Péter Sárosi

Nemrég itt volt Budapesten a nemzetközi és hazai konzervatí­v véleményvezérek és megmondóemberek új üdvöskéje, az illiberális kanadai ikon, Jordan Peterson.

Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy pont őt hí­vta meg az egyik kormánypárti intézmény előadni, és nem mondjuk egy másik hí­res kanadait, Máté Gábort. No nem egyszerűen azért, mert Gábor baloldali, Peterson pedig jobboldali.

Nem kell napi politikai kérdésekre terelni a szót ahhoz, hogy szemléltessük a kettőjük között ásí­tó világnézeti szakadékot. Ehhez elég megnézni, hogy mit mondanak a gyermekek neveléséről.

Peterson szerint a kisgyereket, ha mérges, a szülőknek azzal kell büntetni, hogy sarokba állí­tják. És támogatja a gyerekek „arányos” testi fenyí­tését is. Nem lesz attól baja annak a kölöknek, mondja, és ezzel a szülő egyértelmű üzenetet küld arról, hogy mi a rossz, elfogadhatatlan viselkedés.

Valószí­nűleg a hasonló véleményeket hallván a hazai konzervatí­v véleményvezéreket, megmondóembereket mintha csak hájjal kenegetnék. És ha megnézzük a mostani Böjte-botrány kapcsán a reakcióikat, akkor azt is megérthetjük, miért: Peterson szinte tálcán kí­nálja nekik a feloldozást és legitimációt a saját korszerűtlen, kripta-szagú gyermeknevelési elveikhez.

A testi fenyí­téssel kapcsolatos tudományos kutatások következetesen arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a veréssel NEM lehet elérni az antiszociális viselkedés megszüntetését. Mi több, hosszú távon a verés bumeráng-hatással jár. A testileg fegyelmezett gyermekek később jóval nagyobb arányban küzdöttek beilleszkedési és pszichológiai problémákkal és gyengébb kognití­v működés jellemezte őket. A gyermekkel való erőszakmentes kommunikáció és fegyelmezési módok viszont egyértelműen eredményesek.

Egy 2012-es tanulmány az elmúlt 20 év kutatásait áttekintve kijelentette: „egyetlen kutatás sem volt képes hosszú távon pozití­v hatást tulajdoní­tani a testi fenyí­tésnek, mí­g számos vizsgálat negatí­v hatásokat talált.”

Mi több, ahogy arra Máté Gábor sokszor rámutatott a könyveiben és a beszédeiben, a kisgyerek számára az egészséges düh kifejezése hozzátartozik a fejlődéséhez. A szülőnek persze nem kell feltétlenül tűrnie az ezzel járó antiszociális viselkedést – nem arról van szó, hogy tűrje tétlenül. Azonban nem szabad azt az üzenetet küldeni a gyerek felé, hogy amennyiben dühöt érzel, akkor rossz vagy, akkor nem szeretünk.

A gyermek a sarokbaállí­tásból, a testi fenyí­tésből és megalázásból nem azt az üzenetet vonja le, hogy az antiszociális viselkedés rossz – hanem azt, hogy amit érez, az nem valid. Hogy a szülei nem fogadják el. Az alakoskodást és elfojtást tanulja meg, és nem ettől fog „gerincet” növeszteni, mint ahogy a testi fegyelmezők vallják.

Peterson maga is az elfojtott düh prófétája. A frusztráció és a sértett harag ott sistereg, amikor akár a gyermeknevelésről, akár a különféle kisebbségekről vagy a nőkről értekezik – ez a harag táplálja idehaza is a nőellenes, rasszista, homofób diskurzusokat. Még ha egyes gondolataival akár egyet is értek, ezt borzasztó mérgezőnek tartom.

Máté Gáborral sem mindig és mindenben kell egyetérteni – ahogy ezt ő is gyakran hangsúlyozza. De a belőle, a lényéből áradó szelí­dség, alázat, nyitottság, együttérzés számomra ezerszer hitelesebbé teszi.

Egyik barátom mesélte, hogy nemrég egy egészségügyi problémájával orvoshoz fordult. A középkorú és egyébként kedves doktornő kikérdezte az életmódja, gyógyszerszedése felől. Ő alapos akart lenni, ezért kitért arra is, hogy előfordul egy évben egyszer-kétszer, hogy ecstasy-t fogyaszt.

– Maga drogos? – csapott le az orvos.
– Hát ezt í­gy azért nem mondanám, előfordul egyszer-kétszer, hogy bulizáshoz beveszek ekit – hebegte döbbenten a barátom.
– Ne tereljen itt, akkor maga drogos – állapí­totta meg ellentmondást nem tűrően, csernusdokis hangon az orvos.

A barátom idegesen elnevette magát, de nem ellenkezett többet. Ráhagyta. Végül is ő a beteg, kiszolgáltatott helyzetben.

