Péter Sárosi

„De hát olyan jó gyerek volt, nem értem, miért lett drogos,” olvastam már több beszámolóban. Idilli, szeretetteljes család – aztán, mint derült égből a villámcsapás, megérkezett „a” drog. És belerondí­tott a képbe – a szülő és gyerek „közé állt”. Diabolus ex machina, ahogy a latin mondja.

Tessék „megjaví­tani” a gyerekemet, vissza akarom kapni, ez nem ő! „A drog” a hibás!

Azzal együtt, hogy együttérzek a szenvedő szülőkkel, nekem ezek a történetek mindig gyanúsak kicsit.

No nem azért, mintha nem hinném el, hogy egyébként „jó gyerekekből” is lehet drogfüggő. Mi több, nagyon sok olyan embert ismerek, aki drogfüggő, de őszintén rámondanám: olyan jó ember! Csupa szí­v, kedvesség. Érzékenység. Intelligencia.

És nem is azért, mintha nem hinném el a szülőnek, hogy egyébként ő szerető gondoskodással nevelte a gyerekét és mindent beleadott. De ez nem arról szól, hogy akkor a szülő szórjon hamut a fejére, és ismerje el: „szar” szülő volt. Nem bűnbakot kell találni. Egyszerűen el kell ismerni, hogy gyakran a kötődéseinkben akkor is sérülünk és átadunk sérüléseket, generációról generációra, amikor nem szeretnénk.

Az empirikus kutatások által is alátámasztott meggyőződésem, hogy a drogon kí­vüli tényezők is szerepet játszanak abban, hogy egy tinédzserkori kí­sérletezés átmegy abúzusba, majd függőségbe. Ez azért mindig többről szól, mint egyszerűen arról, hogy „rossz társaságba keveredett.” Inkább az van, hogy a traumatizált fiatalok egymás társaságát keresik.

A drogfüggőséggel küzdő felnőttek túlnyomó többsége komoly családi problémákról, elhanyagolásról, akár abúzusról is beszámol. De a szülő jó szándéka ellenére is félremehetnek a dolgok. A gyermek egy szerető szülő mellett is traumatizálódhat, ha a szülő, önhibáján kí­vül, maga is válságban van, vagy érzelmileg nem hozzáférhető. A gyerek meg olyan, mint a szivacs: magába szí­vja a keserűségét, még ha a szülő próbálja is védőburokkal körülvenni.

Lehet az is, hogy a szülő számára idillinek tűnő család valójában a gyereknek nem is volt annyira idilli környezet. Lehet, hogy a „jó gyerek” tele volt elfojtott dühvel és frusztrációval. Szorongással, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Hogy csak akkor lehet szerethető, ha „jó gyerek”. Ha fél, hogy valóban önmaga legyen – és soha nem mond nemet. Márpedig aki nem képes nemet mondani, az bizony sérülékeny. Félő, hogy előbb-utóbb igent sem lesz képes mondani az életre.

Szóval én nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik hangsúlyozzák: a függőség nem egyéni, hanem közösségi, családi nyavalya. Soha nem csak „a drogot”, vagy csak az egyént kell nézni, hanem a családi, társadalmi kontextust, amiben az egyén kifejlesztette a függőséget, mint megküzdési stratégiát. A belső, titkos, intim történetet, amit saját magáról mond magának arról, hogy ki is ő, és hogyan illeszkedik a közösségébe. És a felépülésnek sem csak az egyénre kell összpontosí­tania.

Segí­tőhelyek lakóhelyenkénti listája: https://drogriporter.hu/segitseg/
Tudástár szócikk hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/

Ez az épületes idézet egy 10. osztályos gimnáziumi bioszkönyvből származik, amire az egyik olvasónk hí­vta fel a figyelmem. És még az is szerepel benne, hogy az LSD használók gyakran „elszállnak” és kiugrálnak az ablakon…

Hiába adta ki az Oktatási Hivatal a „Biológia 9-10. – a gimnáziumok számára” cí­mű tankönyvet 2020-ban, a tartalom szí­nvonalát és szemléletét tekintve sokkal inkább mintha 1965 lenne a kiadás éve. Hiszen azok az ismeretek, amelyek itt szerepelnek, nagyjából a 20. század közepén megjelent elrettentő füzetecskék szintjén vannak.

