Széljegyzetek

Az énedet kétféleképpen foghatod fel.

Az egyik, a mi nyugati, európai felfogásunk szerint az Én egy nagyvállalati menedzser, igazgató. Egy CEO. Aki ül a bőrfotelben a huszadik emeleti irodájában, ahonnan átlátja és irányítja a dolgokat. Egy pilóta, aki a repülőgépet vezeti. A feladat pedig az, hogy ez az igazgató minél hatékonyabban és határozottabban ellenőrzése alatt tartsa a történéseket, hogy minél több profitot termeljen a cégnek. Hogy ez a pilóta minél ügyesebben kezelje a kormányt, minél nagyobb teljesítményt hozzon ki a gépéből.

Hiszen az élet = verseny.
Az élet értelme = a teljesítmény.

Az imígyen felfogott én azon keresztül válik modern individuummá, hogy birtokol. Ellenőriz. A lényeg a „to have”. Azáltal válsz Valakivé, amid van. Amit irányítasz. Tárgyak. Emberek. Képességek. A jog nem más, mint ennek a birtoklásnak, ellenőrzésnek – a tulajdonnak – a körülbástyázása.

A másik, jóval ősibb, elsősorban Keleten fennmaradt felfogás szerint azonban az én – a mindenható vállalatigazgató – létezése az elme illúziója. Természetesen létezik, olyan értelemben, hogy számunkra nagyon is valóságos.

De ha alaposan a dolgok mögé nézünk, akkor azt fedezzük fel, hogy Descartes gőgős kijelentése – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – nem stimmel. Ugyanis legfeljebb azt észlelhetjük, hogy a gondolkodás, érzés zajlik. De ha megpróbáljuk megragadni azt, AKI gondolkodik, AKI érez – akkor folyamatosan kicsúszik az ujjaink közül.

Valójában amit „énnek” hiszünk, az egy köteg folyamatosan változó észlelés, érzés, gondolat. Aminek az eredőjében, a gyökerében nem találunk egy állandó, változatlan lényeget (esszenciát). Az észleléseink keletkeznek és elmúlnak. Amiről azt hitted, hogy Te vagy, amihez fertelmes meggyőződéssel ragaszkodtál, mint ami annyira szervesen belőled fakad és a részed – másnap nyomtalanul eltűnhet.

Ezért mondják a buddhisták, hogy a keletkező és megszűnő dolgok természete az üresség (sunnata): nincs állandó lényegük.

Nos, ez a gondolatmenet minket, akik a bőrfotelos magabiztos CEO koncepciójához szoktunk hozzá, elsőre borzasztóan meg tud rémíteni. Számunkra ez az üresség maga a horror: irtózunk tőle. De megfelelő meditációs gyakorlattal és belátásokkal az ember egy idő után rájön arra, hogy valójában ez a felfogás mérhetetlen derűt, nyugalmat és szabadságot áraszt.

Mi több, amit itt „ürességnek” nevezünk, az nem hasonlít a végtelen, sötét és a rideg, abszolút zéró fokos űrhöz. Valójában teljesség. Egész-ség. Belátásából a négy mérhetetlen – együttérzés (karuna), együttérző öröm (mudita), kedvesség (metta) és kiegyensúlyozottság (upekkkha) – árad.

Mi, akik meditálunk, gyakran irányítjuk arra a figyelmünket, ami itt és most van. Arra törekszünk, hogy jelen legyünk a testünkben: érezzük, átéljük mindazokat az észleléseket, amelyeket a megtestesült létezésünk jelent.

Ezeket a sorokat egy repülőn írom. A felszállás közben elvégeztem egy félórás ülőmeditációt. (Megszakítás nélkül: minő luxus egy kisgyerekes apukának!) És most azon morfondírozom, milyen viszonylagos is az „itt” és a „most”.

Egy repülőgépen ülök, ami több száz kilométer per óra sebességgel száguld a felhők közt, mintegy tízezer méter magasságban.

A Föld nevű bolygón, ami forog a saját tengelye körül és kering egy csillag, a Nap körül.

És ez a csillag része a Tejút nevű galaxisnak, ami megszámlálhatatlan más galaxisokkal együtt folyamatosan száguld, távolodik az űrben egy mintegy 13 milliárd éve táguló világegyetemben.

Pillanatok? Térbeni pontok?
Ittek és mostok?

