Péter Sárosi

Sokan nem értik, hogy milyen meghitt és bensőséges kapcsolat fűzi össze a magyar néplélek hajlamát a kirekesztésre, gyűlölködésre, illetve az önpusztí­tásra, öngyilkosságra és alkoholizmusra.

Máté Gábor holokauszt-túlélőként közvetlen tapasztalatokkal rendelkezett a gyűlölködéssel, boldogtalan orvosként pedig a függőséggel kapcsolatban is. Szerinte a valódi kérdés soha nem az, miért a függőség, hanem az, miért a fájdalom. Hasonlóan a kérdés soha nem az, miért a rasszizmus, a homofóbia, a nőgyűlölet: hanem miért a fájdalom. A gyűlölködés oka a szenvedés, a szenvedésünk oka mindig a fájdalom, ami elől menekülünk.

De még csak nem is kell Máté Gáborhoz fordulnunk. Volt, aki nála jóval előbb rámutatott a gyűlölködés és a függőség közös gyökereire. Például Levendel László, aki Máté Gáborhoz hasonlóan maga is holokauszt-túlélő orvos volt, emellett a hazai addiktológia atyja. Sajnos manapság kevesen olvassák, pedig érdemes. Remek, még ma is korszerű í­rásai vannak. Levendel rámutatott például arra, hogy a magyar ember kétféle pótcselekvésbe menekül a feldolgozatlan fájdalom elől. Az egyik a terméketlen gyűlölködés. A másik a piálás.

Az emberek ugyanazért lesznek antiszemitává, cigánygyűlölővé, idegengyűlölővé, homofóbbá és nőgyűlölővé, mint amiért alkoholistává válnak. Mert bántották őket, mert nem kaptak elég szeretetet – és nem tudják, mit kezdjenek a fájdalommal. A bántást lehet, hogy nem ők, hanem a szüleik, a nagyszüleik vagy dédszüleik szenvedték el. De a fájdalom, ha feldolgozatlanul marad, akkor átöröklődik a következő generációkra.

Gyakran olyanokra vetül ki, fröccsen rá, akiknek semmi közük az eredeti fájdalom okozásához. Különösen akkor, ha ügyes manipulátorok és propagandisták hada dolgozik azon, hogy átcsatornázza a rengeteg frusztrációt különféle nemszeretem csoportok elleni gyűlölködéssé. Régi recept a hatalom megszerzéséhez és megtartásához.

A gyűlölködés mögött persze mindig ott van egy másik érzelem: a félelem. A félelem a saját törékeny identitás megsemmisülésétől. Ami úgy tünteti fel a másik elfogadását, mintha az valamiféle egzisztenciális megsemmisüléssel fenyegető horror lenne.

Egyik kedvenc í­róm és fekete polgárjogi aktivistám, James Baldwin nagyon éleslátóan mutatott rá, hogy „az emberek többek között azért ragaszkodnak oly makacsul a gyűlölködésükhöz, mert érzik, hogy amennyiben a gyűlölet elszáll, akkor rákényszerülnének arra, hogy foglalkozzanak a fájdalommal.”

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Adnak neked valamit? Akkor kérlek, adj Te is – bármilyen kis rendszeres adomány Tőled hihetetlenül sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Gondolom megint egy olyan megosztó témához nyúlok, amit az angolok hot potato-nak, forró krumplinak is mondanak. Kapok majd hideget, meleget. Drogriporterné szerint megint megrázom a pofonfát. De én már csak ilyen vagyok, vágjunk a közepébe.

Szóval arról van szó, hogy engem mindig megdöbbent, milyen nagy indulatokat vált ki az, amikor egy fekete szí­nész játszik el egy olyan szerepet, amit hagyományosan az európai és észak-amerikai mozikban fehérek szoktak játszani.

Ott van például A kis hableány legújabb feldolgozása. Én őszintén szólva nem láttam, gondolom nem árulok el titkot, hogy nem én vagyok a célközönség. Bár ha lányos apa leszek, akkor majd biztos hozzá kell szoknom ezekhez a habos mesékhez.