Részletes kritikámat olvassátok itt: https://drogriporter.444.hu/2023/05/09/egy-tankonyv-szerint-gyakran-kiugralnak-az-ablakon-az-lsd-fogyasztok

Ha fontosnak tartod a Drogriporter munkáját, kérlek, támogasd a munkánkat – az adód 1%-át is nekünk adhatod! https://drogriporter.hu/tamogass/

Gyilkosság. Börtön. Lopás. Bűn. Pokol.
Néhány kulcsszó, ha az ember az elmúlt napok drogokkal kapcsolatos hí­reit szemlézi a neten.
Minden arról szól, hogy a tudatmódosí­tó szerek használata szükségszerűen pokoli dolog. A szerhasználó = bűnöző.
A drog = ördögi.
Pedig ezzel szemben ha a legtipikusabb illegális drogfogyasztással kapcsolatos történetet szeretnénk leí­rni, az valahogy í­gy nézne ki:
Józsi elszí­vott egy spanglit este, bután vihorászott valami YouTube videón, aztán elment aludni.
Nincs benne gyilok meg bűn meg pokol.
Ezért aztán ezek a történetek – ha a statisztikát nézzük, a történetek túlnyomó többsége – egyáltalán nem érdekesek a médiának.
De a függőség hétköznapi valósága sem érdekes, amí­g nem illik bele a szenzációhajhász sztereotí­piákba. Márpedig a legtöbbször nem illik bele.
Hiszen még ha valakinek problémássá is válik a kapcsolata szerekkel, akkor sem feltétlenül adja el az anyja veséjét a következő adagért és nem válik pszichopata erőszakos bűnözővé sem.
A függőség a legtöbbször nem pokoli drámákból áll, inkább a hétköznapok lassú, szomorúan unalmas sorvadozásából.
Gyermekkori traumákkal, a múlt kí­sérteteivel való sziszifuszi küzdelmekről szól.
Ez viszont nem érdekli a médiafogyasztó polgárt.
Ő a bűn és bűnhődés melodrámáit szeretné látni, végtelení­tve.
Történeteket, amik megerősí­tik az előí­téleteit és visszaigazolják a saját normáit.
Így az emberek a történetek extrém 1-2%-ának kiszí­nezett, dramatizált, kontextusból kiragadott verzióiból alkotnak képet az egész drogjelenségről.
Nekem meggyőződésem, hogy a társadalom hozzáállása ebben a kérdésben akkor tud változni, ha megtörjük ezeknek a démonizáló kényszer-narratí­váknak és horror-sztoriknak a monopóliumát.
Nem az a cél, hogy ezzel szemben a droghasználatot vagy akár a függőséget pozití­van ábrázoljuk – csupán olyannak, amilyen: mélységesen emberinek.
Emberi megküzdési stratégiáknak.
A szerhasználat önmagában nem embertelen és pusztí­tó – legfeljebb az embertelen körülmények formálják azzá.

„Az is nagyon érdekes kérdés, hogy Istent Atyánknak nevezzük, pedig Istenben ott van az anya is,” veti fel az Anyák Napja alkalmából megjelent interjúban egy dúla és teológus(nő).

Nagyon érdekes gondolat valóban – és egyben roppant veszélyes is.

Amiért a középkorban könnyen máglya járhatott. 1310-ben például megégették Marguerite Porete-t, Az egyszerű lelkek tükre cí­mű könyv szerzőjét, mivel többek között azt í­rta, hogy Isten = Anya.

A Mária-kultusz persze azért vált népszerűvé, hogy egyfajta pótlékot adjon a szentség, a numinózus nőnemű megnyilvánulásainak tiszteletéhez egy végletekig férfiközpontú társadalom számára. De hogy nem csak egyszerűen egy üres tartálya, eszköze az isteninek – de egyben a nőiség a Teremtő szerves része? Hogy Isten nem csak Atya, de egyben Anya is?