Az atomok, és az annál is kisebb részecskék, amik a testemet alkotják, folyamatos mozgásban vannak – nem lehet őket a tér és idő egyetlen pixelébe zárni.

Egy folyamatosan változó világegyetemben élünk. Ahol, mint Hérakleitosz, az egyik legrégebbi görög filozófus mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Pantha rei. A meditációnk sem irányulhat statikus pontokra és pillanatokra az időben és térben. A létezést – a saját létezésünk észlelését – mint változást kell megélnünk.

Az elme – pontosabban a figyelmünk – elkalandozik a jövőbe és a múltba, távoli helyekre. A meditáció közben is. Ezt kizárni nehéz (nem is ez a célja a meditációnak), de tudatosan és gyengéden vissza tudjuk a figyelmünket terelni a jelenbe. Horgonyt vetünk a tudatos jelenlétbe: ami többnyire a saját lélegzetünk. A csónakot időről-időre elragadhatja az áramlat, de aztán visszarántja a horgonyhoz csomózott kötél.

A horgony: a testünk. Mert ez a létezés – megtestesült létezés. Ahogy az egyik legősibb buddhista meditációs szöveg, a Szatipatthána-szutta is kifejti, a meditációnknak is a testünkből, a testi észleléseinbkől kell kiindulnia – ez a tudatos jelenlét (szati) négy alapja közül az első.

De megértettem azt is, hogy a jelenlét nem jelenthet valamiféle görcsös ragaszkodást az idő vagy a tér egy statikus pontjához. A jelenlét magába foglalja a múlt és a jövő teljességét. A közelséget és a távolságot. Csupán a töredezettség, a szeparáltság, az idő illuzórikus zárványaiba, a tér kristályának csillogó szögleteibe való bezártság az, amit el kell engednünk. A tudatosság, a figyelem nélküli sodródást.

Minden belégzés egy születés – minden kilégzés egy halál. A táguló és magába zuhanó világegyetem kozmikus drámája a mi kis mikrokozmoszunk vetítővásznán játszódik le. Nincs olyan, hogy a tér és az idő egy szeletébe zárt én. Mi magunk is változás vagyunk. Hullámok az idő és tér óceánján. Fodrozódunk, majd visszasimulunk.

Vajon mi az igazi hullám? Hol van, mikor van ott a hullám? Az első fodorban, ami felemelkedik a vízfelszínről? Vagy a kifejlett hullámtarajban, amikor a hullám a legnagyobbra hízik? Esetleg akkor, amikor a hullám újra semmivé foszlik a tengerparton? Értelmetlen kérdés. Az egész folyamat a hullám.

És vajon mi a hullám lényege? A víz? Nem. A hullámban ott van a szél is, ami felgerjeszti a vizet. Ott van a Nap fénye, ami hőt gerjeszt és szelet támaszt. A hegy orma, ahonnan a folyók a vizet a tengerbe szállították, az ásványokat a vízbe mosták. Minden mindennel összefügg – minden mindenhez kapcsolódik. Semmi sem létezik szeparálva, egymagában – egyetlen pontba/pillanatba zárva. Mi sem vagyunk rabok a koponyánk börtöncellájában.

A tudatos jelenlét világosságánál a dolgok olyannak tűnnek, amilyenek: végtelennek és mégis egységes egésznek, az idő és tér teljességében.

Mint amikor kiugrasz egy repülőről, és rájössz, hogy nincs ejtőernyőd. De aztán rájössz arra is, hogy nincs hová lezuhannod.

A szombati tüntetés üdítő színfoltja volt számomra Tarr Zoltán református lelkész beszéde, aki Balog Zoltán helyett is bocsánatot kért a bicskei gyermekotthon meggyalázott áldozataitól. Emlékeztetett minket ez a beszéd az első prédikátorok, a protestantizmus eredeti szellemiségére: az igazságtalansággal, álszentséggel szembeni protestálásra. A tiltakozás szellemére, ami bátran szembeszáll a tekintélyekkel és hatalmasokkal is, ha kell.

Ahogy Ady Endre írta száz éve: „Az igazi protestáns szellem közös kincse az egész emberiségnek. Ez a szellem adta volt vissza az embert önmagának. Ez a szellem szögeztette ki Luther pontjait. Ez a szellem a szabadságnak s az ember kibékítésének szelleme. Ezt az igazi protestáns szellemet meghamisíthatták talán néhol, de a protestantizmusnak ez a szellem az ereje. A magyar protestantizmusnak is csak ez lehet és még valami.”