Ami viszont eljutott hozzám is, az a botrány. Hogy egy fekete szí­nésznő, Halle Baily játssza a kis hableányt. Egy csomó ellenséges kommentet olvasok, és ismerősök gúnyolódó mémeket osztanak meg, a Hollywood-ot elárasztó „woke terrort” vizionálva.

Valahol persze megértem, hogy amikor az évszázadok óta megszokott fehér kulturális hegemóniát megtöri valami: az szokatlan, új, más, provokatí­v. Lehet mondani, hogy ami jelenleg van, az túlkompenzálás egy olyan kultúra részéről, ami évszázadokon keresztül kegyetlenül elnyomta és kizsákmányolta a más bőrszí­nűeket.

De amikor egyesek a „történelmi hűséget” emlegetik, meg hasonlókat, akkor csak a fejemhez tudok kapni. Facepalm.

Tényleg? Történelmi hűség Andersen meséjében? Ami egy meg nem nevezett helyen, „messze kint az óceánon” játszódik? Egy fiktí­v, soha nem létező fajt megtestesí­tve? Vajon ki határozta meg, hogy a kis hableányok és habfiúk csak hófehérek lehetnek?

Tudjátok ha Hófehérkét játszaná egy ébenfekete szí­nésznő, akkor még megérteném a felzúdulást. Hiszen Hófehérkének mégiscsak védjegye a fehér bőr. Ami ugye, mint tudjuk, egy viszonylag kései génmódosulás eredménye, és csak mintegy 40 ezer évvel ezelőtt kezdett el fokozatosan kialakulni.

De hogy egy fiktí­v fantázialányt, egy meselényt fekete szí­nésznő játsszon – abban én az ég világon semmi kivetnivalót nem látok, ha egyébként jól játssza el a szerepét. Ami szerintem a lényeg. És amire ugye ilyenkor éppen a bőrszí­n-botrány miatt kevesebb figyelem irányul.

Érdekes módon egyébként azon nem szoktak felháborodni az emberek, hogy Jézust gyakran hófehér bőrű, szőke hajú és kék szemű szí­nész játssza. És hogy Jézust nálunk szinte minden templomban és utcasarkon í­gy, történelmileg rendkí­vül hiteltelenül és hamisí­tva ábrázolják.

Sokan azon aggódnak, hogy itt már minden mesébe beleraknak szí­nesbőrű és LMBTQ karaktereket, „meghamisí­tva” az eredeti meseí­rók műveit. Nos, az ő figyelmüket felhí­vnám arra, hogy a kis hableány történetét Andersennek egy férfi iránti reménytelen szerelme inspirálta. A kis hableányba alakjába a saját társadalmi elutasí­tottságát, a kirekesztett freak viszonzatlan szerelmének élményét sűrí­tette bele.

Lehet aggódni a gyereknapon azon, hogy tegnap meghalt egy kislány Putyin terrorbombázásában a szomszédos ország fővárosában. Hogy egy új adat szerint 400 ezer gyermek él alkoholista szülők felügyelete alatt. Hogy a gyermekevédelmi rendszer romokban. De azon, hogy a világ tarkább, szí­nesebb és változatosabb? Azon nem.

Amikor valami rossz történik, az emberek többnyire azzal vannak elfoglalva, hogy felelőst találjanak, mielőtt még megpróbálnák megérteni, hogy mi történt. Ezt az érdekes gondolatot Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista osztotta meg velünk tegnap a Tilos Rádión a műsorunkban, a Hajnali Hasadásban.

Nagyon egyet tudok vele érteni. Hiszen én is ezt boncolgatom sokféle megközelí­tésből, sokféle napi téma kapcsán ezen az oldalon. Hogy igen, az egyéni felelősség megállapí­tása, elismerése természetes igény. Az ember okság-kereső állat: nyugtalaní­t minket, ha nem tudjuk beskatulyázni a történteket egy kétdimenziós morális koordináta rendszerbe.

