Széljegyzetek

James Baldwin, amerikai fekete polgárjogi aktivista és író szerint két gondolatot kell észben tartani ahhoz, hogy elkerüljük az igazság-szerető ember két csapdáját.

Az első csapda: a gyűlölet. Nagyon könnyen felhorgad a lelkünkben, akárhányszor igazságtalansággal, és igazságtalan emberekkel találkozunk. Túl könnyen válhatunk mi is gyűlölködővé, miközben eredetileg a gyűlölet ellen akarunk küzdeni.

És a másik csapda a kétségbeesés. Ami oly könnyen hatalmába kerít, valahányszor nem vagyunk képesek megszüntetni az igazságtalanságot. Amikor azt látjuk, hogy az igazságtalan ember győzedelmeskedik.

Baldwin szerint ahhoz, hogy ne váljunk gyűlölködővé, szükségünk van az elfogadás erényére. Elfogadni az életet olyannak, amilyen. Az embereket olyannak, amilyenek. Az igazságtalanságot, mint a világnak a szerves részét. Mondhatni, mint hétköznapi és természetes dolgot. Megérteni és feltárni, hogy ki miért olyan, amilyen, démonizálás nélkül.

Másrészről viszont ennek az elfogadásnak nem szabad apátiába torkollnia. Hogy elkerüljük a kétségbeesést, szükségünk van arra is, hogy egyetlen igazságtalanságot se tudjunk elfogadni azzal a közönyös vállrándítással, amivel a hétköznapi dolgokon tesszük túl magunkat.

Bölcs tanács. Mint minden nagy igazság, ez is paradoxonnak tűnik első látásra. Pedig a kettő valójában egymásból következik. Csak így leszünk képesek szívből küzdeni az igazságtalanságok ellen, mondja Baldwin – olyan szívvel, ami mentes a gyűlölettől és a kétségbeeséstől.

A mértéktelen piálással vagy drogozással kapcsolatos közbeszéd sokáig magát a szert és annak használatát tekintette az elsőszámú problémának. Eszerint vannak emberek, akik genetikailag nem képesek kontrollálni az ivásukat/drogozásukat. És ha a szer használatát elkerülik/felfüggesztik, akkor a probléma magától megoldódik.

De ez a megközelítés a felszínen marad. A szerhasználat ugyanis mindig csupán tünet. Azzal, hogy pusztán arra törekszünk, hogy kivegyük a szerhasználatot a képletből – még nem jutunk el a problémák gyökeréig. Azt állítom, hogy még ha sikerülne is elérni a „drogmentes társadalom” utópiáját (persze a valóságban nem lehet), attól sem lenne szükségszerűen jobb a világ.

Nem azt mondom, hogy a józanság ne lehetne fontos cél. De ha kizárólag az absztinenciára, a drogmentességre fókuszál valaki úgy, hogy nem tárja fel azt az összetett szerepet és rendeltetést, amit a szerhasználat betölt az egyének és közösségek életében – hát akkor az pusztán tüneti kezelés. Ez az, ami igazából meghatározza, hogy egy szer használata káros vagy sem, nem önmagában a szer kémai tulajdonságai.

Az utóbbi időben szerencsére Máté Gábor és egyéb, a tudományos kutatások eredményeit és ősi szellemi hagyományok bölcsességét közérthetően a nagyközönség számára is elmagyarázó gondolkodók nyomán egyre többet beszélünk a függőség gyökereiről.

Például arról, hogy az emberek egy jelentős része azért iszik/drogozik, hogy elhallgattassa a Belső Kritikust. Nem mindenki persze. De aki függő viszonyba kerül valamilyen szertől, azoknak a jelentős része igen. Azt a makacs lehúzó hangot, ami fáradhatatlanul kritizálja, bírálja, méricskéli, leértékeli belülről. És hogy milyen fontos, hogy feltárjuk: honnan ered ez a hang. És honnan ered, mivel jár a vágy, hogy elhallgattassuk.

Gyakran ez a hang egy olyan felnőtt hangján szólal meg, aki az egyén gyermekkorát keserítette meg a folyamatos szekálásával. Vagy egyszerűen csak soha nem adott elismerést, megbecsülést, és a hallgatásával alázott porba. Ez a trauma: amikor az ember elszakad saját magától, önvalójától. Folyamatos készültségben, riadóban él, hogy eltakarja a sérülékeny részeit a világ elől. A félelem falaival keríti körbe magát, hogy elkerülje a fájdalmat – de így az örömöt is távol tartja. Így szüksége van pót-örömökre.

