Széljegyzetek

Van egy tévképzet arról, hogy mit jelent a „liberális”. Miszerint a liberális az egy olyan vajszívű idióta, aki mindent tolerál. Mármint tolerálnia kellene, ha következetes lenne. De nem az, hanem valójában „liberálnáci”, aki egyetlen nézetet sem tud elfogadni, ami nem egyezik az övével – hirdetik a liberálisok ellenségei. Akik előszeretettel és kajánul mutatnak rá erre a „következetlenségre”.

Nos, én nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akik liberálisnak tartják magukat, ÉS közben borzasztó elfogultak és intoleránsak (ez világnézettől független). De az tévedés, hogy a liberalizmus azt jelenti, hogy minden ellenkező véleményt tolerálni kell, attól függetlenül, hogy mi a vélemény tartalma.

Időről időre felbukkan ez a tévképzet, legutóbb például egy Kroó Zita nevű nerfluencer hangoztatta. Akinek egészen idáig a létezéséről sem tudtam annak ellenére, hogy a mi adóforintjainkból fizeti a közösségi média hirdetéseit. Zita, miután jól helyre tette a már halott Karsai Dánielt, amiért nem várta elég türelmesen a halált (wtf??!!), az őt ért jogos és néhol bizony indulatos kritikákra reagálva azt írta, hogy „legyetek annyira liberálisok, hogy az én véleményemet is elfogadjátok”.

Kedves Zita, azt valóban a liberális demokráciának köszönheted, hogy önmagában a véleményed miatt, legyen az bármilyen bunkóság, nem üldözhetnek – egészen addig, amíg mások üldözésére, kipusztítására stb. nem uszítasz. De ez nem jelenti azt, hogy egyben védelmet élvezel a kritika alól, és igényt tarthatsz arra, hogy a véleményedet bárki elfogadja és tolerálja. Ha közszereplőként türelmetlenül és bunkón kiosztasz valakit, különösen, ha ezzel még kegyeletet is sértesz, akkor ne csodálkozz, ha megkapod a magadét a nyilvánosságban.

Valaki lehet liberális ÉS emelett szenvedélyesen érvelhet az igaza mellett és a másik véleménye ellen. És attól, hogy valaki liberális, nem kell tolerálnia az intoleranciát. Különösen, ha más emberek, csoportok származás, szexuális orientáció, nem vagy hasonló tulajdonságok miatti üldözését hirdetik. Karl Popper filozófusnak van egyébként egy híres elmélete a tolerancia paradoxonáról, amit a képen is láthattok.

Én egyébként személy szerint bizonyos kérdésekben liberálisnak tartom magam, míg más kérdésekben akár konzervatívnak. És azt gondolom, a legtöbb ember így van ezzel. Nem kell azért őrülten komolyan venni ezeket a skatulyákat. Azt gondolom, hogy még azokkal is fontos a nyitott és értelmes párbeszéd, akikkel nem mindenben értek egyet. De azért vannak kérdések, amiben nincs kompromisszum és van, amiért határozottan ki kell állni. Mint például az emberi méltóság védelme.

Matthew Liberman neurológus kutató a munkája jelentős részét azzal tölti, hogy agyi képalkotó berendezés segítségével vizsgálja az emberek agyműködését különféle hétköznapi tevékenységek – beszéd, feladatmegoldás, tűnődés – közben. Azt találta, hogy az agy különböző hálózatai lépnek működésbe akkor, amikor éppen valamilyen nem-szociális feladatot old meg, és amikor valamilyen szociális, társas érintkezést folytat vagy arról gondolkodik.

„Valahányszor befejezzük a nem-szociális gondolkodást,” mondja a Scientific American-ben, „a szociális gondolkodás hálózata újra bekapcsol, mintegy reflex-szerűen, szinte azonnal … Az evolúció során úgy alakult, hogy az agyunk minden egyes feles időpillanatot arra használ ki, hogy felkészüljön a szociális érintkezésekre … Gyárilag szociális élőlények vagyunk.”

Emberként vajon mi lehet a legjobb és a legrosszabb dolog, ami történik velünk? Egyéntől függ, hogy mi – de nagy valószínűséggel mindkettő arról szól, ahogyan emberként más emberekhez kapcsolódunk. Ahogyan más emberek bánnak vagy nem bánnak velünk.

