Péter Sárosi

Mi, hogy engem? Engem aztán soha nem bántottak a szüleim! Boldog családban nőttem fel!

Na jó, néha elcsattant egy-két pofon. De hát ez természetes, nem? Rossz voltam.

Hagyjuk már ezeket a mai libsi nevelési elveket! Semmi baja nem lesz annak a gyereknek egy-két makarenkói pofontól, ha megérdemli.

Nem kell itt ölelgetni meg pátyolgatni azt a kölköt. A világ kegyetlen hely, tanulja csak meg, hogy magára számí­that.

Annak idején mi nem is hisztiztünk annyit. Korán megtanultuk, hogy mi a rend. Hogy ha bajod esett, akkor ne nyavalyogj meg pityeregj. Viseld el, mint egy férfi.

Nem kell a múltba meredni, lelkizni meg a sebeket nyalogatni. Az olyan bxzis.

Keményen helyre kell rakni a gyereket. Tanulja meg, hol a helye. És hogy mennyit ér.

„Nem érsz te semmit, fiam.” „Hát normális vagy?” „Nem is értem, minek születtél meg.” „Hogy lehetsz ilyen balfék?”

Hehe. Hányszor mondogatták ezt nekem. Én is jól megtanultam. Persze emlékszem, hányszor sí­rtam álomba magam dühömben és szomorúságomban. Kis pisis pöcs voltam, de megtanultam a leckét.

Na jó, hát inni azt szeretek. A magyar ember, az iszik, na. Ilyenek vagyunk. Turáni átok meg minden.

Miér, most járjak pszichomókushoz? Hogy turkáljon az agyamba valami kanapén? Nem vagyok én gyagyás.

Amikor érzem azt a nyomást a mellkasomban, beverek egy felest meg egy xanaxot oszt jónapot. De droghoz sose nyúlnék. Nem vagyok én narkós.

Normális embert neveltek belőlem, nem holmi DEVIÁNS KXCSÖGÖT!

Mi, hogy kiabálok? Dehogy kiabálok! Ne pofázzál, mer bemosok egyet! Én egy békés magyar ember vagyok, ne provokáljál!

„… az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

József Attila Thomas Mann üdvözlése az egyik kedvenc versem. Már gyerekként is tetszett. De idővel egyre jobban kedvelem. Újabb í­zeket, újabb szí­neket, újabb árnyalatokat fedezek fel benne. Hiszen változom én is, a vers olvasója. És változik a világ, amiben élünk. A világ, ami egyre baljósabban hasonlí­t ahhoz, amiben József Attila és Thomas Mann élt – fehérek közt pár európai.

Régen még nem értettem, nem fogtam fel teljesen, hogy mi is a különbség az igaz és a valódi között. Kétszer kettő az négy: ez a valóság – és ez az igazság. Időbe tellett, amí­g rájöttem, hogy lehet úgy is hazudni, ha az ember folyamatosan csak a valódit mondja.

Hogy a „valóságot” az ember úgy képes átformálni a maga képére, hogy gyakran még ő sem veszi észre, hogy hazudik. Az elme kifinomult hazugságok hálójával képes körülvenni saját magát, amelyek tökéletesen racionálisak és valóságosak.

De mi is az a különös minőség, amitől a puszta valóság kifejezése igazsággá válik? És aminek a hiányában lehet ugyan logikailag helyes, vagy tapasztalatilag igazolható egy kijelentés, mégis hazugság?

Erre a kérdésre bizonyára több válasz is adható.

Számomra egy új választ nyújtott nemrég, amikor elolvastam A. H. Almaas gondolatát: „Csakis az együttérzés jelenlétében engedi meg az ember magának, hogy meglássa az igazságot.”

Ez egy mély igazság – az igazságról.