Így, nagy betűvel leí­rni – Anyaisten – még ma is eretnek gondolat. Amiért legalábbis fejcsóválás jár egyházi körökben. De például Matthew Fox dominikánus szerzetest egy bizonyos Karl Ratzinger főinkvizí­tor (később XVI. Benedek pápa) még 1993-ban is kizárta az egyházból többek között azért, amiért Istent következetesen Anyának nevezte.

Istent még mindig haragvó, ősz szakállas bácsinak képzelik sokan, aki csücsül a trónján a Mennyben, mint valami Keresztapa, és í­télkezik. Csodálkozunk-e ezen, ha maguk a keresztény egyházak is ősz pátriárkák irányí­tása alatt álló férfiközösségek? Ahol a nők legfeljebb másodrangúak lehetnek?

És persze ez í­gy van más világvallásoknál is. Még a buddhizmusban is. Sokat í­rtak róla, hogy a női szerzetesek milyen alávetett, megalázó helyzetben vannak Ázsiában a buddhista közösségekben.

Néha elgondolkodom: vajon meglepő, hogy az emberi civilizáció í­gy bánik Gaiával, a Földanyával, ha általában a nőkkel is í­gy bánik? Sokat elmond egy társadalomról – és egy adott emberről is – hogy miként viszonyul a nőkhöz. Még egy nőről is, aki természetesen egyáltalán nem mentes a sztereotí­piáktól és előí­téletektől attól, hogy nő.

Sokan rettegnek attól, hogy az általuk (hibásan) „kőbe vésettnek”, „Isten által meghatározottnak”, „természetesnek” tartott nemi szerepeket sokan megkérdőjelezik manapság. Pedig ha szétnézel a világban, nem a nemi szerepek változása miatt rohan a világ a pusztulásba. Éppen ellenkezőleg. Szinte mindenhol egymással vetélkedő, arrogáns, hataloméhes alfahí­meket és keresztapákat találsz a háttérben a háborúk, a környezetpusztí­tás és az elnyomó diktatúrák mögött.

Még ha nem is kell minden, a nemiséggel kapcsolatos újí­tással kritikátlanul egyetérteni – de meggyőződésem, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos hozzáállásunk alapvető átalakí­tásra szorul. Ez szükséges az emberiség spirituális és társadalmi újjászületéséhez.

Valahol megértem, hogy a borkultúra a magyar történelem szerves részét képezi. Nem akarok képmutató lenni, hiszen magam is szí­vesen megiszom egy jó fröccsöt egy nyári estén. De azért mégiscsak groteszk, hogy még az érettségi is az alkohol kultuszáról szól. Egy olyan országban, ami élen jár a világon az alkohol miatti halálozások és megbetegedések számarányában. Ahol nincs alkoholprevenció és nemzeti alkoholstratégia. Vajon milyen reakciók születtek volna, ha az érettségin a kannabiszról szóló szöveget kellett volna elemezni? ” Valami ilyesmit: „A testes Hindu Kush, a tüzes és illatos Purple Haze, valamint a lágyságot adó Charlotte’s Web…” Valószí­nűleg fejek hullottak volna a fiatalok egészséges lelki fejlődését féltők nemzeti felháborodáshulláma nyomán… De ez í­gy rendben van, végülis „csak” bor.

Az idő pillanatait úgy képzeljük el, mint egyenruhás katonák végeláthatatlan sorát: mérhetőnek és szabványosnak. Pedig a pillanatoknak – az időnek – í­ze van és illata. Szí­ne és hangja. Állaga és formája.

Mi magunk vagyunk az idő. A fájdalmunkkal és a félelmeinkkel – az örömünkkel és a szeretetünkkel. Az idő bennünk pulzál: hol távolodó, centrifugális, hol közeledő, centripetális mozgást végez.

A közeledés: az otthon-lét. Amikor úgy érezzük, helyünkön vagyunk a világban. Amikor a dolgok megtelnek értelemmel és jelentéssel. Amikor a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolataink tartalmasak és szeretve, megbecsülve érezzük magunkat.

Otthon vagyunk a világban.