Szinte minden másnál nehezebben viseljük el a szociális elutasítást – azt, ha nem kapunk pozitív visszacsatolást, visszajelzést más emberektől. Ha nem vesznek minket emberszámba. A fizikai sérüléseknél is jóval nagyobb károkat okoz az, amikor a folyamatos kritikák, abúzus, bántás vagy elszigeteltség következtében valakinek leépül az önértékelésből maga köré vont pajzsa. A bántalmazás, a megszégyenítés, a megalázás, a magány – mind úgy működnek, mint a savas eső. Ami szívósan átrágja magát a legacélosabb páncélon is. Felemészti mindazt az értéket, amit saját magunkban találunk. A helyén fájó űr marad.

És nem egyszerűen csak magunkat fogjuk selejtesnek látni – de eltorzul a valóság-érzékelésünk is. Elkezdjük azt gondolni, hogy elment az eszünk. Elkezdünk kételkedni abban is, hogy egyáltalán létezünk-e – valóban létezik-e az, aki a tükörből visszanéz ránk. És csak azért, hogy érezzük a puszta létezésünket, hogy megerősítést nyerjen, hogy ez nem álom – szükségünk van mindenféle impulzusra.

Aki ezt megérti, az kulcsot talál az emberi viselkedés különös és furcsa bugyrainak megértéséhez.

„Az alkoholistákat szinte kivétel nélkül kínozza a magány,” jelentette ki Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták mozgalmának egyik alapítója. Akár szégyenlősek voltunk, folytatja Wilson, akik nem mertek barátkozni, akár nagyvilági és harsány figurák, akik a társaság középpontjában csillogtak: „mindig ott volt egy titokzatos határ, amin sem áthatolni nem tudtunk, sem pedig megérteni azt.”

Szerintem ezt a „titokzatos határt”, ezt a láthatatlan, de mégis áthatolhatatlannak tűnő üvegfalat, ami megakadályoz abban, hogy igazán közel engedjünk másokat – mi is sokan megtapasztaltuk, akik egyébként nem piálunk mértéktelenül. Nálunk talán más pótcselekvésekben, más kényszeres ragaszkodásokban, más önpusztító viselkedésmintákban nyilvánult meg – de az élmény, amiben ezek gyökereztek, ugyanaz: hogy nem tartozunk igazán sehová. Hogy idegenek vagyunk.

Néha elgondolkodom, hogy éppen azok az emberek, akik egyébként meglepő lojalitást mutatnak bizonyos rossz szokásaikhoz, mennyire kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, ha emberi kapcsolatokról van szó. Pont amikor már valaki éppen közel kerülne hozzájuk: megrémülnek és visszakoznak. Az új és idegen, de mégis valódi, emberi kapcsolódás elől belemerülnek újra a régi és ismerős pót-kapcsolódásokba. Mintha valaki inkább maradna a pince kínzóan hideg, de ismerős neonfényében ahelyett, hogy kimerészkedne a végtelen kék ég alá a valódi napfénybe.

A magány nem ereszti: mert hiába szenvedést hoz, de olyan komfortos. Olyan kiszámítható. Felelősséget vállalni más iránt: ez tele van ismeretlen kockázattal. Mi van, ha kudarcot vallasz? Mi van, ha elutasítanak? Mi van, ha… Ehelyett előszeretettel választja inkább a lassú, langymeleg, halogató tespedést. Mert az valamilyen szinten a kontroll és stabilitás illúzióját adja – míg a valódi kapcsolódásban fel kell adni az illúziót, hogy te ellenőrzöl mindent.

Az évek során meggyőződésemmé vált, hogy ez a gyermekkorunkból magunkkal hurcolt kapcsolódási deficit az, ami a legtöbb, a társadalom által „antiszociálisnak” és „deviánsnak” ítélt viselkedés mögött áll. És meggyőződésemmé vált az is, hogy pont itt, pont ebben áll a gyógyulás lehetősége is. Hogy valamilyen mélyebb szinten képesek legyünk megélni a kapcsolódást – és feladni a görcsös vágyat a kontrollra, a félelmet a kockázatos felelősség-vállalástól.

A megbocsátás szép dolog. Viszont az idők során arra kellett rájönnöm, hogy az ember elszúrhatja, ha túl hamar megbocsát annak, aki igazán megbántotta. Anélkül, hogy előtte átélte volna a dühöt. A düh ugyanis az emberi test és elme természetes védekező mechanizmusa. Egyfajta pajzs, amit magunk köré emelünk, hogy elkerüljük a további sérülést. És ha valaki ezt a pajzsot egyáltalán nem képes felvonni, akkor bizony éppen annyira fogyatékkal él, mint az, akinek nem működik az immunrendszere.

