„Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványos tenger felszínén lebeg – azon az energiamozgásokkal, képekkel és impulzusokkal teli tengeren, amit a pszichénk alkot,” jelentette ki James Hollis, a legjelentősebb élő jungiánus pszichológus. Számomra ez egyik legcsodálatosabb metafora, amit az emberi lélek mélységéről valaha is megfogalmaztak. Többek között sokat elmond arról is, amit „szabad akaratnak” nevezünk, nagy becsben tartunk vagy éppen elvetünk – és többnyire teljesen félreértünk. Az egyik álláspont szerint a szabad akarat irányítja az emberi viselkedést. Racionális állatok vagyunk, akik mérlegre tesznek minden döntést a következmények szerint. Magunknak köszönhetjük a jót is és a rosszat is. És van, aki szerint az ember minden döntését az ok-oksági láncolatok gyakran láthatatlan, de a felszín alatt nagyon is ható hálózata diktálja. Az ember pusztán vak, akarattalan bábként botorkál a sors által neki kirendelt pályán. Esetleg, mint ahogy Luther gondolta, egy ló, amit vagy az Isten vagy a Sátán ül meg. Hollis metaforája mindkét álláspont fogyatékosságára rámutat. Egyrészt arra, hogy többnyire túlbecsüljük az egyén kontrollját az élete fölött: valójában sokkal jobban befolyásolnak minket velünk született genetikai, családi mintázatok, kulturális történetek, egyéni és kollektív traumák és a tudattalan különféle dinamikái, mint gondolnánk. Másrészt viszont nem vagyunk teljesen tehetetlenek ezekkel szemben: ha nem is tarthatjuk ellenőrzés alatt a tengert, de ha megfelelően kiismerjük, ha megfelelő eszközöket szerzünk hozzá, akkor képesek vagyunk navigálni rajta. Képesek vagyunk vitorlánkba fogni a szelet. Képesek vagyunk meglovagolni a hullámokat. A csillagokhoz fordulhatunk iránymutatásért. Ez a metafora egyrészt azt tanítja, hogy létezik emberi felelősség, van emberi szabadság – a maga kontextusában. De leginkább aláztra int bennünket. Egyrészt a saját egyéni akaratunk mindenhatóságába vetett hitünkkel és a kontroll-mániánkkal kapcsolatban. Másrészt alázatra tanít más emberekkel kapcsolatban is. Ne ítélkezzünk túl könnyen! Egy ember minden cselekedete mögött világok rejtőznek. Sok-sok korábbi generáció megélt és meg nem élt életei. Szenvedése és traumái. Bántás és elnyomás. Tanult tehetetlenség és torz kulturális elvárások. Szóval ha találkozol valakivel, aki számodra ismeretlenül és érthetetlenül torz mintát követ az életében – lemarad, nem teljesít jól bizonyos helyzetekben, önpusztító viselkedést folytat, eluralkodnak rajta bizonyos szenvedélyek, hajlamos lefagyni, magába zuhanni és a többi – ne ítélj túl elhamarkodottan! ❤

Az alábbi nyílt levelet Susan Ousterman, egy a fiát drogtúladagolásban elveszített édesanya (a képen) írta arról, hogy az amerikai elnök tömegpusztító fegyverré nyilvánította a fentanil nevű drogot és latin-amerikai hajókat robbant fel a drogellenes háború nevében. Lefordítottam magyarra, hiszen nem csak nagyon hiteles és megrázó vallomás, de egyben rendkívül erős kritikát fogalmaz meg arról a szemellenzős drogpolitikáról, amit Trump mellett Orbán is folytat idehaza. Lehet olvasni, osztani! ❤ A fentanil, ami a fiam halálában szerepet játszott, nem „tömegpusztító fegyver” Decemberben a szövetségi kormány bejelentette, hogy „tömegpusztító fegyverré” nyilvánítja az illegális fentanilt. Miután eltemettem a fiamat egy fentanillal összefüggő túladagolás után, megértem azt a kétségbeesést, amely miatt egyesek támogatni tudják ezt a döntést. Amikor a gyermeked meghal, azt akarod, hogy az ország végre olyan súllyal kezelje a válságot, amilyet az megérdemel. De a fiam küzdelme megtanított arra, hogy a szélsőséges, büntető jellegű intézkedések még messzebb visznek bennünket attól, ami őt – és számtalan más embert – megmenthette volna. „Tömegpusztító fegyvernek” nevezni a fentanilt erős üzenetnek hangozhat. De azzal a kockázattal jár, hogy gyászoló családokat téveszt