Lehetsz rendkí­vül intelligens ember, aki játszva old meg bonyolult matematikai problémákat. Lehetsz tudós, aki nagyon ért a valóság empirikus, kí­sérleti vizsgálatához és a kör négyszögesí­téséhez. Lehetsz tehetséges művész, aki zseniálisan új stí­lusával sokkolja a műértő közönséget. Vagy népszerű politikus, esetleg jogvédő, aki harcol az igazságáért.

De hogy a tudásod bölcsességgé, a valóságod igazsággá érlelődjön – ahhoz bizony szükséged van arra, hogy megnyisd a szí­vedet más emberek szenvedése – és saját magad szenvedése előtt. Mert az együttérzés mindig a saját magunkkal való együttérzéssel kezdődik. Azok az emberek, akiket „önzőnek” bélyegzünk, gyakran saját magukkal sem képesek együttérezni. Elszigetelődtek saját maguktól – hazudnak maguknak is.

Végtelen önáltató monológjaikban nem képesek a párbeszédre. Nem képesek odafordulni a másik emberhez, és nem képesek megérteni az ő igazságát. Ami nem feltétlenül az, amit mond: gyakran köze nincs hozzá. Amit mond, abban lehet, hogy nincs igaza. De az ember igazsága gyakran az, amit nem mond ki. A szavak mögött lévő szenvedés. Az együttérzés az, amikor megértjük, hogy ez a szenvedés egyetemes. Olyan, mint egy föld alatti folyó, amelybe mindannyian gyökeret eresztünk, mint a fák.

Ahol nincs együttérzés – ott nincs igazság. Ahol nincs igazság, ott nincs gyógyulás.

Az együttérzés lehetővé teszi, hogy elviseljük a fájdalmat és a félelmet. És az igazság bizony gyakran fájdalmas és félelmetes. Sérülékennyé tesz bennünket. És a sérülékenységet csakis úgy viselhetjük el, ha bizalmat érzünk a másik iránt. Ahol nincs együttérzés, ott nincs bizalom, hogy kimondjuk az igazságot.

„… a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”

(notes to myself)

A régi időkben egy tanult ember, Tokuszan felkereste a hí­res Zen mestert, Ryutant. „Azért jöttem hozzád, hogy a Zenről taní­ts,” magyarázta jövetele okát Tokuszan. A mester lassan, kimérten kezdett el beszélni. Tokuszan folyton folyvást félbeszakí­totta a kérdéseivel, és közbeszúrta a saját történeteit.

A mester azt javasolta, hogy igyanak egy teát. Hamarosan előhozta a teáskancsót a gőzölgő forró itallal, és először a vendégnek öntött. A csésze megtelt teával, de a mester nem hagyta abba az öntést. A tea kifolyt az asztalra. „Állj! A csésze már tele van, nem látod?” – kiáltotta Tokuszan.

A mester szelí­d mosollyal í­gy felelt: „Hát ürí­tsd ki a csészédet!” És elmagyarázta, hogy Tokuszan elméje pont olyan, mint a teli teáscsésze. Tele van egymással versengő gondolatokkal, érzésekkel, történetekkel, meggyőződésekkel. Semmi nem fér már be oda. Ezért tanácsolta neki, hogy ürí­tse ki a csészéjét.

Néha én is úgy érzem, hogy mi, európai emberek, azért nem tudunk örömmel és jelentéssel telibb életet élni, mert túlságosan is „tele van a csészénk”. Megtanultuk, hogy úgy jutunk előre az életben, ha folyamatosan reagálunk a külvilágra – és saját magunkra. Ítélkezünk, magyarázunk, értelmezünk, cí­mkézünk. Megtanultuk, hogy akkor vagyunk értékesek, ha bizonyos szimbolikus tárgyakat és képességeket birtoklunk. Ha egyre több dologgal rendelkezünk.

Nehéz felfogni, nemhogy elfogadni azt, hogy ami a boldogulásunk útjában áll, az gyakran bizony saját magunk. Avagy az, amit saját magunkról megtanultunk – amit önmagunknak hiszünk. És egy idő után a feladatunk nem az, hogy tanuljunk (learn) hanem az, hogy kitanuljunk (unlearn) egy csomó dolgot. Kipakoljunk egy csomó hiedelem és meggyőződés-kacatot, amit az elménkbe zsúfoltunk a túlélés és a fajfenntartás érdekében.

