Bob Thurman és Sharon Salzberg buddhista meditációs oktatók szerint az embernek négy ellensége van: a külső ellenség, a belső ellenség, a titkos ellenség és a szupertitkos ellenség. 1. Az első a külső ellenség: azok az emberek, akik akadályoznak minket a céljaink elérésében. Akik bosszantanak, akik szembeszegülnek mindazzal, ami nekünk kedves. Ilyen ellenség nem csak személy lehet, de intézmények vagy helyzetek is, akik/amik bántanak minket. De ha gyűlölettel válaszolunk, csak magunkat mérgezzük. A buddhisták gyakran végeznek ún. metta meditációkat: ezek során szerető kedvességet (metta) gyakorolnak azokkal szemben is, akik gyűlölik őket és akiket ki nem állhatnak. Ezzel nem hatalmazzák fel, teszik jóvá a rosszat, amit az ellenségeik velük tesznek. Nem tűrik passzívan, hogy rosszat tegyenek velük – ha kell, küzdenek ellenük. De megakadályozzák, hogy a mérgező hatás beivódjon a saját lelkükbe, elméjükbe. 2. A második a belső ellenség: a düh, a félelem és a gyűlölet, amit ezek az emberek belőlünk váltanak ki. Ezt az ellenséget már csak az olyan ember ismeri fel, aki dolgozott, dolgozik magán. És felismeri azt is, hogy ezek, ha ragaszkodunk hozzájuk, ha hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk, akkor nem védelmeznek, hanem rabságban tartanak minket. 3. A harmadik a titkos ellenség: az a belső hang, amely mindent az „én”, „engem”, „enyém” lencséjén át értelmez. Ez az önközpontúság beszűkíti a világot, és elveszi a tartós öröm lehetőségét. Megakadályozza, hogy átlássuk a létezők nagy láncolatát, egymásra utaltságát, és az elszigeteltség illúzióját kelti. Az empirikus kutatások is igazolják, hogy minél ön- és én-központúbb valaki, annál inkább csak átmeneti és változékony örömet tud átélni. 4. És végül ott a negyedik, a szuper-titkos ellenség, amit már csak az igazán bölcsek képesek felismerni és tudatosítani: a mélyen beágyazott önkritika és önutálat, amely azt suttogja: „Nem érdemled meg a boldogságot.” Ez a legnagyobb hazugság és a legveszélyesebb ellenségünk. Ez az öngyűlölő, önkorlátozó, ön-elhanyagoló, ön-félrevezető hang a legtöbbször a gyermekkorunkban gyökerezik, amikor választanunk kellett az elfogadás, kapcsolódás és a hitelesség között – és a túlélés érdekében rendszerint az előbbit választottuk az utóbbi rovására. Amikor közösségi aktivizmust folytatunk, akkor mind a négy ellenséggel szemben fel kell vennünk a kesztyűt. De ez persze képletes: nem boxolnunk kell velük, hanem felismernünk őket, elfogadni őket – anélkül, hogy átengednénk nekik az irányítást. Mert ha nem dolgozunk a saját belső ellenségeinken, könnyen újrateremtjük őket a külvilágban. Vagy árnyékboxolásra fecséreljük az időnket. És ha nem ismerjük fel a szuper-titkos ellenség hangját, akkor a legszebb küzdelmeinket is alááshatja a belső önszabotázs. Kényes egyensúly ez, nem egyszerű fenntartani.

