Széljegyzetek

„Már nem időszerű” – ezt a megjegyzést írták rá 1949-ben arra az aktára, ami a Szenes Hanna magyar zsidó költőnő és szabadságharcos érdemeinek elismerését célzó brit kérelmet tartalmazta.

Nem elég, hogy zsidó volt, akit a britek dobtak le ejtőernyővel 1944-ben, hogy segítse a zsidóság deportálásának megakadályozását. De ráadásul még nő is volt. Mínusz egy pont.

A háború után a britek kérték, hogy brit tiszti rangját poszthumusz századosi fokozattal ismerje el a magyar Honvédség: de visszadobták azzal, hogy „százados nő” rendfokozat nincs rendszeresítve a honvédségben.

Tipikus magyar történet ez is. Külföldön hősként tisztelték – Magyarországon feledésre ítélték. Emlékezete belefulladt a bürokrácia, az apátia és a politikai paranoia mocsarába. Azok a gazemberek, akik 1944. november 7-én mint „idegen ügynököt” halálra ítélték és kivégezték, a háború után megúszták a felelősségre vonást.

Pedig iszonyú nagy szükség van az ilyen emberek emlékének ápolására, mint éppen Szenes Hanna. A köztéri emlékművek jelentős része egy torzképet sulykol és próbálja szőnyeg alá söpörni a múltat és a lelkiismeretet, mint a Turul a 12. kerületben, vagy a giccses szobrok a Szabadság téren. Szenes Hannára viszont büszkék lehetünk. Nem csak mint költőre, mint szabadságharcosra, de mint nőre is – hiszen olyan kevés nő van a hivatalos nemzeti panteonunkban, akire a lányok felnézhetnek!

Ezért is nagyon örülök neki, hogy vannak, akik a halála 80. évfordulóján ébren tartják az emlékezetét. Nemrég szobrot avattak neki a Széna téren, és falfestményt adtak át a Frankel Leó úton. Ha a kislányommal arra sétálok, el fogom neki mondani: „Látod, ő egy erős, bátor és szabad nő volt, aki inkább állva halt meg, mintsem térden állva kelljen élnie.”

https://drogriporter.hu/34802/

Mérő Vera megkért, hogy nézzem meg és véleményezzem a Magyar Hang új, függőségekkel foglalkozó műsorának első részét. Amiben Beszterczey Judit újságíró beszélget Molnár Gusztávval az alkohol-problémáiról. Vera egy FB posztban (alul majd belinkelem, a műsorral együtt) kritizálta a műsorvezetőt. Szerinte az egész beszélgetés annak a régi TV-műsornak az atmoszféráját árasztja, amiben Csernus Imre sztárpszichiáter osztotta ki és alázta meg a hozzá fordulókat a nyilvánosság előtt.

Elöljáróban szeretném elmondani, hogy szerintem az tök jó, ha a média gyakrabban foglalkozik a függőségek kérdésével. Én is sokszor írok arról, hogy miközben Magyarország a világelsők közt van az alkohollal kapcsolatos megbetegedések és halálesetek terén, gyalázatosan kevés figyelmet és támogatást kap ez a téma. Én magam is ezért próbálom kihangosítani az oldalon az érintettek és hozzátartozóik történeteit.

Viszont nagyon nem mindegy, hogy miként közelítjük meg az egészet. És belenézve az interjúba, sajnos egyet kell értenem Verával abban, hogy az újságírói hozzáállás ebben a műsorban nincs rendben. A műsorvezető ugyanis egyrészt szerepzavarban van: riporterből folyamatosan átmegy egyfajta önjelölt mentori szerepbe. Márpedig a kettőt nagyon nem jó keverni. Én magam, amikor érintettekkel készítek interjút, mindig tudatosan próbálom ezt fejben tartani.

Másrészről pedig problémásnak látom azt a konfrontatív megközelítést is, amit az újságíró alkalmaz. Ami egy ma már nem túl korszerű elképzelésen alapul a függőségről és a függőséggel élőkről. Eszerint a függőt csak úgy lehet kiszakítani az örök „játszmázásból”, ha „szigorú szeretettel” (tough love) hozzásegítjük ahhoz, hogy elérje az abszolút „mélypontját” („hit rock bottom”).