A túl kevés düh éppen annyira trauma-reakció, mint a túl sok düh. Ha nem tudsz dühösnek lenni, ha túlságosan is engedékeny és békülékeny vagy, ha nem tudsz egészséges határokat meghúzni saját magad körül – akkor a tested és a lelked előbb-utóbb azzal fog védekezni, azzal fog jelezni neked, hogy megbetegszel.

És a másik oldalról ha valakit igazán megbántottál, akkor ne várd el, hogy túl könnyen megbocsásson – nem elég bocsánatot kérned. El kell végezned neked is egy önismereti munkát, meg kell értened, őszintén meg kell bánnod amit tettél. És ha a másik még ezután sem akar megbocsátani – hát akkor hagyj neki időt, hogy a düh kifussa magát.

Érdekes tükör a gyereknevelés: az ember belenéz, és nem mindig tetszik neki, amit lát. Mert ha elég mélyen belenéz, akkor megpillanthatja saját magát. A saját hibáit, balítéleteit, esetenként eltorzulva és felnagyítva persze, amiket gyerekként átörökölt a saját szüleitől.

„Örököltem az apám külsejét, az apám beszédstílusát, az apám testtartását és az apám véleményeit. Ezenkívül örököltem anyám ellenszenvét is, amit apámmal szemben érez,” írja Jules Feiffer.

Azt mondjuk: „gyereket nevelünk.” Milyen gőgösen hangzik ez. Pedig ismerd be, te pöffeszkedő és önelégült szülő: gyakran az van, hogy a gyereked legalább annyira nevel téged, mint te őt.

Érdekes dolog babakocsival vagy babahordozóval sétálni a városban férfiként. Bár alapvetően már nem egy szokatlan látvány a babájával sétáló apuka, de azért valahogy úgy érzem, van még némi különbség abban, hogy milyen reakciókat kapunk. Még mindig több tekintetben lehet elismerést látni, mintha „csak” egy anyuka sétálna a gyerekével: „nahát, milyen jó apuka”.

És, valljuk meg férfiasan: mi, férfiak is hajlamosak vagyunk úgy felfogni a gyerekkel töltött időt, hogy milyen jó fejek vagyunk, hogy mi is „vigyázunk” a babára (feleségemben mindig felmegy a pumpa, ha ezt a szót hallja ebben a kontextusban).

Egy Mary Catherine Starr nevű művésznek (@momlife_comics, lásd a képen) van egy vicces sorozata a szülőséggel kapcsolatos kettős mércéről. Ugyanabban a helyzetben mutat anyukákat és apukákat – de más és más társadalmi értékeléssel.

Például a gyerekét hintáztató apuka menő – a gyerekét hintáztató anyuka átlagos. A gyorskajával hazatérő apuka vicces – a gyorskajával hazatérő anyuka lusta. És így tovább.

Van benne valami. Őszintén szólva én, aki sok dologban nagyon progresszívnek gondolom magam, és aki egyébként a nemzedékem átlagához képest sokkal jobban kiveszem a részem a házimunkából és a gyereknevelésből, még én is érzem, hogy milyen mélyen, milyen sokféle rétegben belém ivódtak különféle nemi szerepminták és értékítéletek. Gyakran persze észre sem veszem: pont az önelégültségem takarja el őket. Csak alaposabb önvizsgálattal kerülnek a felszínre.

Az én generációmban még természetesnek tekintjük a „kenyérkereső férfi” és a „gyereket nevelő nő” felosztását a családban. Apu férfi és dolgozik, anyu nő és pelust cserél. És őszintén szólva nem csodálkozom azon, hogy egy csomó nő, még ha szeretne is gyereket, nem fogadja el, hogy valamilyen titokzatos biológiai determináció folytán a gyereknevelés, a mosogatás, a főzés, a mosás, a takarítás „nőies” tevékenységek lennének.

Nektek volt már olyan érzésetek, amikor felébredtetek álmotokból, hogy még egy pillanattal korábban valami borzasztó fontos dolgon ügyködtetek, ami élet-halál kérdésnek tűnt akkor – de ha megfeszítenek sem tudtok visszaemlékezni, mi volt az?

Velem előfordult jó párszor. A legutóbb múlt éjjel.