Úgy tűnik, tegnap szép csendben kihátrált a kormány a klubbezárós rendeletéből, ami azt írja elő, hogy a rendőrség jogorvoslat nélkül 3 hónapra bezárhat egy klubot pusztán azért, mert ott drogterjesztés gyanúja merült fel. December 4-én, két nappal a tüntetésünk előtt benyújtottak egy módosító javaslatot a 1999. évi LXXV. törvényhez, ami tegnap ment át a parlamenten. Januárban lép hatályba. Ez ezt a bizonyos rendeletet emeli törvény erőre – de úgy, hogy közben teljesen felpuhítja a rendőrség klubbezáró jogosítványait. Amelyek így szűkebbre lesznek szabva, mint amelyekkel eddig az önkormányzati jegyző egyébként is rendelkezett. Közben a hírek szerint már elkezdték végrehajtani a rendeletet és a rendőrség bezáratott egy óbudai ABC-t, ahol pult alul árulták a szereket. Januárig még több üzletet, klubot bezárhatnak hasonló módon. Hozzá kell tenni, hogy az ilyen esetekben már eddig is kezdeményezhette a hely bezárását a jegyző, csak éppen vizsgálni kell, hogy a hely vezetője, dolgozói felelősek-e valamilyen módon a történtekért. Lehet, hogy ez a meghátrálás beleillik abba a sorba, mint a Pride betiltásával való, be nem váltott fenyegetőzés, vagy a kormánykritikus civileket megrendszabályozni hivatott, de fiókba tett törvénytervezet. Ez nem valódi, felelős jogalkotás, hanem riogatás, PR, porhintés. Részletek (köszönet Marázi Ádámnak, a Tánc a Szabadságért – Tüntetés a józan drogpolitikáért önkéntes jogászának): Miután januárban a módosító hatályba lép, csak akkor rendelheti el az üzletbezárást a rendőrség, ha a törvényben felsorolt bűncselekményeknek az üzlet területén történő elkövetése miatt legalább kétszer indult büntetőeljárás. De a jegyző elrendelheti a bezárást már egy büntetőeljárás miatt is – ez évek óta így van, sőt, a jegyző köteles elrendelni, ha egy éven belül két büntetőeljárás indult és az üzlet felelős ezért, hogy ott bűncselekmény történhetett. A törvény meghatározza a szempontokat, amiket a rendőrségnek figyelembe kell vennie annak eldöntése során, hogy az üzletnek vajon felróhatók-e a történtek: az üzlet vezetőinek a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatos jó és rosszhiszemű magatartását – ez a homályos megfogalmazás valószínűleg azt jelenti, hogy tudtak-e a bűncselekményről -, a bűncselekmény felderítésére érdekében a hatósággal való együttműködését, bűncselekménynek az üzlet területén történő elkövetése megelőzése érdekében az üzlet működési engedélyének a jogosultja által megtett intézkedéseket.

Nézegettem tegnap a kommenteket egy videoklip alatt, ami két táncoló fiatalt mutat a parlament előtti rendezvényünkön. Valószínűleg belinkelték valami digitális harcos klubba, mert megszállták a gyűlölködők. „Narkós kutyák.” „Drogosok.” „Ez nem zene.” „Ezek se dolgoztak soha.” „Miért nem kapálnak inkább.” És a többi. Elgondolkodtam, hogy vajon mi és miért vált ki ilyen szélsőséges indulatokat emberekben pusztán azért, mert két fiatal boldogan táncol egy zenére, ami tetszik neki? Miért bántja őket ennyire más emberek önfeledt, játékos öröme? Ez több, mint egyszerű politikai világnézet kérdése. A szomorú igazság az, hogy rengeteg megkeseredett, kiégett ember él közöttünk. Akikben mások önfeledt, játékos öröme nem együtt örülést, hanem valami egészen mást indít be: rosszindulatú irigységet. Szorongást, ami saját identitásának törékenységéből fakad. Valamit szabadon megélnek, amit ő nem. Ezeknek a fiataloknak az öröme fenyegeti az ő normalitását, aminek az oltárán már rég feláldozott mindent az életében, aminek