Most olvasom, hogy Tarr lelkész urat eme nevezetes beszéde után azonnali hatállyal, indoklás nélkül kirúgták a munkahelyéről. Munkájára panasz nem volt – a kirúgás egyértelműen politikai alapon történt. Megbüntették azért, mert őszintén, szabadon kimondta azt, amit egyébként református hívek tömegei is gondolnak titokban, csak nem merték kimondani: hogy Balog püspöknek távoznia kell a közéletből.

Az üzenet egyértelmű: ha szólni mersz, ha ki mersz állni ellenünk, eltaposunk. Ahogy a költő írta: „Fejére szól ki szót emel! Király nem alhatik.”

Tarr lelkész veszélyes volt a Hatalomra. Nagyon veszélyes. Hiszen megmutatta: hiába hivatkozik a rendszer unos-untalan a kereszténységre, hiába itat át mindent az ájtatosan hamis kurzus-kereszténység csiganyálával, hiába vásárolja meg kilóra az egyházak támogatását és hiába próbál megosztani minket. A valódi érdekellentét nem a hívő és a nem hívő között van ebben az országban. Az igazi választóvonal a szabad, bátor, cselekvő polgárok és a gyáva, alattomos, megalkuvó alattvalók között húzódik.

Tarr tiszteletes az előbbi táborba tartozik. Isten áldja érte! És ha ő bocsánatot kért a református hívek nevében a bicskei áldozatoktól, én a nem hívők nevében megköszönöm neki a bátorságát és kiállását. Respect

„Mindig, már mint apró gyermek, más voltam,” írja Edgar Allan Poe az „Egyedül” című versében. A másságnak ez az érzése végigkísérte az egész életét: nem volt képes valódi, mély emberi kapcsolatokat létrehozni. „Kevés barátja volt, ha volt egyáltalán,” jegyezték meg a gyászbeszédében.

Ezt a magányt valójában saját maga választotta, gyönyörű verseket írt róla – és mégis, rettenetesen szenvedett tőle. Bánatát alkoholba fojtotta, ami hozzájárult korai halálához.

Halála előtt nem sokkal elismerte, hogy alkoholizmusának nem sok köze volt az élvezethez. „Nem azért kockáztattam a hírnevem, értelmem és az életem, hogy élvezetet hajszoljak,” írta. Hanem azért, hogy csillapítsa „elviselhetetlen magányát”.

Jonathan Hari a könyvében jól írja: a függőségnek nem az absztinencia az ellentéte, hanem az emberi kapcsolódás.

Manapság már szinte minden valamirevaló kutatás megemlíti, hogy az emberi boldogság (ezalatt itt most az élettel való elégedettséget értem) egyik legfontosabb összetevője: a tartalmas, tartós emberi kapcsolatok. Enélkül hiába van vagyonod, hírneved, hatalmad: el fogsz sorvadni. Az egészséged is megromlik, hiszen az egészséghez nem csak az kell, hogy megfelelően étkezz és edzd a tested. Hanem az is éppen annyira hozzátartozik, hogy legyenek emberek, akiknek kiöntsd a szíved.

„Never worry alone” (Soha ne aggódj egyedül) – ahogy Robert Waldinger, a Harvard boldogságkutatást végző professzora, Zen-meditációs tanító szokta mondani.

Azt írtam, Poe „maga választotta” ezt az egzisztenciális elszigeteltséget, idegenséget és magányt, ami olyan megrázó erővel köszön vissza a gótikus horrort inspiráló verseiből. De ez nem teljesen igaz. Poe magánya, kötődésre való képtelensége a gyermekkorában gyökeredzett. Amikor két éves volt, az apja elhagyta a családját. Három éves korában pedig az anyja halt meg tuberkolózisban.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon azokat a lelki képességeinket, amikre egyébként méltán lehetünk büszkék – őszinteség, bizalom, kedvesség, kreativitás, szociális érzék, érzelmi intelligencia – vajon mennyire a saját érdemünknek tudhatjuk be, illetve mennyire köszönhetjük annak, hogy gyermekként a megfelelő pillanatokban megkaptuk a megfelelő gondoskodást és figyelmet?