Egy ideig még erőlteted az agyad, egy röpke pillanatig még mintha nem eresztene az álom – de aztán egyszer csak rádöbbensz, hogy hol vagy, ki és mi vagy – és hirtelen elveszíti a jelentőségét az álom gondja-baja. Mert rájössz, hogy igazából nem számít.

Olyan ez, mint amikor hirtelen egy buborék szétpattan – pukk, és mintha a víz alól bukkannál a felszínre. Mint amikor a füled kidugul, miután a repülő leszáll. Kitisztulnak a dolgok az éberlét fényénél.

És az ember nem tehet róla, de elgondolkodik azon, hogy vajon nem ugyanez igaz-e a mi kis életünkre úgy általában, a maga fontoskodásaival és ügybuzgalmával, amivel évtizedekig építünk egy homokvárat, amit Énnek nevezünk.

Ügyködünk, tüsténkedünk, szorgos kis pókként szőjük a terveket, csillámló álmok szappanbuborékjaival vesszük körül magunkat, csipkés, égbe nyúló tornyokat építünk – míg aztán eljön az ébredés.

Az életben persze van több ilyen ébredés – van köztük kisebb, van köztük nagyobb. Ha az ember elenged görcsös ragaszkodásokat, ha kilép rossz kapcsolatokból, ha megválik egészségtelen szokásoktól, felépül függőségből: ez mind-mind egy ébredés. Mind-mind egy buborék szétpattanása. És talán nincs nagyobb ébredés, mint amit halálnak nevezünk – talán csak annak, aki már életében felébred, mint a Buddha. Akinek még a neve is ennyit tesz páli nyelven: az, aki felébredt. De mi, megvilágosulatlan gyarló emberkék, ettől még távol vagyunk, és az ébredést legfeljebb különleges röpke pillanatokban tapasztalhatjuk meg.

Az élet álmából való ébredéssel eljön a pillanat – az igazság pillanata, ami sok embert csak a halála előtt vesz elő – amikor rájövünk, hogy igazából annyira de annyira kevés jelentősége volt az ezernyi gondnak és bajnak, aminek iszonyú nagy feneket kerítettünk az életünk során. Annak, hogy legyünk Valakik – hogy megfeleljünk mindenféle elvárásnak, hogy tisztelet vagy csodálat tárgyává váljunk, hogy képzeletben megveregethessük a saját vállunkat: na, ez igen!

Mégis, szeretnénk hinni, hogy több van az életben mint a légvárépítés. Hogy van valami, ami megmarad – még azután is, hogy az egónk babiloni tornya úgy omlik össze, mint Szauroné azután, hogy elpusztult az Egy Gyűrű. És még ha a díszletek – az álmok – változnak is, van jelentősége annak, hogyan viselkedünk mi, emberek, egymással az időben, ami a születés és a halál között megadatott. Sőt, annak van csak igazán jelentősége.

Ahogy Martin Buber mondta: a világ értelme nem fogható fel, viszont megölelhető – azáltal, hogy egy a világhoz tartozó lényt megölelünk.

Sokat hallhatunk és olvashatunk arról manapság, hogy veszélyben a „hagyományos család” és a „házasság intézménye”.

De gondolkodtál már azon, hogy a szüleid generációjában hány igazán jól sikerült és boldog párkapcsolatra láttál példát magad előtt?

Az én generációm szülei a „boomerek”, tehát az 50-es években születettek. És sajnos azt kellett megállapítanunk a feleségemmel, hogy nagyon kevés jó példát látunk magunk előtt a szüleink nemzedékében. És most nem is arról beszélek, hogy tökéletes legyen egy kapcsolat, mert olyan nincsen. Még csak nem is arról, hogy ne legyenek benne néha nagyobb konfliktusok és drámák. Ilyenek előfordulnak, főleg, ha két ember több évtizedet tölt együtt. De alig látunk példát, még a szélesebb értelemben vett nagy család, a rokonság, sőt, az ismerősök körében is olyan párkapcsolatra, ahol a felek legalább ne ölnék egymást. Ahol az őszinte és igaz szeretet és gyengédség megnyilvánulásaival lehetne találkozni a hétköznapokban.

