Péter Sárosi

Egy nálam jóval tapasztaltabb meditáló mondta egyszer, hogy a meditációnak nem is csak az a lényege, hogy mennyi időt töltesz vele. Hanem az, hogy szép lassan beszivárog az életedbe és bölcsességgé válik. „Ad egy keretet” az ember életének. Értelmezési keretet, amelyben jelentést nyernek dolgok. És elkerülhetővé válnak bizonyos zsákutcák.

Bár a meditációval töltött óráim számát tekintve meg sem közelí­tem őt, mégis, néha már érzem azt, amiről beszélt. Mondok egy példát.

Az emberrel gyakran előfordul, hogy valamilyen tárgy akadályozza a mozgásban, amikor éppen sietne valahová. Esetleg leejt valamit, amit nem kéne. Belebotlik, beleakad valamibe. Ilyenkor nagyon intenzí­v dühöt tudunk megtapasztalni. Ennek gyakran hangot is adunk, különféle káromkodások formájában.

Ha arra számí­tasz ezután, hogy „bezzeg velem ez már nem fordul elő, amióta meditálok”, akkor tévedsz. Nem vagyok még azon a szinten. Az első reakcióm gyakran ugyanez. Ami viszont előfordul, hogy pár pillanattal később már megfigyelem, ami ilyenkor történik. És a szenvedély helyét átveszi a kí­váncsiság.

Milyen érdekes, hogy az élettelen tárgy ilyenkor megtelik élettel. Mi több, személyiséget tulajdoní­tunk neki. Egy küszöb, amiben felbotlasz, alattomos, ostoba, sunyi gazembernek tűnik fel. Egy kilincs, amibe beakad a táskád, és visszaránt: egy pökhendi bunkónak, aki direkt ki akar veled tolni.

És eltölt bennünket a jogosnak érzett indulat. Miért pont velem, pont most, amikor sietek? Hát ezt érdemlem én? Aztán egy pillanattal később pedig a szégyen is. Hiszen rájövünk, hogy egy élettelen tárgynak szóltunk be, vagy ütöttünk, rúgtunk oda. Miért vagyok ilyen szerencsétlen hülye?

És az indulat, majd a szégyen, milyen gyorsan tud keletkezni, és milyen gyorsan elmerülünk benne: részünkké válik. Az identitásunk szerves részévé. Mi vagyunk az ember, aki dühös. Mi vagyunk az ember, aki szégyelli magát. Abban a pillanatban szentül meg vagyunk róla győződve, hogy a düh – annak a része, amit énnek nevezünk. Aztán ugyanolyan gyorsan el is múlik.

Vihar egy pohár ví­zben.

A tudatos jelenlét szép lassan szivárog be az ember mindennapjaiba. Sajnos a korunkban, amikor szinte mindig megoszlik a figyelmünk, amikor szinte minden percünket áthatja a multitasking, nagyon lassan. De áldásos hatásait az ember érzi. Átitatja, átjárja, átalakí­tja az életét.

Amikor Thomas Merton, a katolikus trappista szerzetes találkozott Thich Nhat Hanh-al, a vietnámi buddhista szerzetessel, megfigyelte, hogy milyen lágyan, finoman zárja be az ajtókat. Merton ebből az egy dologból arra következtetett, hogy egy „hiteles” szerzetessel van dolga. Hiszen aki figyelmetlenül bevágja maga után az ajtót, az nincs tudatosan jelen.

Thich Nhat Hanh később elmesélte neki, hogy amikor 16 éves növendékként figyelmetlenül csukta be az ajtót, a mestere mindig visszahí­vta, hogy próbálja meg újra. „Ez volt az első leckém a tudatos jelenlétről,” mondta.

(notes to myself)

Máté Gábor szokta mondogatni, hogy a trauma nem csak attól következhet be, ami történt velünk – hanem attól is, ami NEM történt meg.

