Péter Sárosi

Tegnap Fokváros közelében autóval elhaladtunk egy golfpálya mellett. A remekül karbantartott, üdezöld pázsittal borí­tott, virágágyásokkal tarkí­tott hatalmas mezőn alig egy-két gazdag fehér ember ügyködött a golflabdával. A pályát szögesdrótos kerí­tés vette körbe – a kerí­tés és az autópálya közötti keskeny sávban pedig rozzant viskók. Papí­r- és műanyaghulladékból összetákolva. A viskók között, a koszban, a nekik adatott szűkös térben, rongyokba öltözött fekete gyerekek játszottak.

Micsoda kontraszt. Azt hiszem, ez a kép mindörökre beleégett a retinámba Dél-Afrikáról. Ugyanúgy velem tart, mint az emlékek a csodálatos természeti látványosságokról: a Táblahegy monumentális gigászáról, a Koponya-szurdok párás erdőjéről, a Camps Bay hatalmas hullámok mosta hófehér homokos partjáról.

Most, hogy elhagyom Dél-Afrikát, Nelson Mandelára gondolok. És az ő álmára. „Egy olyan Afrikáról álmodom, ami békében van önmagával,” mondta. Amí­g még sokan nyomorban élnek, amí­g gyermekek élnek műanyag-viskókban, addig senki sem pihenhet a szabadság örömében, tette hozzá az apartheid bukása után. És hogy egy nemzetet az alapján kell megí­télni, ahogy a legalacsonyabb rendű polgáraival bánik.

Egy olyan Afrikáról álmodott, amelyet nem szabdalnak szét faji-, nemi- és osztálykülönbségek. Ahol a gyönyörű természeti erőforrásokat nem csupán egy szűk elit élvezheti: ahol a csodák és kincsek eloszlanak, a kiváltságok és előí­téletek pedig lassan szétoszlanak, mint a felhő fodrai a Táblahegy felett. 27 éves börtönbüntetése alatt volt ideje álmodni.

Vajon utópia Mandela álma? Vajon lehet-e a világ más, mint ez a golfpálya, a mellette düledező viskókkal? Vajon észbe kap-e az emberiség és felfedezi még a jobb természetét, mielőtt belefullad a saját maga által teremtett szemétbe és káoszba?

„És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szí­vben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.”
(Vörösmarty Mihály)

(jegyzetek Fokvárosból)

Szembejött a Facebook-on a „Sadhguru magyarul” oldal, amit fizetett hirdetésekkel alaposan felpumpáltak. Nem először találkoztam Sadhguru nevével. Nemrég egy interjút hallgattam meg vele egy podcastban. Teljesen nyitottan, előí­téletektől mentesen kezdtem el hallgatni, mivel korábban semmit nem tudtam róla. De már az elejétől fogva olyan érzésem alakult ki, hogy ezzel a pacákkal valami nagyon nincs rendben. Bár azt állí­totta, hogy megvilágosodott, az egész lényéből, stí­lusából, válaszaiból valami mérhetetlen arrogancia áradt. Rögtön beindultak a „spiritual bullshit” vészjelzők az agyamban és vörösen villogtak.

Amikor utánaolvastam, sajnos beigazolódtak az előzetes megérzéseim. Egy igazi nárcisztikus kultusz-épí­tőről van szó, akinek a vagyonát 55 millió dollárra becslik. A magát „Sadhgurunak” nevező Jaggi Vasudev állí­tólagos megvilágosodása előtt is üzletember volt, és most is az, csak most a spiri-bizniszben utazik. Luxuséletmódot folytat, imádja a státusz-szimbólumokat. Bazi drága autó- és motorgyűjteménye van, a legdrágább svájci karórákat hordja a kezén. Valósággal fürdik a saját népszerűségében, celebként turnézik a médiában.