Egy terápiás kapcsolatban, egy terápiás közösségben akár lehet pozitív szerepe is annak, ha a terapeuta/mentor őszinte szembenézésre késztet és felkelti az egészséges bűntudatot. És kár tagadni, hogy sok ember esetében valóban van „mélypont”, amiből aztán elindul a felépülés (egyszer majd részletesebben is írok erről a kérdésről). Azonban a függőségek esetében a határmezsgye nagyon keskeny a mérgező szégyen és az egészséges bűntudat között. És ha ilyen konfrontatív módszereket alkalmaznak – arról nem is beszélve, ha mindezt még a nyilvánosság előtt, a médiában teszik – az egész nagyon könnyen átmehet egyfajta nyilvános megszégyenítésbe, megbélyegzésbe. Ami viszont nem segíti elő a felépülést. A szakirodalom szerint ugyanis a stigma (megbélyegzés) a kezelésbe jutás egyik fő akadálya.

Egyébként érdemes magára az érintettre is hallgatni. Ebben az interjúban éppen Molnár Gusztávból szakad ki a riporter türelmetlenül firtató kérdésére, hogy miért nem kért segítséget: „a szégyen” miatt, mondja.

Szóval nehéz ügy ez – maga a függőségekből való felépülés, és a függőségekről való őszinte, hiteles tájékoztatás is tele van csapdákkal és buktatókkal. Én személy szerint nem a konfrontatív, hanem a nyitott, együttérző kommunikációban hiszek. ❤

kép: Magyar Hang, Mindenki függő

„Előbb kellett volna gondolkodni!” – kapta meg a reménybeli 42 éves anyuka a lombik-programban a műtősnőtől. Miután már 10 perce hiába várt műtőben meztelenül, kiszolgáltatott pózban a dokira, és panaszkodott, hogy fáj a csípője.

Amikor ilyeneket olvasok, akkor mindig elszomorodom.

Hiszen az ember egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, élete egy ennyire fontos, meghatározó pillanatában ki van éhezve egyetlen támogató, együttérző gesztusra, szóra. És ehelyett jól odamondanak neki – jól belerúgnak. Hagy érezze rosszul magát.

Ebben a mondatban, hogy előbb kellett volna gondolkodni – annyi ítélet, annyi vállvonogató cinikus rosszindulat sűrűsödött bele. A „minek ment oda” áldozathibáztató mentalitástól bűzlik az egész. És ez a bűz éppúgy átitatja az egész magyar egészségügyet, mint a menzán odakozmált zsíros pörkölt szaga.

Ez a pökhendi, arrogáns, morális magas lóról észt osztó hozzáállás jellemző arra, ahogyan bánunk mindenkivel, aki kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hiszen biztos ő tehet róla. Ki más? Nem is kell hozzá valami elítélt társadalmi csoporthoz tartozni, mint a drogfüggők, melegek vagy neurodiverz emberek. Elég hozzá a korod, a nemed, a testalkatod vagy bármilyen meghatározó tulajdonságod. Elég hozzá, hogy bármilyen módon éppen kilógsz a sorból. Hogy sérülékenynek mutatkozol.

Pedig mindannyian kerülünk előbb-utóbb oda, hogy kilógunk a sorból. Hogy kiszolgáltatottá válunk. Ideje lenne felismerni.

Vannak dolgok, amikben irigylem a kisbabákat. Például abban, hogy bár gyorsan és őszintén kifejezik a kényelmetlenségek miatti ellenérzéseiket – de egyben elég könnyű őket megvigasztalni.

Amikor a kislányomat elvisszük oltásra, akkor tök jó kedve van. Egészen addig, amíg a doktornéni megszúrja. Akkor méltatlankodva felsír. De miután felvesszük és megdajkáljuk, gyorsan megnyugszik. És pár perc múlva teljesen elfelejti az egészet.

Hiányzik belőlük (tudom, tudom, majd megírják az okosok: ez majd változni fog) az, ami a mi felnőtt életünket gyakran megkeseríti: egyrészt az alakoskodás, másrészt pedig a kényszeres ragaszkodás a kényelmetlen élményhez. Mire is gondolok? Arra, hogy mi, felnőttek, többszörösen is szenvedünk a kellemetlenségek miatt.

Először akkor, amikor már előre várjuk a kényelmetlenséget.

