Most ünnepek táján gyakran visszhangzik a fejemben az, amit Ram Dass mondott: „Azt hiszed, megvilágosodtál? Menj, tölts el egy hetet a családoddal!” Bár ezt az ünnepi időszakot hajlamosak vagyunk rózsaszín szirupos ködbe csomagolni, valójában a nagycsaládi összejövetelekbe bele vannak kódolva a konfliktus-helyzetek. Ezek többnyire a felszín alatt fortyognak csupán és viszonylag ritkábban robbannak ki és eszkalálódnak nyílt konfliktussá. De előjönnek olyan viselkedés-minták a család tagjai részéről, amelyek újra és újra feszültséget gerjesztenek más családtagokban. A „jaj ne már megint” érzését. A bujtatott szemforgatást. A későbbi, az illető háta mögötti panaszkodást és morgást. Elejtett félmondatok. Bántó, leértékelő szavak, tekintetek. Figyelmetlen gesztusok. Ezek mögött gyakran meglehetősen aszimmetrikus erőviszonyok sejlenek fel, amelyekben nem egyenlő módon és arányban sérülnek emberek. Vannak olyanok, akik képtelenek tiszteletben tartani mások határait – míg vannak olyanok is, akik képtelenek határokat húzni saját maguk köré. Inkább némán tűrnek. Legyintenek. És ehhez gyakran asszisztálnak mások is: „Ő már csak ilyen.” „Ne vedd magadra.” „Inkább beszéljünk másról.” A legtöbb családban ezek kibeszéletlenül maradnak. Nem illik őket felhozni – nem illik velük megzavarni az ünnepi hangulatot. A „családi békét”. A tanult (el)hallgatás kultúrája nagyon mélyen beleivódik egy család szövetébe. Adódik tovább generációról generációra. Lelkeket mérgez, alattomosan, lassan. Alkoholizmusban, krónikus stresszben, testi és lelki népbetegségekben manifesztálódik. Talán érdemes lenne újragondolni, mit is nevezünk „családi békének”. Mert ahol a konfliktusnak nincs legitim tere, ott nem béke születik, hanem csend – és a csend ára szinte mindig láthatatlanul, késleltetve jelentkezik. A kimondatlan feszültségek nem oldódnak fel attól, hogy ünnepi terítőt terítünk rájuk; legfeljebb megtanulnak más csatornákon utat törni maguknak. A valódi béke nem a konfliktus hiánya, hanem annak lehetősége, hogy a különböző igazságok megszólalhassanak anélkül, hogy terméketlen vádaskodásba és vagdalkozásba torkollnának. Azt hiszem, erre lenne szüksége minden családnak, közösségnek és társadalomnak: álságos álegyetertés helyett biztonságos terekre, alkalmakra, ahol a kölcsönös megértés igényével tér nyílhat a termékeny konfliktusok kibontakozásának.