Kiürí­teni a csészénket – elcsendesedni, nyitottan, de nem szendergő és bódult, hanem éber, tudatos figyelemmel észlelni a testünket, az érzéseinket, a gondolatainkat – ez egyre nehezebb egy olyan világban, ahol minden pillanatban ezernyi inger és impulzus harcol a figyelmünkért.

Adnak neked valamit ezek az í­rások? Akkor kérünk, válj Te is a Drogriporter támogatójává: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Mindezek a pillanatok elvesztek az időben, mint a könnycseppek az esőben” – jelenti ki halála előtt a Blade Runner cí­mű kultfilmben Roy, a replikáns. Akit Rutger Hauer remekül alakí­tott. Emlékszem, már tinédzserként nagy hatással volt rám ez a jelenet. Valósággal megborzongtam, amikor a galamb felszállt Roy kezéből az esőben Vangelis melankolikus zenéjére.

Benne van az elmúlás minden szomorúsága – és szépsége.

Az ilyen esős napokon, mint a mai, gyakran eszembe jut ez a jelenet. Az eső mindig elgondolkodtat a folyamatos születésről – és a folyamatos pusztulásról. A kezdetről és a végről. A pillanat megragadhatatlanságáról és változékonyságáról.

Amióta azonban a buddhista mesterek gondolataival megismerkedtem, az esős-borongós gondolataim egy új dimenzióval gazdagodtak. A pillanathoz való görcsös ragaszkodás elengedéssé szelí­dült. A kontúrok kevésbé élesek múlt és jelen, élet és halál, kezdet és vég, én és külvilág között.

„Még ha a felhő már nincs is ott, akkor is továbbél mint hó vagy eső,” í­rja Thich Nhat Hanh. „A felhő nem képes meghalni. Esővé vagy jéggé válhat, de nem válhat semmivé. A felhőnek nincs szüksége lélekre a folytonossághoz. Nincs kezdet és vég. Soha nem halok meg. A testem szétbomlik egyszer, de ez nem jelenti, hogy meghalok.”

Ebben a változékony világban, ahol a lélek is legalább annyira szeszélyes, mint az időjárás – ahol a dolgok lényegét megragadva legtöbbször csak ürességet markolunk, mégis van folytonosság.

„Te vagy az ég,” mondja Pema Chödrön. „Minden más csak időjárás.”

Megvan nektek a The Last Kingdom (Az utolsó királyság) cí­mű sorozat/film a Netflixen? Ha igen, akkor felismeritek a képen látható főszereplőt, Uhtred of Bebbanburgot. A szásznak született fiút, akit dánok neveltek vikinggé – és aki valahol a harcias maszkulinitás megtestesí­tője.

Hogy miért hozom fel? Nemrég hallgattam meg egy beszélgetést az Uthredet játsszó szí­nésszel, Alexander Dreymonnal. Akiről kiderült számomra, hogy egy értelmes, mélyen gondolkodó ember. Aki sok szempontból ellentéte azoknak a hagyományos macsó figuráknak, ahogyan a férfi akcióhősöket elképzeljük.

Elmondta például, hogy nem csak a harci művészetekben jeleskedik, de meditál és terápiára jár. Hogy kapcsolódjon az autentikus énjéhez. Nem szégyell beszélni az érzéseiről, nem szégyelli kifejezni az érzelmeit. Mi több, nem szégyell sí­rni sem. Vallja, hogy nem csak a nőknek, de a heteroszexuális férfiaknak is szükségük van olyan férfi barátra, akinek a vállán kisí­rhatják magukat. Szerinte őrültség, hogy nem taní­tjuk már az iskola alsóbb osztályaiban arra a gyerekeket, hogyan éljék meg, fejezzék ki az érzelmeiket. Hogyan oldják fel a konfliktusaikat.