„Na, már megint biztos dugó lesz a belvárosban, ott fogok rostokolni egy órát.”

„Tuti megint én fogom ki a rossz sort a pénztárnál.”

Másodszor akkor, amikor maga a kellemetlenség bekövetkezik.

Dugóba kerülsz. Hosszú a sorban állás. Valaki fellök, amikor leszállsz a villamosról.

Harmadszor akkor, amikor a kellemetlenség után még hosszasan puffogsz magadban.

„Ez is mindig velem történik meg.”

„Mekkora egy bunkó már, őt is jól fel kéne lökni.”

Egy nepáli sherpa (hegyi vezető) ezt úgy fogalmazta meg, hogy amikor vízhólyagos a lábujjad, akkor választhatsz, hogy egyszer szenvedsz tőle, vagy pedig háromszor. Először akkor, amikor már várakozol a fájdalomra, ami azzal jár, hogy előre lépsz. Másodszor akkor, amikor a lábujjad ténylegesen hozzányomódik a bakancshoz. És harmadszorra akkor, amikor ezen a fájdalmon bosszankodsz.

A Buddha ezt a nyílvessző hasonlattal írta le: a fájdalom olyan, mintha két nyílvesszőt lőnének ki rád. Az elsőt nem tudod elkerülni. De a másodikat igen. Ezt ugyanis saját magadnak okozod azzal, AHOGYAN reagálsz az első nyílvesszőre. És az emberi szenvedés (dukkha) elsősorban ebben a második, és nem az első nyílvesszőben rejlik.

A kényelmetlenség, a fájdalom az élet része. Hiba próbálsz megszabadulni tőle, pirulákkal vagy gyönyörök halmozásával, a külső kényelmetlenségi tényezők görcsös kiiktatásával. Lehet és kell is persze enyhíteni, de teljesen megszüntetni: illúzió. A dolgunk, ami nem kevés, az, hogy ne okozzunk magunknak több szenvedést a saját várakozásainkkal és reakcióinkkal.

Biztos megvan nektek a Beatles „Help” című slágere. Gyermekkorom óta jól ismerem, de csak nemrég állt össze nekem, hogy miről is szól valójában. A gyermekkori trauma árnyékáról.

„When I was younger, so much younger than today

I never needed anybody’s help in any way”

(Amikor fiatalabb, jóval fiatalabb voltam, mint ma,

Nem volt szükségem rá, hogy bárki bárhogyan segítsen rajtam)

A szöveget szerző John Lennon a II. világháború közepén született, miközben bombák hulltak a kórház környékén. Kisgyermekként átélte, hogy a szülei elhagyják. Az apja élete nagy részét a tengeren és börtönben töltötte. Az anyja egyszerűen képtelen volt arra, hogy biztonságot és figyelmet adjon a fiának – négy éves korában ő is elhagyta. A kis Johnnyt a nagynénje és nagybátyja nevelte fel.

Amikor arról énekel, hogy gyermekkorában nem volt szüksége senkinek a segítségére – akkor itt annak a Hamis Énnek a hangja szólal meg, amit egy elhagyott kisgyermek öltött magára egyfajta védőpáncélként. Egy kisgyermek, aki megtanulta, hogy hiába fejezi ki a szükségleteit a világ felé – a világtól nem számíthat segítségre. Csak saját magára számíthat. És csak akkor fogadják el, ha megjátssza magát: keménynek mutatkozik.

De valójában nagyon is szüksége volt rá, hogy „segítsenek” neki – hogy észrevegyék, hogy értékeljék, hogy figyeljenek rá. És ennek a szükségletnek az elnyomása megbetegít. A dal folytatásában elmondja, hogy ma már nem annyira „önelégült”, mint régen, nem fél sérülékenynek mutatkozni – és „megnyitotta az ajtókat”.

Az ajtók megnyitása azonban nem ment éppen egyszerűen. Sajnos Lennon, aki a 60-as éveket végigdrogozta és bulizta, hogy felejtse a sanyarú gyermekkort – a saját gyermeke életében éppúgy nem volt képes jelen lenni, mint ahogy a szülei az ő életében. Első fia, Julian Lennon ezt mondta róla felnőttként:

„Apa hangosan tudott beszélni békéről meg szeretetről a világnak, de soha nem tudta ezeket kimutatni azok felé az emberek felé, akik állítólag a legtöbbet jelentették neki: a feleségének és a fiának. Hogyan beszélhetsz békéről és szeretetről, amikor a családod darabokra hullott – nincs kommunikáció, megcsalás és válás van?”