meg: azt a hitet kelti bennük, hogy a katonai fellépés megoldás lehet. Miközben valójában további megelőzhető halálesetekhez vezethet. A fentanilt nem olyan értelemben nyilvánították tömegpusztító fegyverré, mint ahogyan a nukleáris, a biológiai vagy a vegyi fegyvereket szokták, a nemzetközi jog vagy a Vegyifegyver-tilalmi Egyezmény szerint. Ehelyett Donald Trump elnöki rendelete arra szolgál, hogy szigorítsa a drogellenes rendészeti fellépéseket, súlyosbítsa a büntetéseket, és bizonyos drogterjesztéssel kapcsolatos bűncselekményeket nemzetbiztonsági jogszabályok alapján büntessen. Ha a Trump-adminisztráció valóban azt hinné, hogy az illegális fentanilt háborús fegyverként használják, akkor miért nem minősíti a túladagolásokban meghalt embereket háborús áldozatoknak? A fentanil tömegpusztító fegyverré nyilvánítása nem jelent kártérítést a gyászoló családoknak. Nem teremt új forrásokat a túladagolás-megelőzésre vagy a szerhasználati zavarok kezelésére. Nem csökkenti a megbélyegzést, és nem változtat azon, ahogyan az érintett családokkal az orvosok, a bíróságok, az iskolák vagy a gyermekvédelmi rendszer bánik. Az olyan családoknak, mint az enyém, nem szabad hamis reményt fűzniük egy olyan címkéhez, amely csupán a drogháború kiterjesztésének igazolására szolgál majd, belföldön és külföldön egyaránt. A közegészségügyi problémákra adott katonai válaszok nem mentenek életeket, és nem gyógyítják a fájdalmunkat. Nem kérdés, hogy a fentanil elképesztő léptékben játszik szerepet a halálozás alakulásában. 2024-ben több mint 80 000 ember vesztette életét túladagolás következtében az Egyesült Államokban, többségük fentanillal összefüggésben. A legfrissebb adatok a túladagolásos halálesetek csökkenését mutatják. Ezek a csökkenések azonban az olyan ártalomcsökkentő eszközökhöz való hozzáféréssel függnek össze, mint a naloxon és a fentanil-tesztcsíkok, a bizonyítékokon alapuló kezelésekkel, mint a metadon és a buprenorfin, valamint más egészségügyi erőforrásokkal – nem pedig a rendészeti fellépés és a büntetés fokozásával, amely évtizedek óta uralja az amerikai drogpolitikát. Alapvető különbség van a szándékos tömeges mérgezés és azon megelőzhető tömeges halálesetek között, amelyeket a drogtilalom, a szabályozatlan kínálat, a kezeletlen fájdalom és a rendszerszintű elhanyagolás hoz létre. Amikor a fentanilt háborús fegyverként keretezik, a szakpolitikai válasz a félelem irányába tolódik el – a militarizáció, a megfigyelés, a letartóztatások és a bebörtönzés felé –, ahelyett hogy olyan beavatkozásokra összpontosítana, amelyek életben tartják az embereket. Politikailag és érzelmileg sokkal könnyebb másokra mutogatni, Kínát, Venezuelát vagy más külső bűnbakokat hibáztatni, mint szembenézni a saját kudarcainkkal. Könnyebb támadásként keretezni ezt a válságot, mint elfogadni az igazságot: szabályozási rendszereink súlyos hibákkal vannak tele, egészségügyi rendszerünk rendszeresen magára hagyja a fájdalomban élő embereket, drogpolitikánk a szenvedést az árnyékba szorítja, és a stigma megakadályozza a hatékony ellátásba történő befektetést. A fiam nem ellenséges harcos volt, és nem egy külföldi ellenfelek által vívott háború áldozata. Egy ember volt, aki testi és lelki fájdalom enyhülését kereste egy olyan rendszerben, ahol a pszichiátriai ellátás, az egészségügyi kezelés vagy a biztonságos lakhatás sokkal nehezebben hozzáférhető, mint a szabályozatlan drogok. Sok szülőhöz hasonlóan én is hittem abban, hogy ha betartom a szabályokat, megbízom a szakértőkben, tisztelem a törvényt, és hiszek az egészségügyi rendszerünkben, akkor a gyermekem védve lesz. A fiam temetése után, öt évvel ezelőtt, válaszokat kezdtem keresni. Amit megtudtam, lesújtó volt: a fiam azért halt meg, mert hittem olyan rendszerekben, amelyeket soha nem arra terveztek, hogy megvédjék őt. Ennél is rosszabb: ezek a rendszerek meggyőztek arról, hogy a