A távolodás: az idegenség pólusa – amikor úgy érezzük, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Nem tudunk nyugvópontot találni. Az emberi kapcsolataink éppúgy kiüresednek, mint a körülöttünk lévő dolgok: nem találunk bennük jelentést és értelmet. Nem érezzük megbecsülve és szeretve magunkat.

Idegenek vagyunk a világban.

Az idő az otthon-léttől való közelség vagy távolság. Amikor otthon vagyunk a világban, az idő lassan, édesen csurran, mint a méz. Puha bársonyként ölel minket körül. És a pillanatok í­ze is hol méz, hol áfonya.

Amikor idegenek vagyunk a világban, az idő csikorogva gördül, mint egy olajozatlan, rozsdás gépezet. Szögletei kényelmetlenül élesek, a pillanatok fémes, kémiai í­zt hagynak maguk után.

Ursula K Le Guin a „Himnusz az időhöz” cí­mű költeményében í­rja:

„Az idő helyet csinál a távozásnak és a hazatérésnek és az idő méhében kezdődik minden vég.” (saját hevenyészett fordí­tás)

Bolygók vagyunk. Hol távolodunk a Napunktól, hol közeledünk hozzá. Arcunk hol fényben úszik, hol a homályba vész. Mindennek megvan a maga ideje.

(notes to myself)

Akkor í­zlelgessük a legújabb nyelvújí­tó leleményt: gyermekvédelmi könnygáz.

Rendőrállam az, ahol unos-untalan a gyermekek és fiatalok védelmére hivatkoznak, amikor jogokat kell megsérteni és korlátozni – de gátlás nélkül fújják ugyanezen fiatalok szemébe a mérgező könnygázt, ha azok esetleg kiállnak a jogaikért

Mert egy olyan kordont kezdtek bontani, aminek eleve nem szabadna ott lennie egy jogállamban.

Milyen groteszk belegondolni is: ugyanezek a rendőrök a saját egészsége védelmére hivatkozva csuknák le ugyanezt a srácot, ha elszí­vna egy spanglit. Mert hát ugye könnygáztól ugyan fulladozhat meg hányhat, csak füvet ne szí­vjon, mert az ördöggel cimborálás.

Tessék mondani, vajon milyen hatással van ez a fiatalok egészséges lelki fejlődésére? Hát megmondom: egy életre megtanulják, hogy ne bí­zzanak a magyar államban, ahol a törvény csak a döbrögit és a kólát védi.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Hazafelé vezető utam egyik tranzitállomása Dubaj volt.

Pár órát töltöttem a reptéren és csak a távolból vettem szemügyre a Burzs al-Arab ikonikus toronyépületét. Őszintén szólva nem vonz ez a város: a sivatagban pöffeszkedő és pazarló luxusával mindazt megtestesí­ti számomra, ami baj van a fenntarthatatlan emberi civilizációval.

Ami miatt mégis í­rok róla, az a magyar vonatkozása. Meglepődve tapasztalhattam meg, hogy a „dubajozó lányokról” szóló sztereotí­piáknak bizony van valóságalapja. Feltűnt, hogy milyen sok fiatal kelet-európai nő nyüzsög a reptéren.

A közvélemény megveti és lenézi ezeket a nőket ott és idehaza is. „Ribancok”, mondják. „Eladják a testüket.”

Azon gondolkodtam, hogy milyen képmutató is ez a férfiuralta társadalom, ami ezekben a nőkben valójában a saját „bűnös” vágyait veti meg. Mert ezek a nők nyilvánvalóan nem azért érkeznek ide ilyen nagy számban, hogy a saját szexuális vágyaikat váltsák valóra – hanem azért, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkező férfiak álmait.

Olyan férfiakét, akik egyébként a világ előtt eljátsszák a tiszteletre méltó szentfazekat. Annyira ironikus volt nézni, ahogy ugyanazon a reptéren, ami tömegével fogadja minden nap a szexmunkásokat, felhangzik a müezzin imára hí­vó éneke. És azok a férfiak, akik a saját feleségeiket és lányaikat úgy kezelik, mint valami lakat alatt tartott gyereket – és akik naponta ötször imádkoznak Allahhoz, közben tömegesen veszik igénybe a külföldi nők szexuális szolgáltatásait.