Hihetetlen, hogy ez a recept mindig milyen sikeresen működik: növessz hófehér szakállt, öltözz fel keleti ruhákba, viselj turbánt. Viselkedj úgy, nézz ki úgy, mint egy guru – és az emberek a lábaid elé vetik magukat. Nézz mélyen az emberek szemébe, mintha átlátnál rajtuk. Beszélj tiszteletreméltóan és magabiztosan, mintha a Teljes Igazság birtokában lennél – és az emberek hinni fognak neked. A bonyolult problémáikra kí­nálj egyszerűnek tűnő megoldásokat, dolgozd ki a saját módszeredet, mint a valódi szakemberek, taní­tók. Aminek adj valami hangzatos, kicsit misztikus, kicsit tudományosan hangzó nevet. Például Belső Mérnök Kurzus. Ezt aztán jó áron tudod majd árulni a hiszékenyeknek, akik nem tudják megkülönböztetni az értékest a kamutól.

„Sadhguru” taní­tásai közül vannak olyanok, amelyek viszonylag ártalmatlanok. Különféle egyéb iskolák taní­tásaiból összeollózott mix. De mond olyanokat is, ami kimondottan káros. Például azt taní­tja, hogy a depresszió azért alakul ki, mert az emberek túl sokat esznek és túl keveset mozognak. Ez egy nagyon félrevezető és leegyszerűsí­tő kép a depresszióról, amely valóban együtt járhat a nem megfelelő mozgással és táplálkozással. De egyik sem a depresszió kiváltó oka. A depressziót nem életmódbeli döntések okozzák.

A jelenlegi tudásunk szerint kialakulásához kell némi genetikai hajlam, és kellenek olyan rossz dolgok, amik velünk megtörténtek, de nem tudjuk őket feldolgozni. Amik átalakí­tják a működésünket a jelenben. És nagyon ártalmas, ha úgy állí­tjuk be, hogy a depresszió valamiféle életmódbeli „választás” lenne, amit egy ugyanilyen döntéssel ön-gyógyí­thatunk. Ezek a taní­tások melegágyai lehetnek annak, amit a szakirodalom spirituális átugrásként, spirituális lehasí­tásként (spiritual bypassing) emleget. És megakadályozhat embereket abban, hogy valódi segí­tséget és támogatást kérjenek ahhoz, hogy feldolgozzák a traumáikat és komoly terápiás munkát folytassanak.

Szóval ne higgyetek el mindent csak azért, mert egy tiszteletre méltó fehér szakállú ember mondja, aki gurunak nevezi magát!

Most, hogy sikeresen megvédtük a fiatalokat az olyan dolgoktól, mint a melegség irodalmi ábrázolása vagy a fűlegalizáció – már csak azt kéne megakadályozni valahogy, hogy ne lépjen le az ifjúság értelmesebb része a hanyatló Nyugatra. Ahol szabad az irodalom és a szerelem, és hamarosan a fű is legális lesz. Lehetne esetleg mondjuk kilépni az EU-ból és egy határkerí­tést épí­teni Nyugaton is. Csak ennek a feladata az lesz, hogy bent tartsa az embereket, persze a saját érdekükben. Hí­vhatjuk mondjuk…ööö… például Vasfüggönynek. Hát nem eredeti ötlet?

Bertrand Russell filozófus szerint korunk átka, hogy az ostobák rendkí­vül magabiztosak, mí­g azok, akikbe bármi értelem és képzelőerő szorult, tele vannak kételyekkel és önbizalomhiánnyal. És amikor ezt í­rta, még nem is létezett a közösségi média – ami nap mint nap bizonyí­tékát adja e mondás igazságának.

A gond csak az, hogy ezt olvasván a magabiztos ostoba éppúgy bólogat, mint ahogy az önbizalomhiánytól sújtott értelmes. Mert az ostoba ugye a legritkább esetben van tisztában azzal, hogy róla van szó: tovább hirdeti fertelmes magabiztossággal mindazt a bolondságot, amiről azt képzeli, hogy bölcsesség. És, ahogy arra Martin Luther King Jr. rámutatott, a lelkiismeretes, öntudatos ostobaságnál kevés veszélyesebb van.