büntető drogpolitikák biztonságban tartják őt, miközben valójában veszélynek tették ki. Évek óta azt mondják az olyan szülőknek, mint én: ha a gyermeked drogot használ, bűnözőként kell kezelni. Ha együttérzést mutatsz, akkor elősegíted a rossz döntéseit. Ha túlzottan támogatod, „halálra szereted”. Ezek a narratívák nemcsak félretájékoztatnak. Arra tanítják a szülőket, hogy kételkedjenek a saját ösztöneikben. Olyan rendszerekbe húzzák be a családokat, amelyek büntetnek ahelyett, hogy gyógyítanának. És amikor a gyerekek meghalnak, a szülők nemcsak az elviselhetetlen gyásszal maradnak magukra, de a könyörtelen bűntudattal is, ami az évtizedes hiteltelen drogpolitika terméke. Az olyan családoknak, mint az enyém, nincs szükségük újabb hadüzenetre. Az elveszített gyermekeink jobbat érdemeltek. Azok, akik még élnek, szintén. Ma ugyanezt a dinamikát látom kibontakozni országos szinten. Miközben a nyilvánosságnak lebombázott hajókról készült képeket mutatnak, és külföldi ellenségektől óvnak, a tények mást mondanak: a fentanil túlnyomórészt legális belépési pontokon keresztül jut be az Egyesült Államokba, leggyakrabban amerikai állampolgárok által csempészve. A képmutatás megdöbbentő. Miközben az adminisztráció azt állítja, hogy a gyermekeink nevében cselekszik, hatalmas megszorításokat javasolt a naloxon (túladagolási halálokat megelőző gyógyszer – a ford.) finanszírozásában, megpróbálta leépíteni a SAMHSA-t (az Egyesült Államok Addiktológiai és Pszichiátriai Szolgáltatásokat Felügyelő Hivatala – a ford.), és olyan döntéseket hozott, amelyek akadályozzák az egészségbiztosításhoz való hozzáférést a szerhasználati zavarral élők számára. Íme az igazság, amit semmilyen mértékű militarizáció nem tud eltörölni: az emberek okkal használnak drogokat. Sok esetben (bár korántsem mindegyikben) a fájdalmat, a traumát, az elszigeteltséget, a kezeletlen pszichiátriai betegséget és a kétségbeesést próbálják túlélni. Amikor az ellátás elérhetetlen, a drogok töltik be az űrt. Ebből a valóságból nem lehet kibombázni magunkat. A fájdalmat nem lehet büntetéssel megszüntetni. És nem lehet megelőzni a túladagolásos haláleseteket azzal, hogy még inkább ráerősítünk arra a politikára, ami ezeket az ártalmakat eleve létrehozta. Ami a fiamat – és több ezer más embert – megmenthette volna, nem a szigorúbb büntetések vagy a jelképes címkézések. Hanem az, hogy a bizonyítékokon alapuló, együttérző pszichiátriai és addiktológiai ellátás mindenki számára hozzáférhetővé váljon. A droghasználat kriminalizálásának megszüntetése. A veszélyes, szabályozatlan kínálat felváltása egy szabályozottal. És a hazai szakpolitikai kudarcokért való felelősségvállalás. Ahelyett, hogy a tragédiák miatti gyászt kihasználva külföldre mutogatnának. A megbélyegzés az oka annak, hogy tízből kevesebb mint egy ember kér segítséget szerhasználati zavar esetén. A kriminalizáció ennek a stigmatizációnak a gyökere. Több mint egymillió ember halt meg túladagolásban egy olyan országban, ami a gondoskodás helyett a büntetést, a megoldások helyett a szimbolikus politizálást választotta. Az olyan családoknak, mint az enyém, nincs szükségük újabb hadüzenetre. Az elveszített gyermekeink jobbat érdemeltek. Azok, akik még élnek, szintén. Forrás: Filter

Még mindig makacsul él az a tévhit, hogy elég kellően drámai rémtörténeteket mesélni a fiataloknak a droghasználat kárairól ahhoz, hogy „ne nyúljanak” a drogokhoz. Ezt a tévhitet a legfelső körökből táplálják nap mint nap. És sajnos a média jelentős része is asszisztál ehhez, amikor kritikátlanul átveszi ezeket. A drogbiztos például ezzel a sztorival haknizik a médiában: nyolc kamasz fiú bement a mosdóba, ahol mindenki bevett egy tablettát. Hétnek sikerült a buli, a nyolcadik a helyszínen meghalt. Hogy ennek a sztorinak mi a pontos valóságalapja, háttere, azt nem tudom ellenőrizni. Tegyük fel, hogy valóban megtörtént. Vajon