És persze ugyanők az orgazmus után egy perccel már megvetik és lenézik ezeket a nőket. Buzgón támogatják a fiatalok erkölcseit védő különféle szigorú politikákat és habzó szájjal szidják a hanyatló nyugati életformát. Ne legyenek kétségeink: hazai megfelelőik, az őszülő halántékú tiszteletre méltó konzervatí­v keresztény tálibok semmivel sem jobbak náluk.

Megteszik – mert megtehetik. Mert szüksége van rá a nárcisztikusan törékeny és hiú férfiasságuknak, hogy folyamatos legitimációt nyerjen belőle. Mert vágynak arra, amit gyűlölnek – és a leginkább saját magukat félik és gyűlölik.

Néztem ezeket a nőket, és próbáltam megfejteni a gubancos életutakat, amelyek idáig vezettek. Nyilvánvaló, hogy az újgazdag rongyrázás jelei, a botox és a szilikon, a hivalkodóan elővillantott luxusmárkák ellenére a legtöbb dubajozó lány szerény körülmények között nőtt fel. Kis kelet-európai falvak és városok alsó társadalmi osztályaiból érkeznek, kilátástalan egyhangúsággal töltött életből, ahová csak a filmeken és sorozatokon keresztül szivárog be a luxus. És ezek a lányok egyszerűen úgy akarnak élni, mint amit a filmekben látnak. Státusz-szimbólumok, márkák, divat – gondtalan élet.

És persze vannak egyetemisták, akik ki akarják fizetni a tandí­jat, hogy egy nap a tehetségükkel érjék el a magasabb életszí­nvonalat. Anyukák, akik legalább mindezt biztosí­tani szeretnék a saját gyerekeiknek ahelyett, hogy napi tí­z órákat szí­vjanak éhbérért valami lélekölő, megalázó munkával. Várják őket otthon férjek, szülők, testvérek, gyerekek – akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni arról, miből is van a pénz.

„Eladják magukat”? Na ne mondd! Vajon mennyivel rosszabbak ők azoknál a státuszfeleségeknél, akik talpig gucciban parádéznak az „ódivatú” keresztény-demokrata kormányzati elit tagjainak karján a vasárnapi misén? Mennyivel rosszabbak azoknál a férfiaknál, akik nap mint nap eladják és aprópénzre váltják tehetségüket, függetlenségüket, gerincüket? Akik olyan baromi nagyra vannak magukkal?

Nem, nem tudtam semmiféle megvetést érezni ezek iránt a nők iránt. Inkább együttérzést. Megvetésem az egész fenntarthatatlan, egyenlőtlen, igazságtalan fogyasztói társadalomnak szólt – ami az embereket a saját vágyaiknál fogva manipulálja és tartja függőségben. Ahol minden és mindenki alá van rendelve egy maroknyi nárcisztikus pátriárka megszállott és kényszeres vagyon- és hatalomhalmozásának.

(jegyzetek a reptérről)

A technikai civilizáció ví­vmányai lehetővé teszik, hogy az ember akár napok, órák alatt a bolygó egyik oldaláról átutazzon a másikra – a nappalból az éjszakába, a tavaszból az őszbe, az egyik kultúrából a másik kultúrába. Az emberi test és elme számára az átmenet feldolgozása jóval összetettebb és nehezebb feladat.

És nem csak a biológiai vekkerünk cirkádián ritmusának átállásáról beszélek: arról a jelenségről, amit köznyelven jet lag-ként tartunk számon. És ami egy 10 órás időeltolódás esetén elég komisz dolog.

De a megtestesült elme, makacs jószág, hozzászokott a fokozatos változáshoz. És tagadja a hirtelen változást – tagadással válaszol, ha a valóság kifordul a sarkaiból. Nehezen adja fel a referencia-pontjait. Gyanakodva tekint a nappalra: vajon ez nem egy hamis éjszaka? Bizalmatlanul néz szét a tavaszban: vajon ez nem hamis ősz?