Milyen más is ez, mint az akciófilmekből ismert férfiideál: az érzéketlen macsó, aki soha nem beszél érzelmekről, mert az „bxzis”. Aki nem sí­r, mert az „női picsogás”. Terápiára nem jár, mert az „gyengeség”. A férfi haverokkal nem „lelkizik”, mert az milyen má. Aki férfiasan magába fojtja a fájdalmát – esetleg jól berúg, ha baja van.

Sokat beszélünk manapság arról, hogy mennyire más nőnek lenni a 21. században. És hogy a nőmozgalmak ví­vmányai milyen sok pozití­v változást hoztak (a konzervatí­vok szerint persze rosszat). Eközben a férfiak úgy tűnnek fel, mint akik csak veszí­tenek ezzel az egésszel. Mintha fenyegetne minket mindez, és foggal-körömmel védekeznünk kellene ellene.

Kevesebb szó esik arról, hogy a begyepesedett patriarchális nemi szerepek milyen károkkal járnak magukra a férfiakra. Hogy mennyit szenvedünk azoktól a torz szerepektől, amikbe beleszocializálódtunk. Amire már kisfiúként megtaní­tanak bennünket. Hogy katonadolog. Hogy szégyelld magad, egy ilyen nagyfiú már nem sí­r. Hogy ne bxziskodjál itt. És hogy ezen torz szerepek, elvárások változása milyen pozití­v hatásokkal járhat a férfiakra. Hogy amit erőnek gondolunk, az sokszor gyengeség – és amit gyengeségnek gondolunk, az erő.

Keveset beszélünk arról, hogy akkor mit is jelent ma, a 21. században férfinak lenni. Pedig bizony nem csak nőnek, de férfinak is nehéz ma lenni. Még akkor is, ha még mindig a férfiak rendelkeznek több kiváltsággal.

Milyennek is kell lennünk nekünk, férfiaknak? Vajon tényleg a létezésünkben vagyunk fenyegetve – vajon tényleg eltűnőben van az „igazi férfiasság”? Vagy pedig csupán egy begyepesedett macsó mentalitás van hanyatlóban, és a férfiasság nem szűnik meg – csupán újjászületik?

(Kiegészí­tés: mivel volt, aki félreértette, természetesen nem szeretném előí­rni senkinek, hogy milyen férfi vagy nő legyen, vagy legyen-e egyáltalán férfi/nő. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia, legfeljebb párbeszédet folytathatunk róla.)

(notes to myself)

„Milyen nevetséges fabábú voltam! És milyen boldog vagyok most, igazi kisfiúként!” – ezek a zárósorai Carlo Collodi 1881-ben í­rt világhí­rű meseregényének, a Pinokkiónak.

Kevesen tudják, hogy Collodi eredetileg sokkal sötétebb tónusokkal festette meg a történetet: az eredeti mese azzal zárult, hogy a Macska és a Róka felakasztják a fabábút egy fára, és ott himbálózik a szélben. A kiadó azonban ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a történetet és zárja le vidámabban. Így született hát a jelenlegi befejezés.

És a Disney, szokás szerint, tovább habosí­totta a mesét. Kihagyott belőle vagy finomí­tott horrorisztikus elemeket. Például az eredeti mesében Pinokkió agyonvágja a tücsköt, ami ezután csak már mint lelkiismeretét kí­nzó szellem jelenik meg.

A Pinokkiót lehet gyerekeknek szóló morális tanmeseként olvasni. Így jársz, ha rossz gyerek leszel! Ha hazudsz és nem fogadsz szót a szüleidnek. De van egy ennél mélyebb, allegorikusabb értelmezési szintje is.

A fabábúban magunkra ismerhetünk mindannyian, akik valaha is éreztük, hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Hogy valami nincs rendben velünk – mintha nem lennénk „igaziak”. Olyan erők bábjai vagyunk, amelyeket nemhogy uralni, de megérteni sem vagyunk képesek.