miért nem fogja mégsem ennek a történetnek az elmesélése azt eredményezni, hogy kevesebben fognak ecstasy tablettát fogyasztani? Először is azért, mert pont a célcsoportra – a partizó fiatalokra – fog a legkevésbé hatni ez a fajta rémtörténet. Hiszen teljességgel ellentétes a saját élettapasztalataikkal és pontosan tudják, hogy nem ez a gyakori, tipikus forgatókönyv – hanem az, hogy mind a nyolcan jót buliznak és senki sem hal meg. A hasonló halálesetek statisztikailag extrém ritkák – még annál is ritkábbak, mint hogy valaki egy ültő helyében megiszik annyi szeszt, hogy meghaljon. Egy szélsőséges, ritka tragédia – egy tabletta és azonnali halál – túl könnyen kerül a „velem ez úgysem nem történhet meg” kategóriába. Másodszor, a történet pont a lényeget hallgatja el: azokat a tényezőket, amelyeknek valóban lehetne egészségedukációs szerepe és hatása. Az üzenet azt sugallja, hogy a veszély kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan. Ha pedig nincs kontroll, akkor nincs is mit tanulni belőle. A kutatásokból azonban tudjuk, hogy a legtöbb esetben az ilyen halálesetek mögött nem maga a szer állt, hanem más tényezők. Az ecstasy hatóanyaga, az MDMA nem különösebben toxikus szer, önmagában szinte soha nem okoz halálesetet átlagos fogyasztói dózisban. Ellenben például ismeretlen hatóanyag, szennyezőanyag, keverés alkohollal vagy más szerekkel, kiszáradás, rejtett egészségügyi probléma igen. Kockázatok, amelyek nem szer, hanem illegális piac specifikusak (tehát éppen a tiltásból következnek). És különféle ártalomcsökkentő módszerekkel egyébként csökkenthetők lennének. Harmadszor, az olyan veszélyekkel való riogatás, amelyek nem illeszkednek az érintettek tapasztalataihoz, ráadásul tudományosan is ingatag talajon állnak, azzal a hatással járnak, hogy az információ közlője elveszíti a hitelességét. Ez azért is veszélyes, mert egyébként a partidrogok fogyasztása NEM ártalmatlan. Valóban vannak kockázatai. Viszont ha a hitelesség elveszett, akkor már bezárul a kommunikációs tér az előtt is, hogy a valódi veszélyekről és kockázatokról beszéljünk. Így vész el a lehetőség arra, hogy valódi, használható tudás – például a drogbevizsgálás, a dózis, a keverés kockázata vagy a hidratálás szerepe – eljusson hozzá. Esetleg a függőséggel kapcsolatos kockázatok. És amennyiben már problémás szerhasználó, akkor tudatosítani lehessen benne azt, hogy segítségre van szüksége – és ezt a segítséget hol kaphatja meg. Egy szóval az elrettentő kommunikáció nem egyszerűen eredménytelen, de egyenesen káros: hárítást, tagadást vált ki, megbélyegez és aláássa a drogedukáció hitelességét.

Maduro venezuelai elnökért valószínűleg kevesen hullatnak krokodilkönnyeket. A legkevésbé maguk a venezuelaiak, akiknek a többsége szemében egy gyűlölt zsarnok. Vannak emigrációban élő venezuelai ismerőseim, akik ünnepelnek – meg tudom őket érteni. Maduro uralmának legitimitása erősen megkérdőjelezhető. Mégis, az, hogy egy külső hatalom a drogellenes háború nevében egyszerűen elrabolja egy másik szuverén állam vezetőjét – az nagyon veszélyes precedenst teremt. Hogy a nemzetközi jog semmibe vétele, az egy dolog. De ráadásul a korábbi amerikai kísérletekből tudjuk, hogy a hasonló külső rezsimváltások szinte soha nem járnak együtt valódi tartós demokratikus átalakulással, többnyire káoszhoz és polgárháborúhoz vezetnek. Különösen, ha ennyire előkészítetlenül és felelőtlenül vágnak bele. A helyzet persze az, hogy Trumpot egy icipicit sem érdekli a venezuelai nép sorsa. Sőt, valójában a fennen hirdetett cél – az amerikai nép drogoktól való megvédése – sem érdekli. Valójában minden hozzáértő tudja, hogy Venezuela nem játszik különösebben jelentős szerepet a nemzetközi drogkereskedelemben. Trumpot leginkább az érdekli, hogy Oroszország és Kína ne tehesse rá a kezét a világ legnagyobb kőolajtartalékára. Az, hogy Trump Latin-Amerikát a saját