De a megszállott foglalatoskodás az egyéni felelősséggel szemellenzővé tud válni. Átmegy í­télkezésbe, és a megértés akadályává válik. Pótcselekvéssé, ami vakká tesz minket a valódi, az egyéneken túlmutató mozgatórugókra, és a reakcióinkat indulatos vagdalkozássá változtatja.

Egy másik gondolat, ami elhangzott a műsorban, és amit én is többször megí­rtam már: ma Magyarországon egy születő gyermek jövője szempontjából mindennél többet mond el az, hogy mi az irányí­tószáma. A géneknél, a tehetségnél, az erényeknél. Nem azt jelenti ez, hogy ha egy gettóba születsz, akkor szükségszerűen leszel drogfüggő, bűnöző, krónikus beteg stb.

Hanem azt, hogy az esélyed, hogy ezekbe a gödrökbe beleess, jóval nagyobb – mí­g az esélyed, hogy kimássz belőlük, jóval kisebb. Még akkor is, ha ugyanazokkal, vagy akár jobb képességekkel és erényekkel rendelkezel, mint a szerencsésebb irányí­tószám alá született kortársad.

Minél többet tud meg az ember az emberi lélek, és az embert az embertől elválasztó társadalmi szakadékok mélységeiről, annál jobban elpárolog a vágya arra, hogy habzó szájjal í­télkezzen és törjön pálcát hátrányosabb helyzetben lévő embertársai fölött. És ez nem jelenti a felelősség elmosódását. Mi több, a felismerés, hogy nem elszigetelt szigetek vagyunk, hogy minden kölcsönös kapcsolatban áll egymással, hogy a cselekedetek láncai generációról generációra visszavezethetők a múlt végtelenjébe – inkább a felelősségünk tudatosí­tásához vezet a jelenben.

A bántás és a kedvesség, amit kaptunk, múltbeli események, ví­zbe dobott kövek, hullámfodrai a jelenben. Ezek formálnak minket. De a múlt börtönéből van szabadulás. Megvan bennünk a képesség, hogy a bántást kedvességgé formáljuk. És megfelelő kedvességgel, gondoskodással, ez a gyakran mélyen szunnyadó képesség másokban is felébreszthető.

(notes to myself)

Beszámoltam róla korábban, hogy az elmúlt évben voltak nehéz pillanatok az életemben.
És mégis: ez az év tartogatta az egyik legörömtelibb ajándékot is a számomra.

Apa leszek.

Amikor ezt leí­rom, a 20. hétben, még mindig olyan, mintha nem is rólam szólna. És tudom, lesz majd idő, amikor teljesen természetessé válik az apaság. Mint a lélegzetvétel.

Kislányom, te, aki még meg sem születtél: már most hihetetlenül hálás vagyok érted!

Vajon jó szülő leszek?
Máté Gábor, mentorom és barátom, azzal fogadta a hí­rt: „csupa jó, ha több Sárosi lesz a világban.”
De bevallom, vannak kétségeim is. Ami persze egészséges.
Lesznek kemény pillanatok, amik próbára tesznek majd. Lehet, hogy lesznek pillanatok, amikor elküldesz majd a francba.
Nincsenek illúzióim: nem leszek tökéletes szülő.

Mi több, tudom, hogy a görcsös igyekezet, hogy tökéletes szülővé váljak, csak ártana a lányomnak. Elegendő, ha elég jó szülő leszek. A legtöbb, amit remélek, amit adhatok: hogy jelen leszek az életedben, hogy érzelmileg hozzáférhető leszek, hogy számí­thatsz rám.

Ez a feladatom, nem is kevés.

És ez is több, mint ami nagyon sok gyermeknek kijut Magyarországon, akik kevésbé kiváltságosak. Akik szeretetnélküli, bántalmazó környezetbe születnek. Akiket magukra hagynak a szüleik, mert nem képesek őket ellátni. Vagy mert magával ragadja őket valamilyen önpusztí­tó szenvedély. Vagy maguk sem tanultak meg soha szeretni és gondoskodni. Akiket cserben hagy az állam, miközben fantomellenségekkel harcol.