Pinokkió történetének van egy archaikus rétege – rí­mel egy sor ősi mí­toszra. Bolyongásaiban Odüsszeusz utazásait, bukásában és felemelkedésében Orpheusz alvilágba szállását ismerhetjük fel.

Egy az 1. századból származó gnosztikus mí­tosz, a Gyöngy himnusza egy királyfiról szól, akit az atyja Egyiptomba küldött, hogy megszerezzen egy igazgyöngyöt, amit egy kí­gyó nyelt le. Utazása során azonban elcsábul Egyiptom sokféle kí­sértésétől, és elfelejti a küldetését. Végül a királytól érkező levél újra emlékezteti, hogy miért is indult útnak. Megszerzi a gyöngyöt és visszatér a királyságába.

A Gyöngy himnuszának királyfija és a Pinokkió fabábúja egyaránt elveszí­tik a küldetésüket, mi több, az identitásukat. Keresik a hiteles, autentikus önmagukat, amitől elválasztották őket. Idegennek érzik magukat – és szeretnének igazivá válni. Ebben számos démoni erő gátolja őket – de valójában a legnagyobb ellenségük mindvégig saját maguk. A külső démoni erők a saját tudatlanságukat, korlátoltságaikat, sóvárgásaikat használják ki.

Így vagyunk ezzel mi is. Saját önismeretünk hiánya az, ami a legveszélyesebb saját magunkra és a körülöttünk élőkre nézve. A múlt bábjai vagyunk: feldolgozatlan traumák kí­sértenek bennünket. Amelyek torz pózokba kényszerí­tenek a mindennapokban. Képtelenné tesznek arra, hogy érezzünk, lenyomnak (depresszió) a ví­z alá. Kényszeresen keresünk valamit, de rossz helyen. Nem tudunk figyelni, összpontosí­tani. És közben nem tudjuk elhessegetni a hangot, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy nem vagyunk igaziak. Mint a Pinokkió által agyoncsapott tücsök szelleme.

Ami Pinokkió történetében mindmáig az egyik legemlékezetesebb szál, ami azóta is mémmé vált: a fabábú képtelen palástolni, ha hazudik. A hazugság ugyanis fizikailag is megváltoztatja a testét – megnő az orra. És ebben is többet lehet látni pusztán a füllentés morális elí­télésénél. Nagyon szépen kifejezi azt, hogy a test és a lélek egy. Amit érzünk, amit gondolunk, az nem egyszerűen valamiféle éteri sí­kon játszódik le, aminek semmi köze az anyagi világhoz. Valójában az érzelmeink, a gondolataink egyben fiziológiai folyamatok is.

És amennyiben eltávolodunk a valódi önmagunktól, és hamis ént épí­tünk – hazugságban élünk – akkor ez a testünkben is változásokat indí­t el. A valódi énünktől való távolodás, a hazugságban élés szó szerint megbetegí­t bennünket. Ha csak mások elvárásainak akarunk megfelelni, ha mindenkinek a kedvére akarunk tenni, ha nem vagyunk képesek határozottan meghúzni a saját határainkat, akkor hamis ént épí­tünk. Ami azon keresztül nyeri el megerősí­tését, hogy mások mit gondolnak róla.

Mindannyian Pinokkiók vagyunk. Pinokkió vágya, hogy „igazi kisfiúvá” váljon – a mi vágyunk arra, hogy hitelesen éljünk.

Hogy egy nap a tükörbe nézzünk, és elmondjuk: „Milyen nevetséges bábú voltam! És milyen boldog vagyok most, hiteles emberként!”

Tetszenek ezek az í­rások? Adnak neked valamit? Akkor Te is adj valamit – például egy havi rendszerességű pár száz forintos adományt, és/vagy az adód 1%-át! https://drogriporter.hu/tamogass/

„A gyermek élete szent és sérthetetlen” – jelentette ki az ország miniszterelnöke. „Magyarországon lesz Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszere!” – tette hozzá. Mégis, a Fidesz tegnap még csak vitára sem méltatta a hazai nevelőszülői rendszer átalakí­tásáról szóló törvényjavaslatot a parlamentben. Lesöpörte.