játszóterének, hátsó udvarának tekinti, nekünk, európaiaknak borzasztó rossz hír. Ugyanis ebből az is következik, hogy ugyanígy gondolkodik Kelet-Európáról, amit simán átengedne Oroszország játszóterévé. Ha Amerika csak így lerohanhat egy szomszédos országot – akkor vajon Putyin miért ne tehetné ezt meg ugyanezt Moldovával vagy egy másik szomszédjával a közeljövőben? Vajon ezentúl milyen erkölcsi legitimitása lesz az észak-atlanti szövetségeseknek ezt bírálni? Megjegyzem, mi is ebben a szövetségi rendszerben vagyunk. És ez a mostani venezuelai rezsimváltási kísérlet Orbánnak, Trump barátjának is feladta a leckét. Hiszen vajon hogyan is hívják az Orbán által gründolt EP frakciót? „Szuverenisták”. Na most ha valamit Trump mostani akciója lábbal tiport, akkor az éppen a nemzeti szuverenitás eszméje. Nem csoda, hogy a NER nyilvánvalóan zavarban van és nem tudja, mit kezdjen ezzel a helyzettel. A helyzet ellentmondásosságát számukra persze még tovább fokozza, hogy a szuverenitást éppen annak a drogellenes háborúnak a nevében vették semmibe, aminek egyébként Orbánék is lelkes hívei. A közzé tett videók szerint az elrabolt elnököt az amerikai drogellenes ügynökség, a DEA vette őrizetbe. A latin-amerikaiak persze már évtizedek óta tudják, hogy a drogellenes háború pusztán szépségtapasz, fügefalevél az amerikai birodalmi terjeszkedés elrejtésére. Szóval nem, egy picit sem sajnálom Madurot – de igen nagy kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez az elhamarkodott akció akár a venezuelai nép, vagy akár az európai liberális demokráciák hívei számára jó hír lenne. Félő, hogy méginkább visszahozza az imperialista rablóháborúk korát, amiknek két világháború után sikerült csak úgy-ahogy korlátot szabni a multilaterializmus szellemével.

Máris látszik, hogy mivel jár, ha beolvasztanak egy újságot a kormánypropagandába: a Blikk az új évet egy Horváth Laci interjúval kezdte. Amiben megint annyi butaságot hordott össze, hogy az ember nem győzi kijavítani. Már a címben kiemelt kijelentésről is süt a képmutatás: vajon hány embert „öltek meg” például kannabisszal ebben az országban? Elárulom: nullát. És hány embert öltek meg alkohollal? Ezreket minden évben. Csak még pár olyan kijelentést emelnék ki, amik különösen szemet szúrtak. „Amíg az 1990-es évek végén a kokainnal az elit élt, mára szélesebb körben elterjedt, mint a marihuánafogyasztás.” Ez tényszerűen nem igaz. Ha a drogbiztos konzultálna szakemberekkel, akkor ezt két perc alatt kideríthetné – de nem teszi. Az Országos Lakossági Adatfelvétel Addiktológiai Problémákról (OLAAP) legutóbbi, 2019-es adatfelvétele szerint abban az évben körülbelül tízszer annyi 18-34 éves budapesti fiatal használt kannabiszt, mint ahányan kokaint. Na most a kokain-fogyasztás valóban nőtt azóta, de igen nehezen hihető, hogy pár év alatt megtízszereződött a kokain-használók száma. „Nincs olyan, hogy a fű csak békéssé tesz és megnyugtat. Számos vizsgálat mutatja, hogy a használata mentális és kognitív leépüléssel jár.” Ismét félrevezető kijelentés. A tudományos kutatások szerint a kannabisz az alkohollal ellentétben valóban nem növeli, hanem csökkenti az agressziót. És a fogyasztók gyakran számolnak be nyugtató, relaxáló hatásairól. Ezért a kannabisz az alkohollal ellentétben nem köthető össze érdemben erőszakos bűncselekményekkel. A kannabisz rövid távon befolyásolja a kognitív funkciókat (például a rövid távú memóriát). A rendszeres, nagy mennyiségű kannabisz-használat – különösen, ha korai életkorban kezdődik – ronthatja a kognitív teljesítményt. De azt is tudjuk, hogy ezek a hatások nem visszafordíthatatlanok, és huzamosabb absztinenciával elmúlnak. Ismét fontos megjegyezni: az alkohol mind rövid, mind hosszú távon súlyosabb károsodást okoz, ráadásul a hosszú távú alkohol-fogyasztás kárai gyakran már tartós absztinenciával sem visszafordíthatók. Ezt persze Laci nem említi