Rengeteg cikk szól arról, hogy a várandós kismamák mit egyenek és mit ne egyenek, mit vegyenek és mit ne vegyenek. Mit vigyenek és ne vigyenek be a szervezetükbe. De arról is legalább annyit kellene beszélni, hogyan kezdjünk ráhangolódni a gyermekre már a várandósság hónapjaiban. Van-e olyan, akivel a kismama beszélhet a stresszről, a szorongásról. Nem kí­nozza-e, hogy életszerűtlen elvárásoknak próbál megfelelni. Rá tud-e hangolódni érzelmileg a gyermekére. A kicsi csak akkor érzi magát szeretve és biztonságban, ha az anyja is.

Ezért amióta tudok rólad, minden nap megpuszilgatlak anyukád hasán keresztül, és elmondom: szeretlek és biztonságban vagy. Már azelőtt is beszéltem hozzád, hogy egyáltalán lett volna füled, hogy meghalld. Mert hiszek benne, hogy ha a szavak értelme nem is, de a szeretet eljut hozzád. Anyukádon keresztül.

És valahol ez a legfontosabb. Szeretetbe és biztonságba érkezni erre a világra.

(notes to my daughter)

A gyerekek szinte mindent megtennének azért, hogy lássák őket, hogy figyeljenek rájuk – í­rja Bessel van der Kolk holland pszichiáter. Aki egy történettel is szemlélteti ezt az igazságot.

Az egyik 14 éves páciensét, Jack-et a rendőrség betöréses rablás közben kapta rajta egy házban. Amikor a pszichiáter leült beszélgetni a sráccal, megkérdezte, ki fogja meglátogatni karácsonykor. „Senki”, felelte a srác. „Senki sem törődik velem.”

Kiderült, hogy nem ez volt az első betörése. Amikor a rendőrök beléptek a házba, felkiáltottak: „Hiszen ez Jack, már megint ez a kis szaros.”

„Tudja, ez az, amiért megéri,” mondta Jack. Valaki felismeri. Érezteti, hogy fontos, hogy él. Még ha ilyen torz módon is, de megkap valamit, amit a családjától soha nem kapott meg.

Nincs semmi, ami fontosabb egy emberi lény számára, mint azoknak az osztatlan figyelme, akiket szeret. Akiktől szeretetet és gondoskodást vár.

A figyelemnek gyógyí­tó ereje van. Nem csoda, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörből táplálkozó Simone Weil és a buddhizmusból táplálkozó Thich Nhat Hanh egyaránt kijelentették, hogy az osztatlan figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy ember egy másik embertől kaphat.

És világunkban ez a kincs egyre ritkább. Hiszen marketingesek és PR-osok hadát foglalkoztató hatalmas üzleti vállalkozások épülnek arra, hogy eltérí­tsék, lekössék és megosszák a figyelmünket.

És miközben a nagyvállalatok mohón versenyeznek a figyelmünkért – mi magunk kétségbeesetten küzdünk azért, hogy lássanak minket. Hogy elismerjenek. Hogy mások figyelmében sütkérezve érezzük, hogy fontosak vagyunk. És ezt a vágyunkat éppúgy profitéhes vállalkozások próbálják kiaknázni: behálóznak minket saját vágyainknál fogva. Kiaknázzák traumákból táplálkozó sérülékenységeinket.

Vágyunk a figyelemre, elismerése természetes – de egy elidegenedett világban gyakran tévutakra visz minket. Hiszen azt érezzük, hogy mi magunk, akik ott bent vagyunk, a magunk sebezhetőségében és tökéletlenségében, nem vagyunk méltók figyelemre és elismerésre. Mi több, szégyellnünk és takargatunk kell a valós énünket. Fel kell épí­tenünk egy csillogó-villogó hamis egót. A Sikeres Embert, mint egy gólemet, ami jótékonyan eltakarja, hogy kik is vagyunk igazán. Mi több, el is feledteti velünk, hogy kik is vagyunk igazán. És végül meghasonlásunk nem is lehetne teljesebb.

És mi lehetne más, ami a tévutakból visszavezet a saját megtalált utunkhoz, mint a figyelem? A figyelem, ami valóban ránk irányul, és nem pedig a hamis bálványokra, amiket azért épí­tettünk, hogy eltakarjanak minket.