A traumáknál még kevesebbet, de szerencsére már szintén egyre többet beszélünk arról is, hogy a függőség – társadalmi jelenség. Az a tény, hogy ilyen sok ember érzi magát lehasítva, leszakadva a saját énjétől – érzi úgy, hogy nem képes hitelesen kapcsolódni önmagához – sokat elmond az egész társadalmunkról.

Egy olyan társadalomban élünk, ahol a „normalitás” keretei eltávolodtak a társadalmat alkotó emberi lények legbensőbb szükségleteitől. Egyrészt mert emberek tömegei élnek a margón: születésüktől fogva bántva, leszakadva, elhagyatva, kirekesztve. Egyik napról a másikra élve – túlélő-üzemmódban. Akik körében nagyságrendekkel magasabb a függőségek előfordulása és súlyossága.

Másrészt mert hiába teremtettünk magunknak soha nem látott anyagi jólétet, technológiai fejlődést, egyben egyre kevesebben, egyre kevésbé vagyunk képesek megtalálni a jelentést az életünkben. Avagy a rövidtávú intenzív kielégüléssel kecsegtető élvezetek hajszolása közben egyre távolabb kerülünk a tartós elégedettségtől és a fenntartható örömtől.

Ha ezeket a problémákat nem vetjük fel komolyan, társadalmi szinten, akkor minden jószándék ellenére is csupán sziszifuszi küzdelmet vagyunk képesek folytatni olyan jelenségekkel szemben, mint a függőség. Ezért is van az, hogy a Drogriporter nem azonosul az olyan felszínes üzenetekkel, mint a „mondj nemet a drogokra” vagy „harcoljunk a drogok ellen” és a többi.

A probléma soha nem a drog, sőt, nem is az ember, aki használja. A probléma mindig a rendszerek szintjén van – családok, közösségek, társadalom – amik újratermelik a traumákat, a kirekesztést és az elidegenedést. Az emberben nem problémát kell látni, hanem a probléma megoldásának a kulcsát.

Az elme általában kétféleképpen reagál arra, ha valaki megbántott.

Az egyik, hogy elkezdesz magadban fortyogni. Százszor lejátszod a fejedben a történteket. Elmés riposztokat eszelsz ki, amiket elmondhattál volna. Megmagyarázod magadnak, hogy a másiknak miért nincs igaza, és neked miért van. Végtelen loop-okban dédelgeted a sérelmedet. Ragaszkodsz hozzá.

A másik pedig az, hogy túl gyorsan túl akarsz lenni az egészen. Beadod a derekad. Á úgyis mindegy. Most kell nekem ez a konfliktus? Fenébe a negatív érzésekkel. Összpontosítsunk inkább arra, ami pozitív. Ne is beszéljünk róla, ami múlt, az elmúlt. Söpörjük be a szőnyeg alá!

Egyik sem kedvez annak, hogy megfelelően kibeszéld a konfliktust az illetővel.

Az utóbbi időben egy másik módszert gyakorlok. Több-kevesebb sikerrel.

Mielőtt reagálnék, előbb reflektálok – magamra. Nem akarom rögtön lesöpörni, amit érzek. Nem akarom rögtön meggyőzni magam, hogy amit érzek, az rossz, szégyellésre méltó és semmi értelme. Nem. Először magamba nézek, és megvizsgálom, hogy mit is érzek. Milyen fizikai észlelésekkel jár, amit érzek. Hol érzem, amit érzek, milyen formájú, milyen súlyú? Megnevezem, felcímkézem az érzést. De nem ítélkezek, nem minősítem magam. Egyszerűen próbálok jelen lenni ebben az érzésben. Elfogadom, hogy van. Együttérzek magammal: tudom, hogy amit érzek, annak oka van, és üzenetet hordoz számomra. Történetet mond el rólam. Amit érzek, önmagában soha nem illegitim vagy érvénytelen.

De egyben azt is tudom, hogy amit érzek, az nem azonos velem. Nem uralkodik rajtam. Egyszerűen csak jelen van. Keletkezik és elmúlik. Azzal tudom a legnagyobb szenvedést okozni magamnak, ha azonosulok vele. Ha hagyom, hogy átitasson. A helyzet az, hogy akár igazam van egy adott konfliktusban, akár nincs: végső soron mindig rólam szól, ha tartósan pocsékul érzem magam, és nem a másikról.