Vajon hány olyan összeférhetetlennek, magának valónak bélyegzett ember jár köztünk, aki elmar maga mellől mindenkit – de közben ott bent szenved az ürességtől? Soha nem választjuk igazán szívből a magányt, még ha el is utasítjuk az emberek közelségét, és inkább vagyunk egyedül.

A spiritualitás terén is jelentkezik a nemi szerepek hatása.

Mi, férfiak, jellemzően szenvedünk attól a fogyatékosságtól, hogy képtelenek vagyunk érett, felnőtt módon kifejezni az érzelmeinket. A megküzdési stratégiáink, ha belegondolunk, valójában borzasztóan gyerekesek. Leülni és egy üveg piába fojtani a bánatot? Emészteni magad belül, miközben sziklaszilárd kifejezést erőltetsz az arcodra? Nehezen tudunk kedvesek és gyengédek lenni, mert rettegünk attól, hogy puhának, érzelgősnek, nőiesnek bélyegeznek minket (az is sokat elmond önmagában, hogy a „nőies” az valami szégyellésre méltó dolognak számít). A spirituális fejlődésünket is próbáljuk ebben a mederben tartani, csak semmi picsogás. Pedig a szellemi fejlődésünk útján a hideg intellektualizmus és racionalizmus kevés – mindig eljutunk egy holtpontra, ahol a szívünk feltárulkozása nélkül zsákutcába kerülünk.

Ami a nőket illeti, őket is gyakran szocializálják arra, hogy ne mutassák ki bizonyos érzelmeiket. Ilyen például a düh. A dühös nő az nem nőies ugye. Az fúria, hárpia, ahogy mondják. A nő legyen mindig kedves, anyáskodó, alázatos és szelíd. Márpedig az egészséges düh (nem a kontroll-vesztett haragról beszélek!) éppen úgy a lélek védekező-mechanizmusa, mint ahogy az immunrendszer a testé. Ha a dühöt elfojtod, megbetegszel. A nő számára a spirituális fejlődés útján az lehet a zsákutca, hogy nem képes meghúzni maga körül az egészséges határokat. Ha a spiritualitást arra használja, hogy egyfajta mérgező pozitivitással eltemessen magában minden negatív érzelmet. Ha az elfogadást és együttérzést úgy értelmezi félre, hogy bennmarad bántalmazó kapcsolatokban.

Néha egy nő számára a megfelelően kifejezésre juttatott düh éppen annyira gyógyító erővel bírhat, mint egy férfi számára a sírás.

Az a nagy helyzet, hogy mélyen meg vagyunk arról győződve, hogy az élet fair.

Persze lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy nem így van. De a racionalitáson túl a sejtünkbe van ivódva a bizalom, hogy nem történhet velünk nagy baj. Mert van valami – egy gondviselő jóindulatú akarat – ami vigyáz ránk. Van valamiféle kozmikus igazság-szolgálatás, ami értékeli a jó tetteket és megbünteti a gonoszakat. Attól függetlenül így van ez, hogy ateisták vagy hívők vagyunk – mert, mint írtam, ez a meggyőződés túl van a racionális meggyőződéseinken. Ha úgy tetszik, a DNS-ünkbe van kódolva.

Így hát amikor valami igazán rossz történik velünk, akkor nem egyszerűen csak szomorúak leszünk. Nem egyszerűen csak félünk. Hanem mélyen meg vagyunk bántva. Személyes sértésnek vesszük.

Hogy történhet ez velem, jó emberrel? Miért pont velem? Miért nem mással? Vajon mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem?

És persze vannak, akik meg is magyarázzák maguknak, hogy miért történt velük. Hogy rossz, bűnös emberek, akiket a sors megbüntetett. Belemerülnek a szégyenbe.

De az igazság az, hogy az élet nem fair. És gyakran jó emberekkel történnek nagyon rossz dolgok. Minden racionális magyarázat nélkül, amivel megnyugtathatnánk a lelkiismeretünket. Vagy a világ igazságosságába vetett naiv hitünket.

Van, akit cinikussá, életunttá és nihilistává tesz ez a felismerés. Mi értelme van akkor az egész életnek? Miért ne tehetnék bárkivel bármi rosszat? Miért kellene bármi másra törekednem, mint arra, hogy a pillanatnyi kényelmemet és élvezetemet biztosítsam? Aki így tesz, az valójában még mindig a saját megbántottságának a levében fő – a saját sérelmét dédelgeti a kegyetlen világegyetemmel szemben.