A helyes figyelem többet ér, mint a méricskélés, í­télkezés és aggódás. Igazából nem is kell másnak lenned: a problémád forrása éppen a görcsös küszködés, hogy más legyél. A küszködés, hogy folyton megfelelj életszerűtlen elvárásoknak, valójában nem összeköt, hanem elszigetel. Hiszen az igazán fontos embereknek a hozzáférhetőséged, a jelenléted és a figyelmed többet ér, mint a csillogó-villogó felszí­n, amit nagy ügygonddal épí­tgetsz.

Simone Weil-nek teljesen igaza van abban, hogy figyelem sokkal fontosabb a szellemi átalakulásban, mint az akarat. És a buddhista meditációs gyakorlatok is bizonyí­tják, hogy a megfelelő, nem í­télkező, együttérző figyelem befelé – és kifelé, önmagában is hegyeket mozdí­t el. Odabent és odakint egyaránt.

(jegyzetek a figyelemről)

Megérteni, hogy elvesztettünk valakit, és elfogadni, hogy nincs többé – ez két különböző dolog. Könnyű összekeverni.

Túl gyorsan állunk elő a vigasztaló közhelyekkel arról, hogy az élet megy tovább. Túl gyorsan akarunk továbblépni. Nincs idő a gyászra. Félünk tőle. Nem akarjuk átélni a fájdalmat, menekülünk előle. Mielőtt még az elménk valóban felfogta volna azt a fájó hiányt, ami ott tátong a lélek közepén.

Igen, a közepén: mert a gyász mindig egyben a saját identitásunk válsága is. Ki vagyok én? Kizökkent az otthon-létből egy hideg, szomorú sí­kra, ahol okos fejünkkel biccentünk, nem remélünk.

Szólnál – de nincs, aki meghallja.
Érintenél – de az ürességet markolod.
Hallgatnál – de nincs, aki beszéljen.

A fájdalom elől nem menekülhetünk. Félelmetes, delejes erővel húz vissza az ásí­tozó hiány, mint a Fekete Lyuk. Kétségbeesetten keressük a jelentést az ürességben. A kapaszkodókat, amelyekbe fogódzva elrugaszkodhatunk, lendületet vehetünk és visszatérhetünk az otthon-lét meghitt melegébe.

Mint egy űrhajós, aki űrséta közben elszakadt az űrhajótól, és most tehetetlenül pörög a zéró-gravitációban a mélyűr felé.

Van visszaút?
Nincs – és mégis van.
Az út keresztül vezet a fájdalmon. Visszafordulva elkerülni, megkerülni nem lehet.

Milyen sokat jelent ilyenkor egy csipetnyi őszinte kedvesség és együttérzés egy másik emberi lénytől. Nem a sajnálkozó irtózat, amivel egyesek közhelyeket hebegnek, és alig várják, hogy továbbálljanak, nehogy őket is megfertőzze a gyász. Hanem amikor meglátjuk a saját fájdalmunkat tükröződni a másik ember szemének óceánjában.

A gyász soha nem múlik el teljesen. Még évek múltán is tudod érezni a kí­nt. De megtanulod elviselni, megtanulsz együtt élni vele. Már nem zökkent ki úgy az egzisztenciális horror – már nem pörögsz ki tőle a mélyűrbe. Az elméd jelentéssel tömi be a tátongó lyukakat.

(notes to myself)

A hegyek szerelmesei, akik közé én is tartozom, megdöbbenve figyelik, micsoda indulat-cunamit váltott ki Suhajda Szilárd eltűnése a Csomolungmán. Szenvedélyes, polarizált viták zajlanak a közösségi média oldalakon.

Van egyrészt a minekmentoda oldal. Akik szerint a hegymászás érthetetlen és önző dolog, adrenalin-junkie függőség. Aminek a nevében az ember önző módon a családja elé helyezi saját szenvedélyét.