Gyakran egy konfliktus után félünk magunkba nézni: félünk tőle, hogy ha önmagunkba nézünk, azzal automatikusan elismernénk, hogy a másiknak van igaza. Inkább próbálunk mindenféle dolgot előásni, ami alátámasztja a saját felháborodásunkat és a másik hibáját. Pedig ha beiktatjuk ezt az önreflexiós fázist a folyamatba, az önmagában egyáltalán nem jelenti szükségszerűen azt, hogy feladnánk az igazunkat. Nem mondunk le automatikusan a reakcióról sem. Viszont mindenképpen tudatosabban fogunk tudni reagálni. Még akkor is, ha végül úgy döntünk, hogy a legjobb reakció – a nem reakció.

„Döbbenetes dolgokra derült fény”: „Jean-Claude Van Damme végig be volt kokainozva egyik leghíresebb filmje forgatásán” – ezt a posztot dobta fel elém ma reggel a közösségi média.

Hú és ha még tudnák az emberek, hogy hány híres ember volt bedrogozva, miközben olyan dolgokat csinált, amelyekről azóta Wikipedia szócikkeket olvashatunk ötven nyelven.

Színészek. Vállalatigazgatók. Bankárok. Sportolók. Katonák. Művészek. Írók. Politikusok.

A helyzet az, hogy az alkohollal ellentétben, ami ebből a szempontból elég fapados drog, aminek a hatásait viszonylag könnyen felismeri bárki, egy csomó olyan legális és illegális szer van, aminek a hatásait csak a vájt fülű, éles szemű ember ismeri fel. Sőt, én ezen a téren rendelkezem némi tudással és tapasztalattal, de velem is előfordult már, hogy egyáltalán nem vettem észre, hogy valaki éppen tudatmódosító szer hatása alatt van.

Bár az emberek jelentős része azt gondolja, hogy a „kábítószerek” hatásait könnyen felismerné, hiszen részegséghez hasonló sztereotípiákban gondolkodik róluk – ez valójában nincs így. Például a stimulánsok között nem egy olyan van, aminek a hatása alatt teljesen összeszedett, normális beszélgetéseket tud valaki folytatni a nagymamával anélkül, hogy a nagyinak akár fogalma lenne róla, hogy be van állva.

Azt különösen viccesnek tartom, amikor szülőknek szóló tájékoztatásokban arról írnak, hogy így és így ismerheted fel, ha a gyereked „drogos”: hosszú ujjú pólót visel nyáron, bent is napszemcsit, tűket vagy tasakokat találsz a szobájában stb. Én azt gondolom, hogy a szülőnek nem ilyen jeleket kell kutatnia a tinédzser gyereke szobájában. Van egy ennél sokkal tutibb módszer: beszélgetni kell a gyerekkel. Őszintén.

És persze nem árt az sem, ha a szülő is tájékozódik – például ezért építjük a Drogriporter Tudástárat is, amit majd belinkelek a kommentbe.Ja

Amikor belekukkantok bármilyen olyan cikk alatt a hozzászólásokba, amiben arról van szó, hogy anyukáknak/szülőknek milyen nehéz az első években, elszörnyedek. Hihetetlen, tényleg, hogy milyen kis együttérzés szorult az emberekbe. Hogy milyen sokan éreznek kényszert arra, hogy lekicsinyeljék, leszólják mindazt a nehézséget, amit valaki átél ebben az időszakban. És ez visszavezethető arra, hogy úgy általában emberek tömegeiből az, amikor másik ember megosztja a saját baját, csupán azt a reakciót váltja ki, hogy rátromfoljon, zárójelbe tegyen, ítélkezzen.

Bezzeg én. Az semmi. Várjál csak amíg nagyobb lesz. Amit én élek át, na az valami. Nekünk sokkal nehezebb volt oszt mégse panaszkodok. Majd meglátnád. Nekem színtiszta öröm volt, én nem értem, miről beszél. Minek ment oda. Nem kellett volna. Ő akarta. Engem bezzeg nem, pedig.

És persze mielőtt valaki hozzászólná (hiszen ebben is kényszert érzünk a zárójelbe tételre és relativizálásra): igen, ez nem csak a szülőséggel kapcsolatban van így. Úgy általában nehéz megosztani az embernek a nehéz megélt tapasztalatát, bármilyen témában, hitelesen és őszintén, anélkül, hogy ne kelljen rettegnie tőle, hogy ráugorjanak.