Gyakran megkülönböztetik a Traumát, nagy T-vel, és a traumát, kis t-vel. Az előbbi az életet vagy az ember testi integritását alapvetően fenyegető események következtében alakul ki. Ez a ritkább – bár sajnos egyáltalán nem annyira, mint sokan gondolják. A kedvezőtlen gyermekkori élményeket (ACE) mérő vizsgálatok szerint nagyon gyakran áll a súlyos pszichés és viselkedési zavarok eredőjében.

A lakosságnak jóval nagyobb részét érinti az, amiről gyakran csak kis t traumaként szoktak beszélni. Amikor valakivel nem történik feltétlenül valami borzalmas esemény, ugyanakkor nem kapta meg mindazt a gondoskodást és együttérzést, ami az egészséges emberi kapcsolódásokhoz kell. A kis t egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez ne okozna rengeteg szenvedést és értelmetlen, idő előtti halált.

Minden emberi lény vele született szükségletekkel jön a világra. Ezek között nem csak az a fontos, hogy például legyen mit ennie, ne fagyjon meg, vagy ne érje fizikai ártalom. Hanem az is, hogy képessé váljon érzelmileg kapcsolódni más emberi lényekhez. És amikor már pici gyermekként sem kapta meg azokat a visszajelzéseket a gondviselőjétől, amelyek ehhez szükségesek, akkor bizony akár élete végéig cipelheti magával a traumát.

És ha te nem dolgozod fel a traumát, akkor továbbadod azt a következő generációknak. Ezt nevezik transzgenerációs traumának.

A traumának manapság szokták egy harmadik csoportját is megkülönböztetni. Ami gyakran szintén generációkon keresztül kifejti hatását. Ez a c-trauma olyan kollektí­v traumákat jelent, amelyek az embert azért érik, mert valamilyen társadalmi csoporthoz tartozik, vagy valamilyen hátrányos társadalmi helyzetben van.

Fontos újra és újra elmondani, hogy a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Hanem az, ahogyan ez átalakí­totta, eltorzí­totta az ember testi-lelki működését. Emberekhez való kapcsolatait. A trauma gyakran különféle testi és lelki betegségekben, torz megküzdési stratégiákban nyilvánulhat meg.

Így a trauma feldolgozása sem arról szól, hogy „picsogunk a múlton, amit amúgy se lehet már megváltoztatni.” Hanem arról, hogy feltérképezzük, hogy a trauma milyen válaszreakciókat vált ki belőled: mik azok a helyzetek, amikor a múltra reagálsz, és nem a jelenre. Ezeket mik triggerelik. És milyen módszerekkel tudod megismerni és megváltoztatni a működésed: a saját magadhoz, testedhez és lelkedhez való viszonyodat.

Adnak valamit neked az í­rások a Drogriporteren? Kérlek, Te is adj valamit – légy a Drogriporter Támogatója: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkori posztomban kifiguráztam az ezospiri nárcizmust. Aminek bizony vannak szélsőséges megnyilvánulásai. De ha őszintén magunkba nézünk, mi, mindannyian, akik a szellemi útkeresés valamilyen fázisában járunk – akár nyugati, akár keleti hagyományokat követve – bizony mindannyiunkban megvan ennek a csí­rája.

A folytonos vágy, hogy összehasonlí­tgassuk magunkat másokkal. Vajon másokhoz képest én hol járok az úton? Vajon jól csinálom, amit csinálok? Így kell csinálni? Jobb/rosszabb vagyok másoknál? A kényszer, hogy bizonyí­tsuk, másoknak és főként saját magunknak, hogy haladunk. A-ból B-be.

Nagyon könnyen észrevesszük, ha más ego tripen van – és nem értjük, ő hogy nem látja, hisz majd kiüti a szemét. Evolúciósan beépí­tett bullshit-riasztóval vagyunk felszerelve. De ez a készülék bizony szelektí­v. Más szemében a szálkát – sajátunkban a gerendát. A saját egónk nyomulását ennél nehezebben ismerjük fel. Ahhoz jóval tudatosabb jelenlétre van szükség.