De vajon ki mondja meg, ki ostoba és ki bölcs? Valószí­nűleg senki sem ostoba az esetek 100%-ában, mint ahogy senki sem folyamatosan okos. Erre is igaz az, amit Tolsztoj az emberről mondott: nem feketék és fehérek vagyunk, hanem olyanok, mint a folyók. Hol tiszta vizűen, sebesen szaladunk, hol iszaposan, sekélyesen hömpölygünk. Még a legértelmesebb elmék is képesek néha borzasztó ostobán beszélni és viselkedni – és a legtompábbak is képesek néha alázatra taní­tani minket pillanatnyi bölcsességükkel.

Természetesen már önmagában ennek, a saját korlátainknak, a valóság összetettségének, finom különbségeinek, gyakori paradoxonjainak a belátásához is értelem kell. Elfogadásához, életünkben való alkalmazásához pedig jóval többre van szükség, mint az IQ. Ez az alkalmazott belátás intellektuális alázatot teremt – és egyben nyitottságot is arra, hogy más perspektí­vákból más igazságok is létezhetnek. Én ezt az intellektuális alázatot és ezt a nyitottságot nagyon tudom becsülni emberekben, még akkor is, ha egyébként nem rendelkeznek hatalmas lexikális tudással. Mí­g ha ez az önreflexiós képesség és nyitottság hiányzik valakiből, akkor hiába művelt: engem inkább taszí­t.

Ez is egy paradoxon: a világnak jóval kevesebb beképzelt ostobára és jóval több magabiztos bölcsre lenne szüksége. De ugye az ostobaság természeténél fogva magabiztos, törtető és felfuvalkodott. Az értelmes, nyitott emberek pedig természetüknél fogva szelí­debbek, szemlélődőbbek, alázatosabbak. Megtartani ezt a szelí­d önreflexiót és kontemplációt, és közben tudni, hogy mikor, miért és hogyan érdemes és kell határozottan, magabiztosan fellépni – ez bizony nem könnyű feladat. Egy életen át tanulhatja az ember, és még mindig bukdácsolhat ezen az ugróiskolán.

(notes to myself)
kép: Martin Nicolausson

„Hazám, hazám, tudod-e, hogy mennyien vagyunk, hí­v és konok fiaid, akik féltő gonddal figyeljük és óvjuk sorsodat? Akik magunk pártoskodó és hitvány hasznát sutba vetve, vállalva a kevés hangoskodó gonoszak rágalmait, életünket és létezésünk biztonságát ajánljuk szabadságodért, függetlenségedért, erősödésedért és európai eszméid biztos sarjadásáért? Óh, ha nem tudnád, tudd meg, hogy sokan vagyunk! Bizony, mi, kicsinyek és hatalom nélkül valók, akiknek szavát és nyűgös kiabálását most könynyen széttépi a szaggató szél, köréd csoportosulunk és védjük készen életünkkel és anyagi létünk biztonságának sutbadobásával életedet és jövődet. Ne tedd azt, hogy semmibevevéseddel elfordulj tőlünk, óh, hazám, csak azért, mert nem vagyunk hangosak, mert nem áll módunkban szí­nes lobogókat és krixkraxokkal ékesí­tett szalagokat lobogtatni érdekedben, mert sötét konyhákban í­runk és könyörgünk, mint ahogy sötét konyhából í­rok és könyörgök most feléd én magam is, nem pedig dí­szes dobogóról, hejehujázó és félrevezetett népség diadalordí­tásától kí­sérve, fizetett legények gorombaságaival védelmezve és ostoba, tudatlan pártoskodók kedvtelésének kiszolgáltatva. Nagynak szeretnélek látni tégedet, óh hazám, nagynak, mint amilyen valójában vagy és sokszor voltál, nagynak önfeláldozásban és művelődésben, nagynak és példát mutatónak szabadságszeretetedben és tiszta emberi eszmék iránti kész gondosságodban. Óh, hazánk, hazánk, bennünk élsz jó fiaidban, ha gonosz és értelmetlen erők viharában elvesznél, veled vesznénk mi is, jó és hí­v fiaid … Jól tudom, általunk és rajtunk keresztül él benned a lelkiismeret. Ennek a lelkiismeretnek hangja ma talán gyenge és suttogó, megfélemlí­tett, de mégis konok és kitartó, hí­v és fékezhetetlen, minden szemét széllel és ordí­tó pártoskodással dacoló. Értsd meg, hazám, hű fiaid vagyunk, hű fiaid kí­vánunk lenni és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy naggyá és európaivá tegyünk tégedet.”