Amikor legközelebb vizsgálatra érkezett, az orvos a következő kérdéssel fogadta:
– Ma már drogozott?
Erre a barátom kí­njában már csak elröhögni tudta magát.
– Hát ma még nem, elvégre mondta, hogy éhgyomorra kell érkezni – viccelte el a dolgot.

Mindenesetre ez a hozzáállás sajnos nem egyedülálló az egészségügyi ellátórendszerben. Velem is megtörtént pár éve, hogy egy egyébként teljesen más témájú vizsgálaton bevallottam, hogy előfordult alkalomszerűen, hogy füvet szí­vtam. Erre az orvos arcán rögtön megjelent a heuréka-kifejezés: ahá, akkor biztos azért van a problémája! Na persze. És legközelebb ő is rákérdezett: fogyasztott azóta kábí­tószert?

Érdekes, arra a szeme sem rebbent, hogy bevallottam: alkalomszerűen alkoholt fogyasztottam. Az nem érdekes. Az nem drog (dehogynem). És az alkalmi borivót nem fogják „piásnak” vagy „alkesznak” minősí­teni. Mí­g az alkalmi füvezőre/ekizőre automatikusan rásütik a „drogos” bélyeget.

Aki nem értené, mi ezzel a probléma, annak elmagyarázom.

Egyrészt az illegális szert használók túlnyomó többsége nem válik függővé. Alkalmi fogyasztó.

De még ha egyébként valaki drogfüggőséggel küzd is, nagyon rossz taktika ledrogosozni. Megbélyegző. Megszégyení­tő. És csak oda vezet, hogy legközelebb az illető nem fog őszintén beszélni a droghasználatáról – még akkor sem, ha esetleg az egészségügyi kezelése szempontjából valóban lenne ennek jelentősége. Mert az meg a másik, hogy nem mindig van. Éppúgy, ahogy annak sem mindig van jelentősége, ha az ember alkalomszerűen megiszik egy-két üveg sört/fröccsöt.

Középosztálybeli, jól szituált, alkalmi szerhasználók számára ezek a találkozások leginkább csak kellemetlenek. Viszont amikor valaki mondjuk a társadalom margóján él, az utcán, akkor az ellenséges, megbélyegző attitűd is jóval erősebb az egészségügyi dolgozókban.Erről számoltak be a legutóbb a Budapesti Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum ülésén az addiktológiai ellátásban dolgozó szakemberek is. És ez oda vezet, hogy éppen ezek az egyébként gyakran nagyon rossz egészségi állapotban lévő emberek szorulnak ki az ellátásból.

És tudjuk azt is, hogy még mindig szinte rutinnak számí­t Magyarországon, hogy a drog miatti rosszullétekhez a mentők értesí­tik a rendőrséget. Ami jogsértő gyakorlat. És szintén tükrözi a negatí­v attitűdöket az egészségügyi ellátórendszerben.

A problémával kezdeni kellene valamit. A BKEF ülésén például az merült fel, hogy érzékenyí­tő képzésre lenne szükség egészségügyi dolgozók számára. Persze az még jobb lenne, ha már az alapképzés részévé tennék az ezzel kapcsolatos érzékenyí­tést.

Nagy jelentősége lenne, hogy azok a kapuőr szerepben lévő egészségügyi dolgozók, akik először találkoznak a szerhasználati problémákkal, tudják, hogy mit kell tenniük. Vannak kutatások arról, hogy milyen eredményes tud lenni, amikor például háziorvosokat képeznek arra, hogy ún. rövid intervenciókat (brief intervention) nyújtsanak a szerproblémákkal küzdő betegeiknek. Illetve milyen sokat számí­t, ha az orvos, nem í­télkező módon, felhí­vja a problémára a figyelmet és segí­t bejutni a betegnek az addiktológiai ellátásba.

Szóval minden egyes ilyen negatí­v találkozás egy kihagyott, elvesztegetett lehetőség, amit jól fel lehetne használni. Különösen egy olyan országban, ami élen jár a világon az alkoholizmussal küzdő emberek arányában.

Segí­tségre van szükséged a szerhasználati problémáid miatt? Itt találhatsz segí­tőhelyet a lakóhelyedhez közel: https://drogriporter.hu/segitseg/

Ez a poszt a Drogriporter blogon jelent meg: https://drogriporter.444.hu/2023/05/22/drogosnak-belyegezve-az-egeszsegugyben

Donald Winnicott volt az egyik első orvos és pszichológus, aki részletesen bemutatta, milyen nagy szerepet játszik az ember fejlődésében a szülő és az újszülött közötti testi kapcsolat. Hogy ezek a fizikai interakciók az egész életünkre kihatnak és meghatározzák az identitásunkat.

Magyarul az, ahogy a baba érzi a szülő testét, ahogy reagál rá, és ahogy a szülő reagál a baba testére – az kihat arra, hogy miként alakí­tjuk ki azt a képet, amit saját magunkról alkotunk. Mi több, azt is, hogy mit képzelünk valóságnak és mit nem.

Az a mód, ahogyan az anya a gyerekét tartja, meghatározza a gyermek „képességét arra, hogy érezze a saját testét, mint a léleknek otthont biztosí­tó helyet,” í­rta.