Az egy dolog, hogy ha már a köztársaság elnöke valaki, akkor ugye illene egy olyan alkalommal beszédet mondani, ami vallási szempontból semleges. Amit minden magyar vallási hovatartozás nélkül ünnepel és értelmez. Hiszen ő nem csak a keresztények és templombajárók elnöke elvileg, hanem az ateisták, a zsidó vagy a buddhista magyarok elnöke is. De ezen még túltenné magát az ember. Ami viszont tényleg mindennek az alja, hogy ez a dicső elődök jelentéktelen szürke utóda már megint olyan közhelypuffogtató beszédet mondott, aminél bármelyik falusi plébános összerakna sokkal jobbat a Chatgpt segítségével. Eredeti gondolatot nagyítóval is hiába kereshetünk benne – akárcsak bármi olyan téma, ügy említését, ami valóban foglalkoztatja ma az embereket. Vagy ami akár egy icipici kiállást, szolidaritást demonstrálna bármilyen hátrányos helyzetű társadalomi csoporttal egy olyan ember részéről, akinek elvileg éppen ez lenne a feladata. Tökéletesen belesimul ebbe az egész rendszerbe. Pózol vele, mint egy kazah kolhozelnök a lepukkant traktorral a búzamező előtt. Parádézik az új öltönyeiben, luxizik a drága elnöki kocsiparkjával, reprezentálja a fényes csilivili selyempapírba csomagolt semmit. A szekunder szégyen fogja el az embert már attól is, ha ezt a önelégült csinovnyik fejet meglátja. Alapvetően nem vagyok a profán, megszégyenítő jelzők híve, de ennek az embernek a teljesítménye tényleg ennyit ér: egy szatyor fing. ‍♂️

Fiatalon bosszantottak a görög tragédiák. Hiszen mindig post factum, valamilyen esemény után kezdődtek. Amikor már nem lehetett mit csinálni. Hőseik tehetetlenül vergődtek a sors markában. Mennyire szánalmas ez a nyavalygás, gondoltam. Miért nem tesznek valamit, oldják meg, mint bármelyik valamirevaló akcióhős tenné? Aztán az ember az élet második felében egyre inkább rájön, hogy a legtöbbet mindig az ilyen hullámvölgyekben, hullámvölgyekből tanulhatja. Piszokul fájdalmas rajtuk keresztülmenni. Vannak olyan pillanatok, amiket az ember gyakran csak úgy visel el, ha különféle manipulációkkal tereli el a saját figyelmét. A legtöbb ember mást nem is tesz: terméketlenül rágódik – majd felejteni próbál. De mégis: ha ezen túllépve ezeket a kríziseket az önismeretünk mélyítésére használjuk fel, akkor akár néhány hónap krízistől többet gyarapodhatunk pszichológiai és spirituális értelemben, mint tíz év önfeledt boldogságban töltött évtől. Ahogy Jung mondta: az ember nem attól világosodik meg, hogy elképzeli a fény különböző alakzatait, hanem attól, hogy a tudatosság felszínére emeli azt, ami a sötétségben van. És ahogy Rilke írja: a legbelső félelmeink olyanok, mint a sárkányok, amik a legmélyebb, legértékesebb kincseinket őrzik. Szembesülünk a létezésünk teljes tragikumával. A végességgel, a korlátoltsággal, a tehetetlenséggel. A meg nem élt életeink kínzó terhével. Abban a pillanatban mindez értelmetlennek és abszurdnak tűnik. Dühösen vernénk pofán a nagy bölcselkedőket, akik azt mondják, hogy ebből majd bármi jó kijöhet. De Rilke tanítja meg nekünk azt is, hogy a krízisekben nem kell rögtön válaszokat keresni: „Légy türelmes mindazzal szemben, ami még megoldatlan a szívedben, és próbáld megszeretni magukat a kérdéseket … Éld most a kérdéseket.” A válaszokat nem lehet elsietni. Az elhamarkodott válaszok olyan igazságokhoz vezetnek, amelyek fűrészporízűek és papírszagúak. El kell időznünk a kérdéseknél: ízlelgessük őket. Éljük meg a kérdéseket anélkül az igény nélkül, hogy azonnal válaszokat találjunk rájuk. (note to myself)