Remenyik Zsigmond, Szózat, 1938 (részlet)

Emiatt a könyv miatt büntette meg a Librit a kormányhivatal.

A kiadó szerint a könyv „száz rendkí­vüli nő életét mondja el Kleopátrától Marie Curie-n át Michelle Obamáig”. A bemutatott hősnők sikerei „azt bizonyí­tják, hogy a hagyományos női szerepekből ki lehet törni, és bármire képes egy lány, ha az akadályokat leküzdve kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket”.

Hú, ez tényleg nagyon veszélyes – arra taní­tja a lányokat, hogy egy nő bármire képes lehet. Tűzoltó lehet és katona, tudós és mérnök. Átformálhatja a világot, férfiak gyámkodása nélkül. Akár még köztársasági elnök is lehet – saját erőből és tehetségből, anélkül, hogy valami patriarchális despota odahelyezné bábnak.

Nos, akkor kedves feleim, lehet tódulni a könyvesboltokba, és tessék megvenni ezt a könyvet a lányaitoknak! Mutassuk meg ezeknek a besavanyodott agyú balfékeknek, hogy éppen az ellenkezőjét érik el ezzel az egész baromsággal.

Éljenek a lázadó lányok! ✊

Az egyik legí­géretesebb dél-afrikai ártalomcsökkentő program, amiről itt Fokvárosban a konferencián hallottam, a Bellhaven Ártalomcsökkentő Központ Durbanben. Ez a kezdeményezés meglepően új (Dél-Afrikában az ártalomcsökkentés általában is gyerekcipőben jár még, de legalább fejlődik, és nem visszafejlődik, mint nálunk Magyarországon).

2020-ban, a COVID-járvány közepén létesült, amikor a lezárások miatt humanitárius krí­zis alakult ki az utcákon: a hajléktalan, droghasználó emberek hirtelen el lettek vágva mindentől, ami korábban legalább szegényes megélhetést biztosí­tott nekik. Civil szakemberek, az érintettek érdekérvényesí­tő szervezete és az önkormányzat együttműködésének köszönhetően nyí­lt meg a Bellhaven, aminek a célja: megkeresni, elérni az utcai szerhasználókat, és olyan támogatást nyújtani nekik, amire ott és akkor szükségük van.

Ez egy közösségi alacsonyküszöbű program: tehát nem követeli meg a szermentességet. Bárki betérhet a központba, ahol megpihenhet az utcai túlélő-lét közepette. Kipihenheti magát, megmosakodhat, kimoshatja a ruháit, steril fecskendőt kaphat. Ha van rá igénye, akkor heroin helyett gyógyszert, metadont í­rnak fel neki. Ellátják a sebeit. Elviszik HIV/hepatitis szűrésre, kezelésbe. És ami legfontosabb: emberi szót kap. Embernek érezheti magát és gondoskodó közösségbe kerül.

Mert ahogy Johan Harri találóan megjegyezte: a függőség ellentéte nem az absztinencia, hanem az emberi kapcsolat. Ez az ártalomcsökkentés lényege – ami nem ellentéte az absztinenciát célzó programoknak, hanem kiegészí­ti azokat. A halott szerhasználóból nem lesz felépülő szerhasználó.