De van egy magasabb szintű belátás is abból a felismerésből, hogy az élet nem fair. Túl a naiv optimizmuson. Annak belátása, hogy a rossz dolog, ami velünk történt, nem valamiféle személyre szabott bántás, amivel egy kozmikus hatalom minket, pont minket célzott meg. Azzal válik csupán azzá, hogy mi magunk kezdjük el birtokolni: úgy tekinteni rá, mint saját sérelmünkre.

Ha azonban elkezdünk úgy tekinteni a szenvedésre, a káoszra, a változékonyságra, mint ami egyfajta kozmikus állandó – egyfajta egyetemes sors, amiben, még ha különböző formában is, de mindannyian részesedünk: akkor a teher könnyebbé válik. A szenvedés egyetemességének belátása megnyitja a kaput az együttérzés előtt: önmagunk és mások iránt.

Az igazság az, hogy az élet nem fair – de ez önmagában még nem a teljes igazság.

Ahogy A.H. Almas írja, az igazság csakis az együttérzés jelenlétében válik nyilvánvalóvá számunkra. Az igazság, hogy emberi lényként nem csak a szenvedésből részesülünk egyetemesen. Valami másból is, ami összeköt bennünket. Sokféle nevet adtak már neki – de az csak név. És míg a szenvedés korlátozott és véges, addig ez a valami határtalan és végtelen.

„És ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával,” mondja Pál apostol (Róm. 12:2).

Ebben a mondásban minden egyes szó egy új világot nyit meg – minden egyes kifejezés mögött évezredek bölcsessége rejlik. Amit egymástól függetlenül több kultúra is felfedezett magának. És ami azoknak is fontos tanulságokkal szolgálhat, akik egyébként nem hívő keresztények – de fontos átalakulás előtt állnak.

A világ – görögül: aión.

A hellenisztikus korban a ciklikus idő, az egymásra következő világkorszakok istenségeként tisztelték, akit egy kör közepén álló ifjúként ábrázoltak. A Bibliában az aión gyakran negatív jelentéstartalmat kapott: a romlott, pogány világot és annak hatalmait (arkhónok) jelképezte – a mai ember számára végső soron a véges időhöz kötött, öncélú emberi életet jelenti.

Igazodni – görögül: szüszkhematizo.

Ebben a kifejezésben benne van a mi (görög eredetű) séma szavunk. A séma forma, minta, vázlat. Aki „sematikusan” gondolkodik, az sablonokat követ, közhelyeket szajkózik. Paradox módon a Pál apostolt követő keresztények jelentős része ide tartozik: hiszen a templomban gépiesen ismételget a nyájjal együtt olyan sémákat, amiket valójában nem ért meg igazán. A latin nyelvű Bibliában (Vulgata) ezt a conformare szóval fordították le, amiből a mi konformista szavunk származik. Pál apostol tehát itt arra figyelmeztet, hogy ne legyünk konformisták, ne kövessük gépiesen azokat a sémákat, amik felé kényelmesen terelgetnek minket.

Hanem „változzunk meg az értelmünk megújulásával”.

Átváltozás – görögül: metamorphoszisz.

A biológiában a metamorfózis az élet egy új ciklusához tartozó átalakulást jelent. Például az ebihal átváltozását békává, a hernyóét pillangóvá. A görög mitológiában metamorfózisként tartották számon, ha egy ember állattá, fává, csillagképpé változott (Franz Kafka regényének is ez a címe). Vallási kontextusban nem csak felületes, de lényegi átváltozást jelent: avagy a valódi lényeg megmutatkozását. Mint amikor a Tábor hegyen Jézus megmutatta a valódi lényegét a tanítványainak (Krisztus színeváltozása).

Megújulás – görögül: anakainószisz.

A görögöknek két szavuk is volt arra, hogy „új”: a neosz és a kainosz. Az előbbi egy újonnan létrehozott, született dolgot jelent. A kainosz viszont valami olyat, ami megújult, és ami a korábbi formájával ellentétes, új formát vett fel. A megújulás itt tehát a régi létezési forma levetését jelenti, hogy az átadja a helyét valami alapvetően másnak.

Értelem – görögül: núsz.