Soha nem felejtem el, amikor még iskolásként meginterjúvoltam a holokausztot túlélő utolsó zsidót Tiszakécskén. Ő mesélte, hogy amikor hazatért, és próbálta elmondani, mit élt át Auschwitzban, az egyik szomszédasszony dühösen összehúzta a szemöldökét: „Jól van, jól van, mi is szenvedtünk, nekünk például az oroszok elvették a párnánkat.”

Miért nem vagyunk képesek néha egy kicsit háttérbe tolni azt a fene nagy egónkat és meghallgatni a másikat, nyitott szívvel, nyitott elmével? Persze költői kérdés, tudom a választ. Mert nem vagyunk képesek szembesülni a saját félelmünkkel, a saját fájdalmunkkal, amit őrzünk, dédelgetünk ott bent.

Sokat lehet olvasni arról, hogy miként használjunk különféle lelki és spirituális gyakorlatokat a sokféle negatív tapasztalásaink, érzelmeink észlelésére és kezelésére. Alapvetően egy csomó ilyen gyakorlat ilyen módon is épült be a nyugati terápiás gyakorlatba: például a „mindfulness-alapú stressz csökkentés”.

Viszont éppen annyit kellene beszélnünk arról is, hogy miként használjuk ezeket a módszereket a pozitív észleléseink és érzelmeink megélésében. Ami már egyáltalán nem olyan magától értetődő. Hiszen az ember mondhatja erre, hogy oké, segítségre van szükségem ahhoz, hogy menedzseljem a dühöt, a stresszt, a depit. De miért kellene nekem bármilyen módszert használnom arra, hogy „kezeljem” az örömömet, a gyönyörömet?

Hiszen örülni, a jót élvezni mindenki tud! Vagy nem?

A válasz nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolnák.

Én úgy látom (persze nem csak magamtól, hanem nálam jóval bölcsebb emberek útmutatása nyomán), hogy a szenvedéseinknek kétféle gyökere van. Az egyik az, hogy kényszeresen kerüljük a fájdalmat és kényelmetlenséget, és nem tudunk vele mit kezdeni. A másik pedig az, hogy kényszeresen hajszoljuk, habzsoljuk a gyönyört és – nem tudunk vele mit kezdeni.

Az élet kisebb-nagyobb örömeit úgy élvezni, hogy közben nem alakítunk ki egyfajta egészségtelen ragaszkodást éppen olyan nagy művészet, mint az élet kisebb-nagyobb fájdalmait úgy elviselni, hogy nem menekülünk előlük kényszeresen. Mindkettő része a gyakorlatnak – ha úgy tetszik, éppúgy meg kell tanulnunk fájni, mint örülni.

Akik nem csinálták, nem is tudják, hogy a testmozgás milyen jót tud tenni – nem csak a testednek, nem csak a fizikai, de a mentális állapotodnak is.

Rendszeresen futok és úszok. De tudom, hogy a sportolás egyben kiváltság is. Amióta szülő lettem, azóta ezt méginkább megértettem.

A futópályán néha tudom irigyelni a gazella testű profi futókat, akik könnyedén habzsolják a kilométereket. De csodálni leginkább azokat az embereket tudom, akiken látom, hogy minden méter komoly erőfeszítésbe, esetleg lemondásba került a számukra.

Kórosan elhízott emberek. Idősek. Fogyatékkal élők.

Szegényebb sorból származók, akiknek nem telik menő futócipőre.

Anyukák, akik szülés után próbálnak időt szakítani arra, hogy leadják a feleslegessé vált kilókat.

Ha lassan is, ha kínszenvedés árán is, de ott vannak és mozognak. Ahelyett, hogy legyintve elhevernének a kanapén.

Gyerekként nem voltam túl ügyes. Nem volt tehetségem a sporthoz (legalábbis ezt mondták), ami összefüggött egy születési izületi rendellenességgel is. Emlékszem, hogy az iskolai tesiórán hányszor és hányféleképpen megszégyenítettek emiatt. A tanár is. És nem csak engem: mindenkit, akik hozzám hasonlóan valamennyire is kilógott a sorból. A kövér kisfiút/kislányt. A vastag szemüvegest.

