezés szerint ez nem több, mint minden cél nélkül kavargó kaotikus ősleves. Amit genetikailag vezérelt vágyak, indulatok kusza örvénye mozgat. Ha van jelentése, hát nem több, mint amit az evolúció által diktált ösztönök kiélése vagy elfojtása magyarázhat. Szinaptikus kisülések, elektrokémiai szikrák által kiváltott hallucinációk illúziója csupán. Egyéni mennyországok és poklok, elzárva egymástól a maguk elkülönült jelentés-tartományaiba, lefordí­thatatlanul bárki más létező számára. A másik értelmezés szerint viszont mind e mögött van egy magasabb értelem, egy felsőbb erő. Logosz. Ami olyan jelentést ad a szí­nek és formák, emlékek és sejtések, gondolatok és érzelmek látszólag kaotikus kavargásának, ami túlmutat puszta biokémián vagy genetikán. Ami kommunikálni akar velünk. Mert ez az erő belőlünk szólal meg, az álmainkon, látomásainkon keresztül – és túl is rajtuk. És sokkal jobban ismer minket saját magunknál is. Terelget minket egy másik part felé, ahol más törvények uralkodnak és ahol minden mindennel összefügg. Bizonyí­ték nincs. Olyan legalábbis nincs, amit lektorált tudományos szaklapokban bizonyí­téknak fogadnának el. Senkit sem tudsz meggyőzni, hogy í­gy van – és persze az ellenkezőjéről sem. Csupán bizonyság van – amit átélünk. Minden sejtünkkel. Minden idegvégződésünkkel. Egyfajta kegyelem, aminek az állapotában elénk tárul a valóság egy másik, ragyogó szintje. Ahol soha nem vagyunk egyedül. Ami mindig is ott van, karnyújtásnyira tőlünk, várva, hogy felfedezzük. „Az egónk csupán egy vékony ostya, ami egy szí­njátszó óceán felszí­nén lebeg,” mondta James Hollis jungiánus pszichológus. (note to myself) kép: Zdzisław Beksiński

Ez itt nem más, mint Giotto Pünkösdi freskója a pádovai Scrovegni-kápolnában, amit 1305 körül festett meg. Bár mai, 21. századi szemmel nagyon „középkorinak” tűnhet ez a festmény, de valójában pont a középkori hierarchikus, ikonikus, sí­kszerű, uniformizált ábrázolástól való elszakadás egyik fontos állomását jelenti. És ilyen értelemben kaput nyit a reneszánszba. A jelenet talán mindenki számára ismerős, aki olvasta Az apostolok cselekedeteiben a pünkösd eredettörténetét: ahogy az apostolokra kiáradt a Szentlélek és csodálatos módon mindenki, aki a prédikálásukat hallotta, a saját nyelvén hallotta őket megszólalni. Figyeljétek meg az apostolok reakcióit! Giotto valami különlegessel kí­sérletezett itt, ami hallatlan volt a középkori ikonfestők számára: a transzcendens (isteni) megnyilvánulásra adott egyéni emberi reakciókat ábrázolt. Az apostolok arcai érzelmekről árulkodnak, közülük egyesek társalognak egymással, mások az égre nézve áhí­tatba merülnek. Ez a spirituális-pszichológiai realizmus, az individualitásra helyezett fókusz bizony forradalmian új volt a maga korában. Csodálatosan rí­mel mindez a pünkösd üzenetére. Az egyéni különbözőségek, a sokszí­nűség megszentelése és egyben a sokféleségből fakadó (nyelvi, kulturális, szociális) gátak lebontása. Az üzenet az, hogy van egy erő, ami mindenkit a maga nyelvén – a saját élethelyzetében, identitásában – szólí­t meg. És mégis, megmutatja, hogy mindannyiunkban van valami közös. Természetesen sok konzervatí­v vallásos ember eretnekséggel fog megvádolni ezért, de nem tartom magamban a saját értelmezésemet: a pünkösd a társadalmi felszabadí­tás eseménye is. Ami áthágja a társadalom által törvények, szokások, meggyőződések útján ember és ember közé emelt gátakat. Hiszen, ahogy itt í­rva vagyon, „még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak” ApCsel. 2,17-18). Társadalmi státusz. Nyelv és kultúra. Etnikai, faji hovatartozás. Nemi identitás. Szexuális orientációk. Világnézet. Vallás és ideológia. Ennek az Erőnek a mindent átvilágí­tó fényében csalóka árnyjátékok csupán, akárcsak azok, amik Platón barlangjának falán rajzólódtak ki. Van persze realitásuk: a különbségek fontosak. De egyben van valami rajtuk – rajtunk – túl, ami sokkal fontosabb. Ami mindannyiunkat áthat, és ami lehetővé teszi, hogy kellő nyitottsággal, kellő tisztelettel kezet nyújtsunk egymásnak. Lehet, hogy nem hiszek feltétlenül katekizmusokban és dogmákban, nem fogadom el egyházi tekintélyek abszolút felsőségét, vallási kinyilatkoztatások kizárólagosságát. De ha valamiben, akkor én ebben biztosan hiszek. (pünkösdi töprengések a drogriporteren)