Lennon nem volt gonosz ember, vagy született „rossz apa” – egyszerűen ő maga is egy transzgenerációs trauma ördögi körében vergődött. Amiből az élete utolsó éveiben őszintén próbált felépülni. Második fiával, Sean-nal próbálta bepótolni, amit elmulasztott: az élete utolsó éveiben csendes, visszavonult életet folytatott, mint „háztartásbeli” apuka nevelte a gyerekét.

„Bizonyos értelemben egy kísérletet folytatok,” mondta el egy interjúban 1980-ban. „Vajon válhat a piálás és drogozás helyett a család a művészet inspirációjává? Érdekes lesz kitalálni.”

Nem tudta meg: egy hónappal később halott volt. Én hiszem, hogy sikerült volna neki.

Hérodotosz, a nagy görög történetíró (mások szerint mesemondó) azt írta, hogy a világon nincs nagyobb kín annál, mint amikor sok mindent belátsz, de semmin sincs hatalmad változtatni.

A tehetetlenség kínja ez.

Talán sokan éreznek így azok is, akiknek az élete megfeneklett és nem képesek kilábalni a gödörből, amibe kerültek. Nevezzék ezt a gödröt akár depressziónak, függőségnek vagy másnak.

Az ember nem hülye. Belátja, hogy ugyanazokat az ördögi köröket futja. Naphosszat csak elemzi, kritizálja magát. Azonosítja a gyengeségeit. Szapulja a gyarlóságát. Szeretne változni. De nem tud. Tehetetlenül sodródik. És minél jobban kapálózik, az örvény annál lejjebb viszi.

Carl Rogers szerint az ilyen helyzetekből való kiút egy sajátos paradoxont hordoz magában. Egészen addig a gödörben maradsz, amíg nem vagy képes feje tetejére fordítani a logikát, ami szerint eddig gondolkodtál a változásról.

Eddig azt hitted, hogy meg kell változnod ahhoz, hogy elfogadd magad. Azonban pont fordítva: először kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Méghozzá feltétel nélkül kell elfogadnod magad. Tökéletlennek. Csakis így tudod ugyanis a változással szembeni ellenállás gócát feloldani – és nem úgy, hogy ellene feszülsz.

Ez az elfogadás nem jelenti feltétlenül azt, hogy a „problémás” viselkedéseidet is el kell fogadnod. Ez az, amit sokan nem értenek meg. Hanem azt jelenti, hogy fel kell ismerned a másokat és saját magadat bántó, ártalmas viselkedéseid mögött a mintát. A rendszert. Azt, hogy miként termeli ezeket újra az, hogy mindig valaki más akarsz lenni.

És amit a legszemélyesebbnek, a legintimebb titkodnak gondoltál, amiről úgy érezted, hogy közölhetetlen és megoszthatatlan, és hogy senki soha nem értené meg, fogadná el – éppen az a legáltalánosabban és legvisszatérőbben emberi benned. Ami ott tükröződik emberek milliárdjainak a lelkében.

46 éve ezen a napon születtem.

Anyukám szerint kemény menet volt: hosszú, küzdelmes vajúdás után az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy túlélem, ezért azonnal az inkubátorba küldtek.

Felnőttként többször eltűnődtem már: vajon egészen idáig – eddig a traumatikus születés-élményig – visszavezethető az, hogy oly sokáig és sokszor nem éreztem otthon magam ebben a világban? Hogy úgy éreztem, nem vagyok e világra való?

Nem tudom.

Mindenesetre az idegenség-érzés még ma is fel-fel bukkan. Az érzés, hogy más vagyok, mint aminek látszom. Hogy imposztor vagyok, aki eljátssza, hogy ember. Eljátssza, hogy szeressék, tiszteljék. Fake it until you make it, ahogy az angol mondja.

Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy ez a létbizonytalanság nem csak az én sajátom. Hogy milliószámra küzdünk ugyanezzel az érzéssel. Ami hol pislákol a perifériás látásunk margóján, hol pedig ott lüktet a létezésünk szívdobbanásainak centrumában.