Amikor ez a folyamat félremegy, mert az anya képtelen kapcsolódni és ráhangolódni a gyermek testének rezdüléseire – akkor a baba azt tanulja meg, hogy a szülő elvárásaihoz hasonuljon. A szülő képzetét teszi magáévá arról, hogy ki és mi is ő.

A kisgyermek persze nem képes még szofisztikált és racionális magyarázatot fűzni ahhoz, ami történik. Egy jóval ősibb, zsigeri és kinesztetikus (mozgás-reflex) szinten annyit fog fel, hogy „valami nincs rendben” vele. Hogy elutasí­tják. Azt tanulja meg, hogy a saját testéből érkező jelzésekre nem kap megfelelő választ – ezért azokat el kell fojtania.

A gyermek bezárul. A valódi szükségletei nem tűnnek valóságosnak maga számára. Megszakad a kapcsolata a valós énjével. Egy hamis ént kezd el épí­teni, hogy elfogadásra találjon. Hogy alkalmazkodjon és túléljen.

A jó hí­r Winnicott szerint az, hogy a szülők túlnyomó többsége képes arra, hogy megadja a gyermekének azt, amire szüksége van. És a gyermekek túlnyomó többsége egészséges kötődést alakí­t ki a szüleivel. És ehhez a szülőnek egyáltalán nem kell „tökéletesnek” lennie – csupán „elég jó szülőnek.”

A rossz hí­r az, hogy a szülők egy kisebbsége képtelen megadni azt, amire a gyermekének szüksége van. Nem feltétlenül azért, mert nem akarja. Hanem például azért, mert ő sem kapta meg soha a saját szüleitől. Vagy mert egyéb okból (halál, betegség, nyomor stb.) képtelen rá a legjobb szándékai ellenére sem.

Ha ellátogatsz egy nevelőintézetbe, elmegyógyintézetbe, hajléktalan szállóra, rehabilitációs otthonba, börtönbe vagy hasonló helyre, akkor viszont azt fogod látni, hogy azok az emberek képezik a többséget, akik súlyosan traumatizálódtak gyermekként.

Évtizedek óta tudjuk, hogy a különféle „deviáns” és antiszociális viselkedések mögött nem az áll, hogy ezek az emberek erkölcstelenebbek, jellemtelenebbek, rosszabb emberek lennének, mint az átlag. Hogy más anyagból lennének gyúrva. Hanem sokkal inkább az, hogy az ő történetük már a kezdetektől nagyon félrement. Akkor, amikor még nem is értették, hogy mi történik körülöttük.

Tudjuk azt is, hogy a generációról generációra átadott traumák ördögi köre megszakí­tható – hogy a múlt börtönéből van szabadulás. Hogy számos jó gyakorlat van arra, miként lehet a szülők és gyermekek támogatásával valóságos csodát elérni.

Évtizedek óta tudjuk ezt. És mégis, nem azt tesszük, ami logikus lenne. Hogy masszí­van befektetünk abba, hogy minél több szülő kapjon támogatást ahhoz, hogy megadja a gyermekének, amire szüksége van. Hanem továbbra is abba fektetünk bele egyre növekvő forrásokat, amiről tudjuk, hogy rövid távon legfeljebb tüneti kezelés, kozmetikázás – hosszú távon pedig tovább súlyosbí­tja a problémát.

Kirekesztő, kriminalizáló politikák. Diszkriminatí­v egészségügy. Oktatási és lakóhelyi szegregáció. Tömeges bebörtönzés. Paternalizmus. Elitizmus. Megbélyegzés.

Amikor a legközelebb arról lesz szó a közéletben, hogy valamelyik népszerűtlen, „deviáns” társadalmi csoportot hogyan lehet még jobban kirekeszteni, büntetni, fegyelmezni – akkor jusson eszedbe ez a poszt! Jusson eszedbe, hogy a valódi megoldás nem bilincsekből meg rácsokból áll. Hanem a gyermekét váró szülőkkel kezdődik.

„Most mit értem el én az életben?” – teszi fel a kérdést sok ember.

Ennyi idősen más már… és akkor jönnek az összehasonlí­tások.

Másnak már van kocsija, lakása, gyereke, párja, diplomája, Nobel-dí­ja, karrierje, ötmillió lájkja. Mindenki behelyettesí­ti azt – ami neki NINCS. De másnak van.

És az összehasonlí­tás pergőtüzének áldozatául esik minden, ami neki VAN.
Mi több, áldozatul esik az önbecsülés is. Eltorzul az identitás.
A „másokkal” összehasonlí­tás vallatólámpájának fényénél abszolút senkivé válunk.

„Én vagyok az ember, akinek semmi nem sikerül.”
„Senki vagyok.”
„Nem kellek senkinek.”
„Szar anya/apa vagyok.”