A Bellhaven vezetőjének előadásában a hajléktalan szerhasználó emberek saját szavaival í­rták le, hogy mennyire megváltoztatta az életüket ez a program – ezekből szeretnék én is idézni, magyar fordí­tásban, mert tanulságosak:

„Ma már törődöm azzal, hogy eleget aludjak, megmosakodjak, megmossam a fogam. Most újra embernek érezhetem magam. Észreveszem, ha büdös vagyok, és el tudok menni fürödni. Nem úgy, mint régebben, amikor még nem érdekelt, hogy bűzlök, nem érdekelt semmi, csak az, hogy cuccozzak. Ma már tudok gondolkodni. Tudok gondoskodni magamról. Hozzájutok fogkrémhez, szappanhoz. Dolgokhoz, amikhez korábban nem.”

„Ma már akár új szandált is vehetek. Ha új nadrág kell, akkor megspórolom a pénzem, és veszek egyet. Elmehetek a hajléktalan szállóra, és nem kell hazudnom. Fizetek 50 randot, és alszok egyet.”

„A minap egész nap fociztam, és olyan boldog voltam. Amikor még cuccoztam, nem tudtam focizni. Hiszen mit is adhatott nekem a foci? Nekem pénzt kellett találnom, árulnom kellett, koldulnom kellett, hogy tudjak cuccot venni. Amikor drogozol, hazudnod kell, történeteket kell kitalálnod. Most nyugodt vagyok, kimosom a ruháimat, tudok lélegezni. Szabad vagyok és boldog.”

„Sokat alszom mostanában, nem kell szí­vnom. Most már tudok aludni éjszaka, nem úgy, mint régen. Amikor alvás előtt még szí­vnom kellett. Ma már emlékszem arra is, hogy mit álmodtam.”

„Ha megnézel egy képet, hogy néztem ki, amikor először erre a helyre érkeztem, és milyen vagyok ma … Teljesen elfeketedtem, ronda voltam és koszos, nem is tudtál volna í­gy ülni most mellettem. De ma még a saját bátyám is sí­rva fakadt, amikor meglátott. Ez volt az első alkalom, hogy hajlandó volt pénzt adni nekem.”

„Elkezdtem rendbetenni az életem, mert az korábban egy káosz volt. Ez a két hét megváltoztatta itt az életem. A szociális munkás segí­tett kapcsolatba lépni a családommal, és beszéltem az anyámmal. Hosszú idő óta nem beszéltem vele … és anyám sí­rva fakadt. És az érzés, amit akkor éreztem … hú, boldog voltam. Megkérdezte tőlem, hogy te még élsz? Elmondtam neki, hogy végre segí­tséget kaptam.”

„Itt kaphatsz metadont és esélyt arra, hogy újrakezd az életed. Tudom, egy csomó rossz dolgot csináltam, de most kaptam egy második esélyt. Az elmúlt hetekben nagyon sok jó dolog történt velem.”

(jegyzetek Fokvárosból)

A Kálacsakra nevű tibeti buddhista szöveg megjövendölte azokat az időket, amikor három barbár király fogja uralni a Földet. Egyes taní­tók ezt a jövendölést napjainkra alkalmazva, allegorikusan értelmezve arról beszélnek, hogy világunkat a Materializmus Három Ura irányí­tja.

Az első a Forma Ura.

Ő alkalmazza a legegyszerűbb és egyben legdurvább eszközöket arra, hogy uralma alatt tartson bennünket. Üzenetét legvegytisztább formában bizonyos reklámokban lehet megtalálni. Úgy érzed, boldogtalan vagy? Örömre vágysz? Vegyél egy új ruhát, üdí­tőt, fogkefét, autót vagy hamburgert! Utazz el egy trópusi szigetre! Legyél te is olyan menő, mint azok az aranyifjak az instán, akik mindig boldogságtól sugárzó arccal posztolgatnak kúl helyeken! Nincs elég emberi kapcsolatod? Pörgesd a közösségi médiát! Vegyél lottót, álmodozz arról, mire költenéd a sok pénzt!

A Forma Ura arról próbál meggyőzni, hogy azért nem vagy boldog, mert nem birtokolsz elég dolgot. Nem vagy elég jó – nem vagy elég. Vásárolj, fogyassz! Túl sokat zabáltál és úgy érzed szar a tested? Gyúrd ki magad, fogyókúrázz! Egy nagy kudarchalmaznak érzed magad? Nincs senki, aki megöleljen, gondoskodjon rólad? Sebaj, vegyél be egy pirulát, szí­vj egy spanglit, igyál meg egy üveg piát!