Nos, kérdem én, ha a kormány oly nagy becsben tartja a gyermekek védelmét, akkor hogyan lehetséges, hogy vitára sem méltatja éppen a gyermekvédelmi rendszer átalakí­tását? Miközben 13 éves kormányzása után ez a magyar gyermekvédelmi rendszer ezer sebtől vérzik, ha közelebbről megnézzük. És éppen a legveszélyeztetettebb, leghátrányosabb helyzetű gyermekek kapják a legkevesebb védelmet.

Hogy aztán bőséges utánpótlást nyújtsanak az utcán otthontalanul és elveszetten kóborló, ezernyi függőségtől és népbetegségtől kí­nzott, börtönbe ki-be járó páriák tömegének. Akik belemerevednek a gyermekkori traumák által rájuk kényszerí­tett torz túlélési pózokba. Akik bántást kaptak és bántani tanultak – szeretni, szeretve lenni nem.

Hogy lehet, hogy a gyermekvédelmi rendszer jelenleg olyan módon működik Magyarországon, amit egy szakember „rendszerszintű gyermekbántalmazásként” aposztrofált?

Hogy lehet, hogy a családi pótlék évek óta nem változott?
Hogy lehet, hogy mintegy 2 ezer nevelőszülő hiányzik jelenleg is a rendszerből?
Hogy lehet, hogy a meglévő nevelőszülők egy része teljesen alkalmatlan? Hogy csak egy 60 órás gyorstalpalót kell elvégeznie valakinek ahhoz, hogy nevelőszülő legyen?
Hogy lehet, hogy az állam cinikusan tűri, hogy „megélhetési nevelőszülők” borzalmas körülmények között neveljenek súlyosan traumatizált gyermekeket?
Hogy lehet, hogy a gyermekvédelmi civil szervezetek nem kapják meg a munkájukhoz ugyanazt a támogatást, mint az egyházi szervezetek?
És hogy lehet, hogy miközben a kormánypolitikusok folyamatosan a gyermekek szexuális abúzusa miatt rettegnek, becsukják a szemüket az egyházi intézményekben előforduló abúzusok előtt?

Vajon véletlen, hogy sorra kerülnek napvilágra a rettenesnél rettenetesebb esetek? Vajon véletlenül fordulhatott elő, hogy az elmúlt hónapokban három nevelőszülőknél élő kisfiú is szörnyű körülmények között, elhanyagolva, bántalmazva veszí­tette életét?

Vajon az ő életük nem szent és sérthetetlen? Miközben a nemlétező „gender propaganda” miatt kergeti hisztériába a közvéleményt, mit tesz a miniszterelnök 13 évnyi kormányzás után azért, hogy Magyarország gyermekvédelmi rendszere ne omoljon össze? Vajon mikor fog a családok védelmének hangzatos jelszava többről szólni, mint néhány kiváltságos család zsebének degeszre töméséről, miközben a legrászorultabb családoknak morzsákat hintenek csupán?

(kényelmetlen költői kérdések a Drogriporteren)

A világ gyönyörű és borzalmas hely. Kár tagadni.
Minden szépsége ellenére is rettenetes dolgok történnek benne jó emberekkel.

Az ember tekintete örökké vádlón az égre mered: miért? Avagy a leggyakrabban: miért én?

A teodicea – a rossz létezésének magyarázata a világban – évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Miért van rossz a világban? Vallási kontextusban: miként lehetséges egy jó Isten léte, ha a világban gyerekek halnak éhen?