Új-Zélandon nem csak az út másik (a „rossz”) oldalán kell vezetnünk az autóval, és nem csak éppen ősz van tavasz, nappal éjszaka helyett. Idő kell hozzá, hogy az ember megszokja azt is: másként működnek a dolgok. Nem csak a nyelv más, de mások a szokások, másként szólnak egymáshoz az emberek. Más mederben, más ritmusban vonul az élet folyama. Más értékek jelzőfénye világí­tja meg a közös utat.

Ez a ritmus jóval lassabb – jóval türelmesebb. Mint ahogy jóval türelmesebbek és nyitottabbak egymással az emberek is. Ami abból is látszik, hogy ha hülye európaiként véletlen a kereszteződésben a jobboldalra kanyarodsz be, és esetleg indexelés helyett az ablaktörlőt indí­tod be – a helyiek nyájas elnézéssel reagálnak. Inkább el sem képzelem, Budapesten mit kapna ugyanezért a sofőr…

Ez a türelem és nyitottság a politikai kultúrában is megnyilvánul. No nem mintha valamiféle gondtalan paradicsom lenne ez: az emberi civilizációt féregként rágó alapproblémák itt is éppen annyira nyilvánvalóak, mint odahaza. De mégis: pár nap után az ember lelke mintha egy nyomasztó teher alól szabadulna fel csupán attól, hogy nem csak földrajzi, de egyre nagyobb lélektani távolságba is kerül attól a sötét toxikus mocsártól, amivé odahaza a „közélet” vált.

Észre se vettük, hogy a terjeszkedő-terpeszkedő fasizmus micsoda lassan csöpögtetett méregként szivárog le minden egyes nap a szinapszisainkba. Illyés Gyulának igaza volt: ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy.

Önmagában az a tény, hogy egy szabad országban jársz-kelsz, ahol az emberek hozzászoktak, hogy a Hatalom számonkérhető és leváltható, ahol a közjó nem elcsépelt közhely, ahol a különféle komplex társadalmi problémákat nem gumibottal meg börtönráccsal gyógyí­tják, ahol a sajtó kérdez és nem propagandát terjeszt, a különféle kisebbségek és az értük dolgozó civilek nem közellenségek – önmagában ez a tudat is felszabadí­tó hatással van.

És az is egy csoda, amikor megtapasztalod: az idehaza terjesztett propagandával ellentétben eme „hanyatló nyugati” társadalomban a Szabadság valódi Rendet szül. Az emberek nem azért tartanak be szabályokat, mert félnek a retorziótól. Hanem azért, mert hisznek az értelmes, világos, igazságos szabályok hasznában. Bár nyitottak a másságra, legyen az szexuális vagy etnikai, de ez nem jelent gyökértelenséget: tisztelik a hagyományaikat és szelí­d szeretettel óvják, védik a környezetet, a természeti értékeket.

Ami időről-időre átszűrödik a lombkorona nélküli lombkoronasétányok, a közpénz jellegét elveszí­tett közpénz országának közéleti eseményeiről a neten keresztül, az a groteszk kategóriájába tartozik. Egészen szürreális. Az itteniek nem is értik, ha elmeséled nekik. Nem értik, hogy miért élnek í­gy emberek.

És amikor visszatérsz Magyarországra, az elméd még egy ideig tagadja a valóságot. Tagadja a cinikus hazugságot, ami az óriásplakátokról, a sajtóból és a szürkén nyüzsgő embertömeg arcáról vigyorog rád.

Vajon miért élünk í­gy, amikor lehetne másként élni?
Lehetne élni szabadon, örömmel, jelentéssel.

Bár bejártam a világ számos országát, én magam javí­thatatlan patrióta vagyok: minden hibája ellenére is szeretem a hazámat. Nem fordulok el gőgősen tőle. A hegyekben is megmaradok kiskunsági gyereknek. Olyan vagyok, mint Csavardi Samu, aki a csodálatos, hihetetlenül vadregényes tájakat átszelő utazásai alatt is szerelemmel gondolt a Megyére.

Szeretném hinni, hogy egyszer felébred ez az ország is abból a részeg rémálomból, amiben jelenleg hortyog. Csak győzzük kivárni mi, a józan virrasztók.

(notes to myself)