köze lehetett volna játékossághoz vagy felhőtlen örömhöz. Azt üzeni neki: lehetne másképpen élni. Nem csak úgy, mintha az életed egy végtelenített citrombaharapáshoz hasonlítana. Ezt fenyegetésként éli meg. Spontenaitás. Testiség. Játékosság. Semmi sincsen, ami jobban felingerli a tekintélyelvű, fegyelmezett, konformista és puritán életideál híveit. Hogy egyébként lehet úgy élni, hogy az ember termékeny, tartalmas, sőt, szorgalmas életet él, keményen dolgozik, ha kell – ÉS emellett képes örülni, játszani, a testiségét kifejezni, a saját testével ritmusban lenni – na ez már nem fér bele a kockafejébe. (morning note to myself)

Eddig a kormány tagadta, hogy a javítóintézetekben szisztematikusan abuzálják a gyerekeket. Most, hogy ezt már végleg nem lehet tagadni, taktikát váltottak: nyíltan kiállnak az abúzus mellett. Egészen gyomorforgató, ami történik: ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget, megpróbálják a gyermekek elleni erőszakot igazolni. Amit a kormányszóvivő állít, hogy ezek „fiatalkorúak börtönei” – hazugság. A javítóintézetek nem büntetés-végrehajtási intézmények, hanem a gyermekvédelmi rendszer részei. A bennük lakó gyerekek közül többen (de nem mind) követtek el erőszakos bűncselekményeket – de ha megismernénk a történeteiket, akkor megértenénk, hogy az esetek túlnyomó többségében azért, mert velük is kimondhatatlan dolgok történtek meg, már kisgyerekként. Gyakran ezek a gyerekek a bántalmazásnak vetnek véget erőszakkal, vagy maguk is a bántalmazás miatt lesznek bántalmazók. A cél nem az, hogy tovább traumatizáljuk őket, hanem az, hogy esélyt adjunk nekik egy másmilyen életre. A militarizált, tekintélyelvű fegyelmezésre, kínzásra, bántalmazásra alapuló „nevelés” valójában ettől az esélytől fosztja meg őket. Semmi sem igazolhatja azt, hogy egy nevelő a földön taposson, rugdosson egy gyereket. Halljátok, áldozathibáztatók? SEMMI! Ami most történik, hogy a javítóintézetekbe rendőröket küldenek, hogy azok vegyék át az irányításukat – gyalázat. Újabb jele annak, hogy a magyar állam csődöt mondott – rendőrállammá alakul. Ezek a rendőrök nem a gyerekek védelmében érkeznek, hanem azért, hogy ne essen ki több csontváz a szekrényből. A „gyermekvédő” kormány lemondott a magyar gyerekek jelentős részéről, bennük már nem lát mást, mint szemetet, amit a szőnyeg alá kell söpörni. Hogy ezt a magyar társadalom jelentős része tétlenül, apatikusan tűri, egy másik része meg tapsol neki, önmagában is tragédia. Hogy mit tehetünk mi? Hogy minek lehet itt még hatása? Egy dolgot tudok. Azt, hogy mit nem tehetünk: nem hallgathatunk és nem tűrhetjük ezt tétlenül. Mert aki ebben hallgat, az maga is cinkossá válik.

A magyar közélet egyik legkétségbeejtőbb jelensége az, hogy a propaganda egyre rémisztőbben elrugaszkodik a valóságtól és olyan fokú képmutatást és kettős mércét produkál, ami agyzsibbasztó. Ráadásul a közvélemény jelentős része olyan politikai memóriával rendelkezik, ami legfeljebb egynémely aranyhaléval vetekedhet. Itt van ez a Szőlő utca: vajon emlékszik még a derék szavazópolgár, hogy pár hete a kormány megmondóemberei, Kocsismátéstul, agresszíven támadtak mindenkit, aki fiatal- vagy kiskorú áldozatokról mert írni? „Hazugság”, „ál-botrány,” harsogták, a rendkívül alapos igazságügyminiszteri vizsgálatra hivatkozva. Nincs itt semmi látnivaló! És most tessék: kiderült, hogy bizony a vádak igazak. Mi több, „gyermekvédő” kormányunk még azután is hatalomban tartotta Juhász Péter Pál sleppjét az intézményben, miután az előbbi