Állítólag Jézus szülinapját ünnepeljük karácsonykor. De vajon ki is ez a Jézus? A baloldali szőke kékszemű figura bizonyára ismerős, aki az európai festmények, filmek többségéről köszön vissza ránk. De a jobboldali barna bőrű fekete szakállas arc leginkább gyanakvó pillantásokat kapna a néniktől, ha betérne valamelyik vidéki katolikus templomba egy éjféli misére. Pedig a genetikai kutatások szerint a legnagyobb valószínűséggel valahogy így nézett ki a valóságban. Nemrég olvastam, hogy a mormonok lakta Utah államban kifizetődő munka lett Jézus-modellnek lenni. Ha kék szemed, szőke szakállad és hosszú fürtjeid vannak (Thor?), akkor egész szépen kereshetsz ezzel. Családi ünnepekre, keresztelőkre, esküvőkre hívnak, hogy pózolj a képeken az ifjú párral vagy a kisbabával. A 21. század embere nem elégszik meg azzal, hogy olvas Jézusról: szó szerint életre akarja kelteni. Mint a dinoszauruszokat vagy a mammutokat. Szeretné, ha Jézus köztünk járna, mint a South Parkban. A digitális technológia rémisztő távlatokat kínál ehhez. „Digital awakening” – digitális ébredés. Így hívják ezt a mozgalmat bizonyos keresztény körökben. Az OpenAI nemrég piacra dobta legújabb app-ját, ami lehetőséget kínál rá, hogy megkérdezzük AI Jézust, ő hogy oldaná meg a szürke hétköznapok problémáit. Vajon hogyan sütne Jézus bejglit? Mit gondol a maszturbálásról? Mit javasol, hányszor moss fogat egy nap? Leó pápa joggal figyelmeztetett rá, hogy ne tévesszük össze a valódi bölcsességet a szövegeket és adatokat szintetizáló mesterséges értelemmel. Az utóbbinak nincs lelkiismerete és morális iránytűje. Pusztán arra van programozva, hogy a konvencionális tudást összegezze, kivonatolja – a fogyasztó elvárásai szerint. A mesterséges intelligencia nyilván nem alkalmas rá, hogy rekonstruálja a „valódi” Jézust – mint ahogy a genetikusok sem tudják rekonstruálni a valódi mammutot, legfeljebb egy hibrid elefántot. De az igazság az, hogy a Jézus, akit a keresztény világ templomaiban imádnak, AI nélkül is sokkal inkább a helyi közösség konvencióit és előítéleteit tükrözi, mint bármi mást. A konzervatívabb hívők egy MAGA baseball-sapkás hófehér bőrű republikánus Jézust, aki imádja a fegyvereket, szívére teszi a kezét a himnusz éneklése közben és a gazdagságot Isten áldásának tartja. A liberálisabb hívők egy szandálas hippit, egy közel-keleti bevándorló Jézust, az üldözöttek és elnyomottak barátját. Szerintem persze az utóbbi jóval közelebb áll a „valóságos” Jézushoz – de vajon nem a saját ideológiai szemüvegünkön keresztül megszűrt „valóságot” vagyunk-e képesek pusztán felfogni? Vajon van-e értelme egyáltalán „valódi”, „történeti” Jézusról beszélni? Nem terméketlen és értelmetlen törekvés-e hántani róla az évezredes kulturális, politikai előítéletekből rárakódott hagymahéjakat? Az Isten a Biblia szerint saját képére formálta az embert. Imago Dei. De a valóságban az ember is saját képére formálja az Isten. Imago hominis. Minden hívő másként képzeli el Jézus második eljövetelét. Hogy kit ültet a jobbjára, kit jutalmaz meg – és kit állít a baljára és büntet meg. Hogyan ítél élők és holtak fölött. Az mindenesetre biztos, hogy ha Jézus valóban eljönne, akkor lehet, hogy nem holmi hegyen, hanem a kommentmezőben végeznék ki. Mert bármit is tenne, mondana, az hívők milliói számára jelentene csalódást. Túl balos lenne a jobbosoknak, túl jobbos a balosoknak. Túl moralizáló a pragmatistáknak, túl pragmatista a moralizálóknak. Szóval az igazság az, hogy karácsonykor a templomokban a leginkább a hívők saját magukat ünneplik: azt a Jézust, aki az ő képzeletükben él. Aki az ő nyelvükön szól, az ő kultúrájukat, bőrszínűket tükrözi. Aki az ő világképüket erősíti meg, az ő konvencióikra erősít rá. Amennyit a saját korlátozott ismereteikből kivetítenek rá. Hiszen már a Brian életéből is megtanulhattuk: boldogok a sajtkészítők! És mégis: a festmények sémái, a katekizmusok konvenciói és az AI algoritmusai mögött van ebben a Jézusban valami, ami kultúrákon, korszakokon, társadalmi berendezkedéseken át, keresztül, megszólítja az embert. Még a nem hívőket is: etikája hatással van még az ateistákra is, akár elismerik, akár nem. Én személy szerint úgy látom, hogy megújuló és megújító erejének a titka éppen abban rejlik, amikor és ahogyan megkérdőjelezi azt, akinek gondoljuk magunkat. Amikor kiragad a komfort zónánkból és megbotránkoztat, ahogy zavarba ejt, mint ahogy tette azt a tisztes, normakövető zsidó polgárokkal az ókorban. Boldog szülinapot Jézus – keep annoying and inspiring people! ❤