Igen, ölik egymást: megy a folyamatos veszekedés, szekálás. Amit gyakran az alkohol fűt. Ha nem is mindkét, hát legalábbis az egyik oldalon. De még ha hiányzik is a pia, még ha nincsenek is nagy drámák: hát akkor az megy, ami egyébként gyakran kicsit sem jobb: az ásító közöny és rezignált (el)hallgatás. Nem együtt, hanem csupán egymás mellett élés, párhuzamos, elhidegült dimenziókban. Nincs valódi, őszinte kommunikáció, csak a sérelmek halmozása és dédelgetése. Dialógusok helyett végtelen monológok. Kívülről persze ebből ritkán látszik sokminden. A látszat nyugalmára – avagy a nyugalmi látszatra – többnyire adnak azért.

Ha az ismerősi körömben szétnézek, akkor a saját gyermekkorom egész idillinek tűnik: az én szüleim nem piáltak, nem bántottak és tisztességgel, szeretettel gondoskodtak rólam. Ha sérültem is, az a legjobb szándékaik ellenére történt. Sajnos a barátaim egy jelentős része még ezt sem mondhatja el magáról. Még ha nem is verték rendszeresen (amire sajnos szintén akad példa bőven), szavakkal akkor is bántották. Hihetetlen, milyen sok példát látok olyanra, amikor a szülő teljesen aláásta a saját gyereke önbecsülését („nem vagy te fiam/lányom jó semmire” és a többi).

És az a nagy helyzet, hogy amennyiben a saját nemzedékemben nézem a párkapcsolatokat, hát akkor az arányok határozottan jobbak. Igen, lehet, hogy arányaiban jóval kevesebben, később és kevesebb gyermeket vállaltak – de arányaiban akkor is több elmélyült, valódi szereteten alapuló párkapcsolatot látok magam körül. Igen, túl sokan vitték tovább az egészségtelen nemi és családi szerepmintákat, amiket a szüleiktől láttak – de meglepően sokan túl is léptek azokon. A gének és a transzgenerációs traumák nem determinálnak: meghaladhatók. És jóval több párt látok, mint a szüleim generációjában, akik megtanultak kommunikálni – ami szinte nevetségesen közhelyes apróságnak tűnik, de mégis, ezen állhat vagy bukhat egy párkapcsolat: kom-mu-ni-ká-ci-ó.

Megosztani. Megbeszélni. Megérteni.

És őszintén szólva azt sem tartom kimondottan negatív trendnek, hogy nagyobb a válások aránya: hiszen ahhoz is kell bölcsesség és bátorság, hogy az ember belássa és kilépjen egy kapcsolatból, ahol már csak a csendes és lassú halál várna rá. Inkább nevelkedjen a gyerek jól működő mozaik-családban, mint rosszul működő „hagyományos” családban.

Ez a poszt nem arról szól, hogy az egyik generációt dicsérje vagy a másikat szapulja. Minden nemzedékben vannak jó és rossz példák. Csak arról szól, hogy a saját tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá azt, hogy a párkapcsolatok és családok általános hanyatlásának korában élnénk. Még rengeteg fejlődés áll előttünk, de az irányok nem mindig rosszak. Lehet, hogy változik az, hogy mit tekintünk jó kapcsolatnak, és mit tekintünk családnak – de szerintem ez így van jól. Végső soron a család lényege a szeretet, ami pedig ugye, tudjuk, nem egy érzés, hanem egy képesség. Tanulni kell, gyakorolni kell. Különben berozsdásodik, különben csak ártunk vele magunknak és másoknak is.

Egy történet szerint még a múlt században egy protestáns misszionárius próbált megtéríteni egy öreg hindut Kalkutta utcáin. Ékes szavakkal festette le előtte Jézus Krisztus áldozatát, az Evangélium üzenetét, a feltámadás ígéretét, a kárhozottakra váró szenvedést a pokolban.

Az öreg csendben végighallgatta, majd amikor befejezte, így szólt: „Kedves Uram, én elfogadom, hogy Jézus egy valódi közvetítője volt az isteni igazságnak, akinek a tanításai örökérvényű értéket jelentenek az egész emberiség számára. De hasonlóan elfogadom ezt a Buddháról, vagy akár Krishnáról is. Ami viszont nem fér a fejembe, hogy ha Isten mindenható és jóságos, hogy lehetett volna annyira szűklátókörű és fukar, hogy kizárólag egy üdvözítőt küldött volna az emberiségnek, és azt is csak a nyugati embereknek?”