már a dutyiban ült. Ne legyenek kétségeink: ha ez mondjuk Franciaországban történik, akkor már másnap lángokban áll a főváros, ha nem mond le az egész kormány. Hiszen hogyan is bízhat meg bárki ezután egy ilyen kormány szavahihetőségében? De úgy tűnik, ez idehaza mindegy. Korábban is volt persze az, hogy a valóságot a Hatalom torzította. De manapság már nyomokban sem tartalmaz valóságot. A kormány gyakorlatilag a választási kampányát nyilvánvaló képtelen hazugságokra építi fel: egy bizonyíthatóan AI segítségével gyártott kamuprogram, nem létező adótervek, megszorítási csomagok. Hovatovább teljesen mindegy lesz, hogy mit mond az ellenzék, vagy a kormánykritikus civil: valamit majd a szájába adnak, és az emberek elhiszik. Drogtémában ugyanez a valóságtól való rugalmas elszakadás látható. Mondhatok én bármit, odarakhatok én ezer hivatkozást lektorált tudományos szaklapokra, kiállíthatok a színpadra száz felépülőt vagy akár addiktológus szakembert. Majd ők azt jobban tudják, hogy én mit mondok: „drognépszerűsítés”. Oszt jónapot. Értelmes vita lezárva. A propaganda meg ontja magából napi szinten az olyan ostobaságokat, amik között az, hogy az ópium mákot „pipacsnak” fordítják, vagy hogy a kormányzati „kutatóintézet” a Chatgpt-vel írt cikket még átnézni is lusta, és benne maradnak angol szavak („poppy”) – ez már a legkevesebb. Reménykedhetünk, hogy lesz itt változás? Egy olyan korban, amikor annak van igaza, aki több pénzt költhet arra, hogy hangosabban harsogja a hazugságát, miközben az igazság hangja gyakran elvész a hangzavarban? Illúzióim persze nincsenek. Nagyon sok kiégett, cinikussá vált embert látok magam körül. Tele félelemmel és bizonytalansággal. És pont ezt akarja elérni a Hatalom: nem az a cél, hogy mindenki higgyen a hazugságban. Hanem hogy elbizonytalanítson, hogy egyáltalán van-e igazság. Hogy arra késztessen, hogy kényelmesen elfogadjuk a hazugságokat a mindennapi túlélés érdekében. Igazából ez az egész küzdelem azon fog múlni, hogy hány ember találja meg magában azt a fényt, ami legyőzi a cinizmust, a hazugságot, a félelmet. Ha ehhez hozzá tudok tenni, bármilyen keveset, hát én teszem és tenni fogom. (morning note to myself)

Sárosi Péter beszéde Kedves ellenállók – partizó sorstársaim! Borzasztó nyomasztó heteken vagyunk túl. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem gyakran már önmagában az is agyzsibbasztó élmény, ha elolvasom, hogy Horváth Laci drogbiztos éppen milyen aktuális hülyeségeket hordott össze a médiában. Vagy hogy éppen melyik zenésznél vagy klubban volt razzia. És hogy Pintér éppen miként akarja korlátozni a jogainkat, bezárni a klubjainkat, cenzúrázni a zenénket, a kultúránkat. Folyamatosan ömlik ránk a sötét, korlátolt és öntelt butaság. Mindent fortélyos félelem irányít. Mindent átitat a paranoia. Kétszer meg kell gondolnod, kivel miről beszélsz, miről telefonálsz. Vajon lehallgatnak? Most jövünk csak rá, hogy József Attila miről is írta a Levegőt című versét. Félned kell, hogy mit lájkolsz, mit kommentelsz nehogy kirúgjanak a munkahelyedről. És most már nem mehetsz el bulizni se anélkül, hogy ne szorulna össze a gyomrod a szorongástól, hogy vajon mikor fognak bilincsben elvinni. Még akkor is, ha egyébként nem fogyasztottál vagy csináltál semmi illegálisat. Magyarország, mint történelme során annyiszor, megint egy nyomasztó hellyé kezd válni. Egyre szűkülnek a szabadság kis körei – és mi csak hátrálunk. De vajon meddig? El kell hogy jöjjön az a pont, amikor azt mondjuk, hogy elég. Nem