Az edzések is főleg versenyistállók voltak: arra szolgáltak, hogy kiszelektálják és kineveljék a jövő versenysportolóit. Akinek meg nem ment annyira jól, az kudarc-élményekkel telve lemorzsolódott. Sajnos a generációmban nagyon sok embernek elvették a kedvét a rendszeres testmozgástól azok, akiknek elvileg az lett volna a feladatunk, hogy megszerettessék azt.

Nem tudom, hogy ez mostanában is így van-e. De jó lenne, ha nem így lenne. Jó lenne, ha a sportban a mozgás öröme is számítana, és nem csak a teljesítmény és a verseny. Jó lenne, ha azokat becsülnénk meg leginkább, akik a legnagyobb áldozatot hozzák a testmozgásért, és őket támogatnánk a legjobban abban, hogy mozogjanak – és örömet leljenek benne.

Sok újdonsült szülővel – sorstársaimmal – beszélgetve, szemükbe nézve látom ugyanazt a kimondott, vagy kimondatlan sértettséget: „Miért nem szóltak, hogy ez ilyen nehéz lesz?”

Valahol nagyon át tudom érezni ezt. Mert az ember, jó esetben, csak olvasott, hallott róla – de mégis, megélve ez bizony nagyon más. És az ember okkal, joggal tudja nagyon magára hagyottnak érezni magát. Egy olyan feladattal, kihívással küzdve, amihez nem kapott kellő felkészítést és támogatást.

Pedig annyi minden van, amire a neveltetésünk felkészít minket. Hasznos és haszontalan dolgok. Hosszú éveket töltünk el az iskolában, és sajnos nagyon sokminden, amit ott és akkor mind mi, mind a tanáraink véresen komolyan vesznek, végső soron nem bizonyulnak túl hasznosnak számunkra. Eközben felnőttként döbbenünk rá, hogy mennyi minden van, ami ezerszer fontosabb az életünk, a boldogulásunk szempontjából, és amivel kapcsolatban szinte semmi felkészítést nem kaptunk. Ilyenek a párkapcsolatok és ilyen a gyermeknevelés is.

Milyen ironikus: egy úton-útfélen a család fontosságát hangoztató, a gyermekszülést propagáló kultúrában éppen csak az hiányzik, hogy az embereket megtanítsák családban működni: mint társ, mint szülő.

Többen írták már kommentben, hogy ők bevezetnék a kötelező „jogosítványt” a szülők számára: csakis bizonyos feltételek mellett, vizsgákat letéve lehessen gyereket vállalni. Ez mind szép, de szerintem a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy vajon ki fogja felkészíteni a jövendő szülőket és hogyan. Hogy megkapják-e azt a pszicho-szociális támogatást, ami segít nekik jó szülővé válni. Ami feltételezi, hogy ne vigyék tovább a saját gyermekkori traumáikat, hanem képessé váljanak feldolgozni azokat.

Ez elsősorban nem fegyelmezés hanem támogatás kérdése: pusztán lexikális ismeretektől senki sem lesz jó szülő. Ahhoz, hogy a gyereknek megfelelő szeretetet, gondoskodást és figyelmet adj, ahhoz előtte neked is meg kell kapnod ezeket. Ha gyermekként nem kaptad meg a szüleidtől, akkor legalább fiatalként, felnőttként, empatikus és hozzáértő segítőktől, oktatóktól, gyógyítóktól, társaktól.

Korunkban szülőnek lenni – sajnos gyakran borzasztó magányos dolog.

A mi kis nukleáris család-buborékjainkban fuldokolva olyan önkorlátozó hiedelmek uralkodhatnak el rajtunk, amelyek önbeteljesítővé válhatnak. Miközben a közösségi média és profitéhes vállalatok által megszűrt, cukorszirupos képet kapunk „mindenki másról” – hogy milyennek kell lennie „a” jó szülőnek. És összehasonlítgatva, méregetve magunkat ezekhez a sablonokhoz, felőröljük a saját önértékelésünket. Nem csoda, hogy a tapasztalatok megosztása is gyakran átmegy méricskélésbe, ítélkezésbe, önigazolásba – frusztrációk egymásra fröcskölésébe.

Én nem akarok senkinek semmit előírni arról, hogy milyen „a” jó szülő. Legfeljebb a saját megélt tapasztalataimat oszthatom meg. És ezen keresztül az üzenetet, ami remélem áthatol a mindennapok gyakran idegőrlő szürkeségébe is: nem vagy egyedül!