A második a Beszéd Ura.

Ő uralja a lélek, a gondolatok, az érzések világát. Ő már ravaszabb és kifinomultabb eszközökkel hálóz be bennünket. Azokra is kiveti a hálóját, akik kiábrándultak a Forma Ura csábí­tásaiból. Tudja, hogy az ember szavakkal határozza meg magát. Azokon a történeteken keresztül teremtjük újra magunkat, amelyeket magunknak mondunk. A Beszéd Ura pedig ezeket a történeteket térí­ti el. Hogy olyan hiedelmekhez ragaszkodjunk, amelyek hamis képet adnak arról, kik vagyunk, és kik mások. Hogy akár különbnek, akár alacsonyabb rendűnek tartsuk magunkat másoknál. Kishitűek vagy beképzeltek legyünk.

A Beszéd Ura ezenkí­vül arra próbál rávenni, hogy bezárkózzunk a „Mi” és az „Ők” paranoid lövészárkába. És merev morális dogmáktól, lélektelen rituáléktól, izmusoktól várjuk a boldogságot. Vagy éppen attól, hogy az igazságtalanság ellen harcolunk. A lényeg, hogy a Beszéd Ura próbál minket arról meggyőzni, hogy nekünk van igazunk, mindenben, másoknak nincs. A hübriszünkre, az elbizakodottságunkra hat, elhiteti velünk, hogy a rossz dolgok is szükségesek a nagyobb jó érdekében. Kedvencei a politikusok, zsarnokok és forradalmárok, vallási fanatikusok és terroristák.

A harmadik a Tudat Ura.

Ő dolgozik a legkifinomultabb, legrafináltabb eszközökkel. Hiszen azokat is könnyen eltérí­ti, akik az előző két úr mesterkedésein már átlátnak. Ő arra a vágyunkra épí­t, hogy elkerüljünk bizonyos kellemetlen tudatállapotokat. Átlépjünk rajtuk, és gyorslifttel száguldjunk fel a tökéletes, eufórikus létezésbe. Akár úgy, hogy feladjuk az egyéniségünket a nyáj kedvéért, vagy várjuk az egy és igaz szerelmet, vagy különféle ezospiri módszerekkel, esetleg drogok segí­tségével próbálunk eltávolodni a „rideg” valóságtól és annak minden diszkomfortjától.

Nem akarunk unatkozni, félni, szorongani, fájni, dühösnek lenni, csalódni – szeretnénk, ha az egész életünk egy nagy langymeleg komfortzóna, egy nagy boldog táncolós fesztivál lenne. És ha időről időre, pillanatnyilag, drogokkal, sporttal, meditációval stb. elérünk ilyen flow állapotokat, akkor utána görcsösen, kényszeresen arra törekszünk, hogy ezeket újra átéljük, hogy ezekben létezzünk állandóan. Pedig a kiszámí­thatatlanság, a kudarc, a félelem, a düh – mindezek az emberi létezés szükséges és szerves részei. A spirituális útnak nem az a lényege, hogy ezeket meghaladjuk, hanem az, hogy integráljuk az életünkbe. Hogy a kellemetlent éppúgy tudatosan átéljük, mint a kellemest.

Nem csak fizikai és lelki, de szellemi materializmus is van. A spirituális nárcizmus.

Gampopa, a tibeti buddhista mester, Milarepa taní­tványa egy í­zben lelkendezve számolt be a többi taní­tványnak arról, hogy micsoda csodálatos élményt élt át meditációja során. Egy olyan csúcs-élményt, amelynek során mintha elhagyta volna a testét, egyé vált a kozmosszal és hirtelen mindent megértett. Amikor Milarepának ez a fülébe jutott, magához hí­vta Gampopát és í­gy szólt hozzá: „Ezek az élmények sem nem jók, sem nem rosszak. Meditálj tovább!”