Hogy a saját a hübriszünket, a saját sértettségünket, a saját lelkesedésünket és kétségbeeséseinket is úgy tudjuk tekinteni, mint a felhőket a vonatablakból. Ahogy keletkeznek és elmúlnak. Megjelennek és elvonulnak.

Ami nemrég még mázsás súllyal nehezedett ránk – az majd tovaszáll, mint a könnyű, pihés pitypang bibék.

Felismerni. Hagyni, hogy megtörténjen. Kí­váncsian szemügyre venni. Nem í­télkezni hanem együttérezni magunkkal.

Az út, amin járunk, vajon tényleg A-ból B-be vezet? Vajon nem minden spirituális út arról szól, hogy csak egyetlen pont van – és minden más pont ebből a egy pontból születik minden egyes időpillanatban? És csupán ettől az egy ponttól közeledünk és távolodunk?

(notes to myself)

Néhány napja abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghí­vtak egy hozzátartozói önsegí­tő csoport online videós találkozójára.

Mélyen megérintett, hogy milyen kedvesen fogadtak és milyen őszintén tudtak beszélni ezek a sokat szenvedett emberek – főleg nők – a saját életútjukról. Sebezhetőnek mutatkozni, megnyí­lni, elég bátornak lenni a gyengeségeinket felvállalni: ez bizony nem könnyű.

És nem véletlen, hogy főleg anyák és feleségek képesek rá: ironikus, hogy „gyengébb nemnek” nevezik őket, pedig nagyon is erőssé teszi őket az érzelmek kifejezésének képessége.

Mi, férfiak, ehhez nem vagyunk hozzászokva. Különösen egy olyan kultúrában, mint a miénk. Az elhallgatások, a tabuk és a nem szól szám nem fáj fejem kultúrájában. Ahol szégyenében rághatja ökleit, aki kilóg a sorból. Az meg főleg, aki szülő, és a gyermeke az, aki valamilyen szempontból kilóg a sorból.

És, mint a beszámolókból kiderült, bizony a legtöbb esetben nem csak a függőség van ott, hanem a magány, a félrekezelt pszichiátriai betegségek, a feldolgozatlan traumák.

Többen elmondták, hogy a Drogriporter posztjai is segí­tettek nekik a nehéz pillanatokban – ami megerősí­tett abban, hogy érdemes tovább csinálni!

Visszatérő elem volt ezeknek a nőknek a beszámolóiban a tanácstalanság és tehetetlenség: nem tudják, kihez forduljanak. A magára hagyottság, a kirekesztettség, a megszégyení­tés élménye. Már ami a „külső”, laikus társadalommal, illetve a hivatalos egészségügyi ellátórendszerrel való érintkezéseiket illeti. Ahol, úgy érzik, bélyeget sütnek rájuk („szar szülő”, „rossz feleség”) és nem értik meg őket.

De ugyaní­gy visszatérő elem volt az is, hogy micsoda mágikus hatással van rájuk ennek a közösségnek az össze- és megtartó ereje. Az, ami egy olyan biztonságos teret tud teremteni, amiben az ember kitárulkozhat. Ahol végre, mint mondják, nem í­télkezést kap, hanem támogatást.

„Nem szeretem, ha előí­rják nekem, hogyan érezzek és mit csináljak,” mondta az egyikük. „És ez az első közösség, amiben jártam, ahol inkább meghallgatnak és elfogadnak, nem í­télkeznek.”

Ezt adta, adja meg nekik a csoport – és annak alapí­tója és motorja, Pusztaházi Istvánné. Akit mindenki csak Iliként ismer a szakmában. Fáradhatatlan munkáját már évtizedek óta csodálattal figyelem. Ili maga is saját megélt élményeiből táplálkozik: 1996-ban 23 éves fiát holtan találták egy gyorsétterem mosdójában. A halál oka: heroin-túladagolás.

