Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Máté Gábor szokta mondogatni, hogy a trauma nem csak attól következhet be, ami történt velünk – hanem attól is, ami NEM történt meg.
Gyakran megkülönböztetik a Traumát, nagy T-vel, és a traumát, kis t-vel. Az előbbi az életet vagy az ember testi integritását alapvetően fenyegető események következtében alakul ki. Ez a ritkább – bár sajnos egyáltalán nem annyira, mint sokan gondolják. A kedvezőtlen gyermekkori élményeket (ACE) mérő vizsgálatok szerint nagyon gyakran áll a súlyos pszichés és viselkedési zavarok eredőjében.
A lakosságnak jóval nagyobb részét érinti az,...
A múltkori posztomban kifiguráztam az ezospiri nárcizmust. Aminek bizony vannak szélsőséges megnyilvánulásai. De ha őszintén magunkba nézünk, mi, mindannyian, akik a szellemi útkeresés valamilyen fázisában járunk – akár nyugati, akár keleti hagyományokat követve – bizony mindannyiunkban megvan ennek a csírája.
A folytonos vágy, hogy összehasonlítgassuk magunkat másokkal. Vajon másokhoz képest én hol járok az úton? Vajon jól csinálom, amit csinálok? Így kell csinálni? Jobb/rosszabb vagyok másoknál? A kényszer, hogy bizonyítsuk, másoknak és főként saját magunknak, hogy...
Néhány napja abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívtak egy hozzátartozói önsegítő csoport online videós találkozójára.
Mélyen megérintett, hogy milyen kedvesen fogadtak és milyen őszintén tudtak beszélni ezek a sokat szenvedett emberek – főleg nők – a saját életútjukról. Sebezhetőnek mutatkozni, megnyílni, elég bátornak lenni a gyengeségeinket felvállalni: ez bizony nem könnyű.
És nem véletlen, hogy főleg anyák és feleségek képesek rá: ironikus, hogy „gyengébb nemnek” nevezik őket, pedig nagyon is erőssé teszi őket az érzelmek kifejezésének...
Namaszte öregem. Mi, hogy meditálsz? Na ja, te csak azt hiszed. Én annyira sokkal jobban tudom, hogy mi a meditálás, mint te. Te még csak kezdő vagy hozzám képest, kishaver. Én már akkor meditáltam, amikor te még kis csíra voltál. Én már ötször elértem a nirvánát, te hányszor? Egóhalál, tesó! Én aztán csak tudom, mi az egóhalál. Minden nap megölöm az egómat egy nagy adag DMT-vel. Annyira sokkal egótlanabb vagyok nálad. Nagy kanállal tolom a mettát, te meg csak tévelyegsz itt vazze a nárcisztikus önelégültségedben. Jógázni is szeretek persze. Mutassak neked egy-két trükköt? Olyan ászanákat...
Megkaptam mostanában párszor, hogy „szélsőséges” és „woke” vagyok.
Kérdés, hogy mihez képest? Vajon mi a mainstream, a „normális” álláspont, amihez képest én szélsőséges vagyok?
Vajon az a „normális”, hogy még mindig kőkorszaki módon kezeljük a társadalmi nemi szerepeket és még mindig a családi tűzhely mögé száműznénk a nőket, mint akiknek a szülés az igazi princípiumuk?
Az a normális, hogy rettegünk mindenféle másságtól, és vad konspirációs elméleteket szövögetünk arról, hogy éppen kik – muzulmánok, zsidók, melegek,...
Alig pár tucat ember – a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila – gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.
Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi írástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy „hazaáruló ballibsik”. Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig...
Több olvasó is kérte, hogy ajánljak könyveket, amiket mostanában olvastam, szerzőktől, akiket gyakran idézek. Talán nem haszontalan, ha egy csokrot összeszedek nektek ezekből – a teljesség igénye nélkül, a magam autodidakta szellemi (r)evolúciójának útjelzőiként. Kezdjük a buddhizmus és a pszichológia, a nyugati tudomány és keleti spiritualitás termékeny határterületén alkotó szerzőkkel!
„Az én drogom az volt, hogy egy nagy szarnak képzeltem magam,” jelentette ki Pat, egy felépülésben lévő skót heroinfüggő, akit februárban interjúvoltam meg Edinburghben.
Ez a mondat azóta is gyakran visszhangzik a fejemben. Azt mondjuk: „felépülésben lévő heroinfüggő”. Ezzel mintegy azt feltételezzük, hogy a probléma első számú oka = heroin. Egy anyag. Egy molekula, ami megbetegítette ennek a szegény embernek az agyát. Függővé tette. A cél: eltüntetni a drogot. Oszt minden jó lesz.
A valóságban azonban a heroin egyáltalán nem oka volt annak a nyomorúságos...
Sokan nem értik, hogy milyen meghitt és bensőséges kapcsolat fűzi össze a magyar néplélek hajlamát a kirekesztésre, gyűlölködésre, illetve az önpusztításra, öngyilkosságra és alkoholizmusra.
Máté Gábor holokauszt-túlélőként közvetlen tapasztalatokkal rendelkezett a gyűlölködéssel, boldogtalan orvosként pedig a függőséggel kapcsolatban is. Szerinte a valódi kérdés soha nem az, miért a függőség, hanem az, miért a fájdalom. Hasonlóan a kérdés soha nem az, miért a rasszizmus, a homofóbia, a nőgyűlölet: hanem miért a fájdalom. A gyűlölködés oka a szenvedés, a szenvedésünk oka mindig a...
Gondolom megint egy olyan megosztó témához nyúlok, amit az angolok hot potato-nak, forró krumplinak is mondanak. Kapok majd hideget, meleget. Drogriporterné szerint megint megrázom a pofonfát. De én már csak ilyen vagyok, vágjunk a közepébe.
Szóval arról van szó, hogy engem mindig megdöbbent, milyen nagy indulatokat vált ki az, amikor egy fekete színész játszik el egy olyan szerepet, amit hagyományosan az európai és észak-amerikai mozikban fehérek szoktak játszani.
Ott van például A kis hableány legújabb feldolgozása. Én őszintén szólva nem láttam, gondolom nem árulok el titkot,...