meg. Ráadásul összemossa az orvosi kannabisz használatot a rekreációs használattal. A gyógyászati használat szabályozott dózisban, orvosi indikációhoz kötve történik. Ennél végképp nem igazolható, hogy visszafordíthatatlan kognitív károsodást okozna. „És megemlíteném, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a gettókban, a szegregátumokban élő 12-14 éves fiatalok azzal indokolták nekem a kábítószer-fogyasztást, hogy az menő, és azzal kitűnhetnek a társaik közül. Hozzáteszem, sokkal jobban elviszi a fiatalokat az, amikor egy példaképnek tartott celeb még reklámozza is a drogfogyasztást.” Éppen idén júliusban készítettem egy beszámolót arról a kutatásról, ami az International Journal of Mental Health and Addiction című lektorált szaklapban jelent meg. A kutatás feltárta a szegregátumi szerhasználat összefüggéseit a mélyszegénységgel. És arra következtetett, hogy az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, nem egyszerűen rossz egyéni döntések következménye. Hanem tartós hátrányos helyzet, amit nem az egyén hibája okoz, hanem a környezet, a társadalmi rendszer működése. Ez az ún. strukturális depriváció. Ezt letagadni, és ehelyett a celebekre kenni a felelősséget nem csak tudománytalan, de egyben gyalázatos maszatolás. „Ezért szorgalmazom a társadalmi vitát, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Már csak azért is, mert ez mindenkit érintő probléma. Van egészségügyi, addiktológiai, rendészeti, szociológiai és még sokféle vetülete, de jellemzően csak meddő viták folynak a helyzet kezelésére, mivel a különböző területek szakértői úgy gondolják, csak az ő álláspontjuk a jó.” Érdekes, vajon hogyan szorgalmazza a társadalmi vitát, amikor egyetlen egyszer sem ült le a szakma képviselőivel, nem egyeztetett a szakma legjelentősebb érdekvédelmi szervezetével, a Magyar Addiktológiai Társasággal? A szakmán belül egyébként viszonylag széleskörű egyetértés van arról, hogy mi működne: 2025. május 16-án egy közös szakmai álláspontot is megfogalmaztak. Ez egy átfogó szemléletet tükröző javaslatcsomagot fogalmazott meg, ami akár lehetne egy nemzeti drogstratégia alapja is. És pont azért kellene nemzeti drogstratégia, hogy ne csak egyoldalú tüneti megoldások szülessenek. Hanem megalapozott, integrált szemléleten alapuló szakpolitika.

Amikor a hegyekben túrázunk, a táj előttünk gyakran ködbe burkolózik. Mint ezen a képen itt, ami az Alpokban készült. Az ember nem tudhatja, hogy mit tartogat még az út: meredek kaptatót, lapos fennsíkot, fűrészfogas hegygerincet? Ez már a csúcs, vagy még mögötte van? Így állunk most ez előtt a 2026. év előtt is. Ködbe burkolózik a jövő. Egy valami biztos: ez az év a nagy változás éve lesz. Vagy úgy is mondhatnánk, a döntés éve. Kompország ismét választás előtt áll: vajon sodródik tovább Közép-Ázsiába, vagy vitorlát bont és visszatér Európába? Európába, ami jelenleg két tűz közé szorult: egy háborús agresszor és egy kiszámíthatatlan demagóg fenyegeti egyszerre. Sajnos az ország kábé egyharmada egy hazugság-gépezet delejes uralma alá került és totál más műsort néz a valóságról. Elkövetné ugyanazt a hibát, amit már annyiszor a történelme során: feladná a szabadságot a vélt biztonságért, a biztos kikötőt a délibábokért. De nem is ez a legveszélyesebb trend. A legveszélyesebb az, ha a nemzet józanabb része elveszíti a hitet abban, hogy képes a változásra. Pedig mondjon bárki bármit, a döntés a mi kezünkben van. Mi döntjük el, hogy milyen országban akarunk élni. Ne legyen senkinek olyan illúziója, hogy ez simán fog menni: a szavazófülkében behúzott x szükséges, de nem elégséges a változáshoz. Nem elég ölbe tett kézzel ülni és mindenre azt mondtani, hogy „majd áprilisban”. Lehet, hogy még nem diktatúrában élünk, de ez már rég nem igazi demokrácia. A Hatalom – az államot uraló bűnszervezet – mindent el fog követni azért, hogy ne legyen változás: minden hazugságot, mocskos trükköt. Egy valamivel nem tud mit kezdeni: ha erőt mutatnak neki. Ha kellő számú ember mondja azt, hogy elég volt. Ha nem vagyunk hajlandók a szürke kis kompromisszumokra. Ha nem mindig felülről várjuk a változást és tisztában vagyunk az erőnkkel. Mindenkinek boldogabb új évet! ❤ ✊ Vive la résistance! kép: Gulrich Csaba