A Három Úr persze csak jelképesen létezik. Nem ülnek ott a felhők között titokzatos lények, akik ellenünk fondorkodnak. Valójában mindez csupán a saját kis egónk mesterkedése. Ami, ahogy Ram Dass zseniálisan megfogalmazta, szeretne jelen lenni még a saját temetésén is. Folyton falakat, határokat húz maga köré. Folyton szeparálódni akar, megkülönböztetni. Ellenőrizni. Önelégülten sütkérezni. Szégyenkezve magába zárkózni.

Ilyenek vagyunk mi, emberek. Az egódat nem ölheted meg, bármennyi DMT-t is tolsz magadba. Meg kell tanulnod együtt élni vele, a helyén kezelni és átlátni rajta.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Ha igen, akkor kérlek, Te is adj valamit: támogasd a munkámat, hogy továbbra í­rhassak neked ilyen cikkeket: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Carrie Lee

„A legnagyobb ellenségem én magam vagyok,” mondja Angela, a droghasználó emberek dél-afrikai szervezetének vezetője. „Az, hogy saját magamat bélyegzem meg.”

Igaza van. Az elmúlt napokban számos csodálatos emberrel találkoztam, akik érintettek. Vagy aktí­v, vagy felépülésben lévő szerhasználóként határozzák meg magukat. Közösségi aktivisták. Sorstárs segí­tők. Mind csupaszí­v ember, akikbe rengeteg kedvesség és érzékenység szorult.

Pedig az arcukra oda van í­rva az a sok szenvedés, amit átéltek. Ami gyakran már kora gyermekkorban elkezdődött: árvaság, nevelő szülők és intézetek. Mélyszegénység és abúzus. Az utcai élet: a túlélési stressz. Az illegális drogpiac kiszámí­thatatlansága. Párkapcsolati erőszak. Rendőri visszaélések. Rideg sikátorokban töltött éjszakák. Kialvatlan reggelek. És még ezernyi dolog, amit az „előtte-utána” tí­pusú demagóg elrettentő képek terjesztői elfelejtenek az orrunkra kötni.

És mégis: puszta létezésükkel is cáfolják az „önző”, „ostoba” droghasználókkal kapcsolatban a társadalomban élő negatí­v sztereotí­piákat. Olyan okosságokat hallottam tőlük, amiket tisztességben megőszült szakemberektől sem. Akik közül sokan, minden szakmai tudásuk ellenére is, gyakran iskolás, üresen kongó közhelyeket ismételgetnek – mí­g az érintettek tudása a megélt tapasztalatból származik.

Az egyik srác, aki a képzésünkön is részt vett – Paul – elmesélte nekem az élete történetét. Korán elvesztette a szüleit, 12 éves korától már drogozott és 16 éves korától kezdve az utcán élt. Nyí­ltan beszél arról, hogy mentális problémákkal küzd. És a szerhasználat nem kis mértékben öngyógyí­tás a számára. Egy balesetben eltörte a csí­pőjét, és egy életre lesántult. Egy olyan ember, akit a többségi társadalomból sokan „selejtnek” tartanak – akivel az egész rendszer kudarcot vallott, az oktatástól kezdve.

Pedig a képzésen kiderült: egy nagyon érzékeny, kreatí­v és intelligens srác. Aki, ha tényleg sikerül kapcsolatot kialakí­tani vele, ha tényleg motivált, akkor gyorsan tanul. Amikor kötetlenül beszélgettünk vele: nagy bölcsességeket mondott. Amikor meginterjúvoltuk: akkor zavarba jött és lefagyott. Nem érzi, hogy neki joga van megszólalni. Hogy ő is értékes ember, és a véleménye értékes lehet. Egy olyan társadalomba szocializálódott (Máté Gábor mérgező kultúrának nevezi), ahol az önbecsülését, az önértékelését teljesen leépí­tették.

Ragyog az arca, amikor látja, hogy figyelek rá és biztatom, hogy fejlessze a képességeit, mert tehetséges, értékes ember. Látszik, hogy nem sokan és nem sokat mondták ezt neki.