A sorstársaival összefogva kezdte meg a társadalom figyelmét felhí­vni a drogfügőséggel élők és hozzátartozóik küzdelmére. Létrehozta az Önkontroll Egyesületet és közösséget épí­tett maga köré.

Azok a hozzátartozók, akiknek a szerettei (gyermeke, partnere, házastársa stb.) valamilyen függőséggel küzdenek, és szeretnének tapasztalatot cserélni, támogatást kapni a sorstársaik közösségétől, jelentkezhetnek ebbe a zárt Facebook-csoportba:
https://www.facebook.com/groups/1039813716035393

Namaszte öregem. Mi, hogy meditálsz? Na ja, te csak azt hiszed. Én annyira sokkal jobban tudom, hogy mi a meditálás, mint te. Te még csak kezdő vagy hozzám képest, kishaver. Én már akkor meditáltam, amikor te még kis csí­ra voltál. Én már ötször elértem a nirvánát, te hányszor? Egóhalál, tesó! Én aztán csak tudom, mi az egóhalál. Minden nap megölöm az egómat egy nagy adag DMT-vel. Annyira sokkal egótlanabb vagyok nálad. Nagy kanállal tolom a mettát, te meg csak tévelyegsz itt vazze a nárcisztikus önelégültségedben. Jógázni is szeretek persze. Mutassak neked egy-két trükköt? Olyan ászanákat tudok, hogy beszarsz! Nem véletlen van annyi követőm az instán.

Megkaptam mostanában párszor, hogy „szélsőséges” és „woke” vagyok.

Kérdés, hogy mihez képest? Vajon mi a mainstream, a „normális” álláspont, amihez képest én szélsőséges vagyok?

Vajon az a „normális”, hogy még mindig kőkorszaki módon kezeljük a társadalmi nemi szerepeket és még mindig a családi tűzhely mögé száműznénk a nőket, mint akiknek a szülés az igazi princí­piumuk?

Az a normális, hogy rettegünk mindenféle másságtól, és vad konspirációs elméleteket szövögetünk arról, hogy éppen kik – muzulmánok, zsidók, melegek, brüsszeli gyí­kemberek – akarják éppen kicserélni vagy megsemmisí­teni a keresztény heteró magyarokat?

Hogy hisztériába esünk minden egyes alkalommal, amikor egy sorozatban vagy filmben nem európai szí­nészre osztanak fontos, korábban csak fehérek által játszott szerepeket?

Hogy nem a stadionokban tomboló rasszista, homofób megnyilvánulások töltenek el minket aggodalommal, hanem az, ha ez ellen tiltakozva, csapattársaik melletti szolidaritásból egyes sportolók térdre ereszkednek?

Hogy miközben a gyermekvédelmi rendszer romokban, mi mégis azon az álproblémán parázunk, hogy az oviban gaz imperialista LMBTQ lobbisták akarják levágni a kisfiúk fütyijét?

Ha te mindezt „normálisnak” tartod, hát akkor én vállalom, hogy szélsőséges és „nem normális” vagyok. Mert, mint ahogy Viktor Frankl is megmondta, „egy abnormális környezetre adott abnormális reakció valójában normális reakció.”

Én nem tartom magam „woke”-nak, bármit is jelentsen ez az egyébként szinte csak mások megbélyegzésére használt szólam. Nem tartom magam valamiféle megvilágosodott és kiemelkedett kisebbség tagjának. Bizonyára nem mindig van igazam mindenben. Nem gondolom, hogy rohadt náci vagy, ha nem értesz mindenben egyet velem. Egyszerűen próbálok nyitott elmével, együttérző szí­vvel navigálni egy technológiailag egyre bonyolultabb, és mégis, érzelmileg még mindig óvodás szinten lévő emberi civilizációban.

Alig pár tucat ember – a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila – gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.

Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi í­rástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy „hazaáruló ballibsik”. Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig kitartottak mellette, annak ellenére, hogy a betegsége miatt nem volt könnyű eset. Nagyon nem.

A temetésről Faludy György beszámolója maradt fenn, aki maga is jelen volt.

„Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk,” í­rta. „A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.”

Eltűnődöm, milyen magányos történelmi pillanat lehetett ez ezeknek a keveseknek. A vihar előtti csend. Nem csak József Attilát temették, de egy egész korszakot. A maga lelkesedéseivel és illúzióival. A reményt, hogy Magyarországon, záros határidőn belül, ha nem is nyugati tí­pusú szabadság és jólét teremthető, de legalább helyes vágányra lehet terelni a dolgokat. Ahol már sí­nen lehetünk.

Ezzel szemben a vonat bizony kegyetlenül elgázolta József Attilát. Nem csak a valódi vonat, aminek a vezetője nem tehetett semmiről. Hanem az ország vonatja. Amit annak masinisztái végzetes felelőtlenséggel vezettek vakvágányra és siklattak ki.

A vakvágányok országa vagyunk. Akkor is és azóta is. Fertelmes meggyőződéssel tudunk robogni hamis délibábokat kergetve a világ pöcegödrei felé. Habzó szájjal megtagadni mindazt, amit a történelem megtaní­tott nekünk a szabadságról és a szolidaritásról.

Vajon volt ez valaha másként a magyar történelemben? Vajon bármely adott történelmi korszakban nem csupán pár tucat ember értette meg ezeket az értékeket, és cselekedett ezeknek megfelelően? Vajon nem mindig is magányosan és elszigetelten küzdöttek azok, akiket a saját korukban a tömegek kivetettek magukból, mint holdkórost, de akiknek később mindig rendre igaza lett? Akiket vagy teljesen elfelejtettek, vagy, ami még rosszabb, akikből később hamis bálványt faragtak? Akiknek az örökségét kisajátí­tották és a saját szája í­zük szerint csócsálták meg a különféle rezsimek és kurzusok? Mint tették, teszik Petőfivel, Adyval és József Attilával.

A temetés végül „simán zajlott le”, egészen addig, amí­g Horváth Béla, a József Attiláék lapjában, a Szép Szóban gyakran publikáló katolikus költő, fel nem olvasta saját, „valóban lázas hangú” költeményét. Őt a temetés után a csendőrök kéz- és lábbilincsben vitték el „lází­tás” gyanújával. Tragikomikus fordulat, hogy a Levegőt! cí­mű vers költőjének temetéséről egy verset felolvasó költőtársat vasban hurcoltak el.

Horváth verse í­gy kezdődik:

„Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,
Okos szí­vében jajgatott a világ töredelme.
A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat
S a csattogó vonat a csontját követelte.
Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen.
Nem bí­rhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,
Harminckét évig állt a földön mennybe készen,
Hát Istenem, most gyógyí­tgassad csókjaiddal József Attilát!”

Veszélyes lází­tás bizony. Bolondoknak nevezni a bolondokat, banditáknak a banditákat. Akik meggyalázták a nemzetet. Veszélyes megí­rni, hogy József Attilát nem a vonat ölte meg, hanem a gonosz világ, ami nem bí­rt ennyi tisztaságot. Amiben nem lehet ily bölcsen és merészen élni.

Jelképes az is, hogyan végezte az a kevés kortárs – fehérek közt az európaiak – akik valóban megértették József Attila jelentőségét, és akik vele együtt követeltek levegőt egy egyre áporodottabb levegőjű korban.

„Temetése résztvevőit nem kí­sérte szerencse,” í­rta Faludy. „Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.”

József Attilát a mai kurzus se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Meg lehet próbálni eltorzí­tani és cenzúrázni az örökségét, egy NER-konform, fékezett habzású verzióját taní­tani középiskolás fokon. Teljesen megtagadni nem lehet. Szobrát nem merték eltávolí­tani a többivel együtt a Parlament mellől. Bár a teret 44-es állapotában újraálmodók bizonyára legszí­vesebben szabadultak volna tőle, és helyére egy Wass Albert szobrot emelnének.