A keresztény értékek önjelölt védelmezői mindig előszeretettel hivatkoznak a Bibliára, amikor bizonyos nemszeretem csoportok ellen kell fellépni. Valóságos ideológiai husángként forgatnak olyan bibliai verseket, amelyek szerintük elítélik a melegeket vagy a mesterséges megtermékenyítést. És persze bámulatos éleslátással mutatnak rá a szálkákra a nyomorultak, a kisemmizettek, a kirekesztettek – a bűnösök – szemében. Ez van a Bibliában – tárják szét a kezüket álságosan. Sajnálom, ezt nem lehet másként értelmezni, le van írva, feketén-fehéren, hogy a homoszexualitás stb. az bűn. Pedig egyébként, mint arra nem egy elemző rámutatott már, ha közelebbről, történelmi kontextusban megvizsgáljuk ezeket a bizonyos verseket, akkor egyáltalán nem egyértelmű, hogy ennyire fekete-fehéren lehet-e őket alkalmazni mai társadalmi csoportok elítélésére. De valamiért ez a könyörtelen következetesség mégis megbicsaklik, amikor a Hatalmasok bűneit kellene elítélni. Pedig ott a Biblia jóval egyértelműbben alkalmazható – és már csak olyan nehezen és izzadtságszagúan lehet félremagyarázni, mint amilyen nehéz a tevének átmenni a tű fokán. Az nem értelmezési kérdés, hogy közpénzt lopni bűn-e. Vagy nagyüzemben hazugságokat gyártani az bűn-e. Vagy hogy azért mégiscsak a szegényekkel való szolidaritás nélkül az ember nehezen lehet keresztény. Na ez az, ami fekete-fehér. (note to myself)

Te, aki olvasod ezt a posztot így az ünnepek előtt – szeretnélek megkérni valamire. Bárhol is jársz éppen az önismereti utadon, bármiből is épülsz fel éppen, bármilyen pozitív változásnak szeretnéd megnyitni az utat az életedben és bármekkora sikerrel teszed ezt. Lehet, hogy éppen lendületet kaptál az utadon. De az is lehet, hogy úgy érzed, meg vagy rekedve, el vagy akadva az életed egy szakaszában. És nem látod a fényt a folyosó végén. Hogy másokkal összehasonlítva saját magadat úgy tűnik, mintha nem haladnál sehová. Hogy soha nem vagy elég. Ha teheted, csendesedj el egy pár percre – ha teheted, hunyd be a szemed. Figyelj a légzésedre. Nem kell máshogy lélegezned. De amikor belélegzel, tudd, hogy belélegzel. Amikor kilélegzel, tudd, hogy kilélegzel. Tudd, érezd, hogy a testedben vagy, ebben a pillanatban. Rakd most félre egy kicsit a Nagy Belső Kritikusodat! Ne taszítsd el, csak kérd meg, hogy csituljon. Rakja le az aggódások, tervezések, lázas nyüzsgések és zakatolások terhét egy kicsit. „Köszönöm, hogy próbálsz megvédeni a hétköznapokban – most pihenj!” „Nincs más hely, ahol lennem kéne. Nincs más pillanat, ami fontosabb lenne.” Rakd most kicsit félre az összehasonlító elmédet is, ami mindig másokhoz méricskéli azt, hol tartasz, mit értél el, mennyire vagy értékes. A mindenséggel mérd magad! Lásd, hogy bármennyire bukdácsolva, botladozva is, de törekszel arra, hogy meghaladd a saját korlátaidat – és ez önmagában értékes. „Értékelem és látom magam, ebben a pillanatban.” „Minden, amire szükségem van, már itt van bennem, csak hozzá kell férnem.” Fordulj oda önmagadhoz, akit oly sokat kritizálsz, kicsinyelsz le nap mint nap. Mint egy jó baráthoz fordulnál oda, akit a tökéletlenségei és gyarlóságai ellenére is tiszta szívből szeretsz. Látod az utat, amit megtettél – látod, honnan jöttél. És ez az út az, ami értelmet és jelentést ad