A kereszténység a görög filozófusoktól kölcsönözte ezt a fogalmat, ami gyakorlatilag az elménket jelenti: a nagy vetítővásznat, ahol megjelennek a gondolataink, érzelmeink. A színpad, ahol a döntéseink meghozásának drámája zajlik. Latinul: intellectus. Ebből származik az intellektuális szavunk.

Az átalakulás, amiről Pál beszél, nem pusztán racionális belátást jelent.

Először az egész elménket kell átalakítanunk, megújítanunk: azt a módot, ahogyan a világra reflektálunk. Ahogyan érzünk, ahogyan gondolkodunk, ahogyan és amilyen jelentést tulajdonítunk a minket körülvevő valóságnak és benne saját magunknak. És ahogyan ezek a reflexiók reakciókat váltanak ki belőlünk: ahogyan cselekszünk.

És bár az átalakulást az értelemnek, az elmének kell elindítania – de ez a metamorfózis nem légüres térben történik. Nem egyszerűen absztrakt gondolkodás szintjén megy végbe: érinti a testünket, a fizikai valónkat is. Ami, Descartes dualizmusával szemben, nem választható el a szellemi létezésünktől.

Hogy az elme mennyire megtestesült elme, hogy működésében ez a megtestesültség mennyire jelentős szerepet játszik – azt a neuropszichológiai kutatások is egyre inkább alátámasztják. Akárcsak a meditációs gyakorlatok emberformáló, sorsfordító hatásait alátámasztó empirikus bizonyítékok.

Az üzenet tehát dióhéjban: ne gondolkodj, cselekedj konformistán, sematikusan, ahogy a világ elvárja tőled! Ne félj kilépni a szokások automatizmusának börtönéből! Ne félj kikapcsolni a robotpilótát! Ne félj kíváncsian, gyermeki elmével odafordulni a világ csodájához! Fedezd fel a létezésed egy új, szabadabb formáját, amelyben hitelesebben kapcsolódsz önmagadhoz – és megtalálhatod a jelentést az életedben!

A halál sokféle formában eljöhet értünk.

Van, akit hirtelen ragad el. Az egyik pillanatban még lélegzik, tervez, szorong, szeret és vágyik, mintha nem lenne holnap – a másik pillanatban már élettelenül hever, mint egy darab kő.

És van, akit hosszas, fájdalmas küzdelem után visz el a halál – miközben akár évekig kell farkasszemet néznie az elmúlással, minden percben azt várva, vajon ez lesz-e az utolsó.

Van, akit vadul, erőszakosan és csúnyán ér a halál.

És van, akit szelíden von magával, mint ahogy a szél fújja le az őszi levelet a fáról, hogy leszállingózzon az avarba.

És van a legalattomosabb halál. Ami úgy lopakodik be az ember életébe, hogy az közben észre sem veszi, hogy már nem él. Mert látszólag még tevékenykedik. Külsőleg nem látszik rajta változás. De belül üres. Mint az elhagyott csigaház.

A szíve dobog – de nem érez.
A szája mozog, beszél – de nem mond semmit.
Élvezkedik – de valójában már nem él át örömet.
Emberekkel kommunikál – de valójában nem kötődik senkihez.
A világban van – de nincs benne jelen.

Emberek éveket, évtizedeket leélnek így. Robotpilóta-üzemmódban. Örömtelen élvhajhászásban. Kiüresedett emberi kapcsolatokban. Rideg neonfényben, ami nem ad meleget.

Haruki Murakami, a japán író írja az egyik novellájában: „A meghalásnak vannak olyan formái, amelyek nem végződnek temetésben. A halál oly formái, amelyeket nem tudsz kiszagolni.”

Ha tetszenek Neked az írásaim a Drogriporteren, ha adnak neked valamit, kérlek, adj Te is valamit, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Laura Makabresku

Ilyenkor húsvét szombatján mindig elgondolkodom a halálról és az elmúlásról. Ez most elég hosszú lesz, de remélem, lesznek, akik velem tartanak és végigolvassák ezt az eszmefuttatást (is).

Sok embert megkérdeztem már arról, hogy vajon mit éreznek a halállal kapcsolatban. Voltak, akik azt válaszolták, hogy egyáltalán nem is gondolnak rá. Mások időről-időre gondolnak rá – de, állításuk szerint, nem félnek tőle különösebben. Ellenben sokan félnek attól, ahogyan meghalhatnak: a szenvedéstől, ami a haldoklást övezi. És vannak azok, akik gyakran gondolnak az elmúlásra – és ez a gondolat aggodalommal és lehangoltsággal tudja őket eltölteni. Talán mert félnek a túlvilágon rájuk váró esetleges büntetéstől, szenvedéstől.