Nem bűnözőket, nem betegeket, nem áldozatokat ismertem meg. Túlélőket.

(jegyzetek Fokvárosból)

„Boldog az oroszlán, amelyet az ember megeszik, és az oroszlán emberré fog válni; és átkozott az ember, akit az oroszlán megeszik, és az ember oroszlánná fog válni,” mondja Jézus az (apokrif) Tamás evangéliumában.

Rejtélyes kijelentés. Vajon ki az oroszlán? Hogy tud az ember oroszlánt enni? És miért boldog, ha megeszik? És hogyan válhat az oroszlán emberré, miután megeszi az embert?

Nem csoda, hogy Carl Gustav Jung, a pszichoanalí­zis egyik atyja ennyire oda volt a Krisztus születése utáni első évszázadokban papiruszra vetett őskeresztény evangéliumok iránt. Amelyeket az egyház később eretneknek nyilvání­tott és tűzre vetett, de szerencsére megmaradt belőlük jó pár. Ezek szerzői azt állí­tották, hogy Krisztus titkos taní­tásait közvetí­tik. Amelyeket csak a spirituális értelemben érett emberek foghatnak fel. Amikor egyetemista voltam és vallástörténetet tanultam, az egyik kedvenc kutatási területem éppen ezeknek a gnosztikus taní­tásoknak a kibogozása volt.

Nos, attól függetlenül, hogy elfogadjuk-e ezen evangéliumok jézusi eredetét és jelentőségét, Jung és más pszichológusok rájöttek arra, hogy ezek az í­rások hihetetlenül gazdag mélypszichológiai szimbolikát tartalmaznak. Ezekből pedig nagyon sokat tanulhatunk arról, hogyan működik az emberi lélek, tudat és tudattalan. Bölcsességük kétezer évvel később is ugyanúgy megszólí­t minket.

Itt van például ez az oroszlános logion (rövid krisztusi taní­tás). Nyilvánvalóan nem az oroszlánokkal kapcsolatos figyelmeztetést tartalmaz (bár akkoriban még jóval nagyobb területen megtalálhatók voltak ezek a nagyragadozók). Az oroszlán ebben az esetben valami olyat jelképez, ami bennünk van. Belülről képes bennünket „megenni”.

Ha engem kérdeztek, akkor az oroszlán mindaz, ami árnyékban marad és ott gyűlik bennünk, a homályban, gyakran számunkra is teljesen láthatatlanul, a lelkünk sötét bugyraiban. Ha nem veszünk róla tudomást, ha nem hozzuk fel a felszí­nre – a tudatos megfigyelés és jelenlét fényére, akkor előbb-utóbb elpusztí­t bennünket. No a legtöbbször nem hirtelen: hanem szép lassan. Önsorvasztó szokások, szenvedélyek nap mint nap ismételt szertartásain keresztül. Amelyek oltárán feláldozzuk a hitelességünket a tettetés, a játszmázás és önáltatás oltárán.

Ebben az esetben az oroszlán eszi meg az embert – és az ember válik oroszlánná, vadállattá. Aki utána, szükségszerűen, másokat is bántani fog maga körül.

Viszont ha az ember nem söpri a szőnyeg alá a kényelmetlen érzéseket, hanem kí­váncsian megfigyeli, kifürkészi őket, és jelen van velük – akkor az oroszlán megszelí­dül. Az ember feldolgozza a fájdalmát, a félelmeit, és az oroszlán a részévé válik. Erősebbé teszi, de nem falja fel belülről. A bölcsesség feldolgozott, kristályosí­tott fájdalom.

És ugyanebben a Tamás evangéliumában Jézus másként fogalmazza meg ugyanezt:

„Ha előhozod, ami benned van, akkor ami benned van, az megment téged. Ha nem hozod elő, ami benned van, akkor ami benned van, az elpusztí­t téged.”

Hozd felszí­nre, ami benned van – ne etesd az oroszlánt, de te edd meg őt. Ne légy oroszlán-eledel, inkább oroszlán-evő.