Úgy tűnik, a rendőrséget megint politikai célok érdekében használta a Hatalom: a Tánc a Szabadságért – Tüntetés a józan drogpolitikáért egyik szónokának, Puzsér Róbertnek a házibuliján részt vevő embereket igazoltatattak a minap, ruházatukat átvizsgálták kábítószer után kutatva. Nyilván a közrend védelme azt indokolta, hogy éppen Puzsér lakása előtt nyissák meg a drogellenes háború legújabb frontját… és nyilván ennek semmi köze nincs Puzsér rendszerellenes tevékenységéhez. Muhaha. Olyan ez, mint a 70-es, 80-as években, amikor ellenzéki gyűlésekről távozó értelmiségieket hajkurászott a rendőrség az utcán. A helyzet totális abszurditását mutatja, hogy eközben egyébként Dopeman és Curtis után a kormánypárti sajtó új sztárt ünnepel: a kuvaiti Jaber nevű rappert. Akinek itt nem idéznék a dalaiból, mert lehet, hogy letilt a Fb drognépszerűsítés miatt. Reméljük, hogy jövőre ez az egész politikai alapú drogellenes háború megy a levesbe az azt kiagyalókkal együtt! Mi biztosan folytatjuk az ellenállást az új évben is. Vive la résistance! Vigyázzatok magatokra, boldog új évet! ❤ ✊

Milyen szép ajándék szilveszterre: szép lassan a háttérben visszavonták a klubok önkényes rendőrségi bezárását lehetővé tevő rendeletet. Nem tették ki az ablakba: a drogbiztos nem posztolt róla, és természetesen a drogháborús hírekről lelkesen tudósító médiában sem látod sehol (jellemző). De Te tudj róla. Hogy miért vonták vissza? A legvalószínűbb magyarázat, hogy kezdenek rájönni, hogy túltolták a biciklit így a választások előtt. És hogy ezek a fránya fiatalok szavaznak is.

Megfigyeltem, hogy amerikai konferenciákon egy beszéd után gyakran sorban állnak az emberek a mikrofonnál, hogy kérdéseket tegyenek fel. A hallgatóság körében jóval többen vannak azok, akik úgy érzik: az ő véleményük fontos, és hasznos, ha elmondják. Idehaza Magyarországon viszont gyakran egyenesen vért kell izzadni, hogy emberek végre összeszedjék a bátorságukat és feltegyenek egy kérdést. Mintha nem illene hozzászólni: vajon nem fogok-e megszégyenülni a kérdésemmel? Azt gondolom, hogy ezek a kulturális különbségek nem kis részben az oktatási rendszerek különbözőségéből fakadnak. Ha az általános műveltséget nézzük, akkor az amerikai oktatási rendszer bizonyára átlagban rosszabbul jön ki, mint a magyar. De ha azt vesszük, hogy melyik tanítja meg a gyerekeket arra jobban, hogy önállóan gondolkodó szabad és aktív polgárként gondolkodjanak és cselekedjenek, akkor a magyar oktatás messze le van maradva. Mi azokba a poroszos osztálytermekbe szocializálódtunk, amelyeket krétaszagú tekintélyelvűség jár át és ahol a diák neve: kuss. Fegyelmezetten ül, figyel. Ahol a tanár a katedráról kinyilatkoztatja, hogy mit kell gondolni meg hinni, a diáknak meg az a dolga, hogy ezt úgy és akkor adja vissza, amikor és ahogyan a tanár elvárásainak leginkább megfelel. Ha kérdez is: az többnyire nem arról szól, hogy a tanár valóban kíváncsi a diák önálló véleményére. Aki, ha rosszat mond, gyakran megszégyenítést kap. Mielőtt valaki félreértené: nem mintha ebben a rendszerben ne lennének kiváló pedagógusok. Vannak. De a probléma az, hogy a rendszer maga a tanárt és a diákot is korlátok közé zárja. Túlterhel. Teher alatt nő a pálma. „Le kell adni az anyagot”. Kevés mozgásteret biztosít. Kiosztja a szerepeket. A diák persze lázad ez ellen: beszélget, nevetgél, mocorog, chatel az órán – amire a tanár leginkább frusztrált fegyelmezéssel reagál. Pedig egyébként lehet, hogy ha egy iskolában a gyerekek tömegesen stresszelnek és szoronganak, unatkoznak és