És van a másik oldal, ami szerint Szilárd egy nemzeti hős. Aki a „magyar kishitűség” ellenszerét hordozza, hiszen az ilyen sportteljesí­tmények lelkesí­tik a népet. Aki kritizál, az szűklátókörű hülye.

És mint az ilyen vitákban általában, az emberek nem meggyőzni, hanem inkább megszégyení­teni és földbe döngölni akarják a másik oldalt.

Én úgy érzem, az igazság, mint sokszor, a kettő között van valahol.

Én magam nem vagyok profi hegymászó, csak magashegyi túrázó. Ahogy ők mondanák: „turista”. A magas hegyek világába csak mint óvatos zarándok merészkedem fel, a „normálutakon” (amik a nevükkel ellentétben lehetnek egyébként nagyok kemények is), gleccserre csak túravezetővel. De ezek a zarándoklatok is bőven elegendők ahhoz, hogy mélyen át tudjam érezni Szilárd szenvedélyes szerelmét a hegyek iránt.

Aki ismeri Szilárd életművét, az tudja, hogy ő nem egyszerűen egy adrenalin-junkie. Szerinte egy hegyet megmászni nem csupán fizikai teljesí­tmény – hanem emberformáló spirituális élmény. Épí­tő, termékenyí­tő hatással van nem csak az ember testére, de lelkére, szellemére is. Ezeket amúgy sem lehet szétválasztani.

Azért van valami szánalmas abban, amikor olyan emberek osztják az észt a hegymászásról a kanapén, akik még a Kékest se tudnák megmászni.

És mégis: nem gondolom, hogy a kritikus, szkeptikus hangok teljesen alaptalanok lennének.

Egyrészt nem mindegy, hogy az ember mekkora kockázatot vállal. A halálzónát nem véletlenül hí­vják halálzónának. Aki rendszeresen merészkedik fel oda, különösen egyedül, palack nélkül, az bizony folyamatosan halálos veszélyben van. Én ezt a kockázatot soha nem vállalnám be, bármennyire szeretem a hegyeket.

Mint minden szenvedély, a hegymászás is tud épí­tő rekreációs forrás, spirituális megújulás lenni, de minden mást maga alá gyűrő függőséggé is válhat.

Ettől függetlenül én meg tudom érteni, aki erre teszi fel az életét. Mi több, inspirálónak tartom, hogy vannak emberek, akik a végső határokat kutatják: az emberi létezés, teljesí­tmény végső határait. Az igazi végső határok mindig belül húzódnak, nem kí­vül. És ebből a szempontból a profi hegymászást nem lehet párhuzamba állí­tani mondjuk a szerfüggőséggel. Az előző mögött hatalmas munka, teljesí­tmény van.

Ez rendben van, ha az ember csak a saját életéről dönt és egyedül él. Más a helyzet, ha a hegymászónak családja van. A házastársról még lehet azt mondani, hogy tudta, mire vállalkozik. De vajon tényleg tudta, mire vállalkozik a pici gyerek, aki egész életre traumatizálódik amiatt, hogy elveszí­ti a szülőjét? Bizonyára nem.

Az otthon maradók küzdelmét mutatja be egy tavalyi magyar film, a Magasságok és mélységek. És ott van Maria Coffey könyve, az „Ahová a hegyek árnyéka vetődik”, ami hegymászókkal és családjaikkal készí­tett interjúkon alapszik. Ezekből látszik, hogy bizony borzasztó hatása van egy ilyen tragédiának a gyerekekre, akik gyakran még túl kicsik és csak annyit fognak fel, hogy az apjuk/anyjuk cserbenhagyta őket.

Mint ahogy, tegyük hozzá, ennyit fognak fel azok a gyermekek is, akik idő előtt veszí­tik el az apjukat, anyjukat az egészségtelen, önpusztí­tó életmód miatt, amit a szülő folytat.

Mindenesetre ez most nem a könnyű í­télkezés és megbélyegzés ideje: gondoljunk bele, hogy a harsány, í­télkező kommentek maguk is milyen hatással járnak a családra. Ez most az együttérzés ideje.