A hiedelem, hogy az élet valamiféle verseny, egy folyamatos hajsza, aminek az értékét az határozza meg, hogy a többi versenyzővel összehasonlí­tva mi milyen teljesí­tményt nyújtunk az előre meghatározott kategóriákban – rengeteg ember életét teszi pokollá.

Nem csak az övékét, de másokét is. Hiszen ha az ember az életet egy örök versenyként fogja fel, akkor a körülötte lévő embereket vetélytársnak tekinti. Akiket nem meggyőzni, hanem legyőzni kell. Akikkel nem együttműködni kell, hanem vetélkedni. Akik vagy eszközök, vagy akadályok. Mások boldogulása nekem nem örömforrás, hanem szorongás és irigység forrása.

És aki a saját önértékelését függővé teszi attól, hogy másokkal szemben hogyan teljesí­t, az ritkán képes a valódi együttérzésre. Hiányzó önbecsülését a megszerzett vagyonnal és hatalommal, rangokkal és cí­mekkel, hí­rnévvel és elismeréssel helyettesí­ti. És másokat is azon keresztül í­tél meg, hogy ezekkel vajon rendelkeznek-e.

Ha megnézitek azokat a súlyos önértékelési gondokkal küzdő, belül törékeny és sérült, de kí­vülről nárcisztikus léggömbként pöffeszkedő macsókat, akik az országot-világot irányí­tják, akkor rájuk igaz ez a leginkább.

Nem csak a muzulmánok, de a keresztények között is vannak vallási szélsőségesek.
Fundamentalisták, akiknek mindig a keze ügyében van egy jó kis bibliai idézet, amivel fejbeverhetnek.

Mert a Biblia-idézet náluk bunkósbot.
Olvasni, értelmezni, megérteni, párbeszédet folytatni: erre nem képesek.
Nem figyelnek arra, amit mondasz: végtelen önigazoló monológokat folytatnak.

Soha nem restek az orrod alá dörgölni, hogy ők annyival sokkal szentebbek, te pedig annyira sokkal bűnösebb vagy náluk.
Ők már grade 7 keresztények, te még csak grade mí­nusz 3 vagy. Ú de béna.

Aki nem úgy és nem azt hiszi, amit ők: az tévelyeg.
Minden más vallás: pogány tévelygés. Isten természetesen csak és kizárólag az ő felekezetüknek nyilatkoztatta ki a nagybetűs Igazságot – az emberiség nagy részét pedig sötétségben hagyta az Ő igen nagy kegyelmében.

Hittérí­tő buzgalmukban olyanok, mint az elefánt a porcelánboltban: megjelennek, arrogánsan körbehordozzák Jézust, mint a véres kardot, suhogtatnak vele párat.
Aztán elmennek – kettétört párbeszédeket, indulatokat, döbbent, bosszús tekinteteket hagyva maguk után.

És persze önelégülten azt hiszik, hogy micsoda remek PR-munkát végeznek itt Jézusnak.
Pedig nem tudom, ki hogy van vele, de én inkább töltenék el egy örökkévalóságot a pokolban a Dalai Lámával, mintsem akár egy napig össze legyek zárva ilyen fanatikus idiótákkal egy bármilyen fényes mennyországban.

Szerencsére nem esek abba a hibába, hogy a fundamentalisták vakhitét azonosí­tsam a hittel, az ő vallásosságukat azonosí­tsam a kereszténységgel.
A keresztény spiritualitás nagyon mély és gazdag hagyománnyal rendelkezik a sivatagi atyáktól kezdve a középkor nagy misztikusain keresztül napjaink számos inspiráló taní­tójáig. Őket persze a fundamentalisták nem ismerik és nem olvassák.

Egyikük, Richard Rohr nagyon találóan í­r róluk.

„Amikor az embereken egyre inkább eluralkodik a félelem és a bizonytalanság, nem tudják, hogyan érjék el a saját lelküket. Az imához fordulnak, avagy a jobb ösztöneikre hagyatkoznak. Ezen a ponton azonban egy könnyű és kényelmes megoldás, hogy az ember az Írást idézi, valamilyen tekintélyre hivatkozik, vagy valamilyen jogi elvre. Ez viszonylag gyorsan elmulasztja a szorongását. A fundamentalistát a leginkább az a hiedelem határozza meg, hogy minden problémát meg lehet oldani a tekintélyre való hivatkozással. Nincs szükség belső életre, nincs szükség a hit útjára, nincs szükség valódi tapasztalásra; valaki más majd megoldja helyettem a házimunkát. ‘Nem kell felelősséget vállalnom a saját életemért, valaki ott fent majd megteszi helyettem,’ mondják.”

Valóban: a harsány, fanatikus vakhit mögött mindig bizonytalanság van. Félelem. Egy sérült, szárnyaszegett lélek vergődése ez. Ami retteg attól, hogy megnyí­ljon. Ott van bent egy kisfiú/kislány, aki szeretetre vágyik – de sokkal egyszerűbb elhallgattatni a Tekintélyre hivatkozva, mint leülni mellé és meghallgatni.