sorvadoznak – akkor ott nem a gyerekben van a hiba. Lehet, hogy amennyiben az órákon a fiataloknak több strukturált lehetőséget biztosítanánk arra, hogy kifejezzék az érzéseiket, gondolataikat (horribile dictu: mozgásigényüket, ami neurodiverz gyerekeknél jóval nagyobb lehet!), hogy használják a saját eszüket, hogy közösségként, csoportként működjenek – akkor talán jóval kevesebb ok lenne fegyelmezésre. Amire felnőtté válunk, megszokjuk, hogy alattvalók vagyunk. Sajnos túl gyakran elveszítjük a gyermekkor rácsodálkozó kíváncsiságát, ami minden tudományos haladás motorja. Megtanuljuk, hogy csak egymással versengő egyénekként, felfelé nyalva, lefelé rúgva, és nem szolidáris közösségként tudunk érvényesülni. Hogy a mi véleményünk nem fontos, jelentéktelenek vagyunk, és hogy a beilleszkedés, a konfliktus-kerülés érdekében szemet kell hunynunk az igazságtalanságok felett is. Nem hiszünk a pozitív változásban, cinikusak vagyunk, lázadásunk kimerül az értelmetlen, terméketlen panaszkodásban és torzsalkodásban. Amíg ezeken nem változtatunk, addig sajnos nem kell csodálkozni, hogy újra és újra kicsúsznak a kezünkből a történelem által adott lehetőségek a szabadságra, hogy újra és újra visszacsúszunk Közép-Ázsiába, hogy képtelenek vagyunk kihasználni ennek az országnak, ennek a népnek az istenadta képességeit, tehetségeit és erőforrásait. Nem csak kormányokat meg rezsimeket kell váltogatni, hanem belülről kell megreformálni egy csomó olyan rendszert – oktatástól egészségügyön keresztül a büntető-igazságszolgáltatásig – aminek a hibáit nem pusztán a felül lévők romlottsága okozza, de a magukról a rendszerekről széles körben elterjedt és elfogadott hiedelmek is. Nyitni kell olyan belső változásokra, amik kivisznek a komfort-zónánkból, mert ismeretlenek, kényelmetlenek és félelmetesek. Nem csak az ideáljaink megvalósítása előtt álló akadályokat kell eltávolítanunk – de le kell porolnunk az ideáljainkat is. Újra kell gondolnunk, hogy milyen országban akarunk élni, milyen embereket akarunk látni magunk körül – és milyen emberekké akarunk válni. fotó: Bernard Hoffman

Nemrég hallgattam egy podcast beszélgetést arról, hogy vajon mik a világ legbefolyásosabb szerzői, könyvei. Pasik adták elő az érveiket és vitatkoztak. Vajon melyik könyvnek van a legnagyobb hatása? És vajon melyik szerző, melyik könyv hozta el a legforradalmibb változást a világon? Biblia? Galilei Dialógus a két fő világrendszerről? Darwin A Fajok eredete? Marx A tőke? Aztán megszólalt egy nő: Virginia Woolf. Pasiként kicsit felszaladt a szemöldököm: ok, Woolf kétségkívül jelentős írónő volt. De hogy tényleg olyan forradalmi változást hozott volna a világba, amit össze lehetne vetni egy Newtonnal vagy Darwinnal? A nő érve egyszerű volt: Woolf mutatott rá, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy könyveket írjon. Saját pénz és egy saját szoba. Bár ez a kijelentés triviálisnak tűnik, de a maga korában egyáltalán nem volt az. Talán még ma sem annyira, mint gondolnánk. Egy nő számára az anyagi függetlenség és a megfelelő tér az alkotáshoz egyáltalán nem magától értetődő abban a kultúrában, ami a nők szerepét a gyermeknevelésre korlátozta, helyét a konyhában jelölte ki. Ahol a nőket biológiailag, genetikailag kevésbé kreatívnak, kevésbé racionálisnak, érzelmesebbnek és „hisztérikusabbnak” hitték. Lehet, hogy Woolf számomra csak egy volt a sok író közül, aki nem forgatta fel a világot – de sok nő világát bizony felforgatta és megváltoztatta. Ez emlékeztet arra, hogy nincs egy mindenki számára ugyanúgy létező „objektív” világ, ami csak úgy van „ott kint”. A világ látása, értékelése, jelentéssel való felruházása szempontjából nem mindegy, milyen helyet töltünk be ebben a világban. Ahogy Anaïs Nin írja: „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan vannak, hanem úgy, ahogyan mi vagyunk.” (note to myself) kép: Federico Zandomeneghi