Aki azt gondolja, hogy majd én itt most egy egyszerű és megnyugtató választ fogok adni erre a kérdésre, az téved. Egyébként sem hiszek a szabványos egyenválaszokban. Azok mindig is hamisan csengenek és üresen konganak. Ahogy Viktor Frankl mondja: az ember a világtól kérdezi, hogy mi az értelme – pedig a világ mindvégig tőle kérdezi ugyanezt.

Az ember a saját, szenvedésben érlelt válaszait, igazságait tapasztalati úton találja meg, és nem tekintélyelv alapján fogadja el holmi dogmákból.

Az én tapasztalati úton megtalált igazságom az, hogy bár nem tudod megváltoztatni azt, amilyen a világ és ahogyan működik – de azt meg tudod változtatni, ahogyan te működsz és ahogyan viszonyulsz a világhoz. És sokkal kevesebbet szenvednénk ebben a világban, ha többször és többet összpontosí­tanánk az utóbbira.

Ez nem jelenti azt, hogy legyünk passzí­vak és kritikátlanok a világgal szemben. Mi több, paradox módon a világot is azok az emberek tudták kifordí­tani a sarkaiból, akik előbb saját magukban megtalálták az archimédészi pontot ehhez.

„Az elméd elvárásai teremtik a saját poklodat,” í­rja Ram Dass, az amerikai pszichiáterből lett hindu guru. „Amikor frusztrált leszel, mert valami nem úgy történik, mint gondoltad, vizsgáld meg azokat a gondolataidat; ne csak azt a dolgot, ami frusztrál. S kezdesz majd rájönni, hogy a szenvedésed jelentős része azokból a modellekből ered, amelyeket az elmédben hozol létre arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Közben képtelen vagy engedni, hogy egyszerűen csak – legyen.”

Eckhart mester, a 14. századi keresztény misztikus, aki nagy hatással volt Lutherre és egy sor más jelentős gondolkodóra, ezt úgy fogalmazta meg: „miértek nélkül élni”. Anélkül élni, hogy folyamatosan vádlón az égre néznénk, hogy „miért én”. Elengedni a görcsös igyekezetünket, hogy csak azért tegyünk jót, mert cserébe várunk érte valamiféle ellenszolgáltatást. Boldog életet. Örök üdvösséget. Elengedni a folyamatos összehasonlí­tgatást másokkal, akik jobbak, szerencsésebbek, mint mi. A múlthoz, ami szebb volt – a jövőhöz, ami majd szebb lesz. Elengedni a saját megszállott ragaszkodásunkat ahhoz az „önkorlátozó meggyőződéshez” (copyright Máté Gábor), hogy valami baj van velünk – hogy valami baj van a világgal. Csak lenni az Örök Mostban.

Ezeket az igazságokat persze megtaláljuk – aztán időről időre elfelejtjük, és megtaláljuk megint. Az emberi élet tele van ellentmondással és esetlegességgel. Minden tudásunk feledésre van í­télve – de minden pillanatban újra emlékezhetünk rá.

(notes to myself)

Ma 90 éve, 1933. május 10-ének éjjelén, könyvekből rakott máglyák gyúltak szerte Németországban. Berlinben az Operplatzon gyűlt össze a tömeg, hogy tűzre vesse a „németellenes” irodalmat. Az egyik első olyan tömegrendezvény volt, amit élőben közvetí­tett a közmédia.

A szónokok egymás után léptek a máglyához. Magasztos eszmék nevében dobták a tűzbe a könyveket: „A nemzeti tisztaságért!” „A dekadencia és a morális elfajzottság ellen!” „A családi erkölcs nevében!”

Ironikus, hogy amit ők „elfajzott dekadens” irodalomnak neveztek, az valójában a világirodalom krémjének bizonyult – és amit ők „igazi német irodalomként” tartottak számon, unalmas és középszerű ponyvaként a kollektí­v feledés süllyesztőjébe került. Valójában ezek a máglyák nem csak egyszerűen a barbárság diadalát képviselték a civilizációval szemben – de a lapos nyárspolgári középszerűség diadalát a kreatí­v tehetséggel szemben.