Átutazók vagyunk ezen a világon. Aki örökre próbál lehorgonyozni, azt csalódás éri. És paradox módon akkor, éppen akkor érezhetjük leginkább otthon magunkat a világban, amikor elfogadjuk itt-létünk átmenetiségét és bizonytalanságát. Megnyugszunk benne. Ragaszkodás helyett szelíden elengedjük, amit, akit szeretünk.

És éppen ebben az idegenségben és bizonytalanságban, ebben az átmenetiségben ismerjük fel, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valami összeköt bennünket, csillagokat, bolygókat, népeket, embereket, fűszálakat és gombaspórákat. A létezésnek ez a mindent átitató, mindent összekötő szövete meghitté és barátságossá teszi ezt az egyébként vad és idegen világegyetemet.

Ahogy ma a virágzó tavaszi fák árnyékában sétáltam a családommal, eszembe jutott Kobajasi Issza japán költő haikuja:

„A virágzó cseresznyefák árnyékában nincsenek vadidegenek.”

Az ember egy idő után rájön, hogy a boldogtalanság egyik legmegbízhatóbb záloga az, ha túl sokmindent akarsz csinálni. Ráadásul mindezt egyszerre.

Korunk egyik rákfenéje az, amit multitasking-nak neveznek: a figyelmünk megosztása különféle tevékenységek között. A neurológiai kutatások szerint a multitasking valójában illúzió. Az emberi agy egyszerre csak egy dologra képes fókuszálni. Amikor azt hisszük, hogy multitasking-olunk, akkor valójában folyamatosan váltogatjuk a figyelmünk fókuszát.

Mindannyian teszünk ilyet.

Eszel és közben tévét nézel. A gyerekkel játszol és közben nyomkodod a telefonod. Dolgozol és közben zenét hallgatsz. Satöbbi.

Gondold csak végig, hogy vajon hány órát töltesz el egy nap így!

Van egy csomó szokásunk, ami valójában már kombinált szokás: két különféle tevékenység együttes végzése rögzült be gépies automatizmussá. És amikor az egyiket csináljuk, a másik is hiányozni kezd.

És bár észre sem vesszük, a kutatások szerint ez jelentős stresszel jár számunkra. Hiszen képtelenek vagyunk igazán hatékonyan csinálni: folyamatosan megzavarja valami a figyelmünket. És ez irritál bennünket.

Hányszor van olyan, hogy csinálsz valamit, de közben már arra gondolsz, hogy mit csináltál korábban, vagy mit fogsz csinálni később? Akár vágyakozva, akár szorongva – de nem vagy igazán jelen abban, amit csinálsz.

Még akkor sem, amikor elvileg „csak úgy elvagy” – amikor „lazítasz”. Sorozatot nézel, tépsz, iszol, szexelsz, pletykálsz: még akkor sem vagy igazán jelen.

És amikor valami itt, a jelenben, megakasztja az elmédet a jövőbe vagy a múltba tett kalandozásaiban, akkor ingerülten reagálsz.

William James amerikai pszichológus szerint a modern ember elméje a „szüntelen háborgás” állapotában van, amelyet azon érzés tölt ki, hogy „valami mást kellene éppen csinálnia.”

Ha ezt a háborgást le tudod csillapítani, ha képes vagy minden nap legalább egy kis időt azzal tölteni, hogy jelen légy abban, amit teszel – hogy megfigyeld saját magad, az elmédet, a gondolataidat, az észleléseidet, az maradandó építő hatást gyakorol rád. Erre alkalmas az ülőmeditáció – de akár egy teljesen köznapi, banális feladat elvégzése is, mint a mosogatás.

„Amíg elmosogatod az edényeket, addig tényleg csak az edényeket mosogasd,” fogalmazta meg találóan Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító a boldogság kulcsát. „Ami azt jelenti, hogy amíg mosogatsz, addig teljesen légy a tudatában annak, hogy mosogatsz.”

Mindig újra és újra elképedek: minden igyekezetünk ellenére, hogy túlbonyolítsuk, milyen nyilvánvaló, milyen pofonegyszerű az Út, amit a múlt nagy elméi megmutattak nekünk! És mégis, milyen hihetetlenül nehéz nem letérni róla.

Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy gyakran képzeli el úgy a különféle nehéz érzéseket – mohóság, félelem, féltékenység, gyűlölet – mit látógatókat, akik kopogtatnak a lakása ajtaján. Vajon hogyan reagáljon a jövetelükre?

Régen egyszerűen csak feltépte az ajtót és így köszöntötte őket: „Gyertek csak be, érezzétek magatokat otthon, itt minden a tiétek!” És közben szinte el is felejtette, hogy valójában a tudatossága, a figyelme, a szeretetre való képessége a valódi lakók – háttérbe szorították őket a jövevények.

Manapság már másként reagál. Nem zárja ki őket – de nem is adja át nekik az irányítást. Tudatosítja, hogy csak ideiglenes látogatók, de nem ők vannak otthon. Nem állandó lakók. Nem képviselik a legbensőbb valóját.

A jövevények nem véletlenül érkeznek: üzenet hordoznak. Az üzenetet hozójával le kell ülni, az üzenetet át kell venni. És meg kell vizsgálni magunkat, vajon hogyan reagálunk rá. Milyen rezdüléseket vált ki a testünkben, milyen húrokat pendít meg a lelkünkben. Meg kell nevezni őket.

Ültesd le egy teára. Tartsd rajta a szemed. Ne engedd, hogy átvegye a háztartás irányítását, különben elviszi az ezüst étkészletedet. De ne is rettegj tőle. Ne szégyelld magad, hogy ott van. A tudatod, az együttérzésre való képességed sokkal erősebb nála. Jön és megy, mint a felhők – de te maradsz, mint az ég. Amikor be akar szorítani, fojtogatóan körbe akar venni, akkor is találd meg magadban a tágasságot, a végtelen teret.

Ma pontosan öt hónapja számoltam be nektek arról, hogy apává váltam. Azóta is ez a legfontosabb projekt az életemben, ezért elhatároztam, hogy fogok róla írni (akit nem érdekel, legfeljebb átugorja).

Egészséges, „élénk és érdeklődő csecsemő” – jegyezte fel a minap a kislányunkról egy orvos. Ez nagy elismerés egy szülőnek. Hiszen ezalatt az öt hónap alatt sikerült nem csak egyszerűen életben tartani, ami önmagában is kihívás – de még az „élénkségét és érdeklődését” is táplálni.

Ez az élénk és érdeklődő csecsemő ma reggel már 6 órakor biztosított az élénk érdeklődéséről: kicsit sem gyengéden megrugdosott az ágyban, hogy apa, fel lehet kelni. Ilyenkor én szoktam kivinni, hogy anyukája, aki éjjel kelt fel hozzá, tudjon még aludni.

A játszószőnyegén kitettem elé a játékait. De persze nem a gondosan elé rakott játékaival foglalkozott. Csak pár percre fordítottam más felé a figyelmem: máris leügyködte magát a szőnyegről. És mire észbe kaptam, már az asztal koszos lábát kezdte el különös érdeklődéssel és élvezettel rágcsálni…

Bosszantó ez, de egyben biztató is. Hiszen nem elégszik meg azzal, amit elé raknak. Kreatív módon fedezi fel maga körül a felfedeznivalót. A valóságot.

Ranschburg Jenő szavai visszhangoztak bennem:

„A kreativitás nem csak intellektuális dolog. A kreativitás személyiségjegy, ahhoz elég bátornak kell lenni.”

És ezt a bátorságot a világ felfedezéséhez csak úgy nyerheti el a gyerek, ha mi, a szülei, gondoskodó, stimuláló, támogató környezetet biztosítunk számára. Hogy reagálunk rá és kielégítjük a szükségleteit. Felvesszük ha sír, megetetjük ha éhes, játszunk vele ha unatkozik. Még akkor is, ha ez nagyon fárasztó tud lenni.

„Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi,” mondja Ranschburg.

Amikor éppen úgy érzed szülőként, hogy cérnából vannak az idegeid, hogy megszűnt a felnőtt életed, hogy idegőrjítően egyhangúak a hétköznapok, akkor ez a gondolat adhat neked erőt és vigaszt. A tudat, hogy amit éppen teszel – bármennyire banális, egyhangú, stresszes is éppen – elképesztően fontos. Ahogy Winnicott írja: „Az emberiség egészségét te alapozod meg azzal, ahogyan a babáddal bánsz az első hetekben és hónapokban.”