hátrálunk tovább. Fel kell tennünk a kérdést: életünk hátralévő részét félelemben és hazugságban akarjuk eltölteni egy közép-ázsiai típusú pálinkagőzös-gumibotos diktatúrában? Vagy pedig azt mondjuk, hogy nem vagyunk hajlandók tovább félelemben és hazugságban élni. Megkeressük azokat az embereket, akik hasonlóan éreznek és gondolkodnak velünk, összefogunk, és együtt mondjuk: ELEGÜNK VAN! Elegünk van abból, hogy kriminalizálnak minket egy olyan növény miatt, amit tőlünk Nyugatra, civilizáltabb országokban már minden felnőtt ember boltban vásárolhat meg. Elegünk van abból is, hogy közben minden csapból az ennél jóval veszélyesebb alkohol népszerűsítése folyik. Ezzel az egész drogellenes háborúval nem csak az a baj, hogy értelmetlen, igazságtalan és aránytalan. De az is, hogy baromira álszent, hiteltelen és képmutató, egy, a kollektív traumáit nemzedékek óta pálinkába fojtó országban. Elegünk van a kormányzati kettős mércéből! Mert kettős mérce az, hogy a kormány milliárdokat költ bormarketingre meg kocsmaprogramra, miközben bilincsbe verve hurcol el több ezer fiatalt azért, mert elszívtak egy spanglit. És kettős mérce az is, hogy vannak itt védett vadak, akikre a zéró-toleranc. Akik bármennyi kokót szippanthatnak fel a lányok fenekéről ibizai klubokban vagy luxusjachtokon, bárhány eki tablettával mászhatnak le az ereszről, de mégis érinthetetlenek. Elegünk van abból, hogy zenészeket feszítenek keresztre nyilvánosan egy gramm fehér por miatt, miközben a közpénzt a haveroknak szakmányban kitalicskázó maffiózók vigyorogva flangálnak a tízmilliós karóráikban. Elegünk van abból, hogy veszélyes bűnözőnek mutatnak be békésen bulizó fiatalokat, miközben gyerekeket évtizedekig abuzáló ragadozók ügyében a hatóságok szabotálják a valódi nyomozást. Elegünk van abból, hogy a kormány felülről meg akarja mondani, hogy milyen a jó zene, milyen a jó könyv. Hogy mire táncolhatunk és milyen emberekkel szeretkezhetünk. Vagy hogy mit tehetünk a saját testünkkel. Elegünk van! Takarodjon ki az állam, és főleg Horváth Laci, a zsebünkből, a hálószobánkból és a tudatunkból! Semmi keresnivalója ott! Ti, akik itt vagytok most ezen a téren, ne higgyétek el senkinek, hogy bűnözők vagytok. Vagy hogy kevesebbet értek, mert fiatalok vagytok, nők vagytok, melegek vagytok, technót hallgattok – vagy mert füvet szívtok és nem pálinkát isztok. Jogunk van a kultúránkhoz, a zenénkhez, a négynegyedhez, a testünkhöz és a méltóságunkhoz – és ezt nem veheti el tőlünk senki! Ígérhetem nektek, és a Hatalomnak is, hogy ez a rendezvény nem a vége valaminek – hanem a kezdete. Addig nem tekerjük le a tiltakozás hangerejét, amíg nem tekerik le ezt az értelmetlen drogellenes kultúrháborút. Amíg a kormány nem fektet a józan drogpolitikába. Tehát abba, ami valóban biztonságosabbá és egészségesebbé teszi a közösségeket: megelőzésbe, kezelésbe és ártalomcsökkentésbe. Lesz folytatás, kérlek titeket, hogy maradjunk kapcsolatban a közösségi médián, a közeljövőben szeretnénk kiszélesíteni és folytatni az ellenállást. Tudom, hogy féltek attól, mit hoz a jövő. Én is érzem ezt a félelmet. De ne engedjük, hogy ez irányítson minket, mert akkor ők győztek. Holnap foglalkozhatunk a félelemmel – de ma itt vagyunk együtt, és ez a fontos. Ma megünnepeljük a zenénket és a partikultúrát! Ma táncolni fogunk az örömért, a közösségért, a szabadságért. Hangosak leszünk, hogy még a Karmelitában is meghallják: itt vagyunk, nem hátrálunk, és nem félünk! Köszönöm hogy eljöttetek, kezdődjék hát a Tánc a Szabadságért!