Ott ül a rakodóparton, korok múlásának néma tanúja. Mint az ország rossz lelkiismerete. Akkor is ott ül, ha a szabad levegő szerelmesei közül egyre többen vándorolnak el megint. Kényelmetlen emlékeket ébreszt azokban, akik felejtenének. Hogy lehetne másként élni. Hogy szülhetne a szabadság is rendet. Komor tekintetével nézi, csak nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, hallgatja sorsába merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

(fotó: Both Balázs)

„Az én drogom az volt, hogy egy nagy szarnak képzeltem magam,” jelentette ki Pat, egy felépülésben lévő skót heroinfüggő, akit februárban interjúvoltam meg Edinburghben.

Ez a mondat azóta is gyakran visszhangzik a fejemben. Azt mondjuk: „felépülésben lévő heroinfüggő”. Ezzel mintegy azt feltételezzük, hogy a probléma első számú oka = heroin. Egy anyag. Egy molekula, ami megbetegí­tette ennek a szegény embernek az agyát. Függővé tette. A cél: eltüntetni a drogot. Oszt minden jó lesz.

A valóságban azonban a heroin egyáltalán nem oka volt annak a nyomorúságos helyzetnek, amibe Pat került. Csupán egy eszköz volt a kezében arra, hogy öngyógyí­tson. Kezeljen egy olyan szenvedést, ami teljesen magába szí­vta, mint egy örvény. Ami alapvetően abból eredt, hogy Pat engesztelhetetlenül gyűlölte és megvetette saját magát.

A valódi felépülés soha nem pusztán a drogtól való megszabadulás – „leszokás”, „elvonó”. Ez, bár szükséges lehet, de nem elégséges. A tünetet, de nem a lényeget érinti. A józanság önmagában nem elég, ha nem párosul az élet örömmel és derűvel való megélésének képességével.

A valódi felépülés ott kezdődik, amikor az ember elkezdi elfogadni azt az önmagát, aki ott belül kuporog magzatpózban. Szégyenkezve takargatva saját meztelenségét. Kétségbeesetten várva, hogy valaki végre észrevegye, meglássa – de egyben rettegve tőle. Félve, hogy nem elég jó. Hogy értéktelennek bizonyul a fürkésző tekintetek metsző vallatófényében. Pedig a vágya természetes, hogy valaki lássa. Értékelje. Elismerje a valós szükségletet, ami a teljesen agyatlan és önpusztí­tó viselkedések mögött is ott van.

Nem mindegy, hogyan is fogjuk fel a függőséget. Mert ha azt a hiedelmet tápláljuk, hogy a függőség oka a drog, akkor mindent alárendelünk a drog elleni háborúnak. Egy háborúnak, ami vakká tesz bennünket arra, hogy egészséges önértékelés nélkül nincs szabadulás a függőségből. Mi több, amikor a drogellenes háború nevében megbüntetünk, megbélyegzünk, bezárunk, megszégyení­tünk drogokat használó embereket – akkor ezzel csak tovább hizlaljuk azt, amiben Pat, nagyon éleslátóan, felismerte a maga függőségének valódi okát. Az ősdrogot, ha úgy tetszik.

A téves hiedelmet, hogy annyit érsz, mint a szar. És ha úgy is kezelnek, mint a szar, akkor aztán többnyire úgy is fogsz viselkedni, mint a szar. Másokkal szemben is.

Minden ember értékes. Nem tudsz olyat tenni, hogy ezt felülí­rd, elveszí­tsd. Minden emberben ott van a gyógyí­tó fény. A képesség, amivel odafordulsz másokhoz – és magadhoz. Elfelejted, újra és újra, de attól még ott van. Átragyogja a szégyent, elpárologtatja a szorongást. Nincs szükséged semmire: ami kell, az már ott van benned. Csak hagynod kell, hogy hasson – hogy világí­tson.

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Adnak neked valamit? Akkor kérlek, adj Te is – bármilyen kis rendszeres adomány Tőled hihetetlenül sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Miles Johnston