Én magam, Faludy Györgyhöz hasonlóan, fiatalabb koromban többször átéltem azt, hogy éjjel verejtékezve ébredtem abból a rémálomból, hogy eljött a halálom pillanata. Szívverésem felgyorsult, szabálytalanul és gyorsan lélegeztem, úgy éreztem, valami rámzárul – talán a sír. Aztán elárasztott a megkönnyebbülés hűvös tudata: ez csak álom volt. Még nincs itt a halál.

Mégis, a tudat, hogy a napjaim meg vannak számlálva, komisz súllyal nehezedett a lelkemre – legfeljebb elhessegetni tudtam, száműzni a figyelmem fókuszából, a pillanatnyi feledés homályába tuszkolni. Mint amikor valami megunt kabátot süllyesztesz a szekrény mélyére. De mintha a tudatom egy periférikus sarkában a nagy visszaszámlálás tovább folytatódott volna.

Nem tudtak igazán vigasztalni a különféle vallások, amelyek túlvilági léttel kecsegtettek: hiszen empirikusan képtelenség meggyőződni az igazukról. Kétségkívül gyönyörűnek és megrendítőnek találtam Krisztus halálának és feltámadásának mítoszát – de nem voltam képes ennek az igazságát magamra vetíteni.

Epikurosz, az egyik kedvenc görög filozófusom szerint a halálfélelem teljesen ésszerűtlen. Hiszen semmiből jövünk és semmibe tartunk. Amikor én vagyok – akkor nincs halál. Viszont amikor a halál lesz – akkor már nem leszek én. Nincs tehát közös felületünk nekem és a halálnak. A halál nem tud szenvedést okozni. Akkor meg minek ezen aggódni?

Tetszetős magyarázat, de soha nem tudott igazán megnyugtatni. Ugyanis ha a halálfélelmem lényegét próbáltam megragadni, akkor én a leginkább nem magától a meghalástól féltem – hogy az esetleg félelmetes és fájdalmas. Nem is főleg attól, hogy esetleg a túlvilágon valamiféle szenvedés vár rám. Amitől igazán féltem, az, amit az angolok FOMO-nak neveznek. Fear of Missing Out – az attól való félelem, hogy valamiből kimaradok.

Hogy miközben az emberiség kalandja tovább folytatódik, én ebben már nem vehetek részt tevőlegesen. Emlékké fakulok, majd idővel teljesen elfelejtenek. Megsemmisülök. És ez a tudat egyben visszahatott arra, ahogyan az életemet láttam: vajon mi értelme van akkor bárminek? Vízbe írt jel vagyok csupán, mi értelme akkor erőlködni, küszködni, törekedni bármire?

Az ilyen kétségbeesett gondolatokat és érzéseket aztán rendre a szőnyeg alá söpörtem: elvégre még élek. Nézd az élet napos oldalát! Legyél pozitív. Énekelgesd a Monty Python dalocskáját. Az élet abszurd, egy vicc. Semmiből jöttél, semmibe mész, mit veszíthetsz? Semmit! Akkor akár élvezheted is azt a kis időt, ami még hátramaradt.

Aztán néhány évvel ezelőtt először kellett komolyan szembenéznem az elmúlás valós veszélyével. Rákos daganatot diagnosztizáltak nálam. Bár időben, még műthető fázisban: de bizony először benne volt a pakliban, hogy záros időn belül elpatkolhatok. A félelem valósággal letaglózott.

És mégis: most először rákényszerültem arra, hogy megvizsgáljam a szőnyeg alá söpört érzéseimet a napvilág fényénél. A halál közelsége rákényszerített arra, hogy feltegyem az igazán komoly kérdéseket. Ki vagyok én?

Elkezdtem megfigyelni a saját elmémet – meditáció segítségével. Korábban rettegtem attól, hogy úgy igazán mélyen magamba nézzek. Féltem lelassulni, féltem elhallgattatni a belső fecsegést – féltem egyedül maradni önmagammal. Féltem attól, hogy mit találok odabent. Hogy odabent valami csúf, félelmetes, szánalmas szörnyeteg lakozik. Vagy, ami még rosszabb: csak az ürességet találom.