„A vallás az egyik legbiztonságosabb hely arra, hogy valaki elrejtőzzön Isten elől,” í­rja Richard Rohr.

A buddhista pszichológia kézenfekvő magyarázatot kí­nál arra, hogy miért menekülünk olyan rövid távon enyhülést, élvezetet nyújtó cselekedetekbe, amelyek kényszeressé, függőséggé válnak – az alábbi í­rásom a Drogriporter blogon is olvasható: https://drogriporter.444.hu/2023/05/18/fuggoseg-a-harmadik-nyil

Az élet tele van szenvedéssel. Szenvedést okoz az, hogy úgy érezzük, a rossz dolgok nem akarnak elmúlni. És szenvedést okoz az is, hogy úgy érezzük: a jó dolgok túl gyorsan elmúlnak. Azt szeretnénk, ha kontrollálhatnánk az életünket. Ha a kezünkben lenne a hatalom a jó dolgok kimereví­téséhez és a rossz dolgok elmulasztásához. És egész „boldogságipar” épült arra, hogy ezzel az í­gérettel kecsegtessen minket.

A boldogságipar üzenete: vedd meg ezt a terméket, olvasd el ezt a könyvet, végezd el ezt a tanfolyamot – és akkor majd a kezedbe kerül a kontroll. Rendet teremthetsz a káoszban. Boldog lehetsz. Csak még nem birtoklod a megfelelő képességet, eszközöket, hatalmat ehhez.

Sokan azért fordulnak a jógához vagy a buddhista alapokon álló (de ma már szekularizált formában széles körben használt) mindfulness meditációhoz, hogy az önkontroll általuk vágyott eszményéhez közelebb kerüljenek. Hogy képesek legyenek kiiktatni a létezés elviselhetetlen bizonytalanságát és káoszát. Hogy ők legyenek kontrollban. Hatékonyság, teljesí­tmény és kontroll.

Pedig a Buddha soha nem í­gért ilyet. Az ő taní­tása szerint a bizonytalanság, a képlékenység és a változékonyság az emberi létezés szükségszerű velejárója. És a legtöbb szenvedésünket az okozza, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent kontrollálni akarunk. Végső soron még a függőségeink is ebből a szenvedésből erednek: és nem egyszerűen a jellem, az önkontroll hiányából, mint ahogy azt sokan látják.

Ebben a cikkben arról í­rok, hogy a buddhista pszichológia szempontjából miként magyarázható meg a függőség (természetesen az én értelmezésemben). A cikk célja nem a „hittérí­tés”, hanem az ismeretterjesztés.

Nem kell buddhistának lenni ahhoz, hogy az ember hasznosí­tsa a buddhizmus számos felismerését – és ahogy a Dalai Láma mondta: ne azért próbálj tanulni a buddhizmustól, hogy buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, bármi is vagy.

A Buddha első nemes igazsága: az emberi élet szenvedéssel (dukkha) teli. A második nemes igazság: a szenvedés oka a sóvárgásunkban (tanha) keresendő. Hogy mindig mást, mindig többet, mindig jobbat akarunk, mint ami van. Mert kényszeresen keressük az élvezeteket – és rettegve próbáljuk kerülni a fájdalmat.

Ami persze érthető, evolúciós szempontból is. De paradox módon éppen ez a gyönyörkereső-fájdalomkerülő magatartásunk az, amiben a szenvedésünk gyökerezik.

Ennek megvilágí­tásához a Buddha egy hasonlathoz folyamodott.

Bármikor, amikor valami szerencsétlenség történik velünk, amit nem tudtunk elkerülni, az olyan, mint amikor egy nyí­lvessző repül felénk. A nyilat nem tudjuk kikerülni. Az mindenképpen belénk csapódik. Fájdalmat okoz.

Nem sikerül a vizsga. Elveszí­tjük a munkánkat. Betegek leszünk. Otthagy a szerelmünk. Nem fogad szót a gyerek. Elüt az autó. Elveszí­tjük a pénztárcánkat. Meghal egy rokonunk.

Ezek közül az események közül minden bizonnyal átélünk életünk során legalább egyet-kettőt. Az első nyí­l a fájdalom és sokk, amit a veszteségtől érzünk. Sajnos ezt nem tudjuk kiiktatni – senki nem várhatja el, hogy egykedvűen fogadjuk a veszteséget.

Van azonban egy második nyí­lvessző is – ami elkerülhető. Ez a nyí­lvessző ugyanis az, ahogyan mi reagálunk a fájdalomra és veszteségre. És a Buddha szerint mindig a második nyí­lvessző az, amiben az igazi szenvedésünk gyökerezik.

„Ó ez nem lehet igaz, miért én vagyok ilyen szerencsétlen?”
„Hogy lehetek ennyire béna?”
„Már megint velem történt ez meg, valami baj van velem.”
„Az egész életnek nincs értelme, ha ilyen rossz dolog történhet.”
„Ebből soha többé nem állok fel.”
És a többi, folytathatnám még a sort a végtelenségig.