Na ezt is megértük: végre nem partizó fiatalokra repültek rá a rendőrök, hanem a Szőlő utcán razziáznak. Ahol valódi bűnözők valóban társadalomra veszélyes, valódi áldozatokkal rendelkező bűncselekményeket folytattak. Épp ideje volt! Örülnék is, ha tényleg érdemi nyomozás kezdődne, ami feltárja a felelősöket. Egészen azokig a felső körökig, akik hosszú-hosszú évekig pozícióban tartottak olyan embereket, akik bántalmazták a rájuk bízott gyermekeket. Vagy akik falaztak a bántalmazóknak. De persze ismerve a hazai viszonyokat, egy fűszívó tini kezén sokkal gyorsabban kattan a bilincs, mint amilyen valószínűsége annak van, hogy valaki a kormányból felelősségre lesz vonva. Ez a mostani ügy sem a nyomozó hatóságok hatékony munkájának köszönhető, hanem Juhász Péternek, aki megszerezte és kitette azt a videót, ahol az igazgató egy földön fekvő gyereket tapos. Azóta lemondott az igazgató. Egyébként az alapvető gond itt is az, ami a drogpolitikával: a kormánynak zéró-toleranciája van az értelmes, a szakma és az érintettek bevonásával készülő szakpolitika iránt. Ami esetleg az üres kirakat-akciókon túl magának a rendszernek – a gyermekvédelem szétrohadt rendszerének – átgondolt reformját valósítaná meg. A mögöttes tényezőkről, mélyszegénységről, kirekesztettségről nem is beszélve. Mindenesetre azoknak, akik „rendőrellenességgel” vádoltak a szombati tüntetés kapcsán, szeretném leszögezni: engem a valóban hasznos munkát végző rendőrök látványa kimondottan elégedettséggel tölt el. Talán egyszer majd nézegethetjük a képeket a Hatvanpusztán razziázó rendőrökről is (merész álom).

Afterglow. „Utóizzás” – talán így lehet fordítani. Így nevezik a szlengben azt, amikor a pszichedelikus utazás után még napokig az élmény hatása alatt van az ember. Emelkedett a hangulata. Nagyobb belső békét érez. Úgy érzi, hogy kapcsolódik másokhoz, az univerzumhoz. Amikor a húszas éveim elején kipróbáltam az ekit, akkor éltem át először. Még napokig az élmény hatása alatt álltam. Két lábbal a föld fölött jártam. Úgy éreztem, csordultig megtelt a szívem szeretettel. A világ tele van jelentéssel, és van benne helyem. Otthon vagyok benne. Csodálatos volt. Aztán az évek során persze megismerkedtem a partidrogok árnyoldalaival is. Egy idő után a kémiai afterglow bizony gyakran ellaposodik, különösen, ha az ember nem tud mértéket tartani. Minél görcsösebben keresi az ember, annál inkább. Azt mindenesetre soha nem gondoltam volna, hogy ilyet lehet józanul is. Pedig de. Erre kellett most rájönnöm a december 6-ki Tánc a Szabadságért eseményen és utána. Valami egészen hihetetlen pozitív kollektív energiák felszabadulását éltem át – színjózanul táncolva. Aminek még egész másnap hatása alatt voltam – mintha be lettem volna tépve, pedig nem. Még csak alkoholt vagy energiaitalt sem ittam, semmit. És többekkel beszéltem, akik ugyanerről számoltak be. Ezért tudok csak nevetni azokon a kormánypárti propagandistákon, akik most „drogpárti” meg „kábítószereket népszerűsítő” tüntetésről beszélnek. A szervezők drogprevenciós díjat érdemelnének, ti barmok! Vajon ki bírt volna rá ilyen sok fiatalt, hogy józanul táncoljon technóra ennyi órán keresztül? Különös csillagzatok álltak együtt a lelkünk egén. Táplálkozhatunk belőle. Erőt meríthetünk. És hozzon bármit a jövő, ezt már senki de senki se veheti el tőlünk.