a tetteidnek. Lásd a gyermeket, aki még mindig benned él – a kielégítetlen szükségleteivel, a vágyával a kapcsolódásra, elfogadásra. Nem vagy selejtes, nincs veled semmi baj – egyszerűen az út során sok terhet kellett cipelned, sok életszerűtlen elvárásnak kellett megfelelned. „Legyek kedves magammal.” „Megadom magamnak azt a gondoskodást, amire most szükségem van.” „Megengedhetem magamnak, hogy hibázzak és tanuljak belőle.” Lehet, hogy nem tartasz ott az életben, ahol szeretnél. De pont ott vagy, ahol és amikor lenned kell. Nem kell tökéletesnek lenned, hogy méltó légy a kapcsolódásra, a gondoskodásra. Lehet, hogy paradoxnak tűnik, de nem a önostorzó ön-elégedetlenségből, hanem ebből az elfogadásból, ebből az ön-együttérzésből indulhat el minden valamirevaló változás benned. Vidd magaddal az ünnepekre és azután! ❤ kép: Alexander Milov, Belső Gyermek (Burning Man fesztiválon)

Elgondolkodtál már azon, hogy miért részesülnek ennyire más elbírálásban a droghasználó emberek az egészségügyi/szociális ellátórendszerben? Például ha valaki csúnyán elvágja az ujját, többnyire nem kap erkölcsi kiselőadást a baleseti sebészeten, hogy mennyire felelőtlen hülye volt. Ha valami droghasználattal kapcsolatos problémával fordul valaki orvoshoz, szinte biztosan megkapja a prédikációt. Mintha csak része lenne az ellátási csomagnak. A korai kezelésbevétel a legtöbb krónikus állapot esetében ma már alap. De a függőség esetében még mindig makacsul él a tévhit, hogy csak akkor lehet valakin segíteni, ha már elérte az abszolút mélypontját. És hogy ahhoz, hogy bármilyen ellátásban részt vegyen, ahhoz neki kell előbb megugrania a gyakran életszerűtlenül magas bejutási küszöböt. A legtöbb kockázatvállaló cselekedet esetében természetes, hogy próbáljuk csökkenteni a tevékenység ártalmait – biztonsági övvel, sisakkal, tanácsokkal. De ha szerhasználatról van szó, az ártalomcsökkentő információt úgy tekintik, mint felelőtlen drognépszerűsítést. Ha valaki szívbeteg vagy cukorbeteg, és romlanak az értékei, akkor az orvos rákérdezhet az életmódjában bekövetkezett változásokra, de alapvetően nem a megszégyenítésére fókuszál. Legfeljebb a gyógyszerezését állítja be. Viszont ha valaki a függőségével kapcsolatos ellátásban vesz részt és visszaesik, akkor azt rögtön a jellemhibájának tudják be és ledorongolják. Ha nem működik a kezelés valamilyen krónikus betegségnél, az orvos elgondolkodik, hogy lehet-e valamilyen alternatív gyógymódot kipróbálni. Ha viszont egy függőről van szó, akkor megkapja, hogy „nem elég motivált”, és biztos az ő hibája, hogy a kezelés nem működik. Amikor egy krónikus betegnek fájdalmai vannak, akkor együttérzéssel találkozik és felírnak neki valamit. Ha egy függő panaszkodik fájdalmakra, szorongásra stb., akkor megkapja, hogy biztos csak színlel, és hogy ez nem is igazi fájdalom, csak drogot akar. És vajon mikor látunk olyat, hogy egy cukorbetegtől vagy egy depresszióstól megkövetelik, hogy valamiféle katonai kiképzőtáborokra emlékeztető fegyelmezésen és elszigetelésen menjen keresztül csak azért, hogy felépüljön? Még mindig élénken él az a tévhit, hogy ahhoz, hogy egy függőséggel küzdő ember változni tudjon, ahhoz először meg kell törni benne valamit. Mert a függő az „olyan” – és akkor itt jönnek a különféle jelzők. Hazug. Lusta. Manipulatív. És a többi. És sajnos ezek a megbélyegző hiedelmek magukba az érintettekbe is beépülnek – belső, internalizált, önbeteljesítő stigmává válnak. Kényelmetlen témák, kényelmetlen kérdések ezek, amikkel az ellátórendszer sem szeret szembesülni. Lehet engem utálni azért, mert merem őket felhozni. De az biztos, hogy sokat kell még ezekről beszélnünk, ha azt szeretnénk, hogy ne hulljon ki ennyi ember és többen legyenek képesek elindulni a felépülés útján.