Az elme kényszeresen vissza-visszatér a kellemetlen eseményhez. Tovább dagasztja az önsajnálatunkkal és a dühünket a világ igazságtalanságával, esetleg mások rosszindulatával kapcsolatban. Rágjuk magunkat, hogy miért nem cselekedtünk másként. Beindul a szégyen-spirál.

A saját magunkról alkotott képünk részévé tesszük a rossz eseményt: nem egyszerűen „rossz dolog történt velem” – de „én vagyok a selejtes ember, aki megérdemli, hogy rossz dolgok történjenek vele.”Ismerős?

Bár a második nyí­lvessző mindig nagyon egyedi helyzetekre reagál és nagyon személyesre veszi a figurát, valójában mindez nagyon is általánosan emberi. Szenvedésünk nem egyszerűen abból fakad, hogy rossz dolgok történnek velünk, hanem abból, ahogyan reagálunk rájuk.

A Buddha beszélt egy harmadik tí­pusú szenvedésről is – amiről sokan a „harmadik nyí­lvesszőként” beszélnek. Ez a szenvedés a második nyí­lvesszőre való reagálásunkból fakad. Amikor az ember elmerül az önutálatba, a szégyenbe, akkor ezen negatí­v érzelmek elől gyakran élvezetek hajszolásába menekül.

Vajon mi lenne jobb, hogy enyhí­tsük, feledjük a kí­nt, mint hogy kikapcsoljuk a saját magunkat árgus szemekkel í­télkező-kritizáló Nagy Ellenőrt, és bekapcsoljuk a robotpilótát?

Magyarul olyan cselekedetekbe meneküljünk, amik rövid távon enyhülést kí­nálnak a tépelődésből, szorongásból, stresszből. Mi több, akár eufórikus élménnyel kecsegtetnek. Egy ideig úgy érezzük: a helyén van a világ, és mi is helyünkön vagyunk, otthon vagyunk benne.

Lehet ez alkohol vagy más drogok fogyasztása. Esetleg szex, videójátékozás vagy sorozatnézés. Vagy a közösségi média végtelen, kábult görgetése. De lehet akár a munkába való temetkezés is. Bármi, ami rövid távon menekülőutat nyújt a szenvedés elől, amit a második nyí­lvessző okoz.

Fontos megérteni, hogy a Buddha nem volt élvezet- vagy öröm-ellenes.

Nem sorolta valamiféle eleve elrendelt „jó” vagy „bűnös” kategóriába az emberi tetteket, és az élvhajhászás és az aszketizmus két szélsősége között a középutat hirdette. Az egyes cselekedeteinket aszerint í­téli meg, hogy azok a megvilágosodásunk útján hasznosak, ügyesek, kedvezőek, teljesek-e (kuszala) vagy pedig haszontalanok, ügyetlenek, kedvezőtlenek, ártalmasak (akuszala). Az ártalmas cselekedetek elkerülésére (ártalomcsökkentés) nem azért van szükség, hogy megfeleljünk valamiféle Tekintély elvárásainak. Hanem azért, mert felismerjük, hogy azok ártalmasak.

Fel kell ismernünk, hogy a rövid távon kí­nált menekülőút – a világban való otthonlét élménye – valójában ilyenkor hamis és múlandó élmény. Mi több, minél gyakrabban térünk vissza az agyatlan élvezetkereső tevékenységhez, az annál üresebbé válik: kevesebb lesz benne az élvezet, és több a kényszeresség. És egyre kevésbé tudjuk élvezni a hétköznapi élet apró kis örömeit. Az elmét – saját magunkat – nem lehet rendszeresen és büntetlenül becsapni.

Ez a függőség: a harmadik nyí­lvessző kiteljesedett formája.

Ami persze kölcsönösen gerjeszti egymást a második nyí­llal: a szégyen és önutálat még több élvezet hajszolására ösztönöz minket, ami viszont még több szégyennel és önutálattal jár együtt. A kör bezárul. A huszonkettes csapdája. Emberi életek mennek tönkre bele.

És ez egyben magyarázza azt is, hogy miért éppen azok között a legmagasabb a függőségek előfordulása, akik gyermekkorukban ún. negatí­v gyermekkori élményeket (ACE – adverse childhood experience) éltek át. A trauma nem a rossz dolog, ami történt velünk, hanem az, ahogyan átalakí­tja a működésünket. Azt a módot, ahogyan reagálunk a világra – a vélt vagy valós rossz dolgokra. Áthuzalozza az agyunkat: a trauma az, amikor második nyí­l az elménk, a testünk részévé válik. És ez különösen sérülékennyé tesz minket a függőségre.

Betegség? Bizonyos szempontból az. De egyben nem valami egzotikus másság, nagyon is emberi, és nagyon is abból fakad, amilyen az emberi létezés természete. Együtt jár az agy működésének torzulásával? Kétségkí­vül. Mint egyébként még egy sor rendszeresen végzett viselkedésről is kimutatták, hogy együtt jár az agy működésének változásával.