Folyamatosan kapom a kérdéseket: „Te, a Telex vagy a 444 miért nem tudósított a szombati tüntetésről?” És én csak szét tudom tárni a kezeimet: fogalmam sincs, srácok. Kérdezzétek meg őket! Főleg ha előfizetők vagytok. Nem rajtam múlt, tényleg, én küldtem sajtóközleményt, külön írtam több újságírónak is. Köszönet azoknak az újságíróknak, akik kint voltak és tették a dolgukat: a HVG, az Euronews és a 24.hu is videós stábot küldött például, kint volt a Népszava és a Mérce is. Szóval azért volt sajtóvisszhang. Én nem szoktam szeretni az öncélú sajtófikázást. Vannak újságíró ismerőseim, akikre felnézek, és tök fontosnak tartom a független sajtót. De ez most tényleg felcseszett. Főleg, hogy ma megint kiraktak egy cikket arról, hogy Horváth Laci éppen milyen aktuális butaságokat beszélt. Persze megint mindenféle kontextus nélkül. Kiszolgálva drogháborús narratívát. Eközben egyébként a vicces az, hogy még a kínai állami TV európai csatornája is kint volt a tüntetésen és csináltak róla videó-anyagot! Érted, a kínai TV kint van, a magyar liberális újságíró meg nem. Ez így hogy? Hogy a kormánypárti médiában folyamatosan kapjuk az ekézést, azt már megszokhattam. Fel se veszem, hogy megint milyen képtelen hazugságokat és gyalázkodást terjesztenek rólunk. De ahogy Martin Luther King is megmondta: végül nem az ellenségeid szavaira fogsz emlékezni. Hanem a barátaid hallgatására. De tudjátok mit? Ez se tudja elrontani a kedvem. Mert Tőletek most annyi szeretetet kaptunk, ami feltöltöt energiával. Csütörtökön összejövünk a szervezői stábbal és beszélni fogunk arról, hogyan tovább. ❤ ✊

Aki azt hiszi, hogy a tánc csak szórakozás, az téved. Persze tök jól szórakozol közben, ez nem vitás. De ennél jóval többről van szó. A tánc a legősibb tudatmódosító módszer, amihez nem kell semmilyen kémiai szer. Agyi képalkotó eljárásokkal is ellenőrizhető, hogy önmagában is beindít olyan folyamatokat, amelyeket egyébként tudatmódosító szerek hatására lehet tapasztalni. Tegnap nem egy ember jött oda hozzám, hogy még soha nem táncolt ennyit józanul, és mégis: a zene és a tánc segítségével olyan eksztázis közeli tudatállapotba került, ami sokáig emlékezetes marad számára. Az elektronikus tánczenei szcénát modernnek mondják: de rajta keresztül valójában hihetetlenül ősi törzsi ritmusok születnek újjá. Mindig megújuló, de mégis ősidők óta ismétlődő ritmusok, amelyek egy téren és időn kívüli valóságba visznek bennünket. A tánc az egyik legősibb kollektív gyógymód. A tánc segítségével erősödik a közösség összetartása. Segítségével szinkronba kerülünk a saját testünkkel, amitől gyakran teljesen elidegenedünk ebben a mai mérgező kultúrában. Ahogy a lábaink a földet érik, majd felemelkednek az ég felé – ráhangolódunk a kozmosz ritmusára. A tánc kommunikáció. Rajta keresztül kifejezhetünk érzelmeket, gondolatokat. Akár politikai üzeneteket is – amelyeket nem csak a szokásos frusztrált kiabálással lehet kiengedni. Vannak ennél jóval kreatívabb tiltakozási formák is. Én hiszek abban, hogy ha valódi változást akarunk elérni a külvilágban – akkor annak belőlünk kell fakadnia. Ez a változás nem jöhet pusztán gyűlölködésből, frusztrációból és a többi félelem-vezérelte reakcióból. A valódi változásnak belőlünk kell jönnie: ha több örömöt, összetartozást és szabadságot akarunk látni a világban, akkor ezt először nekünk kell átélnünk, együtt. ❤ ✊