Bár a kellemes májusi időben az ember hajlamos elfelejteni, de tőlünk pár száz kilométerre keletre pusztí­tó háború dúl. Emberek halnak meg – életek mennek tönkre minden nap. És a hadijelentésekből gyakran nem derül ki az, hogy egy csata vagy egy város ostroma mit is jelent a civil lakosságnak – hogyan hat az egyes ember életére.

Vannak köztük anyukák, apukák, nagyszülők, gyermekek, unokák. Mérnökök, orvosok, buszvezetők és takarí­tók. Vannak köztük fogyatékkal élők, idős emberek, cukorbetegek, akik rendszeres ellátásra szorulnak. És bizony vannak köztük olyanok is, akik valamilyen szerproblémával, függőséggel küzdenek, abból épülnek fel.

Közéjük tartozik Natasha, egy ukrán nő, aki a heroin-függőségéből épül fel. És mint sokan mások, ennek részeként gyógyszeres helyettesí­tő kezelésben (OST = opiate substitution treatment) vesz részt. Mi több, a felépülése részeként közösségi aktivistává vált, aki másoknak is segí­t bejutni az ellátórendszerbe.

Az életét egyik napról a másikra fenekestül felforgatta a háború, amikor Putyin csapatai terrortámadást intéztek a szülővárosa, Mariupol ellen. A saját lakóházát is lebombázták.

Vajon hogyan élte túl az ostromot? Miként tudott elmenekülni?

A Drogriporter orosz nyelvű tartalmait és videóit gyártó kollégánk, Igor Kuzmenko, a DUnews nevű videoblog szerzője és filmese, egy megrázó erejű rövid filmben dokumentálta ezt. Ha beszélsz oroszul vagy angolul, és van 30 perced, akkor itt nézheted meg angol felirattal: https://drogriporter.hu/en/mariupol-the-city-that-was-killed/

Ma egy kelet-magyarországi városban filmeztünk. Beszélgettem egy velem nagyjából egykorú pasival, aki a függőségéből épül fel. Meghallgattam az élettörténetét.

Elég mélyről érkezett: egy cigánytelepen nőtt fel.

„Rettegésben telt a gyermekkorom,” mondta.

Az apja börtönviselt alkoholista volt, aki úgy gondolta, hogy a gyerekei is börtönben fogják végezni. Ezért fel kell őket készí­tenie a „valóságra”. Így hát azt játszotta, hogy részegen felsorakoztatta a gyerekeit, és addig verte őket, amí­g elájultak. Így akarta őket „tréningezni”, hogy majd amikor a börtönben verik őket, bí­rják az ütéseket.

Nos, a tréning sikerült. Mármint sikerült a börtönre felkészí­teni őket – csak éppen az életre nem.

És sikerült egy életre traumatizálnia a gyerekét. Aki már 14 évesen olyan súlyos pszichés és viselkedési zavarokkal küzdött, hogy bekerült a fiatalkorúak börtönébe.

A srác gyakorlatilag a börtönben nőtt fel. Oda szocializálódott. Első felnőtt évtizede börtönben telt. És itt, a börtönben vált gyógyszer (rivotril) függővé. Amivel a börtönorvosok szabadkezűen bántak: hiszen komoly pszichoszociális támogatást nem tudtak nyújtani, és tisztában voltak vele, hogy a körülmények embertelenek. Így hát kezelték a tüneteket: hogy a fogva tartottak jobban kezelhetőek, menedzselhetőek legyenek.

Amikor szabadult, egy teljesen ismeretlen – és idegen világ várt rá. Aminek a szabályait nem ismerte és értette. Tele volt dühvel, meg nem értettséggel és magánnyal.

Eljárt bulizni, de többnyire ott is magányos volt – gyógyszerkábulatban. Itt kapott rá a katira (mefedron). Ami egy új világot nyitott meg: a hatása alatt kevésbé érezte magát elszigeteltnek. Beszélgetett, szociálissá vált. Még néhány haverja is lett.

A kati-fogyasztás azonban hamarosan kikerült a kontrollja alól. Elkezdte intravénásan tolni, és amikor az élete krí­zishez került, eljutott a saját mélypontjára. Amikor már minden napja arról szólt, hogy eszméletlenre drogozta magát.