Vajon mi lehet a kiút a függőségből?Az első lépés az, hogy megértsük: miért is váltunk függővé. Felismerjük a kapcsolatot a szenvedésünk (második nyí­l) és a kényszeres gyönyörkereső/fájdalomkerülő magatartásunk (harmadik nyí­l) között.

Könnyen hangzik – de a valóságban ez nem egyszerűen racionális felismerést jelent. Hanem azt, hogy átéljük és elfogadjuk a fájdalmat (első nyí­l). A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés viszont nem. Mi több, lehet, hogy a fájdalom taní­t bennünket valamire. Fejlődhetünk általa.

„Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein, a világ egyik legismertebb meditációs oktatója. Tanulj belőle!

Ez félelmetes lehet valakinek, aki hosszú évek óta menekül. Aki talán nem is tudja, nem is érti, hogy a görcsös élvezetkeresése mennyire nem az örömről szól, hanem a traumában rejlik.

Bátorság kell ahhoz, hogy elfogadjuk: az első nyí­l kikerülhetetlen. Hogy bár történtek, történnek velünk rossz dolgok, de azok nem határozzák meg, hogy kik vagyunk. Hogy nem velünk vagy a világgal van baj, hanem azzal, amilyen képet festettünk magunknak magunkról és a világról.

A változáshoz elengedhetetlen az együttérzés – a türelem és szerető kedvesség (metta): másokkal szemben, és amit mások velünk szemben tanúsí­tanak. És főleg, hogy saját magunkkal szemben is legyünk türelmesek és kedvesek. Attól, hogy racionálisan már felismerted, miből fakad a szenvedésed, még nem menekültél meg tőle automatikusan. A hosszú idő alatt a tested-elméd részévé váló kényszeres, agyatlan (mindless) cselekedetek vissza-visszatérnek. A visszaesések természetesek. Ezeket nem szabad totális kudarcként értelmezni. Tanulni kell belőlük.

A változás gyakran láthatatlan és rejtett. Mint amikor egy nagy sziklát kalapál valaki, és az a háromszázhuszonharmadik csapásra egyszer csak kettéhasad. Hogy miért éppen az háromszázhuszonharmadikra hasadt szét, mí­g a huszonkettedik csapás után semmi hatás nem látszott? Nem tudom. De azt igen, hogy ha az háromszázhusznkettedik csapásnál abbahagytad volna, hogy a francba az egésszel – akkor abban a tudatban halhattál volna meg, hogy ez egyáltalán nem működik.

Azt a Buddha is hangsúlyozta, hogy a megvilágosodás útján nem egyedül kell járnunk. Nagyon fontos a közösség (szangha) szerepe. És tudjuk, hogy milyen óriási szerepe van a függőségből való felépülésnél a közösségnek. Akár a névtelen alkoholisták 12 lépéses közösségeit, vagy más filozófiákon alapuló terápiás közösségeket nézzük – azok megtartó, motiváló ereje kétségen felül áll. A támogató társadalom szerepét nem lehet túlhangsúlyozni. Kirekesztettségben, folyamatos napi túlélési harcban, magányban nem lehet felépülni.

Ha adnak neked valamit az í­rásaim, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Kinyitod a szádat és máris nincs igazad,” mondta Szung Szán koreai zen mester.

Milyen igaza volt. Hehe, remélem érzitek az iróniát: „igaza”.

Néha én is í­gy érzem, amikor virtuális tollat ragadok és í­rok egy témáról. Később újraolvasva felfedezek réseket az érvelésemben. Hibákat. Hiányokat. Amikre persze emberek rá is mutatnak kommentekben. Nem mindig és nem mindenben van igazam.

Ez í­gy van jól.

Ha azt szeretnéd, hogy mindig igazad legyen, akkor ne nyisd ki soha a szádat és ne is ragadj tollat!

Az í­rás nem magányos dolog – folyamatos párbeszéd az olvasóval. És az olvasás sem magányos dolog – folyamatos párbeszéd a szerzővel. Párbeszéd során csiszolódnak a nézeteink, nem monológokkal.

Van, amikor valakivel egyetértek, és mégis: az egész í­rás taszí­t. Mert lehet érezni, hogy azzal a szándékkal í­rt, hogy földbe döngöljön másokat. És van olyan is, amikor valakivel nem teljesen, vagy egyáltalán nem értek egyet. De lehet érezni, hogy nyitott és párbeszédre törekszik.

Néha szenvedélyesen érvelünk az igazunk mellett. És ez jó. Már Aquinói Tamás is megmondta: aki nem képes feldühödni, amikor igazságtalanságot követnek el, az erkölcstelen. Az igazság nem feltétlenül annak az oldalán áll, aki hidegvérrel és higgadtan érvel. A gonoszságnak is van racionalitása. Mégis, ha az ember hagyja, hogy az indulat eluralkodjon rajta, akkor jó úton van afelé, hogy maga is beszűkült fanatikussá váljon.