Elgondolkodtam, milyen furcsa jószág is az együttérzés és a társadalmi szolidaritás. Szűkösen mérik idehaza. Különösen, ha a társadalom margóján élő embercsoportokról van szó. És az életkorral ez is egyre csökken. Ott vannak például a kórházakban hagyott csecsemők. Na ahhoz már szív- és lélektelen genyának kell lenni, hogy az ember ne érezzen velük együtt. A legtöbb embernek elszorul a szíve, ha csak rájuk gondol. Aztán ott vannak a gyermekotthonok lakói. A szolidaritás még itt is valamennyire kitart: a legtöbb embert felháborítja, ha azt hallja, hogy borzasztó körülmények között élnek. Vagy hogy bántják, erőszakolják, adják-veszik őket. Az persze más kérdés, hogy ez leginkább sajnálkozásban és szörnyülködésben nyilvánul meg, nem pedig cselekvő együttérzsében vagy közös cselekvésben a változásért. De legalább valami érzelmet kiváltanak. Viszont a javítóintézetek lakóival már más a helyzet: pedig azok is a gyermekvédelem részét képezik. Az ide kerülő gyerekekre már hajlamos úgy tekinteni a derék polgár, hogy biztos az ő hibája. Hogy ezek már ‘bűnözők”. Akiknek akár a verése is indokolt lehet. Ezek nem olyan gyerekek, mint a mi gyerekeink – erkölcsileg „selejtesek”, „rosszak”, megérdemlik. Pedig ha egyenként megnéznénk, hogy milyen utat jártak be a születésüktől kezdve, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a saját gyerekeink bármennyivel is különbnek bizonyultak volna hasonló körülmények, behatások között. Nagyon sok olyan fiatal van köztük, akik gyalázatosan kis esélyt kaptak az élettől egy értelmes, szeretettel és gondoskodással teli gyermekkorra – amire bármilyen értelmes életet lehetne építeni. Na és miután ezek a gyerekek felnőnek, és nagy részük a mélyszegénységben élők, az utcán, a margón tengődő egzisztenciák, szexmunkások és szerhasználók, hajléktalan emberek tömegének adnak utánpótlást – akkor már végleg eltűnik az együttérzés, amit gyerekként még többé-kevésbé (leginkább persze kevésbé) kaptak. Már nem látja benne azt a cuki intézeti gyereket, aki egykor ugyanolyan szükségletekkel, vágyakkal indult neki az életnek, mint az ő gyereke – csak éppen rögtön hatalmas pofonokat kapott. A közgondolkodás a legritkább esetben fedezi fel a kapcsolatot a kórházban hagyott csecsemő, a családon belül vagy a gyermekotthonban bántalmazott gyerek és az utcán magát szétcuccozó, drog vagy szexuális szolgáltatás árulásával megélni próbáló felnőttek között. A legritkább esetben kérdezi meg: kedves embertársam, vajon veled mi történt, hogy itt vagy, hogy így élsz? Ellenben beindul az ítélkező üzemmód: tüntessék el, büntessék meg, ne is kelljen látni. Oldja meg a rendőr. Minek ment oda? Hát így. (note to myself)