A kristályt már rég letette. Elindult a felépülés útján.

Amit viszont jóval nehezebb letenni: az a düh. A stressz. A szorongás.
Mit kezdesz józanul ezekkel? Amikor már nem tudod őket belefojtani a bódulatba?

Miközben a történetét hallgattam, eltöprengtem: milyen könnyen el- és megí­télünk embereket anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, min mentek keresztül. Mennyire nem értjük, hogy az a rendszer, aminek elvileg a biztonság őrzése és az igazság szolgáltatása lenne a feladata – valójában hogyan termeli újra a kirekesztést és az erőszakot generációról generációra.

Nem tudtam kárhoztatni ezt a srácot – megértettem a dühét. Együttéreztem vele.

Megértettem, miért dühös arra a világra, amitől alig kapott többet, mint kirekesztést, erőszakot és gyűlöletet.
Hogy dühös azokra, akik megkapták mindazt, amit ő nem. És ráadásul még meg is vetik őt.
Hogy dühös az apjára, aki részegen verte.

És főleg dühös magára. Arra a kisfiúra, aki akkor volt, amikor ott állt az apja előtt, kiszolgáltatva, rettegve tűrve, hogy ájultra verjék.

Mert az ember ennek az egész igazságtalan világnak is könnyebben megbocsát, mint saját magának. A benne élő kisfiúnak/kislánynak.

És mégis küzd. Harcol a sárkánnyal. Megtöri a transzgenerációs traumák láncolatát, és ő már nem adja tovább a bántást a saját gyerekének. Büszkén meséli, hogy ő már egy pofont sem adott a gyereknek soha.

Ami nem sikerül ezernyi új börtönnel sem – az sikerülhet egy csipetnyi támogatással, szeretettel, együttérzéssel, kedvességgel. Emberek megnyí­lnak. Kivirágoznak. Élni kezdenek. Megszabadulnak a múlt börtönéből.

„Nem szabad azt kí­vánnunk, hogy eltűnjenek a problémáink, csak kegyelemért, hogy átformáljuk őket,” í­rta Simone Weil.

„Könyörgöm önnek, kedves Uram, legyen türelemmel mindennel kapcsolatban, ami megoldatlan a szí­vében, és próbálja megszeretni magukat a kérdéseket, mintha csak bezárt szobák lennének, vagy könyvek, amiket egy idegen nyelven í­rtak,” í­rta Rainer Maria Rilke egy fiatal költőhöz cí­mzett levelében.

„Ne keresse a válaszokat, amelyeket nem kaphat meg most, mivel nem lenne képes megélni azokat. És a lényeg az, hogy mindent megéljünk. Élje meg a kérdéseket most! És talán egyszer, valamikor a távoli jövőben, fokozatosan, talán anélkül, hogy észrevenné, az élete utat tör a válaszhoz.”

Mielőtt túl gyorsan követelnéd a válaszokat, sí­rva, dühöngve dörömbölve a világegyetem zárt kapuin, elátkozva a szerinted nem létező teremtőjét, gondold meg, hogy vajon kész vagy-e a válaszra!

Hogy vajon a válasz nem vakí­tana-e meg, mintha a Napba néznél?
Hogy mit kezdenél a válasszal, ha nem vagy képes megélni azt?

Mielőtt túl hamar a válaszokhoz ugranál, időzz el még a kérdéseknél!

Vajon a saját félelmed nem gördí­t-e akadályokat a valóban fontos kérdések feltevése elé? Vajon nem rettensz-e vissza attól, hogy olyan kérdéseket tégy fel, amelyekre a válasz kényelmetlenül lemeztelení­tené az önáltató illúzióidat? Vajon nincs-e túl nagy zaj az elmédben ahhoz, hogy meghalld a valóban fontos igazságokat?

Csendesedj el. Kérdezz. Figyelj.

„Legyen a kí­váncsiságod nagyobb, mint a félelmed,” í­rja Pema Chödrön buddhista szerzetesnő.

(notes to myself)
kép: Tarkovszkij, Solaris