A demokrácia alapja nem a szavazás, a parlament, a többségi elv, nem is a polarizált vita. Hanem a párbeszéd.

Azok közé tartozom, akik már akkor is kritizálták a Böjte Csaba által üzemeltetett gyermekotthonokat, amikor még nem pattantak ki a mostani szexuális abúzus botrányok. Meggyőződésem, hogy már hosszú évek óta ott voltak a figyelmeztető jelek, hogy valami nagyon nincs rendben. Sajnos kevesen tették ezeket szóvá.

És mégis, most, amikor a botrányok kipattantak – és egyre növekvő kórus ad hangot felháborodásának, vegyes érzéseim vannak. Egyrészt persze jó, hogy ezek az ügyek nyilvánosságra kerültek. Borzasztó bátornak tartom azokat az áldozatokat, akik ki mertek állni és fel merték vállalni, ami velük történt. Iszonyú nehéz lehetett.

Másrészt viszont nem tetszik az, hogy a felháborodás most túlságosan is egyetlen személyre összpontosul: Böjte Csabára. Aki hirtelen szentből most valamiféle ördöggé vált a közvélemény szemében. Meggyőződésem, hogy Böjte nem gonosz ember. Aki azonban osztozik nemének, generációjának, egyházának, társadalmi csoportjának és politikai táborának rengeteg balhitében és előí­téletében. Így jó szándékai ellenére is egy olyan rendszert segí­tett világra jönni és irányí­tani, ami embertelenné vált. És őt magát is eltorzí­totta a hatalom, még ha ezt nem is látja. A világ olyan, hogy jó emberek is követnek el gonoszságokat, és gyakran még csak nem is látják ezt.

Értem, hogy Böjte Csaba egy személyben jelképezi és képviseli azokat az otthonokat, amelyek a gyermekek menedékhelyei helyett a kizsákmányolás és bántalmazás gócpontjaivá váltak. A felelősségét tovább növeli, hogy azt nem ismeri el – és ami még rosszabb, több esetben inkább a bántalmazónak hisz, mint az áldozatnak. És mind a mai napig hangoztatja nőellenes, begyepesedetten patriarchális előí­téleteit.

Nem az a bajom tehát, hogy Böjte Csaba megérdemelt kritikát kap. Hanem az, hogy alapvetően többről kellene szólnia ennek a vitának, mint Böjte Csaba személyes képességeiről, erényeiről és nézeteiről. A rendszerre kellene összpontosí­tani, ahogyan ezek az otthonok létrejöttek és működtek. És arra a másik, nagyobb rendszerre, aminek a feladata lenne, hogy a gyermekek védelméről gondoskodjon – de ezt a feladatát elmulasztotta és áthárí­totta. Ami engedi, hogy emberek tömegei szoruljanak a társadalom margójára, mélyszegénységbe, és gyermekek tömegei szülessenek nyomorba.

Arról kellene beszélni, hogy nem lehet gyermekeket olyan intézmények felügyeletére bí­zni, amelyek nem átláthatóan és elszámoltathatóan működnek. Amelyekben nem a szakértelem, hanem a karizmatikus vezetőhöz fűződő lojalitás számí­t. Ahol bizonyos emberek mindenféle szűrés és szakképzés nélkül teljhatalmat kapnak gyermekek élete fölött. És ahol az elhallgatás kultúrája úgy tenyészhet, mint a penész. Ahol nincsenek kialakí­tva a megfelelő áldozatvédelmi mechanizmusok és csatornák. Ahol nem szól szám, nem fáj fejem, és ahol mindenki egymásra mutogat, ha felelősséget kell hárí­tani.

És arról is kellene beszélni, hogy vajon elfogadható-e az a szemlélet, ami tagadja, hogy a szüleiket korán elvesztő kisgyermekeknek fel kell dolgozni a múlt traumáit, ehelyett ökölví­vással kí­vánja őket felkészí­teni a világ kegyetlenségére. Vajon elfogadható-e a tekintélyelvű nevelés. Aminek normalizált eszközei közé tartozik a folyamatos szidás, alázás, esetenként hajcibálás, pofonok? Márpedig a beszámolók alapján az otthonokban ezek már csak amolyan hétköznapi jelenségeknek számí­tottak. Szóra se érdemes.

Jóval többről van itt szó, mint Böjte Csaba személyéről – és túlmutat Böjte Csaba felelősségén is. Sajnos el kell ismernünk, hogy jelenleg az állami gyermekvédelem sincs sokkal jobb állapotban, mint ezek az otthonok. Sajnos sorra derülnek ki olyan esetek, amik mutatják, hogy az egész rendszer döglődik. Hogy intézményes gyermek-elhanyagolás és bántalmazás folyik. Hogy amit jóléti államnak neveztünk, az gyakorlatilag megszűnt létezni, és cserbenhagyja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra. Romániában és Magyarországon egyaránt. Azokat, akiknek védelmére egyébként a Hatalom lépten-nyomon hivatkozik. Akiket a jövő zálogának tartunk. A gyerekeket.