És valóban: bizonyos szempontból, paradox módon, a legrosszabb félelmeim igazolódtak – de a legjobb értelemben.

Odabent ugyanis nem találtam senkit. Az ürességet találtam – de rá kellett jönnöm, hogy ez az üresség nem a nihil. A sötét éjszaka borzalma. Hanem egy új hajnal. Egy felszabadító tágas Ég, ahol levethetem az elme béklyóit. Rádöbbentem, hogy a tudat, hogy saját szeparáltságom, egyedülállóságom tudata az, ami a félelmemet táplálja. Míg a tudat, hogy nincs egy állandó lényeg, egy örökké változhatatlan sárosipéter-esszencia, valójában békét és szabadságot hordoz.

És – egy újabb paradoxon! – a buddhista meditáció segített jobban felismerni és megérteni a húsvétnak, ennek a keresztény ünnepnek a valódi üzenetét, misztériumát is. A sír – az ego – ürességét. Hogy a halál nem csak a sötétség kezdeteként, nem csak a bealkonyulásként fogható fel. Lehet a hajnal. Amikor az ember eloltja a lámpást, mert nincs szüksége többé mesterséges, teremtett fényre – a teremtetlen fény tágas és végtelen egén.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(Pilinszky János, Harmadnapon)

Borzasztó rossz irányt vett ez a mi kis magyar szappanoperánk. Vagy inkább úgy fogalmaznék: görcsösen próbálják nagyon rossz irányba terelni. Azok, akik évek, évtizedek óta folyamatosan tolják a nőellenes, a családi erőszakot „hisztinek” minősítő propagandát, és akik felelős pozícióból aktívan akadályozták, hogy Magyarországon hathatós védelmet kapjanak az áldozatok – éppen ők most a leghangosabbak.

Felfedezték magukban a jogvédő harcost. Hát jó mélyen el volt eddig temetve! És több mint érdekes, hogy éppen most, éppen ezt a pillanatot választotta, hogy előugorjon teljes vértezetben, mint Pallasz Athéné Zeusz koponyájából.

Pont most, amikor kiderült, hogy az igazságügyi (!) miniszter évekig a pofánkba hazudta, hogy jogállam van, miközben magánbeszélgetéseiben cinikusan elismerte, hogy a kormányzat közvetlenül manipulálja az igazságszolgáltatás munkáját. Hirtelen pont most jön elő ugyanazon miniszter azzal, hogy ő kérem családon belüli erőszak áldozata volt már évek óta.

Pont most, amikor éppen olyan tények kerültek napvilágra, amik mutatják, hogy miként is működnek a dolgok a kulisszák mögött ebben a mi köztársaság jellegét elveszített banánköztársaságunkban, hirtelen a családon belüli erőszak elleni harcossá lép elő még Bayer Zsolt is. Aszondja, hogy ők tudták, milyen gazember ez a Magyar Péter. Tíz éve!

Hm. Tudták, de nem tettek semmit. Ja, bocs, tettek: egymás után nevezték ki jól fizető pozíciókba. Akkor hogy is van ez? Mit mond ez el akkor róluk?

Fura dolgok ezek. Értem én, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az emberek ne a valódi botránnyal foglalkozzanak. Hogy maffiaállamban élünk. Amit persze eddig is tudtunk, de ami fontos, hogy ezt most nem kisebb személy mondta ki, mint az igazságügyi (!) miniszter.

Értem én, hogy sietősen kellett valamit kifőzni a rogáni propaganda boszorkánykonyhájában. De mint a mondás tartja, a ki nagyon siet, később végzi dolgát. Elég nyersre és rágósra sikeredett ez a sztori, amit most a szánkba akarnak rágni. Én biztos nem eszem meg, mert megfeküdné a gyomromat.

Amit viszont nagyon szeretnék látni, hogy Magyarország végre olyan hely lenne, ahol a törvény nem csak a döbrögit meg a kólát védi. Ahol az áldozatok, legyenek akár hajléktalanok vagy miniszterek, legyenek akár a családon belüli, akár az állami erőszak áldozatai, védelmet kapnak. Ahol a dolgoknak van következménye. Ahol nem hazudnak bele folyamatosan a pofádba a saját adóforintjaidból fizetett emberek. Tudom, álmodozó vagyok. Túl sokat szeretnék. De talán nem vagyok egyedül.