„Tudom csak én szívtam kólát itthon / Nyugalom van a gyerekeknek tartom a titkot” – így indul a szám, aminek a refrénjét kiabálják a tinik Curtisszel együtt a Puskás Akadémia karácsonyi ünnepségén: “Pezsgők, kaviár, k…vák/ Nem elég egy nő mindegyiket szúrnám” Azzal a Curtisszel, aki nemrég telehaknizta az ország középiskoláit, mint az Orbán-kormány egyfajta hivatalos droprevenciós (!) nagykövete. Szalay-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára megbízásából (akit egyébként ittas vezetésen kaptak). Eközben négy éven (!) keresztül kitiltották a szakmai szervezeteket az iskolákból, mert veszélyesnek (!) kiáltották ki a civil szakembereket a fiatalok lelki egészségére. A szakmai szervezetek csak hivatalos minisztériumi engedély birtokában tarthatnak iskolai prevenciót. És amikor a fővárosi önkormányzat a legutóbb drogprevenciós szakmai képzést tartott iskolai szociális munkásoknak és pszichológusoknak, egyenesen azzal vádolták, hogy – idézem – „iskolákban népszerűsítené a drogozást a baloldal”. Szóval a kormányt baromira zavarja a komoly szakmai alapokon álló drogprevenciós munka, miközben Curtis meg simán üvöltözhet a kóláról az orbánista focializmus elitképzőjében tanuló ifjoncoknak. Ja és akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen műbalhét levág minden héten Laci biztos a „kábítószert népszerűsítő” zenészek ellen. Jeez, gyerekek, ez az ország azért nem semmi. ‍ Ilyenkor felnézek, nem szakad-e rájuk az ég.

Történelmi elnöki rendeletet írt alá csütörtökön Trump elnök – Amerika egy lépéssel újra közelebb került a szövetségi szintű kannabisz-legalizációhoz! Az elnök a kannabiszt a legveszélyesebb drogok I. jegyzékéről áthelyeztette a III. jegyzékre. Ami jóval kevésbé szigorú és az orvosi használatot is elismeri. Ezenkívül kibővítette a kannabidiol (CBD, ez a kannabisz növény nem pszichoaktív, de görcsoldó, antipszichotikus hatásokkal rendelkező hatóanyaga) legális hozzáférhetőségét is. Orbán Viktor Trump amerikai elnök legnagyobb rajongói közé tartozik – és amit különösen dicsér benne, az a békepártisága. Hogy elkötelezett az értelmetlen háborúk befejezése mellett. Nos, aki olvassa az oldalt, tudja, hogy én a legtöbb dologban nagyon nem értek egyet se Orbánnal, se Trumppal. De ha már békepártiság: miért nem követi a Kárpátok Géniusza az Amerikai Sast annak a háborúnak a befejezésében is, aminek aztán tényleg az ég világon semmi értelme? A fűellenes háborúról beszélek. Csak a mihezartás végett: Magyarország még a kannabisz egyébként tudományosan igazolt orvosi használatát sem hajlandó elismerni. Jelenleg is az EU bíróság előtt van a kötelezettségszegési eljárás, amit amiatt indítottak, hogy Magyarország az EU ellen, Oroszországgal együtt szavazott a kérdésben az ENSZ-ben. Direkt megnéztem: a kormánypárti sajtó, ami máskor soha se rest Trump elnököt ajnározni, most mélyen hallgat Trump döntéséről. Nem cikkezik erről a kormánypárti Drogkutató Intézet, ami szerint a zéró-tolerancia az egyedüli út a világon. Nem posztolt Horváth Laci biztos sem, aki előszeretettel bírálja a Nyugatot a „liberális drogpolitikája” miatt. Ez valahogy ugye nem illik bele a világképbe. Mi a franc, srácok, elvitte a cica a nyelveteket? ‍♂️