Valahogy én is így vagyok a világvallásokkal. Nem vagyok az a harcos ateista típus, aki zsigerből elutasítja a mítoszaikat és a tanításaikat. Egyesekben kimondottan sok igazságot vagyok képes én magam is felismerni és alkalmazni az életemre. De ami viszont soha nem fért a fejembe, és amivel soha nem tudtam azonosulni: az a szűklátókörű dogmatizmus és fundamentalizmus. Ami kizárólagosságot követel egyetlen igazság, egyetlen hagyomány számára, és minden mást hamisként, eretnekségként, pogányságként utasít el. Ami azt feltételezi, hogy csak az ő kultúrköréhez tartozó embereknek nyilatkoztatta ki az igazságot az Isten, mindenki más meg tévelyeg.

Sokan azt mondják, a vallások olyanok, mint az ösvények, amik ugyanarra a hegycsúcsra vezetnek fel más és más irányból. Én ebben nem vagyok biztos. Mert bár igen, ösvényeknek ösvények, de vajon valóban ugyanaz-e a hegycsúcs, amire felvezetnek? És még ha létezik is, akkor is biztosak vagyunk benne, hogy minden vallás ugyanoda vezet fel? Vajon tényleg igazsággá válik valami attól, hogy sok ezer, vagy akár sok millió ember valamiféle írott vagy íratlan hagyomány nevében kinyilatkoztatottnak tekinti? Szerintem nem.

Én abban hiszek, hogy az embernek a saját ösvényét kell megtalálnia és járnia. Vannak irányjelzők, vannak kalauzok, vannak térképek – de ezeket nem lehet bálványként tisztelni. Végső soron képesnek és bátornak kell lennünk rálépni arra az ösvényre, ahová az értelmünk és a szívünk vezérel, még ha nehezen járhatónak és veszélyesnek is tűnik. Sokan attól tartanak, hogy a világvallások tekintélyének megkopása a gyökértelen nihilizmus és materializmus korát hozza el. Pedig szerintem ez nem szükségszerű. Elhozhat egy olyan reneszánszt is, amit a nyitott, érett és felnőtt spirituális fejlődés jellemez.

A gyereket sétáltatva botlottam ebbe a feliratba a körúton. Elgondolkodtatott, bár lehet, hogy nem pont úgy, ahogy a szerző szánta.

Bizony bonyolult a család. Az ember éveket tölthet el terápiával, amíg egyáltalán felméri, hogy a családi viszonyok kusza hálózata, dinamikája hogyan határozta meg azt, amilyen emberré vált. Hogy a szüleivel való kapcsolódása és annak esetleges torzulásai miként hatottak ki arra, ahogyan most érez és gondolkodik – és reagál a valóságra.

Nem egy barátom van, aki még meglett felnőtt emberként is azoknak a szavaknak a súlyos terhével küzd, amiket gyerekként egy szülője/gondviselője vágott a fejéhez. És, bár talán nincs is tudatában, egy sor egészségtelen megküzdési stratégiája, piálástól a stresszevésig, erre vezethető vissza.

Annyira sokféleképpen félremehet ez a folyamat – még akkor is, ha egyébként a szülő tele van jószándékkal, és nem éppen elvetemült abúzer (ami persze szintén előfordul sajna). Teljesen egyetértek Máté Gáborral, aki azt mondja, hogy a legtöbb probléma, amit egy gyermek egy családban megtapasztal, nem arról szól, hogy a gyerek „problémás”. Vagy hogy akár a szülő „rossz szülő”. Hanem arról szól, hogy egy olyan kultúrában élünk, ami normalizálja az elhanyagolást. És támogatja a hamis álarcok viselését, amik elidegenítenek minket önmagunktól.

És vajon mivel tudjuk a leginkább megvédelmezni a gyermekeket?

Erről az embernek leginkább a gyermekvédelmi intézmények és jogszabályok jutnak az eszébe a mai Magyarországon. Amik ezer sebtől véreznek. De én gondolok valami másra is: a gyermekek védelmezésének saját magunkkal kellene kezdődnie. Velünk kell kezdődnie, felnőtt emberekkel. Mindannyiunknak képessé kell válnunk arra, hogy megvédjük a bennünk élő gyermeket, akit gyermekként nem védtek meg – felismerjük, megértsük a szükségleteit. Különösen azoknak, akik gyermekkorukban traumatikus életeseményt éltek meg. Akik elveszítették a szüleiket, akik elhanyagolás vagy bántalmazás áldozatává váltak.

Csakis olyan felnőttek képesek gyermekekről megfelelően gondoskodni, akik a saját Belső Gyermekükről képesek gondoskodni.