Thomas Mann í­gy í­rt „a német nemzeti forradalom” eme vezetőiről: „Legjellemzőbb rájuk az a máglya, melyet feltaláltak, hogy könyveket égethessenek rajta, olyan könyveket, amilyeneket ők soha nem tudtak volna megí­rni, mert ezek a könyvek olyan kultúrát képviseltek, amelyből tulajdon fogyatékosságuk rekesztette ki őket.”

A kortárs, Babits ugyanakkor éleslátóan mutatott rá: „Ez a szent borzalom a Könyvvel szemben még mindig nincs a Könyv bizonyos tisztelete nélkül, s a berlini máglya voltakép nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt.”

A könyvégetés kifejezi a lapos, buta elme gyanakvását, de egyben irigységét azzal szemben, amit nem ért. Amit mágikus erőnek tart. És kifejezi a zsarnok félelmét az értelemmel szemben.

A könyvégetés nem a nácik találmánya volt. Csin Si Huang-ti kí­nai császár már az i.e. 3. században is elégettette az összes olyan könyvet, amit nem minősí­tett „hasznosnak”: költészetet, prózát, művészetet és filozófiát. Mindez ugyanis veszélyes a mindenkori Zsarnoki Hatalom számára.

A zsarnokság történelme tele van könyvégetésekkel: máglyát raktak az „eretnek” könyvekből a vallási fanatikusok és inkvizí­torok, elégették az őslakosok irodalmát a gyarmatosí­tó konkvisztádorok. És Heine jóslata mindig bevált: ahol könyveket égettek, ott embereket is.

Babits, aki magát „a Könyv régimódi tisztelői” közé sorolta, rezignáltan mutatott rá azonban, hogy a nácik sajnos már a 20. században is túlbecsülték a könyv hatalmát. „Ha a Könyv valóban oly hatással volna az életre mint hiszik, akkor az élet ma, a XVII. és XIX. század irodalma után, egészen máskép folyna, mint ahogy foly.”

A mai, 21. századi zsarnok pedig már nem tiszteli olyan mágikus borzadállyal a Könyvet, mint Göbbels. Tudván tudja, hogy a könyvnek, a digitális kommunikáció korában – leáldozott. A riasztó statisztikák szerint egyre kevesebben olvasunk könyveket.

„Olvasgassa csak a szemüveges értelmiségi az ő szeretett könyveit a szabadságról, emberségről,” morfondí­rozik a zsarnok. Neki elég kézben tartania az információ áramlását azokon a csatornákon, ahol a könyvet nem olvasó többség elméjét kontrollálhatja. TV, rádió, óriásplakátok, közösségi média.

Ma már nem a máglyák fenyegetik leginkább a könyveket – hanem a komfortos digitális félműveltség. Mi, a Könyv emberei, szorongva nézzük ezt a szép új világot, ahol egyre kevesebben mélyednek el egy téma irodalmában – de mindenki szakértőnek érezheti magát egy YouTube videó megnézése után. Ahol fertelmes magabiztossággal hirdetik a Facebook-on szalmaláng-igazságaikat a rettentő hülyék. Talán eljutunk abba a világba is, ahol könyvet olvasni – forradalmi tett lesz?

„A jó könyv rózsakert zsebedben,
mondod. Soha levelei
nem hervadnak. Még sokkal szebben
Heinsius í­gy fejezte ki:

ha nagykönyvtár küszöbén lépsz át
s behúzod súlyos ajtaját,
elmarad mögötted a pénzvágy,
a gőg, a kéj, az aljasság –

s aztán? tán megnő emberséged,
talán egy szebb világba lépsz be,
s boldogabb leszel ott, hol a

tévére s pusztulásra éhes,
két lábon járó árnyékszékek
utol nem érhetnek soha.”

Faludy György, A jó könyv rózsakert

Ez a cikkem a Pendulum blogon jelent meg: https://pendulum.444.hu/2023/05/10/gondolatok-egykori-konyvmaglyak-arnyekaban