„Vedd le a kib…tt hátizsákodat” – kiabált rá angolul a jegyellenőr a budapesti reptéren a buszra várakozó külföldi hölgyre.

Azt hittem, nem jól hallok. De amikor a nő csak nem vette le a hátizsákját (lehet, hogy nem értett angolul), a felpaprikázott ellenőr csak ráordított mégegyszer. A buszmegálló zsúfolásig megtelt várakozó utasokkal, mindegyiknél bőröndök és táskák. Az ellenőr „kérése” természetesen méltánylandó lett volna – ha egy udvarias kérésként adta volna elő, nem pedig úgy, mint valami katonai kiképző-őrmester.

Lehet, hogy családi transzgenerációs traumáim folytán, de kezdtem úgy érezni magam a tülekedő tömegben, mintha valami Appelplatzon lennék Treblinkában.

Amikor megérkezett a busz, az ellenőrök katonás, pattogó utasításokkal próbálták rendezetten felszállítani az embereket a buszra. „Mozduljál már a busz hátsó részébe” – kiabáltak rá azokra, akik a középső részen próbáltak elhelyezkedni a csomagjaikkal. Egy kisbaba sírni kezdett az anyja hurcijában. „Lehetne ezt udvariasabban is,” morogtam az ellenőr irányába, de nem hallotta a tülekedésben.

Elfogott a szekunder szégyen. Vajon hogyan veszik a bátorságot ezek, hogy ilyen suttyón bánjanak emberekkel? Eltűnődtem, hogy vajon mi lenne, ha nem fizető utasok lennénk, hanem mondjuk teljesen kiszolgáltatott menekültek? Brr, nem szeretném átélni…

És beugrott az, amit Hannah Arendt írt a gonosz banalitásáról. Emberek – nem is különösen gonosz emberek – egy olyan rendszer részévé válnak, ahol hatalmat kapnak mások fölött. Csavarok a gépezetben. Tömeget kell irányítaniuk. És az emberek hamarosan biomasszává silányulnak a szemükben. Gyurmázható biomasszává. Adj hozzá ehhez kimerültséget, rossz fizetést, ezerféle magánéleti frusztrációt, és máris kész a recept. Így születnek a történelem disznóságai is. Nincs ebben semmi misztikum.

A busz megindult. Welcome to Hungary – jegyezte meg az egyik külföldi utas szarkasztikusan.

(note to myself)

Náchmán, a híres haszid rabbi szerint az ember egyrészt olyan dolgoktól fél, amikről tudja, hogy nem bánthatják. Másrészt pedig megkíván olyan dolgokat, amelyekről tudja, hogy nem válnak hasznára. Pedig tudnia kellene, hogy önmagában rejlik mindkettő: az, amitől félnie kellene, és az is, amit egyedül kívánhatna.

Náchmán a 18. és a 19. század fordulóján fejtette ki a tanításait, az ipari forradalom hajnalán. De a tanításai ma nem is lehetnének aktuálisabbak.

Mert ha meg kellene határozni, miért is érezzük ennyire csapdában magunkat mi, a 21. század emberei, hát pont ezért. Mert hiába élünk sokan nagyobb jólétben és nagyobb szabadságban, mint az előttünk élő generációk százai. Valójában ketrecet építettünk magunknak a saját félelmeinkből és vágyainkból.

Tele vagyunk sokarcú, néven nevezhetetlen szorongásokkal, amelyekről hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem „valósak” – valójában az elménk nagyon is valósnak érzékeli őket egy olyan szinten, amihez a racionális ész nem ér el.

És bár szabadságunkban áll sokmindent megtenni, amiről korábbi generációk nem is álmodhattak, valójában végső soron a saját vágyaink zárnak minket börtönbe. Kényszeresen futjuk a kis köreinket, hogy még több élvezetet, még több elismerést sajtoljunk ki olyan dolgokból, amik hosszú távon nem hozhatnak elégedettséget az életünkbe.

Lehet, hogy ketrecünk rácsai aranyból és ezüstből vannak – de akkor is csak ketrecek. És ahogy a magunk ketrecét a saját elménkkel építjük fel, a szabadulásunk kulcsa is az elménkben rejlik. A felismerésben, hogy amiben menedéket keresünk, attól inkább tartanunk kellene – és ami igazi megelégedést hozhat, az mindig ott van tőlünk csupán karnyújtásnyira, de nem vesszük észre.

(note to myself)